|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Laurent | 2012. 11. 04. 21:06:15 | #24068 |
 Karakter: Sergej
Megjegyzés: ~vicii~ Törpének
Sergej:
Hihetetlen, hogy az emberek mennyire törékenyek tudnak lenni. Megsértődni azon, hogy őszinte voltam?! Most komolyan, hová fejlődik ez a világ? Bár belegondolva lehet hogy nem kellett volna tehénnek nevezni a lányt, aki felvett tíz kilót a társa elvesztése feletti bánatában, és nem hogy én, de az Atyaúristen sem tartotta volna meg őt! Hihetetlen. Ahogy az is, hogy ezért szívinfarktusban itthagyott engem a kedvenc igazgatóm. Szívás az élet, mi? Szóval hiába új főnök, és hiába nyalta volna a talpam csillogósra, akkor is szedtem a sátorfám, és egy új társulathoz jelentkeztem. Nem is kellett várni a válaszra, szinte láttam a szemeim előtt, ahogy felbontás nélkül rábólintottak mindenre.
Nekem tényleg nem kell sok. Van saját lakókocsim, ha úgy esik, plusz apróért a városban is bemutatózok, reklámként a cirkusznak, magamra főzök, külön mosok, és a fellépőruhám is egyedül varrom meg. Meglepő módon nem kell senki, hogy esti mesét mondjon, nem alszok macival sem... Tehát csak a városnézés maradt hátra, és a képeslapvásárlás.
És felettébb bosszantó, hogy az ember elgondolkozva megy az ember, és valami nekiütközik, és ahelyett, hogy továbbmenne vagy talán elnézést kérne, bámulni kezd. Bár kedvemre való, hogy a szemembe mer nézni, sőt, alaposan végigmér... És a szívem pár ütemet félrever ahogy lassan végigkúszik rajta tekintetem.
A mérete pont megfelelő, a haja is olyan színű, igaz hosszabb és kócosabb, na meg csillogóbb, a bőre talán fehérebb, amitől még éteribb megjelenése van. Arca szinte a tenyeremért kiált, ajkai vérlázítóan figyelnek felém, kissé eltátva... Csak a szemei. Egyedül azok a kékek mások. Nem sárgás-sárszínűek, akárha annak a másik alaknak emlékeimben, hanem olyanok, akár egy melegvizű forrás...
Tehát irritál. Nagyon emlékeztet Rá, én pedig nem szeretem, ha csak egy illatfoszlányt is érzek, vagy ha emlékeznem kell. Ajánlom neki, hogy ne kerüljön elém. Szerencse, hogy nem ismerem a részegség fogalmát, különben nem tudom, hová fejlődnék. Nos, megelőzendő a téveszméket, és mivel ő nem úgy tűnik, mint aki bocsánatot akar kérni...
-Nézz a lábad elé, törpe. - dörmögöm halkan, de alsóbb régiókban biztos hallható még.
-Te pedig ne foglalj ilyen sok helyet, melák.- fel van vágva a nyelve, és úgy érzem, élvezetes szócsatákat lehetne vívni ezzel az alakkal... de helyette kikerül. – Tapló… - azzal eltűnik a szemem elől, én pedig vigyorra húzom ajkamat. Érzem a csontjaimban, hogy találkozni fogunk.
~*~
Alig húzták be a táborba a kocsim, már egy csomó kíváncsi tekintetet érzek magamon. Sármos mozdulattal túrok a hajamba, a kalapom felcsapva, majd zakóm megrántva kissé kisimítom a nemlétező ráncokat, és a legfontoskodóbb alak elé lépek.
-Sergej.
-Ó, már vártuk önt! Jöjjön, bemutatom a többieknek!
Azzal a nagy sátorba kísér, és amíg a sablont darálja, körbenézek. Magas tető, széles hely a produkciókra. Ámbár csak két trapézt látok, ami nem jelent jót a technikusokra nézve. Több teret akarok. Udvariatlanul szakítom félbe hát a biztos sok időt igénybevevő beszédet és előterjesztem igényeim. Elfogadtatik, és a nagy humbugom átestetik a mai nap. Zsebre vágott kézzel lépkedek hát a körúton a főnök mellett, aki körbemutat mindent nekem, habár szúrós megjegyzéseim után tartózkodik a részletektől, melyekre láthatóan nem vagyok kíváncsi. Sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy akárkire átruházná ezt a feladatot, ha tudná.
-Állományunk nem túl nagy, mindössze 12 lovunk van, közülük kettő hetek múlva elleni fog. Van pár medvénk, meg persze kutyáink. Ó, és ők pedig itt a büszkeségeink, öt bengáli tigris, abból az egyik albínó…
Be nem áll a szája, így van időm körbenézni a kulisszák mögött is, nem mulasztva el a szóba kerülő tigrisek közt fekvő alakot sem. Szinte diadalmas érzés kerít hatalmába. Nem megmondtam, hogy még látjuk egymást?
-Kitalálom, a seggdugaszt meg a tigrisek nevelték. - szúrom közbe, mire a diri bosszús lesz, a szöszi meg morcos.
-Marcel… megint mit keresel itt? Nem megmondtam, hogy menj be a tigrisek közé? Ha valami történik veled, engem fognak elővenni. - pattog, láthatóan kevés tekintéllyel. Nem lesz nehéz megfőzni.
-Uram, nézze a jó oldalát, ha történne valami, Jonathan legalább dolgozni kezdene, és nem az artistákkal üzekedne. - ó, tudtam, hogy ő is érdemes a rá pocsékolt szavakra!
-Jonathan… az az átkozott!
Halk nevetés, mégis mintha ordítanának a fülembe. Nem az a gúnyos, amivel kinevettek engem, inkább.. Puha és lágy, akárha kis csengő csilingelne... És a puha mozdulatok, mellyel szalmátlanítja a haját!
-De ki ez a felvágott nyelvű behemót? Kérem, mondja, hogy a cicák vacsorája…- elfojtom a vigyorom, hiszen a zsigeremben érzem, hogy ez már most fergeteges!
- Fogd vissza magad, Marcel. Az úr Sergej, és mostantól nálunk fog dolgozni. - sóhaja feldobja a napom, lemondó tekintete maga a Napfény.
-Én most elmegyek, megkeresem Jonathant, te pedig vedd elő a jobbik éned és vezesd körbe Sergejt.- látom a hála villanását a szemében, hogy leadhatott, akár egy csomagot, de az érzés kölcsönös.
-Nem köthetném inkább fel magam?
Ejj, micsoda összeszokott mozdulatok! Szarkazmus kúszik fel a torkomon, félő elhányom a szavakat, amik kibukni készülnek belőlem. Eddigi kalauzom elfüstöl, az új pedig kényelmesen tápászkodik fel, láthatóan nem fűlik a foga ehhez. Vagy inkább hozzám. Helyes.
-Nem tudom, hogy képesek elviselni a tigrisek. Én a helyükben minimum felfaltalak volna.- piszkálni akarom, és a késztetésnek miért állnék ellen?
-Engem szeretnek, de te még mindig lehetsz a vacsorájuk. - ó, gyerünk, tudsz te jobbat is!
