Karakter: Kain Akatsuki
- Büáá! – ásítok hatalmasat, és tagjaimat recsegtetve, nyújtózkodva fetrengek az ágyam közepén. Szemeim álmosan nyílnak fel, de már akkor tudom, hogy elérkezett egy újabb nap, az én csodálatos életemben, amikor is áldomást rebeghetek mindazért, ami nekem juthatott. Bemasírozhatok elegáns öltözetben, és megkoszorúzhatom a nagy vámpír ősök csarnokában, az ott álldogáló, monumentális szobraikat.
Mindegy!
Generális problémámat, és frusztrációmat, mely eszmefuttatásomat szülte, jelenleg az képezi, hogy meg kell mozdulnom. Utálok megmozdulni, ha nem akarok. Egyszerűen nehezemre esik.
- Istenem, annyira korán van! Kisüti a szemeimet ez az átkozott hold. – Szenvedve fordulok a másik oldalamra, és áttekintek a velem szomszédosan elterülő baldachinos ágyra. Már üres. Ezek szerint hiperaktív unokaöcsém már felkelt. Szemeim álmosan, hunyorogva siklanak tovább, nézegetve a tárgyakat, a falakat, az idegbetegen toporgó szöszit.
Már nagyon untam a folyamatos óbégatását arról, hogy én atyáskodom fölötte, én vagyok az, aki visszatartja attól, hogy a társaságban az éj központja lehessen; mivel folyamatos jelenlétemmel zavarom a... Hm. Hogy is mondta? Na, várjunk csak, megvan. Ez az. A kisugárzási potenciálját.
Hát igen, Hanabusa, az Hanabusa marad.
Kissé rezignált, byroni spleenemen elegánsan túllépve, kikecmergek az ágyból, és méricskélni kezdem, az egyébként nagyon kitartó szöszit. Már öt napja nem ivott vért, és minden egyes, ideges mozdulatán látom, hogy már teljesen a végét járja. Mégsem adja fel. Oh, Igen! Hana-chan, nem tud veszíteni.
- Talán, nem kellett volna, ennyire komoly dologban fogadnom vele? – töprengek némán. Nekem csak annyi a dolgom, hogy távol tartsam magam tőle. Csak...Jó vicc! Már attól begolyózom, hogy nincs mellettem. Szerintem már tényleg túlzásba viszem az aggodalmaskodást.
Mint mindig, pókerarccal viselem a rám szabott feladatot. Békén kellett hagynom, biztosítanom kellett neki egy kis teret, egy kis levegőt.
- Hana-chan! – ingatom fejemet lemondóan, ahogy zsizsegve toporog a szekrénye előtt. – Innen látom, hogy teljesen frusztrált, és kiéhezett. Végre kikelek az ágyból, és nagy nehezen magam után beágyazva, mellé sétálok. A szekrényeink is egymás mellett vannak.
Mint két szerető testvéré.
Milyen kár, hogy én nemcsak ezt a szerető testvért látom benne! A gyönyörű, kék szemek dühösen csillannak rám. – UTÁLLAK! – visítja minden egyes porcikája, még ha nem is mondja ki. Hehe, most mondhatnám, hogy te főzted edd is meg, de a beszólásaimat is mellőznöm kell. Úgyhogy, csak szemeim sarkából figyelem az egyre sápadtabb arcocskát.
Egyébként még engem is meglepett, hogy egy vámpír lehet annál is sápadtabb, mint amilyen alapállapotában. Hát, Hana-chan ezt megcsinálta.
Már nem húzza sokáig.
- Jobb lesz, ha feladod Hanabusa! Ne kínozd magad fölösleges dolgokkal – javaslom nyugodtan. Először ruháit magához húzva fonja össze karjait. Már majdnem felnevetek, de végül visszafogom magam. Szerintem elfelejtette, hogy ott maradtak a ruhák a karján, vagy ilyesmi. Majd a dühös, pökhendi kis arc felém fordul, és a ruhákat egy elegáns, színpadias mozdulattal ágyára hajítja. Csak megforgatom a szemeimet, de a függöny még nem gördült le. Mutatóujját rám emelve, kioktatóan megszólal.
Hú, de szeretem, amikor ilyen! Mindig valami, félelmetesen nagy okosság hagyja el a pici száját.
- Nem tudsz rávenni, hogy hagyjalak győzni, Akatsuki! Akkor is én győzök, még ha szivaccsá is kell, száradom érte! – rivall rám, és szinte hősi pózba vágja magát. Már csak valami levegőbefújó készülék kellene, ami meglengeti a haját.
