Míg tartunk a pavilon felé, kicsit úgy nézek körbe, mintha talán a vesztõhely felé mennék. Belegondolva nem hiszem, hogy ha az említett felé tartanék, mosolyognék azzal a mosollyal, mintha egy fogassal a számban aludtam volna, de azt hiszem azt a helyzet és a kedvem függvénye adná. Szóval nagy mosollyal a képemen tartottam a lánnyal, és meresztgetve a szemem, míg próbáltam megakadályozni, hogy meglesse, miben is mesterkedem. Nem hiszem, hogy meglepetésem jól sülne el, ha meglátná. Szerencsére mindig is elég ügyes voltam a dugdosásban, vagy talán csak mindig hagytak nyerni... most nem fontos, de máskülnben lényeges különbség. És még annak ellenére is, hogy figyelmem nagy részét leköti a papírozás meg a terepszemle, látom hogy a lány kissé izgul, hogy vajon hogyan fogom fogadni az õ kis zugát. Azt hiszem, én is így éreznék, ha lenne valami ilyen helyem, de sajnos be kell érnem a könyvtárban egy ablakpárkánnyal ha el akarok bújni, merthogy az mindig bejön, ott az égadta világon senki sem talál meg. Csak ha akarnám. Néha megesik, hogy apám egy-egy üzletfelével bejönnek oda, és ott beszélnek, de mivel amúgy sem érdekel az üzlet... Legalább néha hallom az apám hangját. Azért ez is valami. Inkább csak látni szoktam, meg levelet kapok tõle, de fél éve, amióta anyám meghalt, nem szól hozzám közvetlenül, hacsak nem égetõen fontos, és szükségszerû.

Átnyújtom neki az ajtónál a kis papírból hajtogatott virágot, mely azt hiszem az orchidea és a liliom között van, és figyelem õt. Úgy látom, hogy ez az ajándékféleség több, mint meglepte õt. Kicsit összevonom a szemöldökömet, hogy hogy lehetséges ez, hiszen egy ilyen lány mint õ, úgy járja, hogy minden nap vagy második órában kapjon valami nyavalyát, ami ha nem is hasznos, de azért szép, vagy a kínai nagykövet lányának is van ilyen... vagy ilyesmi. De ahogy elnézem, nemigen kap semmitse senkitõl. Elgondolkozom, hogy lehet többször fogok neki hajtogatni mindenfélét, nem nagy dolog, és tényleg pillanatok kérdése az egész, de az anyjáról tudom, hogy néha igencsak sokat segíthetnek ezek a kicsi micsodák. Régóta nem tudok senkinek sem hajtogatni, és a magam kedvére annyira nem szórakoztató, mert nincs már olyan, hogy türelmetlenül várni, mikor találja meg az ajándékozott a kis mütyürt valahol, és mit fog hozzá szólni. Hosszúnak tûnõ ideje nem hajtogattam, szóval most megint felelevenedett bennem az emlék, és bár belül egy vasmarok a torkom szorongatta, egy kõtappancs a gyomromban táncikált, mégis megõriztem a nyugodt mosolyom, és álarcom töretlen maradt. Jól mondta az anyám, hogy egy mosoly néha annyi mindent tud elrejteni.

De a lány úgy tûnt, nem tudja annyira elrejteni az érzéseit, mert az õ vonásain is átszûrõdött a meglepetés, és a furcsa fájdalomszerû kép, ami ugyan fordítva, de bennem is égett. Aztán a tekintet elfordult tõlem, és én tapintatból inkább mégegyszer körbenéztem. Megköszönte a kis papírcuccot, én meg mosolyogva legyintettem. Ugyan már. Hozzáteszek még valami szöveget, elvégre tényleg lehet hogy az ujjaimat is edzi, sosem lehet tudni, csak térjünk efelett napirendre, mert sajnos az én álarcom is törékeny.

Miközben benyit a pavilonba, ecseteli, hogy miféle hely ez, és bár egy pillanatra az a gondolatom támadt, hogy nem túl magánszfére-e ez az egész, és hoyg milyen jogon otrombáskodom bele, de a lány máris felkelti az érdeklõdésem, és hát ugye a kíváncsiság már oly sok nagy jellemet legyõzött...

Nem tagadom, úgy léptem be, mint akit mágnessel vonzanak befelé. Akár otthon... A kis virágok, a liliomok a víz tetején, és mintha még mimózát is látnék arrafelé. És a pavilon... Ha most otthon lennék, lehet, sírva futnék valamerre. De most itt van a Fesztivál nyereményhez a kulcs, és ne lehetek elõtte gyenge, még nem. Istenem, olyan otthon érzem magam, mint már nagyon régen. Japán! Lopva sóhajtok, és mire a lány is visszanéz, újra mosolygok. Azt hiszem semmit sem vett észre ebbõl az egészbõl. Még teknõs is van... Rendetlenség? Emiatt aggódott annyit? Nevetve legyintgetek újra, hogy ebbõl ne csináljon már akkra gondot... ha látná az én szobámat, akkor lehet másképpen vélekedne. Nád is van itt, és olyan, mint a természet egy skatulyázott része. Elég hihetetlen. Azt hiszem, ez a lány nagyon sok meglepetést fog még okozni, ha nem vigyázok. Tele van velük, és azt hiszi, hogy õ csak egy átlagos lány. Nos, meg kellesz céfolnom. Különleges. És ha bordel van, meg rendetlenség? Ugyan már! Hol láttunk a természetben egyenlõ távolságra nõtt fákat, vagy a virágok szirmát szimmetrikusan egyformának? Sehol. Senki sem tökéletes! Még én sem, és ezt sosem tagadtam. Belépünk a pavilonba, és azt hiszem, olyan volt a pillanat, mintha a való világból egy mesébe termettünk volna, minden olyan valószínûtlenné vált. Elvarázsolt pillanatok tömkelege zúdult a nyakunkba, és észre sem vettem, mikor, de beszélgetni kezdtünk. Nem tudom, mirõl indultunk, vag merre akartam tartani, csak azt, hogy mire észbekaptam, éppen ecseteltem, hogy az indiai zene tulajdonképpen sokban haonlít az egyiptomira meg a keletire. És a lányon nem voltak unatkozás jelei, úgy tûnt, õszintén érdekli a véleményem. Elgondolkozva, nagyon sok ideje nem beszéltem ilyesmirõl senkivel, sõt mi több, annak ellenére, hogy elég sok ismerõsöm van a suliban, velük ilyenekrõl nem tudok beszélni. Sõt, azt hiszem régen láttam olyan embert, akit érdekelt volna úgy õszintén az én nézetem bármirõl, kivéve ha nem fizették jó pénzért, hogy hallgasson meg, és még nagyobb pénzért hajlandó legyen édeklõdni is a dolgok iránt. És lássuk be, azért az elég nagy fizetség.

Valahol óra kezdett el szólni, hét óra volt, és én pedig máris elgondolkoztam, hogy vajon hogyan érhetném el, hogy legközelebb is ilyen jó legyen az egész. Hihetetlen, hogy olyasvalaki, akirõl elõször azt gondoltam, arisztokraták tucatjainak egyike, nos, kiderül róla, hogy nem is olyan rossz, mint hittem, sõt még jobb is. Megint igazam volt. Nem lett volna szabad elsõre írélkeznem felette. Most már késõ, de mivel még nem mondtam neki, szóval hát úgyis mindegy. A lány máris a következõ helyre csábított a vacsora menüjével, és azt hiszem, nem tudtam visszafogni a lelkesedésem a hal hallatán, elvégre az itteni szakácsok mindenképpen be akartak vágódni nálam, megmutatni, hogy az itteni konyha is van olyan jó, mint a miénk keleten, és máris olyan hajmeresztõ trutymókokat tettek a tányéromra, hogy nem volt idõm megszokni, ezért kissé idegenkedem még a mindenféle tengeri herkentyûtõl. Rákok meg kagylók minden második nagyobb kajába aprítva, fõzve, sütve... Elkeserítõ néha. De a tonhal... Az minden mennyiségben jöhet.

Azt hiszem, életem egyik legjobb döntése volt idejönni iskolába, és megimserni a tanárokat, akiknek hála a lánnyal találkoztam. Hogy ez mekkora jó buli! Ha tehetném, még pálcikát is kérnék hozzá, de azt hiszem, nem fogok leállni elsõre zabálni... Nem lenne túl szép. Igyekszem a lehetõ legúriasabban enni, nem mintha nehéz lenne, csak éppen... Ha belegondolok, hogy az iskolában vannak, akik kézzel eszik még a paradicsomot is, meg mindent... A pizzát, és megannyi európai és olasz kaját, míg nekem származásom miatt kés-villa-kanál-pálcika valamelyikét kell használnom... Igazságtalan. De a kaja finom, és ez több, mint kárpótlás.

Rose kis idõ után újra megszólal, és a lovardáról esik szó. Meglep, hogy õ is szeret lovagolni, a szemöldököm fel is szala dalaposan, de a szám csak még nagyobb mosolyra húzódik, nem bánva, hogy a kis dudor még nagyobb lesz tõle. A szokásosnál gyorsabban nyeltem le a falatot, hogy válaszolni tudjak, és közben elképzelem a lányt lovon ülve. Tulajdonképpen már az istállóban járok gondolatban, hogy a megfelelõ lovat válasszam neki. Talán valami nyugodt lóval kellene kezdeni, amíg gyakorol... Késõbb talán a Táncoslábút... szóval felvetem neki, hogy nyugodtan lovagolhat nálunk. Hiszen nem kötelezõ Csak a fesztiválig együtt lennünk. Miért kell az után megszakítani a kapcsolatot? Szerintem botorság lenne. És úgy látom, hogy a lovaglás ötlete eléggé felcsigázza õt is. Szinte elég ránézni, ahogy ragyog... Már-már olyan a hangulat, mintha anyámmal beszélnék. Mosolyog, és olyan jellegzetes aura is körbeveszi. És ebben a pillanatban, amikor nem hinném, hogy bármi balsors lecsapna, mindent elrontok egyetlen mondattal. Pedig olyan jól alakult a nap, miért kellett nekem ezt is... Mintha az üveg, amin eddig benéztem, kormos lett volna, és ezernyi repedés futott volna rajta keresztül, torzítás céljából. A lány ugyan elmondja, hogy mi lett a nagy keserûség oka, és nekem egy pillanatnál tovább tart a feldolgozása. Ilyenkor mit kellene mondani? Biztos vagyok benne, hogyha hazaérek, akkor a megfelelõ szavak a fülemben fognak pattogni ide-oda. De most... akár egy porcelánbaba. Szép meg minden, de belül csak a kongó üresség. Csupán biccentek, és érzem, hogy a mosolyom olyan lett, akár egy takarékos lámpa. Apró, és törékeny. Ahogy a pillanat is. Most kellene elmondani neki, hogy nálam sem különb annyira a helyzet, éppen annyi súlyosbítással, hogy a maradék szülõm ott van az orrom elõtt, de annyiba sem vesz, mint egy leszakadt gombot?! Lassan szólalok meg visszakozva, és bocsánatot kérve, nem tudtam, hogy neki ez ennyire... de õ félbevág, és egyértelmûvé teszi számomra, hogy nem kívánatos a jelenlétem. Biccentek csendesen, és bár szólnék még, a szobalány már ott áll mellettem, karján a cuccaimmal, és kifelé vezet. Még egy pillantást vetek arra, amerre a lány eltûnt, és kilépek onnan. Apró mosoly játszik az arcomon, de érzem, hogy furán rángatózik, mintha csak árammal sokkoltam volna. Fáj... Nem a lány viselkedése, hanem a sajátomé. Anyám ha itt lenne, biztos hogy nevetne rajtam, mert akárki is követett el hibát, én mindig megtaláltam a módját, hogy magam hibáztassam. Nem szerettem sose a piszkot másra kenni.

