Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Vampire Knight)

<<1.oldal>> 2.

Meera2010. 08. 14. 18:59:38#6851
Karakter: Asano Karen (kitalált karakter)
Megjegyzés: ~ Ichijounak


Nem tudok egyszerűen jó képet vágni ehhez az egészhez, így makacsul fent tartom a pofátlanul semleges arcot. Érzem, hogy ezt most kell befejeznem, mielőtt tökéletesen kitörölnek az tér és idő kontinuumból. Apró sóhajjal veszem tudomásul dolgomat, és lélekben felkészítem magam rá.
- Kaname...sama... - szólítja meg Ichijou a vámpírt, aki érdeklődve pillant rá. - Beszélgetnénk? - tekintete barátságos és jóságos, szinte el is felejtettem, milyen közel állnak egymáshoz.
- Karen – fordul felém, s a kezét nyújtja –, szerintem menj vissza a szobádba.
Szótlanul fogadok szót a kedves kérdésre, és érzem, hogy a tisztavérűt ingerli a tudat, hogy Ichijou-nak hamarabb mozdulok mint neki. Nem szítom tovább az indulatokat, így szépen a kollégium irányába sündörgök.
Ha már így alakult, megnézem hát a drága Yuukit.
Láthatatlanná válok, és könnyedén megkeresem az izgága prefektust, a hozzá mellékelt kínszenvedés szobrával. Unalmas, folyton civakodnak, a fiú aurája kezd sötétebb és felhősebb lenni, mint a vámpíroké összesen. Hihetetlenül, hogy a kis barna nem veszi észre, hogy több férfi rajongásának is tárgya.
A fa ágán meglapulva követem tekintetemmel őket, majd pár perces követés után úgy döntök, hogy egyelőre ennyi bőven elég lesz. Nem mondhatja Kaname, hogy nem tettem meg azt, amit kért, ez csupán egy bemelegítés volt, és ha kérdezi, ezt fogom felelni.
~~~
A szobámba érve meglepődötten látom, hogy Takeshi pasziánszozik. Egy ágyban alszunk, mivel szerinte még az kéne, hogy telezsúfoljuk a szobát, és arra a kis időre, amíg marad, nem fog átköltöztetni valahová máshová. Kicsit fáradtan ülök mellé, mire megsimogatja a vállam, de szemeit nem veszi le a lapokról. Mintha azok elszaladnának sátáni vigyora elől, ami az arcára van ragasztva.
- Zavar, hogy mosolygok? - kérdezi lazán.
- Ezt vicsorgásnak nevezném – sóhajtok, majd egy párnát magamhoz ölelek, és ráhajtom a fejem. Halkan felkuncog, és folytatja tovább a játékot. Halkan, meghitten üldögélünk, olyan lágy, kellemes érzés fog körbe tőle, hogy szinte már mosolyogni tudnák.
- Látogatónk jön – húzza el a száját, én pedig egy intéssel a párnám alá tüntetem a kártyákat. Megrovóan pillant rám, majd hátralök az ágyon. Kopogtatást hallok meg szavai nyomán szinte azonnal, és a kellemes illatot érezve kedvesen megszólalok:
- Szabad.
Ichijou lép be, arca egyszerre kicsit zavart és boldog. Mély hangján megszólal, amitől jólesően kiráz a hideg.
- Karen, van egy dolog, amiről beszélnem kéne veled – mondja ki kereken. Nem tetszik ez a szókimondósága, valahogy egy bizonyos illetőre emlékeztet...
- Megint menjek el? - Takeshi szinte felhorkant, pedig érzem rajta, hogy remekül szórakozik. Mielőtt csúnyán nézhetnék rá, a szőke vámpír folytatja.
- Nem kell. Karen, szeretném ha eljönnél velem pár napva – döbbenetem kikerülhetett az arcomra, majd pillanatok alatt elkap a frász.
- Mindent letisztáztam Kanaméval, ha nem akarsz velem lenni, nem kell jönnöd, de én szeretem, ha a közelemben vagy – kicsit megsavanyodott arckifejezéssel az ablakot nézem meg közelebbről. Kaname tud erről? És elengedett úgy, hogy nem teljesítettem a kérését rendesen?
Mibe fog ez nekem kerülni, te magasságos ég...
- Benne van – mondja drága bátyám szemrebbenés nélkül, amit lehet, hogy kissé hevesen reagálok le.
- Mi?
- Nem árt a pihenés – szemrehányóan tekint rám, s ettől érzem, hogy milliméternyire süllyedek előtte.
- Karen, ez tényleg nem kötelező – motyogja maga előtt, látom, hogy kicsit rosszul esik neki. Hogy a fenébe ne lenne kedvem elmenni? Csak a visszajövetellel, és az itt maradással lesznek gondok... Valakinek meg kell fognia a karom, hogy ne szökjek el, és hát... erre alkalmasabb férfit keresve sem találnék.
- Rendben – mondom végül, de érzem, hogy ahogy visszajövünk, következményekkel kell számolnom.
- Köszönöm – úgy mosolyog rám, mintha ezzel tettem volna szebbé az életét. És lehet, hogy úgy is van? Az ő zöld szemei találkoznak az enyémekkel, és egyszerűen nem tudok elfojtani egy csillogó pillantást.
- Éjfélkor indulunk, addig még van pár órád összepakolni, félkor várlak a hallban. Amúgy a vendéged...
- Takeshi – emeli égnek tekintetét testvérem, amit szerencsére a haja takar.
- Takeshi maradhat a kollégiumban és élvezheti az akadémia, s a város szépségét – biccent felé, majd csöndesen elhagyja a szobát.
- Na, sínen vagyunk, mint... - kezdi elégedetten, mire egy párnát talál az arcában. Rögtön ráfekszek, azzal a szándékkal, hogy most agyonlapítom, de teljesen felesleges a próbálkozás. Annyi súlyom van számára, mint egy tollpaplan.
~~~
Kicsit fáradtan bár, de bepakoltam a bőröndömbe. A bőrön Takeshi szerint szinte izzik, ahogy örülök ennek a lehetőségnek, de csupán a feje felé szálló váza késztette huzamosabb hallatásra. Folyton beszúr valami élces, gúnyos megjegyzést, ami egyszerűen irritál, akárcsak a tisztavérű és népes brigádja.
Felfogom hajam magasan, a fejemre, és élvezem, hogy a nyakam szabadon fellélegzik. Mikor szemeimre teszek egy kis halvány, aranyos füstöt, Takeshi megszólal, miszerint ő is tud foltot képezni a szemem alá, ha kell...
Miután elkészültem, felveszek egy fehér bársonynadrágot, és egy kék blúzt, nyakamba pedig a bátyus tesz egy láncot. Apró monológban kifejti, hogy ez az élete értelme, és vigyázzak rá, különben szárazra szív.

A szobából úgy lépek ki, hogy Takeshi meg van kötözve, és a párnák között vergődik, drámai előadást nyújtva, majd egy lemondó sóhaj keretében rázárom az ajtót.
~~~
Odakint testem végignyalja a hideg holdfény, és beleborzongok abba, hogy Ichijou már ott áll. A szellő arany tincseit megdobja, és azok olyan lágyan hullámzanak, mint valami tenger. Tekintetét rám emeli, s szinte elveszek fűzöld szemeiben. Annyira gyönyörű lény, a jóság, a kedvesség és a megértés szinte süt egész lényéből. Valami megfoghatatlan vonz hozzá, valami olyan, ami nem elemi...
- Remélem, nem érzed magad kellemetlenül, nem akarom, hogy erőltetve érezd ezt az egészet – mondja kicsit bátortalanul.
- Nem, dehogy. Csak tudod, meglepett – lépek oda hozzá, állát finoman megfogom, és egy apró csókot hintek orrának hegyére, majd a bőröndöt magam után húzva elindulok a kijárat felé.
A kocsiba udvariasan beenged, én pedig boldogan konstatálom, hogy mellém ül be, és nem a sofőr mellé. Csendesen, meghitten üldögélünk, s rájövök, hogy mennyire szükségem van rá, szinte éget. Megfogom kezét, és kicsit közelebb húzódok hozzá, de arcom nem mutat érzelmet. Valahogy a lelkem kívánja, hogy minél közelebb legyek hozzá...
~~~
Családjának egy kisebb villája előtt tesz ki bennünket a kocsi, Ichijou gálánsan felajánlja, hogy hozza a holmimat. Végignézek a gyönyörű, otthonos épületen, és megérzem a víz kellemes illatát, majd enyhe lótusz és liliom illata is felkúszik az orromba. Halastó is van? Gyerekkorom óta nem láttam olyat... Mindig is vágytam egyre, nagyon szeretem a szökőkutakat, és a tavakat. Valahogy megérintik a lelkemet.
A lépcsőn felfelé csupán mindent végigmérek, hihetetlen mennyire szép és ízléses az egész környezete. Akkor, belül bizonyára lélegzetelállító látványt nyújthat... Jól fogom magam itt érezni.

