- Maradok. – visszajön hozzám és leül az ágy szélére. – Szólj a szüleidnek, hogy rendben vagy. – nyújtja oda a telefont, de most kisebb bajom is nagyobb annál, hogy a szüleimnek szóljak.
- Majd később felhívom őket. – mondom neki, közben őt figyelem és nagyon szeretnék bocsánatot kérni tőle, a viselkedésem miatt.
- Rendben, ahogy akarod. Mi a baj?
- Sem.. semmi csak… ne haragudj… - nézek rá könnyes szemeimmel és érzem, hogy el vagyok pirulva is..
- Nem haragszok. – megsimogatja az arcomat, majd látom rajta, hogy közelebb hajol hozzám, amitől a szívem eszeveszett kalimpálásba kezd és kezdenám élvezi a dolgokat, mikor kopognak. – Tessék…
- Megjöttem Livio. – dugja be a fejét egy férfit, aki legszívesebben, most nem itt szeretnék látni.
- Áh.. szia. Gyere be. – feláll mellőlem, ami egy kicsit elszomorít, majd oda engedi fickót, akit még mindig nem szívlelek, hogy ránk kopogott.
- Ő itt Justin. Ő fog megvizsgálni. – aham. Szóval ő az orvos.
- Annabella. – nyújtom oda a kezem, hogy egy kis illedelmet mutassak, majd megvizsgál minden fele alaposan.
- Hát szóval. Nem most rögtön fogsz meggyógyulni. Akár 2 hónapba is beletelhet. – mondja az észrevételeit, mire tágra nyílnak a szemeim. 2 hónap… 2 hónapig nem korcsolyázhatok? Livio idejön hozzám és meg fogja a kezemet és nyugtatós képpen elkezdi simogatni. – 2 hónap szigorú pihenő. Addig semmi megerőltető és korcsolyázásról szó sem lehet, ha nem akarod, hogy béna maradj.
- Értem… - mondom halkan, majd elkezdenek folyni a könnyeim. Nem hiszem el, hogy nem korcsolyázhatok, de így mindent elölről kell kezdenem. Mondja valaki, hogy ez nem velem történik, mondja valaki.
- Jól van Justin köszönjük.
- Nincs mit, majd olyan 3 nap múlva jövök. Ezek a tabletták fájdalom csillapítóak. Esténként vegyen be egy hétig két szemet. – tesz le két dobozt az éjjeli szekrényre és azokat kezdem el figyelni.
- Rendben. Gondoskodok róla. – mikor kimennek mind a ketten zokogásba török ki. Így vége vannak az álmaimnak és mindennek vége van, amiért eddig küzdöttem. Mi lesz most velem? Addig sírok, amíg meg nem érzem, hogy Livio visszajött és megölel szorosan.
- Nyugalom. Meggyógyulsz. Hamar el fog telni ez a két hónap, azután pedig annyit korcsolyázol, amennyit akarsz.
- Tudom, csak olyan rossz – törlöm meg a szememet és próbálok kicsit megnyugodni, hogy ne képzeljen nagyon egy hisztis tyúknak.
- Elhiszem. – megpuszilja a homlokomat, amire kicsit megnyugodok, legalább ő velem lesz legalább is remélem. Érzem, hogy letörli könnyeimet is. közelebb hajol hozzám és lágyan megcsókol. A szívem megint hevesen zakatol, mire eleinte lassan kezdem el viszonozni a csókot, majd ugyan úgy csókolom, ahogy ő csókol engem. Nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat és érzem, hogy egyre jobban kezdek belehabarodni ebbe a férfiba. Egyre jobban magához láncol és ezek ellen az érzések ellen nem tudok, mit tenni gyengének érzem magamat ahogy, hogy ellenkezzek.
Tovább ízlelgetjük egymás puha ajkait, majd levegőhiány miatt megszakítja a csókot és a szemembe néz.