Nem láttam, mikor ültem autóba, vagy értem haza, hogy ki nyitott ajtót, vagy a szobámba hogyan kerültem. Egyáltalán az ágyamba és pizsamában. Üres bábunak éreztem magam. Azt hiszem újra eszembe jutott, hogy miért is nem közeledtem senkihez. Túl szép volt amúgyis ahhoz, hogy igaz legyen. Egyik párnámat dühösen a zongorához vágtam, hogy aztán villámló szemekkel méregessem õt a földöm, mintha attól visszaröppenne a kezembe. Aztán újra felkeltem. Nem tudom, mit csináltam, mit nem, de a fürdõbe mentem, hogy leellenõrizzem, mit felejtettem ki. A tükörbe nézve például a kontaktlencsémet láttam meg. Szokatlan lassú mozdulatokkal vettem ki õket, és mostan meg vagy kétszer, majd a hajamat egy kis fehér festékkel újrafestettem, mert újabban lenõtt, meg elkezdett fakulni is a fehér színe. Megvártam, amíg befogja a festék a hajam, lemostan, zuhanyoztam, azt is vagy egy óráig. És közben lassan újra gondolkodni kezdtem. Elvégre, lehet hogy õ most hasonló okok miatt van ilyen helyzetben. Egybõl visszatért a mosolyoghatnékom. Ha holnap nemjön iskolába, akkor én megyek utána! Ahogy a törülközõt magam köré csavartam, a nagytükörbe néztem. Azt hiszem, elégedett lehetek magammal. Hogy a többi mit gondol, nem érdekel. Elhatározással feküdtem le, és azt hiszem, hogyha a tervek, amik a fejemben zsonganak, sikerülnek, akkor holnap is egy jó nap vár rám. Csak találkoznom kell vele, nem hiszem hogy telefonon elérem...

Pár perc múlva már aludtam is, fittyet hányva az egészre.

***

Reggel kipattan a szemem, és bár iszonyatosan fáj a fejem, nem hagyom, hogy ez a tény kihatással legyen rám. Felállok, és rá kell jönnöm, nem túl elõnyös lépés, mert a tempót a vérnyomásom nem tudja követni. Szóval a fürdõ felé támolyogva bevárom õt, és együtt kezdünk neki a napnak. Mosakodás, szem-száj-arc ápolás, gyors kontaktlencsepakolás, ruha, cuccok megragadása, és rohantam reggelizni. Rizs. Amióta szóltam, hogy hagyjana békén a mérgezéssel, átálltak a rizs és a gyümölcs minden mennyiségben -elvre. Halról szó sem lehet... Egyik oldalról a másikra. Idõnként tényleg több mint fárasztó. Miután megettem, autóba ülök, és viharzok is a suliba.

***

A teremben csak a tanárok vannak. Elég egy pillantást vetnem Mr Grantre, és sarkonfordulva száguldok vissza a kocsiba. Azt hiszem nem fogok megállni. Legyõzhetetlen vagyok, a Vasember! Vagy ilyesmi. A kúriájukhoz hajttatok, kiszállok, és a lehetõ leglazább stílusban érdeklõdöm a lány holléte felõl. Szerencsére elég sok kis besúgóm akad, azt hiszem, hogy a mosoly nem csak egy páncél... Egy újabb kis hajtogatott lepkét adok egyiküknek, hogy mindenképpen a lány szobájában tegyék le, hogy késõbb Rose majd megtalálja. De most nekem kell õt meglelni. Máris a folyó felé indulok. Nem kell nekem semmi sem, a pakkomat otthagyom a cselédeknek, csupán az egyenruhás zakómat a vállamon átvetve lóbálom. Azt hiszem, hogy felsõs és egyetemista csávónak nézek ki, legalábbis ahogy elmennek mellettem páran, és megnéznek...

A parton vagyok, és nem látom a lányt, legalábbis elsõre nem. Aztán valami megmoccan a perifériámban, és fejem máris arra fordítom. Valaki, pontosabban egy több mint ismerõs valaki ül arrafelé. Halkan közelítek, lehet mégsem túl jó ötlet. A szám szélét rágcsálom egy ideig, majd döntök, és megszólítom.

- Rosette...

Halkan szólítom meg, nem szeretném, ha ijedtében a patakba ugrana, bár úszni tudok éppen, de az életmentésre még nem terjedt ki a szaktudásom, és úgy nézem, ez egy elég súlyos hiányzás. Nem fordul meg. Azt hiszem, szellemnek hisz, merthát ki olyan elmbeteg hülye állat, hogy ilyenkor utánacsörtessen, és a saját problémáiról kezdjen el bájcsevegni? Naná hogy én!

- Rose... Én tényleg sajnálom a tegnapiakat, és..- emelem fel a hangom, mert úgy tûnik, hogy közbe akar szólni- és most én szeretnék neked egy rövid imát mondani. Nem akarlak zavarni, és tényleg csak azért jöttem, hogy a saját lelkiismeretemmel meg a tiéddel jóban legyek, meg hát azért, mert azt hiszem itt a helyem itt és most.

- Tétovázok kicsit, hogy odamenjek-e közelebb, vagy inkább csak a hátának beszéljek, majd az elõbbinél döntök. Odalépek hozzá, majd valami szokatlan bátorságlöketet kapva a vállát megérintem, és megsimogatom. Furcsa és baráti gesztus, bár nem tudom, vagyunk-e ennyire közel egymáshoz, nem is érdekel.

- Tudod, azért vagyok európában, mert apám Japánban nem bírta elviselni édesasnyám hiányát. Köztünk az a különbség, hogy te beszélhetsz vagy láthatod õt, én viszont soha többet. És lehet, hogy azt fogod hinni, hogy bár nálad lenne így, én úgy vélem, ezért egy kiadós pofon járna. Mégpedig azért, mert amióta itt vagyunk, apám felém sem néz, hozzám sem szól, pedig minden nap elmegy elõttem, alig néz rám. Mert fáj neki minden, ami csak rá emlékeztet. És ez, Rose kedves, sokkal roszabb, mintha elutaztak volna. Akkor legalább élnek, és talán boldogok. Nekem ez bõven elég lenne. Csakhogy én most egy nemcsak felesleges, de több mint nemkívánatos és naplopó vagyok, mert apám szerint inkább mentem volna üzletembernek. A zene csak baromság és pénzkidobás. Minden egyes centet sajnál tõlem, még akkor is, ha a bõre alatt is az terem. Nos, õ az én kedves apukám. Ha te akarnád, beszélhetnél velük, ha csak bájcsevelyért is. Tudod, hol vannak, hogy jól vannak, és nekem ennyi a boldogságot jelentené! Nem is hiszed, mennyi örömöd van az életben, és mennyi kihívás. Rose... Én sajnálom...

Furcsa hullámok törnek rám. Soha, de soha, és senkinek nem beszéltem errõl. Nem említettem, mert eddig mindenki úgy tudta, hogy apukámmal még szorosabb kapcsolatot ápolok, és hogy összetartunk, meg segítjük egymást. Hát, ha nem úri viselkedés, akkoris kimondom: lószart! Beszéd közben hol a megjászott nevetés bújkál a hangomban, néha meg a keserûség, de inkább a fájdalom cseng ki a szavakból. Fél éve még tökéletes család voltunk. Fél éve még boldog is voltam.

- Fél éve csupán egy lépésre voltam a tökéletes zongorázástól.

Mondom ki hangosan az utolsó meglátásomat, és a hangom úgy enyhült, akár a nagy vihar után az idõ. Csend lesz, és azt hiszem, hogy az idõ is megállt egy pillatra, csak az én kedvemért, hogy egy keserû mosolyt újra az arcomra tudjak varázsolni. Ez van. Sóhajtok, és megszorítom kicsit a lány vállát. Hát nem látja, hogy milyen szerencsés, hogy micsoda kiaknázatlan táblái vannak? Ekkor felém fordul. Szemében még egy kis könnycsepp hintázik, és arca furcsán... õszinte egy pillanatra, nem takarja semmi, nincs megjátszás. Azt hiszem, az én arcomon is némi keserûség szikrázik még, de szerencsére a mosoly már ott van az arcomon. De még én is érzem, szinte látom, hogy milyen hamis.

- Shiro... - kezdi, de én csak megerõsítem a mosolyom.

- Ugyan, Rose... Mindenkinek vannak rossz napjai. Nem azt akarom mondani, hogy csak tökéletes lehet valaki. Olyan nincs. Carpe diem. Nincsenek véletlenek. Meg amúgyis... mosolyogj, mert a ráncosodás úgyis elkerülhetetlen.

Sikerült elõvakarni a végére egy õszinte mosolyt, és felvillantani, egy kacsintással egyetemben, s azt hiszem, hogy ez végre egy nagyon is jó jel. Hiszen ha már túl vagyunk ezen a hullámon is, roszabb csak nem lehet! Egy zsebkendõt halászok elõ, és a lánynak nyújtom halvány mosollyal, megvárom, míg elveszi, és kicsit rendbehozza magát, majd újra megszólalok. Szerintem neki még úgyis kicsit reszketne a hangja. Lévén énekes, vagy mi. Anyám sírás után például órákig nem volt képes rendesen beszélni, bár tény, hogy hangfekvésük különbözõ. Egy kis hajtogatott galambocskát adok neki közben.

- Na most. Iskolába, hozzátok, vagy a lovarda felé? Rád bízom a döntést, mert mindhez van kedvem. Na?

http://www.youtube.com/watch?v=rgxfthPHTwc&feature=related

Furcsa volt egymás mellett sétálni, minden további nélkül. Azt hiszem, ez most tényleg más, mint mondjuk tegnap vagy odabent a teremben. Furcsa csend van, és olyan szokatlan ez egy ilyen iskolában. Ahol a zenének szárnyalnia kellene, és csengettyûhangoknak kellene csilingelnie, angyalkórusnak énekelnie... És ahogy mondom a lánynak, nem szól bele, nem ellenkezik, nem véli úgy, hogy nincs igazam. Azt hiszem, hogy kicsit talán kíváncsi rám, de hát hord még a hátán a föld akkora világbarmot, mint én? Annyi fura dolgon szoktam gondolkozni, hogy komolyan mondom, már az lenne a furcsa lassan, ha valami átlagos dolgon kezdenék filózni. Vagy talán valami olyat lát, amit nem vettem észre. Úgy néz rám, mintha a Marsról jöttem volna, és most éppen az élet értelmét szeretném neki felvázolni úgy, találós kérdésben, hogy neki kell megfejteni, és ezért mindenre odafigyel, hogy ne szalasszon el egy betût sem. És... azt hiszem amit a szemében látok, azt a kicsi pislákolást, a megismerni vágyás, esetleg rájött, hogy mi mások vagyunk, és õ is szeretne valami olyasmi lenni, mint én, vagy rájönni szeretne szintén arra, hogy mi lehet a másikban, ami bennünk nincs meg. Nem tudom, de tény, hogy ez már alapjába véve több mint nagy piros pont nekem. Amikor viszont rákérdezek, úgy tûnik, õ is zavart. De hát ha még én sem tudom szavakba önteni ezt a megfogalmazhatatlan és ismeretlen dolgot... De az biztos, hogy roppant érdekes lány. És... fura, de én is jobban meg akarnám ismerni. Ha nem lenne benne a felkészülési listán, akkor is talán rajta lennék. Van benne valami, olyan, akár egy mágnes. Különbözik tõlem, mert más, de... azt hiszem alapjába véve olyan mint én. Magányos. Hallottam én róla, nem is keveset, nem igen lóg senkivel, nincsenek szerelmi ügyei... vagyis magának való, amolyan csodabogár a maga módján. De ha ezt mostígy mondanám, lehet megsértõdne. Azt hiszem, valahol bent sejtem a kérdéseimre a választ, de hiába kapkodok utána, ellibben, akár egy illúzió pillangó. A másik oldalon meg ott van az is, hogy talán õ sem akarja ezt ennyire. Talán... Csak ha magamból indulok ki, akkor nem sokaknak nyílik meg, esetleg sérelem vagy egyéb pszichológiai dolgok miatt, és ezért nagyon nehéznek találja, esetleg lehetetlenségnek az ilyesmit. Pedig ha elengedné magát...

Ezért terelem is a komolyabb témáról a szót tovább, nem kell ám nekünk leragadni, meg amúgy is láttam a kíváncsiságot a szemében, most meg a kérdésem után az izgatottságot.. Úgy nézem, pár elmélete már van a dologról. És mégis, ahogy az elsõ mondat elhagyja a számat, felkapja a fejét. Szóval ERRE nem számított. Azt hiszem most valami boldogság féleséget érzek. Meghökkenten néz rám, talán mert most nõtt két fejem vagy ilyesmi. És a mosolyomra válaszol. A szemei... Istenem, ha egy picivel tovább mosolyogna! Olyan szép az arca, szinte már-már ott van valahol két lágyabb ívben Õ, akit én úgy keresek...

