Lassan sétálok a hajnali fényben úszó erdõn át az éjelfek könyvtárába. Szinte minden idõmet a könyvtárban töltöm és olvasok, de csak akkor mikor fajtársaim már pihennek.  Nem szívlelik a jelenlétem maguk közt, mert félnek tõlem, hogy õk is korcsok lesznek mi t én.  Legszívesebben már elüldöztek volna maguk közül,  ha az öregek tanácsa engedélyezte volna.  A tanács csak azért nem adott rá engedélyt, mert atyám a vezetõjük, nem mint hogyha neki ez a kötelék jelentene  bármit is. 

Mikor beérek a könyvtárba egybõl szembetûnik egy levél.  Remegõ kézzel bontom ki,  biztos vagyok venne hogy nekem szól,  mivel rajtam kívül szinte senki sem jár erre az elhagyatott helyre. A falu tagjai nem sokra becsülik azt aki a harc helyett a tudást részesíti elõnyben. 

A levelében összesen egy idõpont szerepel, ami ma estére szól.  A lábaim annyira remegnek, hogy a hozzám legközelebb esõ székre minden kecsességem mellõzve szinte lezuhanok. A rám váró találkozótól szinte rettegek.  Lehet, hogy nem veszek részt a falu életében és nem találkozom szinte sohasem a falubeliekkel,  de legalább érzem hogy tartozom valahova.  Nem vehetik el tõlem ezt is.  Nem volt nekik elég, mikor kiparancsoltak a falun kívülre? 

Hirtelen pattanok fel, hogy a falun kívülre a vízeséshez menjek.  Az egész napom ott töltöm,  mert ez a hely mindig megnyugtat és biztos,  hogy társaim közül senki sem fog erre járni. Az éj elfeket nem érdekli a szépség.  Õket csak a harc érdekli, csak a harcosokat becsülik bármire is. 

Míg máskor az idõ szinte vánszorog most,  mikor várom a rettegett találkozó szinte egy szempillantás alatt eltelik és már csak azt veszem észre,  hogy a tanácskozások helyén vagyok.  

-Késtél! – hallom meg atyám szigorú hangját. Nem válaszolok,  csak leszegem a fejem, nem merek rájuk nézni. 

- Azért hívtunk ide,  hogy figyelmeztessünk. Ne tedd be a lábad a faluba,  amíg engedélyt nem kapsz rá,  vagy megtesszük amit már a születésedkor meg kellett volna tennünk és elpusztítunk! – teljesen lesápadok.  Az életem eddig is magányos volt,  de legalább tartoztam valahová,  olvashattam,  tanulhattam,  most már ezt is megtagadják tõlem. Lehet,  hogy jobb lenne ha megölnének,  legalább nem kéne továbbra is magányosan élnem.

- Ahogy a tanács óhajtja.  – hajtom meg mégis a fejem az akaratuk elõtt.  Nem adhatom fel,  jön még az életben jó is.  Ilyen fiatalon még nem hallhatok meg,  akármekkora szörnyek tartanak is. 

Mivel a tanács tagok elkezdenek elszállingózni,  én is fogom magam és szinte futva teszem meg az utat az otthonomul szolgáló barlang felé.  Hazaérve azonnal rá vetõdõm a fekhelyemül szolgáló bõrökre és érzem, hogy a szemembõl e elkezdenek szinte megállíthatatlanul folyni a könnyek.  Elvesztettem mindent ami eddig egy csepp boldogságot hozott a számomra.  Nincs több olvasás,  nincs több térképek fölött lévõ álmodozás,  hogy hová mennek el szívesen,  nincs többé  semmi. 

Két napig szinte kis sem mozdulok a barlangból,  hiába csábítanak kicsi kis pilléim,  még enni sem kelek fel. A második nap este megunom,  fõleg azért mert már szinte az egész testem elgémberedett a folyamatos fekvéstõl. Lassan felkelek és a vízeséshez indulok,  hogy felfrissítsem a testen és vele együtt talán kicsit a lelkem is.  Egész úton szinte az egész bánatomat félretéve kergetõzöm a gyönyörû pillékkel. Imádom õket,  megnyugtatják a lelkem és gyönyörködtetik a szemem. 

Mire a vízeséshez érek már szinte kis sem látszom a pillangók közül.   A parthoz érve szinte pillanatok alatt tüntetem el magamról a felesleges ruhadarabokat és hatalmas lendülettel ugrom a vízbe. A csobbanás amivel a vízbe érek nem mondható túl kecsesnek,  de hol érdekel engem a kecsesség ilyenkor.  Úgy lubickolok a vízbe,  mint valami taknyos kis  kölyök.  

Percek vagy talán órák  telnek el,  mire megunom a lubickolást és a partra mászva kifekszem egy kõre.  

Már majdnem  elalszom a kellemes melegben,  mikor hirtelen egy hangot hallok.  Az érzékeim hirtelen kiélesednek,  megfeszült izmokkal hallgatom az erdõ neszeit. Pár perc néma várakozás után ismét elernyedek,  biztosan valami álom volt. 

A furcsa ébresztõ után felállok és ruháimhoz lépve elõveszem a fésûm és visszaülve a kõre elkezdem kifésülni a hajam.  Fésülködés közben ismét a letargia kerít hatalmába ezért inkább elkezdek énekelni.  A dalom egy Tünde párról szól,  akik sok viszontagságon keresztül érhették csak el szerelmük megtalálását.  A dal szomorú,  de reményt nyújt számomra,  hogy van még remény.  

A dal végére hajam fésülésével is végzek és ismét csak a nap meleg sugaraiban sütkérezek, mikor hirtelen megint meghallom,  hogy valaki közeledik.  A ruhámhoz rohanok és mikor lehajolok szemem megakad  a tisztás szélén álló idegen alakon.  Az árnyékokban állt,  nem látom teljesen de tudom, hogy egy tünde az.  

Teljesen bepánikolok és a ruháimat hátrahagyva a pillangók takarásában menekülök a számomra otthont jelentõ barlangom felé. Nem tudom ki volt az a tünde,  de nem a faluból való.  A falum összes tagját megérzem,  de öt nem éreztem.  Biztos vagyok  benne,  hogy a hang ami felhívta rá a figyelmem szándékos volt. 

A kellemetlen találkozás után napokig nemz merészkedek vissza a vízeséshez,  de egy hét után megunom, csak nem lesz ott ismét az az idegen.  Hangtalanul közelítem meg a kis tavat, majd biztonságosnak ítélve a környéket egy hét után végre ismét meg mártózhatom a kellemesen hûvös vízben. 

Épp mikor elkezdek megnyugodni ismét meghallom a hangot.  A fejem a tisztás széle felé fordítva ismét meglatom az idegen Tündét.  Nem mozdul el,  csak néz.  Érzem a bõrömön,  hiába nem látom õt magát teljes valójában.  Nem akar bántani,  ha akarna  már rég megtette volna ezért nem mozdulok,  csak én is mereven nézek arra ahol áll. 

-Ki vagy te? -  tudom,  hogy nincs mitõl félnem,  de a hangom mégis remeg.  

Nem válaszol,  csak lassan elindul felém.  Mikor végre teljes valójában láthatom a szinte elámulok,  sosem láttam még ilyen gyönyörû elf férfit.  Most már biztos vagyok benne,  hogy nem a faluból jött,  õt még sosem láttam.  

