- Még nem szabad felkelned – mondja. Na ne mond babám netán orvosira, jártál, amíg én csipkerózsikásdit játszottam? Nem maradhatok itt, Penny már valószínûleg így is felhívta a mentõket, rendõröket és a tûzoltókat hogy kerítsenek engem elõ. Felülök az ágyban a kiscsaj, pedig hála a szõnyegnek rám pottyan, de még milyen remek pózba. Õszintén megvallom sok mindenre számítottam de, arra hogy egy csókot is kapok tõle, no az nem volt benne, a pakliban. Vöröslõ arccal távolodik el tõlem.

- Sajnálom gono…Cole – mondja egy kis habozás után. Penny egész vagyonát tenném rá, hogy gonoszt akart mondani. És miért? Mert én vagyok a nagy és csúnya gonosz Cole bácsi. Bizony ám. Feláll de, én elkapom a kezét. Könnyelmû volt ez a mozdulatom kezemben erõs fájdalom nyilall, arcom megrándul de, nem teszem szóvá a fájdalmam. A lány figyelmesen tanulmányozza arcom minden rezdülését aztán magamra hagy. Amíg nincs mellettem kezemet, nézegetem és próbálgatom ujjaimat, de még a legapróbb mozzanatra is égõ fájdalom felel. Az ajtó halkan nyílik és Hiani lép be rajta. Mellém sétálva nyom kezembe néhány pirulát, mi a szösz. Most meg már gyógyszerezzem is magam? Hiani nyugodt pillantásokkal figyel engem.

- Egyedül élsz itt? – kérdem, mire õ bólint. – a szüleid – kérdem. Egyszerûen nem értem, hiszen õ még annyira fiatal kell, hogy legyen valaki, akivel él, és aki vigyázz rá. Nekem nem volt senkim csak Penny de én tudok magamra vigyázni. Hiani arca elsötétül, szemei távolivá válnak, mintha lélekben teljesen máshol járna éppen. Egy kósza könnycsepp csordul ki gyönyörû szemeibõl. Nem szándékoztam fájdalmat okozni neki, de egyszerûen én így hatok az emberekre. Az ajtón egy vékony barna hajú lány lép be, Hiani rá néz.

- Emili? – kérdi, hangja elcsuklik a sírás miatt. Az ismeretlen lány átöleli õt, és rám néz. Igen, én vagyok a bûnös Miattam fakadt sírva, dobj, ki égess el vagy bármi, de csinálj valamit Hianival, hogy ne sírjon.

- Hianinak a szülei már akkor nem éltek mikor Hiani fél napos volt – mondja Emili, és magához szorítja a szipogó lányt. – A szülei rejtélyes módon haltak meg. És már születése óta Hiani a falkánkban él – a lány szavai tábort vernek fejemben. Megragadom Hianit és magamhoz, húzom. Zokogásba tõr, ki és pedig próbálom csitítani.

- Cole? – kérdi de, én csak szorítom és szorítom. Mintha csak egy törékeny drágakõ volna, amit soha sem akarok elveszíteni. Kicsit hátrább húzódik, s szemügyre vesz engem, tekintete még mindig átható és könnyes. Mielõtt még bármit is mondhatnék ajkai már az enyémeken, vannak, elmosolyodnék, de inkább nem teszem. Végül, amikor elszakad tõlem ujjbegyeimmel, végigcirógatom arcát letörölve azt a pár könnycseppet, ami még kiszökött.

- Hiani szerelmes! Hiani szerelmes! – kántálja a másik lány. Legszívesebben az égnek emelném tekintetem. Ej de pletykás egy farkas. Mosolyogva nézek Hianira aki mostanra már a vörös egy igen sötét árnyalatában, virít.

- Hiani szerelmes? – kérdem, kimondottan jól szórakozom a mûsoron. Emlékeimbe zuhanva merengek a szüleimen és azon az éjjelen, amikor örökre elvették õket tõlem. Arcomról a mosoly hirtelen fagy le, mintha soha nem is létezet, volna. Az egyedüli amit abban a percben érzek csak az mérhetetlen üresség a szívemben és a vele járó fájdalom. Tudnia kell, el kell mondanom neki.