Anyám ahogy szóba kerül, megértõen villan a szeme, amolyan felismerésféle suhan át az arcán, nosztalgikus csodálatfélével vegyülve. És újra megszólal. Szerette... mennyire tág ez a fogalom. Én szeretem a csokoládét. Szeretem a zenét. Õ hogyan értette? De ha ezt a kérdést félreteszem... Igencsak hízelgõ lenne anyámnak ez a dicséret. Egy pillanatra lelki szemeim elõtt látom õt, ahogy felkacag, és azzal az arccal néz, mint amikor végre valaki megérti, hogy nem a hangjával akar csak egy másik dimenziót teremteni arra a másfél órás elõadásra... De mivel a képhez hang sincs, elhessentem, mielõtt még ezt a jól indult beszélgetést elrontanám. Mosolygok, igaz, az elsõ gyors próbálkozás elég gyatrára sikerül, nyelek egyet, és újra próbálom. Azt hiszem, sikerül meggyõzõbben görbítenem.

Csöndes séta után Rose felveti, hogy menjünk be, s én a teremben egybõl a zongorához ülök. El kell terelnem a gondolataimat. De... azt hiszem hogy kicsit többet láthattam be a résen, azon az álarcon, amit a partnerem visel, s ha még oly homályos darabkáim is vannak, mégis... majd helyükre állnak, és a kép... nos, majd elválik, milyen lesz. A lány bent még a tanárnõjével kezdett beszélgetni, én meg Mr. Grantre néztem. Azt hiszem, hogy nagyjából tudom, hol kellene kezdeni. Biccentek a tanárnak, aki hátradõl a székben. Másszóval tényleg kíváncsi, hogy mit sütöttünk ki odakint ezalatt a pár perc alatt.

A lány kíváncsi, ugyanakkor szeret a háttérben maradni. És mindent szeretne tudni, de úgy, hogy közben a másik lehetõleg semmit se lásson, mert félõ, valami olyat lát meg, ami nem jó. Elgondolkozva ütök le pár billentyût, s az énekhang csatlakozik a dallamhoz. Kicsit meglep, hogy mennyire más kisugárzása lett hirtelen a darabnak. Jobban billentek az ujjaimmal, és a hangokat is hagyom kicsit tovább röppenni, nem akarom most mindenáron a levegõben elkapni õket, hogy össze ne mosódjanak. S közben néha fellesek, hogy a lányt is lássam. Arca mély koncentrálástól volt komor kissé, mellette meglepett, vagy talán csak rájött, hogy mit is akartam mondani neki azzal az elõbb.

Más lett a számunkból. Nem karakterekbõl meg hangjegyekbõl álló katonás menetelés, hanem... dal, egy igazi, dallamos dal. Amilyennek talán a szerzõje szánta. Sok javítani való van rajta, érzem, de már egy hatalmas lépcsõfokot magunk után tudhatunk, elvégre ha már sikerült a döcögõs úton elindulnunk, a lendület csak visz majd magával. Azt hiszem, ha a boldogságból ragyogni tudnék, most mindenki megvakulna körülöttem. De képes vagyok arra, hogy elrejtsem ezt is, ahogy a legtöbb érzelmemet, ezért csak mosollyal nézek fel. Rose csak mosolyog. Nos, akkor helyette is örülök.

Ez után már a tanárok tettek pár megjegyzést, mégis merrefelé elindulni, és ahogy gyakoroltunk a lánnyal, lassan kezdtem felvenni azt a ritmust amit õ használ, ugyanakkor õ rajta is látszott, hogy nem hagyja ez ridegen, és õ is próbálkozik. És nekem ez már elég ahhoz, hogy ne adjam fel. Nem fanyalgok, hogy ugyan azt a számot kell eljátszanom körbe-körbe. Elõlrõl, vagy egyes részeitõl, vagy csak egy-egy bizonyos részt belõle.

Végre letelik az órám. Elég is volt már kicsit belõle, mert sokat ültem egy helyen, és azt hiszem a lábaim elzsibbadtak. Megállok, és amikor nagy szedelõzködés van, észrevétlenül nyújtok egyet, és hagyom, hogy elzsibbadt tagjaim halk roppanással kapcsoljanak be. Irány a székem, ott a fekete táskámat felkapom, a zakómat is karomra hajtom, amikor a lány odajön mellém. Mosolyogva nézek rá, s némi kíváncsisággal, hogy mifélével jöhet ide. Talán a gyakorláshoz akar valamit mondani.

Öhh... Ha azt modnom, hogy a kérdés meglep, azt hiszem túlságosan enyhén fejezem ki magam. Mintha egy fálgokban álló falura azt mondanák, szalonnasütõ tábortüzecske. Szemöldököm kicsit liftezik, és elõször nem kapok levegõt. Lehet csak alszom, és az ébresztõ mindjárt csörög? Mielõtt még komolyra venném az ajánlatát, elvégre még magam sem fogtam fel, viccesre fogom, és kérdezem, hogy vajon gyakoroloni-e. De a józan gondolkodás és magabiztos szavak, fellépés mellett azt hiszem elgondolkozom rajta, hogy tényleg komolyan gondolta amit mondott. Azt az ajánlatot. És lássuk be, tényleg kíváncsi vagyok rá, elvégre a szobájából az ember sokmindenre következtethet. Most majd beugrik az a bizonyos majom a vízbe. Amint egy udvarias igenlõ választ adok, sietve távozik az iskolából. Megcsóválom a fejem, elköszönök, és telefont kutatok a zsebemben. Elõször felhívom apám egyik telefonját, természetes valaki kinyomja. Nem töröm le a jó hangulatot, elvégre szokása ezt csinálni, nem sûrûn izgatja az én dolgom. Hiszen szerinte mindenem megvan, ugyan minek is látnám hiányát. Szóval felhívom csak a helyettesét, hogy szóljak neki, nem leszek otthon az este. Sürgetõ kérdések, és bár igyekszem vidám pofát vágni egész beszélgetés alatt, nehezemre esik, hiszen ha csak ki szeretnék kapcsolódni, máris kérdezik, hogy hol, kivel, meddig, miért, az illetõ honnan van, szülei és lakhelye, estébé... Legszivesebben kinyomnám, de hát... nem illik. Amikor úgy vélem, a legtöbb kötelezõ kérdésre válaszoltam, megszakítom a hívást, és lehalkítva az ultramodern masinát újra elsüllyesztem valahová. Nem kell már.

Autóba ülünk, és megyünk Rosette-ékhez. Kellemes az autókázás. Azt hiszem...valami furcsa érzés bizsereg a gyomromban. Nem leszek otthon! Ember, azóta a szörnyû nap óta sehol sem voltam, mondjuk azelõtt sem jártam el túl sokat, de ez most más! Hihetetlenül jól érzem magam, pedig még ott sem vagyunk. Az ablaküvegben látom a fejem visszatükrözõdni. Tényleg nagyon vigyorgok.

Megérkezünk. Itt is az ajtóban álldogál valaki, szóval mosolyom felé villantom, mosolyogva, és hagyom, hogy a lány közben rendelkezzék. Elkéri a cuccaimat, szóval minden további nélkül a kezébe nyomom a kabátom meg a táskám, úgysem kell nekem az semmire most, és követem Roset.

A ház berendezése megfogott. A tiszteletet parancsoló elrendezés mellett ott van némi kellemes és lágy ív is, nyilván anyukájának a mûve. Gyertyák mellett üveglapos bútorok. Kemény és puha. Sötét mégis eltérõ, nem ízléstelen, hanem összeillõ színek... barátságos, mégis azt üzeni, hogy ne maradj soká. Azt hiszem az utolsó ajtóhoz érünk, mert a lány feltûnõen sokat pislant rám, és én azt hiszem a habos-babos cukorrózsaszín ízléstelenségtõl kezdve felkészülök egészen az éjfekete és komor hangulattól mindenig az ajtónyitás röpke pillanata alatt. Ám a ház elõbbi részének szóló mosolyom kissé elámulttá válik a helység láttán. Tágas, fényes, nem csicsás, hanem megfelelõ ízlésû, de mielõtt még felmerülne bennem, hogy az mennyire egy lakberendezõ keze mûve, olyasmit látok meg, ami szélesebb félmosolyra kér fel. Zongora. Otthon is van nekem egy, a saját szobámban, és úgy félek oda leülni hozzá. Ez a zongora csendesen áll, akár egy idõs, fotelban felejtett hölgy, szinte hív, hogy játsszak rajta, látom, van mesélnivalója is. Lassú, és barangolós léptekkel lépek oda hozzá, és leülök. A szék halkat reccsen, de amúgy nem beszél. Leütök pár billentyût, bár kicsit elhangolódott, szóval régen játszodtak rajta, tulajdonképpen nem csak bizonyos hangok, hanem talán az egész zongora kicsit lehangolt. Kicsit játszok rajta, pötyögök, és úgy vélem, hogy ez egy tényleg jó hangfekvés.

~Vajon Rose elõre eltervezte, hogy elhív hozzájuk, vagy csak hirtelen ötlet volt?~

Az egyenruha alatt érzem, hogy libabõr fut rajtam végig. Nagyon érdekesnek ígérkezik ez a mai este, már csak az a kérdés, hogy mit fogok belõle kihozni. Elnyomok egy ,,Azta!”- uriemberhez nem méltó- elismerést, és a lány felé fordulva másképpen dicsérem meg a szobáját, bár hozzá kell tennem, hogy másra számítottam. Szóval a személyiség valahol belül nem hivalkodó, és nem olyan beképzelt, mint mutatja. Akkor több arany lenne és csicsa. De itt megfelelõ arányban vannak az ingyombingyomok, és ez még fiú létemre is feltûnik nekem. Ahogy a szavaiból is elég sok mindent leszûrök, és új kérdéseket világít meg nekem. Meg új egyezéseket közöttünk.

Állj, miért érzem azt, hogy megértem, ha nem is ismerem?

~Mert te is minndig egyedül vagy! ~ kántálja egy kaján hang a fejemben.

Elhessentem, és a lehetõ legközömbösebb hangon kérdezek rá, hogy vajon az õ szüleivel mi a helyzet. Az arca a kérdés közben változik, visszakozok, de válaszol. Biccentek, s közben azon töprengek, hogy vajon úgy isten igazából mi errõl a véleménye. Ez a japán vonás!

Váltás. Úgy nézem, Rose terel, de hagyom, hogy csinálja, a fogyasztói dolgokra csak a fejem rázom, ugyan nem tartok új divat szerinti diétát meg mifenéket, de most nem kérek... Mást szeretnék, és mosolykámat is elõveszem hozzá. Úgy nézem, kicsit jó hangulatban van, és talán... talán egy kicsit ki lehet most zökkenni... És bár tudom, hogy engedékenyebb, mélyen meglep, hogy ennyire, és ahogy a virág szirmait bontogatom, egyre szebb dolgokat látok meg, s nem tudok megállni. Észrevétlenül fürkészem ki mozdulatait, és arcát, természetes mosollyal az arcomon, és olyan képpel, mintha tényleg minden nap ezt csinálnám. De hogyan kérjem meg, hogy énekeljen nekem? Azt hiszem sikerült megtalálni az utat a középút felé, és el is indultunk... az elsõ énekéhez képest az utolsó már-már az én stílusomnak is gyönyörû és tökéletes volt, de az elsõ helyezettet messze nem tudja még kiütni, - nem is ez a cél. Ettõl függetlenül hallani szeretném még ezt az új oldalt, ami úgy tetszik, mint gyereknek a cukorka... Elnevetem magam, és a lány is kuncog, felpislantok, és... Jesszus, ha mindig ilyen kedves lenne! Inkább elõkapom a morcosabb oldalam valahonnan, és amíg õ másra figyel, kibököm, mit szeretnék. Illetve... Cselesen megkerülöm a kérdést. Közömbös, mármint a mosollyal megtûzött, mégis nálam közömbösnek mondható arccal nézek rá, mintha a tanteremben lennénk, és várom, hogy elkezdje az énekelést. Lassan érti meg, mit szeretnék, és úgy tûnik egy pillanatra, nincs is hozzá kezve, de látom ám a rést a pajzson, hát óvatosan furakszom is ott befelé, nagy kutyusszemeket meresztve ezüst íriszeimmel felé, világos tincseimet hátralebbentve egy türelmetlen mozdulattal. Igen! Széles mosolyt villantok rá, és játszani kezdek. Ezzel a zongorával mé jobban hangzik. Határozottan tetszik. Mivel ezt a dalt elég jól tudom, fel tudok közben nézni, és Rose arcát, szemét figyelni. Mosolyom sokkal csendesebb, szinte elbújik a szám sarkában, bár ott van. Õ most már más. Most nem arra koncentrál, hogy minden olyan nagyon tökéletes legyen, valahol úgy gondolom, hogy tényleg úgy próbálja a dologt nézni, hogy a zenét élvezni csupán, a saját élvezetére énekel, nincsenek tanárok, bírák, olyan ritmusban és úgy játszunk, ahogy nekünk tetszik, és senki sem mondja meg, hogy mi és hol nem jó. Bár szerintem ebben a számban nincs most per pillanat semmilyen hiba.