A kis tó széléhez ér,  mikor végre el tudom róla szakítani a szemem.  Épp menekülõre fognám,  mikor a kezében észreveszek néhány ismerõs ruhadarabot. Nem szól semmit,  csak leteszi az egyik hozzám  közel álló kõre és elhátrál. 

Óvatosan,  hogy legyen idõm menekülni ha kell ki mászok a vízbõl és ruháimat felvéve felé fordulok. 

-Köszönöm! – várok egy kicsit,  hátha szól valamit,  megmondja ki õ és mit akar,  de hiába várok õ csak hallgat.  A hallgatás megunva elfordulok és elindulok az erdõ belseje felé. – Várj! – hallom meg végre a hangját.  A hangja mély és karcos,  szinte mar bódítóan,  sokkal mélyebb mint az enyém.  Bár nem tudom,  hogy mit vártam, én hozzá képes egy kislány vagyok.  Az õ hatalmas izmos teste mellett az enyém egy vézna kislányénak hat. 

-Miért várjak,  ha meg sem szólalsz? – förmedek rá dühösen.

Többször is érzem, hogy figyelnek, így óvakodva meg-megállok. Nem akarok itt s most meghalni, valami ostoba puccs amiatt. Nem hiába jutottam már eddig, s ezt az ostoba pornép soha nem fogja igazán megérteni. Õk csak a kegyetlenséget látják még, a jót, melyet azzal hozok rájuk, hogy a gazdaságilag stabil országom részévé teszem õket, azt bizony nem.

Nagyot sóhajtva állok meg végül, hogy körbenézhessek. Eddig nem találtam semmi kivetnivalót, így végül elindulok a hálótermem felé, hogy egy forró fürdõ után aludhassak végre.

Másnap reggel hosszas készülõdés után végül elindulok a koronámmal a fejemen az erkély felé, hogy kihirdethessem az ország elfoglalását. Minden simán megy, a szavaimba senki nem vág bele, én pedig pontosan úgy adom elõ a beszédemet, ahogy elképzeltem. Elégedetten indulok vissza a könyvtárba, hogy alaposan szétnézhessek, amikor a felfordulás elkezdõdik.

Zavargás, hangzavar majd valami megragad s felemel. A szívem hevesen ver, ilyen sohasem történt velem, így csak még jobban bosszant. Ahogy a lábam elrugaszkodik a földtõl kezdem összerakni a képeket, a földön lévõ fajankókkal is, akik rám akartak támadni s az õreim leterítették õket. A sárkány – hisz az – hamar már messze jár, óvatosan a karmaiból a nyakába tornáz könnyedén. Nem szólok semmit, még nem.

Mikor ereszkedni kezd, a szavak már a nyelvem hegyén ülnek. Nem szeretem a váratlan helyzeteket, csak felbosszantanak és haszontalanak. Szeretek mindenre felkészülni. Egy ismeretlen helyre hoz, s míg a padlón sétálva beljebb visz az épület gyomrába, én figyelem a szép faragásokkal díszített termet. Egyszer csak megáll, majd a rút pofáját felém nyújtva harap rá a finom s roppant drága ruhámra, ennél fogva tesz le. Még egy párat szaglászik körülöttem, majd megbizonyosodva arról, hogy minden látszólag rendben van, visszaváltozik emberré. Azzá, ki elõzõ nap látogatást tett nálam: Tyrathé.

- Mit képzelsz magadról te ostoba hüllõ?! – csattanok ki, amint tõlem alacsonyabban van. - Engem nem szoktak így rángatni! Mit merészeltél?

- Éppen az életedet mentettem meg Mester. Nem fogom engedni, hogy megöljenek – felei rögtön mély hangon, ami azonban nem rettent vissza.

- Mi ez a hely ahova hoztál? – kérdezek tovább királyhoz méltóan. Mindenrõl tudni akarok.

- Ez a Királyok Tornya. Minden sárkány ide hozza a Mesterét, ha veszélyben érzi az életét. Itt biztonságban vannak, amíg a sárkányuk intézkedik. Mindennel el van látva és varázslat védi, a sárkány akarata nélkül senki sem jöhet be addig, amíg egy Mester is bent van – ecseteli nekem engedelmesen, ami már sokkal jobban tetszik, mint a hirtelen közbeavatkozása. - Körbe vezetlek, ha megengeded Mester.

- Megengedem. – Látni szeretném mi is ez a hely. Hallottam már róla, olvastam róla könyvekben, de ábrákat sosem láttam róla, hisz oly keveseknek engedetett meg, hogy betegyék ide a lábukat.

Tyrath hagyja, hogy magam fedezzem fel eme helyet, de úgy követ akár egy eb. Az utunkon hamar rá kell döbbennem, hogy a királyi palota pompája eltörpül eme helyéhez képest. Minden gyönyörû, tiszta, drágaságokkal díszített: egyszerûen fenséges. Fegyver is akad itt, gyakorlóteremmel. Habár az egész hely üresen kong, sugároz egyfajta tiszteletet megkövetelõ erõt. Ha eltekintek attól, hogy sárkány mágiával átitatott hely az egész, nem kétséges, hogy mestermû eme hely.

Ezek után egy hatalmas teremben kötünk ki, ahol rengeteg férfi s asszony szobra magasodik. Felfedezem közöttük magamat is, ebbõl pedig levonom a következtetést, hogy ez a hely emléket állít a sárkányok által kiszolgált embereknek. Nekem ez azonban nem tetszik, én ezt nem kértem, sõt, vágyni vágytam erre. Láthatta mindenki mily bõszen tiltakoztam a sárkányok ellen mindig is. A következõ teremben a falba faragott nevek várnak, melyeket nem értek. Hiába a pompa s a gyönyörû díszítés, a sárkánymágiától a hideg szaladgál hátamon.

- Mik ezek a nevek? – teszem fel újabb kérdésemet, hogy aztán folytassam eme számonkérést. - És mit képzelt az a semmirekellõ, aki, úgy mert engem kõbe faragni?! Az engedélyem nélkül?

- Azok a nevek, a halott társaimé – ad választ az elsõ kérdésemre, majd mielõtt követelhetném a többi választ, folytatja. -  Azt a szobrot pedig maga Deleas készítette, amint kialakult köztünk a kötelék.

- Ki a fene az a Deleas? És milyen kötelék? – majd hogy biztosra menjek gyorsan hozzáteszem még. - Azonnal válaszolj hüllõ!

- Deleas az istenünk, a kötelék pedig akkor alakult ki köztünk, amikor elfogadtál engem sárkányodként. Hamarosan érezni fogsz engem, ahogy már én érezlek téged. A jelenléted, a hangulatod.

Lehûlve hallgatom eme badarságot. Még hogy én kötõdjek egy hüllõhöz? Bolond ez, nem vitás! Gúnyos mosolyra húzom a számat, majd hátat fordítok neki. Ezt õ maga se hiheti el! Én még a rokonaimhoz sem kötõdöm… nem hogy egy sárkányhoz. Érez engem? Szóval érez? A szívemet megkeményítve fordulok hirtelen felé, szemeimben szigorral, ajkaimat pedig penge vékonyra összeszorítva.

- Ide hallgass, te senki fia. Én nem kötõdöm. Ha ez azt jelenti, hogy a te neved is itt fog kikötni – mutatok a falra – akkor ezen ne múljék.

- Nem haragszom azért, amiért ezt mondja nekem – feleli halvány mosollyal az ajkán. – Érzem, hogy sok düh s magányosság kavarog a szívében – teszi a mellkasára a kezét. – Nehéz folyton hódítani, mikor jót akar s senki nem érti meg.

