- Mondtam, szeretlek – válaszolja egyszerûen, mintha ezzel rendezve is lenne minden. Szemeibe hullt rövid tincseit félretûri.

- Mert nekem így jobban tetszik – feleli. Nem mond igazat. Tudom, és látom is rajta. Állom tekintetét, látom szemeibe, ahogyan elbizonytalanodik. - Haaa… mert, mert… ilyen kedvem volt – mondja dadogva, aztán elsiet. Felesleges volt visszamennie a terembe. Hiszen szerintem észre sem vették távozását. Téves elgondolás, ha azt hiszi ennyivel békén hagyom õt. Nem ismer õ még engem eléggé. Semennyire sem ismer. A lány órái után a már jól ismert arc várja õt az egyetem elõtt. Elragadó.

- Na, hogy tetszett? – kérdi a lánytól haját összebarmolva. Hiani felnevet aztán haját megigazítva rohangálni, kezd, mint egy idióta. Nagyon gyerekes. Észrevéve engem, megáll elõttem és felnéz rám.

- Mi a baj? – kérdi mosolyogva tõlem. Sok van, szabadon választhat. Megengedem neki. - A hajam miatt vagy kiakadva? – kérdi félrebillentett fejjel. Micsoda? Ez mégis hogy jutott az eszébe? Kit érdekel a haja? Engem ugyan nem. Továbbra is csak mosolyog. – Semmi baj, pár hónap és visszanõ – magyarázza elindulva. Na azt várhatja, hogy megint hagyom elmenni õt. Megállítom, és a vállamra pakolom. Az a köcsög, aki mindig Hiani mellett van, most átható gyûlölettel mered rám. Remek. Én se vagyok túlzottan oda azért a gyönyörûséges pofázmányáért. A lány felnevet aztán kapálózni, kezd. Baromira idegesítõ. Miért nem tud nyugton maradni? Egészen a házamig cipelem majd belépve az ajtón az ágyamra dobom. Csak semmi finomkodás. Elméreteztem a dobás, és Hiani feje hangosan koppan a falba. Szuper, és most így mit kezdjek vele? Ostoba nõszemély. Ez is az õ hibája, na azt már nem tudom miért. De akkor is õ tehet mindenrõl. Ha nem kajtatna folyton folyvást utánam, most könnyebb volna mindkettõnknek. De õ ezt nem érti meg. És lemerném fogadni, hogy soha nem is fogja megérteni. Mert õ ilyen. Megvárom, amíg magához tér, jó sok ideig ki volt ütve. Nem tudom jól van-e vagy sem. Na legalább kipihent lett. Fejére egy jókora dudor nõtt. Mint egy egyszarvú. – Miért tette…- figyelmesen szemlélem nincs-e valami baja az ütéstõl. De úgy látom, megmarad. – Cole mond, mit szeretnél tõlem? – kérdi értetlenül, nem szólok semmit. Beszéd helyett egy jeges borogatást nyújtok át neki.

- Semmi baj Cole – aha persze. Mondja ezt az, akit hátba szúrtak. Mármint szó szerint. Vér buggyan szájából. Hát ez igazán bájos volt. – Cole… én… én… nem akarok, meghalni… félek… - lecsapom a kiscsávót. Nyugodjon le egy kicsit. Hianit puszta múltam iránti nosztalgiából kórházba viszem.

- Minek avatkoztál a dolgokba bele? – kérdem tõle, szemei megrebbenek, ahogyan megpróbál ébren maradni. Na, kislány. Nincsen lámpaoltás. Megpróbálom beszéltetni, kevés sikerrel. Ettõl még egy tál gabonapehely is jobb beszélgetõpartner lenne.

- Fé… lek – nyöszörgi szemeit lehunyva. Megrázom, szemei újra felnyílnak. Pofon vágom kétszer, hõsiesen bevallom az elsõt személyes bosszúállásként, adtam neki. Elvégre õ is pofonvágott már jó néhányszor. Megszorítja pólómat. És ezzel most jobb lesz neki? Kevésbé lesz gyenge? Kevésbé lesznek fájdalmai? Kevésbé fog elvérezni? Kevésbé fog haldoklani? Én nem hiszem. Szemeit újra lehunyja, szorítása lazul, újra megjutalmazom pár pofonnal. Hogy mer elaludni, az én jelenlétemben? Beérek a korházba vele, a lányt egy orvosra bízom. Innentõl kezdve én már nem felelek érte.

Unalmas nézni, ahogyan Hiani alszik. Én is elálmosodom tõle. Folyamatosan vérutánpótlást kap. Csoda, hogy életben maradt. Kellett neki hõsködnie. Ki kérte rá? Amona betoppan. Mûszakváltás vagy mi a fene?

Kezdem unni, ezeket a másnapokat. Olyannyira fárasztóak. A korház, pedig büdös. Rühellem ezt a helyet. Megérkezik a hívott vendég.

- Cole gyere be – csípem el a mondat végét. Megyek már, nyughasson. Bemegyek, emlékezeteim szerint sokkal kevesebb ember tartózkodott idebent. – Jól vagyok, ne aggódj – nyugtat meg mosolyogva. Kösz. Eddig sem aggódtam. Most már még inkább nem fogok. Ugyan olyan ostoba gyerekes kis csitri, mint amilyennek megismertem õt.

- Nem érdekel – válaszolom. Tudtommal a beszélgetéshez két fél kel. Az én beleegyezésem nélkül senki sem fog beszélni velem.

- Ne mond el – kiált fel a lány.

- Semmi… Amona túloz, hisz nélkülem akarsz élni, Amona hagyd had, menjen… - szólal meg a lány valamivel halkabban. Tõlem aztán. Talpra állok és elindulok az ajtó irányába. Kilépek, bezárom magam mögött az ajtót, aztán figyelmesen hallgatózni kezdek.

- Mert felelõs érted – jön a válasz. Felhorkantok, aztán kitárom az ajtót, és belépek. Mindannyian megrökönyödve merednek rám.

- Miért vagyok felelõs érte? Az égvilágon semmi közöm most már hozzá. Ne próbáld meg rám sózni a lányodat – mondom gúnyosan. Az utolsó szó szinte perzsel, ahogyan kimondom. Arrogánsan meredek Amona szemeibe.

- Mi a harmadik ok? – kérdem üres szemekkel rájuk nézve.

×××

Idegesít az egyetem. Pedig újra be kell, hogy menjek. Egész jól megismerkedtem már az odajáró diákokkal. Többségben a barátaim, aki meg nem, az fél tõlem. Az élet rendje. Felveszek magamra egy sötétkék inget és egy farmert. Hajamon rendezek egy kicsit, hogy legalább ne úgy nézzek ki, mint aki a szellõzõrendszerben csináltatta hátszéllel. Ma csak 3 órám van, mindhármon szunyálni szoktam. Semmi új. Azért az ágyam kényelmesebb mint a pad. Újra a leghátsóbb részhez megyek és helyet foglalok Cat mellett. Rövid fekete hajú lány, nagy barna szemekkel. Jó fej, habár néha kimondottan az agyamra tud menni a folytonos csipogásával. Újra vége az órának. Hála az égnek nekem mára ennyi ebbõl a szarból. Utolsó órám jön. Felkapom a jegyzeteimet meg a tollat aztán kilépek az ajtón. A folyosón ismerõs arcot pillantok meg. Mégis mi a fenét keres itt? Idegesítõ. Megejt egy mosolyt felém aztán elmegy mellettem. Remek, legalább nem szól hozzám, nem tesz úgy mindenki elõtt, mintha annyira jó barátok lennénk mi ketten. Na persze hogy neki is ott kell pár csajjal megállnia, beszélgetni, ahol én vagyok. Mert ez így természetes.