Vége a számnak, és még csak valami öt óra lehet.

- Hánykor szoktatok vacsorázni?

- Pontosan hétkor. Mert?

Rose nem érti, de azt hiszem, most nem is fontos. Felállok a zongorától. Sok titka van, kevés az idõ a megfejtésére. Halk kongással süllyed vissza a hallgatás tengerébe, én meg titokzatosan mosolyogva nézek a lányra. Egyik szemöldöke felvonva, talán csak rá szeretne jönni, mit is szeretnék én egészen pontosan.

- Akkor ha szépen megkérlek megmutatod, merre lehet kimenni abba a kerti pavilonba, amit mondtál?

- Persze.

Meglepetten szalad fel a szemöldöke, és fordul is, hogy mutassa nekem az utat. Én meg követem, míg a nadrágom zsebében papír után kutatok. Találok is pár fecnit meg apámnak valami miniprospektust a mellényem belsõ zsebében, s azt hiszem, az meg fog felelni. Kacskaringózunk visszafelé, és bár anyám mondása volt régen, hogy a visszafojtott kérdésnél nincs roszabb, mégsem mondom, nem szólalok meg, és a lány sem kérdez rá arra, hogy mégis miért mennék ki. Nemigen figyelek oda, hogy merre is megyünk, remélem, hogy nem lesz szükségem az útvonalra, nem lesznek maffiák ott vagy ilyesmi, inkább csak követem õt, és nézelõdök. Mivel itt minden más, mint nálunk otthon. Ott tele van az egész ház japán bútorokkal, növényekkel, még az étkészlet is onnan van... de ez itt meg... itt vannak olyanok, amiket eddig legfeljebb a filmekben láttam, bár azokat is csak azért néztem meg, hogy ha majd itt leszek, akkor tudjam,mirõl beszélnek, na meg a nyelv gyakorlása miatt. Semmi másért.

Kis idõ múlva egy üvegajtó elõtt álltunk, és meglepõdni sem volt idõm, mikor beléptem. Nem igen csúdtam fel, merthát lássuk be,nekünk is van ilyesmi, amolyan üvegház féle, de megint csak összehasonlítva a mienkkel, itt nem csak egzotikus virágok is voltak, hanem igazi mutatósak,és az illatuk... Nem tudtam mostmár letörölni a képemrõl a vigyort.

- Ööö..Rose, ha egy picit... Khm. Ha nem bánod, kicsit elfordulok, ne leskelõdj!

Nem tudom, miért leskelõdne éppen, de sosem lehet tudni. Elfordultam kicsit felõle, és a mellényem takarásában elõvettem a papírokat. Miáltal keletrõl jöttem,volt még valami a zenén kívül amit mesterfokon ûztem, mégpedig az origami. Egy fél perc után megfordultam, és a lány felé nyújtottam a kezem.

- A tiéd.

Egy kis virág volt,meg valami mini pukli az egyik szirmon, ha engem kérdeznek,megmondom, hogy az egy katicabogár vagy ilyesmi, de tulajdonképpen ki kíváncsi erre? Nem szóltam semmit, csak a kezébe adtam, és mosolyogtam.

- Mondj valamit, és én hajtogatok neked. Nem viccelek, otthon egyszer csináltam még zongorát is... Igaz, kicsit csaltam, mert ugye az igazi hajtogatásban nem lehet sem ragasztani sem nyírni,de... Nem akart egybemaradni, folyton szétesett!

Ráncoltam a szemöldököm picit, és mókás hangvételû bosszankodásomat befejeztem, hogy meghallgassam a reakcióját. Addig is újra körülnéztem a kertben.

Lám, igazam volt. A lány és a tanárnõ szinte óramû pontossággal lépnek be az ajtón, és az öreg szája sarkát mintha megmoccanni láttam volna. Vagy csak képzeltem. Rámosolygok a lányra. Miért van az, hogy olyannak látom, mint egy tükör? Mindig mást mutat, vagy azt, amit látni akarunk. Külsõre nem változott sokat, hiszen éjjel senkinek sem nõ még három karja, vagy négy füle... És nem azért volt más, mert más ruha volt rajta. A kisugárzása, és az arca... Valami más fészkelt rajta. Ettõl függetlenül mosolyom az arcomon, ami már-már körbeéri a fejem, de azt hiszem, pont az ilyen nehéz pillanatokra lett ez kifejlesztve. Még akkor is ez a görbe van a képemen, mikor a lány mellémsétál. Egy pillantást vetek a tanárokra, akik éppen a papírokat rendezgetik, szeritnem a mûsorfüzet is ott van, csak a kis smucigok rejtegetik... Majd a lányra nézek, és újra elmosolyintom magam. Látom az arcán a kis kérdést, hogy vajon miért mosolygok annyit, vagy hogy tudom megtartani mindig ezt... Hát... magam sem tudom, de tény hogy imádom, hiszen enélkül már ki tudja, hogy miféle hírem lenne. Egy depressziós kis emos nyomi lennék... talán... vagy meg a fellengzõs és lenézõs tipus... Sosem lehet tudni. Én inkább csak maradok a saját magam módszerénél.

Ezüst tincseim, melyek arcomban lógtak, hátrasöpröm jobbommal, és biccentek a lánynak. És azt hiszem, hogy megáll az eszem. Õ most tõlem komolyan... Kissé felhúzom a szemöldököm, mosolyom visszafogom,és igyekszek nem úgy tûnni, mintha kinevetném vagy ilyesmi. Valahogy sejtem, miféle erõbe telhet hogy ezt kimondja. Azt hiszem, hogy csodálom. Van benne spirituális izé. Olyan hogyishívják. Erõ vagy mifene.

Szolid görbét húzok elõ, és úgy biccentek, érzem, hogy a szemeim nevetnek. Nem azért, de szeretem, ha az emberek meghallgatnak, é aztán komolyan is veszik amit mondok nekik. Van, hogy sok rizsát nyomok le, de hát egy magányos léleknek csak megbocsájtható... Azonban nagy átlagban ezer szónak is egy a lényege: és én kerek perec meg szoktam mondani. Meg... ahogy elnézem, a lány tényleg gondolkozott róla, akár akarta akár nem.

És attól függetlenül, hogy most szépen kimondanám, hogy igen, Rosette, tudod, tõled ezek a szavak mindennél jobban esnek. Mert te is érzel és tudom, hogy neked sem könnyû, hiszen a szóbeszéd elég sokmindent beszél itt rólad és a családi viszonyokról... meg hogy azt hiszem, megértelek... - mégis, képtelen voltam ezeket az elcsépelt szavakat kimondani, a nyelvem hegyérõl nyeltem õket vissza, és elrejtettem magamban. Talán majd máskor. Elvégre majd' egész két hónap van a fesztiválig. Csak lesz idõ, hogy ezt elmondjam! Szóval a nagy szavak helyett csak azt mondtam, amit talán bárki más, kacsintottam mellé, hogy biztosítsam, egyáltalán nem vettem szívre, fõleg az után, hogy így idejött, és...

Elvigyorodom a házisárkány szóra. Nem tudom megállni, egy lehetõleg jó széles görbe vonalat húzok elõ, szemeim is összehúzódnak tõle, és hangtalan kuncogok. Megrázom a fejem. Értettem. Tehát maradjunk ennél a szintnél, és amint megtudom, hogy mi a titkod, mi a feléd vezetõ út, máris megyek. Nem tombolni, még csak nem is lerombolni. Csak... Hogy nyerhessünk, hiszen ez a cél, nem? Szóval biccentek. ,,Olyanok vagyunk, amilyenek.” és ezen nem igen lehet változtatni. Mert máson nem, csak saját magadon tudsz változtatni, ha tényleg komolyan gondolod, és véghez is viszed amit kigondoltál.

Tapsolás, és Rose felnéz, én azonban még az utolsó pillanatban láttam a mosolyát. Nem volt õszinte, de azt hiszem, jó úton jár, hogy ha nem is teljesen, de legalább elinduljunk a középpont felé. Remélem, félúton találkozunk, és kézenfogva, egymást segítve mindent legyõzünk.

A tanárok felé nézek, és hallgatom õket. Az operaház fantomja. Cö... Valami ilyet is játszodtam, nincs fél éve sem. Ettõl függetlenül... Hogy leszek képes ezt az õ stílusához igazítani? Valamikor aludni is kell! Egyszerre nézünk össze. Na, úgy tûnik, hogy már nem annyira idegen kettõnknek ez. Deee... Mindezektõl függetlenül tényleg úgy gondolom, hogy jó választás. Szerintem ennél jobb már nem is lehetne. És még a lány is ismeri- bár szerintem a tanárok tudták, de ez magánvélemény- szóval egyértelmû. Nem éppen a kedvenceim közé tartozik ez a szám, de azt hiszem, hogyha a lány énekel hozzá, méghozzá egy icipicit finomítva a hangján, nem lesz mégsem olyan távoli ez a dal. Újra nagy mosolyt villantok fel, és a zongorához ülök.

Te jó ég, ez mennyire más hangszer, mint ami otthon van! Próbaképpen egy pillanatra leütök pár hangot, hogy a hangzással tisztában legyek, majd a lányra nézek. Biccentés. És indul...- nánk, de Rose úgy tûnik, nincs ma valami jó passzban, illetve most ezen a téren nincs, mert elkésik. Kicsit rám hasonlít. Elvégre tényleg... ah... elõlrõl. Ám miközben a gondolataim másutt korcsolyáznak, ujjaim is szépen széjjelcsúsznak, szóval a vállam tartásán lazítva újra kell megint kezdeni. Nem vagyok ideges, illetve nem érzem azt a feszültséget mint tegnap. Ez most más. Próbálok a lány hangjához igazodni, és stílusához, de lássuk be, még nagy koncentrálással sem megy túlzottan. Figyelni az õ hangját, ritmusát, hangfekvését, közben a kottára pislantani, és játszani, azt hiszem ez egy multifunkcionlis foglalkozás. Csoportterápia féle... ennek is betudhatnám, hogy miért rohan a bal kezem, és a jobb miért nem. Érdekes, hogy a jobbom követi a lányt, kíséri szó szerint, míg a bal a zene alapján játszik, és nem kímélve idõt vagy teret- önállóan játszik. Istenem, ezen anyám mennyit nevetett!

Elõlrõl! A fiús rész következik. Ha nem lenne ennyire nehéz ez az egész alapjában, és ha mondjuk állva is tudnék zongorázni, mondjuk a lábujjaimmal, még én is énekelném... De azt hiszem, ennyire super em vagyok messzirõl sem. Szóval csak kussolok inkább, és képzelgések helyett azt csinálom, amit kell... Istenem, de szeretnék most a többi hozzám hasonlóval egyetemre járni, és a hétvégi bulikon... Megrázom magam gondolatban, és inkább a kottát analizálom. A vége felé van egy igazán durva rész, amit vagy a lány ront el, vagy én... Úgy nézem, hogy nagy gyakorlással tömött óráink lesznek... Ráncolom a szemöldököm, és hiába, hogy már szinte csigaszemet nõvesztek, mert csak a kottát nézem, és a lábammal a pedálon megint a ritmust ütöm, a lány néha lelassul, és akkor belegabalyodok... de akkor sem szólok semmit. Mosolyogva nézek fel rá, biztatva talán, és kérdõn, hogy mehet-e újra. A tanárok valahol a székeknél lehetnek, és csendben figyelnek. Azt hiszem az elején még Rosette tanárnõje szólt, hogy elõlrõl, de azóta már magunktól is elkezdjük, nem kell mondani. Hiszen ki ne akarna nyerni egy olyan versenyen, mint ez, aminek akkora a tétje, hogy...