Nem szólok semmit sem, csak a szemöldökömet ráncolva figyelem a fiatal fiú arcvonásait. Ha nem tudnám micsoda, már rég fûzögetném arra, hogy legyen jó alattvalóm. Így azonban még a gyomrom is felfordul tõle.

- Nem tudsz hatni rám – közlöm vele a zord igazságot. – Most pedig azonnal vigyél vissza a palotába! – adom ki a parancsot, azonban meg sem mozdul. – Hallottad?

- Igen. Azonban nem ült még el a veszély, így nem teljesíthetem ezt a követelését Mesterem – feleli, mire én nagyot fújva lépek közelebb hozzá.

- Azt akarod, hogy rásegítsek? – kérdezem halkan, majd folytatom értetlen tekintetét látva. – Megmártsam benned a tõrömet?

- Ne tegye, az fájna magának is! – jajdul fel hirtelen, amit nem tudok hová tenni. – Ígérem, amint biztonságos lesz odakint, kiviszem de addig is legyen oly szíves s válasszon magának egy ágyat Mesterem.

- Ne viccelj velem! – szisszenem. – Most vigyél ki innen.

- Nem tehetem – erõsködik, ami egyre mérgesebbé tesz. Ily értetlen lenne vagy ennyire nm hiszi el, hogy beleállítom a tõrömet, ami a csizmámban van? Megoldom én egyedül a kijutást is nem kell õ nekem hozzá. Mély levegõt veszem, majd egy hirtelen mozdulattal már a nyakának is szegezem a szép markolatú tõrt: észre sem vette, ahogy kikaptam a csizmám szárából.

- Megteszem, s ha ennyire belém látsz, akkor tudod – morgom a képébe, amit õ nyugodtan tûr. Ami ezután történik, az teljesen hihetetlen számomra: a tõr végéhez nyúl a jobb kezével, majd pár ujját a pengére szorítja. Ezzel nem is lenne baj, ha az én ujjaim nem égnének enyhe fájdalommal pontosan ott, ahol õ az övéit odanyomja.

- Ne kényszerítsen arra, hogy bántsam magát általam, Mesterem – kérlel. – Értse meg, a kötelék már megszületett. Elfogadott, én is magát. Ennek már csak közös halál vethet véget. Én azonban mindent meg fogok tenni azért, hogy halhatatlanságommal tápláljam addig, míg csak tudom. – A hallottakat s a bizsergetõ érzést az ujjbegyemet feldolgozván elveszem a pengét a torkától. Ha ez igaz… mit tettem egy kis kedvességgel?

- Várj… hogy értetted azt, hogy táplálsz a halhatatlanságoddal? – vonom össze a szemöldökömet, míg a tõrt visszacsúsztatom a helyére.

- Úgy, ahogy érthetõ. A saját életemet adom a Mesteremnek. Így több idõt tudunk együtt tölteni – feleli boldogan. Össze kell raknom a képet, ez az egész túl abszurd nekem.

- Vagyis innentõl nem fogok öregedni? – feszegetem tovább.

- Fog, csak nagyon lassan… sajnos ezzel nem tudok mit tenni Mesterem – konyulnak le szomorúan az ajkai. – Azonban ha akadna más kérése, persze azon kívül, hogy vigyem ki innen, mondja csak, s teljesítem! – lelkesedik újra, akár egy gyerek. Megköszörülöm a torkomat, majd a termet kezdem el nézni. Ez a lehetõség… ez nem mindennapi. Tovább élhetek, mint a több ember. Tovább hódíthatok, tovább uralkodhatom… Micsoda áldás!

- Nos Tyrath – kezdek bele sokkal kedvesebben, amitõl felcsillannak a szemei – elsõnek is le szeretném venni et a ruhát. Túl alkalmi s kényelmetlen. Beiktathatnánk közben egy fürdõt is – teszem még hozzá, mire nyel egyet.

- Fürdõt? Együtt? – motyogja.

- Csak akad itt fürdõ – vonom fel a szemöldökömet, mire õ észbe kapva bólogatni kezd.

- Persze hogy akad Mesterem! Készítek ruhát s vacsorát is magának… csakis a legjobb jár! – indul el, majd megtorpan. – Kövessen Mesterem, megmutatom hol vehet egy forró fürdõt – csilingelõ hangjából tudom, hogy feldobja az, hogy itt maradok s kiszolgálhat. S belegondolva, ez nekem se jön olyan rosszul. Így akad idõm gondolkodni s kitalálni a legjobb lépéseket.

- Meg kell ölnünk azt a rohadékot! Mit a mi csodás uralkodónkkal? Hitvány gazeber! Megbánja, hogy minket is elakart tiporni! Holnap a koronázási ünnepégen! Megöljük! Meg bizony! - Vannak jó néhányan, de esélyük sincsen.. Még is, ahogy néztem nemeseknek tüntek, s azok hivatalosak a koronázásra. Halkan visszaosonok a várhoz, s felmászva a fámra gondolkodok, szóljak vagy sem? Ha szólok tán nem hinne nekem, s meg is sérülhet. Saját mancsomba veszem az irányítást! Még is csak én vagyok az õrzõje nem? Halkan akár egy betörõ követem õt mindenhova, s sokszor gyanakodva meg-meg áll. Jók az ösztöneid Mester, büszke is vagyok kissé. Az emberek nem szokták észrevenni mikor követik. Mikor hálótermébe vonul éjjel, magam is nyugovóra térek hisz rengeteg õr van az ajtaja elõtt. Másnap sárkány alakomban rejtõzök a lombokban, onnan nézem az erkélyen történõ eseményeket. Igazán impozáns látványt nyújt a zöld ékkövekbõl kirakott koronával. Egyszerûen pompázatos! Ha nem tudnám az ellenkezõjét... Nem! Tényleg megártott a magány! Amint látom, hogy mozgolódni kezdenek azok az eszementek, szinte kilövök rejtekembõl, hangos üvöltéssel landolok három árulón. A szõnyegbe törölve mancsomat, rugaszkodok el, Mesteremet is felkapva lendülök a magasba. Óvatosan tartom õt, hisz még is csak ember. Biztonságos magasságban szárnyalva óvatosan teszem fel a nyakamba, s Õ biztosan kapaszkodik, nem sikoltozik. Öröm így szárnyalni. Szinte automatikusan, belsõ sárkányom vezetésével viszem õt a Királyok Tornyába, a helyre ahova menekítjük Mestereinket. Óvatosan szállok alább, nem érzem vére szagát, de sosem lehet tudni.

Óvatosan szállok le, de még így is huppanósan. Sárkánytestem túl súlyos a finom landoláshoz. Hatalmas karmaim hangosan csattognak, ahogy lépkedek a torony belsejébe. Hátamon mesterem szótlanul nézelõdik, tán meglepte ez a repülõ torony. Nekünk sárkányoknak teljesen normális, de az embereknek mindez újdonság. A torony belseje mindennel biztosít minket, amire a mesterünket szolgálva szükségünk lehet, avagy nekik. Busa fejemet hátra nyújtva óvatosan ruháját megharapva emelem le. Mielõtt megszólalna, körbeszaglászom, vér után kutatva. Szerencsére nyomát sem érzem rajta, így vissza változok emberré akármennyire is akar még a sárkányom ejtõzni saját formájában.

- Mit képzelsz magadról te ostoba hüllõ?! Engem nem szoktak így rángatni! Mit merészeltél?

