Hanabusa alapvetõ kerülési hajlama számomra roppantul jól jött, nem óhajtok többet vele beszélni. Az hiszi, csak azért, mert férfi, nyugodtan hatalmaskodhat a nõk felett. És az, hogy nemesi vámpír, csak tetézi a dolgok súlyosságát a szememben.

A Kuran leszármazott csak kimérten végigmér, nyilvánvalóan az erõnket hasonlítja össze. Felesleges, gyengébb vagyok nála, de ha nem figyel oda, kellemetlen meglepetések érhetik.

- Nekünk még nem volt alkalmunk beszélni – hangjában felsejlik a kedvesség, de nekem feltûnik a halvány gyanakvás is, fõleg, hogy nem engedelmeskedtem neki azonnal. Ne várja el, hogy ahogy megérkezem, elsõ dolgom lesz nála jópofizni. Sajnálom, ha ez erõs volt, de akkor is.

- Elnézést kérek, a múltkori incidensért – csöppet sincs ínyemre ez az erõltetett társalgás, ezért inkább keresem a kompromisszum megoldását.

- Nincs semmi baj, csak ne forduljon elõ többet – felel számítóan, és gyönyörû szemeit figyelmeztetõleg, de nem feltûnõen rám villantja.

- Ez természetes – biccentek aprón.

- Mindenesetre örülök, hogy ma már részt veszel az órákon – mély baritonja lágy, és kifinomult. Állítólag ezt a tisztavérûeknek nem is kell gyakorolni.

- Én örülök, hogy itt tanulhatok – felelek vontatottan, mire Ichijou mellettem alig láthatóan elhúzza a száját, nem értem miért. Nem voltam tiszteletlen, és ha az is lennék, ahhoz sem lenne semmi köze. Örülök, hogy falazott, és megmentette az irhámat, de Kaname sem szólhat bele az ügybe, ha Kaien kiáll mellettem. Ez a legkevesebb a vámpírvadásztól, miután egyszer, megmentettem az életét.

- Ideje menni – int az elnök, mire a népes csapat az elittel az élén kitódul, de nem is tódul, hanem inkább vonul, felszegett fejjel.

Ichijou vezet ki a kitáruló kapukon, és a halandók sikítozása közepette kiszúrom Kiryu Zerót, aki folyton engem ajándékoz meg undorodó tekintetével, de mikor látom, hogy Kaname is kap, sejtelmesen elmosolyodom. A mellettem sétáló szõke vámpír kedves mosollyal illeti az emberlányokat, és oldalán el is érkezünk a tantermekig.

***

Az órák valami hihetetlen módon lefárasztottak, el sem hiszem, minek van itt oktatás, ha csak ilyen szintû. A vámpíri társadalom agya fényképezõgépként és hallókészülékként is funkcionál, felesleges ez az üldögélés. A vértablettás rész eleje még érdekelt, de aztán olyan mélységben érintettük a témát, hogy kishíján elásítottam magam. Közömbös arccal meredek valahova a tanár mögé, igyekszem nem mutatni, mennyire unalmas az egész óra.

Ekkor azonban, az ajtó kopogás nélkül kitárul, és éreztem a többi vámpírban levõ feszültséget, többen még meg is emelkedtek elfeküdt testtartásukból.

- Ichijou-san, az igazgató hívat – morogja bosszankodva, hogy neki kell kézbesíteni az üzenetet. Takuma csupán meglepõdve néz, majd felegyenesedik, vet egy pillantást a tanárra, aki biccent, és folytatja is tovább a beszédét.

Fogadjunk, a „neveletlenségemrõl” lesz szó.

Most komolyan, nem volt még itt egyetlen egy élõlény sem fáradt?

***

Régi barátom hamarosan vissza is ér, nesztelenül ül le mellém megint, majd mikor az óráknak vége, elhív sétálni egy kicsit, még lefekvés elõtt. Kisebb elmélkedés után végül is igent mondok, így a sötét éjszakában sétálunk, hisz annak gyermekei vagyunk.

- Eddig hogy érzed magad? - kérdi, apró mosollyal a szája sarkában. Furcsán viselkedik, régebben nem lógott rajtam ennyit.

- Kicsit nyomaszt, de közel sem annyira, mint hittem – felelek õszintén, tudva, hogy ezt mindig is értékelte. Mosolya sugárzóvá válik, és szinte elégedett ruganyossággal lépked mellettem.

- Ennek örülök – mosolya ezúttal a biztató hatást veszi fel. Mennyiféle mosoly létezik vajon?

- Szerintem hamar be fogsz illeszkedni, hogyha nem morogsz rá mindenkire, tisztára olyan vagy, mint Ruka – neveti el magát, mély tónusú nevetése szinte száll a fák között.