- Tudod Hiani, nekem megölték a szüleim – hangom még önmagamnak is ismeretlen, távoli. Mintha egy egészen már ember szájából jönne.

- Szóval te is árva vagy? – kérdi Emili. Felpillantok rá.

- Mondhatni, de egy boszorka vigyázz rá… a nõvérem! – mondom, picit elviccelve a dolgot. De csak azért, hogy elrejtsem fájdalmam, aztán egy egészen más gondolat kezdi el felütni a fejét. Nem tudom mikor és hogyan, de azt hiszem Hiani is fontos lett számomra.

- Azt hiszem Cole is szerelmes.

A lány szemei elkerekednek a döbbenettõl Emili, pedig ugrálni kezd. Már csak az hiányzik, hogy tapsolni kezdjen.

- Ha születik egy lány gyermeketek, akkor lehet Emili a neve? – kérdi vigyorogva, Hiani meglepõdését nem lehet egy lapra venni az enyémmel. Hogy mi van? Én gyerekkel? Könyörgöm még én is gyerek, vagyok. Na jó már nem vagyok az, de szellemileg igen. Valami rezegni és villogni kezd a zsebembe. Nos ha csak nem fejlesztettek ki egy rezgõ zseblámpát, akkor ez csak a telefonom lehet.

- Bocsi csajok – mondom újra talpra kecmeregve. – A babaprojectet majd még átbeszéljük de, nekem azt hiszem mennem, kell mielõtt még egy hadsereg ránk, törne.

- Hova mész? – kérdik egyszerre. New Yorkba lekvárt behozni az elnöknek. Na vajon hova megyek. A gyógyszert még mindig ujjaim közt szorongatom, telefonomat elõkotrom a zsebembõl és tárcsázok.

- Cole? Te vagy az? Mond hogy életben, vagy és hogy semmi bajod nem esett. MONDJ MÁR VALAMIT.

- Ha volnál szíves elhallgatni fél percre, tudnék esetleg válaszolni is. Vagy ez még át sem futott az agyadon?

- Hol a fenébe vagy? – sikítja, a telefonba én meg örülhetek, ha nem reped meg a dobhártyám.

- Mindjárt megyek, nyugodj már meg – válaszolom csitítva a fenevadat.

- Ajánlom is fiatalúr. Alisha és én már agyon aggódtuk magunkat. Ne merészelj még egyszer ilyet tenni velünk. Amint hazaérsz, már pakolhatsz is össze, egy hétre elmész sziesztázni egy kicsit a barátnõddel.

- Hogy hova megyek a kimmel? – kérdem zavartan, és egy oldalpillantást vetek Hianira és Emilire. Õk is ugyan olyan értetlenül merednek rám, mint ahogyan én rájuk. Mi a franc folyik itt?

- A nevem Cole és nem gonosz ember – jelentem ki ellentmondást nem tûrve.

- Akkor is gonosz vagy – rivall rám. Szinte már a sírás határán toporog. Ha elkezd nekem is bömbölni tuti fix, itt hagyom. De valami mégis maradásra késztet.

- Nem mind! – mondom szikla arccal. Szemeim egy leheletnyit elkerekednek. Próbálok jó benyomást kelteni miközben vissza, battyogok hozzá. Letérdelek közvetlen a lány elé, ere õ mit tesz. Bizony ám most jön az 50 000 Ft-os kérdés. És igen Hát nem seggre esik a drága?

- K-kérlek ne bánts! – kérlel törékeny hangján. Arcunk olyan közel van, hogy szinte érzem forró leheletét. Már a puszta feltételezés is, hogy én bántani akarom õt abszurd és bántó. Mégis minek néz ez engem?