Felhorkantok, és nem vagyok elégedett, mire a kis védelmező házicicák felmorrannak. A titkuk a megfélemlítés. Az ösztön csak akkor uralkodik el rajtuk, ha gyanús vagy, ijedt, vagy véres. Mivel nem vagyok betoji, hiszen jég folyik az ereimben, azt hiszem az elsőn kívül a második két lehetőséget kizárhatjuk. Nem vagyok egér, hogy féljek, igaz?
-Nyugi, Hamlet, mindjárt elkotródik innen ez a melák. - végre kiballag a ketrecből, én pedig örömmel várom a leendő együtt töltött pillanatokat. Nekem a menny lesz, neki a pokol. Jó laposztás! - Gyere, ne ingereld a tigriseket. - indul meg előttem, én pedig egy kényelmes lépéssel mellé lépek, meglepettséget tettetve.
-Ó, azt hittem, hogy a te szagod irritálta őket. De belegondolva, igazad van. Állatokkal csak az lehet ilyen jóban, akinek szintén dögszaga van. - vonok vállat mártírképpel, mire haragosan villannak rám azok a szép íriszek.
-Így hát szerencse, hogy nem bűzlök a pacsulitól. - felcsillannak a szemeim, és gunyoros félmosolyra húzom a szám.
-Á, szóval ezért ilyen finom a parfümöm. - lepődök meg látványosan. - Gondolom, a mellékillatok az alsóbb régióban maradnak, és itt fent már csak élvezni lehet... nos... mindent. - ragadozó tekintettel várom válaszát, ám helyette elfordulva int egy irányba.
-Arra van a konyha. Kondérban szoktunk főzni, mindenkinek jut elég. Ha van tálad...
-Nem eszek moslékot. - szúrom közbe semleges hangon. - Külön konyhán élek. Tudod, a szervezetem nem tűri a fura ízeket.
-Mégis mi bajod van? - áll meg, rámpillantva paprikásan, míg én hűvös nyugalommal viszonzom a pillantását.
-Ó, az égvilágon semmi. Csak ezek nem érdekelnek. Mutasd meg, hogy kivel beszéljek a trapézokkal kapcsolatban, meg hogy mi dolgom lesz még itt, aztán csak hagyd, hogy idegesítselek. - puszikát dobok felé, mire elhátrál tőlem kissé rózsaszín pofival.
-Minden délután gyakorolhatsz, amikor az időbeosztás... - szűri fogai között, de megint közbevágok.
-Ugyan, nem vagyok amatőr, hogy holmi próbákkal fecséreljem időmet. - legyintek, és nem mulasztom el a hitetlenkedő villanást az arcán. - Ha lehet, a próbára való drágákat át akarom szerelni a fellépéshez használandókhoz. Kettő nem elég nekem.
-Nem szoktál próbálni? - emeli fel a szemöldökét. - Mindenki próbál. És egy olyan életveszélyes szerep, mint a tiéd... - rossz szokás, ha megint a szavába vágok?
-Egyszer szoktam próbálni, méghozzá azért, hogy a fényviszonyokat megszokjam, valamint hogy tudjam, melyik trapéz hol van. És ha annyira életveszélyes lenne, már belehaltam volna, nem? Tehát a próbát meghagyom a másodrangú fellépőknek. Az időmet is. Rájuk fér.
Vigyorra húzom a szám, zsebre vágom a kezem, míg a nagy sátor felé indulok. Nem vagyok kíváncsi a bohócok lakóhelyére, vagy az állatokkal fellépők helyére. De nem követ a kis kalauzom, csak áll egy helyben, kifürkészhetetlen arccal nézve rám, míg én a vállam felett szólok vissza rá.
-Odalent lassabban terjed a hang? Szólj, ha lassabban kell beszéljek hozzád. - artikulálok és lassítok beszédemen, elégedetten zsebelve be gyilkos pillantását. - Én megyek Naaagy sátorba. Jönni velem, Kicsi Törpe?
Amikor látom, hogy épp csípősen szólna vissza, hátravetett fejjel nevetek fel. Nem jókedvűen, hanem gúnyosan, nem tudván sikeremmel betelni.
-Ugyan, te génmanipulált létra. Ha a magas légnyomásban összemenne az agyad, legalább jegyet árulni fogsz nekünk tudni. Vagy elrepült lufikért ugrálhatsz. - most ő vágott vissza, de ahelyett, hogy megsértődnék, inkább élvezem, mintha hájjal kenegetnének.
-Nos, belátom, neked nem adnák ezeket a munkákat. A jegyadóból nem látszanál ki, és a lufikra egy kilométeres kötél kellene, hogy megfogd őket, ha elrepültek. - vágok vissza, és látom az ő szemében is felébredni a harci szellemet.
-A te fejed meg kilógna onnan. Bár nem kár érte, nem ijeszted el legalább a nézőket. - áll hetyke tartással, csípőre vágott kézzel, míg én előtte zsebre dugott mancsokkal, űberlazán.
-Néztél már tükörbe? Ó! - a szám elé kapom egyik végtagom. - Hát persze, nem ismered. - látványosan végigmérem őt. - Nem baj, Törpicsek. Ha eljön a Hófehérke érted, ő legalább szép lesz helyetted is.
Kinyúlva megpaskolom a fejét, és még azelőtt otthagyom nagy léptekkel, mielőtt utánam szólhatna. Lelkem felpezsdült, és a vérem bugyog bennem. Ó igen, élvezni fogom az ittlétem minden cseppjét, ha bele is pusztulok! Szinte lelkesen lépek a nagy sátorba, fintorogva kerülve ki az orrom alá dugott fecniket, amiket dedikálandó adnának oda. Ezek is hamar megtanulják, hogy nem leszünk puszipajtások.
Végül csak találok egy emberkét, aki tud segíteni a trapézokon. Levetetem a hálót, és sietve mászok fel, megragadva egy közeli darabot. Odalent még próbálnak, de úgysem fogjuk egymást zavarni. Elférünk, nem? Lendületesen rúgom el magam, lehunyt szemmel engedem el egy kézzel a rudat, majd lábaimat lendítve reppenek a tér másik felére, az ott lógó felé. Kissé elszámítottam, így ügyes perdüléssel akasztom a lábam rá, és hogy a mozgásban ne legyek korlátozva, zakómat lecsúsztatom, és az állványhoz lendülve lehajítom rá. Felülök a rúdra, és felmérem a terepet, a magasságot, és próbaképp meglendítve egyszer magam átugrom a másikra. Ötletek kavarognak a fejemben, és úgy érzem, bármit meg tudnék csinálni most.
Néha lekiabálok, hogy a fényekkel lefelé világítsanak, vagy felfelé, mert ha a trapézokra fognak, nem fogok látni, márpedig ugye, néha nem árt az ilyesmi. A tetőszerkezetről kérdezek, és a felém ordított szakkifejezések még lelkesebbé tesznek. Persze túl elfoglalt vagyok ahhoz hogy figyeljek minden lendülő rúdra, így nem is veszem észre, hogy a négyes laza. Nem tűnt fel, holott ez szokott az első lenni. Amikor egy reccsenéssel leszakad az egyik tartópánt, és féloldalasan lifegve pördül meg, egy kézzel kapaszkodva rugaszkodom el átszellemült arccal, élvezve, sőt fürödve a lentről felszüremlő sikolyokban, hördülésekben. Alig érem el a hármast, már lököm is vissza magam, és elkapva a lógó rudat lecsúszok az alján lévő gömbig. Találgatom, ezt hogy fordíthatom a javamra.