- Éppen az életedet mentettem meg Mester. Nem fogom engedni, hogy megöljenek. – hangomban hallani sárkányom erõteljes orgánumát. Mindenáron meg fogom védeni õt, már megvan köztünk a kapocs. Ha meghal, vele halok én is. Mindkettõnkért teszem.

- Mi ez a hely ahova hoztál?

- Ez a Királyok Tornya. Minden sárkány ide hozza a Mesterét, ha veszélyben érzi az életét. Itt biztonságban vannak, amíg a sárkányuk intézkedik. Mindennel el van látva és varázslat védi, a sárkány akarata nélkül senki sem jöhet be addig, amíg egy Mester is bent van. Körbe vezetlek, ha megengeded Mester.

- Megengedem. – Lassan indulok el, vigyázva mindig egy lépéssel mögötte haladjak. Átvezetem õt a hálókon, amiket csupa pompa jellemez, a fürdõkön, amíg színtiszta kristályból készültek, a fegyvertermeken, a gyakorlókon, fel egészen a legfelsõ emeletig, ahol a Mesterek szobrai állnak. Köztük most már ott van Õ maga is. Kevés sárkány van, már csupán alig vagyunk 2 tucatnyian az idõk során sokunkat pusztítottak el, legendák miatt miszerint a vérünk halhatatlanná tesz. Ostobaság. Rengetegen kellet elpusztulnunk, míg végre megértették, hogy ez ostobaság. De ez az elesett sárkányokat nem hozza vissza. Végig megyek a termen be egy másikba, ahol elbukott fajtársaink neve van felírva. Rengeteg. Sokuk a mesterükért áldozta életét, mi sárkányok meghalunk amint a mesterünk is, de a mesterünk a halálunk után is tovább élhet. Érzem. Én is bármikor meghalnék érte. Ez a kötelék már kialakult, elpusztítani sosem lehet. Egy idõ után érezni fog engem, ahogyan már én érzem õt. Felmordulok ettõl a gyönyörû érzéstõl. Olyan jó a Mesteremhez tartozni.

- Mik ezek a nevek? És mit képzelt az a semmirekellõ, aki, úgy mert engem kõbe faragni?! Az engedélyem nélkül?

- Azok a nevek, a halott társaimé. Azt a szobrot pedig maga Deleas készítette, amint kialakult köztünk a kötelék.

- Ki a fene az a Deleas? És milyen kötelék? Azonnal válaszolj hüllõ!

- Deleas az istenünk, a kötelék pedig akkor alakult ki köztünk, amikor elfogadtál engem sárkányodként. Hamarosan érezni fogsz engem, ahogy már én érezlek téged. A jelenléted, a hangulatod.

Kardomat az oldalamra csatolom, majd vetek még egy pillantást magamra a tükörben. Tiszteletet parancsoló kisugárzásom van, s most ez kell nekem. Most hódítottam meg egy új városállamot, aminek a katonai felkészültsége híres volt világszerte. Mindenkinek látnia kell, hogy ki kényszerítette térdre a királyukat, s vette el életét. Térdre kellett elõttem borulniuk, még ha nem is szó szerint, de azt akartam, hogy tudomásul vegyék ki mostantól az uruk. Meghódítottam a városukat, az urukat kegyen hagytam megszökni vagyon s befolyás nélkül. Nem kell a népnek szeretnie, azonban a tiszteletet elvárom. A lázadást gyökerestül húzom ki, nincs kegyelem annak, ki ellenem fordul.

- Uram, készen van? – hangzik fel a kérdés az ajtó túloldaláról egy hangos kopogás után.

- Készen – szólok vissza. Nyílik az ajtó, s az vegyik segítõm lép be rajta. – Minden a tervek szerint halad? – kérdezek rá.

- igen uram – bólint helyeslõen.

- Akkor indulhatunk.

×××××××××××××

A ceremónia rendben lezajlik. Nem akad semmilyen komoly fennakadás, lázongás vagy probléma. A könyvtárba vonulok vissza, érdekel az újonnan szerzett birodalmam könyvgyûjteménye. Természetesen a zárolt részleg érdekel a legjobban. Ott mindig akad valami különlegesség, amibõl okulhat az ember. Jó pap pedig holtáig tanul, így én is képzem magam minden téren. Egy vaskos könyvre leszek figyelmes a vitrinben. Óvatosan nyitom ki a fakeretbe foglalt üvegajtót, ami kissé szorul, de végül megadja magát. Két kezem közé veszem az öreg írást, amikor lépések zajára leszek figyelmes. Nem szentelek rá túl nagy figyelmet egészen addig, míg az ajtóban meg nem állnak. igen, a lépésekbõl hallom, hogy többen vannak.

- Elnézést, hogy megzavarom önt uram, de látogatója érkezett – kezd bele halkan az egyik inasom. Hangjára leteszem a könyvet, melyet csak akkor kezdtem el nézegetni, majd lassan az ajtó felé fordulok. Egy vörös hajú ifjú van vele, ki határozott arccal s eltökélt tekintettel néz engem, egy cseppnyi döbbenettel. Másra számított? Reméltem is.

- Látogató? – kérdezek vissza. – Miféle? – Talán valami vezér fia lenne, aki kegyelemért könyörögne apjáért? Hiába minden, olyat én nem ismerek.

- Sárkányféle. – No, erre nem számítok. Sosem szerettem a hozzá hasonlót, meglep a jelenléte, a harctéren egyet sem láttam. Szemöldökömet ráncolva lépek közelebb hozzájuk.

- Mit keres itt egy… - keresem a legkedvesebb szót rá. -… egy sárkányféle? – dörmögöm a kérdést.

- Azért jöttem – lép elõrébb, taszítva az elõtt álló férfin -, hogy felajánljam a szolgálataimat.

- Miért is? – kérdezek vissza.

- Legyõzte az elõzõ gazdámat – feleli kissé megszeppenve. Oh… az elõzõ gazdáját? Értem már!

- Nem harcoltál az oldalán. Egy sárkányt se láttam a harctéren – közlöm vele kíméletlenül a tényt, mire lehajtja a fejét, s úgy válaszol.

- Nem tartott igényt szolgálataimra. Attól azonban a gazdám maradt – kapja fel fejét, s reménykedõen néz rám. Mit vár tõlem? Kedves szavakat, hogy mily hûségesen várta a megfelelõ pillanatot?  - S maga legyõzte, így hát én is magához tartozom már!

- Nem öltem meg a gazdádat a szóbeszédekkel ellentétben – lépek hozzá közel, oly közel, hogy megcsap édeskés illata. – Csak hagytam, hogy gyáva féreg módjára megfutamodjon, s a mocsokba meneküljön – suttogom.

- De már maga a király – feleli határozottan. – Nekem pedig a királyt kell szolgálnom.

- Hogy szolgáltad az elõzõt? – suttogom alig hallhatóan. – Híredet sem hallottam. A kémeim sem.

- Hûségesen vártam szavára – nyögi remegõ hangon. – S ezen semmi nem változtatott.

- Akkor eridj utána, tán még megtalálod – vetem oda gúnyosan, majd visszafordulok a könyv felé.  – Vezesd el!

- Értettem!

- Nem! Nem megyek el, míg szolgálataiba nem fogad! – hallom, ahogy térdre veti magát. Õszintén, meglepõdve nézek hátra vállam felett, ahogy a fiatal férfiú a padlón térdel, inasom padig értetlenül áll felette. – Erõs királyt akarok szolgálni, a dicsõség felé terelni minden tudásommal, ha kell meg is halnék érte! Legyen maga ez a becses személy számomra, kit szolgálhatok. Kérem!