- Nem számít – vonom meg a vállam. Nem érdekelnek a barátok. Nekem ilyenek nem kellenek. Pláne, ha olyanok, mint Aido.

Váratlanul Ichijou felkapja a fejét, és a bokros, fás terület felé mered. Mit láthatott meg, amit én nem?

- Valami baj van? - nézek rá érdeklõdve. Lehet, hogy ezt úgy vette le, hogy állandóan keresem a konfliktusokat. Ha keresném, akkor Kiryu nem élne, Hanabusa sem, és a végén Kaname tiszteletlenség miatt felrobbantana cafatokra.

- Csak valami zajt hallottam, de biztos, hogy csak a prefektusok azok, vagy más esti tagozatosok – legyint, és kedves mosolyával témát terel. Csakhogy én tudom, hogy az estiseknek éjjel tilos a kijárás, csak a kollégiumban és a tantermekben lehet tartózkodni.

- Kezd kicsit hideg lenni, szerintem menjünk vissza – javasolja a szõke vámpír, én pedig egy halovány sóhajjal hagyom, hogy visszavezessen a hallba. Érdekes, a vámpírok még a mínusz huszonöt fokban sem fáznak.

***

A kollégiumba visszaérve mindenki elnyûtten fetreng a kanapékon, én pedig vágyakozva meredek az ablakon át a nappali tagozatos tantermek felé. Zongorázni szeretnék, de ha Ichijou folyton mellettem van, akkor nem szökhetek el, akárhogy is akarnék.

Bizonyosan kijelölték mellém, mint megfigyelõt.

A két elnöknek sem kell a szomszédba menniük pofátlanságért. Így kihasználni, hogy régebbrõl ismerjük egymást...

- Éhes vagyok – zökkent ki gondolatmenetembõl Takuma hangja, aminek kissé gyerekes beütése van. - Valaki nem jön sütizni?

Sokan megadóan biccentenek, de sokan vannak úgy vele, hogy inkább fekszenek a kanapén, vagy lógatják a lábukat lefelé az emeletrõl. Nekem nincs ínyemre a sütizés, ezért próbálom elsumákolni a csoportos tevékenység eme iskolapéldáját.

- Ne haragudj, Ichijou-san, de én inkább olvasgatnék egy kicsit a szobámban – fejtem ki szemrebbenés nélkül a hazugságot úgy, hogy a férfinek fel sem tûnik.

- Ugyan már, Karen-san, egy kis társasági élet! - mutat a többiekre, de én kiveszem karom az övébõl, mire csalódottan mered rám. - Nos, ahogy akarod, nem akarom rád erõltetni, ha nem éreznéd jól magad.

- Majd máskor bepótoljuk – válaszolok diplomatikusan, majd biccentek egyet, és elsétálok a lépcsõk felé. Szedem a márvány fokokat, de nem sietõsen, hiszen akkor gyanút fognának, fõleg Takuma. Hanabusa azonban egy pohár vér fölött rám villantja a szemeit, és figyelmeztetõleg mered rám, mire a mellette álló vörös hajú, igazán megnyerõ külsejû vámpír oldalba böki:

- No lám, Hanabusa, tetszik az új diák?

- Mi-mirõl beszélsz Akatsuki?! - köpi ki a vért a vele szemben ülõ bordó hajú vámpír arcába, akinek narancsvörös hajú barátnõje egy csipkeszegélyes zsebkendõvel letörölgeti az arcát.

Ez a jelenet csak egy lenézõ pillantást csikar ki belõlem, és a folyosón, ahol már senki sem lát, suhanni kezdek a föld felett. Már rájöttem, mi merre van, így pontosan tudom, merre vegyem az irányt. A szobámba érve bezárom magam mögött az ajtót, a kíváncsiskodóktól tartva, majd megállok, nagy levegõt veszek, és erõmet testem minden apró sejtjébe áramoltatom, nem túl nagy kilengéssel, nehogy valaki gyanút fogjon.

A kellemes jeges bizsergés végigfut a gerincemen, majd a végtagjaimon, jelezve, hogy láthatatlan lettem. Vigyázva nyitom ki a nagyszárnyú ablakot, és fellebegek a tetõre, ezután pedig leereszkedve a fák lombjain a nappali tagozatos intézmény felé veszem az irányt.

Belépve a tágas helyiségbe látom, hogy nem sokban különbözik a mienktõl, talán kevesebb az elegancia, a finom vonalak. Halkan, nesztelenül sétálok teremrõl teremre, és eddig egyetlen egy prefektus sem jelent meg. A kislánnyal még elbánnék, de a srác meg más tészta. A vámpírvadász kölyök hamarabb megérzik a vámpírokat, mint azok a másikat.