Alig vagyok fent tíz percet, mégis óráknak tűnnek a pillanatok. Hosszú pillanatokig állok az állványon, ahonnan elindultam, a vállamon átvetve a zakómat, és lemászok lassan fentről. Persze ott felháborodás fogad, hogy miért mentem vissza a hibás trapézra, és hogy azt hitték, le fogok zuhanni, mert két hosszú pillanatig csak elveszettnek látszottam lentről, amíg meg nem kapaszkodtam az aljában. Legyintve hessintem félre a legtöbbjét, a szívósabbja meg lekopik, ahogy egy fokkal hangosabban kezdek el beszélni a technikussal.
-Nagyobbítsák meg a gubicsot rajta a végén. És két trapézt szeretnék egy mérlegre tenni.
-Mérlegre? - emeli fel a szemöldökét.
-Igen. A sátor csúcsáról lógatni egy naagy rudat, annak két végén a trapézokkal. Középen meg legyen a függő rúd. - bólintok, hogy van-e valami akadálya ennek.
-És a hálót hova tegyük? - pillant a hálóhoz kellő kampókra.
-Sehova. Azt hiszem el fogom kapni amit kell. - emelem fel a fejem. - Mindig elérem a célomat.
-Azt hiszi? Itt nem hinni kell! - háborodik fel, mire páran felénk pillantanak.
-Mi az, Melák! Ugrálás közben elvesztetted az agyad? - hallok egy ismerős hangot mögülem, mire félvigyorral fordulok felé.
-Kár, hogy neked sosem volt, mert akkor talán kölcsönkérhettem volna. - vágok vissza tétovázás nélkül, majd visszapillantok a technikusra. - Nos, apafej, elnézem, ha holnapra nem lesz kész, de utána én magam állok neki. Nem bírom a tesze-toszákat.
Majd még egy utolsó pillantást vetek a kis mitugrász Törpicsekre, és lépek a lakókocsim felé. Ideje pihenni, mielőtt első nap annyira megutálnak, hogy rekordot döntök.
|
| vicii | 2012. 10. 31. 19:54:54 | #23971 |
 Karakter: Marcel Aerialist
Megjegyzés: (Melákomnak - Launak)
Új város, új emberek, új környezet. Az én érdeklődésemet valamiért most mégsem tudja felkelteni.
Unott arccal bóklászok a városban, csak hogy ne üljek egyedül a lakókocsimban. A lábaim maguktól visznek, fogalmam sincs, merre lehetek, de nem is izgat igazán. Egyszer majd csak visszatalálok.
A hömpölygő embertömegből, bár nem akarom, mégis erősen kirívok. A többiek talán ösztönösen érzik már, hogy nem vagyok közéjük való, hogy más vagyok, mint ők. Sok kíváncsi tekintet vetül rám, de nem foglalkozok velük, csak megyek, amerre a lábaim visznek. A kellemes, hűvös levegő borzongat, egészen felfrissít ezen a hűvös reggelen.
Az egyik sarkon befordulva viszont kellemetlen meglepetés ér, lendületesen nekisétálok egy széles, kemény mellkasnak és jóformán felkenődök rá.
Meglepetten pislogok fel, és amit először megpillantok, az egy villogó ragadozótekintet. Egészen igéző, de vészjósló szempár. A gazdája pedig egy kimagasló alak, a szó szoros értelmében. Talán ha a válláig felérek. Magasságához arányos testalkat párosul, széles mellkassal és még szélesebb vállattak. Az arca pedig…
Meg kell hagyni, kimondottan jóképű férfi. Markáns vonásai vannak, amelyek karakteressé teszik az arcát. Erős állkapocs, kissé szögletes áll, egyenes orr, ami előkelőséget sugároz. Szemei vékony vágásúak, a színük pedig ragyogó türkiz, a kék és a zöld közötti átmenet határán található. Szemöldöke vékony, szép ívű, félhosszú szalmaszőke haja végtelenül puhának tűnik. Összefoglalva egy jó kiállású, vonzó férfi, de van benne valami, ami mégis óva int, miszerint kerüljem el messzire…
- Nézz a lábad elé, törpe.- morran végtelenül mély, mégis selymes hangján, nekem pedig villan a tekintetem.
- Te pedig ne foglalj ilyen sok helyet, melák.- vágok vissza csuklóból, a ragadozó szemek pedig felvillannak. Viszont semmi kedvem most valami véget nem érő, röhejes szócsatát vívni egy nagyra nőtt bugrissal, ezért csak bosszúsan kikerülöm és ellépek mellette. – Tapló…- morgom még utoljára, majd felvéve a kényelmes tempómat tovább indulok, hogy elüssem az időt…
*
Állítólag ma új fellépő érkezik a cirkuszba. Az igazgató már beharangozta a legújabb fogását, valami artistát. A legtöbben összegyűltek a nagy sátorban, hogy megnézzék maguknak, de én nem vagyok rá kíváncsi. Valahogy ma ilyen hangulatom van.
Inkább a cicák ketrece felé veszem az irányt egy kis békesség reményében.
- Héj, mi a helyzet, pajtik?- kérdem elmosolyodva, mikor közelebb érek, a tigrisek pedig lustán pislognak felém. Két ketrecben vannak, az egyikben kettő, Ariel és Titánia, a nagyobban pedig három, Macbeth, Hamlet és Othello. Gyönyörű bengáli tigrisek, mindegyik csodálatos példány, de a legkülönlegesebb közülük mégis Macbeth, az egyetlen albínónk. Az állatidomárunk, Jonathan nagy Shakespeare rajongó, le sem tagadhatná…
Hamlet, amint meglát, izgatott pofával kel fel, majd felém lép és a rácsoknak dörgölőzik. Mosolyogva simogatom meg az oldalát. Könnyedén nyitom ki a ketrec ajtaját, a cicák pedig lelkesen gyűlnek körém, ahogy belépek. Ilyenkor elégedettség fog el, ugyanis Jonathanon kívül csak engem fogadnak el.
Othello üdvözlésképpen felém biccent hangosan morranva, Macbeth az oldalamnak dörgölőzik, én pedig mosolyogva borzolom meg a fejét. Ezzel megelégedve leheveredik a szénába.
Hamlet a leglelkesebb, nem is titok, ő a kedvencem. Szinte feldönt, ahogy hízelegni kezd, és ahogy lecsüccsenek a szénába, rögtön letámad és az arcomat kezdi nyalni. Nevetve tolom el magamtól, ő pedig dorombolva heveredik mellém, kifliként körbeölelve. Az oldalának dőlök és simogatni kezdem, majd elégedetten helyezkedem el. Ezt már szeretem…
*
Furcsa nesz üti meg a fülem… emberi morajlás… bosszúsan lesek ki a szemhéjam alól, a távolban pedig két alakot pillantok meg, az egyik magas, szélesvállú, míg a másik alacsony, kövérkés. És ahogy egyre közelebb érnek, felfedezem benne a cirkuszigazgató lelkes, rekedt hangját.
- …ők pedig itt a büszkeségeink, öt bengáli tigris, abból az egyik albínó…- magyarázza lelkesen, de egy gúnyos hang közbevág.
- Kitalálom, a seggdugaszt meg a tigrisek nevelték.- mondja szórakozottan, és bár eddig próbáltam nem tudomást venni róluk, most rávillan a tekintetem.