- Üdvözöllek a villámban – mosolyog rám, s ajkai szinte sugározzák felém a meleget. Bekukkantok mellette, és a nappaliba érve eláll a lélegzetem. Szavak nincsenek rá, mennyire szépséges, de az biztos, hogy mellettem a fal sarkából víz csorog le egy üvegezett kádszerűségbe, amiben apró virágok, és halacskák úszkálnak.
Teljesen meghatódom, és majdnem ott is hagyom Ichijout. Odaugrok hozzá, és karjaim átfonom izmos nyakán, és hálásan simulok hozzá. Nem tudom neki elmondani, mennyire tetszik, ezért inkább mozdulatokkal próbálom megértetni magam.
Leteszi a bőröndöt, és egyik karja a derekamra fonódik, s lágyan belecsókol a hajamba. Izgatottan remeg meg a gyomrom, s következő pillanatban már körül is szaglászom a házat.
Szó szerint.
A kertbe úgy szabadulok ki, mint halandók a börtönből, és lelkesen tekintem meg a tavat is, amit félig egy fűzfa takar el a kíváncsi tekintetek elől, és pontosan a fa alatt van egy cseresznyepiros pad is, aminek fekete, kovácsoltvas lábai szinte csábítanak, hogy ugorjak fel rá. Odasurranok, és feltűrve a blúzom ujját belenyomom tenyerem a gyönyörű tóba, amin a fűzfa ágai között átfurakvó Hold fénye táncol.
Milyen hideg, és mégis milyen szép...
Nem tudok betelni vele, és lehet, hogy most nagyon gyerekesen viselkedem, de rég volt részem ilyesmiben. Szinte minden pont olyan, amilyen álmaim házába akartam valaha is. Letérdelek, és ujjaim között elsiklik valami nyálkás, s rögtön utána kapok. Egy halat kapok el, ami úgy csillog, mint valami ékszer.
Milyen egzotikus.
Szinte érzem, ahogy az apró lény élete végigfolyik a testén, ahogy minden emléke végigforog az apró kis agyán ijedtségében. Eleresztem, arcomról megint eltűnnek az arpó érzelmek, és leülnék a padra, de látom, hogy Ichijou már ott ül, és mosolyogva figyel. Szemei úgy csillannak meg, mint valami ékkövek, én pedig mellé ülök, és fejem a vállára hajtom.
- Szeretném megköszönni Ichijou – mondom halkan, és élvezem, hogy szikrázóan szőke tincsei az arcomat cirógatják. Karja átfonódik a derekamon, magához húz, s arcát pár pillanat erejéig a hajamba fúrja. Érzem hogy szippant mélyeket az illatomból, s meleg lehelete hogyan kúszik le a fejbőrömről az arcomra.
De elveszi a fejét, ujjaival szelíden cirógatja meg arcomat, de ezt is abbahagyja hirtelen. Feláll, markába fogja ujjaimat, és lélegzetelállító mosollyal szólít meg:
- Gyere Karen, le kell pihennünk. Hamarosan felkel a Nap.
- Igen – sóhajtok, és hagyom, hogy vezessen. Élvezem, ahogy nagy tenyerében elveszik az enyém, és a bizsergető jóindulat, amit szinte pumpál belém puszta jelenlétével... Lehunyom a szemem, és tökéletesen megbízva benne hagyom, hogy terelgessen.
Szükségem volt pihenésre.
Rettentően.
De menekülni a problémák elől nem ajánlott, és nem jó dolog. Még erősebben és még fájdalmasabban térnek vissza, de érzem, hogy Ichijou segítene nekem akkor is megoldani, ha nem tudna róla semmit. Semmit az égvilágon. Picit megszorítom meleg kezét, mintha abból meríthetnék erőt...
Felérve az emeleti részre, megmutatja a szobám, és beinvitál. A bőröndöm ott van az ágyam mellett, és az ágy már olyan állapotban van, hogy csak meg kell emelnem a paplant, és bebújni. Hálásan nézek rá, hihetetlenül udvarias és kedves.
Sokszor elmerengek, hogy...
- … megérdemlem én ezt? - adok hangot gondolataimnak csöndesen, a küszöböt nem lépem át. Valami azt súgja, hogyha ezt megteszem, akkor már nincs visszaút.
- Miért kérded ezt? - csillannak fel smaragdzöld szemei, amikben szinte elveszek. Legszívesebben hozzábújnék, leheletemmel mellkasát cirógatni, ajkaimmal puha és édes bőrét csókolgatni... De most nem, tartásom és büszkeségem nem engedi. Sosem voltam még így vendégségben, ráadásul a tény, hogy csak mi ketten vagyunk itt a házban...
A fantáziám olyan képeket vetít elém, amibe egy rendes nő belepirulna, de az én arcom csak megnyúlik. Megrázom a fejem, hogy felejtsük el a dolgot, és mikor elengedném kezét, nem hagyja. Maga felé fordít, szemei furcsán csillognak, én pedig oldalra fordítom a fejem. Ezzel megbánthattam, de nem tehetek róla.
Én ilyen vagyok.
- Kedves vagy, és gyönyörű, és a nehéz időkben mindenkinek kijár a pihenés – mondja határozottan, bár a végére halvány pír kerül az arcára. Rögtön odanyúlok ujjaimmal, hogy az apró foltokon végighúzzam ujjaim.
Rettenetesen vonz.
És legutóbb, mikor egy szobában tartózkodtunk, elszaladt velem a ló. Jobban mondva a vérszomjammal, és utána megrészegített. Megfogja ujjaim, és az ajkához emeli, s halvány csókot lehel rájuk.
- Pihenj, akkor kelsz fel, amikor akarsz... - búcsúzik el, majd el is tűnik az emeletről.
~~~
Este nagyon hamar kelek fel, így úgy döntök, hogy kipakolom a fontosabb dolgaimat, s le is zuhanyzom. A tus alatt szinte újjászülettem, rettentően jól esett a langyosan meleg víz cirógatása, simogatása. Kilépek a zuhanytálcából, és megdörgölöm magam, s felkapok egy köntöst. A hajam dörzsölöm meg kicsit a törölközővel, és úgy lépek ki a fürdőből, körül sem nézve a szobában.
Megállok a szőnyegen, és boldogan mártom meg benne lábujjaimat. Eredeti perzsa, magas szálakkal, ami nagyon jó puha... Szolid és zavart köhintést hallok meg, mire reflexből láthatatlanná válok, és úgy kapom le a fejemről a törölközőt.
Ichijou áll az ajtóban, arcát illedelmesen elfordítja, és rettenetesen zavarban van. Végül megjön a hangja, és tétován szólít meg:
- Ne haragudj, az ajtó nyitva volt, és...
- N-nem, semmi gond, ülj le az ágyra, mindjárt készen leszek – felelem gyorsan, és gyorsan a szekrény felé ugrok, kimarok belőle egy ruhát, és visszasurranok a fürdőbe. Ott nekidőlök a falnak, kezem dobogó szívemre szorítom. Ahh, hogy megijedtem, te szentséges ég... Egy pillanatra azt hittem, hogy megint Aido került elő, de csak Takuma volt...
Nyugalom, nyugalom Karen, van rajtad köntös, és törölköző a fejeden. Szinte lángolni kezd a bőröm, ahogy arra gondolok, hogy ez már az illetlenség legfelsőbb fokát ütlegeli ez az egész jelenet, de a további képzelgéseimet elhessegetem egy bosszús gondolattal.
Nyugalom.
Mély levegőt szívok be, és felöltözöm. Felveszek egy könnyed, mélykék ruhát, amire felveszek egy fekete bolerót. Nem mintha fáznom kellene, mivel ilyen időben vámpír létemre nem is tudok...
Közönyös arccal lépek ki, és látom Ichijout, ahogy az ágyam mellett álldogál, arca nyugodt, de szemeiben mintha valami kétségbeesetten csillogna, ámbár mikor meglát, mégis elismerően elmosolyodik.
- Karen... - kezdi lassan, látszik, hogy előre meg kell gondolnia, mit mond.
- Igen? - kérdezem ártatlan arccal, sóvárogva várva, hogy mit szeretne közölni. Annyira szeretném, hogy felengedjen kissé velem.
- Nagyon sok szép hajtűd van...
- Ó! - az alsó ajkamba harapok, nehogy megkérdezzem, hogy kutakodott talán? De látom, hogy az ágy mellett a csukott bőröndön ott van az apró dobozka. Gondolatban fel is pofozom magam. Hogy gondolhattam ilyet, és pont Ichijou-ról? Nála gálánsabb és becsületesebb lényt keresve se találnék.
- Igen, de egyiket sem szeretem igazán – lépek oda, és lehajolok, hogy becsukjam a ládika tetejét. - Mindet apától kaptam, de nem tudom értékelni azok után, amiket...
Gyorsan elhallgatok, mielőtt még túl sokat fecsegnék, felsóhajtva egyenesedek fel, és egy biztató mosolyt küldök felé. Megérintem felkarját, majd belé karolok, úgy indulok el vele.
- Ezek túl díszesek, szeretem a szolid eleganciát – billentem kissé oldalra a fejem.
- Ez pont úgy hangzott, mintha Akatsuki mondaná – somolyog mellettem, szemeit az enyémekbe mártja, amitől érzem, hogy rögtön elgyengülök, és apró örömszikraként ugrik pár pillangó a szívem körül.
- Menjünk ma este valahová? - kérdezi kedvesen, és pár tincset a hajamból a vállamra söpör, hogy a keletkezett csendet kitöltse érintésével. - Vagy itthon pihennél még?
Az itthon szóra meglágyul az arcom, és jóleső borzongás fut végig a gerincemen. Olyan, mintha örökké együtt éltünk volna, ahogy kimondja...
- Menjünk el fagyizni – kérem csöndesen, mire elmosolyodik, én pedig pilláim megnyugodva hunyom le, ahogy kilépünk a kapun.
~~~
Szerencsére van egy cukrászda, ami még napnyugta után is nyitva van, így oda térünk be. Ichijou udvariasan előreenged, én pedig mosollyal az arcomon lépek be a helységbe. Orromat azonnal megcsapja az édes kókusz és vanília kellemes egyvelege, az ízek és illatok világa szinte magába szippant. Megbabonázva álldogálok ott, ami elég ostobán festhet. A szőke férfi kezét lágyan a derekamra teszi, és beljebb tessékel.
Nagyon meghitt hely, kívülről csupán rámutattam, hogy ide menjünk be, de arra nem számítottam, hogy ennyire... romantikus. Apró boxok vannak kialakítva, hogy ne zavarják egymást a vendégek. Bőr ülések vannak két oldalt, ahová leülünk, közéjük pedig egy asztal van csúsztatva. Az ablak pont ott van, ahová helyet foglaltunk, a boxok oldala pedig lyukacsos fából vannak, amikre ráfuttattak egy kis borostyánt.
Ruhám magam alá simítom, úgy ülök le, Ichijou pedig velem szemben ül le. Fürkésző pillantása még jobban puhít komor arckifejezésemen, és mikor a pincérnő odajön hozzánk, rámosolyodom.
Látszik rajta, hogy kicsit vonakodva jött ide. Hát igen, a vámpírok elég szépséges lények, és ez alól én sem vagyok kivétel. Bah, ez úgy hangzott, mintha beképzelt lennék, pedig pusztán tényfeltáró gondolat volt..
- Parancsolnak valamit? - néz rám, majd a férfire, aki szokásos elragadóan udvarias arckifejezésével néz vissza rá. Gyomrom megremeg egy pillanatra, de több tünettel nem jelzi testem és lelkem, hogy ellenzem a hosszú pillantás váltást.
- Én fagylaltot szeretnék – mondom lusta mosollyal az ajkaimon.
- Értem... Milyet hozhatok? - kérdezi alázatosan, és én tétován Ichijou-ra pillantok. Ő biccent, és kezének finom lendítésével ösztönöz arra, hogy kérjek bármit, amit csak szeretnék. Nagyon megörülök ennek a gesztusnak.
- Egy háromgombócos kelyhet szeretnék. Legyen citrom, grapefruit és... - gonosz gondolatok támadnak az elmémben, és megint előkerül a lusta mosolyom. - … vérnarancs.
- É-értem. És az úr mit parancsol? - fordul a vámpír felé, tálcáját kicsit jobban magához szorítva, mire magamban csak kuncogok. Jaj de jól esett ezt csinálni, már el is felejtettem, milyen vicces reakcióik vannak.
- Én is azt, amit a partnerem, csak én csokit, epret és áfonyát kérek – feleli sugárzó mosollyal, mire a pincérnő eltágul előlünk, én pedig szórakozottan emelem fel az étlapot, hogy áttanulmányozzam.
- Ez nem volt szép, Karen – csóválja meg a fejét, de még mindig mosoly ül kívánatos ajkain.
- De mókás viszont igen. Láttam rajtad, hogy majdnem elnevetted magad – villantom ki szemeimet pajkosan az étlap fölül, mire tényleg elneveti magát.
~~~
Hamarosan hozzák a rendelést, és csöndesen beszélgetve kóstolom meg. Arcomról nem lehet leolvasni, hogy mi a véleményem róla, Ichijou pedig várakozva néz. Ő már talán jobban ismeri a helyet és a környéket, ide is biztos sokszor járt. Fürkésző pillantására csupán megmerítem a kanalat a vérnarancsba, és felé nyújtom az evőeszközt.
Szemei egy pillanatra elkerekednek, majd egy számomra szörnyen szexis mosollyal, s lehunyt szemekkel nyitja ki ajkait, és kapja be a kanál végét, és nyalja le róla az édességet. Akaratlanul is kiráz a hideg, legszívesebben mellé ülnék, és megcsókolnám, annyira volt egyszerre aranyos és csábító a mozdulat.


Nejicica2010. 07. 31. 21:11:59#6450
Karakter: Takuma Ichijou
Megjegyzés: Karenemnek


Vékony ujjait kezembe csúsztatja. Hideg bőre mint egy enyhe simogatás utáni bizsergés.
Levezet a parkba a szökőkúthoz. Leül a szélére majd engem kezd nézni. Nem moccanok, igazából nem is értem miért, csodálkozom a saját reakciómon. Ismét megfogja a kezem és lehúz maga mellé.
 
Előkap egy gyümölcsöt és hámozni kezdi.
 
- Pont ilyen vagyok – emeli fel. Egyenesen rám mered. Fejemet a vállára hajtom. Arra gondol hogy keserű? Gondolom igen. Ő nem úgy látja magát mint én Őt. Szerintem meg kell küzdeni a gyümölcs húsáért, ha annak eljön az ideje az íze magához képest édes lesz, és ez nekem több mint elég.hali
 
 
- Ugyan. Nézd – elveszem tőle a grapefruitot és hámozni kezdem. Figyelő tekintetét érezve magamon elmosolyodom. Megmutatom neki hogyan is kell ezt.
 
Kicsit abbahagyom, nyomasztó a csendessége. Keze arcomra siklik. Érzem az auráján hogy valami nyomja még mindig a lelkét. Nem vonok le következtetéseket, abból bajok lennének ha félrevezetném magam főleg neki ártanék…
 
- Karen... – megborzong, öltönyömet rárakom. Arcomat próbálom bíztatónak mutatni, legalább egy lelki segélyt próbálok adni neki.
 
Átvág torkomon az érzés, az a fullasztó erő. Felpattanok és megállok félig eltakarva Karent.
 
- Ó, bocsánat – szólal meg Kaname pengeéles hangja. - Ülj csak vissza Ichijou.
 
- Karen-sanhoz szólnék pár szót, ha lehetséges – mintha létezne olyan hogy nem. Bariton hangja végigkarcolja gerincem.
 
 
 
- Ne feledd el, mit kértem.
 
 
 
- Nem felejtettem el, uram – biccent fakón. Üveges tekintettel nézek. Ebből nem lesz semmi.
 
- Kaname… - sama… - egy ideig a cipőmet néztem majd érezve figyelmét felnézek rá. – Beszélhetnénk? – barátian nézek rá, a mostani furcsa viselkedését leszámítva mindig is a legjobb barátom volt és most is az számomra csak időnként felemel egy falat és időbe telik míg bele enged a fejébe. Viszonozza nézésem mire elmosolyodok.
 
- Karen, szerintem menj vissza a szobádba – nyújtom neki a kezem hogy felsegítsem. Rámosolygok.
 
 
~§~
 
 
Karen és Seiren elmentek.
 
- Szeretnék kérni egy szívességet.
 
- Igen? Mi lenne az? – kicsit meglepődött a hangja.
 
- Elmennék pár napra és magammal szeretném vinni Karent. Nem bánnád meg.
 
Gondolkozik, nem szokott ilyen sokáig tartani.
 
- Vannak feltételeim.
 
- Mik? – kezd kicsit feszültebb lenni a hangulat de uralkodom magamon.
 
- Nem tetszik a viselkedése. Neveld meg – hangja az utolsó mondatnál nagyon szürke. Megköszörülöm a torkom.
 
- A saját módszereimmel.
 
- Ahogy akarod – megfordul és elindul vissza a kollégiumba – Ichijou – szól vissza – jó nyaralást.
 
Boldogan rámosolygok pedig tudom hogy már nincs itt.
 
 
~§~
 
 
Kevesen vannak a folyosókon, ilyenkor a legtöbben éppen édes álmuk közepén járnak. Remélem Karen nem alszik. H ez összejön talán tudok neki segíteni. Pár nappihenés még senkinek sem ártott meg. 
 
Megnézem hogy ébren van e. Amint megbizonyosodtam róla bekopogok.
 
- Szabad – hallom meg lágy hangját.
 
- Karen van egy dolog amiről beszélnem kéne veled.
 
- Megint menjek el? – szólal meg a mellette ülő férfi szemrehányóan.
 
- Nem kell. Karen szeretném ha eljönnél velem pár napra. – ledöbbenve néz rám.
 
- Mindent letisztáztam Kanaméval, ha nem akarsz velem lenni nem kell jönnöd de én szeretem ha a közelemben vagy. – sótlanul az ablakot fixírozza.
 
- Benne van – szólal meg a mellette ülő.
 
- Mi? – csattan fel Karen.
 
- Nem árt a pihenés – néz rá megrovóan.
 
- Karen ez tényleg nem kötelező – mormolom az orrom alatt.
 
- Rendben – nyögi ki végül.
 
- Köszönöm – nézek rá hálásan. Tekintetünk találkozik.
 
- Éjfélkor indulunk, addig még van pár órád összepakolni, félkor várlak a halban. Amúgy a vendéged…
 
- Takeshi… - szólal meg.
 
- Takeshi maradhat a kollégiumban és élvezheti az akadémia és a város szépségét. – mondom diplomatikusan. Ismerős alak.
 
Biccentek neki majd elhagyom a szobát.
 
 
~§~
 
 
A hold ma nagyon szép, a kellemes szellő olyan megnyugtató. Hallom a távolból egyre közeledni a bőrönd kerekeinek hangját. Elmerengve nézek az Ő gyönyörű szemeibe.


Meera2010. 06. 29. 20:35:23#5800
Karakter: Asano Karen (kitalált karakter)



- Kis hülye – morogja a hajamba, én pedig halványan elmosolyodom. Olyan könnyű vele lenni, szinte sosem kell figyelnem semmi másra... Azonban ahogy válla felett a népes nézőközönségre pillantok, meglátom Ichijou-t, aki eléggé fancsali képpel figyel bennünket. Sőt...

Mintha fájdalom tükröződne azokban a földöntúli szemekben.

Elengedem hát drága bátyám, aki robusztus termetével megfordul, hogy lássa, kit is figyelek annyira meredten.

Ichijou...

Ha tudnád, hogy mennyire vonzódom hozzád, és mégis, nem fogom elmondani. Ez botor emberi szokás, szinte érzem, ahogy halandó tinilányként megmakacsolom magam. Ha tudnád, hogy mennyire szeretném, hogy ez a hűvös maszk lekerüljön a közeledben, hisz csak te tudod megolvasztani... Semlegességem az átkom, még ha belülről érzelmek mardosnak, akkor is.

Levakarhatatlan ez itt, ami az arcomra kiül, hangom is jegesen cseng, akárcsak valamiféle ezüst csengettyűk. Csak te tudod lággyá tenni, de puszta jelenléted nem elég hozzá...

- Elnézést, de illetéktelenek előjegyzés nélkül nem léphetnek be az iskola területére – pillanatra leblokkolok, és csak nézem őt. Értetlenségem csak belül csap fel, mint mindig mindenféle érzelem. A páncél, amiben születtem, nem engedi felszínre törni.

- Ichijou, semmi baj, velem van – mondom kimérten, bár legszívesebben kérlelném. Elvenné a gyógyírt a gondjaimra?

- A szabály az szabály, szólj az igazgatónak.

- Persze – sóhajtok, bátyám viszont ellenségesen méregeti mellettem, karját átfuttatja a derekamon, ezüst haja gyanakvóan csillan meg a napfényben.

Na álljunk csak meg egy pillanatra.

Nem ismeri fel Takashit? Az mégis hogy lehet...? És Takashi?

Nyitnám a szám, hogy mondjam felröppent gondolataimat nyíltan is, de következő kérése csak leblokkolja mondanivalóm útját. Miért vág ilyen fájdalmas arcot? Erőltetett mosolya még jobban megzavar.

Nem értem... Mi ez a hirtelen figyelem? Kihasználtam, azt hittem, kerülni fog...

- Karen... ha megbántottalak valamivel, kérlek mondd el, ne kímélj!

Oldalra billentem a fejem, hogy értetlenségem kifejezzem. Ugyan, mégis, mivel bántottál volna meg? Azzal, hogy akkor voltál segítségemre, amikor a legjobban szükségem volt rád?

Váratlanul megérzem a Kuran jelenlétét, az én torkomba pedig gombóc kerül. El is felejtettem, hogy mire kért, és több haladékot bizonyára nem is fogok kapni... Ma éjjel teljesítenem kell, amire megkért, különben nem fogja elnézni ezt a kis affért Takashi körül...

- Minden rendben – Ichijou mély, határozott hangja meghökkenésre késztet. Hazudni fog? Értem? - Legközelebb ne forduljon elő.

Jelentőségteljesen köszörüli meg a torkát, ami egyben jelenti azt is, hogy fénysebességgel szűnjünk meg, és azt is, hogy a tisztavérű s mindenki rá figyeljen. Amíg egérutat kapunk.

- Nyomás – morogja Takashi, én pedig oldalán el is indulok, engedelmesen. A fák között villámgyorsan eltűnünk, mielőtt még valaki mondana bármit is. Csendesen lépdelünk, én pedig örülök, hogy biztonságot adó, erős karja átöleli a derekamat.

Ez annyira más, mint mikor Ichijou-val van ugyanez...

- Ki az a bájgúnár? - kérdése halk horkantásra késztet.

- Melyik a sok közül? - utalok Aido-ra, aki pizsamában, döbbent fejjel bámult minket egész végig. Ch... Néha legszívesebben úgy...

- Az a szőke – bingó.

- Hanabusa? Tenyérbemászó alak, megtámadott még az első napon – sóhajt egyet, azután lemondóan megcsóválja a fejét. Felvonom a szemöldököm, kérdőre vonva ezzel.

- Tisztában vagyok Hanabusa Aido személyével, Karen. A másikra gondoltam.

- Ichijou? - ledöbbenek kissé. Bájgúnár?

- Hm. Takuma Ichijou?

- Igen. Nem ismered fel? - kérdezem, ami pont a nyelvem hegyén van. Régen voltam ilyen megfontolatlan beszéd kapcsán. Ostoba vérségi kötelék.

- Kellene?

- Mindig hozzájuk jártam tanulni. Amikor apa – itt fájdalmasan eltorzul az arcom – üzleti ügyeket intézett, folyton együtt voltunk, még az etika tanárunk is egy volt.

- És sikeresen meg is csapoltad – mondja könnyeden, én pedig nem válaszolok. Minek, hiszen igaza van. De csupán kihasználtam... A gyomrom görcsbe rándul, és az a legszörnyűbb, hogy itt szenvedek, de senki sem láthatja meg, talán soha.

A fák hűvöse alatt sétálva fokozatosan gyengülök el, még a fejem is megfájdult, minden ok nélkül. Vagy nem is? Megint rám zuhant a teher, amivel fenyegetnek. Figyeljem Cross Yuukit, tegyek eleget Kaname elvárásainak vámpírilag, tegyek eleget családom hagyományainak örökösként, és a hab a tortán Ichijou szenvedése, ami még inkább zavarba hoz.

Ugyan mivel bántott volna meg?

Támaszt adott, mikor legjobban szükségem volt rá. Hálásabb nem is lehetnék, mégis úgy érzem, hogy kissé kerülnöm kellene, de a ma reggeli találkozás...

Minden tervem romba dönti.