- Nincs okom bántani, szóval nem bántalak – mondom tõlem szokatlanul ridegen, felállok. Nem messze tõlünk egy hatalmas ház terül el, oké azért annyira nem hatalmas, mint az enyém. De azért itt is megadják a módját. – Szóval az a nagy ház a tiéd – mutatok az épületre, mint egy retardált. Nem válaszol, még csak egy egyszerû bólintásra sem méltat. – Majd még látsz erre – morgom. A csaj esetleges válaszát meg sem várva ott hagyom. Esetleg említettem már, hogy gyûlölöm az erdõket? Oké sok fa van itt, a fák fontosak az élethez. Inkább öljenek meg de, ha még egy ilyen szúrós vackon át kell mennem nagyon mérges, leszek. Óh elnézést, már az is vagyok. Ez a kis hülye azt hiszi, hogy én egyike vagyok az éjszaka gonosz teremtményeinek vagy mi? Addig nem hagyok nyugtot neki, ameddig el nem magyarázom neki, hogy ne tõlem féljen, hanem a több valahány millió embertõl. Vissza úton végig ketyegtem magamban, hazaérve Penny már nem volt. Neki is van jobb dolga annál, mint engem pesztrálni. Annak ellenére, hogy már képes vagyon önnálóan gondolkodni Penny azt szeretné, ha kisbabaként elfogadnék mindent, amit õ mond. Hehe, szép állom. Belépve az ajtón egybõl a konyhába csörtetek, elveszem a kajámat az asztalról és tiszteletkörömet megtéve a pult körül felszaladok a szobámba. Belapátolom a kajámat, a tányért, pedig az író asztalomra teszem én magam, pedig lezuhanyzom aztán az ágyba esek. Egybõl elnyom az állom, és mintha valami szõke hajú roppantul idegesítõ csaj is szerepelne benne.

Másnap reggel egész korán felkelek, azt hiszem annak is köze, lehet ehhez, hogy már szinte porosodik a torkom. Na kiszáradásos halált se szeretnék halni. Hogy néznék már ki, elborzadok saját gondolataimtól. Mégis mióta szentelek ennyi figyelmet a külsõmre? És mindig is egy álom pasi voltam ez eddig sem volt kérdéses. Magamra aggatok egy sötétkék inget és egy farmert, és lerobogok a lépcsõn. A konyhába érve kitárom a hûtõt és kikotrok belõle mindent, ami akár egy picit is üdítõre hasonlít. Nincs szerencsém, gondolom a mosógépbe nem tettek kólát vagy ilyesmit. Hölgyeim és Uraim, nem hittem volna, hogy megérem ezt a pillanatot. Cole Garett hajlandó önszántából lemenni a boltba. Ide nekem egy piros pontot, megérdemlem.

Semmi új nincs a boltban az a vén ürge ugyan olyan ellenszenvesen, méricskél, mint ahogyan mindig is tette, én meg ugyan olyan magasról tojok a fejére, mint ahogyan azt eddig is tettem. A bolt ajtaja kitárul, és csilingelve jelez, hogy újabb vásárló a láthatáron. Én a hûtõnél matatok, nem mindegy milyen üdítõvel mérgezem a szervezetem. Nekem csakis a legjobb kell. Az új vásárló az a szöszke csajszi akivel, valamilyen oknál fogva mindig összefutok. Mivel nem nagyon vagyok hivõje a sorsnak valószínûleg vagy szerencsés véletlen vagy követ engem.

- Szóval elmész egy hétre a faluból? – kérdi meg tõle az öreg.  Nem kellene hallgatóznom, de ennél rosszabb benyomást egyikkõjükre sem tehetek.

- Igen elmegyek, de lehet hogy egy hónapra – válaszolja kedvesen, mégis van a hangjában némi határozottság. Velem miért nem tud ilyen lenni? Miért hisz engem valami aljas szemétládának.