***

Az egyik padlástéri teremben végre megtalálom a holdfényben úszó zongorát, és halvány széllöket keltésével lefújom róla a port. Finom hangszer, imádom a hangját, a látványa is már megborzongat. Leülök, felemelem a fedelet, és felsejlenek elõttem a billentyûk, én pedig végigsimítok rajtuk.

Talán évek óta nem használták.

Láthatatlan maradok, ha esetleg mégis erre tévedne valamilyen halandó, csak annyit látna, hogy a billentyûk maguktól mozognak, és ez bõven elég arra, hogy eliszkoljanak. Nem szeretem ha játék közben megzavarnak.

Lágy dallam száll a hangszerbõl, és az én szívem megkönnyebbül, s lebegni kezd. A zenét érezni kell, nem bemagolni, és úgy megtanulni játszani. Nem érdemes bele sem kezdeni, ha nincs meg az érzés. Nem a tehetség. Az érzés.

Meg is feledkezem róla, hogy egyedül vagyok itt, és az érzékeny vámpíri fülek valószínûleg már is megneszelték az édes hangokat. Nem lehet halkan játszani.

Csodálatos.

Az igazgatóval pedig akkor is a szobámba fogom vitetni.

Még végig sem érek a teljes darabon, amikor jeges, irdatlan mennyiségû erõt érzek meg a hátam mögött, de nem is zavartatom magam, folytatom tovább. Tisztában vagyok vele, hogy Kaname az, de nem lát, csupán figyel, szemeit valahová a hátam közepére szegezi, jobbára a billentyûkre mered. És az érzékekkel való túlzott érintkezés a világgal itt bukik meg nálam, a láthatatlanságomban.

Tehát akinek jó a füle, a látása és tapintása, nem veheti fel velem a versenyt.

Sakk matt, Kaname kegyetlen játékos, normális lénynek esélye sincs elenne még ha csak játszik is.

- Megint vesztettem – dõlök hátra fáradtan a karosszékben. Õ is hátra dõl, ujjbegyeit az arca elõtt összeérinti. Fagyos a levegõ.

- Láttad már az új lányt? Kevesen jönnek át félévkor, legalább is akik nem emberek. – kezébe veszi a királyt, és forgatni kezdi, kimérten nézem mozdulatait.

- Még nem – nyúlok az adatlapért.

Asano Karen?

- Ismerem – jelentem ki a lapot vizslatva, tekintetem fel sem emelem.

- Akkor legyen a te gondod, utána majd én is beszélek vele. – rakja le a bábút, egy tõrt helyez a tábla mellé, könyökére támaszkodva unottan néz rám.

- Rendben – felállok, egy pillanatra egymás szemébe nézünk, majd elhagyom a szobát.

Úgy hallottam Karen kidõlt, nem csodálom, biztos messzirõl jött ide. Felkapom a kezembe az egyenruháját és elindulok a szobájához.

Halkan bekopogok, semmi válasz. Résnyire kinyitom az ajtót, benézek rajta, alszik, az csak jó neki.

Besétálok a szobába, egy székre rárakom a ruháját, behúzom a függönyt, hogy a nap majd ne ébressze fel.

Bõröndjei még elöl vannak, nagyrészt ki sem pakolt, de az illata már be is lengi a szobát. Nagy a kísértés, nagyon szép, érett nõ, és nagyon közeli barátom is volt, de elment és el sem búcsúzott, rosszul esett de semmit sem veszek a szívemre, én akkor is szeretem.

Sóhajtok egyet, utoljára is magamba szívom az illatát.

~§~

A kanapémon ülve intézek el egy kis papírmunkát, amit csak tudok átvállalok Kanamétól.

Hangos reccsenés, törés zaja.

Felpattanok és elindulok a rendbontás irányába.

Karen ajtaja betörve, Hanabusa mindent lefagyasztott, mind ketten támadásra készülnek a másik ellen.

- Mi ez a ricsaj? Hanabusa! Mit mûvelsz – fakadok ki. Karen biccentve üdvözöl, úgy látom nem változott.

- Karen-san, sosem hittem volna, hogy ilyen körülmények között találkozunk – mosolyodom el, levetem zakómat és odasétálok mellé, majd ráhelyezem vállaira.

- Ichijou-san! – hálásan pislog - Rég volt, mikor édesapád utolsó bálján találkoztunk. – túl rég…

- Hát, igen. Látom, megismerkedtél Hanabusával – Nézek végig rajta - Remélem nem volt túlságosan faragatlan. – próbálom menteni a helyzetet.

- Elvetette a sulykot – nah ezen nem lepõdöm meg…

- Ugyan, ne is mondj ilyet. Mindannyian szeretjük és féljük Kaname-samát, de Hanabusa a legjobban.