- Nem fogom hagyni, hogy elmenj vigyázni, fogok rád, amíg fel nem épülsz. – mondja nekem komolyan és kicsit ellent mondást nem tűrő hangon, de még sem rémiszt meg. Még egy kicsit boldog is vagyok, hogy vigyázni akar rám végre valaki, mert otthon senki sem foglalkozna velem a szolgákon kívül.
- Köszönöm szépen. – mondom neki. – Egy mankót majd kaphatok? – kérdezem tőle.
- Minek az neked? – érdeklődik és látom rajta, hogy furcsállja.
- Hát majd szeretnék lemenni, enni néha meg a fürdőbe valahogy el kell jutnom. – mondom neki elpirulva. Elmosolyodik, és már majd nem nevet.
- Nem kell neked az a mankó az enni valót úgy is mindig fel fogják neked hozni, de a fürdő idejéig fogsz kapni. – mondja kedvesen és a hátamat simogatja. Kicsit hozzá bújok, de csak úgy hogy a lábam ne fájjon és a felső testét simogatom, de most még csak felsőn keresztül.
- Köszönöm szépen. – mondom halkan és elkezdek gondolkozni szavain. Ha a kaját felhozzák nekem, akkor igen egyedül fogok mindig enni, az meg nem lesz olyan jó. Nagyot sóhajtok, de inkább nem mondok semmit. Érzem, hogy fáj a lábam nagyon, de nem mondok semmit inkább előbb vagy utóbb úgy is elalszok majd.
- Ne haragudj, de mennem kell dolgozni. Majd később még visszajövök hozzád. – mondja, majd ajkaimhoz hajol és édes csókot ad rájuk, amit viszonzok.
- Rendben. – mondom, majd nézem, ahogy kimegy. Amint elhagyja, a szobát egyedül érzem magamat ebben a hatalmas házban. Tudom, hogy pihennem kell, de wc-re akkor is ki kell valahogy mennem. Felállok, majd beugrálok lassan és kb. 10 percbe kerül, mire bemegyek.
Csak sajnos amint beérek az az első dolgom, hogy elvágódok, mert a zoknit nem vettem le a másik lábamról és a csempén kicsit csúszik. Kicsit beverem a fejemet is és a lábamat is megütöm, de nem vészesen, de így határozottan érzem, hogy fáj, amire elkezdek sírni és egy ideig nem is tudok megmozdulni sem. Nagy nehezen feltápászkodok, majd ráülök a wc-re és elvégzem a teendőmet, majd megmosom a kezemet és óvatosabban megyek vissza a szobába. Lefekszek, és még mindig nagyon fáj a lábam. Megnézem, és ahogy a gipszet nézem egy kicsit megrepedt, de nem tört el. Beveszek egy fájdalom csillapítót, majd lefekszek és elalszok.
Nem sokkal később mikor meglátom, hogy ki áll mellettem felismerem Liviot és mikor éppen mondanék valamit, felkap a karjaiba és visz is kifele a pályáról, majd az edzőm aggódó hangját hallom.
- Hé! Maga ki? És hova viszi Annabellát? – felé fordul és már el is hallgat. Mit történhetett, de most ez az, ami legkevésbé érdekel, hiszen iszonyatosan fáj a lábam.
Kiérünk a kocsijához és betesz a hátsó ülésre, de most még tiltakozni sincs energiám, csak a szemet összeszorítom, és halkan néha felnyögök a kanyaroknál, mert akkor fordul a lábam is és fáj. Telefonál valakinek, majd megállunk és beszáll egy ürge, majd a beszélgetést hallom kicsit halkabban, mert a fájdalom, már teljesen lefárasztott.
- Hogy van a lány? – kérdezi az ürge, de a hangja alapján nem tudom beazonosítani, ezért arra következtetek, hogy nem is ismerem.
- Ugh… hát ez nem lesz valami szép. Innen látom, hogy törése van. Ráadásul boka. Még szerencse, hogy te házadban minden megtalálható a beteg szobán.