- Semmi gond vele – szólal meg Hiani – ha szereted, akkor semmi nem fontos, csak, az hogy a szerelmet viszonozza – remek, pont ez papol ilyenekrõl. Újra rám mosolyog. Ez még a beszédnél is idegesítõbb. Amikor az utolsó órámnak is vége, az épület kijáratához indulok. Minden vágyam, hogy itt hagyjam végre ezt a kócerájt. Hiani újra velem jön szemben, ezúttal rám se néz. Köszönöm. Gondolataimba mélyedve állok meg az egyetem elõtt elterülõ parkban, telefonomat elõkotrom, és a kijelzõjére nézek. Van egy új üzenetem, megnézem, mi van benne és, hogy kitõl kaptam. Ashley a feladó. Peter temetésére kaptam meghívót. Ó de aranyos, egyem a zúzáját. Felpillantok az égre, még olyan 30 másodperc és özönleni fognak ki a diákok az ajtón. Elmegyek jósnõnek egyszer… nem annak határozottan nem mehetek. Nem vagyok nõ. Egy alak lép mögém, és számat befogva magához húz. Ez kényelmetlen. A fülemhez hajol, minden egyes lélegzetvételével büdös, elhasznált levegõt fúj az arcomra. Hallott ez már az orron át való légzésen? Csukja már be a pofáját, tiszta szardínia szag árad belõle. Ilyen halálra meg nem vágyom.

- Tudod, hogy ki vagyok? – kérdi indulatosan. Eszem ágában sincs addig válaszolni neki, amíg a keze a számon van. Ezt az apró hibáját észrevéve azonnal korrigálja magát, és szabadon hagyja a számat. Veszek egy nagy, levegõz.

- Egyik piacról a halárus? – kérdem vigyorogva. Maga felé fordít, szájba vág aztán maga elé, lök a földre. Van erõ benne. Arcára nézek. Valahonnan ismerõs nekem. Ááá meg is van. Peter terminátor haverja volt. Igen, csak volt. Mivel Peter már nem él, megöltem õt.

- Eljött az ideje, hogy valaki megbosszulja a halálát.

- Remek. Csak nyugodtan de mi lenne, ha elõtte hazaengednél, hogy átöltözhessek? Nem akarom összevérezni ezt a ruhát – nézek rá gúnyosan. Arca paprikapirossá válik. Ez egyszer talán be is foghattam volna a számat. Na de, amit egyszer már kimondtam, nem szívhatom vissza. Felnevet, na ha eddig senki sem figyelt fel ránk, most megteszik. Ezt a nevetést még szerintem a szomszédos városban is meghallották. – Ember te megbolondultál.

- Te…te megölted Petert. Nem bocsátom ezt meg neked – morran rám. Csúcs, hát én se neki, hogy barátkozott azzal az idiótával.

- Hé nagyfiú. Sírva ne fakadj – morranok rá. Ha ez fog kinyírni engem, én kitérek a hitembõl. Szavaimtól vörös köd száll elméjére és feneketlen zsebébõl egy pisztolyt, húz elõ. Na ez így már kezd kellemetlen lenni.

- Itt az idõ, hogy meghalj – üvölti aztán a fegyver csövét rám, irányítja és lelõ. A lövedék a combomat találja el. Nem töri el vele a csontom, de ettõl még piszkosul fáj. Lõtt sebembõl szép, lüktetõ lövésekkel csordogál a vérem.

- Rohadj meg – morranok rá. – Ezt most miért kellett?

- Álmodj szépeket – mondja megpaskolgatva a fejem. Hogy az áram szaladjon át a testeden te retardált. Aludj te. Kezeimet a sebre tapasztóm és megpróbálom lefogni, ne hogy elvérezzek. Ujjaim közül ugyan olyan intenzitással csordogál a vér. Hátrahajtom a fejem és lehunyt szemekkel várok. Szaporábban veszem a levegõt, remegõ véres kezekkel próbálom elõvenni a telefonom. Amikor sikerül, néhány másodperc totojázás után feloldom a zárat és bepötyögtetem a számot.

- Bocsi, de leszállnátok a csajomról? – kérdem unottan. A lány megtörli szemeit aztán hozzám, rohan és átölel. Lábujjhegyre áll, hogy kérjen tõlem egy csókot. Megkapja. – Három másodpercet kaptok – szólok a bebambult csapatnak. Hiani, már megint kezd nem az emberekre hasonlítani.

- Sz- szörnyeteg…- na nem. Hiani, nem, pedig szörnyeteg.

- Cole semmi baj nincs, gyere, menjünk haza. Kérlek, otthon ezt megbeszéljük – kérlel. Hát legyen. Bánom is én.

- Menj csak haza és dugd meg helyettem is a szõke ribit – az isten áldja meg õt. Miért akar ennyire betört orral hazamenni? Szélsebesen megpördülök, és újra a halálraítélt felé megyek.

- Cole kérlek ne… ne öld meg – szól utánam remegve. Mögém lép és átölel. – Ne ölj meg még egy személyt – szól hozzám. Felvont szemöldökkel nézek a srácra, nem tudom eddig mit hitt. Nyilván azt, hogy csak kakaskodok vele egy sort, aztán otthagyom. Nos nem így terveztem, tényleg ki akartam csinálni. Nem szándékoztam megölni, maximum félholtra verni. Csak, hogy megtanulja legközelebb kivel kekeckedjen. – Nem akarlak még egyszer olyannak látni, olyannak, mint akkor, olyan szomorúnak. Én nem ezért vagyok itt, hanem, hogy boldog légy, én nagyon szeretlek, de miattam lettél az, aki most vagy, sajnálom, nagyon sajnálom – mondja. Remek. Ölembe veszem õt és visszaviszem õt a lakásomba. Kinyitom az ajtót, beviszem õt, és az ágyra teszem aztán rámászva a szemeibe, nézek.

- Sajnálom – mondom, elmosolyodik aztán csak a fejét, rázza.

- Minek sietni? – kérdem. Kézenfog és a cukrászda felé megyünk. Egy rakat édesség kíséretébe foglalunk helyet az egyik asztalnál.

- Én is szeretlek – mondom álmosan. Nem sikerült olyan sokat aludnom. Megesszük a sütiket, és a pénztárhoz lépek. Naná hogy én fizetek mindent. Erre tökéletesen jó vagyok. Egy padhoz megyünk és letelepszünk rá. Átkarol engem, fejét, pedig a vállamra hajtja.

- Nagyon boldog vagyok, nagyon – mondja, megsimogatom a fejét. Ne aggódj, hamarosan nem leszel az. Csak ki kell várnod, és meg kell ismerned az itteni életemet.

- Mert így is elrontottam az életed – mondom csendesen. – Hát nem érted Hiani? – fordulok felé hirtelen. Meglepõdve néz rám. Megcsóválom a fejem. Miért kell folyton elérnie, hogy valahogyan megbántsam õt? Miért kell neki, ennyire akaratosnak és makacsnak lennie? – Kettõnk számára nincs közös jövõ. Nem akarom, hogy velem légy. Azért jöttem ide, hogy egyedül lehessek. Hogy a saját életemet élhessem… nélküled – szavaim izzó tõrként érintik õt, könnyek szöknek szemeibe. Letörlök néhány cseppet, aztán felállok mellõle.

- Ha így érzel, miért feküdtél le velem? – fakad ki, könnyek közt. Tehetetlenül széttárom karjaimat. Én kértem tõle azt, hogy feküdjünk le?