- De vigyázz magadra Hiani – motyogja az öreg. Szemeiben és hangjában mélységes szeretet és aggodalom érzõdik. A lány, pedig minderre egy varázslatosan szép mosollyal válaszol. A csaj teljes mértékben kirekeszt engem látókörébõl. Mintha nem is léteznék, igen ez ismerõs. Kiskoromban is mindenki ilyen volt velem, aztán ahogyan cseperedtem megtanultam, hogyan legyek kemény. Az élet nagyon jó nevelõszülõ.

- Rendben, vigyázok – feleli a lány. A boltos, pedig mellé lépve öleli át és ad egy puszit homlokára, viszonzásul a lány is arcon puszilja az öreget. Ámen, világbéke. Én meg addig is szobrozzak ezekkel a fagyasztót vackokkal, vagy hogyan gondolták? A lány, Hiani… azt hiszem ez a neve. Legalábbis az ember így hívta õt, kilép az ajtón de, még elõtte elbúcsúzik.

- Viszlát bácsi! – mondja az öreg meg teljes meghatottságban áll a lányt figyelve.

- Szia Hiani! – mondja az öreg a lány, pedig kilép. Most vagy soha. Az üvegeket a földre ejtem és sprintelek a lány után. Eszem megáll, ezzel a tettemmel még önmagamat is megleptem. Mióta futok én a lányok után? Kilépek a lány után az utcára, egy farkas várja õt. Az eddigiek után nem vagyok hajlandó meglepõdni ezen. Mielõtt még elindulhatna keze után, kapok.

- Várj Hiani igaz? – kérdem tõle. A lány bólint kérdésemre és megpróbálja kirántani törékeny csuklóját ujjaim közül, hát ez nem fog neki sikerülni. A farkas mindenféle figyelmeztetés nélkül nekem ugrik, és a kezembe harap. A vér kezeimbõl háborítatlan békességben kezd el folyni de, fájdalmat nem érzek. Ez fura, harapott már meg kutya, és a farkasok harapása sem különbözhet olyan nagyon. Itt valami nem stimmel, nem tudom még, hogy mi. De ez így nagyon gáz. Lábaim elgyengülnek én, pedig a porban találom magam. Kerek szemekkel nézek a lányra és arra a dögre.

- Te átkozott farkas! – Motyogom karomra pillantva. A vér még mindig erõsen tõr fel bõröm alól. Mi történik velem? Miért nem áll el a vérzés? Ez meg miért csak áll és néz? Mielõtt még bármi érthetõt kinyöghetnék a számon mély sötét tudatlanságba, zuhanok.

Fejfájásra térek magamhoz, milyen meglepõ. Karjaimra nehezedve nyomom ki magam, hogy felülhessek. Kezemen vastag fásli köteg hever, úgy nézek ki, mintha egy múmia kezét rakták volna az én kezem helyébe. Halvány szórt fény uralkodik a szobában, ahol vagyok. Ez a hely nagyon nem ismerõs nekem, életemben nem voltam még itt. Véglegesen felülök, talpam alatt megreccsen egy deszka, ahogyan teljes súlyom ránehezedik. Fehér tincseimbe már szinte gondolkodás nélkül túrok bele. Nem mintha olyan sokat segítenék ezzel a sérómnak. A padló újra megreccsen, ezúttal nem alattam. Megpördülök, és Hiani-t pillantom, meg aki közvetlenül elõttem áll. Pár pillanatig egyikünk sem szól semmit, de ez a csend nem idegesít, inkább megnyugtat.

- Ha ezt te tetted, akkor kösz – mondom ezzel megtörve a csöndet. A lány elõbb a kezemre néz aztán a szemeimbe, végül egy zavaros mosollyal nyugtázza, hogy nem vagyok egy õsember. Aki még köszönetet sem tud mondani normálisan.

Habár kimondottan jól szórakozom a kicsikén, hangom ugyan olyan komoly marad. Azt az eget, ha az apám még élne, most aztán büszke lenne rám. A csaj olyan értetlen képpel néz engem, mintha éppen valami tudományos vacakról magyaráznék neki.