- Túlzó ennyire imádni egy tisztavérût – vonja össze szemöldökét. Tudom hogy érez.

- Ezt te tudhatod a legjobban, de kérlek, ne mondj ilyeneket. Beszélek Kuran elnök úrral, bizonyára megérti, hogy ez az elsõ napod. De, többet, ha lehet, ne forduljon ilyen elõ – lökdösöm kifelé Idol-sant.

- Remélem, mellém ülsz majd az órák többségében! – búcsúzom el.

Hanabusát Kaname lakosztálya felé lökdösöm. Nem akarom zavarni, de szólni kell neki, hogy Karen nem tud jönni.

~§~

Kaname nem volt boldog, nem szereti, ha tiszteletlenek vele, Idol teljesen ellenem érvelt, nehéz volt Karent kihúznom a bajból.

Immár szobámban fáradtan pihegve nézem az órát.

Tik-tak, tik-tak, tik-tak…

Hamarosan indulnom kell hogy beérjek az órákra. A nap már majdnem lement, a fejem széthasad, idõm sem volt pihenni, de semmi baj, bírom én ezt.

Felkapom a könyveimet, és a fõbejárathoz megyek.

Mindenki itt van, Karent leszámítva, a mostani órákra már be kéne jönnie.

Emlegetett szamár lép be az ajtón, visszahúzódóan sétál a lépcsõkhöz, nem szól senkihez és nem is vesz róluk tudomást.

- Senki nem fog kedvelni, ha nem is próbálsz meg elvegyülni. – sétálok mellé.

- Már most nem kedvelnek – néz rám.

- Jól áll az egyenruha – biccentek jókedvûen.

- Köszönöm, neked is – kezemet nyújtom, kíváncsian figyel.

- Nos, kilépnél velem a kapun? Talán, akkor megtudják, milyen fontos ember is vagy – noszogatom meg kicsit.

- Fontos? Nos, ha szerinted az vagyok – fogadja el karomat. Kis csoportunkhoz vezetem ahol Hanabusa és Kaname is áll. Hanabusa engedelmesen fordítja el az arcát, ahelyett hogy harcot provokálna ki, remek!

Kaname végigméri Karent majd mellé sétál.

- Nekünk még nem volt alkalmunk beszélni – mondja egész kedvesen, nem szeret kegyetlennek látszani, neki csak az engedelmesség a fontos.

- Elnézést kérek a múltkori incidensért – feleli Karen halkan, nincs ínyére ez a beszélgetés.

- Nincs semmi baj, csak ne forduljon elõ többet.

- Ez természetes – biccent halványan.

- Minden esetre örülök, hogy ma már részt veszel az órákon – Kaname hangja lágy és kifinomult.

- Én örülök, hogy itt tanulhatok – nem is tudom hogyan érezzek, gyakran az apró tettek a jelei a gondoknak, de az is lehet hogy túlreagálom a viszonyukat, áh…, húzom el számat.

- Ideje menni – tódul ki a tömeg az ajtón a vezetésünkkel.  A nagykapu is kinyílik pár percen belül.

Kedvesen mosolyogva oldalamon Karennel vágunk végig a megszokott úton a tantermekig.

~§~

Az órák zökkenõmentesen és unalmasan teltek, szinte idõpocsékolás, amint elolvasunk vagy meghallunk valamit azt automatikusan meg is jegyezzük.

A vértablettákról való beszámoló sem érdekelt, és másokat sem, a továbbfejlesztésekben nemigen akarok részt venni.

Karen mellettem szinte elaludt az unalmas órák közben, de persze azért tartotta magát.

- Ichijou-san az igazgató hivat – szól be az óra közepén Kiryu-kun – meglepõdve nézek, majd elhagyom a termet.

~§~

- Szerbusz Ichijou! – fogad lelkesen Cross igazgató.

- Igazgató – hajolok meg – miben segíthetek?

- Csak kíváncsi vagyok hogy-hogy van az új diák. Elég harapós nõszemély – kuncogja el magát.

- Talán – hümmögök egyet – de szerintem minden rendben lesz – mosolyodom el.

- Akkor rendben – viszonozza mosolyomat – akkor mehetsz vissza az óráidra.

~§~

Az óráknak vége, Karennel sétálgatok a sötét éjszakában.

- Eddig hogy érzed magad? – kérdem.

- Kicsit nyomasztó, de közel sem annyira, mint hittem – úgy érzem velem mindig õszinte ez valahogy ragyogásra késztet mellette.

Bár amúgy is szeretek mosolyogni ha ezzel másokat is megmosolyogtathatok, néha nehéz de egészen belejöttem az évek alatt.

 - Ennek örülök – bíztatóan mosolygok.

- Szerintem hamar be fogsz illeszkedni hogyha nem morogsz rá mindenkire, tisztára olyan vagy mint Luca – nevetem el magam – azért persze nem mindenben.