- Ne próbáld meg ezt ellenem fordítani. Ne tégy úgy, mintha nem te kezdeményeztél volna – mondom hûvösen. Õ is talpra áll, felém, lépne, hogy átölelhessen. De én keresztbefonom karjaimat. Ezúttal nem hagyom.

- Hogy végre megértsd azt, hogy én nem olyan vagyok, akinek te hiszel. Ne várd hogy az legyek, aki sohasem voltam – kiáltom, mire ellazul én, pedig elengedem õt. Egy karcsú alak lép mellém. Deborah.

- Mi folyik itt édes? – kérdi kedvesen Hianira pillantva. Lehet még ennél is szebb a napom? A volt és a jelenlegi barátnõm megismerkednek egymással. Kétlem, hogy Hiani jól fogja viselni ezt az egészet. Rosszul tûri, az ilyen helyzeteket. És még a családja sincs itt vele.

- Deborah õ itt Hiani. Hiani ugyan ez fordítva – mondom egy elbûvölõ mosoly kíséretében. Deborah kedvesen átöleli Hianit, aki még mindig sokkosan mered rám.

- Miben segíthetek Amona? – kérdem kedvesen. Szívem szerint ordítva zavarnék ki mindenkit.

- Nagyon jól ismersz engem. Mit vársz tõlem? Azt hiszed, hogy tönkreteszem az egész élete egy lány szerelméért? – kérdem gúnyosan rápillantva, mire õ megüt engem. Deborah és Hiani egyszerre sikolt fel. Az ütéstõl hátra tántorodom, és az ajtónak esem. Nos, úgy tûnik, erõsebb lett mióta legutoljára láttam õt. Letörlöm a vért a számról. Amikor megütött véletlenül beleharaptam a számba. Elég erõsen ahhoz, hogy kiserkenjen a vérem.

- Egy szemétláda vagy. Még most sem tudom megérteni, hogy tehettél ilyet! Hogy tudtak a szüleid téged ilyenre nevelni. Nincs benned semmi megbánás. Jól tették a szüleid, hogy egyedül hagytak téged. A helyükben én is lemondtam volna rólad – mondja haragosan csillogó szemekkel. Szüleim említésére bennem is felmegy a pumpa.

- Takarodjatok ki a házamból! Mindannyian. Most! Nyomás – szólalok meg halkan. Megpróbálok minden erõmmel azon lenni, hogy kedves legyek hozzájuk. Meg sem mozdulnak a két lány szorosan egymás mellett áll, és elképedve néz engem. Amona ajkait gúnyos mosolyra húzza.

- Miért? – egyszerû kérdés, de a hangsúlya még jobban felidegesít.

- Még csak most kezdtél el igazi apaként viselkedni Hianival szemben. Remélem, nem szeretnéd árván hagyni õt – mondom kegyetlen mosollyal. Hiani azonnal megérti, mirõl van szó, elkapja Amona karját és kirángatja a lakásomból, Deborah követi õket. Leroskadok a fal mellé és csak meredek magam elé. Hiani visszajön és leguggol elém, megérintene, de tekintetem visszatartja. Vajon milyennek láthat most engem?

- Mikor érted meg végre, hogy én veszélyes vagyok az életedre? – kérdem komoran. Továbbra sem nézek rá. Valahol mélyen a tudatalattimban nem is várok válaszra. Talán nem is neki szántam a kérdésem. Vagy talán csak neki szántam. Számit, ez bármit is? – Menj el Hiani. Hagyj itt engem, és hátra se nézz – morranok fel talpra állva, hirtelen tett mozdulatomtól hátraesik. Elborzadva néz rám, megcsóválom a fejem és felnevetek. Kedvtelenül. – Hát még most sem érted te ostoba? Minden, amit tettem, amit mondtam. Nem azért volt, mert szeretlek. Ne tekints rám úgy, mintha a megváltód lennék. Menj és keress magadnak valaki mást. Aki képes viszonozni azt a szerelmet, amit te adni tudsz. Az én szívemben csak harag és gyûlölet van.

- Miért nem fogadod el végre te bolond, hogy szeretlek, miért olyan nehéz ezt elfogadni? Már mondtam, nekem csak az számit hogy veled legyek. Cole, az életemre esküszöm, hogy te vagy az elsõ és utolsó, akit szeretek. Kérlek, szépen ne hagyj itt. Ez nem te vagy, akit most itt ölelek az nem az a Cole akit, én szeretek. Az a Cole akit, szeretek nagyon mérges, ha valaki kicikizi, vagy ha megüti. Cole… kérlek, könyörgöm, gyere hozzám vissza, ha már nem, akkor, akkor…

- Hiani, már mondtam, vége… most ha lennél szíves elengedni, akkor elmennék haza, össze kell, pakoljak még – mondom komoran. Nem akarom bántani õt, pedig ez elkerülhetetlen. Annak a szerencsétlennek nem kellet, volna elmondania, hogy ott jártam. Legalább egyszer az életben tarthatta volna a pofáját. Még, hogy az apja és nem akar fájdalmat okozni a lányának. Ha ezt komolyan gondolta volna, akkor nem árulta volna el Hianinak hol, vagyok.

- Neeeeem! Nem engedlek el, ha elmész, én abba belehalok. Cole fogadd el, nézz szembe a valósággal, nem vagy már gyerek – ezen majdhogy nem felnevetek. Nem tudja, miket beszél. A hiányomba nem hall bele, abba halna bele, ha továbbra is velem marad.

- Azonnal Geheo – szólal meg valamelyik. Nyugton maradok, úgy sem tudok elmenni innen, minek pazaroljam az energiám.

- Óvatosan – egy pofon csattan a lány arcán. Na mert ettõl sokkal jobban fogja majd érezni magát. Egyáltalán mit foglalkozom én ezzel? Nem mindegy nekem mi történik vele? Nekem már semmi közöm az õ életéhez, még csak azt se tudom, miért tartanak most itt engem.

- Mégis mit képzelsz kisasszony? Mi az, hogy itt hagysz? – az elõtte álló alakra mered majd aztán rám. Hamar elkapja a tekintetét rólam, és a takarót kezdi el bámulni. Na mert az, sokkal érdekesebb, mint én. Eszem megáll magamtól, nehogy már féltékeny legyek egy takaróra.

Egy kis ideig még nézem õt, ahogyan alszik, aztán elmegyek. Csak remélni tudom hogy szavait nem gondolta komolyan. Nem akarom, hogy utánam, jöjjön, egészen egyszerûen felejtsen el engem. Akkor mindenki boldogabb lesz.

- Hol vagy akkor? – kérdi rémülten. Felsóhajtok. Hát hol lennék? Hol vannak a vonatok? Megrázom a fejem, értetlensége mosolyt csal arcomra.

- Nem jön még a vonat? – kérdi kíváncsian. Unom a beszélgetést vele. Semmi kedvem hozzá. Igazából senkihez sincs most kedvem.

- Hol? – jön az újabb kérdés. Na vajon hol? Talán a síneken?

- Cole remélem nem így fogsz viselkedni majd a tanáraiddal is.

- Nem. Velük majd csak akkor fogok beszélni, ha nagyon szükséges – válaszomra halkan felnevet.

- Hiányozni fogsz te tökfej – vigyorogva köszönök el tõle. Telefonom visszatuszkolom nadrágzsebembe. Nem sokkal késõbb a vonat begördül az állomásra, felkapom a táskát és felszállok a vonatra. Egy félreesõ helyet keresek, ahol esetleg aludni is tudok. Hosszú, unalmas út áll elõttem. Nagyon unalmas még belegondolni is. Egy árny áll meg felettem, pislogva meredek rá. Vékony alkatú, alacsony rövid vörös hajú lány, nagy barna szemekkel és kedves mosollyal. Visszamosolygok rá, táskámat leveszem a szemközti ülésrõl és helyet kínálok neki. Õ leül.