- Marcel… megint mit keresel itt? Nem megmondtam, hogy menj be a tigrisek közé? Ha valami történik veled, engem fognak elővenni.- hord le az öreg feddő hangon, én pedig fáradtan ülök fel és kezdek nyújtózni.
- Uram, nézze a jó oldalát, ha történne valami, Jonathan legalább dolgozni kezdene, és nem az artistákkal üzekedne.- felem gúnyos mosollyal, mire a kis emberke feje egészen elvörösödik a dühtől.
- Jonathan… az az átkozott!- sziszegi, én pedig szórakozottan nevetek fel, majd nekilátok a szalmát kibogarászni a hajamból.
- De ki ez a felvágott nyelvű behemót? Kérem, mondja, hogy a cicák vacsorája…- pillantok az igazgatóra könyörgő tekintettel.
- Fogd vissza magad, Marcel. Az ú Sergej, és mostantól nálunk fog dolgozni.- mutatja be elégedett mosollyal, én pedig elkeseredetten felsóhajtok. Más se kellett, mint egy túlméretezett tapló…
- Én most elmegyek, megkeresem Jonathant, te pedig vedd elő a jobbik éned és vezesd körbe Sergejt.- mondja kedves mosollyal, hangja viszont figyelmeztető, nem tűr ellentmondást.
- Nem köthetném inkább fel magam?- kérdem fásultan, de olyan gyilkos tekintetet kapok, hogy inkább beletörődve a sorsomba felállok és nekilátok leporolni a ruhám, és kiszedegetni belőle a szalmát. A kis, kövér öregember pedig úgy szelel el, mintha minimum egy falka megvadult késdobáló kergetné, én pedig itt maradok ezzel a hatalmas emberrel.
- Nem tudom, hogy képesek elviselni a tigrisek. Én a helyükben minimum felfaltalak volna.- jegyzi meg csak úgy mellékesen, én pedig vetek rá egy lesújtó pillantást.
- Engem szeretnek, de te még mindig lehetsz a vacsorájuk.- sandítok rá. Hamlet úgyis kezd ideges lenni az idegen miatt, a farkát csapkodva köröz körülöttem. És ha Hamlet ideges, akkor a többiek is idegesek.
Sergej gúnyosan horkant fel, a hang pedig nem tetszik Hamletnek, idegesen vicsorogva szisszen felé, de furcsa módon az idegen meg sem rezzen.
- Nyugi, Hamlet, mindjárt elkotródik innen ez a melák.- pacskolom meg kedvenc tigrisem oldalát, majd kelletlenül lépek ki a ketrecből, gondosan bezárva magam mögött. – Gyere, ne ingereld a tigriseket.- biccentek felé, majd könnyed léptekkel indulok meg. Ha az igazgató azt mondta, muszáj, akkor bármennyire nem fűlik a fogam hozzá, körbe kell vezessem…
Szerkesztve vicii által @ 2012. 10. 31. 19:57:04
|
| timcsiikee | 2010. 05. 18. 22:27:03 | #5064 |
Karakter: Oyadama (Hiyámnak)
Oyadama:
- Figyelmeztettelek Kiyo, hogy készülj fel, most pedig mars ki.
- Nem merem! Még sohasem csináltam háló nélkül! – agyamra megy ez a kölyök. Mit képzel? Szórakozni jöttünk ide? Nem… azok jönnek ide szórakozni, akik fizetnek a jegyért, neki pedig én fizetek azért, hogy azt csinálja amit parancsolok neki. Ha ez így folytatódik, be kell vezetnem a korbácsot is.
- Kiyo. Nem a te döntésed, hogy ki mész vagy sem. Ha nem akarod a munkanélküliek sorát gazdagítani, kimész, és szerepelsz – hangom halk mégis fenyegető, szemeimből süt a szigor. Ne kekeckedj velem fiacskám, mert szörnyen megbánod.
- De... de értse meg, Seizetsu-sama, hogy ilyen magasságban még nem voltam! Nem sok sikerülni... le fogok esni! – kezdem nem érteni, hogy mit is láttam ebben a fiúban, amikor befogadtam. Igazi kis nyafogó gép. Nem fogja sokáig húzni a társulatban.
- Akkor ess le. Az a dolgod, hogy szórakoztasd a közönséget. Ha leesel, legalább szánalomból megtapsolnak majd – kijelentésemre olyan sírós fejet vág mint még soha, szájára tapasztja kezeit, hogy visszafogja hangját. Nem igazán hatnak meg a könnyek. Attól nem lesz siker ha sírdogál.
Szinte a semmiből toppan mellénk egy fiú, s érdeklődő pillantással mérem végig karcsú alakját a fátyol alatt, a tarka ruha által alig takart testét, finom kis arcát.
- Nem kéne erőltetni, ami nem megy. Ha a fiú fél, semmi keresni valója nincs itt. Szégyent hozna magára is és a cirkuszra is, amit képvisel. Ha így felmegy a kötélre beég, ha leesik, akkor maga – igazán nagy a szája a kicsikének, valószínűnek tartom, hogy nem sok fogalma lehet arról, ami ennek a következménye lehet.
- Szabad tudnom a nevét? Ha már ilyen pofátlanul mások döntéseibe szól bele. – fordulk felé teljesen, mikor már kinézelődtem magam, persze tartva egy kis formalitáshoz magam. Nem az én állatkám, így valami féle tisztelet szerűséget illik felmutatnom, sosem tudhatom hogy kinek a házi kedvence.
- Fölösleges – jön az egyszerű válasz, és csak felvonom egyik szemöldököm, ami persze a maszktól nem látszik. - Elég, ha ennyit tud, hogy valaki figyelmeztetet, szóval ha leég, ne ezt a kis szerencsétlent hibáztassa, hanem magát. – nagyon pimasz egy fiúcska, de ennek ellenére nagyon is kezd tetszeni a felvágott nyelvecskéje.
- Nem... akkor nem volt elég tehetsége ahhoz, hogy éljen. Ennyi, és semmi több. – nem is értem miért magyarázkodom egy ilyen vakarcsnak, bár… ösztönöm biztosan nem véletlenül utalja ezt nekem.
Rám hunyorít, szemei szinte villámokat szórnak, majd megragadja öltönyömet hogy közelebb húzódjon.
- Ha baja esik, szétrúgom a segged, vadbarom – puha lehelete arcomat éri, s elvigyorodom csendes kitörésére. Ez a fiú egyre jobban tetszik nekem.
- Szerintem nem kéne magad beleártanod magad mások ügyeibe, kicsikém. – nem hagyom szó nélkül, de úgy tűnik nem rian el „fenyegetésemtől” csak kihúzva magát lép a függöny felé.
- Tapasztaltabb vagyok, mint a kis srác. Jobb, ha figyelsz, és rögtön megtudod, mi a különbség aközött a zöldfülű és a valódi tehetség között! – veti még át válla felett, majd amikor szólítják a kicsikét, fennkölt léptekkel kivonul a porondra. A vaskos függönyhöz lépek, és egy fél lépéssel mögüle figyelem az eseményeket, és a kis picsogóm is mellém áll, hogy szemügyre vegye a nagyszájú fiút, aki talán kimentette… Vagyis rosszabb.