A lány szülei sem jönnek a Fesztiválra. - de ez miért pont most ugrik be, és mitõl olyan fontos?

Nyüstölöm a zongorát, pedig érzem, hogy az ujjaim már lassan görcsbe állnak, akkor sem hagyom abba. A lány hangja is már olykor bizonytalan, és ha nem is halkul, kicsit érdesebb. Amikor megint rontok, az öregre nézek. Hunyorít. Lehajtom a fejem, ami a metakommunikációban annyit tesz- kössz- és újrakezdem...

Szünet...

A zongoraszékrõl feállva kicsit megtornáztatom a tagjaim, már amennyire az egyenruha engedi, és a lányra nézek. Igen, benne most merült fela kérdés, vagy csak most volt ideje hangosan feltenni- egyre megy, én a választ már akkor tudtam, mikor másodszor kezdtem újra a darabot. Szóval mielõtt még beleásnánk magunkat ebbe a témába, hogy kinek is a hibája, hogy nem megy, inkább felvetem ötletnek, hogy menjünk ki. Nem jó, ha egy helyben üldögélsz a szünetben, mert akkor a lábad is elzsibbad, és milyen lesz estére, ha elmacskásodik? Tolókocsit nem kérek, köszönöm. Nem igen villanyozódik fel az ötlettõl, de én akkor is hívom õt. Mit tehet? Marad bent, vagy jön velem? Nos, egy kis unszolás után feláll, és jön mellettem. Azt hiszem, ez kicsit amolyan jégáttörés...

Kilépünk, és ahogy mondtam, szinte senki sincs kint. Ügyeletest sem látom. Olyan kihaltnak tûnik a suli így... azt hiszem, mondani kellene valamit. Nem szoktam sosem késztetést érezni, én társaságban, jó helyen elvagyok anélkül, hogy megindítanám a beszégletést, de a lány szemébe nézve látom, hogy õ viszont emiatt gyötri magát.

De mivel is kezdhetném? Azt hiszem...

- Nézd, Rosette. A dal azért nem megy, mert mások vagyunk. Te is tudod, és nem azért, mert te éppenséggel Y vagy X kromoszómású vagy. Nem is azért, mert a szemed barna, vagy ilyesmi... Belül vagy más, mint én. És bár azt vettem észre, hogy sok közös van bennünk, lehet észre sem vetted, mégis... ez pillanatnyilag szakadék nekünk, és látványos hátrány.

Eddig csak azt mondtam el, amit én láttam, és úgy néztem, hogy a lány csendben figyelt engem. Mi más választása van? Hiszen látható, hogy nem fejeztem be. Az udvaron egy kavicsot pöccintek cipõm orrával a messzibe, és csak akkor nézek újra a lányra.

-És itt nem arról beszélek, hogy hány kutyád meg macskád van. Rose... Értesz engem?

-Nos, nem állítom biztosan...

-Bocs, hogy félbeszakítalak. - emelem fel a kezem picit hogy várjon- Csak azt szeretém, hogyha megértenénk egymást, és ez már nekem is bõven elég, hogy felvehessem a fonalat veled.

Némi szünetet tartok. Kicsit emésztem még én magam is a dolgot, de tulajdonképpen igen, ezt akarom. Nem azt, hogy gyerekkori fotókat mutogasson, vagy divatmagazint hozzon... csak beszéljen nekem arról, ami érdekli, ami õt jelenti, ami õt írja körbe, hogy képet kapjak, és eligazodhassak rajta. Mert a sötétben tapogatózba sokáig fog tartani. Eszemebe jut, hogy volt talán valami, amire ha nem is kíváncsi volt, de legalább kicsit felmerült benne a kérdõjel, mielõtt elmerült. És még mindig mosolyogva, igaz ez egy szolid kis valami, öt ujjal tincseimbe szántva hátrafésülöm a hajam, fejbõröm kicsit megmaszírozva.

-Érdekelne, hogy miért mosolygok állandóan?

Oké, elismerem, hogy ez egy olyan kérdés, ami nyilvánvalóan igenlõ választ követel, majdhogynem sikoltoz, de õszintén, az ember mirõl kezd el beszélgetni, ha majdhogynem muszáj megismerkednie a ,,nagyobb cél érdekében”? Újra Rosera nézek kicsit odafordítva a fejem, és megnézem újra az arcát. Pisze kis orr, arrogáns áll, és nem dús, de nem is penge ajkak. Lelkiismerete is van, a szeme bár õszinte, mégis jól uralkodik rajta. Tényleg nem a könnyen táruló tipus, márpedig ha tényleg valamit el akar érni azon a csezsedék... pardon, izééé... fesztiválon, akkor együtt kell mûködni. Vagy csak én próbálom úgy nézni, ahogy szerintem õ látja, és már-már vérremenõen, mert ez egy verseny...

Oldok a belsõ görcsömön, meglazítom, és szétrázom, majd újra töretlen mosollyal, szinte cinkosan nézek a lányra, csillogó szemekkel, aki rossz fát tett a tûzre, és kacsintok. Majd nem tudom megállni, és újra elkuncogom magam. Kész, miért nem férek a bõrömbe? Hát mert nem izgulok azon, hogy vajon nyerünk-e, hogy a továbbiakban a gyakorlás hogy megy... Megállok, és újra a lány szemébe nézek, szélesen görbítve, mint aki fogassal a szájában aludt, és egyik vállára teszem a kezem.

-Carpe diem, Rose.. Élj a mának!

Hunyorítok rá, és elengedem hogy az udvaron sétálva rálelve a kavicskámra újra belerúgjak picit s az továbbszálljon ívelve. Hányszor néztem a többeiket kisebb koromban ahogy játszodtak, én meg bent gyakoroltam. Azóta megváltozott. Akkor még lenéztek, meg tudálékosnak hittek, de azt hiszem, hogy ha most rámnéznek, azért ég bennük a düh, mert õk is olyan biztos talajt szeretnének, mint ami nekem van. És ez nekem több mint elég erõ ahhoz, hogy felálljak, és emelt fõvel menjek végig az utcán.

Zsebre vágom a kezem, és dudorászva megyek az udvaron. Váratlanul szólalok meg.

-A mosoly mindenre megoldás, Rose. Mosolyogj, mert a ráncosodás úgyis elkerülhetetlen... - odasandítok, hogy vajon mit szól erre, majd legkomolyabb mosolyfejem kapom elõ- Komolyan meg... Azért, mert anyám is mindig mosolygott, még ha fájt valami, vagy dühös is volt. És azt hiszem, értem már. Mert amíg itt van ez, addig a többiek gondolhatják, hogy lenézed õket, és azért teszed, vagy mert felnézel rájuk... Mindenkinek szíve joga eldönteni...

Vont vállat és szemöldököt, míg újra pöccintett a kavicskáján. De ez van. Ez a kis mozdulat tényleg sokszor elrejt, vagy még a szavaknál is jobban belátást enged lelkedbe még akkor is, ha nem szeretnéd. De csak azok, akik igazán és szívbõl mosolyognak.

Mielõtt játszani kezdtem, a lány még mindig úgy tûnt, hogy kételkedik bennem. Én sosem szoktam. Hiszen tudom, hogy mire vagyok képes, tudom, hogy mikor mit tudok magamból elõhozni, és ezért amikor leülök játszani, akkor nem félek. Nincs mitõl. Amíg saját magammal tisztában vagyok, és a képességeimmel, amíg biztos talajon állok, nem félek semmitõl sem. Háttal vagyok a lánynak, és nem látom, hogy ettõl a biztos érzettõl mennyire megingott, pedig ha láttam volna, lehet hogy segít még egy picit. Bár ezen a játékon már nem tudok hol javítani, mert lássuk be, nincs mit. Azonban mikor megfordulok, hogy kérdezzem, mit is játsszak, a lány még mindig csak úgy néz rám, mint aki teljesen biztos abban, hogy nem idevaló vagyok. Nos, talán ezt én is tudom, hogy nem egészen itt a helyem, enyhén mandulavágású szemeim is erre engednek következtetni, de ettõl még jó vagyok abban, amiben, és amíg ez így van, addig a zeneiskolában van helyem. Anyám neve hallatán a lány szeme felcsillan, mint némelyeké, akik avatottak az éneklés terén, de hát ki nem hallott még errõl a névrõl, aki a mûvészetben kicsit is otthon van? És úgy tûnt, de csak egy hajszálnyi szemfényvesztõ pillanatra, hogy a lány, amíg rámnézett, kicsit mintha… Azt latolgatta volna, hogy a tehetség bennem is van-e… Anyámtól…

Mondtam, hogy nem játszok semmit arról a listáról, melyben annyi emlék van… Igen. Nem azért nem játszom, mert nem ismerem, vagy mert érzelmileg túlfûtött lenne… Nem, mert az nem csöpög ugyan semmitõl, csak… Csak az a baj, hogy bármilyen darab játszásakor halálbiztos vagyok, nem hibázom, mert nem engedhetem meg magamnak- azonban ha Onnan játszok, akkor sorozatosan félreütök, vagy elcsúszok. És hogy valaki ezt meghallja, azt hiszem sosem lennék képes. Igaz, egy dal van, amit többé-kevésbé el tudok játszani… Csakhogy ezeket már nem vettem elõ elég régen.

Mielõtt elfordulok, kíváncsiságot látok talán villanni a lány szemében? Mindegy. Játszás közben meg egyszerûen elfelejtem, hogy ki figyel, ki hallgat, az érzéseket, vagy hogy milyen érzéseket keltek a többiekben. Ezért, hogy mikor megfordulok, nem mondhatom, hogy szerény arcom, mert nem szoktam semmit sem mutatni, csak csupán mosolyom volt szélesebb. Ha tetszik, akkor azt jelenti, jó volt. De nem elég jó. Mert más nem hallja… És még elkapom azt a szemvillanást, amit a lánynál nem láttam még. Lehet nem is fogom többet. Talán egy kis ámulat, egy kis elismerés, hogy igenis tetszett neki a játékom. És azt hiszem, az ittlévõk közül az õ véleménye számít most nekem a legjobban, hiszen vele megyek a Fesztiválra. Ezért, hogy minden mozdulatát, és arcjátékát figyelemmel kísérem. De úgy tûnik, szavakkal is értékel… És… ÉS… Érzem, ahogy arcomon egy sokkal szélesebb mosoly villan fel, szerencsére ezüst szemeim villanását el tudom rejteni egy pislantással. Bólintok, és elrejtem a hófehér fogaimat. Illetlenség teli szájjal vigyorogni. Szóval visszafogottan köszönöm meg, és inkább nem túlzok, majd átterelem a szót a lányra. Míg a lány az õ tanárnõjével néz össze, én végre az enyémre nézhetek, Az öreg csupán hunyorít egyet, és ennyibõl tudom, hogy a dicséret és a tetszés ki van nyilvánítva felõle. Tuti talált benne valami hibát. Majd visszanézek Rosettere, aki a táskájából kottákat vesz elõ, és hallgatom a hangját. Nos, egyhavi tandíjamba, hogy nem lesz olyan, mint anyámé, de meg kell szoknom. Most õ van itt. Lehajtom a zongora fedelét, és rákönyökölök, hogy kissé kényelmesebb pózban hallgathassam végig az elõadást. Nem vagyok egy karótnyelt alak. És amikor kijelenti, hogy nem kell zongorakíséret, megint csak mosolygok. Mintha tudtam volna. Meg lehet, kissé el is vártam tõle. Nem biccentek, mert az már egyenlõ lenne azzal, hogy egyetértek vele, csak mosolygok. Nálam ez nagyon jó álarc minden ellen. Valahol talán csodálom is a lányt kicsit, hiszen… Fair módon játszik. Nem kell más segítsége, hogy bizonyíthasson. Csak megmutatja, hogy mire képes, alapból, minden nélkül. És ezt igazán méltányolom. Persze ha kínoznának se vallanám be… Talán…