- Egyetemi beiratkozás. Vannak dolgok, amiket nem lehet telefonon keresztül elintézni.

- Értem már. Van valakit, aki otthon vár téged – nem kérdésként mondta, egyszerû kijelentés volt a részérõl. Mennyire nem igaz, amit mond. Hiani a múltam legszebb emlékeihez tartozik. De õ már csak múlt.

- Egyedül élsz? – újabb fény csillan barna szemeiben. Ismerem már ezt a pillantást. Elvigyorodom, és hátradõlök az ülésben.

- Talán valamikor elmehetnénk valahová. Megismerkedhetnénk – szólal meg félénken.

- Éli az életét. Továbblépett – hazugság, amit mondtam neki. Tudom, hogy még nem lépett tovább rajtam. És én sem õrajta. Még mindig szeretem. Az út további részében alszok. Unalmas az út, és a lány is felhagyott a kérdezgetéseivel helyette egy könyvet olvas. Kár, pedig jó lett volna még beszélgetni vele. De hát, ha õ olvasni akar, akkor olvasni fog. Ki vagyok én, hogy ezt megakadályozzam.

- Mondtam nem, õ még kiskorú – magamhoz húzom a lányt.

- Tudod, hogy ez milyen hotel? – megrázza a fejét. Mindjárt sejtettem. Honnan is tudná, hiszen még csak nemrég érkezett. – Ez a hotel azoknak van, akik le szeretnének feküdni egymással, más néven szexhotel.

- Köszönöm, amit tettél értem az elõbb… és Cole, köszönöm hogy mosolyogsz – mondja mosolyogva. Mielõtt megölelhetne, felpattanok az ágyról. Nem akarom, hogy ezt tegye. Mikor érti meg végre, hogy ez így nem mehet tovább.

- Miért futsz állandóan utánam? Semmi jó nem származik ebbõl – mondom komolyan. Felülve mered rám.

- Mert szeretlek, és veled akarok lenni… tudom, hogy undorító az, amit már csinálok, hogy állandóan a nyomodban vagyok, de én szeretlek, és veled akarok lenni, kérlek, csak ezt értsd meg. Ha ezt megértetted, akkor nem zavarlak többé – mondja és lefekszik a kanapéra. Odalépek hozzá és karjaimba véve az ágyra, pakolom õt. Döbbenten néz fel rám, lehajolok hozzá és megcsókolom. Nyakamat átkarolva húz közelebb magához. Pólóját hamar leveszem róla, de õ megrezzen. – Neeeeem – kiáltja. Meglepõdöm kitörésén, aztán rájövök mitõl tart. Leülök mellé.

- Sajnálom, biztos, még nem dolgoztad fel – motyogom magamhoz szorítva, mire kapok tõle egy apró csókot.

- Félek, hogy fájni fog, mint akkor, de én szeretnék veled lefeküdni – mondja újra megcsókolva. Hátradõlök vele, rám ül.

- Semmi baj. Az én hibám, talán siettem egy kicsit – mondom haját füle mögé tûrve. – Tényleg ne haragudj – zsebembõl kikotrom telefonom, és az idõre pillantok. Újra felülök, Hiani felsikkantva öleli át a nyakam, nehogy hátraessen. Leszáll rólam, felkapja a pólóját gyorsan és indulunk ki az épületbõl. Elviszem õt az itteni lakásomba, rábízom, mit tesz addig, amíg én az órán vagyok. Ha akar, akár le is pihenhet. Odaadom neki a bejárati ajtó kulcsait, megígértetem vele, hogy ha majd kopogok, engedjen be. Felkapom a holmijaimat, és már indulok is. Valószínûleg így is el fogok késni, de ez már megszokott nálam. Emiatt csak nem csapnak ki onnan. Elegendõ pénzt fizettem ahhoz nekik, hogy a rendszeres késéseimet megfelelõen tolerálják.

- Hát akkor gyere és látogass meg – válaszolom mosolyogva. Gondolatban elképzelem, ahogyan összevonja szemöldökét. Velem ellentétben Penny már munkába jár, gõzöm sincs, arról mit dolgozik. Igazából nem is érdekel.

- Hát persze Cole. Ha nem ismerném a jegyeidet talán igazat is, adnék neked – jegyzi meg epésen. Ja igen, el is felejtettem, hogy õ mindent tud rólam… nos, majdnem mindent. Vannak dolgok, amikrõl jobb, ha nem tud. –Jó figyelj, van még idõd ezen gondolkodni. Majd még beszélünk de, most mennem kell vissza dolgozni. Vigyázz magadra, és ne tégy semmi meggondolatlant.

- Ezzel már elkéstél – válaszolom kinyomva a telefont. Körbenézek a házba, gyarapítottam a rossz emlékeimet, amik idekötnek engem. Felszaladok a szobámba, talpaim alatt megnyikordul a falépcsõ. Átöltözöm, egy sötét inget és egy farmert veszek fel. Nincs meghatározott célom hova is, megyek, egyszerûen el kell, hogy hagyjam a házat csak egy kis idõre. Amíg ki nem tisztul a fejem. Szerencsétlenségemre Hiani is pont akkor megy sétálni, amikor én. Észrevesz és odafut hozzám. Nem akarom, hogy itt legyen. Még csak véletlenül se nézek rá. Õ megpróbálja megérinteni a kezem, elhúzom. Nem akarom az érintését, de õ megüt. Azt hiszem minden joga megvolt ehhez.

- Miért, miért nem foglalkozol már velem? – miért nem foglalkozom vele? Egy azon pillanatban több válasz is átfut az agyamon. Miért kell mindig ennyire megnehezítenie mindent? Gyûlölöm õt, azért mert nem képes lemondani rólam. Õ annyira de annyira szép, és makacs. És éppen ezért nem vagyok képes válaszolni a kérdésére, félek, hogy azzal összetörném. Nem válaszolok, egyszerûen idegesen meredek rá, amit talán õ haragnak vél.

- Miért kerülsz? Miért, nem jelentek semmit? Cole én szeretlek, te vagy az elsõ és az utolsó. Én veled akarok lenni. Az életemet is odaadnám érted. Nem érdekel, hogy ki vagy, vagy hogy embereket ölsz… igen zavar, mert nem így ismertelek meg, de szeretlek… én… én… próbáltam ellenkezni, és át is változtam de nem sikerült, valamit beadott nekem és nem tudtam ellenkezni. Cole sajnálom, nagyon sajnálom. Nem így akartam, nem ezt terveztem – figyelmesen végighallgatom. Egy részem, mindezt elhiszi és megérti, de ez semmin sem változtat. Ettõl én nem fogom elfelejteni azt, amit tettek. Semmitmondó tekintettel nézek le rá.

Penny még nem hívott, pedig már rég elmúlt az éjszaka. Biztosan

megint sokáig fennmaradt, most meg durmol. Kinyitom a hûtõt, nem

lepõdöm meg. Tele van kajával bezzeg az, amit én szeretek, naná,

hogy nincs. Miért nem bír soha sem venni nekem csokit? Most

komolyan belehalna? Nagy örökséget kaptam szüleim halála után,

nem igazán szoktam költekezni, csak akkor, ha már nagyon

szükséges. És most bizony szükségállapot lépett fel. Felkapom a

pénztárcám és lerobogok a boltba. Még ki sem nyílt az üzlet ajtaja

de én már akkor sejteni vélem, hogy valaki hamarosan belép azon

az ajtón. Mivel én értelemszerûen nem foghatom ezt az egészet a

nõi megérzéseimre így inkább a hatodik érzéknek, tudom be. És az

ajtó kinyílik.