- Ez nem is sárkány uram, hanem kutya… - kezdene bele a sértegetésbe inasom, mire én csendre intem. Tiszteletteljes mozdulat ez, s közben mindvégig a dacos képû ifjút figyelem. Mit bánom én, ha a soraimat erõsíti? Büszkeségembõl lejjebb venne? Kétlem. Nem fogok vele foglalkozni, bevetem a többi vadhús közé, s talán végül õ kéri, hogy elbocsássam.

- Legyen – vetem oda, mire az ifjú arca felragyog, inasomé pedig eltorzul.

- Uram…

- Mesterem! – suttogja átszellemülten a sárkányféle. – Nem bánja meg! – érinti meg homlokával a kõpadlót, majd áll fel. – Mivel szolgálhatok?

- Már elnézést…! – hápogja inasom, míg én unottan a könyvet nézegetem. Nem érdekel engem eme ostoba rangbéli versengés.

- Hagyjatok magamra. Az jól esne – felelem, majd rájuk sem hederítve intek kezemmel, hogy távozzanak. Ezerszer fontosabb dolgom is akad ám, mint ez a felhajtás.  Haladnak kifelé, az ifjú hálásan locsog, mire nekem beugrik valami.

- Hogy neveztek el, kikelésed után? – fordulok felé, mire õ megáll, s becsukja a száját.

- Tyarthnak, mesterem.

- Tyrath… - ízlelgetem nevét. – Mehetsz tovább – nézek újra  a könyvembe.

- Most már nincs baj, Cole... nem fog fájni a fejed – fejét mellkasomra fekteti és pihen.

- Segítettem rajtad, hogy ne fájjon a fejed – motyogja fáradtan – de most gyere enni – feláll és segít nekem is holott nem kértem õt erre. Erõtlenül esik karjaimba. A kölyök feltûnik az ajtóban. Mi ez? Családi összejövetelt tartunk a szobámban vagy mi?

- Nem szabad, anya azt mondta, hogy amíg Penny néni, és te nem engeded, addig nem szabad a közeledbe menjek, hogy jobban légy – mit hadovál ez itt össze nekem? Hiani talpra áll majd nevetni kezd.

- Mi ilyen vicces? És miért jössz be mindig? - kérdem ostobán.

- Még mindig nagyon izmos vagy – mosolyog tovább – és azért, hogy ne történjen ugyan az – adja meg a választ. A lényeget. Nem akartam megölni magam. Akkor is csak játszadoztam. Helyet foglal a széken. Mit keres idebent szék? - És megvédelek. Magadtól és mástól is, és magamtól is – ujjait tincseim közé fúrja. Megmossa hajamat, ami kezd igazán az agyamra menni. Gyûlölöm, ha úgy bánnak velem mint egy óvodással.

- Tudom – mosolyodik el. Kiszállok õ pedig mintha semmit sem mondtam volna neki mellkasomat és hátamat kezdi el törölgetni. Kikapom kezeibõl a törölközõt a többit pedig megoldom én. Szobámba megyek ahol Penny vár rám. Csúnyán nézek rá, õ pedig mosolyogva lép ki és magamra hagy.

Hajnalban ébredek, kitárul az ajtó én pedig Hiani elé állok gátolva útját.

- A vezérhez – válaszolja. - Addig kérlek, ne csinálj magaddal semmit. Ujjai elfehérednek a kilincsen az erõlködés miatt. Úgy teszek, mintha semmit sem látnék. - Larara is vigyázz míg vissza nem jövök – adja ki az utasítást. Penny férje és lánya lépnek be az ajtón. Felsóhajtok és otthagyom õket. Szobámba megyek. Néhány óra múlva telefon csengés aztán halk beszélgetés zaja üti meg füleimet.

- El kell mennünk – szól be az ajtóban megállva. Felé fordulok, intek és újra a sorokba merülök. Olvasok. Hagyjanak. Hazaérnek, mindannyian kussolnak, a kölyök pedig bömböl. Többször is elmennek, nem érdeklõdöm túl sokat. Csak ülök és meredek ki a fejembõl. A bûntudat belülrõl mardos, több ember vére tapad kezeimhez. Öltem méghozzá hidegvérrel. Mikor lettem én ilyen? Telefonomat felkapom és tárcsázok. Nem hittem volna, hogy valaha is ezt fogom tenni. Saját magamat jelentem be. Mindent elmondok és azt is, hogy hol találhatnak meg. Felkapom a lakáskulcsot, kilépek a házból és a kórházba megyek. Érdeklõdöm és Hiani kórterme felé lépkedek majd kopogás nélkül nyitok be.

- C...Cole – lepõdik meg Hiani.

- Nekem miért nem szóltatok? Legalább annyit, hogy a kórházban vagy – kiáltok rájuk mérgesen.

- Nem akartam, hogy jobban tönkre tedd magad, azzal, hogy én itt vagyok. Csak boldoggá akarlak tenni. És tudom, hogy ha veled vagyok, akkor nem vagy az... de elmúlt a fejfájásod ugye? - kérdi. Újra az a mosoly.

- Csak nem azt akarod... - De – vág szavaimba. - Eredetileg csak meg akartalak gyógyítani, de a karkötõm miatt átvettem – mondja a kislányra pillantva – de itt vagyok... és remélem, ez neked nem okoz nagy bajt – feldühít szavaival. Pofon vágom, pedig nem emiatt jöttem be hozzá.

- Cole? Mi most, magatokra hagyunk – Penny kilép a kölyökkel. Utánuk szólok, hogy maradjanak de rám se hederítenek.

- Fel tudod te ezt fogni, hogy mit teszel velem minden egyes elkövetett ostobaságoddal? - kérdem közel hajolva arcához. Haragomat meg sem próbálom leplezni.

- Hogy mi? - kérdi behúzott nyakkal.

- Eredetileg nem azért jöttem, hogy bántsalak. Sajnálom – simogatom meg vöröslõ arcát. Értetlensége és zavara kiül arcára amin csak elmosolyodom.

- Hát akkor miért? - kérdi nagyot nyelve.

- Mert el szeretnék köszönni – mondom távolabb lépve az ágytól. Riadtan ül fel és néz rám. Szemei lehetetlenre kerekednek.

- Hová mész? - kapja el karomat. Kinézek az ablakon, tekintetem messze réved. Lentrõl szirénák zaja.

- Sajnálom – mosolyom lassacskán hervad le arcomról kezét megszorítom és ellépek tõle. Az ajtón ismeretlen egyenruhás alakok özönlenek be. Nem túl sok ez egy kicsit? Ennyire elvetemült azért én sem vagyok. Hiani szemei még nagyobbra kerekednek. Megfordulok aztán két kezemet megadóan felemelem.

- Mi folyik itt? Hová viszik az unokaöcsémet? - kérdi rémülten az egyik pasas felé fordulva.

- Letartóztatjuk õt többszöri gyilkosság elkövetésének vádjával – magyarázza komoran és szigorúan. Penny kétségbeesetten néz rám. Ajkai elnyílnak a döbbentettõl.

- Én hívtam fel õket és mondtam el mindent – magyarázom meglehetõsen unottan. Mindegy mit tesznek velem. Nem érdekel.