Nos, bevallom, kellemesen meglepõdtem. Igaz, az elején le kell szögeznem, hogy más, amit én szeretek, és az én stílusomtól is eltér. De minden hang a helyén volt. Tudom, hogy énekelni nehéz, én is szoktam ilyet idõnként, ha tényleg jó kedvem van. Nehéz megtartani a hangot, elsõre el is találni… Mert ha nem jót ütsz meg, akkor a hangod muszáj csúsztatni lejjebb vagy feljebb, és akkor az már nem tiszta, és nem is szép. Anyámtól tudom. Régen sokat gyakoroltunk együtt, és õ magyarázta el ezeket nekem, ezért, hogy tudtam értékelni az produkciót. Mert nem amatõr szinten álltam hozzá, laikusként. Összehúztam kissé a szememet, mintha koncentrálnék, aztán le is hunytam. A legjobb, ha nem hagyom, hogy a látvány megtévesszen. Csak a fülemre hagyatkozom, mert az sosem szokott hazudni. Vagy csak nagyon ritkán. A lány az elején lágyan kezdte, és valamennyire ezért hálás is lehettem neki, elvégre nem vagyok hozzászokva a nagy áriákhoz, meg a rikácsoláshoz, amit itt az iskolában páran kicsikarnak magukból, hogy ide járhassanak. Borzasztó. De nem. Rosette nem így kezdte. Lágy a hangja, egyszerûen majdnem mint egy nyári szellõ, mégis, az a furcsa kis utózönge, ami birizgál, miszerint a lány elfojt valamit. Nem takar, nem elrejt, hanem elfojt. De ahogy ez a pillanat ellibben, máris teljes egészében érezhetem, mert az már biztos, hogy semmit sem rejteget többé. Egyszerûen kitárulkozik, sõt mi több, sugárzik belõle a tudás, és a bizonyítani vágyás. Hogy meg akarja mutatni... Azt hiszem, kénytelen leszek félretenni megint azt a szeretetet, amit az anyám elõadásmódja iránt érzek, és muszáj lesz ezzel megbékélnem. Nem a lágy hang, ami szerelemrõl és édes kis csalogányról énekel, ami altatóval mosolyra fakaszt, hanem más. Gyönyörû, káprázatos, és érzem, ahogy mindenem felfrissül tõle, ahoyg végigjár... de az elsõ percben már azon voltam, hogy ezzel megbékéljek. Tudom, hogy több munka van azzal, hogy alkalmazkodjak hozzá, minthogy együtt közös nevezõre jussunk, de az több idõ is, és sokkal több személybéli vájkálással jár. Ez jobb. Igaz, itt csak én szívok...

De azt hiszem, képes leszek rá! Hiszen elég ránézni a lányra! Kemény, és megingathatatlan, elég nyomós érvek kellenek ahhoz, hogy meggyõzzék. Biztos alapokon áll, és a saját lábán, nem biztos, hogy tényleg apuci kicsi lányáról van itt szó. Ahogy énekel, mintha csak belelátnék. Kiereszti a hangját, és senkitõl sem sajnálja, nem bánja, hogy ki hallja vagy ki nem, csak hallják, és lássák, Rosettet... Nem mert híres, hanem mert tud! Érzem, hogy elkap a hangja, és magával sodor, és nem is küzdük ellene, mosolyom továbbra is csendes marad, és igyekszem nem mocorogni. Pedig ujjaim szinte maguktól mozognak, mint akik be vannak sózva. Ismerem a dalt, hát hogyne ismerném, hiszen amikor a lányt hallottam énekelni, még elõzõ évben az év végi koncerten, akkor néztem utána egy kicsit az efféle mûfajban is. Miféle operák is vannak, és zongorára miket is írtak... Addig csak dalokat és egyéb zongorára írt mûveket játszottam. Azt hiszem, õ is egy amolyan nagy mérföldkõ az életemben. Elég csak ránézni! Látszik a megjelenésén, a mozgásán, az arcán, a szemében... Mindenünnen csipetnyi õszinteség, és zárkózottság. Szóval olyan mint én...

Azt hiszem, valami álomból ébredek. Azon kaptam magam, hogy elhalt a zene, vagyis véget ért. Hát igen. Van, hogy továbbgondolom, mi lehetne még ebben, de itt... Azt hiszem, itt már hiába keresnék elvarratlan szálakat. Amíg õ a magnót kapcsolja le, én a vonásaimat rendezem, egyszerû mosollyá. Azt hiszem, ha máris kimutatnám, hogy mennyire tetszett, még elbízná magát... mégis... Hogy lehet elrejteni ennyi dicséretet a pillantásomban? Tudom, hogy már tudja.

Egy mély hang szólal meg, csendesen és szinte a háttérbõl, az én tanáromé, aki igaz hogy már kissé az öregség felé hajlik... Mégis... talán pont ezért van itt. Éles a látása, és mindent meglát. Ahogy most is. Bólintok a szavai után, ahogy a lány tanárának mondókája után is. Ez elég nyilvánvaló volt, már akkor, amikor megláttam. Hiszen én inkább elmerülök a zenében, és próbálom az én stílusomra formálni, ugyanakkor az író mondandóját is keresem, és a közönségnek ezt adom elõ. S bár a lány is ezt teszi, õ valahogy más helyen keresi ezt, vagy másképp... Nem tudom, pedig ezt jó volna tudni, mert akkor én is megpróbálnám úgy, és akkor már jobban hangzana. Bólintok, ahogy a tájékoztatás is elhangzik, mosolyogva állok fel, és a táskámat a félvállamra lendítem, majd a tanáromhoz megyek. A lány már távozott is. Biztos kicsit... csalódott. Mr. Grant mindent tudó szemével néz rám, amikor megállok elõtte.
- Én meg akarom próbálni! Úgy, ahogy õ.
- Biztos, hogy ezt akarod, Shiro? - mindig élénk kék szemei úgy néznek, mint egy röntgensugár. Miért van olyan érzésem, hogy már eleve elvetélt az ötlet? Miért nem lehet csak megpróbálni? Olyan lehetetlen lenne? Ennyire nem vagyok jó hozzá?
- Igen. Csak... megpróbálni!

Az öreg csak bólintott, majd a kabátját fogta, és kilépett a szokásos csendes lépteivel a terembõl. Sóhajtottam. Otthon újra gyakorlás. Ahogy a terembõl kiléptem, és a kapu felé indultam, a lányt láttam meg. Valami késztetés, hogy menjek oda... Nem vagyok kitûnõ futó, de azért rövid távon halálos vagyok... vagy valami ilyesmi. Míg telefonált, kicsit hátrébb áltam, és azon gondolkoztam, mit is akarok neki mondani, vagy tulajdonképpen mi visz arra, hogy megszólítsam.

Leteszi a telefont, szóval sürgõsen cselekednem kell. A vállát kocogtatom meg, és a mosolyom mér belülrõl letapogatom, hogy rendben van-e. Megfordul, és látom az arcán a meglepetést átsuhanni, majd a bosszúságot. Irigyel netán? Miért, Rosette, hiszen te is jó vagy... Lám, fellengzõs szavak, de én is tudom, miért bánsz velem így... Nem csak azért, mert rossz kedved van. Úgy látom, hogy a zene és a család nálad sem fér össze. Miért nem lehet összefogni? Miért kell megnehezítened? És miért nem tudom ezt elmondani így neked, ahogy bennem megszületik? Helyette csak a mosolyt veszem megint elõ, s visszakozom. De aztán rájövök, hogy mi késztetett arra, hogy utánajöjjek. S azt hiszem, míg megdicsérem, nem pirulok, mint a rajongók, nem is vigyorgok, mintha hódítani szeretnék... Hanem õszinte mosollyal, mint egy kolléga, s azt hiszem, mint egy ismerkedni vágyó... úgy mondom el neki. Mégis õ furcsán visszakozik, és elbújik elõlem. Hát, így nem fogok tudni hozzád alkalmazkodni. Kénytelen leszek tégen leplezetten bámulni, hogy megismerhesselek. De az sem fog tetszeni. Sajnálom...

Mosolygok.

Majd hirtelen ötlettõl vezérelve elmondom neki, hogy én hogyan szeretek nekikezdeni valami újnak.

- … Pedig jobb lenne, ha megbékélnél a gondolattal és élveznéd, hogy részt vehetsz a fesztiválon, mint versenyzõ… nem pedig, mint nézõ. Hidd el, így neked is könnyebb lenne. Nem kell mindenben a versengést látnod… inkább csak érezz és add át magad a zene szeretetének.

Mintha elgondolkozna. Rose, remélem, bogarat ültettem a füledbe, és remélem, hogy idõnként majd susorog neked. Amíg készülünk, kérlek kicsit gondolj bele. Majd én megpróbálom igazi vérremenõ versenyként nézni a dolgokat, de ahhoz, hogy sikert érjek el, neked is segítened kell... S bár örülök, hogy a gondolataimat senki sem kutatja, s nem látja, legbelül szeretném, ha mindent tudna, és hallana. De lám, most is csak elutasít. Istenem, akárha apám lenne. Azt hiszi, hogy a kora majd mindent megold, hogy azért, mert már ennyi vagy annyi éves már annyi mindenre képes, és még többet tud a világról... Kicsilány, ébredj! Állat vonok, és fejem csóválom, s akármennyire is nem akarom, kicsit úgy sikeredik, mintha saját tanárom testesíteném meg. Õ szokott ilyet, ha valamit görcsösen nem engedek. Az a tipikus ,,te tudod” mozdulat. Idegesítõ, amíg rá nem jövök, hoyg igaaz volt. Mert akkor már frusztráló. De én nem vagyok a tanárom. Szinte lekicsinyelve mondom az én életéveimet. 19... olyan soknak tûnik, mégis oly kevésnek érzem. S mégis. Képes vagyok a ,,na akkor mindegy”-nél egy hanyag mozdulattal mindent a vállam fölött postázni hátrafelé, és elõrenézve, semmitõl sem félve, mosolyogva nézni elõre. Csak egy csuklómozdulat az egész, ez a titka... és a többit a mosolyra bízom. Hányszor lett ez vesztem és aduászom!

Nem köszön, de nekem ígyis jó. Egy fekete autó jelenik meg az utca végénél, én meg még a lány felé fordulva intek neki, akár látja, akár nem, aztán autóba ugrok. Ez még csak a nap eleje. Teljes öt órám és negyven percem van vacsoráig. Addig zongorázok. Aztán még zenét hallgatok, és tanulok, majd megyek aludni.

***

http://www.youtube.com/watch?v=nsjGlKMcEQk&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=-fyodcEiNmg&feature=PlayList&p=D47FA5908B602387&playnext_from=PL&playnext=1&index=49

Belépek, és már megint apám... Meghajlok, és úgy várom meg, míg a termen áthalad. Biztos most hallotta, hogy a Fesztiválon részt veszek. Lenyelem a torkomban növõ gombócot, és a szobámba sétálok. Csodálkoztok, hogy ott minden ezüst? Az ágy, a bútorok, minden... ahogy a zongora is... Cuccaimat csak az ajtó melletti székra csapom, majd elpakolja, akinek jólesik, én meg a zongorámhoz lépek. Te jó ég, hogy mikor játszodtam rajta utoljára! Mégsincs rajta egy szem por sem. Mosolygok. Leülök, a szék nem reccsen. Mintha még itt lenne mellettem... az ajtóra pislantok, s mivel az zárva van, hát felemelem a zongora fedelét, és sóhajtok. Érzem, ahogy belülrõl letapogatom magam, érzem, hogy a pozitív kis mosolyom lassan olvad le, mintha csak valami óvatos mozdulatokkal törülné le arcomról. Majd a kották között keresgélek halkan. A szoba iszonyú csendjébe éles zajként tör be ez a susorgás. Majd a kottát magam elé teszem, és némi ujjfuttatás után játszani kezdek. Ezt a darabot utoljára egy olyan valaki énekelte, akinek hangja érdes volt, de azt hiszem, a lényeg ott volt benne. Furcsa hogy kotta nélkül ezt nem tudom eljátszani... Vontatott a darab is... Nem megy... Nem jó. Abba is hagyom, mert a kezem túlságosan is remeg. Hogy lenyugodjak, mást játszok, más helyrõl, más szerzõtõl, más korból. Majd rájövök, hogyha így folytatom, akkor nem leszek sosem olyan, amilyen én most lenni akarok. Tegyük fel, hogy valaki ezt akarja eljátszani, és azt mondja, én jobban nem tudom... Sikerül? Hát, ha kételkedek, nem biztos. Elõ a kottát! Pillanatnyi csend... Játszani kezdek. Csak le kell hunynom a szemem. Anyám itt van mellettem, és figyeli a kezem. Mindjárt felnevet, mert már megint melléütöttem... Nem, nem fog nevetni, mert fáj a feje. Jobbnak kell lennem! Nem lehet, hogy egy darab így kifogjon rajtam. Vagy akármelyik! Bármelyik! Nem lehet benne hiba! Érzem, hogy már lassan dühöm is kicsendül a hangok közül. Nem jó. Túl éles hangokat ütök. Na, ha valaki így hallana játszani, akkor lehet világgá szaladna nevettében. Csak nagy levegõt!