- Nem baj, ha nem érted, annyit kel tudj, hogy én vagyok a vér

szerinti apukád és Zséda az anyukád – kimondott szavai után egy

érzelgõs ölelkezésnek is szemtanúja lehetek. Ez volt minden

vágyam. Döbbenten meredek rájuk, és még volt pofája azt állítani,

hogy õt senki sem szereti. Szegény, meg ne sajnáljam már. Most

tudta meg hogy az édesapja él és hogy mindig is vele volt. Én ezt

nem mondhatom el magamról. Õ nagy szeretõ családban él, én egy

olyan nõvel, aki hébe hóba csoda, ha meglátogat.

- Ideges, az lettem hirtelen – felelem üres, színtelen hangon.

- Cole, meddig akarod ezt a játékot folytatni? Azt hiszed nem látni rajtad, mit érzel? - mereven bámulok Amona szemeibe.

- Cole… - felmutatom a tenyerem, beléfojtva a szót. Nem akarom

tovább hallgatni a kioktatását. Lépteimet felgyorsítom és elhaladok

mellettük, nem nézek hátra, de érzem mindkettõjük tekintetét

magamon. Szobám asztalán egy boríték várt engem. Felveszem, és

õsember módjára tépem fel. Egy jegy van benne, ami az én

nevemre szól és egy levél, amiben Penny kíván jó utat nekem.

Továbbá részletesen leírta hova is kellesz majd mennem a

beiratkozáshoz. Elintézte, hát persze. Miért is kételkedtem benne,

Penny mindent véghez visz, amit eltervez. A vonatjegy holnap

délutánra szól. Van még idõm bepakolni. Szekrényemhez lépek,

kinyitom és kigórom belõle az összes ruhát. Felkapom az egyik

fekete sporttáskámat és Hiani itt hagyott ruháit, belerakom

összehajtva. Az utolsó ruhadarabot arcom elé emelem, és mélyen

beszívom halvány illatát. Rá emlékeztet. Elõkaparok egy cetlit és

egy tollat. Egy rövidke sort írok a lapra: „vigyázz magadra”. A táska

mélyére temetem a lapot. Mélyen a ruhák közé. Talpra állok,

felveszem ugyan azt a ruhát, mint amiben legelõször találkozta vele

és elviszem a ruhákat neki. Az idõ õsziessé vált, és én mégsem

veszek fel pulóvert. Egy szál pólóban, fagyoskodva vágok keresztül

az erdõn. Ismerõs út egyben fájdalmas is. Amona-t találom az ajtó

elõtt, megnyugszom.

- Nem tudom mit is, kellene most mondanom. Hülyén érzem

magam. Azt hittem, hogy már minden rendben van és hogy már

túltettem magam a halálotokon. De ez nem így van… mert még

koránt sem vagyok jól – mély reszketeg lélegzetet veszek. Valami

szorítja, fojtogatja a torkom. Nem akarok sírni. – Sajnálom, hogy

nem voltam mellettetek. Talán ha ott lettem volna, minden

másképp alakul. Annyira hiányoztok – suttogom halkan. Arcomon

egy apró csepp gördül le, felnézek az égre. Az ég tiszta, megannyi

csillag ragyog odafent. Megborzongok egy hûvös fuvallattól. Talpra

állok, letörlöm arcomról a sós cseppet és szépen csöndben tovább,

megyek a síroktól.

- Te hülye, minek hoztad ide? – vonom kérdõre jogos haraggal. Az meg mintha nem értené, mit makogok neki csak áll és néz. Ne nézzél, baszd meg hanem vidd el innen! De legalább eltakarja a lány szemeit. Az kéne még, hogy leálljon itt nekem hüppögni, miközben faggatózik. Akkor már inkább itt maradok a levelek között. Amúgy is jól bemelegítettem a fekhelyem. – Vidd már el innen te szerencsétlen fasz – kiáltok rá. Erre Hiani kibogozza magát annak a szerencsétlennek a mancsai közül és felsikolt. Plusz mínusz egy dobhártya mit, számit a nekem? Felém, veti magát aztán rám ugorva, ölel át. Mert hogy ez biztosan jót tesz majd a sérülésemnek, igaza van. Figyelembe véve, hogy tiszta vér vagyok, és az ingem hátulját is egy jókora lyuk gazdagítja, nem lehetek valami elragadó látvány. – Pedig ez a kedvenc ingem volt – jegyzem meg csak úgy mellékesen, mire kapok egy taslit. Újfent megjegyzem, ezzel sem javít olyan nagyon az állapotomon.

- Menj a közelembõl és szivizd azt a medvét ott mögötted – bökök kezemmel a háta mögé, jó nyilván nincs ott semmi brummogós maci. Maximum fák meg bokrok. Hiani belezsuppolja magát az ölembe, de mint ahogyan már jó párszor említettem ezzel sincs a segítségemre. Nem vették a poént, még csak nem is reagáltak rá, Ezen már fel kell hogy nevessek. Pedig ebben az egész napban az égvilágon semmi vicces nincs.

Nem érzek különösebb idegességet, amiatt, amit tettem. Tisztában volt azzal mennyire veszélyes beleavatkozni az ügyeimbe. Az ajtó kinyílik és belép rajta az a dög.

- Hiani jól vagy? – kérdi egybõl a nyaligép. Ha Hiani jól is van, én már nem sokáig. Menten elhányom magam ettõl az idiótától.

- Kedvesem? – vonom fel egyik szemöldököm, erre õ még sötétebb árnyalattal jutalmaz meg.

- Az a nyomorék, megcsókolta Hianit – eleinte el sem jut tudatomig mit is mondott éppen. Újra visszatér a haragom, ezúttal sokkal lángolóbban. Szó nélkül viharzok ki a terembõl. Peter keresésére indulok, na persze nem mintha olyan sokat érnék vele. Az a szemétláda biztosan meghúzta valahol magát, csak hogy én meg ne találjam. Annyira azért már nem hülye, hogy a szemeik, elé kerüljön. Pontosan tudja, hogy kettõnk közül én vagyok az erõsebb. Ha úgy akarom akár végezhetek is vele. Persze ha tisztességes küzdelemrõl van szó. De nála a tisztesség már rég nem életképes.

- Peter…Peter…

- Mit csinált az a hülye? – kérdem.

- Ez nem igaz… nem igaz… te te elraboltál… és megerõszakoltál – nem kérdek többet, dühödt léptekkel indulok el Peter felé, aki kitárt karokkal vár engem. Ajkaimra önkéntelenül is gonosz mosoly húzódik. Helyes, várjon csak. Mielõtt megüthetne, elkapom csuklóját, aztán úgy tekerem, hogy a bicska kicsusszanjon ujjai közül. Mielõtt még az földet érne, másik szabad kezemmel lejjebb hajolok és elkapom, majd ugyan azzal a lendülettel feltartom a kést és magamhoz húzom Petert. A penge hibátlan pontossággal metszi el nyakának vékony bõrét. Bér buggyan fel a vágásból, felhördülve kap levegõhöz aztán térdre, rogy. Semmi megbánást nem érzek amiatt, mert kiontottam az életét. Ez egyszerû bosszúállás volt. Valamit valamiért alapon. Vére pillanatok alatt gyûlik tócsába torka alatt. Undorodva törlöm meg a kezem. Az emlék az egyetlen amit nem szakíthatok ki a fejembõl.