- Jah, még szerencse… - hallom a beszélgetést, majd megállunk. Livio kiszed, a hátsó ülésről én meg hozzá bújok.
Jól esik a karjaiba lenni olyan megnyugtató érzés és vele biztonságban érzem magamat. Beérünk egy szobába, mire megszólalok, mert azt sem tudom, hogy merre vagyok.
- Ho… hol vagyok? – kérdezem bágyadtan, mert eléggé ki vagyok már merülve, de csak letesz egy ágyra és kimegy. Az orvos ad nekem egy altatót és nyugtatót, amire nem kell sok és elalszok.
Mikor felkelek, nyöszörgök párat, majd kinyitom a szememet és akkor veszem észre, hogy Livio állt mellettem, amit nem igazán értek és meg is ijedek kicsit.
- Ho… hol vagyok? – kérdezem megijedve és tekingetek körbe, mire leül mellém.
- Kitörted a bokádat, én pedig pont ott voltam. Nem vittelek kórházba, mivel itt nálam is minden megvan ahhoz, hogy meggyógyulj. Az orvosom szépen ellátott. Jobb, ha szólsz a szüleidnek, mert most egy ideig nem is mozoghatsz… - mondja, mire nem is tudom, hogy mit mondhatnék és megfogja a kezemet. – Ne aggódj itt biztonságban vagy.
- De hát nekem két nap múlva versenyre kell mennem országod versenyre, ha nem megyek el csalódni fog bennem mindenki… - próbálom tovább mondani, de az ujját a számra teszi.
- Pihenjél, nem mehetsz sehova és nem is fogom engedni, amíg fel nem épülsz, addig meg a korcsolyáról szó sem lehet. –mondja nekem még mindi higgadtan. Feljebb tornázom magam és megpróbálok felállni, de fáj a lábam és nem nagyon megy.
- Anabella. Feküdj vissza légy szíves. – mondja, mire rá nézek.
- Nem! Gyakorolnom kell. Két nap múlva elutazom és szüksége van rám az edzőmnek én vagyok a legjobb tanítványa. Nem okozhatok neki csalódást. – hisztizem neki, mire feláll és az ajtóhoz megy.
- Innen akkor sem fogsz elmenni. Nem fogom engedni. – mondja még mindig higgadtan, ami engem idegesít egy kicsit, hogy miért ilyen higgadt. Kimegy és rám zárja az ajtót. Ezt nem hiszem el. Miért zárja rám az ajtót? Mi vagyok én rab? Vagy elrabolt csak nem tudok róla? Nehezen odabotorkálok az ajtóhoz és elkezdek dörömbölni és kiabálni, hogy engedjen ki.
Csak nem hajlandó kiengedni. Az ablakhoz megyek és kinyitom és látom, hogy nincs messze a párkány az talajtól. Kimászok rajta, de nem olyan könnyű szenvedek vele pár párcet, mire végre talajt érzek a lábam alatt, majd érzem, hogy valami elkezd szimatolni. Lenézek, és mikor meglátom, a hatalmas harci kutyát sikítok és elengedem a párkányt, mire a fenekemre kerülök és összehúzom magam a kutya meg ugat rám, mintha valami betörő lennék, én meg nem tudom, hogy mit csináljak, majd egy másik is megjelenik és ő is elkezd szimatolni. Félek a hatalmas kutyáktól, ezért összébb húzom és megpróbálom eltolni magamtól, de egy kicsit megkapja a kezemet, amire megint megijedek és felsikítok.
- Pedro, Rodrigó helyetekre! – mondja egy határozott hang, mire felnézek és Liviot látom meg és odajön hozzám.
- Mit akartál elérni? –kérdezi, mire csak elfordítom a fejemet.
- Korcsolyázni akarok. – mondtam neki, mire csak nagyot sóhajt.