- Nem számít – vonja meg a vállát.

Felkapom a fejem.

- Valami baj van? – néz rám érdeklõdve.

- Csak valami zajt hallottam, de biztos, hogy csak a perfektusok azok, vagy más esti tagozatosok – hagyom az ügyet.

- Kezd kicsit hideg lenni, szerintem menjünk vissza – javaslom.

Kicsit tétovázik, majd rábólint.

Körbenézek de már senki, nem hiszem hogy tényleg a perfektusok lettek volna itt, inkább valaki más.

Visszatérünk az estis kollégiumba, mindenki nyúzott.

- Éhes vagyok – jelentem ki kicsit gyerekesen – valaki nem jön sütizni? – ajánlom fel a vissza nem térõ alkalmat.

Sokan rábólintanak de, vannak akik túl fáradtak az édesség elpusztítása közbeni beszélgetéshez, na sebaj, nem fogom õket zaklatni.

Fájdalmas levegõt vennem.

Fájdalmas állnom a fák hûs árnyékában, az ablakok elõtt.

Fájdalmas tekintetem végigfuttatni az elõttem szaladgáló fiatal tinédzsereken.

Fájdalmas élnem.

Soha nem értettem meg, miért születtem annak, ami, és oda, ahova. Létem mindig kétséges, és halovány volt. Soha nem fogom megérteni, minek is létezem, mit is reprezentálok tulajdonképpen ebben a színes világban, amibe a legnagyobb jóindulattal se passzolok bele.

Szeretnék én is minden reggel iskolába menni, szeretnék én is a dolgozatok baja miatt szenvedni, szeretnék én is olyan barátokat, akik azért vannak velem, mert értékelik valamely tulajdonságomat. Õszintén. Feltétel nélkül.

Olyan egyszerûnek néznek ki, mégis, mennyire bonyolultak. Egyes szituációkra eltérõ környezetben mindig másképpen reagálnak. Érzelmeik olykor hevesek, megmagyarázhatatlanok, és mindenekelõtt többre tartják a barátságot, mint a szerelmet. Természetesen vannak kivételek, de nem minden eset egyforma.

Kellemes az illatuk, hajuk állása bódító, hangjuk csábító, tekintetük felkorbácsolja a legnyugodtabbakat is. A tiszta ártatlan tekintet az, ami miatt õk a listán a top szekció.

Érdekesnek vélem ezt a szeparált intézményt, melybe most akarok éppen belépni. Az igazgató egyszerre habókos és végtelenül türelmes, komoly. Akárcsak a prefektusai, akik válogatott szidalmakkal illetik egymást, s heccelik el az idõt.

Rendkívüli a szeretet, amellyel fogadott gyermekeire pillant, nem mindennapi, ahogy az itt élõk életét terelgeti a helyes irányba. Fárasztó lehet egyszerre két, ellenséges lényekkel teli iskolát igazgatni, s ez meg sem látszik rajta.

Mikor benyújtottam a kérvényt, hogy beiratkozom, azonnal kaptam választ, miszerint semmi akadálya, de van pár igen fontos kitétel, amelynek eleget kell tennem, és ha nem, az könnyen az életembe kerülhet.

Nekem már nem számít semmi sem, éppen ezért nem árt egy kis kaland, veszély. Egyedül, ismerõsök nélkül könnyebb az élet, senki nem fog alattomosan a hátam mögé lopakodni, és leszúrni. Koromhoz képest rendkívül intelligensnek vallhatom magam, amire büszke vagyok. Talán az eszem az, ami életben tartott ezalatt a hosszú idõ alatt...

***

- Asano Karen nemde? Kellemes meglepetés, hogy egy magához hasonló nemesi származású megtiszteli iskolánkat, így félév táján – mosolyog bizalomkeltõen, mire halványan biccentek.

- Van valami különleges kívánsága, ameddig itt tartózkodik? A fontosabb szabályokat már tudja, így hát...

- Egy zongorát szeretnék – felelek tompán, miközben továbbra is kifelé meredek az ablakon. Olyan sok minden van, amit megvonnak tõlünk.

- Nos, ez felettébb érdekes – vakarja meg a tarkóját tanácstalanul. - A nappali tagozatos épületek egyikében van egy zongora, de hogy fogjuk megoldani az átvitelt...

- Ép?

- Igen, csak lehet hogy egy kicsit poros. Évek óta nem használta senki – jön a kétkedõ felelet, mire meg van a válaszom.

- Nem kell átvitetni.

- Hogy tessék? - hangjából érzõdik, hogy valami rosszat sejt.

- Éjszakára adjon szabad bejárást arra a szárnyra.