- Te…te megölted.

Beviszem a korházba, ahol a doki azonnal fogad minket. Nos igen, a pénz sokat dob az emberi kapcsolatokon. Én már csak tudom. Kinyitja elõttünk az ajtót, és elõre enged. Hianit beviszem és lefektetem az ágyra, az orvosnak helyet adok és türelmesen figyelem, amint a munkáját végzi. Nem tudom, mit tesz fele, de Hiani felsikolt fájdalmában aztán eszméletét veszti. A doki felém, fordul, bármit is akar mondani, nem lehet valami jó hír.

- Te hozzátartozója vagy a lánynak? – kérdi tõlem.

- A barátja vagyok – válaszolom.

- Értesítenünk kell valakit a családjából.

- Remek, és mi lenne akkor, ha mielõtt valakit értesíti a családjából, elmondja nekem, mi van vele?

- Sajnálom de, nem tehetem – válaszolja kedvesen. Csodálatos, azért jó hogy behozom ide, és nem bír kinyögni semmit Hiani állapotáról. Elõkapom a telefonom és tárcsázom az egyetlen általam ismert és Hiani családjához tartozó személy számát. Hamar felveszi, talán a második csengésre. Jó fiú, végre egyszer hasznát is vehetem. Nem rizsázok neki, gyorsan ledarálom a helyzetet egyszerûen és lényegretörõen. Nem tart sok idõbe és Amona megérkezik. Le vagyok nyûgözve a teljesítményétõl, hogy ilyen hamar ideért.

- Mit tettél vele te szemétláda? – vállamnál fogva nyom neki a falnak. Az egyik nõvér, aki Hianival foglalatoskodott most rémülten hátrál az ajtó felé.

- Esetleg neked is, szia. És köszönöm fel nem tett kérdésed én is jól vagyok. Egyébként is te komolyan ennyire retardáltnak nézel engem? Azt hiszed képes, lennék ártani Hianinak?

- Nagyjából ezzel össze is foglaltad, hogy mit gondolok rólad – feleli komoran.

- Ne nevettess – mondom aztán a doki irodája felé, veszem az irányt, Amona követni kezd és megpróbál lépteimhez alkalmazkodni. Egyetlen árva szó sem hagyja el a számat annak ellenére, hogy neki be nem áll a csipogója. Mintha fizetnének neki azért, hogy dumáljon. Még csak összefüggés sincs a szavai között. Ehhez aztán már külön gratulálok neki. Kopogás nélkül nyitok be a dokihoz, aki összevont szemöldökkel bámul vissza rám szélébõl. Fejemmel intek a mögöttem álló alak felé, azt hiszem, megértette, mert talpra áll és Amona elé lépve kezet ráz vele. Velem bezzeg nem bírta ezt megtenni. Bezzeg a pénzt örömmel fogadja el tõlem. Gyorsan részletezi neki a helyzetet, de engem persze kiküld, ne hogy bármit is meghalljak. Amint végeznek a társalgással, bevezetik õt Hiani mellé. Naná, hogy én is megyek velük.

×××

Jó pár nap eltelt már azóta, hogy Hiani korházba került. De még most sem tért magához, a doki, pedig semmit sem hajlandó megosztani velem. Még jó, hogy Amona miután megtudta mi történt Hianival, szóba áll velem. Mondjuk olyan sok választási lehetõséget, nem adtam neki. Kénytelen beszélni hozzám, hacsak nem akarja, hogy kiverjem az összes csillogó hófehér fogát.

- Oké, ez így nem fog menni, azzal hogy egymással versengünk semmivel sem lesz jobb a helyzet – szólal meg Amona felém fordulva. Nahát. Pedig én már kezdtem élvezni a csendet.

- Óh valóban – talpra állok és a srác elé lépek. – na és mesélj, mit akarsz most tenni, hogyan akarsz jóban lenni velem? Esetleg álljunk le Barbie babákkal játszani, aztán adjunk egymásnak cuki beceneveket?

- Nem erre gondoltam te degenerált.

- Figyelj, nagyon kedves hogy ennyire aggódsz a nem létezõ barátságunkon, de nem kell mentõ tervet kieszelned. Ne terheld az agyacskád felesleges gondolatokkal – mondom halkan, mögülünk Hiani felsikkant. Gondolom nem épp örömében. Egyszerre érünk oda hozzá, megpróbál ülõhelyzetbe kecmeregni de, mi visszanyomjuk. Még mit nem.

- Még nem szabad, egy veszélyes kígyó mart meg téged, még jó, hogy ez a hülye rád talált – ezt a magyarázatot. Csak kerüljek még egyszer kettesbe vele, elmondhatja majd, hogy egy hülye csinált belõle perecet. – Semmi baj hamarosan jobban leszel.

- Nagyon ránk ijesztettél Hiani, több mint egy hónapot aludtál – a lány szemeibõl néhány könnycsepp gördül le, sírni kezd és átöleli a gyökért.

- Annyira örülök, hogy jól vagy. De…

- Semmi baj, Hiani csak felléptünk egy jobb szintre, jobban mondva nõttünk. Az egész csapat nõtt – nyugtatja meg a srác Hianit. Remek, csak én érzem úgy hogy semmi keresnivalóm ezek mellett? Olyan jól elbeszélgetnek, minek vagyok én itt egyáltalán? Hiani felnéz rám, aztán mintha valami borzalmas dolgot tett volna ellenem, lesüti szemeit. Gondolkodás nélkül lépek ágya mellé, lehajolok és megcsókolom õt, nem tart sok idõbe és õ is visszacsókol. Átkarol, és magához szorít.

- Jó azért ne egyétek meg egymást – Hiani felkacag és elhúzódik tõlem aztán a hangulat ismét romlik, amikor kezeit sérült lábához szorítja. Amona közelebb lép és szemügyre veszi a kislány lábát. Nah mert õ aztán biztosan ért hozzá. Már a szöszi is ülne fel a kíváncsi fejével de, én szemeire teszem a kezem. Ujjaival pólómba markol, aztán csak szorítja.

- Itt nem tudnak már segíteni az orvosok. Ha itt lenne Geheo akkor a lába, jobban lenne, de õ még lábadozik. Valami betegséget elkapott - esküszöm ennél szebb szónoklatot életembe nem hallottam még. És most mégis ezzel mit kezdjünk? Van egy csóri gyerek, aki segíteni tudna Hianin de mégsem tud mert még magát sem képes kikúrálni. A szöszi kapálózni kezd, fogadni mernék, hogy a lába izgatja ennyire a fantáziáját. Halk szipogó hangot hallok, valahonnan a pólómból. Már csak ez hiányzott nekem, nem elég hogy sir de még a pólóm is tiszta víz lesz így. Komor tekintettel nézek rá, oké, hogy én nem tudom mi van ezzel a lánnyal, na de hogy még ez az alak se tudja.

- Cole? Amona, mi a baj? Miért kell Geheo képeséssége? Fiúk, mi a baj? Áú – sziszegi aztán egy jó nagy lendülettel fogait a vállamba, mélyeszti. Felmordulok, jó ez nem volt éppen kellemes. A pokolba is ez fájt. Már éppen húzódnék el, hogy megnézzem maradt-e valami nyom de, Hiani megint magához szorít, és sírva fakad. – Sajnálom, Cole nagyon sajnálom – megrázom a fejem, elvégre nem igazán tehet errõl. Ránézek a lány lábára, fel van dagadva és a színe sem a legegészségesebb. Kezd elhalni, ami bárhogyan is nézem nem túl jó. – Nagyon félek… - zihálja Hiani aztán, felsikolt és elájul. Õ fél, hát még mi mit szóljunk. Még csak azt sem tudom mi a fene marta meg. Oké, hogy kígyó, de milyen? Minek kell az ellenmérge?