Felcsendül a zene, és figyelem ahogy hajlékony testtel egyensúlyoz, akrobatizál, és teljesen elmerülve mutatványában azon kapom magam, hogy csak őt figyelem.
Ez a fiú kell nekem.
- Kiyo… ki vagy rúgva – dörmögöm halkan, le sem véve szemem a fiúról. Azok a szemek… az arc. Megőrjít még az illatának emléke is. Meg kell szereznem.
~*~
Elégedett vigyorral veszem szemügyre a kezemben tartott papírt, amit a kövérkés ember elé nyújtok és épp girbegurba betűkkel írja alá a szerződést, mi szerint a kis tehetségét elhappolom tőle. Nem mondom, nem volt olcsó a fiúcska, na de van egy olyan érzésem, hogy megérte az árát. Az a mutatvány amit levágott a kötélen, még engem is elvarázsolt nem beszélve a szelleméről, lelkesedéséről és nem utolsó sorban a külsejéről.
- Higgye el, jó kezekben lesz nálam a fiú – nyugtatom meg amikor az utolsó kunkort is felkanyarintja a vonalra, így még elégedettebben veszem magamhoz a lapot.
Egy zavart mosolyt kunkorít arcára, letörli homlokát, hisz kissé verejtékezni kezdett, amikor egy laza mozdulattal még két nullát rajzoltam az összeg mögé. Jelenleg megengedhetem magamnak, bár lesz egy kis szűkösködés, de minden bizonnyal jól jártam ezzel a vásárfiával. Előre érzem.
~*~
Belső zsebembe rejtett irománnyal lépek ki az ajtón, majd a sötét folyosókon haladva arra gondolok, vajon hol lehet az új szerzeményem. Halk szuszogást hallok egy folyosó végéről, és a közelben lévő automata mellé lépek. Valahonnan innen hallottam.
- Mi történt? Hogy-hogy nem engedte ki a szöszit a porondra? – mily’ „meglepő”, hogy az első szava felém szurkálódás. Szeretnéd azt hallani, hogy igazad volt nemde? Hát lesheted szépségem.
- Meggondoltam magam. Jobb jelöltem támadt, akit felléptethetek majd – válaszolom hanyagul, ujjaim közt játszadozva kártyáim egyik lapjával.
- Azt elhiszem. Remélem, voltam annyira hatással magára, hogy beismeri, zöldfülűt nem érdemes kötélre küldeni. – Nem nyugszol mi? Sejthettem volna, sőt szinte már vártam. Elmosolyodom és így lépek elé.
- Oh, hát persze. Olyannyira, hogy kedvem támadt megvenni téged. – vetem szenvtelenül szemébe a szavakat, persze első hallásra azt hinné az ember, hogy csak ugratom. De ez bizony most véresen komoly.
- Na meg még mit nem! – vágja rá azonnal fennhangon.
- Fölösleges tiltakoznod, kicsikém. Kicsit borsos volt az ár, de a főnököd pár nulla után, könnyen adott téged – nem titkolok semmit, de úgy látom még mindig nem hisz nekem, ez viszont már az Ő problémája.
- Francokat! – köpi a szót, majd sarkon fordulva robog el tőlem. Úgy sem menekülhet, hisz mától fogva az én tulajdonom.
~*~
Nem mondhatják, hogy egy állat vagyok. Hisz igaz, hogy kirúgtam a kis picsogós szöszimet, de úgymond odaajándékoztam Kawaji-kunért cserébe. Hát nem vagyok egy rendes alak? Hehe… Épp a kis szerzeményem „lakrésze” felé megyek, hogy átköltöztessem az én tárulatomhoz, amikor hangos vita üti meg a fülemet. Nocsak… az én hajlékony madárkám még mindig nem hiszi el, hogy megvettem? Milyen kár, hogy csalódást kell okoznom neki. Fellépek egyet a lakókocsi lépcsőfokán, és az ajtajába állok vállamat a keretnek támasztva.
- Ha kell én is megmutatom neked a szerződést – szólok közbe a semmiből, egyenesen félbeszakítva beszélgetésüket, miközben ujjaim között pörgetek egy hamis érmét.
- Mutassa meg! Látni akarom – végigmérem finom alakját, amit egy puha köntös takar éppen. Hmm… vajon mi van alatta?
Összeszorítom markomat, és ránézek.
- Ejnye… Egy kis tiszteletet is mutathatnál az új főnököd iránt – ahogy elernyed markom egy üveggolyó és most ezt gurítom végig ujjaim vonalán.
- Nem a főnököm! Mutassa azt a papírt. Fogadjunk, hogy nincs is mi? – csapja karba kezecskéit, és dobbant egyet a lábával a kis édes. Újra markomba szorítom majd ahogy kieresztem úgy tűnik mintha egy fehér rongyot húznék elő belőle, de elé terítem, és megjelenik a szerződés eredeti példánya.
- Tessék… most már hiszel nekem? – gúnyos félmosolyra húzom számat az arcát figyelve. Imádom a reakcióit, a döbbenetét azt a sok átfutó érzelmet. Nagyon szép fiú…
Rám mered hitetlenkedő szemekkel, majd előző főnöke felé kapja a fejét.
- Maga tényleg eladott engem?
- Ezt próbáltam elmagyarázni – hadonászik vaskos karjaival a pacák, most is eléggé megizzadt a magyarázkodásban… Épp akkor, amikor tiltakozott a megvétel ellen…
- Holnap reggel indulunk, aggid költözz át az új helyedre. Jóéjt… picinyem – kapom ki kezecskéjéből a szerződést mielőtt darabokra tépné, összegyűröm és egy rózsát húzok ki belőle, de nem fogadja el tőlem. Arcomról lefagy a kedves mosoly, és leteszem oldalt az asztalára a virágot, ahova még beérek, majd búcsút intek.
Meg fog gyűlni még a bajom ezzel a fiúval… De élvezet lesz betörni, annyi szent.
~*~
Mielőtt elindulnánk összegyűlik a „kis” társulatom, hogy bemutassam új szerzeményemet. Arcomat most egy egyszerű, piros flitteres maszk fedi, ruhám is hasonló bordós színű, hogy az image-emet megtartsam.
Lazán kopogok be ajtaján, majd pár perc várakozás után végre kilép a morci kismadár.
- Gyere velem – utasítom halkan, magam után intve őt, és végre minden feleselés nélkül követ. Csak nem lassan kezd beletörődni az igazságba? Hm…
A nyüzsgő tömeg amikor közeledni lát elhallgat, és hagyom hogy Kawaji elém lépjen.