- Jaj, anyám! Tudtam, hogy ma nem kellett volna felkelnem! – hunyom le szemeimet, és megrázom a fejemet. – Ez teljesen, és totálisan meghibbant! Szerintem valami vérelvonási tünetei vannak. Oké Hana-chan kiszórakoztad magad. Most jobb lesz, ha eszel, különben a két kezemmel náspángolom el a csinos kis fenekedet.
Szemöldökömet összevonva, szinte fölé tornyosulva közeledem a megszeppent fiú felé. Kissé gyanakvóan méreget, és hátrál, pontosan kitűzött célom, a mögötte elterülő fal felé haladva. Annyira ismerem már. Nem fogja beadni a derekát egy könnyen. Még az is lehet, hogy kényszerítenem kell arra, hogy igyon a véremből. A falhoz tapadva merednek rám a gyönyörű kék szemek, ajkai kissé elnyílnak, ahogy egyre morcosabbá, és komorabbá válok.
Egy darabig, tényleg vicces volt a játék. De be kell látnunk, hogy egészen más síkokon mozgunk. Nem táplálkozni, ezzel a végletekig izzítva saját vérszomját, és az, hogy ne atyáskodjak felette, két külön dimenzió.
Persze, nem könnyű megállnom, hogy ne aggódjak infantilis és hiperaktív unokaöcsémért, de hogy így éhezteti magát, azt már rossz néznem. Látom, hogy meg van rémülve, de ez a rémület elhihteti, csekélyke szellőcske az én idegbeteg félelmemhez képest.
- Meg is halhatsz! – ordítanám legszívesebben, de akkor sem fogná fel nem. Neeeeem! Hanabusa-chan, csak annyit látna, hogy a hős Idol-senpai veszít. Na, azt meg már nem. Azt ugyebár soha!
Kezeimmel megtámaszkodom feje mellett, és közel hajolok hozzá.
- Ennie kell, és nem bánom, ha az én véremből fogja ezt tenni. - Egyszer már megharapott, amikor kicsik voltunk. Állítólag elájultam. Nos, nem emlékszem, csak arra, hogy valamilyen homályos késztetés ébredt fel bennem akkor. Hogy én is megharaphassam hófehér porcelán nyakát, és szívhassam a vérét, minél közelebb érezve magamhoz a testét...
Egyre nagyobb kortyokban harapja a levegőt, és igazából elégedetten állapítom meg, hogy nemcsak a félelem vegyül ebbe a kis reakcióba. Hanem az izgatottságé is.
- Harapj meg! – parancsolom egyszerűen. Egy pillanatig meredten bámul rám. Mintha nem fogná fel a szavaim értelmét. Igen, jól hallottad! Ujjaimmal elhajtom pizsamám nyakát, mely ütőeremet fedi. – Tessék – nyújtom felé véremet. Látom, hogy figyeli a nyakamat, és a rajta futó ereket. Kiszáradt ajkait megnyalva, közel hajol hozzám, én pedig megremegek, ahogy végre nyakamon érezhetem simogató leheletét, hajtincseinek lágyan csiklandozó játszadozását.
Hát egy elég nagy szabálysértést követünk el, de meg kell, hogy mondjam, egyáltalán nem érdekel.
Nedves, meleg nyelvecskéje végigtáncol nyakamon, én pedig a falba kapaszkodva tartom vissza magamat, hogy nehogy letámadjam. Annyira jó érzés, hogy ilyen közel van, hogy magamba szívhatom üde, rózsavíz illatát.
Halványan érzékelem, hogy reszketve eltol magától. A bódult kábulat, eltávozik csillogó szemeiből, ismét helyt adva a dühnek, és a gyanakvásnak.
- Ez nagyon aljas volt, Akatsuki! De nem jött össze! – vádaskodik azonnal, szinte csattognak felém éles agyarai. Ujjával szemem előtt hadonászik, mint valami bűvész, hogy megerősítse figyelmeztetését. Egy pillanatig a fickándozó kis végtagra meredek, utána pedig fáradtan, és unottan fújok egyet. – Édes egek! Valaki ölje meg! Vagy nem...Öljön meg engem! Ez a hülye, ostoba makacssága, lassan az őrületbe fog kergetni! Nos? Valaki nem vállalkozik arra önként, hogy elvegye az életemet? Senki?
Szomorúan kellett megállapítanom, hogy a könyörgésem nem talált meghallgattatásra. Hát, így jártam. Aidou közben durcásan robog el a fürdőszobába, hogy kicsíphesse magát az esti rendezvényre.