- Mi az a csók? – kérdi halkan, mintha félne attól, hogy leharapom a csinos kis buksiját. Nem tehetek róla, ostoba kérdésén felnevetek mély öblös hangon. Most õszintén, honnan jött ez a tündérke? Megállok elõtte, és lusta tekintettel mérem végig. Mint valami vásári árut. Nem túl magas, de annál inkább csinos. Haját egy copfba fogta fel, szemei barnák és rémültek. Õ most komolyan fél tõlem?

- Ez a csók – hajolok le hozzá ujjaim vállát, szorítják, hogy ne tudjon elmenekülni elõlem, de mielõtt még ajkaim megérinthetnék az övét a kiscsaj, eltûnik elõlem.

- Nem kéne minden lányba belekötnöd – mondja valaki. Hangjából ítélve feltehetõleg a boltos ürge. Arról, hogy dühös vagyok egyedül ökölbe szorított ujjaim, árulkodnak. Mielõtt még bármit is tehetnék a lány, elkapja kezemet. De kár szívesen beleépítettem volna a vénembert a falba. Szinte forr körülöttünk a levegõ, és nem most szó sincs romantikáról. Egyszerûen szívesebben ültetgetnék ibolyákat a boltos sírjára. Most merje azt mondani valaki rám, hogy nem vagyok kedves. Az utcán kóborló emberek minket figyelnek. Ó az isten szerelmére, csak egyszer élném meg azt a pillanatot, amikor az emberek nem másokkal foglalkoznak, hanem saját magukkal. Amilyen gyorsan érkezett a haragom úgy is ment el. Gondolatba végigvettem, hogy miket ettem, vagy ittam az elmúlt pár órában aztán korgó gyomrom figyelmeztetett, hogy nagyjából semmit. Drogozni sem szoktam de a kiscsajnak határozottan fülei és farka nõt. A bamba tömeg is õt kezdi el nézni, engem aztán nem bosszant. Nézzék csak nyugodtan õt. Ilyen hírnévre nem vágyom.

- Neked füled és farkad van? – Oké szexi vagyok, egy élõ isten. Na de azért ez már nekem is sok. Még ha agyon vernének, sem tudnám hangomból elrejteni a döbbenetemet.  Pár perce ez itt még szabályos ember volt. Az izé elõttem, felnéz az égre. Bizony este van már, nekem meg nyugtató kellesz, hogy ezt kiheverhessem. Méghozzá jó sok. És a legerõsebbõl.  Mire újra a csajra néznék már el is sprintelt. Ezaz hagyj csak nyugodtan magamra, én aztán nem magyarázlak ki ezek elõtt a sík hülyék elõtt. Edd, csak meg amit kifõztél, vagy mi. Penny mindig valami ilyesmit mond nekem, amikor valamit oltárian elszúrok. Az öreg szemüvegét törölgetve áll mellettem. Ez meg hogy a nyavalyába került ide mellém? Megrázom a fejem és zavartan túrok tincseimbe, na most akkor vagy valós volt az, amit láttunk, vagy itt mindenki füvezik. Õszintén egyik lehetõségért sem vagyok oda. A cucc a szatyromba már rég kiolvadt és gondolom senki, sem ajánl fel nekem itt a város közepén egy mûködõ hûtõt, ami még fagyaszt is. Sokévi edzéseimnek hála egész gyorsan haza érek, már csak a fejmosást kellene túlélnem. Lélekben felkészülve nyitok be az ajtón, Penny idõt sem hagyva védekezésre a nyakamba borul és magához szorít.

- Hála az égnek jól vagy. Már azt hittem elraboltak téged vagy valami szörnyûség történt. Jól vagy?

- Egész jól lennék, ha hagynál lélegezni – válaszolom ujjait lefeszítve magamról. Hogy lehet valakiben ennyi erõ, ezt tisztára önbizalom rombolás.

Este önmagamhoz képet korán fekszem le aludni. Hagyok idõt az agyamnak gondolkodni a történteken. Viszonylag hamar mély álomba merülök, de király. Másnap reggel arra kelek, hogy valaki az ajtómon dörömböl teljes erõvel.