~~~

- Takashi, mintha adtam volna neked egy papírt azzal a mondandóval, hogy szabad bejárást kapsz... - az igazgató komoran emeli fel a szemöldökét, miközben párosunkat méregeti. Rám valahogy még is... szánakozva, aggódva néz.

Kiráz a hideg, ezért karjaim összefonom magam előtt, amit talán a makacsság egyik jelének vehetett.

- Meglehet.

- Neked volt papírod? - fordulok felé, kissé fenyegető éllel.

- Persze – jelenti ki úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Borostyán szemei halálos unottságról tesznek tanúvallomást, ami már számomra kín. Jelleme hasonló Shiki-éhez, csak ő talán többet beszél.

- Direkt provokáltad a többieket? Takashi, megfontolom a másik kérdésed – huncut vigyora most már tényleg, véglegesen összezavar. Annyi minden van a fejemben, annyi minden örvénylik és kavarog, rendet kellene már tennem...

- De az is már nálam van – nyúl a köpenye alá, és egy borítékot lenget meg Kaien orra előtt. Ezüst haja most úgy csillan meg, mintha külön életet élne.

- Valamiért úgy érzem, hogy ezért is rajtam lesz elverve a por – sóhajt drámaian, de szórakozottan csillanó szemei mindenre rácáfolnak. Mit eszelt ki már megint?

- Takashi kérte, hogy az estiseknél, különösen a szobádban tartózkodhasson mindaddig, ameddig a bál el nem kezdődik. Én pedig engedélyeztem, remélve, hogy együtt talán szolidabbak vagytok, mint külön-külön.

Azt hiszem, elmosolyodhattam...

~~~

A hall-ban sokan fetrengenek a kanapékon, és a fotelekben, de nem veszek róluk tudomást. Takashi csöndesen lépdel mellettem, karom az övébe fonom, és lustán fellépdelünk a lépcsőfokokon, érezve magunkon a villanó vörös szemeket. Ichijou nincs a többiekkel, vajon merre lehet?

A szobám elé érve az ajtó automatikusan kitárul, és én hálásan biccentek bátyám felé, és belépek elsőnek. Nagy beszélgetésre van kilátás, és szükségem is van most örökös hidegvérére. Ennek viszont örülök, hogy családban maradt.

Ledől az ágyra, mint akit fejbevertek, és halk, szuszogó hangja jelzi számomra, hogy elaludt. Halkan melléfekszem, hogy pihenjek én is egy keveset. Meleg testének közelsége megnyugtat, és ellazít. Mégis, furcsán érzem magam.

Mintha valaki másnak kellene itt feküdnie...

~~~

- Kelj fel királykisasszony! - borzolja valaki a hajamat, de akkor sem hagyja abba, mikor kinyitom a szemeimet. Egy csepp jelenik meg a fejemnél, miközben Takashi gúnyos vigyorral a szája sarkában piszkálja a hajam, még mindig.

- Nos, van két jó hírem, és egy betonrossz – kezdi, mikor felülök végre az ágyban.

 

- Kezdem a rosszal. Kirángatni a bizonyosból nem tudtalak anyáék előtt, még egy olyan elsöprő indokkal sem, mint ami nekem van jelenleg a tarsolyomban – izgatottan meredek rá, de tudom, hogy a kifejezéstelen arc mögött ezt ő is meglátja. - A jó hírek egyike az, hogy van egy menyasszonyom, de neked még akkor is meg kell házasodnod. A második fele az, idézem: „Ha Karen szerez magának vőlegényt, nem fogjuk kényszeríteni.”


Zsongani kezd a fejem.

Honnan a fenéből szerezzek egy módos vámpírt ilyen rövid idő alatt?


- Takashi. Tisztában vagy azzal, mit beszélsz? - kérdezem, felvont szemöldökkel.

- Igen. De a te karizmáddal kész csoda, ha meg tudnád magad váltani – ül le az ágy szélére, és onnan fürkészi az arcomat. Arany szemei a vesémig látnak.

- Hm. Hogyan sikerült megtanulnod teleportálni?

- Módosítom a levegőt magam körül, mikor láthatatlanná válok. Kettő kombinációja, csak sok tanulás kell hozzá. Oh. Szép terelés – fordul felém ismét, és figyelmeztetőleg megemeli mutatóujját.

- Nekem is menne? - kérdezem elmerengve, miközben az esélyeimet latolgatom. Nem fog sikerülni egyik sem, és ha még Takashi kérése sem lágyított rajtuk, akkor nekem annyi.

A szívem görcsbe szorul, én pedig megmarkolom magam előtt az egyenruhafelsőt. Miért kell olyanhoz hozzámennem, akit nem is ismerek? Akkor hogy ismerjem el magamnak?

- Menekülsz Karen? - szavai tőrként hasítanak a kialakult csendbe.

- Nem tudom...

- Azért jöttem, hogy segítsek – suttogja a fülembe, és végigsimít az arcomon.

 

- Kerítőnőnek álltál? - csapom el kezeit. Szinte látom, ahogy felkeni a legközelebbi vámpírt a falra, hogy letámadja ezzel a kérdéssel: „Elvennéd a húgom?”


Fájdalmasan tenyereimbe temetem az arcom, és halkat sóhajtok. Talán felesleges volt elszöknöm otthonról, hogy kihasználjam a barátaimat... Ichijou, Kaien, talán még a Kuran is kapott önzőségemből.


- Jön valaki – morog Takashi, és én pedig rögtön az ajtó felé sétálok, s útközben megpróbálom kiüríteni az agyamat. Lágyan megmasszírozom az orrnyergem, hogy kijózanodjak. Belülről.