- Gyáva vagy tudod? - kiált rám. - Csak a gyávák menekülnek el. Ha nem vagy gyáva, akkor gyere velem – talpra áll aztán kezét nyújtva néz le rám. Hogy én gyáva? Nem, dehogy. Egyszerûen már belefáradtam ebbe az õrületbe amit az életemnek hívok. - Gyáva vagy, vagy ember? - kérdi merõ megvetéssel. Elfogadom felém nyújtott kezét és hagyom, hogy felsegítsen. Érintésemtõl fájdalom villan át arcán. Alaposan szemügyre veszem õt. Megsérült.

- Megsérültél? - kérdem feleslegesen, hiszen láthatóak a sebek rajta.

- Semmi komoly – néz õ is kezére. Hét jó. Ha õ mondja, biztosan így van. Elindul én pedig kénytelen vagyok követni õt, ugyanis nem ereszti el a kezem. - Cole mond, mit érzel irántam?

- Jelenleg vagy úgy általánosságban?

- Mindkettõ – feleli. Elgondolkodom egy pillanatig a válaszomon aztán kibököm azt amit igaznak érzek.

- Semmit.

- Értem – hangja nem remeg meg. Házamhoz érve belépünk és leültet engem az ágyra. Egy pohár vizet nyom kezeimbe. Nem vagyok szomjas, leteszem azt az asztalra és elmegyek fürdeni õ pedig a TV elé ül. Nyugtató a háttérzaj. Szemeimet lehunyva merülök el a gõzölgõ vízbe. Bal kezemet kifektetem a kád szélére. Ujjaimat a pengére vezetem és finoman végigsimítok rajta. Nyitva maradt az ajtó, Hiani tarkójára pillantok. Még mindig a filmet nézi. Ebbõl mintha erõt merítenék. A penge élét halvány bõröm fölé teszem. A kék erek alig sejlenek át. Kiválasztom a megfelelõ szöget, veszek egy mély lélegzetet és lemerülök a kád legaljára aztán bõrömbe vágok.

...ooOoo...

Tudatom apránként kezd el tisztulni, szemeimet a gézbe bugyolált kezemre vezetem. Erõtlenül fordítom oldalra fejem, Hiani az ágyam melletti székben ül, duzzadt vöröslõ szemekkel néz le rám. Még mindig a kórházi ágyon fekszem. De vajon hogy jutottam el ide?

- Mit keresel itt? - kérdem halkan.

- Van fogalmad arról, hogy én min mentem keresztül? - kérdi fáradtan és kezével megfogja jéghideg ujjaimat. Már nem igazán tudna megfogni, hiszen alaposan bebugyolálták kezemet.

- Menj el – fordulok el tõle és a plafont kezdem el bámulni.

- Nem – vágja rá ellenvetést nem tûrve. Felé kapom a fejem és döbbenten nézem elszánt tekintetét. Nem?

...ooOoo...

Kezeimen még mindig ott a kötés, de már kevésbé fáj annyira mint eleinte. Hiani egy pillanatra sem mozdul el mellõlem, talán csak akkor amikor Penny megérkezik hogy átvegye az õrséget. Mintha meg enyhült volna haragja Hiani felé. A lány kimegy és magunkra hagy amíg Penny leül mellém az ágyra. Felsóhajtok, abszolút semmi kedvem ehhez a beszélgetéshez ami most fog következni. Ezt a témát már túl tárgyaltuk jó néhányszor.

- Hogy érzed magad? - kérdi félre simítva homlokomba hullt fehér tincseimet.

- Életben vagyok – felelem érzelem nélküli hangon. Úgy érzem mintha legbelül végleg meghaltam volna.

- Miért vágtad fel az ereidet egyáltalán? - kiáltja rám hirtelen kitöréssel. Ez szokatlan tõle, többnyire mindig nyugodt és kiegyensúlyozott.

- Lényegtelen – lehunyom szemeimet és épp kezemmel intek az ajtó felé, hogy menjen és hagyjon magamra. Pár másodperc erejéig érzem pillantását magamon aztán fel áll.

- Aggódunk érted Cole – mondja az ajtóból aztán kilép. Nem érdekel, aggódjanak csak. Senki sem kérte õket, hogy legyenek velem.

...ooOoo...

Vége a rutinos kórházba járkálásokból. Levették rólam a kötést, immáron nem vagyok életveszélyben. Hangulatom szemernyit sem javult az elmúlt akárhány hétben. A nap jó részét azzal töltöm el, hogy ülök a szobámban és bámulok ki a fejembõl. Valahogy mintha elment volna a maradék életkedvem is. Nem tudom, mikor változtam meg ennyire gyökeresen. Lentrõl a földszintrõl finom illatok kúsznak fel szobámig. Gyomrom megkordul az éhségtõl. Felülök az ágyban és lerobogok a lépcsõn. Különös ez a családi összejövetel. Penny meghívta az egész családját vacsorára. Hiani és Lara is itt van. Nagy lett, vagyis nagyobb mint amikor legutóbb láttam õt. Kinyitom a hûtõt és kiveszek belõle egy dobozos kólát, kibontom és belekortyolva ülök le az asztalhoz, pontosan szembe Hianival.

- Már azt hittem le sem jössz – dorgál meg Penny tettetett haraggal. Szemei azonban vidáman csillognak, örül, hogy lent vagyok és hogy mutatok némi életjelet.

- Akár fel is mehetek – jegyzem meg penny gyerekére pillantva. Hasonlít az anyjára, ugyan olyan eleven és vidám. Õ is éppen engem figyel, jobban mondva a kezemen húzódó heget, pulóverem ujját lehúzom és elrejtem kíváncsi szemei elõl. Nem sok mindenki tud errõl az incidensrõl. És szeretném, ha ez így is maradna.

- Meg ne próbáld – fordul felénk a nõ és leteszi az ételeket.

- Hogy érzed magad? - a tétova kérdésre Hiani felé kapom a fejem. Ajkaim megrándulnak ahogyan megpróbálom visszatartani mosolyomat. Azt hittem már nem érdeklem õt. Legalábbis többször is a fejemhez vágta, hogy mennyire hidegen hagyom õt.

- Most már jól – válaszolom homlokomat tenyerembe hajtva. Fejem megfájdul és hasogatni kezd. Többször is volt már velem ilyesmi de eddig nem igazán adtam sok jelentõséget neki. Arcom megrándul a nyilalló fájdalomtól, szemeimet szorosan lehunyva tartom. Egy kéz érinti meg vállaimat.

- Fáj valami Cole?

- Csak a fejem, de el fog múlni – nyögöm ki mély levegõt véve.

Hazaérve bezárkózom a házamba és minden egyes redõnyt lehúzok. Nem vagyok otthon, senki se keressen. Csak hagyjanak békén. Egy hét telik el, megmosakszom aztán felveszek egy rendes tiszta ruhát. Sokáig nem adtam még csak életjelet sem magamról. Penny aggódik értem. Felhívtam tegnap éjjel és megbeszéltem vele egy találkát mára. Felkapom a lakáskulcsot kilépek az ajtón és bezárom magam mögött. Szapora léptekkel haladok a bolt felé, az eladó változatlanul utál engem. Pedig én tényleg semmi rosszat nem tettem ellene. Velem szemben Hiani jön, izmaim megfeszülnek a várakozástól nem néz rám és nem szól hozzám. Egyszerûen csak elmegy mellettem. Testén vágások éktelenkednek. Ami csak enyhe sajnálatot vált ki belõlem.  A bolt mellé lépek és várakozom.  Pár szakadt rongyba öltözött srác halad el mellettem, a szag amit maguk után húznak valami borzalmas. Az üzlet fala mellett álló szemetesláda nem bûzlik ennyire. Ha még egyszer találkozok velük, mindegyikre egy-egy fenyõ légfrissítõt fogok akasztani.