- Sajnos, ezt nem áll módomban engedélyezni – sóhajt lemondóan, mire elszakítom a tekintetem a kint rohangáló halandóktól, és elszántan nézek az igazgató szemébe.

- Tudom, mik a szabályok, épp az imént sorolta el. De egyet nem említett. Amit nem látnak a tanulók, arról nem is tudnak.

- Ezek a szabályok a két faj személyes biztonságát szolgálják – villantja rám szemeit szemüvege mögül. Tántoríthatatlannak tûnik.

- Akkor vitesse át a zongorát az éjjeli tagozatos épületbe. Engedelmével, távoznék, az út kellõképpen kifárasztott – zárom le a témát, nem adva neki más lehetõséget a vitára. Az egy dolog, hogy õ a valaha létezett legjobb vámpírvadász, de nekem is vannak jogaim, akár legyek ember, vagy vámpír.

- Várjon, alá kell írnia néhány papírt – szól utánam törõdött hangján, és aranyszín hajába túrva elém tartott pár iratot. - Semmi más kívánsága nincs?

- Szerintem ez az egy bõven elég. Nekem is és magának is.

- Ritkán látni együttérzõ vámpírt – vonja fel a szemöldökét viccesen.

- Vámpírvadászt úgyszintén – felelek bölcsen, és aláírom a kérdéses papírokat, persze elõtte mindent átfutottam. Ismét indulni készülök, és mikor megfogom a kilincset, még egyszer megszólít:

- Kuran Kaname késett, de ez nem azt jelenti, hogy õ nem tud a maga jelenlétérõl.

- Köszönöm. Jóéjt – lépek ki a folyosóra, ahol egy ezüsthajú srác álldogál, keresztbe font karokkal. Szemeit lehunyva tartjaotta, és lerí róla, hogy hosszabb ideje ácsorog. Mellette egy barnahajú lány toporog, kíváncsi csokoládészín szemeit rajtam tartja, és elõzékenyen meghajol, köszöntve ezáltal.

Én csupán üdvözlõen pillantok rá, s folytatom utamat a kijelölt szállás hely felé, ahol remélhetõleg nem érnek majd kellemetlen meglepetések.

Sajnálatos módon az igazgató egyetlen apró dolgot nem közölt velem, ami számomra igenis fontos lett volna.

Ez az apróság nem más, mint az, hogy a nappalisok megõrülnek az estisekért.

Hiába nem volt rajtam a fehér egyenruha, így is körülrajonganak a fiatal halandók, nem gyõzve egymást taposni, lökdösni, és ezerféle kérdést feltenni a legkülönbözõbb hangszínekben.

Arcomat igyekszem kifejezéstelennek megtartani, de ez a sok illat és látvány között nem olyan egyszerû. Közel állnak, és még ennél is közelebb akarnak jönni. Akárhova megyek, jönnek utánam rendíthetetlenül, de valahol az oszlopsorok között annyira betömörülnek, hogy kifejezetten örülök neki, hogy nincs szükségem levegõt venni olyan gyakran, mint nekik.

- Hé! El onnan mindenki! Ne zavarjátok Karen-senpait! - hallok meg egy éles, harsány hangot a tömeg mögött, és pillanatok alatt már egyedül is állok, a két prefektussal az oldalamon.

- Megint a prefektus! Jellemzõ!

- Miért csak te lehetsz az esti tagozatosokkal?

- Ha nem lenne itt Kiryu-kun, sokkal szebb lenne az életünk!

- Eresszetek vissza!

Ezekhez hasonló kedves megnyilvánulásoknak lettem fültanúja, de szerencsémre eltisztult a tömeg, ahogy megkondult az óratorony, és eszeveszett iramban rohanni kezdtek az ellentétes irány felé.

- Hé! A nappali tagozatosoknál érvénybe lépett a kijárási tilalom! Halljátok! Álljatok meg! - szalad utánuk az igazgató fogadott lánya, Yuuki, de a másik srác még mindig a közelemben van. Undorodva pillant rám, mire nem reagálok semmit.

A sokaság után indulok, sejtve, hogy arra lehet a szállásom.

Kiryu azonban követ, végig a hátam mögött sétál. Kissé feszültté tett a szituáció, de nem vagyok olyan helyzetben, hogy eltávolíthassam. Cross Kaien nem venné jó néven, ha fogadott gyermeke megsérülne.

Átlagosan nem vagyok agresszív, de ha nem pihenem ki magam, gyakran elkap az indulat.

A kellemes fás környezet kellõképpen lehûtötte zilált idegeimet, és a bõröndöm kezemben fogva vettem észre a hatalmas embersereget, amely az óriási kapuk elõtt tömörült össze. Ha kinyitják a kapukat, vélhetõleg én is bejutok feltûnés nélkül.