- Ide figyelj két választási lehetőséged van. Az egyik hagyod, hogy meggyógyuljon a lábad és utána annyit korcsolyázhatsz amennyit akarsz. A másik, hogy elmész a világbajnokságra. Megnyered, tönkre megy a lábad és soha többet nem korcsolyázol. – mondja az igazságot, amire elerednek a könnyeim és megölelem a lábaimat.
- Ezt annak veszem, hogy inkább maradsz. – mondja, majd felvesz megint a karjaiba és felvisz egy emeleti szobába. – ez lesz a te szobád. – mondja, majd letesz az ágyra és rám terít egy pokrócot. – Pihenjél, nem sokára jön az orvos és megvizsgál. – mondja, majd rá nézek, mikor elmenne.
- Kérlek, maradj itt! – mondom neki halkan, de őt figyelem. Túl jó hozzám nem érdemlem meg, hogy foglalkozzon velem. Nagyon szégyellem magamat, hogy ilyen hülye voltam… kapok még valaha egy esélyt tőle…
Még mindig csókol és lefogja a kezeimet, hogy ne tudjak szökni tőle. Egy idő után nem kapálózok és még vissza is csókolok. Nagyon finom és édes csókja van. Mikor érzi, hogy nem kapálózok, megsimítja a karomat, majd elenged és az ajkaimtól is elszakad.
-Remélem megnyugodtál. A magázást meg légy szíves hagyd el…. Nem vagyok a nagyapád, hogy magázzál… vagyis nem érzem olyan idősnek magam, hogy magázni kelljen. – nevet fel szavaira, de a kezem gyorsabb volt és egy pofont adok neki, mire csak értetlenül néz rám és az arcát simogatja.
-Hogy mertél megcsókolni? – vonom kérdőre.
-Mert másképp, nem nyugodtál meg. – megfogja a másik kezemet, mielőtt megpofozhattam volna. – Meg szerintem abban nincsen semmi, ha elhívlak ebédelni… vagyis vacsorázni… elég késő van már. Nyugodj meg… – elengedi a kezemet, mire karba teszem melleim előtt, majd durcásan kinézek az ablakon és eszem ágába nincs ránézni.
-Na jó… elmegyek veled ebédelni… - mondom halkan, de rá sem figyelek. Véleményem szerint amúgy sem tudtam volna szabadulni innen.
- Ennek őszintén örülök. Meglátod tetszeni fog az étterem, ahova viszlek… - odakapom a fejemet és látom, hogy mosolyog, ezért egy kicsit elkezdek félni, de nem mutatom. Mit fog velem csinálni?
-De nekem egy hamburgeres is megfelelne… - hadakozok.
-Cssssss – lecsitít, majd meg fogja a combomat és elkezdi simogatni, amire egy kicsit jobban megijedek belülről, de az álarcom nem mutat semmit. – Majd én tudom… - nem mondok semmit, csak visszafordulok az ablak felé és ott bámulok kifele.
Nem sokkal később, meg áll Olaszország legjobb és leghíresebb étterme előtt, amire nekem csak kicsit tátva marad a szám, hiszen sokat hallottam már róla és jöhettem is volna ide enni, csak egyedül nem volt értelme. A szüleim meg…
- Na, hogy tetszik? - udvariasan kinyitja nekem az ajtót. A kezemet a kezébe adom és kiszállok, majd csak az épületet figyelem.
-Gyönyörű ez az étterem. – mondom meglepődve és el is felejtkeztem, hogy a kezem még mindig a kezébe van. Becsukja az ajtót, majd mellém áll a kezét a derekamra helyezi, de erre sem reagálok, hiszen ez az étterem teljesen elvarázsolt.
Elindulunk befele, de remélem, csak a helykérés miatt, mivel odakint szeretnék enni, mert annyira gyönyörű a kinti idő és a látvány is.
-Jó napot Mr. Rizotto. Miben tudok segíteni? – érdeklődik az egyik alkalmazott.
-Jó napot. Egy asztalt szeretnék foglalni két személyre.