Hiani már megint kezdi erõsen túlzásba vinni az alvást, ez annyira még nem is nagy probléma, na de az már igen, hogy a doki békés nyugalommal közli velünk, hogy lehet nem éli túl ezt az egészet. Na mert ezzel, sokkal könnyebbé teszi nekünk az életet. IGAZA VAN, MINTA DOKI. Amona meg egész nap mást sem csinál, csak ül és bámul ki a fejébõl, én legalább próbálom lekötni magam, igaz, hogy nem az ápolókat kellene idegesítenem, na de mi mást csinálhatnék. Visszamegyek a terembe Amona az ágy mellet ülve mered a falra, mögé lépek és fejét megkopogtatva intek állammal az ajtó felé. Követ engem, és amikor bezárom az ajtót utána bájos mosollyal haza zavarom õt. Õszintén szólva semmi hasznát nem veszem neki. Még csak jó haverok sem vagyunk. Meglepõdésemre nem kezd el morgolódni, hanem mint egy jó zombi haza megy, piheni egy kicsit. Én is alszom egy kicsit, leülök az ágy melletti székbe és lehunyt szemekkel meredek gondolataimba. Amikor felkelek minden ugyan olyan, a szoba semmivel sem lett sokkal színesebb, a levegõnek is korház szaga van és Hiani még mindig mélyen, alszik. Nem tudom eldönteni, hogy ez most jó-e vagy sem. Így megy ez még pár napig, szinte semmit sem tudok aludni. Vagy ha mégis akkor ez a békés állapot nem tart valami sokáig, mert mindig bejön valaki és felkelt engem. A nõvér újra, már vagy a mai nap folyamán harmadjára távozik a terembõl, én Hianira pillantok aki valamilyen okból kifolyólag engem néz. NÉZ! Örömömben tapsikolni kezdenék, de kétlem hogy az túlságosan helyénvaló lenne itt. Érdekes, ilyenkor már rég a nyakamban csimpaszkodna, most pedig mozdulatlanul fekszik és még csak nem is, pislog. Aggódva nézek le rá. Száját kitátja, mintha mondani szeretne valamit, de egy hang se hagyja el a torkát. Nyílik az ajtó és a szabadságra küldött testõr lép be mögötte egy ismeretlen fickóval, és óóó azok a szemek. Most vagy az lepte meg õket, hogy Hiani ébren van vagy az hogy Hiani ébren van. Mindenesetre én arra tippelek, hogy Hiani ébrenléte hatott rájuk így.

- Már fent is vagy? Hála már azt hittük… - nem fejezem be a mondatot. Most tényleg mit mondhatnék?

- Geheo kérlek, segíts rajta, ha a lába nem javul, akkor az orvosok kénytelenek lesznek levágni… - igen ám. Hölgyeim és Uraim egy újabb díjnyertes szónoklatot hallhattunk az ajtóban ácsorgó teljes mértékben kipihent úriembertõl. Az ismeretlen pasas megvágja a kezét és Hianihoz lép. Amona int a fejével, hogy segítsek neki lefogni Hianit. Mondhatom roppant értelmes cselekedet lefogni egy olyan lányt, aki mozdulni sem tud. Amona a lány szájába tesz egy összegöngyölt, nem tudom mit aztán így szól: - Erre harapj rá, kicsit fájni fog. A pasas pár csepp vért csepegtet a lány lábára, és most mondjam, azt hogy ez undorító? Próbálok úgy elhelyezkedni, hogy Hiani ne láthasson semmit az egészbõl. Elég, ha nekem örök idõkre bevésõdik ez a koponyámba. És heuréka Hiani felkiált fájdalmában. Ennek nem kellene hogy örüljek, de jelen esetben ez egy csodálatos hír. Elmozdultam a helyemrõl, aminek köszönhetõen Hiani megláthatta mi is történik éppen. Nem hagyok sok idõt neki a leskelõdésre, visszamászok a helyemre, és tovább nézem azt az akármit. Sok mindent megéltem már, na de ezt. Ilyet még egyszer sem láttam. Annak az akárminek a végeztével Hiani lába teljesen rendbe jön de, õ nem tesz semmit, csak fekszik, miközben folynak a könnyei. Nyugtalanul ölelem magamhoz.

×××

Már egy jó ideje, hogy Hiani szabad utat kapott a

korházból, nem hagytam hogy elkóboroljon vagy

hogy visszamenjen a családjához, inkább kérés

nélkül hazavittem õt mint valami házikedvencet.

Egy percre sem hagyom magára, leginkább az

ágyban szokott pihenni. Hirtelen elhatározásból én is

megunom a sok unalmas percet és leköltözünk a

nappaliban lévõ kanapéra, hogy megnézhessünk

egy filmet.

- Cole biztos, hogy nem gond?

- Haa…a gyereket illetve… - kezdek bele

mondandómba erre nem a szavamba, vág a kis

szemtelen?

- Elvetéltem – mondja és még egy könnycseppnek is

zöld utat ad. Tenyerét arcomra simítja, mintha

nyugtatgatni próbálna. – Csak azért szerettem volna

megtartani, mert tõled volt! Mert félek, hogy amiatt,

hogy én az életedbe léptem, nagy gondot okoz.

És…és, hogy elhagysz – már megint a pólómba

bújik ahelyett hogy a szemeimbe nézne. Álla alá

nyúlok és magam felé fordítom az arcát.

- Nem kell félned, mert én mondtam, hogy veled

maradok. Hiani szeretlek. És azért nem akartam

megtartani, mert még gyerekek vagyunk valamilyen

szinten.

- Megértem, és igazad van, még fiatal vagyok. De

most lettem elõször szerelmes és szeretném, ha…-

szavait egy hangos sikoly szakítja félbe. Emberek ez

elméletileg egy nyugodt környék. Itt a legutolsó ami

megszokott az a sikítgatás. Ha ez csak egy rossz

tréfa nagyon mérges leszek. Szöszi kiugrik az

ölembõl, és már száguld is ki az ajtón. Utána

indulok, szép komótos léptekkel, a fene fog

rohangálni.

- Mégis mit csináltok? – ejha ez aztán már mérges.

Szavait pár sráchoz intézi, akik egy csajt vesznek

körül. Már mennék oda Hianihoz de, leint. Fogja

magát és leint, mintha valami hülye gyerek lennék.

Megállok. – Miért támadtátok le szegény lányt?

- Te csak foglalkozz a magad dolgával – hû, ezek itt

határozottan nem környékbeliek. Azok nem keresik

itt a bajt, a házam egy szent terület. Hiani felnéz az

égre, és nevetni kezd. Gyanús nekem a kiscsaj. Ja

és egyébként, két bolyhos fül meg egy farkinca nõtt

neki.

- Te mi az ördög vagy? – ne dadogj öcsi.

- Egy szörnyeteg! – az egyik dadog a másik, meg

majdnem kiviszi a fülem a kiabálásával. Milyen

megnevezés már ez? Szörnyeteg?