Két erőteljesebb koppintás hallatszik az ajtón, és én azonnal ki is nyitom. Meglepetésemre, -vagy inkább nem is-, Ichijou áll az ajtóban.

- Ichijou, gyere be – tekintete Takashira siklik, aki morfondírozva szuggerálja merőn. Kívülállónak ez kihívó lehet, de én tudom, hogy most csak elemzi. Rossz szokása, és mégis betalál vele.

- Beszélni szeretnék veled, négyszemközt – feleli, inkább a bátyámnak szól az utolsó szó. Amilyen lovagias, feláll s kinyitja az ablakot, majd el is tűnik. De az a sanda félvigyor nagyon nem tetszett a szája sarkában.

- Miről szeretnél beszélni? - tárom ki az ajtót, hogy beinvitálhassam.

- Karen, kérlek, mondd el, ha megbántottalak, megőrjít a várakozás – hangjában túl sok érzelem csendül, de legfőképpen a frusztráltság, az idegesség az, ami nagyon kihallatszik belőle.

Ennyire bosszantja a jelenlétem?

Szívem hevesebb dobogásba kezd, ahogy fájdalmas arcára pillantok. Annyira megváltozott, olyan más... Agyam azonnal el kezd fantáziálni, de nem jutok eredményre, csupán az előttem álló férfit bámulom, indulatossága kissé megrémiszt.

- Ichijou, nem bántottál meg, nem is értem miről beszélsz – szemeim kapkodom magas alakján, totálisan nem értem, mi ez az egész. Daliás alakját valami más eltorzítja, ami ijesztő.

- Nem? - néz rám ő is, zavart pillantása csak az enyémet tetézi, mire kissé ingerült leszek. - De...

- Semmi de – mondom gyorsan, mielőtt még a megingathatatlant is romba dönti. Még képes lenne olyan zavart kelteni bennem, hogy ha valaki rám mondja, hogy „nyúl” akkor el is fogadom annak.

Nem tudom mit higgyek.

Várom válaszát, hogy most mit szeretne még. Nem tisztáztunk semmit, ám hirtelen ezernyi kis lepke robban szét a testemben, mikor kimondja ezeket a szavakat:

- Hoztam neked valamit – arcán halvány pirulás látszik, és most rajtam van a totális döbbenet sora. A táskát megkapom, és mikor belepillantok forró melegség önti el a mellkasom, és érzem, ahogy várakozva figyel.

Szinte azonnal felpipiskedem, hogy átkaroljam izmos nyakát, s szorosan magamhoz húzom, ő pedig hagyja. Annyi mindent megenged nekem és nem tudom mivel érdemeltem ki. Ajkaimat a füléhez illesztem, és belesuttogok:

- Köszönöm.

Annyira sok örömet jelent nekem ez a pár gyümölcs, hogy ezt sosem fogják megérteni... A grapefruit ízletes és lédús gyümölcs, de ha nem szabadítják meg héjától és hártyájától keserédes lesz, s rossz ízű.