- Jó reggelt emberek. Szeretném bemutatni társulatunk új tagját, az új társatokat Akahoshi Kawaji-kunt. Remélem hamar be tud illeszkedni – mondom el a szokásos sablon szöveget, és mögé lépve a vállaira teszem a kezem szúrós tekintettel nézve végig a tagokon. Nagyon ajánlom, hogy tudjanak vele dolgozni.
|
| Hiyahiya | 2010. 05. 16. 22:10:11 | #5028 |
Karakter: Kawaji (timcsemnek)
Hangos tapsvihar zengi be az egész helyiséget, azt a hatalmas sátrat, ahol a közönség úgy tömörült be, mint a tonhalak egy konzervbe. Komolyan... ez az évi Cirkusz Fesztivál nagy siker, az már egyszer tuti. Soha egyszer jött el ennyi ember, hogy megnézze hogy töri ki az ember a nyakát. Persze csak a balfaszok, én nem. Kis kölyök korom óta ezt csinálom, még akkor sem estem le, mikor anyám ruhaszárító kötelén mászkáltam... bár ebben a szakmában nincs lehetetlen. Bármikor leeshetek, eltörhetem a gerincem, lebénulhatok és meghalhatok... és ez valami beteges, de hatalmas örömmel tölt el. Az átlagos embernek fogalma sincs milyen érzés, az mikor valaki 20 méter magasan ugrándozik egy darab kötélen, védőháló nélkül... a magasság, az ámuldozó sikítások és maga a tudat, hogy a saját testi épségemmel játszok... izgalmas. Talán ezért sem estem le soha. Mert nem félek... vagy ha igen, akkor is imádok félni.
Közönyösen, rezzenéstelen arccal várom, hogy szólítsanak, hogy végre megmutassam ismét mit tudok,és elkápráztassam a közönséget. Ez az egyik legjobb színfoltja ennek a művészetnek. A sok unatkozó ember eljön, hogy megnézze azt, amire ők képtelenek, és amikor tapsolnak elismerik, hogy tetszik, hogy képtelenek rá, és más igen. Úgy tekintenek ránk, mint holmi természetfeletti lényekre...
- Nem merem! Még sohasem csináltam háló nélkül!- sipítja hangosan nem sokkal mellettem egy korombeli fiú, arca sápadt, mintha épp most hipózták volna ki, egész testében remeg, látszik rajta, hogy totálisan be van szarva attól, hogy ekkora közönség ellőtt akár majmosdit is játsszon a kötélen. Látszik, hogy két percen belül a gatyájába csinál, főleg az előtte szobrozó magas, maszkos pasitól, aki villanó sárga szemekkel pillant le rá, arcán olyan arrogáns és szadista félmosolytól, melytől még TALÁN én is berezelnék. Talán még tetszene is, ha rám vigyorogna, ha meg nem megverném. Látszik a kis csávón, hogy nem igazán van felkészülve lelkileg arra, ami ott kint várrá. Van az úgy, hogy a kardnyelő is félre nyel, de ha a kis csávó onnan leesik, akkor nem ússza meg élve. A mostani kötél 30 méter magasan van, ha onnan lezúg beolvad az anyatermészetbe, és szép természetes, trágyát ad majd a földnek... de ha egyszer nem bírja, akkor minek jön ide? Ha tériszonya van, akkor minek jön el egy nézőkkel tömött sátorba, ahol cirka 320 méter magasan fog nagyfiút játszani? Idióta... az még nagyobb, aki felengedi a kötélre.
Közönyös tekintettel mérem végig a kis srác alacsony, mégis karcsú, s vékony alkatát, amiből messziről lesüt, hogy úgy hajlik, mint a gumibaba, sima masnit kötne belőle bárki, csak épp az arcára van írva, hogy kezdő, és hogy kéz nélkül még életében nem ment öt méternél magasabbra. Én sohasem voltam ilyen beszari. Még akkor is mikor két bordám törött el, mert úgy gondoltam hat évesen elég nagy vagyok arra, hogy hintákból ugrándozzam ki... hát nem álltam meg a korláton. Pech, de tetszett ahogy repülök.
- Kiyo. Nem a te döntésed, hogy ki mész vagy sem. Ha nem akarod a munkanélküliek sorát gazdagítani, kimész, és szerepelsz. – jön a szigorú válasz a maszkos pasitól, ki hogy megerősítse parancsát egy cseppet erősen szorítja meg a kis csávó vállát, ki felszisszenve pillant fel rá, most már könnyes szemekkel, mint ez elsős, akitől épp a reggeli csokiját veszik el. Na ez a pasi sem teljesen normális, az holt biztos. Kiengedni egy ilyen kis srácot, nem csak rohadt nagy égés, hanem balszerencse is, mert simán perelhet, ha valami baja esik. Kényszerítették, minden felelősség, a pasast terheli... ciki...
- De... de értse meg, Seizetsu-sama, hogy ilyen magasságban még nem voltam! Nem sok sikerülni... le fogok esni!- magyarázza egyre kétségbeesettebben a csávesz, ám úgy tűnik, hogy „Mr. Hű de magas és érdekes vagyok” urat ez nem igazán hatja meg, mert olyan görbületű szadista mosolyt villant, melytől még az én hátamon is áll a szőr 90°-ban még ha arcomon semmi sem látszik. Szokásos fellépés előtti nyugalom, nuku mimika, nuku ijedtség.
- Akkor ess le. Az a dolgod, hogy szórakoztasd a közönséget. Ha leesel, legalább szánalomból megtapsolnak majd. – veti oda tökéletes érzelemmentes arroganciával a feketehajú férfi, természetellenes, aranysárga íriszeivel szemmel verve a kis fiút, aki ettől csupán halkan felzokogva emeli szája elé kezét, hogy legalább egy kicsit elrejtse, hogy éppen bőgni készül. Na ez már túl messzire megy. Ilyen egy faszkalapot! Egy góré sem lehet ennyire felelőtlen! Legalább annyi esze lenne, hogy tudja, hogy ezért a sárgaföldig elpereli mindenét... persze csak akkor, ha nincs tele a gatyója attól, hogy elbocsátják. Na igen.. ez egy dilemma mindenkinek. Nehéz felvételt nyerni jó helyekre, és ha az ember már kapott egy melót, védi mint a kölykeit az anyatigris... másképp sanyarú és szegény sorsa van az artistának.
Arcomon csupán egy pillanatra suhan át a magas férfi iránti mélységes megvetés, majd immár egyáltalán nm tagadva, hogy egész végig kihallgattam beszélgetésüket félig feléjük fordulva pillantok az érdekes párosra. Kezemet vérvörös hastáncosokhoz hasonlatos bő fátyolnadrágba bújtatott csípőmre simítom, kihúzva magam, ahogy olyan kell mikor valakinek beszólni készül az ember... csak akkor vesznek rólunk tudomást, ha van kiállásunk, s nem csak az sül le, hogy s szánk nagy.
- Nem kéne erőltetni, ami nem megy. Ha a fiú fél, semmi keresni valója nincs itt. Szégyent hozna magára is és a cirkuszra is, amit képvisel. Ha így felmegy a kötélre beég, ha leesik, akkor maga. – közlöm egyszerűen, lágy hangom nem kis éllel cseng, mégis higgadt, s csupán a szemrehányás halvány zöngéje bújik meg benne. Mintha valami rohadt tanár bácsi lennék, aki épp a kölyköket próbálja megtanítani arra, hogy ne érdemes az ollóval kapálózni mert a végén levágják egymás fütyijét. Komolyan... borzalmas vagyok.
Mindketten egyszerre pillantanak felém, a kis csávesz szemei nagyra tágulnak látványomtól, a fekete hajú pasi pedig érdeklődve, arcán először közönyös kifejezéssel, majd szája szegletében egyre szélesebb kanyarulatú mosollyal mér engem végig, mint egy kirakati babát a pénzköltést imádó nők. Szinte már zavar a tekintete... úgy figyel, mint a pedofil papok a kisfiúkat. Aranyszín íriszei bejárják karcsú nadrágon át jól kivehető lábaimat, apró nadrágom mely épp hogy csak takar a fátyol cucc alatt, s fűzőhöz hasonlatos egy cseppet kihívó fölsőmet. Na igen. Ebben a szakmában mindig is a látványon és az előadáson volta lényeg. Ha a ruha nem jó, akkor elveszett a megjelenés varásza, ha az elveszett, a kutyát sem fogja érdekelni mit himbálózok ott 30 méter magasan... max. akkor röhögnek egy jót, ha leesek és elvisznek a bohócok.