- Fáradj be és hagyd már szegény ajtót. Õ senkinek sem ártott semmit.

Takaróm valahol az ablak alatt lehet én, pedig egy száll gatyában, feszítek az ágyban. És nem, eszem ágába sincs felöltözni vagy magamra húzni valamit. Penny összevont szemöldökkel lép be hozzám, aztán engem is észrevesz és a ránc arcán, még inkább elmélyül.

- Cole, remekül bevásároltál, de nem gondolod, hogy a sütéshez olaj is szükséges?

Most, hogy mondja nem nagyon. Nem vagyok valami mesterszakács, konyhába is csak akkor látni engem, amikor kész a kaja vagy szomjas vagyok.

- Sipirc le a boltba. És próbálj meg modorálni magadon. Nem tudom kitõl tanultad ezt a viselkedést, de tõlem nem, az biztos.

- Várj már elõbb had, öltözzek fel, mert ugye nem szeretnéd, hogy így menjek boltba neked.

- Fiacskám, ha az anyád lennék, most nagyon nagy bajban lennél.

- De szerencsére nem vagy az – válaszolom gúnyosan mosolyogva. Ha nem az idõ fog engem megölni, akkor biztosan Penny lesz az. Magamra kapom a ruháimat és lemegyek a boltba. Remélem, nem kellesz ezt minden nap eljátszanunk, mert én, abba beleõrülnék. Az üzlet ajtaja kinyílik és egy szõke leány lép ki észre sem véve, hogy egyenesen felém tart. A csaj mellé, egy fura szerzett is társul, no kész is a csoda csapat.

- Szia farkaska – köszönök vidám gúnyos mosolyommal. Kezem megindul formás kerek feneke után de, az a kölyök rám morog. Gondolom most félnem, kellene tõle vagy mi. – A csókunk elmaradt szivi – hajolok közelebb hozzá, de az az átkozott elrántja elõlem a csajt, és már mennek is, ó de még milyen gyorsan.

Röpke fél órámba tellett mire a nyomukra, bukkanok. Olyan édesen játszanak, hogy vétek lenne közbeavatkozni. De kár, hogy ez engem nem érdekel. Felemelek egy nem túl nagy követ és a játszópajtások felé dobom. A kõ pont fejen találja az ismeretlent és elterül a füvön. Kilépek fák takarása mögül a lány szemei újra düledezni, kezdenek. Na ne, ne kezdjük megint el. Oda csörtetek hozzá, kezemmel álla alá nyúlok és felemelem picit a fejét. Aztán lehajolva csókolom meg õt.

- Na pápá babám. – vigyorodok el a csók végeztével és elindulok vissza a bolt felé. Igen tökre kiment a fejembõl, hogy nekem oda be is kéne mennem olajért.

Az év legmelegebb napja a mai. Naná hogy engem is ilyenkor kell zaklatni, hogy menjek el pár cuccért a boltba, ami állítólag elengedhetetlenül fontos. Amióta a szüleim meghaltak Penny hetente eljár hozzám megnézni élek-e még. Most is õ üldözött ki a házból, mert persze neki nincsenek lábai. Ez teljesen logikus, hogy engem küld el minden vacak miatt. Normális esetben, eszem ágába nem lenne kitenni a hûvös házból a lábam, de vele még én sem merek szembe szállni. Isten óvja azt az embert, aki ellentmond ennek a gyönyörûségnek.

- Cole, viszed magaddal a bevásárló listát?

- Háromszor mondtad el, mit kell vennem. Ennyire ostobának azért ne nézz már - kiáltok vissza a nappaliból. És igen, zsebre vágtam a listát.

- Jó, jó. Menj már az ég szerelmére, mire odaérsz teljesen be fog zárni a bolt.