Két kézzel esek a kottáknak, és a földre sodrom õket. Fel s alá mászkálok a szobámban. Nem lehet, hogy egy egyszerû kis darabot ne tudjak eljátszani! Már másfél óra is eltelt. Egész lényem szinte már remeg, csontomig rágta magát a tudat, hogy ,,úúúgyseeeeem”... a csúfondáros harangok kongnak bennem. Ugyan miért kellene megtanulnom? Csak játsszam el még párszor a Für Elise-t, meg a Holdfényszonátát, és minden oké lesz. Tényleg... A kottán holttestein átlépkedve újra a zongorához ülök, és némi lazítás után a Holdfényszonátát kezdem játszani. Hát, csak az elsõ oldalra emlékszem, szóval a kottát elõ kell vennem, de... van benne valami... a régi csengésébõl... Túl gyors. Elõlrõl! Milyen volt õ? Csendes. Nyugodt. Mint a holdfény. Halkan szólt, és mégis ha a hangját hallanám, akkor nem mulasztanék el belõle egy szót sem. Egy betût vagy egy árva hangot. Lágyan cirógató, és körbeölelõ. Még haragudni sem tudott senkire igazán. Nevetése akár megannyi csengettyû. Kecses és könnyed, légies és elegáns, akár egy liliom...

Megint félreütöttem. A dal küszködik. Fel akar törni, és tudom, hogy képes vagyok rá eljátszani, mégis, belegabalyodok. Ebbe az elcsépelt számba. Az órám ketyegését hallgatom pár másodpercig, vagy lehet percig is, mire újra nekikezdek. Csak lágyan, nem verni. Ütemre vigyázni, és majd a végére tartogatni az ,,erõt”. Nem szabad mindent egyszerre megmutatni. A kis ketyegõt figyelni. Lehunyom a szemem, és újra kezdem. Mintha fél éve került volna elõször a kezembe. Hibák vannak bõven, de már kissé benne van, amit én akarok, ami nekem kell. Mégsem tudom. Hallom, hogy nem jó, érzem, hogy ez nem kóser. Csupán eszem csapom be azzal, hogy a ritmus tökéletes. Üres fecsegsés az egész. Hát, a délelõtti elõadáshoz képest ez... fityfiritty... a béka szebbik fele alatt van... Illetve, még a varacskos gyönyörû hátsójánál is lejjebb... Az én mércémhez képest. Lehet hogy a tanárok állítanák, jó volt. De nem nekem.

Vacsoraidõ. Mosolyra fel, emberek, és le az ebédlõbe. Rémisztõ, hogy pár játékkal hogy elment az idõ. Miközben hol lehunyt szemmel, ábrándozva, hol meg szinte görcsösen a billentyûket verve néztem a kottát, s sikertelenül próbálkoztam. Evés után összepakoltam a papírokat, és visszatettem a zongora tetjén lévõ mappába. Sosem lehet tudni, ki jön hozzám, és lévén apám nem szereti az én vendégeimet, az én szobába kormányozzák õket, s nem lenne jó, ha ezt a kupit látnák.

Zuhany...

Alvás...

***

Újra reggel van, megint suli. Fél hatkor kelés, és míg öltözök, szól a rádióm. Mosakodás, fésülködés, és a tükörben rámbámuló csokiszemeimmel nézek farkasszemet. Kontaktlencsét elõ. Itt már megszokták, hogy így szeretek kinézni. Tudják, hogy a hajam is festem, hiszen ha szünet van, akkor hagyom kissé lenõni, úgysem járok sehová, ha meg hozzánk jönnek, vagy fehérpor, azzal arra a pár órára el lehet tusolni a dolgokat. Apám nem szól érte. Tudja, miért teszem. Mert így felkelve is tudom, hogy mi a célom, és mit akarok elérni. Talán a lehetetlent. Nos, mosolyra fel! Reggeli, gyakorlás fél órát, és kocsiba ülés... Suhannak a percek, a napi szokásos tennivalók szinte összemosódnak, néha már nem tudnám megmondani, hogy elõször fésülködök, vagy elõbb felöltözök. Talán mindegy. Vagy nem. Újra itt vagyok a teremben, és a tanárom már vár. Igen, általában fél órával hamarabbi tipusok vagyunk. Hunyorog rám az öreg, én mosolygok. Nem látszik rajta, hogy ötven éves. Csak ha sokáig nézi az ember. Harmincnak inkább tûnik. Ujjai is hosszúak és kecsesek, zongoraujjak. És tud is játszani. Egyszer hallottam, soha többet, és azért akartam, hogy õ legyen a tanárom. Ha igazak a mende-mondák, csak két tanítványa van, abból egy nem jár iskolába. Szeretem õt, mert sosem tart magában semmit. Most is szinte süt róla, hogy tudja, hogyan jártam. Elhúzom a szám egyik sarkát.
- Nos?
- Hiszen tudja. És egy nap még nem a világ.

És már bólint. Megérti, és azt hiszem, kicsit érdekli is, hogy meddig bírom. De senki sem mondta, hogy könnyû lesz, nem igaz? Újra zongora elõtt ülök, mégis más érzés. Ez más. Ez egyenlõre csak hangszer, amit életre keltek, ha tudok. Az otthoni más. Magától él, istenbizony, és azt várja, hogy szelídítsem meg. Játszok ezen, bemelegítek, és csak várjuk a kis négyesünk másik két tagját. Azt hiszem, hallom a folyosó végén õket jönni... Micsoda pontosság!

http://www.youtube.com/watch?v=mg7EvbtjJWk&feature=related

Újra itt a tavasz, és megint emlékeztetnem kell magam, hogy hol a helyem. Ilyenkor nem vagyok éppen elememben, legalábbis az emlékek ilyenkor többször felbukkannak lelki szemeim elõtt, mint máskor. Tavasz volt, amikor elõször hallottam anyámat énekelni, miközben kísérte magát zongorán; és amikor rájött, hogy bennem is lappang valami az õ tudásából. Nagy és híres énekes volt. Imádtam a hangját, és csak azzal tudtam akkoriban elaludni. Õ kezdett el tanítani, szigorú tanár volt, de igazságos. Nem is csalódott bennem sosem, hiszen amíg õ tanított hatalmas kedvvel tanultam, és odavoltam mindenért, ami a zenérõl szólt. A játék magával ragadt, és hagytam, hogy sodorjon, elmerültem benne a lehetõ legnagyobb mélységekig, és ezért tudtam mindig úgy játszani, hogy a kottát eldobva saját stílusomra ritmizáltam a dabarot. Ezért, hogy megannyi darab amit játszodtam, ezernyi színben villant meg bennem, szinte sosem tudtam ugyanúgy eljátszani kétszer. Olyat nem lehet. A fejem hangokkal volt tele és állandóan dudorásztam...

Ez is elmúlt. Anyám halálával új tanárokat kaptam, de nem szerettem annyira zenélni. Mert minden rá emlékeztetett. De jött apám, és a szemembe mondta, hogy vajon Õ mit szólna, ha így látna, - szóval azóta úgy vélem, hogyha a legjobb leszek, ha tényleg meg tudom mindenkinek mutatni, hogy a játékom nem csak hangok csépelése, hanem a lélek hangja, talán majd õ is hallja, és majd büszke elsz rám... Japánban azonban nem találtam ellenfelet magamnak. Újabb és újabb hangszeren kezdtem játszani, de egyikben sem találtam meg igazán azt amit kerestem. A zongora volt az, amiben szinte majdnem tökéletesen ki tudtam magam fejezni. Most már ott vagyok, hogy jópár hangszert meg tudok pendíteni, és bár ettõl a tudattól kissé öntelt lehetnék- nem vagyok. Nem dicsõség, hogy játékom jó, de nem az, amit én akarok... Nagyravágyó lennék? Nem. Csak valami hiányzik. Kell nekem valaki, aki ezt megmondja nekem, vagy elõhozza belõlem. De Japánban ilyen nem volt, pedig több iskolába jártam, így, mivel apám úgyis Európában kapott új munkát, költöztünk, és Franciaországban kezdtem megint elõlrõl a felfelé verekedést. Számos elõadáson és versenyen voltam, igaz, eleinte csak mint nézõ, hogy megismerjem, itt mit szeretnek, ettõl függetlenül csak néhány igazi tehetséget láttam megcsillanni. Valahol Párizs szélénél volt egy szép villánk, ahol laktunk, nem volt orbitálisan nagy, legalábbis nem telt egy napba mire végigjártam az egészet, de elég nagy volt ahhoz, hogy a tizenvalahány tagú személyzettel bõven elférjünk benne.

A napok teltek az iskolában, ahová lassan egy éve iratkoztam be, már mindenkit ismertem, és a legtöbben már engem is láttak, ha másutt nem, hát a tavaly évvégi koncerten. Sokan akkor láttak talán elõször, de ahogy elnéztem az eredményt, nem maradtam többé homályban. Nem világhírû akartam lenni, csak azt akartam, hogy rámtaláljon az, akit én keresek. És lám, idén ott volt a Párizsi Zenei Fesztivál, ahová minden iskolából csak két ember jelentkezhetett, szóval minden erõmmel azon voltam, hogy én legyen az egyik, aki ott lesz. Akkor majd... Állandóan gyakoroltam, egyik zenedabarot a másik után keresztben fogyasztva el, az itteni és más kultúrák meg szokások szerintieket, barokkot, reneszánszot, impresszionizmust... ami csak szembejött, és most is csak kerestem...

És most itt vagyok. Tegnap közölték velem, hogy benne vagyok abban a kettõben, akik a Fesztiválon fellépnek. Senki sem tudná elhinni azt a mérhetetlen örömöt, amit éreztem. És akivel együtt lépek fel, az Rosette La'muse. Ismertem a lányt, elit körbõl származott, és a hangja egyszerûen gyönyörû volt. Igaz, hogy nem éppen az, amit én kerestem, azt a vékony, szinte altató jellegû, lágy, és gyermeki hangot, amit régen hallottam, és azóta soha... de ettõl függetlenül szinte már-már tökéletes volt. Hát lehet ennél jobb? Gyermeki örömömet csak apám felhõzte be kissé. Úgysem fog eljönni a Fesztiválra. Ahogy eddig egy fellépésemre, legyen az bárhol...

Másnap volt vele az elsõ találkozóm. Elsõ órán csak azén tanárom volt bent, és együtt melegítettünk be, hogy mire megjön a csoport másik fele, már ne kelljen ezzel bajlódni. Végül megérkezett Miss Oswald, már csak a lány hiányzott. Úgy tûnt, nem jön el.
-Az nem lehet. Ilyen alkalmat biztos nem hagy ki...