Elengedem, és boldogan megfogom hófehér kezét, bátorítóan megszorítom, s a szatyrot szorosan tartva kivezetem a szobából. Nem kérdez semmit, csupán megadóan jön utánam. A nap lassan lenyugvó fénye vöröses fátyollal borít be bennünket, ami a mellkasomban levő meleget tűzzé szítja.

~~~

A parkba veszem az irányt, de már kezd kissé aggasztani, hogy nem szól semmit. Tekintetét végig érzem magamon, de nem tudom hova tenni viselkedését. A szökőkútnál megállok, és elengedem erős kezét, majd leülök a kút párkányára. Csak áll és néz, amitől zavarban érzem magam. Megfogom újra kezét, és lehúzom magamhoz.

Kikapom az egyik gyümölcsöt, és egy zsebkendőt az ölembe terítve hámozgatni kezdem. Annyira szeretek vele bíbelődni... Körülményes a kibontása de a hosszú senyvedés a hús után megéri, mert istenien finom.

Megáll a kezem hámozás közben, és Ichijoura meredek.

- Pont ilyen vagyok – emelem fel, és a szökőkút víztükréről megcsillanó fény felkúszik a karomra, egészen a grapefruitig. Fejét vállamra hajtja, amibe beleborzongok, mély hangjának hallatán lágy bizsergés kúszik fel a gerincem mentén.

Mi ez?

- Ugyan. Nézd – elveszi a kezemből, és ujjaink összeérnek. Olyan forró a keze, és meleg... Akaratlanul nyúlok utána, de végül a mozdulat félbemarad. Szakértően, és mégis lágyan hámozni kezdi, ajkain furcsa mosollyal.

Miért érzek késztetést arra, hogy megcsókoljam? Hogy látni akarom, ahogy bekap egy falatot?

Úristen.

Rám pillant, én pedig továbbra is feszülten figyelem. Mi lehet a bajom? Talán nem is a házasság zaklatott fel annyira?

Kezem az arcára simítom.

Talán az, hogy...

Őt elveszíthetem?

- Karen... - hangjától kiráz a hideg, ő pedig leveszi a felsőjét, és rám adja, holott a sajátom is már rajtam van. Nem tudom elszakítani a tekintetem tőle. Annyira elmerülök benne, annyira nem tudom kirángatni magam a valóságba...


Idillünket egy roppantul hatalmas erő szakítja meg, én pedig ahol eddig Ichijouhoz értem, mindet elengedem. Félve húzom össze magam hatalmas felsőjében, ami még tartogatja testének melegét.

Olyan finom illata van.

De szemeimet ellenségesen villogtatom a fehér szövetközül, mikor meglátom Kanamét, és hű kutyáját, Seirent.

- Ó, bocsánat – teljesen hideg arckifejezésére hasonlóval válaszolok, tudván, hogy testem helyesen reagál, és megfelelő mimikával ajándékozza meg: a semmivel. - Ülj csak vissza Ichijou.

Ekkor veszem észre, hogy a férfi készségesen állt fel, hogy üdvözölje ez által urát. Nem fogom meg tenni. Makacsságom úgy tört felszínre, akárcsak egy kígyó a fű alól.

- Karen-sanhoz szólnék pár szót, ha lehetséges – sejtelmes és hűvös stílusa az összes szőrt felállítja a karomon. Azok után, amit művelt velem...

Az ellenséges hangulat súlyos lényként nehezedik ránk.

- Ne feledd el, mit kértem.

- Nem felejtettem el, uram – biccentek közömbösen, de nem adom fel a szemkontaktust. Tényleg, ha túlzottan engedetlen találok lenni, akkor megölne? Talán igen, talán nem. Az erőm kell neki, de ha szárazra szív, akkor azt is megkapja. Mi az, ami visszafogja?

És engem, hogy megszüntessem végleg magam, minden baj forrását?


Nejicica2010. 06. 29. 14:22:15#5787
Karakter: Ichijo/Karenemnek/





Egész délelőtt nem láttam sehol, bár én sem voltam egy aktív személy. Összeszorítom a számat majd bekopogok. Semmi.

 

- Karen, itt vagy? – szólalok meg lágyan. Semmi. Benyitok a szobába, rég elment, úgy két órája. Körbenézek, az asztalon van egy cetli.  Odasétálok az asztalhoz.

 

Elmentem. Olvasni, zongorázni, vagy a városba. Ne aggódj, nagylány vagyok már. Bízom benned, de a problémám az enyém marad. Ha el is mondanám, segíteni úgysem tudnál, és a kialakult helyzet még rosszabb lenne. Ha megnyugtat a tudat, hogy féltelek és ezért nem mondom el, akkor”

 

Megrökönyödve állok. Talán jót tesz neki egy kis séta. Lerakom a papírt és elhagyom a szobáját.

 

 

~§~

 

 

- Minden kész? – nézek rá kérdően.

 

- Igen, meglepő hogy csak ennyi volt – mosolyogva ül a kanapén. Felkapok még néhány lapot.

 

- Ezeket majd később megírom – állok fel nem nézve rá.

 

- Ichijo… - szól hozzám mereven. – Valami baj van? – vörös szemeiben a hatalom örvénylik. Ez mégis mit jelentsen?

 

- Semmi – felelem színtelenül. – Mehetek? – Kimérten állom pillantását. Testem megfeszül, tapintható a levegőben az idegességem.

 

- Igen.

 

Halkan kattan mögöttem az ajtó zárja mikor kilépek. Felsóhajtok és bedobom a lakosztályomba a maradék papírt.

 

A nap folyamán befejeztem minden munkámat, teljesítettem a kötelességem. Az igazgatótól visszajövet Kanaméval szótlanul járunk a folyosókon. Fáradtak vagyunk mindketten. Feszengve meredek ki az ablakon.

 

- Mi folyik odalenn?

 

- Tilos vendégeket hozni engedély nélkül – feleli hidegvérrel. Gyilkosan.

 

- Majd én elintézem. – már az ajtóban állok pár méterre Karenéktől. Az arca sugárzik ahogyan átöleli az idegent. Szívem kihagy egy ütemet, görcsbe rándul a csalódásra. Egy másik férfit ölel.

 

Szeretem Karent, az életemnél is jobban, sajnálatomra sok évbe telt amíg rájöttem. Olyan ostoba vagyok. Vajon Ő szeret engem? Talán túl nagy megváltás lenne számomra. Talán meg sem érdemelném.

 

Karennel tekintetünk találkozik. Fájdalom tükröződik a szememben, tudom, igyekszem de lehetetlen, előtte nyitott könyv vagyok. Közelebb megyek.

 

- Elnézést de illetéktelenek előjegyzés nélkül nem léphetnek be az iskola területére. – Igyekszem hangomat diplomatikusan megtartani. Az idegen férfivel egy magas vagyok, ő izmosabb viszont.

 

- Ichijo semmi baj, velem van – Karen felé fordulok.

 

- A szabály az szabály, szólj az igazgatónak.

 

- Persze.

 

Görcsbe rándul a gyomrom ahogyan átölelik egymást. Ezt direkt nekem címzi? Olyan hideg most velem.

 

- Karen… ha megbántottalak valamivel kérlek mond el, ne kímélj! – a fájdalom gyengén eltorzítja arcomat, de próbálok így is mosolyogni.

 

Megérzem Kaname jelenlétét. Azonnal reagálok. Kaname keresi a kiskapukat, sosem szerette Karent, egy lehetőséget sem hagy elszalasztani.

 

- Minden rendben – mondom hangosan. – Legközelebb ne forduljon elő – megköszörülöm a torkomat.

 

Értetlenül néznek rám.

 

Nem akarom hogy bajba keveredjen. Karen fontosabb az érzelmeimnél, inkább mentem minthogy sem lássam ahogyan Kaname megint megrója.

 

- Intek egyet és odamegyek Kanaméhez.

 

- Minden rendben van, csak egy kis félreértés történt. – nem reagált semmit csak eltűnt. Beletörődött, helyes. Nagyot sóhajtok, nem szeretek hazudni.

 

Kicsit megborzongok. Hideg van. Felmegyek a kabátomért és elmegyek a városba. Kicsit kiszellőztetem a fejem. Nyilvánvaló volt hogy Karen engem nem szeret úgy mint én őt. Tudtam, de a csalódás mégis váratlanul ért.

 

Ő úgy tekint rám mint egy barátra, de nekem ez nem menne.

 

Halkan kuncogok.

 

Hát igen, a kicsi Karen érdeklődik a férfiak iránt. Vérzik a szívem.

 

Nem figyelek az engem körbevevőkre. Bemegyek egy kávézóba és rendelek egy kamillateát. Megnyugtat.

 

Amint megittam a teámat fizetek, szomorúan lépek ki a kávézóból. Semmit sem ért most a tea.

 

Visszaindulok az akadémiára. Megállok egy virágbolt előtt és kicsit eltöprengek. Talán ki kéne engesztelnem Karent. Biztosan az én hibám hogy mérges rám.

 

Nem tudom milyen virágokat szeret.

 

Mit szeret Karen? A gyümölcsöket, főleg a grapefruitot. Amikor nálunk volt sokszor kért hogy adjak neki.

 

Kiszúrok nem messze egy gyümölcsös standot. Veszek pár szemet. Kicsit ostobán érzem magam. Szerintem lehetetlen egy ilyen aprósággal valakit boldoggá tenni.

Aggódva szorítom meg a szatyor füleit. A kellemetlen csörgés amit kiad… mintha csak sírna hogy miért szorongatom, miért bántom, ő nem ártott nekem soha.

 

 

~§~

 

 

Megállok az ajtaja előtt, azonnal idejöttem a városból.

 

Bekopogok. Az ajtó azonnal nyílik.

 

- Ichijo, gyere be. – a szobában a férfi az ágyon ül.

 

- Beszélni szeretnék veled, négyszemközt. – szegezem a férfinak. Kinyitja az ablakot és távozik. Legalább kedves.

 

 

- Miről szeretnél beszélni?

 

- Karen, kérlek mond el ha megbántottalak, megőrjít a várakozás – hangom ideges.

 

- Ichijo nem bántottál meg, nem is értem miről beszélsz. – félve méreget. Fél hogy mindjárt szétesem.

 

- Nem? – nézek rá zavartan. – De…

 

- Semmi de – vág szavamba. Összezavart.

 

Várakozva néz.

 

- Hoztam neked valamit – mondom kicsit zavartan. Enyhe pír talán látszódik is az arcomon.

 

Odanyújtom neki a szatyrot. Belenéz, rögvest átöleli szorosan a nyakamat.

 

- Köszönöm – suttogja a fülembe. Tévedtem, mégis boldog.

 

Nem voltam biztos így vettem egy másik ajándékot is.  Megláttam egy ékszerkirakatban egy szép hajtűt ami szerintem nagyon illene hozzá. Zsebemben megszorítom a kis dobozkát de nem adom oda neki. Talán majd máskor, valami különleges alkalomkor.


Meera2010. 06. 26. 22:11:04#5730
Karakter: Asano Karen (kitalált karakter)



Elkap egy cetlit, de én csak valahol a mellkasára meredek, magam átölelve. Reszketve remélem, hogy nem tud kiolvasni belőle semmit. Bele sem merek gondolni mi lesz akkor, ha belekeverem őt is. Pedig mikor annyira jóhiszemű és kedves... Már túlontúl is. Nem akarom, hogy apám kihívja párbajra, nem akarom, hogy bárkinek is baja essen egy olyan jelentéktelen porszem miatt, mint én.

Megmozdul, de csak egy lépésre futja neki, kecses orrú cipői megtorpannak. Rágódik, tépelődik, belülről őt is marja, mennyivel könnyebb lenne, ha elmondanám neki... Akkor ő elhinné, hogy nem hazudtam, és a félreérthető beszédemet is megértené.

Azt mondta, hogy ő legyen az első, akitől segítséget kérhetek, de büszkeségem vasmarokkal szorítja a torkom, hogy megnyikkanni se tudjak. Nem fogja hagyni, hogy segítséget kérjek, ráadásul egy férfitól, egy régi jó baráttól...

Váratlanul vérszag csapja meg az orrom, és kikerekedett szemekkel bámulok a vámpírra, aki szemét lehunyva álldogál egy helyben. Szemeimet elönti a vörös köd, és tisztázódik bennem, hogy labilis lelkiállapotom abból fakad, hogy ideérkezésem óta nem ittam egy kortyot sem...

Egyetlen egy kortyot sem...

Torkom belülről valami noszogatóan karistolni kezdi, én pedig halkan felhördülve vetem magam Ichijou puha, és meleg ajkaira. Megmerevedik, de meleg és védelmet nyújtó karjai készségesen öleli körbe derekamat, megnyugtató aurája rám telepszik. Sóhajt egyet, és mélyítene a csókon, de nekem csak a karmazsinvörös édesség hiányzik, amit bőszen szívogatok ki kívánatos ajkaiból.

Vértelenné teszem a parányi felületet, és önkontrollom eldobva hajolok el a szájától, s végignyalom izmos és ízletes nyakát, hogy hozzáférjek drága ajándékához...

Fogaimat puha bőrébe mélyesztem, a forró vér szinte belerobban a számba, szájpadlásomról egyenesen a torkomba kerül. A tüzes nedű éltetően ad nekem bizalmat, szerelmet, szenvedélyt, megnyugvást... Heves lávaként ömlik végig végtagjaimon a friss vér, bőrének kábító illata teljesen betölti az orromat, nem tudok betelni vele. Felpipiskedek hát, hogy jobban elérjem, szükségem van rá, akarom...

Odébb taszít, hogy megpihenjen, de én csak értetlenül meredek rá, oldalra billentett fejjel, szemeimben az állati ösztön látszódik csak, és az örvénylő üresség.

 

Adjon még valamit, adjon!


Szemei gyönyörűek, meg sem látszik rajtuk, hogy mennyit veszített, magas alakja a tökéletes társ esélyével kecsegtet. Arca és haja még mindig vizes, zihálása a legszebb dallam, amit valaha hallottam.

Talán eddig mindig félreértettem a jeleket, amiket küldött, talán sosem fogom megérteni bonyolult, és mégis egyszerű észjárását.

 

Odalép hozzám, és én már fel is emelkedek hozzá, hogy tovább ajándékozzon saját magából, amibe kapaszkodok. Önző vagyok és alattomos, egy szörnyeteg.

A saját vérét lenyalja a számról, én pedig alig várom, mit fog tenni. Kicsit megdöbbenek, mikor olyan szenvedélyt veszek észre hirtelen csókjában, amit a véréből olvashattam ki. Nyelve birtokba veszi a szájüregemet, és én boldogan csatlakozom a kábító tánchoz.

 

Mh...

Finoman lelök az ágyra, ahogy elszakít magától, én pedig az alattam besüppedő ágyneműről nézek vissza rá. Hevesen vágtató szívvel és vágyakozó testtel várok rá, hogy fölém nehezedjem, s megkóstoljon...

Nem teszi meg.

Rekedt sóhajjal válaszolok erre, ahogy leül mellém az ágyra, és arcát tenyereibe temeti. Megremegek a gondolatra, hogy ezt én tettem vele, agyam lassan tisztulni kezd, felfogva miket is tettem.

- Most mennem kell – elhaló hangja tőrként fordul meg a szívemben. - Nyugodj le, ne aggódj, minden rendben lesz.

Ránézek, mire érezhetőleg szorongani kezd, a korábbinál is jobban.

Én pedig öntudatomra ébredek. Körülnézek a szobában, csak széles vállait és erős vállát látom, ahogy elhagyja a szobát, s kimegy a folyosóra.


Ledobom magamról a ruhát, és az oldalamra fordulok. Kíntól eltorzult arcom most kisimul, és a tükörben ismét a régi, érdektelen Karen néz vissza rám.

 