Nevetve meghajlok, a nõ elõtt utána meg próbálom kikerülni a halálos csapásait, amiket egy ronggyal mér rám. Eszeveszett egy nõ, azt meg kell hagyni. Felveszek egy türkizkék pólót, a napszemüveget, pedig az övemre akasztom. Kocogva leérek a falu egyetlen boltjához. Gyûlölöm ezt a környéket, a legizgalmasabb esemény talán az, amikor a részegek összeverekednek. Nincsenek új lakosok, ha volnának, arról tudnék. Itt mindenki tud mindenrõl, a helyiek még csak esélyt sem adnak a titkolózásra. Szánalmas egy bagázs. Kikotrom zsebembõl a listát, és gyorsan végigfutók rajta szemeimmel. Csak a szokásos: tejtermékek, húsok és zöldségfélék. Ezeket magamtól is meg tudom venni. Minek lista?

- Hé Cole – kiált valaki meglehetõsen ismerõs hangon.

- Bármit is akarsz, nem érdekel – meg sem fordulva megyek tovább a bolt felé. De õ csak nem bír lekopni.

- Várj már meg, beszélnünk kell.

- Mond csak melyik része nem volt világos abból, amit mondtam?

- Várj már, ma látták a faluban azt a szõke hajú csajt. Tudod azt a furát.

- Még most sem érdekel – jelentem ki meglehetõsen unottan. Ha most sem érti meg a célzást én, feladom. Peter eddigi mosolya lehervad arcáról, nekem, pedig már megérte kimászni a hûvös házból.

- Egy barom vagy, nem tudod, mibõl maradsz ki.

- Megígérem, este majd hullajtok pár könnycseppet a párnámra, amiért kimaradok a mókából. De most menj, játssz nélkülem – kacsintok rá, vállát megveregetve. Kezemet félrecsapva fordul meg és indul el az ellenkezõ irányba. Kíváncsi vagyok, mikor jön rá arra, hogy ahova õ megy éppen ott semmi, sincs. És a semmi alatt tényleg a semmit kell érteni. Ez az egész hely a semmi közepére épült, a falut erõk határolják körül minden irányból. Vannak szép helyek, de nagyobb jövõje nincs a helynek. A fiatalok minden erejükbõl azon vannak, hogy elkerüljenek innen, egy idõ után már csak az öregek maradnak itt, és végül ez is egyike lesz a szellemfaluknak. Szép jövõ. Belököm az üzlet ajtaját és belépek.

- Napot – köszönök, reményeim szerint megfelelõ udvariassággal. Az üzletvezetõ olyan átható megvetéssel néz rám, hogy már majdnem elszégyellem magam.

- Nekem is ilyen idõs koromba haltak meg a szüleim mégis szabályos embert neveltek belõlem. Nézz magadra, tudod te mik a falusak véleménye rólad.

- Nem – mondom hûvösen. – Magának meghaltak a szülei, de nekem meggyilkolták õket. Ezt a kettõt ne vegye egy lapra.

- Gondolj, amit akarsz a lényegen, ez sem változtat. Neveletlen vagy, öntelt és rettentõen felelõtlen. Ha így folytatod továbbra is ezt az életmódot, nagyon meg fogod bánni.

- Ez most fenyegetés vagy csak egy jó tanács?

- Döntsd el te – somolygott az öreg. Azt az eget de bölcs. Végigmasírozok a folyosókon, és mindent beledobok a kosárba, ami a listára fel van írás címszó alatt kaparva. Búcsúzóul intek egyet a vénembernek, és jó erõsen bevágom magam mögött az ajtót. Az idõ szemernyit sem változott kint, ugyan olyan fullasztó meleg van, mint amikor elindultam otthonról, arról nem is beszélve, hogy már éhen halok.

- Cole azonnal állj meg – rikolt utánam egy éles és vékony hang. Hmm élesen vékony vagy vékonyan éles. A fene se tudja, mindenesetre idegesítõ.

- Mit tettem már megint? – pillantok hátra vállam felõl. Tõlem nem messze egy életnagyságú Barbie baba áll, micsoda meglepetés. – Ó Alisa meg vagyok lepve, hogy téged is látni.