Mondta a tanárnõje, aki állandóan az ajtót leste, s talán ezért Mr Grant felvetette, hogy menjek és nézzem meg a lányt, nem tévedt-e el. Megigazítottam a nyakkendõm, ami az egyenruha kötelezõ darabja volt, majd a tavaszra való tekintettel a zakófélémen rántottam egy picikét, hogy a ráncok elsimuljanak, és indultam is, egyik kezem zsebrevágva. A lányt elég hamar megtaláltam, hiszen nem volt nehéz, annak ellenére, hogy csak úriféle lánykák jártak ebbe a neves iskolába. A hajamon végighúzom a kezem, hogy minden rendben van-e, mert mániám, hogy a megjelenés egyik fontos kellék minden szerephez. Úgy tûnt, hogy a lány nem ismer, de nem is bántam, mondom, nem hírvévre vágyom, hanem olyanvalaki elismerésére, aki már úgysincs itt. Micsoda fanatikus alak lehetek... Mosolyt villantottam fel, és egyik kezem ugyan a zsebembõl rántom elõ, míg a nevén szólítom, de mire megfordul, már úgyis majdnem egyenesen állok. Milyen szép csokolládés szemei vannak...

Hát igen, semmi sem megy könnyen. A lány már máris elõvillantja kis karmait, fújva, hogy itt neki lesz órája, és úgy véli, úgyis neki lesz igaza. Lehet nem is sejti, hogy...

Nem. Nem tud róla. Eléggé értetlenül villan rám a szempár, ahogy végre leesik neki, hogy õ meg én, azaz mi ketten leszünk közösen egy órán. Pedig nem nehéz. Aztán kissé fellengzõsen viselkedve, tipikus apuci kicsi lányaként fordulna, és menne az üres terembe, de érkezik egy felmentõ sereg. Naná, hogy megint én kapom a lecseszést, elvégre, csak tavaly jöttem... A hang hallatán megfordulok, és kis fejbiccentéssel köszönök. Nem tudom magam leszoktatni errõl, hiába a hosszú itt töltött idõ. Japánban... Az istenért, ez Párizs! Szóval amint lehetõségem nyílik, a kérdésre válaszolva mondom, nem éppen az én hibám, hogy a lány nem jön.. Hagyta, hogy végigmondjam? Nem. Aztán a tanárnõ mindent elsöprõ termetével és jellemével mindent helyrerak szinte egy pillantás alatt, és a terembe viszi a lányt, én meg követem õket csendben, mögöttük lépkedve. Ám ahogy megállunk, a lány már megint lamentál... Addig én meg a falnak dõlök, és a zongorát nézem. Istenem, milyen gyönyörû, csillogó, és szárnyas, minden bizonnyal szépen hangzik. Ebben a teremben még nem voltam, pedig megfordultam már néhány helyen. Elgondolkoztam, hogy vajon ha ezen játszok, találok majd valamit, ami megmondja, merre tovább? Fél füllel hallgatok a szavakra, amik elhangzanak, s amit hallok, csak hihetetlen mosolyként íródik arcomra. Nem hiszem el, hogy én, Shiro fogok fellépni a Fesztiválon! Nemzetközi féleséges fesztivál, és megannyi ember elõtt játszhatok!

De ahogy a lányra nézek, akárha apámat látnám. Szívderítõ. Szerinte a zene és az ilyesmi felesleges és hiábaló, tulajdonképpen idõpocsékolás és pénzkidobás. A lány meg éppen személyemmel akadékoskodik. Illetve még nem mondta a szemembe, hogy nem, de a szemében egyértelmûen látszik, a tartása is elárulja... Sohasem voltam éppen járatos éppen az ilyesmiben, de nála elég nyilvánvaló. Pedig most még a kontaktlencse is itt van, ezüstszínû szemek néznek rá, és festett fehér hajtincsek lapulnak szépen fésülve... Ugyan, mit érdekli õt, hogy mennyire vártam erre? Õ is csak egy a tízezer közül, aki csak svájcból hozott ki tudja miféle desztillált vizet iszik. Mosolyom marad, csak kissé megkeményednek a vonásaim. Mégis próbálkozok. Igyekszek vidám hangon szólni hozzá, õ meg minden törekvésem alapjában töri le. Azt hittem, jó lesz együttdolgozni azzal, akirõl az egész suli áradozik, akirõl eddig sokmindent hallottam... Miss Oswald újra megszólal, és éppen az én tudásom méltatja.. Hát ezt nem, nem kell... Nem akarom, mert én szeretném megmutatni, és tõle hallani, hogy az õ véleménye mi a játékomról. Mr Grant a szokásos szigorával leteremti Rosettet, és ezúttal, mivel mégiscsak az én tanáromról van szó, aki jó ideje foglalkozik velem, és lássuk be, talán tudja, hogy mit tudok, és mit nem... - miután õ méltatja képességeim, nem tudok megállni egy mosolyt. Hogy én jobb legyek a lánynál? Nem hallottak énekelni... Féloldalassá sántul az elején még vakító mosolyom, de magabiztosságom nem inog meg- mitõl kellene? Kritikát az ember sokfélét kap, de a legfontosabb az, amit annak tartunk. A lány feláll, és úgy tûnik, nem lett sem meggyõzve, de még csak megingatva sem, szóval nem indulok jó starttal. De ki mondta, hogy van más választás? Elfordulok tõle, már-már feltûnõen háttal, és a zongorához lépek. Vehetem a viselkedését kihívásnak? Dehát együtt megyünk, és együtt, egymással.. nos jobb szó híjján karöltve kellene mennünk, versenyezni, hogy a legjobbat nyújtva lesöpörjük a többit... És az istenért, hogy a francba tudok még most is tökéletesen gentleman-t alakítani, nyugodt tartással, és arccal, mosolyogva, és úgy tenni, mintha rohadt magasól tennék a lány véleményére?
-Mit játsszak? Bemutatót, vagy inkább a kisasszony kér valamit kíséretnek?
-Úgy tudom, ön anyját is kísérte egy idõben, Lucy Egao-t... - Kezdi az én tanárom, ám pillantásomra el is hallgat. Õ már tudja, hogy ezt a témát jobb nem feszegetni, ám Miss Oswald úgy tûnik, nem tudja, vagy nem akarja tudni.
-Akkor kérem abból játsszon valamit...- Kezdi, de én szinte abban a pillanatban félbeszakítom.
-Elnézést, de már az elején megmondtam, hogy abból semmit. Bármilyen darabot eljátszok, de azokat kérem vegyék le a listáról. - Kemény és már-már komor hangom után mosollyal nézek a trió felé. Majd szórakozottan futtatom ujjam végig a gyönyörû klaviatúrán, halkan megszólaltatva a zongorát. Szép hangja van, mesél nekem, felpezsdítve, és buzdítva, hogy õrajta csak jól lehet játszani... Míg azon pörgetem gondolataimat, mit is játszhatnék, Mr Grant mély hangja újra felzendül, igaz kissé feszélyezve.
-A meghívók kapcsán... meghívót az apjának...
-Nem, köszönöm a kedvességet, de felesleges. Apám úgysem akar elmenni...
-Nos, rendben. Akkor játsszon!- tapsol, és aztán leül a mögöttem lévõ székre, hogyha a ló elszalad velem, õ visszafogjon. Már ha tud. És a témát hagyja elmerülni.

Biccentek, és már csak a zongorára figyelek. Leütök egy hangot, mintha csak azon gondolkoznék, hogy mit is játsszak, pedig már régen tudom. Amikor itt beléptem, már tudtam talán, mit akarok játszani. Két kézzel kezdtem viszonylag halkan játszani, s gondolatban hozzáképzeltem a hegedût. Szépen felfuttattam a dallamot, lassan, kissé talán eltúlozva az ívet, hiába, parancsra nem lehet perfekt játszani. Lehunyom a szemem és úgy kezdem el a játékot. Ismerõs dal lehet, hiszen az Új világ elég ismert darab, de általában mindenki olyan vontatottam játssza... Nos, én szeretem a dinamikus játékot, amiben nincs pihenés, és amiben az ujjaim csak úgy futnak, egymást keringõre kérve fel, és a hangjegyeken meg jeleken korcsolyázva fel- és alá siklanak meg sem állva. Mit játszok? Magam sem tudom már. Arcom szinte egykedvûen nézi az ujjaim szökkenését, pedig a résnyire nyitott szemeim olyan éberen csillognak, ahogy csak zenélés közben tudnak. Imádom ezt a darabot, és ez csak akkor fedezhetõ fel, ha valaki a félmosolyomat látja. A lábammal a pedált is úgy nyomom, mintha csak a ritmust dobolnám vele, ujjaimmal is tulajdonképpen csupán a taktust ütöm, a hangok maguktól kelnek életre, látom ahogy felröppennek a húrokról, elrugaszkodnak, és repülnek, keringenek a levegõben, akár a hópihék a téli szélben. A zongora hangja lassan betölti a szobát, és amilyen lassan indult... Pam-pam-pampaapapaa... A magas és a mély hangok beszélgetnek egymással: a magas piccolókkal szökken, mintha csak a barlangban olvadó jégcsapokat imitálnám, vagy egy madár reggeli füttyszavát, s a hangok ellenére nem éles, nem bántó, akárcsak anyám éneke volt egykoron. A mély pedig szépen összezeng, nincs benne csúszás vagy féltiszta hang, nincs elcsúszott vesszõ vagy pont, ezzel mintegy visszhangot kerálva a felsõ szólamnak. Duó. Két hangban egy dal, melyek összekaaszkodnak kacskaringókat írva az ember képzeletében, keringenek és táncolnak végeláthatatlanul, nem gyorsan, csak pilinkélve, mint a kósza pehlyek, halkan, olykor fellibbentve a hanját. Majd a Cresendo után újra lassú dallam következik, egy pilanatnyi pihenésféleség, mintha a kis vihar lenyugodott volna, vagy a záporból tetõ alá értünk volna. Anyámat látom magam elõtt, ahoyg ül a zongora elõtt, és játszik. (2:03 perc) Majd a hangok felszaladnak újra a magasba, mintha megint valaki nevetne, és elkanyarodunk egy picit a csendesebb felé. Aztán a lassúból enyhe hulllámzással lassan de biztosan kanyarodunk vissza újra a fõ dallamhoz, és nem kímélek már senkit és semmit. Kemény Allegro következik, alig bírom követni má az ujjaimat, akik már a jól betanult mozdulatokat szinte maguktól hajtják végre, nekem már csak élvezni kell a dallamot, ami felröppen, és trillázva szárnyal, meg sem pihenve, frissen és üdén, pihenten. Tökéletesen uralom a hangszert, nem hagyom, hogy egy kis taktushiba is csússzon a zenémbe. Ezt a darabot ugyan régen játszodtam, de nem elég régen ahhoz, hogy emlékezzek rá, és bármikor leülve a hangszer elé lejátsszam. A kotta szerint játszodtam, és mégsem. A ritmuson kicsit gyorsítottam, de csak egy lehelletnyit, hogy saját magam is a zenébe tegyem. Nem volt benne semmi kergeség, vagy bohóság, pedighát ez egy talán vidám kis dalocska. A maga nemében még akár tökéletes is lehetett volna, legalábbis az én szememben, de valahogy éreztem, hogy a lánynak úgyse tetszene, meg amúgy sem és emígyensem... szóval inkább azon voltam, hogy saját magamnak megfeleljek, és elégedettséggel töltött el, hogy saját kis magán kritikusom pozitívumokat sorolt fel. A tartásomban nincs hiba, elvégre Japánban mindenhol csak így ülhet le az ember. Velem született. A hosszú és kecses ujjaim nem gabalyodtak bele a jólismert kis darabba, nem hagyták el egymást, és összhangban dolgozva csodaszép kis párperces valamit pötyögtek. A zene végeztével kezeimet ölembe ejtettem, és felemelt szemöldökkel néztem Mr Grantre. Bólintott, szóval nem volt rossz. Bár a szeme csillogott. Rosette-re néztem. Mit fog hozzá szólni? Ez sem fog neki tetszeni, szinte biztos vagyok benne.
-Nos? Együtt is megpróbáljuk, vagy inkább visszalépsz? Egyéb óhaj-sóhaj?

Megadtam neki a választást, nem? A büszkesége úgysem fogja engedni az utóbbit. És közben még arra is kíváncsi voltam, mifélét énekel õ, mit szeret, hátha ismerem õket, és tudom játszani majd kotta nélkül, úgy mégiscsak könnyebb odafigyelni, és alkalmazkodni. És minden negatív elõérzetem ellenére a zene után újra erõvel töltödtem fel, és mosolygós arccal néztem feléjük. Ha a szülõs témát nem hozzák fel újra, akkor lehet szép napom is lesz.