Mit tettem?

Fejem a párnába temetem, remélem, estére megfulladok.

Át kell értékelnem ezt az egészet, hogy mi köt Ichijouhoz, és amúgy általában is... Több ez mint szenvedély, és vérre való sóvárgás, a magány betölteni akarása... Ez más. Szerelem? Sosem tudtam mi az, mert még nem éreztem. Nevetséges is lenne, de van a férfiban benne valami vonzó, ami mindig megolvasztja bennem a jeget...

***

Másnap kicsavart tagokkal ébredek, bizonyára dobáltam magam álmomban. Mély sóhajjal bújok a papucsomba, és rádöbbenek, hogy csak egy alsónemű díszeleg rajtam, még melltartóm sincs. Bemegyek a fürdőszobába, és szó szerint teljesen lefürdetem magam, de Ichijou kesernyés és bódító illatát nem tudom eltüntetni.

Eldöntöm, hogy ez a nap a pihenésé lesz, és a vámpírok kerüléséé.

Felveszek egy fehér farmert, egy fekete inggel, majd egy könnyed lábbelit is választok, úgy nézek hol az ablak, hol az ajtó felé. Ha az ablakon távozok, Ichijou megint aggódni fog, ha az ajtón, akkor meg látni fogom.

Végül, az ablak mellett döntök, de írok neki egy röpke üzenetet, ha mégis keresne.

 

Elmentem. Olvasni, zongorázni, vagy a városba. Ne aggódj, nagylány vagyok már.”

Itt elmerengek, mert kissé nyersre sikerült. A végére kanyarítom ezt is:

 

Bízom benned, de a problémám az enyém marad. Ha el is mondanám, segíteni úgysem tudnál, és a kialakult helyzet még rosszabb lenne.”

Ez sem lett túlságosan vidító, szóval egy sóhaj kíséretében még ezt is hozzáteszem:

 

Ha megnyugtat a tudat, hogy féltelek és ezért nem mondom el, akkor”


Befejezetlenül hagyom.

***

Az igazgatóval megbeszéltem a kimenetelem, aki csak vigyorogva közölte, hogy szerinte egy kisebb hadsereggel sem tarthatna vissza. Int, hogy mehetek, én pedig halványan biccentve fogadom előzékenységét.

***

A városi nagykönyvtárból kikölcsönzök valami nagyon nehezet, ami legalább magára vonja a figyelmem, és elgondolkodtat. Kiülök a nagy szökőkút párkányára, és törökülésben kezdek el olvasni, fejem a tenyeremmel támasztom meg, könyököm a combomon pihen. Persze a sorok között meg-megtalálom a rám fenyegető veszélyt.

Több férfi is odajön hozzám, hogy felajánlják segítségüket, akiket én közömbösen hessegetek el, hajam függönyén át. Azt hiszik, hogy valamiféle sztár vagyok, vagy külföldi.

- Elnézést hölgyem, segíthetek?

- Nem – felelem, fel sem tekintve. Újabb okvetlenkedő.

- Szerintem meg igen.

- Mit tud maga rólam? - élces mondatom hallatán azt várnám el, hogy elsunnyogjon. De nem.

- Sokat, Karen-chan – duruzsolja.

Hogy merészeli?!

Felpattanok, a könyv kiesik az ölemből, és egy óriási pofonra lendítem a kezem. A csuklóm elkapja, és a vállára dob, majd hatalmas rántást érzek meg a köldököm mögött, és már az estis kollégium előtt álldogálunk, a napfényben.

- Koszos ember! - vágok egy emberfelettit a hátára, mire kiszakad a teste alólam, és egy kecses szaltóval talpra esem, onnan szuggerálom ellenszenvesem. Jobb kezem felemelem, körülötte apró örvény formálódik. Ha hozzáérek valahol, cafatokra esik az a rész.

Fekete köpeny és kámzsa védi előlem kilétét, és megcsap a vámpíri jelenlét. Kuncogni kezd, akárcsak egy ördögi teremtmény. Végül is, az is.

- Jöjj csak! - int felém, mire ravaszan méregetve kerülgetem, és ő is bekapcsolódik a szédítő táncba. - Az illatod megváltozott, szabad tudnom, ki volt az?

Egy szélpenge levágja a karjáról a szövetet, fehér, izmos karja fedetlenül villog a napfényben. Vörös villanás kíséretében ugrik nekem, öklét felém lendíti, de eltűnök előle. Nem véletlenül keringőztünk egy kis ideig.

- Mindig is ezt csináltad, ne?

Megtorpanok.

Erősebb légfuvallatot keltek, és leszakítom szabályosan róla a köpenyét, s az elszabadult szél nekicsapódik a hall ablakainak. Eddig is volt nézőközönség, most mindenki ki fog jönni. Azonban az arcot meglátva akkorák lesznek a szemeim, mint egy kistányér, lélegzetem elakad.

- Nos? - dorombolja, ami szívemnek a legmelegebb borogatás. Kitárja a karjait, hívogatóan. - Nos?

Lemondóan a hajamba túrok, miközben lehunyt szemekkel engedek meg magamnak egy gúnyos, lemondó mosolyt. Ő háttal áll a kollégium ajtajának, és már egy csomó lézengő vámpír is megjelent benne, de nem érdekelt.

Odasiklok hozzá, fellebegek, és átkarolom a nyakát. Megsimogatja a hátam, és a hajamba csókol. Ezüstös haja cirógatja az arcom, szinte érzem, hogy perzselő aranysárga szemei csak rám irányulnak.

- Hallom, problémáid vannak. Tadaima.

A levegő megfagy, fokokkal hűl le a levegő, jelezve, hogy Kaname megérkezett, megnézni, mi a rendbontás. Az igazgató ezért vigyorgott ennyire, mint a tejbetök... A csend vágható, érzem az értetlenkedő pillantásokat, én pedig félhangosan ezt suttogom az engem ölelő nyakába:

- Onii-sama, o-kaeri.


Nejicica2010. 06. 24. 16:26:39#5695
Karakter: Ichijo/Meeranak/





Enyhén remegni kezd. Megijeszt a reakciója.

 

- Válaszolj...! – rázom meg kicsit, ajkait rágcsálja, kezdek kétségbe esni. Kezeimet simítom arcára, a kifejezése ledöbbent.

 

- Mi a baj? – nem válaszol, arca üresen mered rám miközben szemeiben érzelmek áradata kavarog. Nem értem mi a baja, határozottságomat aláaknázta a félelem. Körbepillantok a szobában, egy levelet megpillantva az ágyán kiegyenesedem és átszelem a távolságot.

 

Szelet gerjesztve kapja ki a lapot a kezemből. Rámeredek, ujjaim hajamba túrnak hogy normálisan lássak. Egész teste remeg, a levél a kezében reszket. Értetlenül pillantok rá.

 

- Nem szabad... meg fogom oldani... – lelke hirtelen omlik össze, én figyelmeztettem. Aggódom. - Meg fogod tudni, de most... most... el kell rendeznem a dolgaimat... – dadogja, a levél cafatokban ér földet a szoba különböző pontjain, egyik előttem lebben el és elkapom.

 

No birtok… Asano? A szülei küldték. Szemeim összeszűkülnek, rázkódó testére emelem tekintetem. Oldalait fogja, mintha csak egyben akarná tartani magát. Szétesik a teste, a lelke darabokra törik. Nem hagyom.

 

A lemenő nap karmazsinvörösre festi a szobát és fehér öltönyömet, mintha vérben fürödnék. Nem mer rám nézni. Ijesztő vagyok. Kezdek hasonlítani Kanaméra, de én ezt nem akarom, nem akarom hogy féljenek tőlem.

 

Mereve állok egyhelyben remegő  testét nézve, segíteni akarok…

 

Fáj nézni, fáj olvasni a fejében, fáj a gondolat hogy összeroppan, fáj hogy elveszíthetem.

 

Ólomsúlyú testemet nehezen megmozdítva közelebb lépek, felsóhajtok, megy ez jobban is! Egész életedben ezt csináltad! Mindig segítettél! Ne hagyd hogy a gyöngeséged elnyomjon! Hogy ne segíts neki, aki fontos a számodra.

 

Számba harapok, nehezebb mint gondoltam. Vérem kiserken ajkaimból. Lehunyom szemeimet hogy koncentráljak, száraz ajkait megérzem az enyémeken, földbe gyökerezik a lábam, de túlságosan jó érzés. Átkarolom derekát ő pedig a nyakamat. Felsóhajtva hatolok finom szájába. Alsó ajkamba harapva serkenti ki még jobban véremet, erősen megszívja számat. Nem reagálok, csak a vérem kell neki. A csókot abbahagyja amint kiszipolyozta számat. Nyakamon végignyal, ha a vérem kell neki hogy összeszedje magát megadom neki miközben nem szabadna, tilos.

 

Éles szemfogai belemélyednek nyakam bőrébe, halkan és mohón kortyolja a véremet. Beleszédülök ahogy szárazra szív. Amikor fejem sajogni kezd odébb lököm, szerencsés vagyok hogy én vagyok az erősebb.

 

Halkan zihálok ahogy vörös drágakőként ragyogó szemeibe nézek. Vérem ajkai szélén lefolyva. Áll egy helyben engem várva. Közelebb lépek, szája széléről lenyalom a vérem majd ajkaira tapadva mély és szerelmes csókot váltok vele. Viszonozza, kellemes melegség járja át a testemet, minden haragom elszállt, már csak magamra vagyok mérges hogy majdnem rátámadtam, egy szörnyeteg vagyok emberbőrben.

 

Fájna a csókot megszakítani kell nekem, azonnal.

 

Finoman rálököm az ágyra. Vágyakozva néz rám, ködös szemeiben elveszek. Csak ez visszhangzik a fejemben: nem szabad! Nem szabad! Nem használhatod ki a gyengeségét! Ez nem te vagy!

 

De én vagyok, viszont a józanságom felülkerekedik ösztöneimen. Az ágy szélére ülök, csalódott nyögését semmibe véve.

 

Könyökeimet lábaimon megtámasztva tartok sajgó fejemet tenyereimbe temetve.

 

- Most mennem kell – nyögöm elhalóan – nyugodj le, ne aggódj minden rendben lesz – rám emeli üres szemeit, a gyomom összeszorul, nem akarom még egyszer így látni. Rendezem vonásaimat és bíztatóan rámosolygok. Ez egy őszinte mosoly. Szemében a köd egyre jobban felszáll kitisztítva a teret.

 

Szokásos kifejezésével az arcán végignéz a szobán.

 

Magam mögött becsukva az ajtót végigmegyek a kihalt folyosón, elgondolkodtat hogy mi volt a levélben, nagyon felzaklatta Karent.

 

Bemegyek a szobámba.

 

- Hogy elrepült az idő – jegyzem meg magamnak halkan. Arcomat oldalra fordítva hason fekszem és úgy nézek ki az ablakon. Hajnalodik. Lehunyom a szemeimet és hagyom hogy a fáradság elnyomjon.

 

 

 

~§~

 

 

 

Hétvége van, sokáig lehet aludni amit most kivételesen díjazok. Hamar fel szoktam kelni de inkább most hagyom hogy a testem lustuljon.

 

Fél óra hánykolódás után magamra kapom a köntösömet. Ledöcögök a lépcsőkön nem figyelve a beszélgetésre és fáradtan leülök a kanapéra.




Szerkesztve Nejicica által @ 2010. 06. 24. 21:13:50


Meera2010. 06. 22. 20:28:55#5657
Karakter: Asano Karen (kitalált karakter)



Amikor ajkaim eltávolodnak arcának selymesen lágy bőrétől, ujjait kissé meglepetten emeli a csók helyére, tartása olyan, mintha Aido megfagyasztotta volna. Végül elmosolyodik, mire kíváncsi pillantást vetek rá, ám az arcom hűvös marad.
Legnagyobb döbbenetemre feláll, és mielőtt még bárki kitehette volna a lábát a tanteremből, ki is szökött, már sehol sem volt, mire odatekinthettem volna. Vállam megvonom, bizonyára valami férfi dolog lehet, amit nőként nem tudok megérteni.
Mondjuk általában az ilyet nem is kell.
De az a különbség, hogy én jobban ismerem, mint bárki más, és ez nagyon furcsa tőle, főleg, hogy csak úgy kiront az esőbe. Csöndesen felállok, megigazítom a gallérom, és éppen lépdelnék le a lépcsőkön, mikor megszólít az egyik vámpír.
- Szállj le Kaname-samáról – hallom meg az undorítóan hívő hangot, ami végtelen csodálatra utal. Ruka az, a piszkos szőke hajú női vámpír. Féltékenykedése felesleges és alaptalan, az a vicces az egészben, hogy nem akarja észrevenni a mögötte levő vörös hajú vámpír szerelmét. Elhiheti, hogy én nem hagynám annyiban, főleg ha egy ilyen kaliberű férfiról van szó.
Megnyalom az ajkaimat, amit félreértenek mind a ketten. A férfi kihívásnak veszi, a nő pedig egyértelmű bizonyítékaként annak, hogy én flörtölgetek szíve szerelmével.
Bosszúsan sóhajtok, kifejezéstelen arccal sosem jó ilyen mozdulatot tenni.
- Nem én szálltam rá – szalad ki a számon, és erre észbekapok, majd hihetetlenül gyorsan ki is sietek a teremből, még az kellene, hogy rám akaszkodjanak ezek is. Tény és való, hogy Kuran szállt rám, de...
Ah...
Miért ilyen bonyolult minden?
***
Kint nem látom sehol Ichijout, nem értem merre lehet. Az eső kellemesen hűs, nem is jéghideg és nem is meleg, viszont eléggé szitál, és pár másodperc alatt mindenkit bőrig áztat. A párás levegő valami istenien cirógatja az érzékeimet, ez a világ legfinomabb illata, számomra még talán a vér illatát is lepipálja.
Fejem felett apró légburkot formálok, és élvezem, ahogy az esőben sétálok, és mégsem leszek vizes, ugyanis a fejemtől két centire két oldalra elfolyik a víz. Csöndesen sétálgatok, a kollégiumba is próbálok úgy menni, hogy nem a főbejáraton. Körbesétálom hát, és ahol múltkor kiugrottam, ott lebegek be az ablakon. A folyosó üres, mindenki a hallban várakozik, nagy odalent a duruzsolás, mint egy felbolydult méhkasban.
Úgy döntöttem, hallgatózok.
Jelenlétem és erőm korlátoztam, a föld felett pár centivel suhanva érek oda, minimális hangot s zajt képezve. Shiki volt az, aki beszélt, de lustán, ahogy szokott, mint akit csöppet sem izgat, amiről beszél::
- Miért kell a Tanácsnak megint mozgolódnia?
- Kaname-samával beszéltek, de nem tudjuk pontosan miről – felel a barátnője, vagy inkább lelki társa. Ha pontosak az emlékeim, Rimának hívják.
- Ez hát a vita tárgya? - annyira hidegen hagyja a többiek feszültsége, hogy az már sértő, és mégis imponál.
- Ez? EEZ?! - horkan fel Aido, és hangjának erősségével egyszerre emelkedik fel a kanapéról.

Nos, nekem ennyi bőven elég volt.
***
Szobámba érve letusolok gyorsan, felveszem a fekete toppom és hosszú melegítőnadrágom, semmi kedvem most elegáns női cuccokban aludni, mint a fekete szatén hálóingem.
Ekkor észreveszem, hogy az éjjeliszekrényemről egy sólyom mereszti rám éles, és sárga szemeit. Óvatosan odalépek, jöttömre felröppen a karomra, belemarva hatalmas karmaival, de nem túlzottan, csak kapaszkodik. Lábát felém nyújtja, én pedig egy tokot veszek észre rajta.
Lehetetlen, kerekedik ki a szemem, a gyomrom öklömnyire zsugorodik, a jeges félelem végigszántja a gerincem.