Jut eszembe. Buli.
Remek! Más sem hiányzott, minthogy Hanabusát elcipeljem, egy vértablettát szopogató társaságba. Óriási. Az ostoba fogadás miatt, pedig még csak nem is vigyázhatok rá.
Tulajdonképpen ki is itt az ostoba? Nem lenne egyszerűbb, ha csak feladnám? Akkor újra ehetne. De nem. Én is ugyanúgy szeretnék nyerni, de csak azért, hogy végre megleckéztessem, azt az ostoba, makacs fejét. Mert persze ki más provokálhatna ki ilyen agyament kitételeket, mint addig nem iszom vért és vértablettát, amíg blabla? Hanabusa. Én meg persze, mindig belemegyek.
Akkor ki is a totális barom?
Ha ma éjjel nem hajlandó enni a véremből, inkább feladom.
Nem akarom látni, ahogy szenved.
***
Az éjszakai bál megkezdődött. Úgy döntöttem, inkább nem vegyülök el a lelkes, és kevésbé lelkes résztvevők között. Most nincs kedvem hozzájuk. A lágyan csobogó szökőkút peremén ülve várakozom, élvezve az éjszakai, balzsamos levegőt.
Ha nem lennének ezek a giccses madarak a szobron, még tetszene is az összhatás. Nem bírom a csicsás dolgokat. Így inkább lehunyom a szemeimet, és csak hallgatom a víz duruzsolását. De itt legalább csend van. Legalábbis, nagyobb csend, mintha a többiek között ülnék.
Felüdít ez az éles, hideg áramlat, amely az arcomat, és a bőrömet simogatja, felém sodorva a mulatozók illatát. Mondhatnám úgyis, hogy már egészen magamhoz tértem. Minden elismerésem magamnak. Csak felébredek egyszer.
Újra beleszimatolok a felém táncoló szellőbe, mely egy fájóan ismerős aromát repít felém. Bár tudom, hogy sok vámpír használ rózsavizet, mégis felismerem közülük Hanabusa illatát. Nemsokára véget ér a Mutasd meg az arcodat parádé, és végre mehetünk is egy hátra arccal. Valahogy nem volt kedvem figyelni a vendégsereget, és Hanabusa sápadozó arcát. Egyre törékenyebbé és áttetszőbbé vált, az idő múlásával. Tényleg aggódom miatta.
Egyre közelebbről érzem a Hanabusához tartozó, annyira jellegzetes illatot. Meglep, hogy pont erre jön. Nagyszerű. Talán rá bírom venni, hogy egyen.
Nemsokára fel is bukkan előttem a törékeny szöszi, és látom, hogy frusztráltan rám néz. Egy pillanatra harag lobban bennem, színtiszta makacssága láttán.
- Rossz válasz Aidou. A te piti kis játékod miatt tartunk ott, ahol most vagyunk. - Nem rám kellene haragudnia. Bár jelen esetben, a legjobb lenne, ha én viselkednék felnőtten, mint mindig, és feladnám. Egy pillanatra megtorpan, mintha tétovázna, majd nagy levegőt véve, felém indul. Folyamatosan őt figyelem, ahogy elém érve, finoman mellkasomra simítja kezét, és odébb tol.
Most nem érek rá foglalkozni azzal, hogy arra gondoljak, persze miért is kerülne ki?
Amikor ez a lágy érintés, olyan finoman simult testemre, mint még semmi?
Hogy a fenébe tud, ilyen erotikus lenni?
Hogy a fenébe lehet, hogy ennyire beindít?
Már a közelségétől is lassú tűz árad szét ereimben, arról nem is beszélve, hogyan reagálok, amikor megérint. Rám sem nézve baktat el mellettem, hogy arcát megmoshassa, a kristály hideg vízben. Nem bírom levenni róla a szemeimet folyamatosan őt figyelem.
Vajon miért akarom, hogy megharapjon?
Hogy a saját éhségét csillapítsa? Vagy inkább az enyémet?
Egy valamiben hasonlítunk, de talán ebben minden vámpír testvére egymásnak. A magányban.
Látom, hogy szeretne egyedül lenni, eléggé megviselt, de még várok.
Ennie kell, és most gondoskodni fogok arról, hogy ne haljon éhen a szemeim láttára. Utána majd magára hagyom, ha egyedül akar maradni. Ha arra van szüksége.