-Kint vagy bent szeretnének asztalt? – érdeklődik, de a válasszal gyorsabb voltam, mint Livio.
-Kint… - mondom, majd elpirulok, és megpróbálok és elmenni ez előle a beszélgetés előle, de Livio megfogja a derekamat és picit erősebben szorít magához, hogy ne tudjak elmenni. Az az izmos test, ahogy érzem, mert a biztonságot nyújtó karok, mindjárt elolvadok tőle. Na meg a kisugárzás. Istenem miért hoztál ilyen helyzetbe?
-Ahogy a hölgy mondta kint szeretnénk asztalt. – mondja kedvesen és mosolyogva, majd elindulunk kifele. Kiérünk, majd egy kicsit eldugottabb részhez vezet minket az alkalmazott, majd Livio megköszöni. Kihúzza nekem a széket, mint egy úri ember, majd leül velem szembe.
-Hogy tetszik az étterem? – érdeklődik kedvesen és mosolyogva.
-Gyönyörű. Mindig is el akartam jönni ide, de nem volt rá alkalmam. Egyedül meg nem szeretek ilyen helyekre járni. – mondom kicsit zavartan.
Sokat beszélgetünk a vacsora alatt és sok mindent megtudunk egymásról is meg a családjainkról is. Meséltem neki a korcsolyázásomról, ami úgy láttam érdekli. Meg is ebédeltünk, ami végre jól esett a hasamnak. Ránézek az órára és elszörnyülködök, majd hirtelen felállok.
-Mi a baj mi történt? – érdeklődik Livio.
-Csak annyi, hogy elfogok késni az előadásról és te is szerintem a megbeszélésről. – megnézi az óráját, de ő annyira nyugodt. Feláll, majd fizet. És rohannék egyből, de megállít és magához ölel.
-Ne siess ennyire. Nélkülem úgy sem lehet semmit sem kezdeni. – mondja kedvesen, amire teljesen elpirulok. Nem tudok semmit sem mondani, majd elindulunk a kocsija felé, majd beszállunk és egyből vissza a pályára. Mikor megérkezünk, gyorsan kiszállok és szaladnék be, de mikor eszembe jut, hogy meg se köszöntem, visszamegyek.
-Köszönöm szépen az ebédet nagyon finom volt és jól esett beszélgetnem veled. – mondom kedvesen, majd köszönet képpen egy kisebb csókot is adok neki, amit viszonozni érzek.
-Öröm volt nekem is veled ebédelni és beszélgetni. – mondja őszintén, mire én teljesen elpirulok.
-Most megyek. – mondom halkan, majd bemegyek az öltözőbe és elkezdek kapkodni. Úr isten ez a csók. Meg mit képzelek magamról, hogy egy ilyen férfit valaha is érdekelni fogok. Ana szállj le a magaslóról, mert nagyot fogsz püffenni. Fél óra alatt le tudtam magamat is nyugtatni és elő is készültem. Felmegyek a pályára, majd mikor meghallom, a zenét kizárok mindent és mindenkit és csak a korcsolyázás van. Elkezdek korcsolyázni míg nem az egyik ugrásnál rosszul érkezek és eltörik a bokám. A falnak csapódok. Mindenki engem néz én meg a jégen fekszek, és nagyon fáj a lábam nem bírom mozgatni. Felállni sem bírok. Mi lesz így velem? És mi lesz a világbajnoksággal? Oda az álmom oda mindenem… kezdek el zokogni a jégen…
-Láttam nagyon hajt téged az edző – kérdezi mosolyogva, amire megszólalni alig tudok. Kellemesen búgó hangja szinte megbabonáz gyönyörű szemeivel együtt.
-Öhm…. Igen… - térek kicsit magamhoz és kapcsolódok be a beszélegtésünkbe. - Nem sokára fellépek.