A magas pasi elfordul eddig terrorizált prédájától, s úgy áldozat reményében elém lépve megtartva a tisztességes egy méter távot tekint le rám... ki ez a pasi? Biztos valami külföldi csóka, nem létezik, hogy japán ilyen magasra nőjön? Mi van? Sokat álltál az esőn? Az agyad is a vízzel együtt folyt el... elolvadt mint a kockacukor...
Mélyen elmerülök vörös íriszeimmel tekintetében, nem hátrálok meg egy jó kis „nézzük egymást halálra, mert beszóltunk egymásnak”-tól, sőt, hogy még rá is kontrázzak mg inkább kihúzom magamat, s pofimra olyan ellenállhatatlanul kifejezéstelen gúnyt varázsolok, amitől minden normál tesztoszteronban túltengő hím egyed azonnal felkapja a vizet. Ha tükörbe néznék saját magamnak húznék be az biztos...
- Szabad tudnom a nevét? Ha már ilyen pofátlanul mások döntéseibe szól bele.- szólít meg óceán mély hangján, melytől gerincemen ismét felállnak az apró pihék, s egészen kislábujjamig borsódzik bőröm, de arcom rezdületlen, elszánt nyugalommal kakaskodok fel hozzá. Ne hidd már, hogy attól hogy ilyen nagyra nőttél még okosabb is vagy, mint én!
- Fölsöleges.– válaszolok finoman, ha bunkó vagy, akkor én az vagyok alapon, egyáltalán egy fikarcnyit sem törődve a szemeiben villanó balsejtelmű kis csillogástól, melytől legszívesebben elfutnék, mégis kellemes félelmet ébreszt bennem. Na tessék... mazochizmus a toppon. Előző életemben biztos egy állat voltam. Nem normális, állat.- Elég, ha ennyit tud, hogy valaki figyelmeztetet, szóval ha leég, ne ezt a kis szerencsétlent hibáztassa, hanem magát.- vonom meg vállam, ajkaim szélére egy gunyoros mosoly félét kanyarítva, karmazsin szemeimet hanyagul végig vezetve az előttem tornyosuló fazonon. Tudja, hogy igazam van, mert az alkatán látszik, hogy ő is gyakran mulatja az időt azzal, hogy kipróbálja meddig kell magát hajtogatni, hogy puzzle-vé váljon.
Mégis a maszk mögött látom, hogy tudja, hogy igazam van, még sem érdekli, mert ahogy hátra tekint a kis szöszire, megvetően horkant fel, mintha épp egy használt babát készülne kidobni. Lehet, hogy miattam fogja szélnek ereszteni, de elhiheti nekem bárki, hogy ennél a szadista baromnál, bárhol jobb górét talál, az tuti.
- Nem... akkor nem volt elég tehetsége ahhoz, hogy éljen. Ennyi, és semmi több.- közli, hangjából minden emberiség hiányzik, mintha az ott álló húsvér ember, csak egy rongybaba lenne, akit ide-oda rakosgathat, mint egy sakkjátszmában a bábukat. Ennek fingja sincs arról, hogy ember élettel játszik? Van ennek fogalma arról, hogy ez milyen nagy felelősség? Barom.
Össze húzom szemeimet, s karcsú ujjaimat öltönyének anyagába szorítva markolom meg azt, s közelebb rántva magamhoz, emelem rá gyilkossá váló, dühös tekintetemet, mely láthatóan nagy érdeklődéssel és élvezettel tölti el.
- Ha baja esik, szétrúgom a segged, vadbarom. – morgom neki halkan, elkomorult arccal, elfehéredő ujjakkal szorítva a fekete anyagot markomban, ami látszólag egy cseppet sem hatja meg, mert úgy vigyorog, mint egy jóllakott óvodás, olyan egótól túlfűtötten, hogyha az önimádat fájna, most csípőből vágna hátast a sokadik szívrohamtól.
Hosszú ujjai arcomra kúsznak, s államat megragadva emelik fel fejem, szinte már fájdalmasan, hogy még véletlenül se jusson eszembe megszakítani vele a szemkontaktust, amit megjegyzem nem is tennénk, ha egyszer én húzom ki a gyufát nála. Hülye állat. Gőze nincs arról mit csinál. Idióta, ostoba, faszkalap.
- Szerintem nem kéne magad beleártanod magad mások ügyeibe, kicsikém.- dörmögi közel hajolva hozzám, érzem arcomon forró leheletét, s közvetlen közelről látom kegyetlen mosolyát, amitől hirtelen kedvem lenne elsüllyedni, mégis mint egy igazi tökös gyerek, húzom ki magam s csapom el kezét arcomtól, mert ez a fazon nem méltó arra, hogy hozzámérjen. Asz ilyen tapasztalatlan, érzéketlen barmok nem elég jók ehhez.
- Tapasztaltabb vagyok, mint a kis srác. Jobb, ha figyelsz, és rögtön megtudod, mi a különbség aközött a zöldfülű és a valódi tehetség között! – vetem oda még utoljára, majd a porond felé vezetőajtó elé állva, hogy az előző műsorszám befejeztével az én nevemet mondják, hogy megmutassam a közönségnek és ennek a vadbaromnak, hogy az a kis szaros nincs felkészülve arra, hogy háló nélkül itt galoppozzon. Aztán a képébe röhögök. Hogy miért? Mert élvezem, ha nekem van igazam, és ezt mások is elismerik.
- Most pedig következzen Akahoshi Kawaji, a Kinoshita Cirkusz ékessége! – hangzik el a műsorvezető hangszóróból hangosított hangján, s én még egy utolsó komor pillantást vetve a két szerencsétlenre lépek, ki s arcomra lágy mosolyt varázsolva, könnyed, macskaszerű léptekkel sétálok ki, s kecsesen integetve sétálok a kötélre vezető létrához, hogy a közönség tapsától övezve könnyed léptekkel másszak fel a magas emelvényre. Na igen... minden porcikámban végig áramol a jóleső félelem, ahogy érzem, hogy egyre magasabbra és magasabbra kerülök, s mikor felére, az adrenalin szinte kiugrasztani készül szívemet a helyéről. Irdatlan magas vagyok, innen a közönség is aprónak látszik, a felém irányuló fények szinte elvakítanak, így inkább nem kockáztatom hogy tovább káprázzanak a szemeim,a hogy a földet bámulom, és tovább ajzom magam...
zene
Ahogy megszólal a jellegzetesen arab, hastáncos zene behunyom szemeimet, s hagyom hogy a ritmus átvegye testem fölött az irányítást, s mint valami macskát hívjon ki a kötélre. Mikor megérzem a lábam alatt az ingatag anyagot, arcomra elégedett mosoly szökik, s már el is kezdődik az előadás. Most a szokásosnál is jobban beleadok mindent, minden kecsességem légies könnyedségem, hogy elkápráztassam a titkon engem figyelő barmot is, elképzelve milyen arcot válhat, magába elismerve, hogy a kissrác nincs megérve erre a feladatra...