A nagy szárnyak kitárulnak, és egy csoport vámpírral nézhetek farkasszemet, akik mûmosollyal üdvözlik az õket ujjongva váró halandókat. Fáradtan a hajamba túrok elölrõl, és lassú léptekkel befelé veszem az irányt. Nem foglalkozok az érdeklõdõ pillantásokkal, helyette inkább arra törekeszem, hogy minél hamarabb pihenhessek. Ma este még nem kell beülnöm órákra, mivel rendkívül messzirõl érkeztem.

Ahogy befelé iparkodok, valami hatalmas erõt érezem meg a bal oldalamon, kellõképpen borzongást keltve bennem. Tudtam, hogy valószínûleg Kuran Kaname az illetõ, így a pillantások kereszttüzében gyorsabbra veszem a tempót, és mágiával becsukom magam mögött a hatalmas kaput.

Nekidõlök, és veszek egy mély levegõt. Alig várom, hogy végre megpihenhessek.

A bejárati ajtón belépve nem néztem se balra, se jobbra, tudom, hogy kiürült az egész épület, mivel elmentek a tantermekbe. Felsétálok az impozáns lépcsõfokokon, és az emeleten keresem meg a szobám, az igazgató elmondása alapján.

Be kellett valljam, a szoba tökéletes volt. Nem is csicsás, nem is túl egyszerû. Az én ízlésemnek tökéletesen megfelel. Elcsigázottan teszem le a bõröndöt az ágy mellé, és huppanok rá, majd szinte nyomban el is nyomott az álom.

***

Másnap naplementekor, mikor felkelek, észreveszem, hogy valaki elhúzta a függönyöket, amíg aludtam, és az egyenruhám is ki van készítve a szépítkezõtükör székére. Jólesõen nyújtózok egyet, és kilépek az ágyból. Kifogástalanul kipihentem magam, most már semmi sem kottyanhat meg.

Leveszem a tegnapi ruhámat, és összehajtva belehelyezem a legközelebbi szekrénybe, és felveszek egy lenge köntöst. Nem számítok rá, hogy valaki meg akar látogatni, miért is tennék?

Kipakolom a bõröndömbõl a ruháimat, a vállfákra igazgatom õket, majd a fürdõszobába teszek pár odavaló holmit. A tükörben a saját sápadt tükörképem látom meg, és rám férne egy kiadós fürdés valamint fésülködés. A köntös fekete, selymes anyaga azt a hatást keltette, hogy törékeny, bármelyik pillanatban összeesõ nõt lát bárki, aki rám tekint.

Ekkor, engem meglepve, valaki halványan kopogtat. Óvatosan, résnyire kitárom az ajtót, és egy pár tengerkék szemmel nézek farkasszemet, melyek alatt halvány pirulás jelenik meg.

- Öhm... Kuran Kaname-sama hívat. Kérlek, öltözz fel – mondja elfordítva a fejét, szõke haja szikrázott a lemenõ nap fényében, látszik rajta, hogy nagyon zavarban van.

- Sajnálom, de pillanatnyilag nem megy.

- Visszautasítod Kaname-samát? - jön meg a hangja másodperceken belül, és gyûlölködve mered rám, elég nagy felháborodással fûszerezve. - Tegnap is keresztülnéztél rajtunk, és Kuran elnök úron is! Nem sokáig tûri el a tiszteletlenséged! És én sem.

- Tegnap több ezer kilométert utaztam, érthetõ, hogy alig láttam. És ha most megbocsátasz – csuktam volna be az ajtót, de odateszi a lábát a küszöb és az ajtó közé, megfogva azt.

- Megvárom, amíg felöltözöl – jelenti ki bõszen villogó szemekkel, mire nálam betelik a pohár.

- Szakadj le rólam! - vágom be olyan elemi erõvel az ajtót elõtte, hogyha nem veszi el a kezét és a lábát idõben, el is törhette volna.

- Te utolsó némber! - fagy meg váratlanul az ajtó, s ezer darabra törik elõttem, utat engedve a felidegesedett vámpírnak, mire vészesen villannak meg a szemeim vörösben.

- Menj ki a szobámból.

- Addig nem, ameddig nem kérsz bocsánatot! - fagyasztja meg immár a hálószoba szõnyeget a talpam alatt, majd jeges csillogással törik szét.

- Ne húzd ki a gyufát – kezdek el remegni, de nem a félelemtõl, hanem a hirtelen támadó agresszív indulataim miatt. A hajam a testem körül lebegni kezd, megemelkedve, félelmet keltve, mire a támadó kissé ledöbbenve lelassít.

- Mi ez a ricsaj? Hanabusa! Mit mûvelsz? - jelenik meg az ajtóban egy döbbenetesen ismerõs arc, mire én elõzékenyen biccentek egyet üdvözlõen.