- Értem. – ránéz a jégre. – Biztosan sikerülni fog. Láttam az előbb, nagyon ügyesen mozogtál a jégen. – elmosolyodik, majd rám néz…
- Köszönöm – lehajtom a fejemet, mert egy kicsit elpirultam és nem akarom, hogy meglássa.
- Livio Rizotto – mutatkozik be nekem kedvesen, majd a jobb kezét nyújtja.
- A..Anabella Vittorio. – mutatkozok be kedvesen, majd a kezemet a kezébe teszem, mire az ajkaihoz emeli és egy lágy, de még is forró csókot lehel kézfejemre, amire szinte teljesen elpirulok és le is döbbenek kicsit.
- Sajnos, most nekem mennem kell… - elengedi kezemet – De remélem, még találkozunk… Ciao Bella. – elköszön, de még pár pillanatig, csak a helyét figyelem és próbálom felfogni a történteket.
Mikor végre észhez tértem felállok és vissza megyek a jégre és tovább gyakorlok minden erőmmel és tudásommal, amivel csak tudok, és nem engedem, hogy bármilyen férfi elvonja a figyelmemet, de most még is megtette és alig bírok koncentrálni.
*
Olyan fél óra múlva már végzek is. Bemegyek az öltözőbe és felöltözök, mert megéheztem és el kéne mennem valahova ebédelni. Felveszem, a vállamra a cuccomat tudom, hogy még visszajövök, de nem szeretem szét hagyni a dolgaimat.
Kiállok az út szélére és próbálok taxit fogni, de egy kocsi hirtelen beáll elém.
Elkezdek egy kicsit hátrálni, mert nem akarok bajt, majd lehúzza az ablakot és óvatosan, de bekukucskálok rajta.
- Hazavihetem a kisasszonyt? – mondja mély basszus hangján, közben mosolyogva néz rám és látom, hogy az ajtót is nyitja.
-Nem szeretném le foglalni uram. Gondolom, nagyon sok dolga van. – mondom kedvesen, majd indulnék tovább, de megfogja a kezemet.
-Ugyan már Anabella ne kéresd magad. És egyáltalán nem foglalnál, igazán megtisztelnél a társaságoddal – mondja számomra elbűvölően.
-Rendben. – megkerülöm a kocsit, és beszállok, majd ránézek. – de nem haza szeretnék menni, csak valahova ebédelni, mert még nem sikerült ennem a mai nap folyamán és kicsit éhes vagyok. – mondom őszintén és kicsit elpirulok és szállnék kifele, de az ajtaja automatikusan bezáródik, hogy ne tudjak kiszállni.
-Hova szeretnél menni? – rám néz mosolyogva
-Még is mire gondolt? Természetesen enni. – mondom, majd megpróbálok valahogy kiszabadulni, de nem megy. Megfogja a kezemet, hogy leállítson.
-Hagyd mér békén szegény ajtót, meghívlak ebédelni. – mondja őszintén, mire teljesen meglepődök.
-Hogy maga… - nem tudom végig mondani, mert ajkaival betapasztja a számat, mire csak kerek szemekkel nézek, és nem tudom, mit csinálhatnék. Mit akar tőlem egyáltalán? Teljesen le vagyok fagyva és nem tudom, mit csinálhatnék. Próbálok szabadulni, de csak teljesen lefog, és úgy csókol tovább szenvedélyesen és még is mohón…
Egy nagyon szép reggelre ébredek. Felkelek, az ablakhoz megyek. Széthúzom a függönyt és a napsugara az arcomat kezdi el melegíteni. Felöltözök, majd összeszedem a cuccomat, hiszen ma fellépésem lesz. Igaz, hogy nem országos bajnokságon, de akkor is imádok korcsolyázni. Valami ünnepség megnyitójára kell mennem, mert ott kíváncsiak, hogy mire vagyok képes.
Mikor elkészülök, lemegyek és mindenféle reggeli nélkül megyek el otthonról. Senkinek nem szólok, hiszen teljesen felesleges lenne. Apám öcsémmel van elfoglalva anyám meg a szobalányokkal, hogy mindent jól elintézzenek, hiszen valami nagy vacsora lesz nálunk apámnak a munkatársaival.