Csak a családom küld így hivatalos levelet.

Próbálok nem remegni, de a kíváncsiság, az izgalom és a rettegés egyszerre ráz meg, így a madár méltatlankodva, s vijjogva röppen vissza a szekrényre, ahonnan hatalmas sárga szemeit szemrehányóan mereszti rám.
Igaza van, egy vámpír nem félhet és nem is inoghat meg.
Mégha nő is.
Kihúzom magam, és nagy levegővétellel kibontom a levelet.

_________________________________________________________
„Cross Akadémia, Esti tagozat
Asano Karen

Drága Karen!

Mint egyetlen leányunk, kötelességed betartani a családi hagyományokat. Hiába hivatkoztál arra, hogy tanulnod kell, Cross Kaien sem védelmezhet az olyan dolgok elől, mint a: házasság. Ezúton szeretnénk közölni, hogy jövendőbeli hitvesed megérkezett hozzánk, és hamarosan meglátogatunk a Cross Akadémián, vagyis inkább Hanabusáék által rendezett bálon. Hidd el, minden a te érdekedben történik, de ha ellenkeznél, tudod mi fog bekövetkezni.
És hogy mindenféle ravasz tervedet keresztül húzzuk, jövendőbelid hőlátással rendelkezik.
Esélyed nincs gyermekem, de családunkban egyedüli leányként mindez kötelességed. Azzal, hogy elmentél, csupán egy évet sikerült halasztanod a dolgot. A Tanácsot némi üzleti adomány ellenében megkértük arra, hogy figyeljen téged.
Mindezek ellenére, a makacsságod és arroganciád ellenére, szeretünk.

Vigyázz magadra!

Asano birtok
Gróf Asano Ephraim és Asano Heyla Grófnő”

___________________________________________________________


Arra eszmélek csak, hogy kiesik a kezemből a levél, és térdre rogyok. A sólyom vijjogva tárja ki szárnyait, és repül el, fejem súlyos tollaival megsúrolja, s eltűnik a napfelkeltében.
Remegő lábakkal leülök az ágyra, a két kézzel túrok a hajamba, és megtámasztom velük elnehezült fejem. Felfogni csak most fogtam fel a dolog súlyosságát, és hogy a családom milyen messzire is ér el, még több ezer kilométerrel is.
Zilált idegeimet próbálom rendezni, de nem nagyon sikerült. Kívülről nagy nehezen sikerül megtartanom a jeges álcát, de belülről úgy érzem, fel fogok robbanni. A sok feszültség, a frusztráció, minden, minden a nyakamba szakadt. A Tanács is nem véletlenül mozgolódik, ráadásul Kaname is bele lett vonva...
Istenem...
Most már tud zsarolni, az életemet megkeserítheti még jobban. Ha riadót fúj, a szüleim rögvest idejönnek, és nekem végem...
***
Talán fél óra múlva férfias léptek zaját hallom, majd kicsit erőteljes kopogtatást. Ichijou hangja édes nyugtatóként használ, engedelmesen fel is kelek, mezítláb támolygok az ajtóhoz, és rendezve az arckifejezésem a zárat elfordítom.
Most annyira szükségem van kedvességére, nyugalmára...
Mint még soha.
- Ichijou? - döbbenetem talán kiülhetett arcomra, pedig nagyon vigyáztam, hogy ne kerüljön rá érzelem. Mert ha egy is kijut hűvös maszkom alól, jön a többi is... Tiszta víz volt, az ő arca is zilált idegekről tanúskodott.
Szólni sem volt időm, szinte már zaklatottan tárta ki az ajtót, és lépett két hatalmasat, és máris elém került, majd a következőkben annyira elcsodálkoztam, hogy elfelejtettem, miért is voltam ideges és frusztrált az utolsó pár percben...

Nagy, férfias teste az enyémhez préselődött, magas alakja lehajolt hozzám, és egy szívdobbanásnyi idő alatt lecsapott az ajkaimra, karjai a derekamra kúsztak, mint valamiféle kígyók. Egész testemben megmerevedtem, és ezt be kell vallanom:
Irtózatosan jól esett.
Minden gondom elröppent erre a pár percre, zaklatottsága nem emelte az enyémet, önzőn figyelmen kívül hagytam a baját, a forró ajkakat kompenzálták a hideg vízcseppek, amik a hajából hullottak az arcomba.
Sajnos túl hamar abbahagyta, és én éreztem, hogy ezzel más volt a célja. Gyönyörű aranyszőke fejét a vállamra ejti, arcát kishíján a nyakamba fúrja, mindkettőnk teste csurom víz.
- Miért nem vagy velem őszinte? - suttogása forró késként szeli fel a hideg álcámat, és minden bajom a felszínre tör.

Remegni kezdek.

Határtalan reszketés kerít hatalmába, ajkamba harapok, és próbálok pár szót kipréselni magamból, de tüdőm üres, a torkom száraz, az agyam tompult...
- Válaszolj...! - két kezével megkapaszkodik a vállaimban, de tőlem hiába vár most támaszt. Ezernyi érzelem kavarog a szemeiben, s én nem tudok gátat szabni a kitörő érzelmeimnek, az arcom talán fájdalmasan eltorzulhatott.
Megtörtem talán?
- Mi a baj? - most már ő is végleg összezavarodott, és ha magamnál lennék, ha nem lennék teljesen lebénulva, imponálna is határozottsága. Örvénylő zöld szemei aggódnak, és mégis parancsolnak. Arcának élei nem lágyak, hanem most valamiféle más formába rendeződtek.
 Tekintete megakad a levélen az ágyon, majd rám néz, és két lépéssel ott is terem.

Na ez volt az a pillanat, ami annyira kijózanított, hogy gerjesztettem egy óriási szelet, és a levelet magamhoz vonzva tekintetek vörösen megvillanó szemeibe. Remegő kézzel fogtam meg a papírt a családi pecséttel, ő pedig felegyenesedik, és a hajába túr. Azonban mikor felfigyel arra, hogy a kezemben levő papírlap is reszket, tanácstalanul mér végig.
Vajon tényleg megtörtem?
- Nem szabad... meg fogom oldani... - hangom rekedtes és remegő, a papírlap ezer kicsivé tépődik az apró szélviharban, amit a tenyeremben keltettem. - Meg fogod tudni, de most... most... el kell rendeznem a dolgaimat...
Ez úgy hallatszódott, mintha meghalni készülnék, de tudtom, hogy nem tágít innen addig, ameddig meg nem tudja mi a bajom.
És én minden eszközzel távol fogom tartani tőle.
 
Ő pedig fenyegetőbb, mint eddig valaha bármikor.

A vörös fény vadul öleli körbe, ami a felkelő nap haragjából vetődik ránk. Árnyéka beterít, és nem érzem annak hűvösségét. Arany haján megcsillan a fény, szemeibe nézni nem merek, mert attól félek, hogy olyat látok, amit nem tudok feldolgozni.

Esendőségem és tanácstalanságom az, ami a legjobban irritál és korlátoz a beszédben.



Szerkesztve Meera által @ 2010. 06. 22. 20:30:12


Nejicica2010. 06. 22. 17:26:59#5651
Karakter: Ichijou





- A dolgomon. – a hangja rideg.

 

- Ne légy ilyen hűvös. Ne kényszeríts arra, hogy az alelnöki posztomra hivatkozva kérdjem meg, újra – elnézem mást úgysem tehetek, tény hogy ez aljas húzás ellene de tudnom kell dolgokat, mostanában mindketten csak titkolóznak előttem, Kaname és Karen is. A többiek szinte zavartabbak mint én és várják tőlem a megoldást.

 

- Kuran elnök úrral ejtettünk meg egy megbeszélést – beszélgetést…?

 

- Szabad megtudnom, milyen ügyben? – ügyelek arcvonásimra mindig de néha annyira nehéz.

 

- Majd elmondja, ha akarja – vállatvon, nekem ez nem tetszik, nehéz lenne nekem elmondania, Kanamétól kevés sikert várok. Sóhajtok és elhunyom a szemeimet.

 

Reménykedve pillantok rá de nem engem figyel, azonban mások ezt teszik, szemem sarkából végigmérem a szobát. Az eső kopogtatni kezd az ablakon.

 

- Karen, talán nyitottabbnak kellene lenned – gyengéden megérintem kézfejét.

Nem csak ő ilyen mindenki, az egész vámpírközösség, ez olyan ostobaság, az itteniekkel az élen.

 

- Ah, bocsánat – leül mellém és megfogja a kezem. Meg akar nyugtatni? Ennyire átlátszó vagyok? Vigyáznom kell hogy mit engedek láttatni az arcomon. De jól esik a hideg keze.

 

- Valami gondod van, amit nem tudsz megoldani talán? – nézek a szemeibe, először elgondolkodik végül megszólal:

 

- Mindent meg tudok oldani, és ha mégsem, nem egy tisztavérű segítségét kérném. – ez a végtelen makacsság. A tisztavérűek a vezéreink, nagyon kevesen vannak, és még szívességet is tesznek nekünk. Lehet hogy nagyképűnek látszanak és élvezik a hatalmat, de akármilyenek is nélkülük nem működne a vámpírtársadalom és ezt ő is tudja de nem áll szándékában feltűnően behódolni.

 

Ígérd meg, hogy ha mégis van ilyen alkalom, az enyémet kéred – elültettem a magot a fejében, őszintén nézünk egymás szemeibe. Az óráknak vége, felállok hogy elinduljak a lakosztályomba. Karen pillekönnyű csókja az arcomra belémfagyasztja a mozgást, megdermedek majd megérintem arcomon a területet ahol hozzámért és elmosolyodom.

Bíztató mosolyt küldök még mindig érzelemmentes kifejezésére, de szemében ott a kíváncsiság.

 

Mindenki előtt hagyom el a termet pedig ez nem szokásom. Vállamra támasztom a könyvet és haladok ki a szakadó esőbe.

 

Már majdnem a bejáratnál vagyok.

 

- Ichijou – san? – nevem hallatára automatikusan a hang irányába nézek.

 

- Yuuki-chan? Segíthetek valamiben? – nézek hatalmas boci szemeibe kedvesen.

 

- Um köszönöm nem csak kicsit unatkozom, ma semmi érdekes nem történt – mondja kicsit csalódottan de inkább boldogan. Szeretem Yuuki-chant mindig kedves és igyekszik mindenkinek az arcára mosolyt csalni. Tisztelem.

 

- Örülj amíg nincsen baj – őszintén mosolygok.

 

- Izé, nem láttad Zerot? Sehol sem találom mióta összefutott Karen-sannal – tanakodik el.

 

- Összefutott Karennel? – nem Kanaméval volt? Miért hazudott volna nekem? Ennyire nem bízik bennem? Velem van a baj?

 

- Ichijou-san? – néz rám kérdően. – valami baj van?

 

Megrázom a fejemet.

 

- Nem, semmi baj, és sajnálom nem láttam – nézek kicsit szomorkásan.

 

Elbúcsúzunk egymástól, tanakodva nézek utána.

 

Számat kicsit lebiggyesztem és visszaindulok a kollégiumba. Mindenki emberfeletti gyorsasággal meg hogy meg ne ázzon de én csak lassan sétálok. A könyvem és én magam is ronggyá áztam, most már úgy is mindegy. Tüsszentek egyet. Remek, remélem nem fáztam meg.

 

Leülök egy padra és nézem a felhős eget. Hamar ráunok, sajnos nem engedhetem meg magamnak a lustulást.

 

Felállok és bemegyek a kollégiumba. Sokan a halban beszélgetnek.

 

- Ichijou? Veled meg mi történt? – néz rám Ruka.

 

- Nem volt kedvem sietni – mondom nemesi egyszerűséggel.

 

- Netán van valami baj? Feszültnek látszotok – mondom meg őszintén.

 

- Mi folyik itt?! – csattan fel Hanabusa.

 

- Annyit tudok mint ti – sajnálkozom – ha bármit megtudok közlöm veletek.

 

- És a nagyapád?

 

- Mi van vele – ez most meglep.

 

- A vámpírtanács ügyködik, ami zavarja Kaname –samát. – mindenki feszült, az én dolgom lenne figyelni rájuk.

 

- Nem tudok semmit – hajtom le kicsit a fejem, a vízcseppek kis gyémántokként hullanak alá földre.

 

Felmegyek a lépcsőn minden felháborodott szólás ellenére majd megállok a tetején.

 

- Mindenki menjen vissza a szobájába és pihenje ki magát, túlzottan zavarodottak vagytok – nem mondhatnak nekem ellen így morogva mennek a saját szobájukba.

 

 

~§~

 

 

- Karen-san? – kopogok az ajtón. Léptek zaja majd kattan az ajtó zárja és kinyílik az ajtó.

 

- Ichijou? – megdöbben hogy csak úgy rá török de nem érdekel. Beengedem magam.

 

Szembe fordulok vele, testem hozzásimul az övéhez ahogyan ajkaim az övére tapadnak. Nem csókolom sokáig, a teste megmerevedett és nekem sem ez volt a célom csak hogy figyeljen rám. Fejemet egyik vállára hajtom, hajamból és ruházatomból még mindig csepeg a víz ezzel őt is összevizezve.

 

- Miért nem vagy velem őszinte? – szinte suttogok a vállába.




Szerkesztve Nejicica által @ 2010. 06. 22. 17:27:43


Meera2010. 06. 01. 20:19:29#5264
Karakter: Asano Karen (kitalált karakter)



Várom a tisztavérű reakcióit, mivel túlságosan is csöndben van. Sejtelmes elégedettség önti el a szobát, majd egy másik jelenlétet is érzékelek. Felkelek a zongorától, meghajolok feléjük, arcomra lusta, hűvös mosoly kúszik fel.

Nem látnak.

Ez az érzés fenomenális.

Odasuhanok a döbbent Ichijou elé, a Kuran leszármazott szemei csukva vannak, mintha a zene rabságában lenne. A szőke hajú férfi tanácstalanul, s kissé frusztráltan mered valahova, ahol sejt, de mégsem tud pontosan behatárolni.

Olyan kis naiv, és mégis...

Lágyan végigsimítok a vállán, le izmos felkarján, könyökéig, majd fuvallatnyi érzettel a kézfején, végül ujjait érintem meg finoman. Elengedem a meleg, sápadt bőrt, és kilebegek az ablakon, tudva, hogy Kaname tisztában van azzal, hogy én voltam a tettes.

***

Szobámba érve lehajolok, hogy levessem a cipőmet, hajam előrehullik, így csak két fehér nadrágba bújtatott lábat veszek észre. Óvatosan felemelkedek, és a tisztavérű bordó, kavargó csokoládészín szemeibe meredek. Tiszteletteljesen biccentek, a cipőimet az ágy széle mellé helyezem, és szolgálatkészen meredek rá.

Csendesen szuggeráljuk egymást, mígnem keze megindul, és el akarna venni egy tincset a hajamból, de csak a levegőt érintik ujjai.

Ne érjen hozzám.

Felfuvalkodott tisztavérű, beképzelt hatalommániás...

- Karen-san – kezdett el közeledni, de eldöntöttem, hogy nem hátrálok meg. Megalázó, és a diadalérzetét növelem ez által, ami semmi jót nem jelent számomra, csupán egyet jelent a megalázkodással.

- Parancsoljon – hogy nyelne el a föld... Kifejezéstelen arccal nézem őt, ahogy bő egyfejnyivel nagyobb magasságát kihasználva fölém magasodik.

- Szeretnélek valamire megkérni – vagyis nem utasíthatom vissza, he?