- Karen-san, sosem hittem volna, hogy ilyen körülmények között találkozunk – szólít meg a kellemes bariton, és tulajdonosa leveszi felsõjét, hogy átnyújtsa nekem. Átható zöld szemei mindig a legnagyobb biztonságot sugározták. Ahogy elhalad a szõke társa mellett, az szabályosan ledöbben, és padlót fog.

- Hát, igen. Látom, megismerkedtél Hanabusával – néz a még mindig megilletõdött vámpírra, aki nem tud mit hozzászólni a dologhoz. - Remélem nem volt túlságosan faragatlan.

- Elvetette a sulykot – vallok színt õszintén, de õ maga is láthatta, mennyire sikerült neki kihoznia a sodromból.

- Ugyan, ne is mondj ilyet. Mindannyian szeretjük és féljük Kaname-samát, de Hanabusa a legjobban.

- Túlzó ennyire imádni egy tisztavérût – vonom össze aprón a szemöldökömet.

- Ezt te tudhatod a legjobban, de kérlek, ne mondj ilyeneket. Beszélek Kuran elnök úrral, bizonyára megérti, hogy ez az elsõ napod. De, többet, ha lehet, ne forduljon ilyen elõ – mondja tiszta jóindulattal, és kifelé kezdi el terelgetni az immár totálisan meglepõdött férfit.

- Remélem, mellém ülsz majd az órák többségében! - int búcsúzóul, én pedig ajtó nélkül, szõnyeg nélkül állok egy szál köntösben, egyedül.

Gyorsan összekapom magam, és a tükör elõtt ülve bámultam visszapislogó tükörképem. Mindent tudok a tisztavérûekrõl, a szokásaikról, hogy miket várnak el a náluk alacsonyabban elhelyezkedõ vámpíroktól. A hajamat úgy döntök, nem fogom piszkálni, párszor áthúzom a szõkés tincseken a fésût, majd leteszem az asztalra. A hajam az esti fényben egyre csak sötétül, ami számomra megszokott.

Felveszem az iskolai egyenruhát, és valahogy nem találom a színt megnyerõnek. Nevetséges, hogy egy sötét energiákkal rendelkezõ lényt az ártatlanság, szelídség színével ruháznak fel.

A volt-nincs ajtón keresztül kilépek a folyosóra, és a lábaim visznek arra, amerre gondoltak. A tegnapról nagyon sok emlékem nincs, túlságosan is el voltam gyengülve. Egy vámpírnak is sokat jelent az utazás, nem kifogyhatatlan az állóképességük, és tartalékaik.

Hamarosan megállapítom, hogy fogalmam sincs, hogy merre bóklászom, szerintem eltûnhettem a keleti szárny felénél. Briliáns, csak ne találkozzak Hanabusával. Végsõ soron úgy döntötök, hogy bekopogtatok valahova, szégyenszemre, de aztán inkább kinyitotok egy ablakot, és kiugrok rajta.

Puhán értek földet, és körülnézek. Pontosan az épület háta mögött kerültem ki, és utólag már csak bosszantom magam azzal, hogy szaglással hamarabb megtalálhattam volna a kijárati ajtót.

Meg sem lepõdök, hogy az egyik közeli ablakból egy jeges szempár fúródik a hátamba, s ezzel nem is törõdve veszem elõre az irányt.

Legelöl, ahol a diákok sorakoznak az indulásra, a szélen helyezkedek el, a lépcsõfokok mellett. Nem ismerem õket, és nem vagyok az a könnyen barátkozós típus. Csupa gonosz tekintetet kapok, így inkább lehunyom a szemem. Nem is olyan sokára erre, egy meleg test jelenik meg, pontosan elõttem, és ismerõs hangon szólít meg.

- Senki nem fog kedvelni, ha nem is próbálsz meg elvegyülni.

- Már most nem kedvelnek – felelek, és kinyitom a szemem, és ezzel egy idõben megcsodálhattam

A vámpír legnagyobb ellensége a magány.

- Jól áll az egyenruha – bókol barátságosan, és biccent is egyet mellé.

- Köszönöm, neked is – viszonozom, és érdeklõdve meredek felajánlott karjára.

- Nos, kilépnél velem a kapun? Talán, akkor megtudják, milyen fontos ember is vagy – mosolyog noszogatva.

- Fontos? Nos, ha szerinted az vagyok – vetõdik fel halvány mosoly az én arcomra is, mire bólint, s én belé karoltam. Rögtön ahhoz a csoporthoz kezd el vezetni, ahonnan kilépett, és legnagyobb sajnálatomra Hanabusa is ott álldogál. Mikor meglátja, hogy jövök, tüntetõen elfordítja a fejét, és másik irányba bámul.