Mikor beérek a pályára egyből az edzőm támad be.
-Végre. Csak hogy megjöttél. Tudod mennyi az idő? Először úgy is órád lesz, majd utána lesz a fellépésed. Tudod, hogy készülnünk kell a bajnokságra, ami 2 hét múlva lesz. – mondja nekem. Kicsit az agyamra megy, de tudom, hogy csak a jót akarja nekem.
-Igen tudom és be is akartam jönni… - nem engedi, hogy befejezzem.
-Jól van. Jól van. Menjél öltözni, mert késésben vagyunk – elkezd az öltöző felé lökdösni.
Mikor már bent vagyok, felveszem a gyakorló ruhámat, majd a gyönyörű korcsolyámat is, amit szépen karban tartok és minden nap kiélezem, hogy jó legyen. Kimegyek, majd rámegyek a jégre és halványan elmosolyodok, de nem látja senki.
-Akkor kis asszony, ha már ennyit tetszett késni, akkor 10 kör sprintbe, majd utána forgás kombinációkat szeretnék látni tökéletesen végül az ugrásokat. – rám néz és kicsit értetlen arcommal találja szembe magát, hiszen még fel sem keltem teljesen. – Na, gyerünk, gyerünk. Mire vársz tapsra? – néz rám.
Te rabszolga hajcsár jól van, na, csinálom már. Elindulok, majd eleinte kicsit gyengédebb tempóba kezdem el az első körömet, majd a másikra meg a harmadikra teljesen begyorsulok. Észreveszem, hogy van egy férfi a lelátón, de most sajnos a körökkel kell foglalkoznom, pedig szívesen megnézném, annyit tudok kilátni, hogy hosszú hajú és mintha valami öltöny szerűség lenne, rajta meg hosszú haja van. Tovább rovom a köröket, majd mikor megvagyok velük a pálya széléhez állok, majd elindulok, hogy lendületet vegyek, majd egyszer csak elkezdem csinálni a forgásokat tökéletesen és minden féle kombinációt megcsinálom, ami benne lesz a kűrömbe. Az edzőmre nézek picit, akinek csak mosoly van az arcán ebből azt veszem ki, hogy mehetek tovább elkezdek megint korcsolyázni, majd elöször, csak Axeleket ugrok, majd tovább folytatom salchow-fal, Rittberger-rel, lutz, flip és végül toe-loop-pal fejezem be. A kombinációjukat is csak úgy ugrom, hogy én úgy érzem, szinte szállok.
Mikor végeztem kicsit lihegve tartom meg magamat a térdemen, mire az edzőm tapsolva áll fel. Elmosolyodom, majd felegyenesedek és az idegen férfira nézek, akinek mintha egy kis elismerést látnék az arcára kiülve, de nagyon jó az állarc neki is, mert nem vagyok biztos magamban. Kimennék leülni kicsit, de az edzőm rám szól.
-Hova hova kis asszony? Most a kűrödet fogod eltáncolni. – mondja komolyan, mire egy kicsit haragosan nézek rá, majd megfordulok és a pálya közepére megyek, mire ő bekapcsolja a zenét. Egy nagyon gyönyörű számra fogok táncolni.
Elkezdek táncolni, közben a szememet is behunyom néha és minden érzelmemet kiadok magamból, ami csak létezik ebben a pillanatban. 5 perc után mikor vége van a számnak és a kűrömnek leállok, majd most már nem érdekel, mit mond az edző pihenni fogok. Direkt távol ülök tőle, majd a közeledő alakot figyelem, aki az a férfi, aki eddig a lelátóról figyelt, ránézek, de nem tudom, mit mondhatnék neki és nem tudom, mit szeretne pontosan, csak nézek a szemébe és próbál kitalálni gondolatait, ami képtelenség…