- Ez meg mi? – mutat agyon manikûrözött karmaival egy fehér lapra. Azt eddig is tudtam, hogy a gondolkodás nem épp az erõssége. Na de könyörgök.

- Életem, ez itt egy lap. Általában fehér szokott lenni és lehet rá rajzolni is meg írni.

A csaj valahonnan a isten háta mögül elõkapott egy olyan varázslatos mosolyt hogy minden egyes hófehér hajszálam az égnek állt tõle. Fekete haja tökéletes loknikban állnak, számomra mindig is nagy rejtély hogyan teszi ezt. Finom puha bõrébõl természetellenes illat áradt, amitõl én mindjárt asztma rohamot kapok. Már csak ez hiányozna nekem a mai napból.

- Hogy voltál képes csak úgy ott hagyni engem egyik pillanatról a másikra?

Könyörgök, nem lehetne halkabban kiabálnod? Néhány ember abbahagyva azt, amit éppen csinál közelebb, jönnek hozzánk. Mert ugyebár nincs jobb, mint egy ingyen mûsor. Ha a helyükbe lennék és is, odajönnék megnézni magamat. Gondolatban már vagy ezer féle képen képzelte el, hogyan is tudnám feltûnés nélkül elnémítani és elcipelni innen ezt a nõszemélyt. Választom az aranyérmest. Megragadom a lány felkarját és magam után húzva, cipelem el a kíváncsi szemek elõl.

- Mit mûvelsz? – fakad ki a drága, és komoly elhatározással megtorpan engem is megállásra késztetve. Fantasztikus, csak tudnám, honnan szedtem össze õt.

- Elviszlek sétálni, addig is szellõzik egy kicsit a fejecskéd.

- Hogy képzeled, nem vagyok a kutyád.

- Hála az égnek – felelem mosolyogva. – na most tûnj el, amíg még nem hagy el a jó modorom.

Alisa tökéletesen ismer engem, legalábbis annyira biztosan, hogy tudja, soha sem tréfálok vele. Amit mondok, vagy ígérek azt be is, tartom. Mellesleg engem otthon ki fog nyírni az a pokolivadék. Elengedem a karját és meglököm, hogy elinduljon végre. Nem áll szándékomban estig itt szobrozni vele. A szatyrokat meglóbálom köszönés gyanánt és elindulok egy rövidebb úton haza. Valahonnan nem messze tõlem halk sikoly töri meg a már oly régóta áhított csöndemet. Arra veszem az irányt, és nahát kit látnak szemeim, vagyis inkább kiket. Peter és játszópajtásai egy szõke hajú lányt vesznek körül. Szegényke már annyira összehúzta magát, hogy csoda még nem tûnt el teljesen. Szóval erre lennék hivatalos? Na ne hogy már. Fejemet csóválva ballagok a csipet csapathoz, tenyeremet Peter vállára teszem, és odébb lököm õt, hogy szemügyre vehessem a kisasszonyt. Szerencsétlen olyan kerek szemekkel néz engem mintha minimum nõtt volna még vagy három fejem. Nem kérdem meg jól van-e az nem az én reszortom. Majd elmegy egy psichológushoz vagy mit, tudom én. A lányt csípõjénél fogva rántom ki a csúnya gonosz bácsik karmai közül és elindulok vele a bolt felé. Nagy mázlija van a csajnak, hogy pont én sétáltam erre. Másoknál nem lett volna ekkora mázlija.

- Tartozol nekem drága, amiért megmentettem a hátsódat ezektõl a szerencsétlenektõl – duruzsolom nyugodtan. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. De hát nem az? A bagázsból senki sem jön utánunk, nem mernek. Nekik is csak a szájuk jár. Én mindig megtettem azt, amihez nekik nem volt bátorságuk. A kis csaj mellettem, úgy reszket, hogy már engem idegesít vele. Ha bántani akartam volna õt, már réges rég megtettem volna, akkor meg minek remeg itt nekem? Éppen most segítettem rajta, na jó nem puszta önzetlenségbõl, de ez csupán csak részletkérdés.