- Amiben tudok, segítek – felelek hűvösen, szerintem piszkálja a csőrét, hogy kétértelmű választ adok, az előbbi tiszteletlenség már csak hab a tortán.

- Az iskolának két prefektusa van. Az egyik Kiryu Zero, a másik Cross Yuuki. Azt akarom, hogy figyeld a lányt, és ha úgy adódik, védd is meg – olyan könnyeden beszél, mintha a holnapi időjárásról tenne rövid, és velős jelentést.

- Mit takar mindez? - emelem fel a szemöldököm kétkedve.

- Csupán annyit, hogy némely iskolai óráról az én engedélyemmel hiányozhatsz, némi szívességgel honorálva ezt – csillan meg fekete haja a Holdfényben. Lenyűgöző látvány, elismerem, de nem fogok a térde elé borulni.

- Elnézést uram, de én tanulni jöttem ide.


 

Mélységes csend telepedik le ránk.

 

Síri csend.


- Vegyem úgy, hogy visszautasítasz, Karen-san? - elsötétül az arca, de végül egy mosolyt erőltet az arcára. Beleharapok az alsó ajkamba, mielőtt olyat találnék mondani, amit megkeserülök.

- Szóval, kitalálta, hogy én voltam az. Mondjuk nem volt nehéz – elemzem a helyzetet, és egérutat keresek. Hogy mászhatok ki az emberlány megfigyelése alól? Végül is, ki neki az a lány? Ez kezd érdekes, és mégis roppantul veszélyessé válni.

- Kamatoztatni akarom a tehetséged – megdobban a szívem a mély hangtól, ne nem az önfeledt boldogságtól.

- A saját javára – szólom el magam megint, szemei villannak, és felém lendülő karját egy guggolással kerülöm ki. A következő pillanatban a csuklómért kap, de felugrom a levegőbe, és próbálnék az ajtó felé menekülni, már ki is nyitottam, a lábam kint volt, de...

Egy erős kéz tapadt hátul a nyakamra, megszorította satu módjára, berántott, az ajtó siralmas döndüléssel zárult be, én pedig a falra tapasztva találtam magam. Szemei vérvörös színben pompáznak, arca elnyúlt az elfojtott haragtól, minden izma megfeszült. Akár egy vérmes ragadozó, aki most szerzett magának egy igen értékes trófeát, áldozatot.

A levegő bennem rekedt a hirtelen, fallal való találkozással, karmaimat hol elernyesztettem, hol kieresztettem, csakhogy megnyugodjak. Nem szabad rátámadnom. Nem szabad...

- Tudd, hol a helyed, Asano – hajol a nyakamhoz, másik kezével simán arrább söpör pár tincset, és ajkaival megérinti a nyakam.

Olyan lépésre szánom el magam, amire még a világtörténelemben sem volt példa.

Egy erőteljes rúgást küldtem felé, de megfogta a lábam, és közelebb húzódott.

Gusztustalan állat!

- Eresszen el! - sziszegem a fülébe, mire elhajol tőlem, lángoló szemeit az enyémekbe fúrja. Tudom, hogy nem fog megölni, mert ritka kincs van a birtokomban.

- Nincs itt senki, mindenki órára készülődik – búgja alattomosan, amitől kikerekednek a szemem. Még van pofája azt feltételezni, hogy segítségért sikoltanék?

- Ne becsüljön le – sziszegem felé, mire erősebben nekinyomja a fejem a falnak.

- Eszemben sincs – mondja olyan arccal, hogy pusztán a látványától kiráz a hideg, ereje fellebben, és égeti a bőrön, akárcsak valamiféle rossz sav. Bizsereg tőle a testem, a félelem rázza ökölbeszorított ujjaimat.

Nem hatja meg csöndes szenvedésem, és óriási szelet kelt bosszúságában, érzem, hogy mennyire éles, és heves... Próbálok az ő szeléhez képest természeti manipulációval, és a bőröm felett pár centivel egy erős szélburkot hozok létre. Rettenetesen tépi a szél a ruhámat, a hajam valahol az égben lebeg, akárcsak valamiféle győzelmi zászló.

Lehunyom a szemeimet, és felkészülök a legrosszabbra.

- Engedelmeskedj – mondja végül lágyan, és elenged, szemeimbe néz, arcomról olvasni akar, akárcsak egy könyvről. Nem csúszok le a földre, épp ellenkezőleg: szilárdan talpra esem, és onnan próbálok érdektelen arcot vágni. Valószínűleg sikerült, mert megint közelebb lépett.

- A többiek nem fognak tudni róla.

- Hol érdekelnek engem a többiek? - húzom el a szám lustán, mire ő egy vészjóslóan erőltetett mosolyt vesz fel. Mint egy jól megtermett, gyilkos madár.

- Indulj, az utolsó két órára még visszaérsz – mondja, és mikor tétován az ágy felé pillantok, eltűnik, mintha sosem lett volna itt.


Mérgemben a falba markolok, és éles karistolás közepette kiragadok egy adag téglát, összemorzsolom a kezemben. Homokként pereg le ujjaim közül a törmelék, miközben ingerülten remegnek a lábaim.

Nyomorult. Megkeserüli még, arról biztos lehet. Közvetlenül érdemtelen támadnom, de a vámpíroknál kinek megy jobban mások manipulálása?

***

Felkapok magamra egy másik egyenruhát, túlságosan Kaname illata lett, amitől herótom lett. Undorodva rázom le magamról, és felveszem másikat. A lábbelit felhúzom, megfésülködöm egy pillanat alatt, és a sötét fák között sietek visszafelé az estit kollégiumba.

Természetesen nincs olyan szerencsém, mint ahogy szeretném, a velem egy magasságban lépkedő Zero felfedez az egyik fa ágán, s ahogy azt vártam, pisztolyát rám szegezi.

- Az órák nem a parkban vannak – arcára gúnyos, és mégis elégedett mosoly kúszik fel, hogy beleköthetett valakibe. Főleg egy vámpírba. Kikerülném, de utánam kap, ebből a lánc csörrenéséből következtetek. Egy jól irányzott csapással kicsapom a kezéből fegyverét, amit előttem lóbált, és a láncot elkapva tartom. Kék fénnyel szikrázik, és égeti a bőrömet, ez bizony démonvadász fegyver.

- Mocskos vámpír – morogja, és B-tervként rám akar rontani, de a bokrok s a fű zizegéséből rájövök, hogy társa már úton van erre. Meg is jelenik a barnahajú lány, kivont pálcával, és beáll kettőnk közé.

- Karen-senpai! Tilos a verekedés, és a lógás! Kérlek, add vissza Zerónak a pisztolyt, és távozz! - mondja határozottan, és a srác maga mögé tolja az izgága prefektust. Elém áll, próbál magasabbnak tűnni, de felesleges próbálkozás. Egyforma magasak vagyunk. Ő még egy fejjel kisebb is, mint Kaname.

Csodás.

- Engedéllyel nem tartózkodom a teremben. A verekedést nem én kezdeményeztem – nézek rá hűvösen, mire összerezzen. Ártatlan tekintet és test, puha, csokoládészín haj, a szeme dettó. Törékeny és aggódó.

Ez tetszik talán az elnöknek? Tetszik neki, hogy nagyobb hatalmával védelmezheti ezt a nádszálvirágot? Talán több perce fixírozhatom rezzenéstelenül, amikor arcára halvány pír fut fel, ujjait szégyellősen illesztgeti egymáshoz. Észbekapok, és a fegyvert egy apró lendítéssel a láncánál fogva az egyik fa ágához hajítom, amire sikeresen rátekeredik, s onnan lóg le, mint valami gyászos, és megfélemlítésre szánt ajándék.

Odakapják a fejüket, de az ezüst hajú, mire megint rám függesztené szürke, parázsló szemeit, eltűnök a fák között.

***

Elnézést kérve lépek be az osztályba, és elégedetten veszem észre, hogy Kuran sehol sincs, nesztelenül siklok fel a lépcsőkön, majd leülök Ichijou mellé. Igyekszem a történtek ellenére közömbös és hűvös arcot vágni, nem törődve a többiek lesajnáló tekintetével. Takuma aggódva pillantott rám, azután inkább ő is előrefigyel.

Az utolsó óra rémségesen unalmas volt, ám ahogy a tanár eltűnik a katedra mögül, a szőke férfi azonnal felém fordul, azzal a kedves mosolyával.

- Karen, hol voltál? - néz rám, zöld szemei érdeklődve vizslatják arcomat.

- A dolgomon.

- Ne légy ilyen hűvös. Ne kényszeríts arra, hogy az alelnöki posztomra hivatkozva kérdjem meg, újra – mosolya elnéző, és sugárzó, de mégis valami tanakodás csillan a szép zöld szemeiben.

- Kuran elnök úrral ejtettünk meg egy megbeszélést – mondom, mire az egyik női vámpír szemei baljóslatúan villannak rám. Talán Ruka lehet a neve. Lerí róla, mennyire rajong a tisztavérűért. Elfordítom tőle a fejem, nem érdekel a féltékenykedő vörös tekintet.

- Szabad megtudnom, milyen ügyben? - néz rám, mosolya kissé lehervad, de nem feltűnően. Kellemes, kesernyés illat árad felőle, amiből észrevétlenül szippantok egy kicsit.

- Majd elmondja, ha akarja – vonok vállat, és kihúzom magam ültő helyemben. Érzem, hogy egyre több szem fordul felénk, és egyre több fül hallgatózik. Odakint kopogni kezd az eső az ablakokon, én pedig boldog nyugalommal konstatálom.

Imádom az esőt.

- Karen, talán nyitottabbnak kellene lenned – érinti meg halványan és óvatosan a kézfejemet, de mégis, valami zavartság ült ki az arcára. Min töprenghet ennyire?

- Ah, bocsánat – teszem rá a kezemet én is az övére, hogy valamiképp megnyugodjon. Kellemesen meleg a keze, ami kifejezetten nyugtató hatású. Ha még a Zerós incidensről is tudomást szerez, akkor be fog zárni a gardróbjába.

Mint kiskorunkban.

- Valami gondod van, amit nem tudsz megoldani talán?

- Mindent meg tudok oldani, és ha mégsem, nem egy tisztavérű segítségét kérném.

- Ígérd meg, hogy ha mégis van ilyen alkalom, az enyémet kéred – jelentőségteljes pillantásától megenyhülök, és mikor fel akar állni, egy fuvallatnyi, óvatos csókot nyomok arra a segítőkész arcára.


Nejicica2010. 05. 27. 19:58:42#5198
Karakter: Ichijou



- Ne haragudj, Ichijou-san, de én inkább olvasgatnék egy kicsit a szobámban – ehh?

 

Ugyan már, Karen-san, egy kis társasági élet! – mutatok a többiekre, karját kiveszi az enyémből - Nos, ahogy akarod, nem akarom rád erőltetni, ha nem éreznéd jól magad. – kicsit szomorkásan nézek rá.

 

- Majd máskor bepótoljuk – rideg, mint a legtöbb alkalommal, lustán felmegy a lépcsőkön. Hanabusa szúrós pillantást vet felé.

 

Itt megszakad a megfigyelés, mentem a saját dolgomra.

 

 

~§~

 

 

- Ichijuo-san mit eszel az új lányon? – felpillantok a teáscsészémről.

 

- Csak egy régi barátom – dőlök hátra a kanapén – Úgy érzem segítenem kell neki, de nem nagyon engedi – sóhajtok – De természetesen mindem tőlem telhetőt megteszek bizonyos határokon belül – pattanok fel.

 

- Ichijou-san te túlzottan energikus vagy – mondja Shiki unottan, csak vállat vonok és elhagyom a szobát.

 

 

~§~

 

 

- Kaname? – nézek el vállam felett mikor elmegyek a szobája előtt - Vajon hol van?

 

- Itt – jelenik meg hátam mögött, ilyenkor néha megijeszt, de most valahogy számítottam erre.

 

- Ha akarsz jöhetsz – megy el mellettem, mi?

 

Egy hang nélkül baktatok mögötte, gyorsan megy.

 

Lágy zongora szó hallatszik messziről, a nappalisok egyik tetőterénél lévő zongora lehet az, ismerem azt a zongorát, régen játszottam de nem hiszem hogy ma már tudnék bármit is kezdeni vele, legfeljebb pár óra gyakorlás után.

 

Kaname az ereje egy részét kiengedi, így észre sem lehet venni hogy itt vagyok… direkt csinálja?

 

A zongora magától játszik, régi darab, ilyenre biztos nem képes…

 

Mi, vagy inkább ki zongorázik? Kanaméra pillantok, szemeit lehunyta és élvezi a muzsikát, én ezt nem értem…

 

A dalnak vége.

 

Lehet hallani ahogy az illető feláll a székből ahogy az nyikorog, pár lépés zaja majd megtorpan. Értetlenül meredek a semmibe. Ajkaim lefelé görbülnek, direkt játszadozik velem?

 

Ha megtehetném sarkon fordulnék, de nem szabad. Várom a reakciókat.

 

Ismét elindul, cipőjének minden koppanásánál legbelül megrezzenek.

 

Egy finom kéz simít végig karomon egészen le tenyeremig majd elengedve ujjam hegyénél. Meglepődtem, de ismerős.

 

Enyhe szellő fut át a padlástéren, a finom muzsika visszhangzik a fülemben.

 

- Mehetünk? – fújom ki a levegőt.

 

- Menjél, még egy kis dolgom van. – elszontyolodva nézek, mikor kezdett előttem titkolózni?

 

Nem számít, ha akarja elmondja, de aggódom érte, túlzottan tönkre teszi ez az élet.

 

Kint a nappalis hölgyeken próbálom magam átverekedni több-kevesebb sikerrel. A prefektusok segítségemre voltak.

 

Már bőven süt a nap, sokan biztosan alszanak. Szemeimet eltakarom, ha sokáig maradok kint leéghetek, nagyon meleg van.

 

Benyitok az estis kollégiumba, sehol senki. Kicsit körbenézek de semmi, azaz senki.

 

Lustán bemegyek szobámba, Shiki már bővel alszik, lezuhanyozom, majd befekszem az ágyamba és el nem nyom az álom.

 

 

~§~

 

 

 

Reggel, minden átlagos, néhányan gyanakodva néznek végig rajtunk, azokon akik mindig Kanaméval vannak, erről jut eszembe Kaname sehol és Karent sem látom. Zavarodottan nézek körbe, kicsit ideges vagyok, nagyot nyelek.

 

- Ichijou, valami baj van? – néz rám üres szemeivel Ruka.

 

- Ugyan, semmi – mosolygok rá, legszívesebben gyöngyöző homlokkal rohannék körbe az iskolában hogy megtaláljam Karent.

 

- Ideje menni – nyitom ki a bejárati ajtót s vezetem az estiseket a tantermekbe, ha Kaname nincs itt akkor nekem a dolgom ezekre ügyelni.

 

Hanabusa mellettem haladva megy el a sikongató hölgyek előtt.

 

- Hol van Kaname-sama, és Karen? – néz rám halálos nyugalommal. Nem csak én vagyok ideges, rossz előérzetem van, de nem attól félek hogy Kaname tesz valamit Karennel, nem, valami készülődik, a levegő minden egyes nappal nehezebb.

 

- Nem tudom.

 

- Neked tudnod kéne! – förmed rám, nem válaszolok.

 

Az első óra után Karen csatlakozott hozzánk, mellém ült de nem szólt semmit, Kaname sehol.

 

Órák után:

 

- Karen, hol voltál? – kérdem kedvesen.


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).