- Nézd már, hogy néz ki.

- Az arca aranyos, de tiszta seb.

- Tegyük még szebbé – szól az egyik. Nem fordulok meg, nem érdekel, mit tesznek és kivel. Nem az én dolgom. Lehunyom szemeimet aztán újra magam elé nézek. Valaki mögülem  felnevet, vidámság nélkül. Penny megérkezik, átnyújt nekem egy csokit. Szaporán pislogva meredek rá aztán az édességre. Miért kapok én ilyesmit tõle? Elfogadom, kibontom és megkínálom vele. Letör egy darabkát és elindulunk, mindketten a csokit majszolva. Mi is hazamegyünk aztán készítünk valami tésztás ételt. Rég ettem már fõtt kaját. Nyami, már hiányzott is. Megesszük, beszélgetünk aztán elköszön tõlem, és hazamegy a családjához. Én gyorsan elmosogatok és lepihenek aludni. Álmos vagyok na, kimerültem a sok semmittevésbe.

…ooOoo…

Bolt, bolt, bolt, bolt. Úh de gyûlölöm én azt a helyet.  Minden rossz, ami eddigi életemben történt ahhoz a helyhez köthetõ. Na de kaját kell venni nem beszélve a többi elengedhetetlenül fontos vacakról. Igen, már megint az történik. Penny bevásárló listát ír nekem én pedig kifutófiút játszom neki. Leérek, zsebembe túrok és megnézem a papírt. Ó, van rajta édesség. Mint valami ötéves. Megrázom a fejem és megpróbálok komolyodni. Itt az ideje, hogy felnõjek végre. Felnézek, a bolt ajtaján Hiani jön ki és az a kölyök. Már nem is olyan kis szaros, legalábbis nem annyira mint volt. Az izé kezében egy csokit tart amíg az anyja valami dobozba zárt löttyel mérgezi a szervezetét. A gyerek felém veszi az irányt és pár másodperc vérfagyasztó totyogás után átölel engem. Lapos pillantásokkal meredek magam elé. Valaki szedje ezt le rólam!

- Apa – mosolyog rám. Az kéne még nekem.

- Óvatosan az „a” betûs szóval – morgom a gyereknek, miközben megpróbálom félretaszigálni. Mégis mekkora erõ van ebben? Mindjárt hozok valami flexet vagy ilyesmit. Letérdelek a gyerek elé és ugyan olyan közömbösen, félretolom õt. – Nem vagyok az apád.

- De te vagy apa – vágja rá könnyek között aztán az anyjához, rohan. Pénztárcámat elveszem és elmegyek mellettük a boltba. Nem sokkal az én belépésem után a csengõ újra megszólal. Hiani az. A kölyköt a boltosra bízza aki ragyogó mosollyal játszani kezd vele.  A lány felém jön, koránt sem vidáman. Megfordulok és keresztbe tett kezekkel meredek rá.

- Mit képzelsz magadról? Hogy bánhatsz így a gyerekeddel? – fakad ki éppen hogy mellém érve. Felnevetek és a kosárba teszek egy doboz tejet.

- Nem megmondtam már neked? Nincs gyerekem – mondom közel hajolva hozzá, fenyegetõen. Nem hátrál e tõlem, egyszerûen csak szikrázó szemekkel méreget.

- De igen is van.  Látod? – int kezével a pénztár felé.

- Nem, nincs. De ha továbbra is hajtani fogod a magadét teszek érte, hogy tényleg ne legyen – válaszolom kedélyesen és egy újabb doboz tejet teszek a kosaramba. Visszafordulok a lány felé aki tátott szájjal mered rám. – Mi az angyalom elvitte a cica a nyelved? – kérdem megsimogatva szõke haját.

- Nem lehetsz ilyen – szólal meg csüggedten.

- Ó dehogynem – felelem a tõlem telhetõ legangyalibb mosollyal.

- Mikor fogsz végre felnõni? – szól utánam, nem nézek hátra.

- Nem ráérek? – vonom kérdõre vigyorogva aztán a pénztárhoz lépve kifizetem a vásárolt holmit. Hiani mögém trappol és erõszakosan fordít maga felé. Gúnyos mosollyal nézek le rá aztán a boltos mellett ácsorgó gyerekre. – Mit akarsz még tõlem?

- Nem nõhet fel édesapa nélkül – mondja könyörögve rám nézve. Felvonom egyik szemöldököm és nekidõlök a falnak.

- Miért? Te is megtetted. Õ miért ne tehetné? – kérdem komolyan.

- Mert neki él az apja. És ezt õ is tudja – vágja rá. Arcomon egy ördögi vigyor terül el és vállat vonok.

- Nos ezen könnyedén változtathatok – mondom szelíden elmosolyodva. Felkapom a két doboz tejet és kilépek az ajtón miközben másik szabad kezemmel hátraintek nekik.

- Ezt mégis hogy érted? – kérdi hápogva. A rémület láttán hamar rájövök, hogy pontosan érti hogyan gondoltam. Ha én vagyok az egyetlen akadálya annak, hogy egyedül felnevelje a gyermekét akkor oké. Tehetek azért, hogy ne legyen több gondja. Nem szükségszerû élnem.

- Jó, öld meg magad akkor – morogja utánam, megfordulok, és a szemeibe nézek.

- Milyen kis erõszakos vagy – suttogom tõlem szokatlanul lágyan és halkan. – Rendben, megteszem – elfordulok tõle és kilépek az üzlet ajtaján. Végleges döntés született bennem. Egy olyan döntés ami már régóta érlelõdik bennem. Csak még nem jöttem rá.

- Ne hidd azt, hogy most visszafogadlak – jegyzem meg csak úgy mellékesen.

- Nem hiszem – mondja keserû mosollyal. Na én meg ezt nem hiszem. – Tudom, hogy nem fogsz visszafogadni, így csak annyit kérek, hogy mint két jó barát…támogassuk együtt – a kezében levõ gyerek valami hihetetlen akrobatamutatványt hajt végre Hiani pedig lepasszolja nekem õt. Na mert én nyilván tudni fogom mit kell tenni egy ilyen izével. Egész pofás kis pulya. – Mintha te lennél az apja – mondja nevetve. Na ez még viccnek is rossz volt. Én meg az apaság két különálló bolygó.

- Még az kell egy gyerek nekem.

- Értem – na most meg mit vágja be a depresszióst. Mondhatni egész jó színész mert a következõ pillanatban ájultan esik a padlóra. Senki sem kért takarítást, szóval nem kell feltörölni. Ó az ég áldjon meg téged. Felkapom és az ágyra teszem õt, mellé pedig a nyáladzó kisembert. Az istenért sem akar egyhelyben maradni, úgyhogy melléjük fekszem és megpróbálom elaltatni a gyereket. Annyira jól sikerül az altatás, hogy még én is elalszok. - Valami hangos csörömpölésre riadok fel. Kölyök? Oldalra sandítok. Ja nem, õ alszik. Hiani? Telitalálat.

- Hiani – kiáltom mérgesen és kimegyek a konyhába. Elsõ a terepszemle. Õ a földön, pohár mellette, keze véres. Szegény pohár, pedig szép darab volt. Kezdem unni a korházakat. A gyereket lepasszolom az egyik velem szembejövõ emberkének én pedig a korházba foglalom el becses helyem.