Óvatosan közelebb lépek hozzá. Szinte kézzel fogható a feszültség, amely belőle árad. Figyelem a göndörödő aranyhajtincsek mögött megbúvó hattyúnyakat, és nem bírom megállni, hogy ne érjek hozzá, hogy ne érintsem meg bársonyos bőrét. A varázs hamar elillan, ahogy dühödten felém perdül, és rám néz. Mégis látom szemeiben a tétovázással kevert érdeklődést, a kíváncsiságot, ami mindig hajtotta, örökké nyughatatlan természetét.
Ajkai kissé megremegnek, ahogy folytatom nyaka cirógatását, és már látom is szemeiben a vöröses fellobbanást. Szomjas.
- Harapj meg! – kérem tőle. Nem parancsolom. Mert ez nem játék már. Galléromhoz kapva ránt le magához, és nyakam bőrébe suttogva fenyeget. Nem mondhatnám, hogy hat rám.
- Ezt még visszakapod, Akatsuki...- Persze, persze, csak igyál már! - Nyelvével először csak bátortalanul kóstolgatja nyakamat, majd ahogy vágya egyre jobban nő, úgy tapad egyre szenvedélyesebb hévvel verőemre. Puha, selymes haja az arcomat csiklandozza, én pedig magamhoz ölelve, és ujjaimmal sóváran a fényes loknik közé túrva, magamhoz szorítom. Felszisszenek a gyönyörrel kevert fájdalomtól, ahogy hegyes fogai belém vájnak.
Istenem...Halkan sóhajtozik nyakamba, engem pedig megőrjít vágyakozó, és egyben elégedett hangja.
Olyan jó magamhoz zsorítani.
Kiscicaként bújik hozzám, és nagy kortyokban habzsolja véremet, újra nekem dörzsölődve. Testem egyre jobban lüktet, ahogy puha ajkaival mohón lakmározik belőlem, és csábító ringással, ágyékomhoz dörgölődzik.
Ajkai cuppanva válnak el nyakamtól, és szemeiben buja fényekkel rám pillantva, végignyalja vértől csillogó száját. Minden önuralmam elszáll a látványtól. Talán már vagy harminc éve várok arra, hogy ezt megtehessem.
Gondolkodás nélkül húzom meg haját, és kapom el csókommal, duzzadt kis ajkait.
Először csak finoman simogatom, óvatosan csusszanva be szájába, megtapogatva szemfogait. Egy halk nyögéssel engedi, hogy belülről is feltérképezve gyöngysor fogait, és ficánkoló nyelvét, tovább csókoljam.
De amilyen gyorsan támadt a hevességem, és meggondolatlanságom, olyan gyorsan is térek magamhoz.
Na, ezt nem! Nem így!
Elengedem a szédült szöszit, és egy pillanatig tartom még, hogy stabilan álljon a lábain. Értetlenül néz föl rám, kristály kék szemeiben még ott izzik a szenvedély heve, és istenemre leteperném, ha nem az lenne aki. Ha nem becsülném őt annyira.
- TUDTAM! – csap rajtam végig ostorként csendülő hangja, magamhoz térítve merengésemből. - Oh! Hát, ez felettébb érdekes. Azt hiszem beszakadt a dobhártyám. Egy kissé cseng a fülem. – MINDIG NEKED KELL GYŐZNÖD UGYE? DE NEKED EZ SEM VOLT ELÉG, RÁTETTÉL MÉG EGY LAPÁTTAL! – ordibál velem tovább. - Azt hiszem, ennyit a becsüllek téged szövegemről, és romantikus kirohanásomról.
Komolyan, olyan hisztéria rohamokat tud produkálni, hogy szerintem ezeket fel kellene venni, és valami színész iskolában mutogatni, kötelező tananyagként. – Jól van tessék - teszi hozzá lihegve. - Ilyenkor olyan, mintha kezdene kifulladni. De nem Ó nem. A sárkánydüh, még csak most ébredezik. Bizony. – Te győztél, most boldog vagy? – próbál meg lelki terrorral támadni. Dacosan fordul el tőlem, és orra picit megrándul, ahogy durcázva fonja össze a karjait maga előtt.
Fáradtan hajamba túrok, és szorosan mögé lépek.
- Ez nem a győzelemről szólt – mondom neki halkan, szinte nyakába duruzsolva. – Hanem arról, hogy nem engedem, hogy bántódásod essen – teszem hozzá nagy nehezen. Nem mondhatnám, hogy a szavak embere vagyok.
- Persze! – vágja hozzám fölényesen. – Akkor sem dőlök be a kis trükkjeidnek Akatsuki! Meg akartad nyerni a fogadást, totális győzelemmel, és ezért tettél mindent – pufogtatja közhelyeit.