Ütemre lépek, csípőm önálló életet él, ahogy a kötélen játszi könnyedséggel, minden tétovázás nélkül hajlongom, s táncolok... vakmerő ugrással húzom ki magam, s a közönség hangos taps, s elakadó lélegzete tüzel tovább, s ösztönöz még képtelenebb mozdulatokra... mikro már kezeimen egyensúlyozok, akkor már a sikolyok sem kerülgetőek el, mert mindenki azt hiszi menten letanyálok innen de nem... mindig a kötélre érkezem, ezzel birtokba véve minden tekintet, ami levegő vétel nélkül, ámuldozva szemléli tevékenységem...
És igen, még egy kis hastáncot is kapnak. Ez az én ötletem volt.. úgy gondoltam viszek bele valami keleties varászt, hogy még jobban feldobja a produkciót. Egy japán fiú has táncol egy kötélen, miközben cigánykerekeket hány? Jézusom... nem mindennapi!
Olyan mozdulatokat vetek be, melyeket még nem láthattak, és amikre hónapokon keresztül keményen edzettem... főleg a kézen járásra... ahogy lefelé tekintve, szint súlytalanul járok a kezemen, elfog a halál félelem, főleg ahogy szembesülök, melyen messze is van a föld, s ha esetleg... ha esetleg elvétem, akkor meghalok... felizgat, s szinte mámoros állapotba hoz. Olyan ez, mint a drog. Ha egyszer megszédültem a magasságtól, sosem akarok majd lejönni. Egy is van... legszívesebben le sem másznék innen... elugrálnék én itt egész nap, mint egy kismajom.
Mikor elérkezem a kötél másik oldalára, s befejeződik a zene is, pihegve, kihúzva magam, diadalom ittasan felszegve fejemet pillantok az egy percig még mindig halotti csendben ülő nézőkre, kik másodperceken belül hangos tapsviharba törnek ki, én pedig széles, örömteli mosollyal hajolok meg nekik többször is, ezzel alázatosan megköszönve csodálatuk. Elvégre a közönség nélkül nem lenne munkám, és értelme sem lenne a dolognak. Mit ér, ha senki nem tapsol és senki sem csodál, miután kidolgoztad a beled is?
Még mindig izgatottan, adrenalintól túlfűtve mászom le, s integetve indulok vissza a színfalak mögé, hogy bezsebeljem az elismerést, és a főnököm dicsáradatát... na igen. Magas színvonalból, csakis jó produkció születik. Remélem, most már megérti az a maszkos pasi, hogy a kis csávó nem érhet fel ide, és ha kimegy bukta lesz a vége.
*
Ásványvizemet szomjasan döntöm le torkomon, egy pillanatig sem törődve azzal hogy fele szám mellé folyik, s kis cseppekben kúszik be fűzöm alá lehűsítve, mozgástól felhevült bőrömet. Még mindig pihegve, hátamat kényelmesen a hideg falnak támasztva iszogatok tökéletes magányban egy kis a sötét eldugott sarokban, mielőtt még az öltözőmbe viharoznék, hogy rám vethessék magukat a többiek. Amúgy is meg kell keresnek azt a maszkos pasit, hogy a képébe röhöghessek. Ugyan is a kis csávót, ki nyilván utánam jött volna, még sem küldte fel. Látszik, hogy legalább azt elismerte, hogy utánam a szöszke nagy beégés lett volna. Szeretnék diadalom ittasan az arcába vigyorogni, mert idegest, hogy olyan magabiztos, és hogy úgy bánik az emberével, mint egy bábbal. Az egy ember. Érez, él és kibaszottul fáj neki, ha lezúg 30 méter magasról.
Léptek hangos kopogására nyitom ki csupán szemeimet, s lustán kortyolgatva ásványvizemet, figyelem, ahogy a sötétből kirajzolódik az alak, ahogy az italautómat világító gépéhez ér, s ajkaim még ivás közben is gúnyos kis félmosolyra kanyarodnak, ahogy realizálódik bennem, ki is az, aki lejárta a lábát csak azért, hogy fejet hajtson előttem. A maszkos krapek.
Halkan felsóhajtva nyelem le az utolsó kortyot is, hogy az üres üveget a kukába hajítva fordulhassak elé,immáron minden figyelmemmel, várva, hogy kis attrakcióm után, milyen reakciót vág le itt nekem.
- Mi történt? Hogy-hogy nem engedte ki a szöszit a porondra? – érdeklődöm, ismét udvarias formulát magamra öltve, arcomon egyelőre kifejezéstelenséggel... arra gondoltam, majd útközben vigyorgok csak, miután kimondja, amit hallani akarok. Csak szeretnék biztosra menni, mielőtt még ledőlök a jeges maci bőrére.
- Meggondoltam magam. Jobb jelöltem támadt, akit felléptethetek majd. – forgat meg ujjai között egy kártyalapot, s én érdeklődve vonom fel szemöldökömet. Nos nem egészen erre számítottam, de egye fene ez is elég beismerés. De azért húzzuk egy kicsit az agyát, addig míg i nem köpi, hogy nekem volt igazam.
- Azt elhiszem. Remélem, voltam annyira hatással magára, hogy beismeri, zöldfülűt nem érdemes kötélre küldeni. – terelgetem a témát ügyesen, karmazsin íriszeimmel úgy vizslatva tollseprűbe rejtett képét, mintegy szobornak, akit épp kielemezni készülnek...
Ám, ahogy vészjóslóan lép közelebb, már nem élvezem ennyire a helyzetet. Van valami ebben a fickóban, ami így a sötétben még hátborzongatóbbá teszi. Határozottan ijesztő... jézusom... nem normális egy figura.
- Oh, hát persze. Olyannyira, hogy kedvem támadt megvenni téged. – hinti el kiszélesedő vigyorral, kajánul figyelve a döbbenetet, mely ki ül arcomra, s melytől szemeim, kis híján kistányér méretűre nőnek... még számat is eltátom, úgy pislogok rá hitetlenül, fejemet megrázva, mintha nem hallottam volna jól, amit mondott. Megvenni engem?: Mi vagyok én? Árucikk? Egy zsák krumpli? Engem nem lehet, csak úgy megvenni!
- Na meg még mit nem!- hullámzik végig rajtam a megrökönyödés után a felháborodás és a düh, de amint sarkon fordulva faképnél hagynám, erős keze megragadja csuklómat, s határozott mozdulattal pördít vissza maga elé.
- Fölösleges tiltakoznod, kicsikém. Kicsit borsos volt az ár, de a főnököd pár nulla után, könnyen adott téged.- vigyorog közvetlen közelről arcomba, s én dühtől szikrázó szemekkel szorítom ökölbe kezemet, melyet ő könnyedén szorít úgy, mint egy élő satu.- Most mit nézel így? Te mondtad, hogy figyeljem a különbséget... ha ennyivel jobb vagy, akkor kellesz nekem. Ennyi.
- Francokat! – rivallok rá, s a dühtől elég erőt kölcsönözve cibálom ki vékony csuklóm markából, hogy felhúzott orral, méregtől elsötétült aggyal robogjak el, mint egy versenyautó.
Megvett? Meg még mit nem! Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam!
|
|