- Mi történt? A sírózsákot a boltosra bíztam – mondom, gondolom jobb tudatni vele a tényeket mi hamarabb. – De mi történt?

- Csak rosszul vagyok – mondja. Na ne. Most komolyan? Tulajdonképpen ez nekem is lejött abban a pillanatban amikor összeesett. Nyílik az ajtó és egy fehér köpenyes orvosi diplomával rendelkezõ alak lép be a terembe.

- Jó napot, maga Cole Garett? – bólintok. – A kisasszony megkért, hogy ne mondjak magának semmit. Így megtenné, hogy kint vár?- mondja tárgyilagosan. Én hozom be erre, én vagyok az aki nem tudhat meg semmit? Tiltakozom! Mérgesen meredek az ágyban heverészõ lányra, de azért kimegyek. Had örüljön az a vén hülye. Odabentrõl halk sutyorgást hallok, de még véletlenül sem figyelek oda, még akkor sem amikor már értelmes szavakat is ki tudnék venni a beszélgetésbõl. Az orvos kijön én pedig bemegyek. 

- Szóval? – szegezem neki a kérdés. De semmit sem mond. Most bezzeg bebírja fogni a száját. Szép, mondhatom. Arcán néhány könnycsepp pereg le.

- Semmi baj, a történtek kikészítettek, nincs komoly baj – a rizsa mellé még egy mosollyal is megdob. Imádom amikor hülyének néznek engem.

- Akkor miért panaszkodtál? – és csak mosolyog meg mosolyog. Vajon tudatában van annak, hogy én nem a szaros vagyok? Rám nem kell mosolyogni!

- Mert félek, hogy elhagysz, hogy egyedül maradok, és senki nem lesz velem, ha bajban vagyok.

- Tyûha. És ez meg milyen érv már? – vonom kérdõre.

- Ígérd meg, hogy mellettem maradsz.

- Mondj egy okot, hogy miért?

- Mert szeretlek – válaszolja. Ez konkrétan nem volt ok nekem, de egye fene bele egyezem.

- Játsszak testõrt? – vonom fel fél szemöldököm – Rendben.

- Köszönöm, Cole… nagyon köszönöm – visszafekszik. Észre sem vettem, hogy eddig nem feküdt. – Vigyázz Larara… - nem hogy végigmondaná, amit elkezdett, szunya bekapcs. Szerencséje, hogy értettem mit akar.

…ooOoo..

Eltelik egy teljes hét. Megtettem, amire kért engem, vigyáztam a kölyökre. Hiani már jobban van és visszatért a házba. Kezdem unni ezt a papás mamás játékot. Fõleg, mert nem is vagyok a gyerek apja. Éppen a konyhában vagyok és valami tányérral zsonglõrködök. A célom az volna, hogy bebûvöljem a szekrénybe, oda ahol a helye van. Miután végzek az edények pakolásával bemegyek a szobába. Hiani éppen eteti a piócáját. Mellkasom elõtt keresztbefonom kezeimet és úgy meredek rájuk. Sokkal kényelmesebb. – Cole – nevet fel. Igen, tényleg vicces nevem van. – Köszönöm Cole, hogy velem maradtál. Lara is örül – mondja. Ja, persze. Lara mindennek örül. Mert Lara még egy kisbaba! Kimegyek vissza a konyhába. Az edények sokkal szórakoztatóbbak. Félúton meggondolom magam, és úgy döntök hogy mára elég lesz ebbõl a cirkuszból és elköszönök tõlük. Visszafordulok.

- Igen õ az kicsim… annyira hasonlítasz rám, és apukádra – mondja halkan. Nem értem, mirõl beszél ez a nõ itt. – Igen, igen Cole…- sírva fakad. Pedig én azt hittem vicces nevem van. Na a fenébe. – Nem tudja, hogy ki vagy számára… de igen, õ az apukád – az ágyra teszi a gyereket. Elképedve meredek rájuk. Hogy mi vagyok?

 - Szóval az apuka mi?

- Cole…én, én el akartam mondani, de…azt mondtad, hogy soha nem akarsz gyereket…Lara, Lara szeret, ahogy én is – mondja de szinte fel sem fogom szavait. Elindulok ki a házból. – Ez, ez a harmadik dolog, amiért velem kell maradnod -  utánam szalad, ezt onnan tudom, hogy még mindig tisztán hallom a hangját. Kinyitom a bejárati ajtót is. - Menj, nem érdekel, te is hagyj itt, ahogy a szüleim és Amona-ék. Engem úgy is mindenki elhagy… már nem fáj, nem, fáj, hogy mindenki elhagy, megszoktam… mindenkinek csak teher vagyok…. Amona nem az apukám volt… elmondta Geheo, hogy csak fel akart vidítani Amona, hogy ne legyek szomorú.

- Mi az? Hirtelen úgy gondoltad jobb lesz a helyzeted ha önsajnáltatós bulit rendezel magadnak? El akartad mondani? Remek, boldog vagyok, hogy AKARTAD – az hogy mérges vagyok nem kifejezés. – Hiani, én tényleg nem akarok gyereket. Ezeregy féle módon meg lehet szakítani egy terhességet. Mégis mit hittél? Ha megszülöd a gyereket akkor majd minden pofon egyszerû lesz és visszamegyek hozzád?

- Co… Cole? – hajamba markolok aztán sóhajtva vágom bele ökleimet az elõttem levõ fa törzsébe. Egy idõ után már azt se tudom mit teszek, ökleim újra és újra a fa törzsének csapódnak. Kézfejem vörössé válik a véremtõl. Ujjaimnál kilátszanak a csontjaim, teljesen lehorzsolódott a bõröm. A fájdalom ködössé teszi tudatomat. Letérdelek a földre, homlokomat a fának támasztom, véres kezeimmel pedig a földbe markolok.

- Miért?...Miért tetted ezt velem? – kérdem elveszetten.

- Én annyira sajnálom – szólal meg egészen halkan, mellém siet de még mielõtt hozzám érhetne elcsapom a kezét és vad szikrázó tekintettel nézek rá.

- Ebbõl elég. Eljátszottad az utolsó esélyedet. Nem érdekel, hogy az én gyerekem. Nem érdekel, hogy te vagy az anyja. Semmi sem érdekel, ami kettõtökkel kapcsolatos. Ha akarod, fizetem neked a tartási díjat, bármit – felé fordulok és megragadom az állát, fejét úgy fordítom, hogy pontosan a szemeimbe nézzen.

- Cole. Mit mûvelsz? – kérdi kezeit az enyémekre téve. Össze fogja vérezni magát.

- Észhez térítelek – felelem jegesen.

- Hogy érted ezt?

- Ha van egy kis eszed akkor nem hozod a közelembe többet – morgom egészen közel hajolva hozzá. Nem igazán érzem a fájdalmat már a kezeimben, tompa zsibbadásba kezdtek. Ami szinte már csak háttérzajnak tûnik. Olyan dolognak, amit akár figyelmen kívül is hagyhatok.

- Nem teheted ezt. Gondolj a lányodra is – ingerülten eresztem el õt, ami miatt hátraesik. Fel állok és leporolom a ruhámat. Gyilkos tekintettel meredek rá, végül úgy döntök nem érdemes megfenyegetnem õt. Hiszen úgy sem értené meg.

- Nekem nincsen lányom – mondom tárgyilagosan, aztán elindulok az erdõ felé. Vissza a házamba, az életembe.