- Milyen mindent? – kérdezem felvonva a szemöldökömet.
- A csók például. Szándékosan elterelted a figyelmemet – vádaskodik hajthatatlanul.
- De az, azután volt, hogy megharaptál – hunyom le szemeimet fáradtan. – Nem gondolod, hogy ha el akartam volna terelni a figyelmedet... Mondjuk a harapásod előtt teszem meg? – érdeklődöm unottan.
- Nem, mert te ilyen körmönfont vagy! – mutogat újra vádlón. - Mindig a legváratlanabb oldalról támadsz!
- Na, jó ezt most fejeztem be. – döntöttem el magamban, és egy szó nélkül hátat fordítok neki. Inkább a szobánk felé veszem az irányt, de előtte még szívok egy kis friss levegőt. Egyedül.
- AKATSUKI! – ordítozik utánam indulatosan. – NE MERÉSZELJ NEKEM HÁTAT FORDÍTANI!
- Nos, de.
- EZT MÉG NAGYON MEGBÁNOD!
- Meglep a reakciód Aidou – vágom zsebre kezeimet, ahogy sétálok tovább.
Pontosabban csak sétálnék.
- Miért hagytad el a kijelölt zónátokat? – pendül mögöttem Zero hangja hidegen. Most mondjam azt, hogy friss levegőt akartam szívni? Már hallom is a Bloody Rose kattanását, jelezve, hogy a fegyvert kibiztosította. – Azonnal menj vissza a számotokra kijelölt területre! – morogja elmélyült hangon.
Szinte a semmiből terem mellettem Hanabusa, és szemeiben gyilkos lángok lobognak. Nagyon utálja ezt a vámpír vadász kölyköt. Mit ne mondjak, nekem sem a szívem csücske. Már látom is, ahogy Aidou körül folyamatosan terjed, az átlátszó jégpáncél. Rettentően ideges.
- Hanabusa! – mordulok rá. – Hagyd, elmegyünk. Tegyük el a fegyvereket, és...
Durr.
- Azt hiszem, én sem leszek az évezred közvetítője.
- Nem kell a duma, csak menjetek! – utasít bennünket a prefektus.
- Mi a fenét képzelsz magadról, te E–szintű kis pondró?! – rivall rá Aidou a maga kellemes modorában. - Hát igen. Nem kellett volna az a figyelmeztető lövés. Ez a hangnem meg végképp tovább nehezíti a dolgomat. – Nem utasítgathatsz, egy nemesi vámpírt, ezt vésd a fejedbe! – fenyegeti egyre dühösebben.
- Hanabusa! – mordulok rá figyelmeztetően. – Ő a prefektus...
- Nem érdekel a nyomorult fajtátok! Tűnjetek innen! – kiált ránk erélyesen. Annyira megvető, és lenéző a hangja. Sugárzik belőle a gyűlölet. - Én elhiszem, hogy annyira nem jó neked Zero. De senki sem szidhatja a véremet! Még hogy nyomorult!
- Fejezd be ezt a hangnemet Zero! – mordulok rá dühösen, ahogy körülöttem egyre több és több tűz gömböcske gyullad ki. Na, ez a megnyilvánulása, már nálam is kiverte a biztosítékot.
Nem kapok választ, csak figyeljük egymást. Mind a hárman ragadozók vagyunk. Itt nincs préda. Igazából ez egy óriási patthelyzet Ha a fegyver elsül, valaki megsebesül, és akinek meg nem esett baja, az elkapja Zerot.
Ha az a pisztoly elsül, és Hanabusa megsebesül, nem érdekel Kaname-sama haragja, széttépem a kölyköt.
Feszült várakozás lebeg körülöttünk.. A park hirtelen túl naggyá, túl tágassá vált. Sehol nem találok kiutat, fedezéket. Ami a legrosszabb, hogy nem is keresek. Harcolni akarok.
- Mi folyik itt? – halljuk meg hátunk mögött a kellemes, parancsoló hangot. Mind a hárman megdermedünk, még a prefektus is. Furcsa, hogy így reagál rá. Mintha megszeppenne?!
- Kaname-sama? – susogja Hanabusa falfehéren. Nos, igen. Ezt nevezik kettős kihágásnak. Én vért adtam, ő vért szívott az Akadémia területén. Illetve tiltott területre léptünk. Kaname pedig soha nem marad el a büntetéssel.
Ez most így, szívás.
|