- Tûnjetek el, és a faluban élõ embereket ne

zaklassátok – éppen, hogy felépült a kígyómarásból

de már most hõsködnie kell. Nem vagyok bébiszitter,

hogy minden egyes lépését figyeljem, de ez roppant

felelõtlen cselekedet volt. Már csak azért is, mert ez

a két suhanc akár be is zsuppolhatja Hianit valami

cirkuszba. Én meg aztán nem fogom ott

meglátogatni õt. A másik csitri hálálkodva áll talpra

aztán már megy is. Miután mindenki megy vidáman

a dolgára Hianinak feltûnik végre, hogy én is az élõk

soraiba vagyok ám.

- Mi lenne, ha még nem nagyon szaladgálnál? – ez

egy csodálatosan szép költõi kérdés volt, amire

egyáltalán nem várok választ, felkapom, és már

viszem is. Automatikusan nyitnám ki az ajtót, de az

már nyitva van, sõt még egy alak is ácsorog a

küszöbömön. Meglepi nekem.

- Megint ezzel a kisgyerekkel vagy? – kérdi, hát, ja.

Imádom a gyerekeket, na nem azokat a kis gügyögõ

izéket. Azokat Penny imádja. Én az ilyen Hiani

féléket bírom. Ha már Hianinál járunk, nem igazán

segít a helyzeten. Penny azzal nem fogja

megkedvelni, ha megint belemászik a pólómba és

beszunyál.

- Nem vagyok kisgyerek – szólal meg halkan, na

persze. Mondja ezt õ aztán állításának

ellentmondva, elalszik. Kikerülöm a vendégem aztán

bájosan integetve, becsukom elõtte az ajtót. Semmi

szükségem most rá, felmegyek az emeletre és

lefektetem a szöszit az ágyra aztán én is,

bevágódom mellé.

×××

Én imádok aludni, ennek ellenére nem vagyok

valami mélyen alvó típus, elég egy apró moccanás

ahhoz, hogy felébredjek. Valaki megmoccan ad egy

csókot, aztán kikászálódik mellõlem. Ne gondolja,

hogy ez ennyire egyszerû lesz neki.

- Te hova? – kérdem lehunyt szemekkel.

Éhes vagyok – na erre aztán már felülök és

visszahúzom õt magamhoz. – Hé Cole – kiált rám.

Ezen én csak mosolygok, mint egy idióta. – Cole

éhes vagyok!

- Mégis mit akarsz enni, - kérdem morgolódva, erre õ

csak a nyelvét nyújtja nekem. Pimasz kölyök. Talpra

állok. – Mond már.

- Gonosz vagy – pufogja, szívem szerint most

fejemet csóválnám, mégsem teszem inkább

magamra, kapom az ingem, és az ajtóhoz megyek. –

Csak az ágyban vagy finom? – kérdi. Cöh a kis

kannibál. Ha én vagyok a gonosz ember, akkor õ a

hisztis kislány. Hangos dörrenéssel zárom be

magam mögött az ajtót. Épp hogy leérek a lépcsõn

valaki dörömbölni, kezd az ajtón. Kezdhet imádkozni

az életéért. Most nem vagyok épp rózsás

kedvemben. Arra veszem az utat, és ajtót nyitok. Egy

lány az, felvont szemöldökkel nézek le rá, õ, pedig

tátott szájjal bámul vissza rám. Elragadó. Hebegve

kezd bele mondókájába miszerint õ az új szomszéd,

meg hogy meg szerette volna ismerni a szomszédait.

Nos kipipálhat engem a listáról, megismert. Mindenki

boldog. Elveszem tõle az ajándék kaját, bemegyek a

házba a pitét a kukába dobom, és felmegyek,

megnézem Hianit. Elment, na most akkor

meglepõdjek vagy inkább ne? Azt hiszem sejtem,

hol lehet, fehér tincseimbe túrok és elindulok az erdõ

felé. Már igazán kezdem megszokni azt a sok gazt

magam körül. Elérve a házhoz meg is pillantom a

szöszit, éppen rohan valami felé.

- Állj meg te hülye – kiáltok utána, de már rutinosan

engedi el szavaimat a füle mellet. És még

csodálkozik, ha mérges leszek rá. Felvesz valamit a

földrõl aztán a nap felé, emeli, az a bigyó csillogni

kezd az ujjai közt. Nem tudom, mit láthat azon az

akármin, de pár perc múlva már a földön térdel és

zokog. Hülye gyerek. Indulnék el felé, de valaki

lepisszeg. Felemelem a fejem és körbenézek.

Rajtam kívül senki sem hallott semmit, vagy ez vagy,

rendkívül hidegen hagyják õket az ismeretlen

pisszegések. Az árnyak mögül egy ismerõs alak

kezd el kapálózni, azt hiszem, azt szeretné, hogy

odamenjek hozzá. Üsse kõ, mi bajom lehet?

Visszanézek Hianira páran már odamentek hozzá és

vigasztalják. Helyes. Kezdek hozzászokni a

családjához, már nem is olyan bosszantóak. Sõt

annyira azért már retardáltnak sem tartom õket. A fák

takarása mögül Peter lép ki. Nahát és én még ezen

sem vagyok képes meglepõdni. Egyedül jött, kérdés

minek?

- Beszélhetnénk?

- Nincs megtiltva. Mit akarsz Peter?

- Róla szeretnék beszélni veled – jelenti ki szikla

arccal és Hiani felé, int.

- Nem készülök ügyvédnek, szóval mi lenne, ha nem

kéne minden egyes szót kérdéssel kihúznom

belõled?

- Látom még mindig humoros kedvedben vagy.

- Peter – förmedek rá, az én türelmem is kezd véges

lenni. – Ne bosszants fel, mirõl szeretnél beszélni?

- Azt akarom, hogy hagyd békén Hianit, õ nem

tartozik hozzád. Nem illik bele a te tökéletes kis

életedbe.

- Ja, gondolom ebbõl most az fog következni, hogy

te vagy az õ nagy lehetõsége a jobb életre mi?

- Lássuk be Cole, én mindent meg tudnék adni neki.

Te is tudod, hogy igazam van. Te sem tudsz örök

idõkre egy lánynál maradni. Ismerlek téged már

nagyon jól. Ha õket át is tudtad verni engem, nem

tudsz.

- Mi lenne, ha rá bíznánk az életét, ne játssz istent

Peter – felelem szárazon és megfordulok. Nem

fogom engedni neki, hogy elvegye tõlem Hianit.

Feladtam mindenem, csak, hogy velem lehessen.

Egyszer sem, tettem még ilyet senkiért sem.

Mondhat, amit akar, de már nem vagyok olyan, mint

amilyennek Peter hisz. Nem tudom mennyire, látszik,

de én is megváltoztam Hiani mellett. Mögülem,

megreccsen egy ág, valami a lapockám feletti

izomba fúródik. Megremegek a fájdalomtól. Fogaimat

összeszorítom és megfordulok. Kezem a szúrt

sebhez szorítom, Peter megfogja másik vállam és

kihúzza a kést bõrömbõl.

- Mi az még szuvenírt sem kapok? – szûröm fogaim

közt. El nem tudom képzelni, hogy vagyok képes

még ilyen helyzetben is poénkodni.

- Bocsáss meg Cole, de nem hagytál más választást.

Hiani jobb helyen lesz mellettem – annyira de

annyira pofán csapnám. Tenyeremet még

szorosabban nyomom a sebhez, de az csak vérzik.

Az ég áldja meg ez a kedvenc ingem. Miért pont

most, nem bírt volna legalább szólni nekem, hogy ne

ezt vegyem fel? Megfogja a felkarom, és rángatni

kezd maga után, botladozva követem, próbálok úgy

lépni, nehogy orra essek. Jó darabig vonszolhatott

maga után, aztán fogja magát, és tarkón vág. Csak

hogy szebbé tegye mindkettõnk életét.