- Tudod, lehet, hogy tényleg hülye vagyok, de nekem megérsz ennyi várakozást - a szívem kihagy egy ütemet. Ez az alak nem normális, de komolyan!
- Akkor tényleg jó nagy hülye vagy, Samu-chan - jelentem ki teljes meggyőződéssel, nem rejtve véka alá érzéseim, majd kezem megpihentetem az épp szökni készülő törölközőmön.
- Nem hülyének nevezném magam, inkább bolondnak, hogy egy olyan álmot kergetek, ami nem valósulhat meg, s egy olyan emberhez ragaszkodom, aki sokszor azt az oldalát mutatja, hogy nincs szíve, pedig én tudom, hogy van... - lép közelebb. Ha romantikus lélek lennék, talán meghatna a szövege, de így jobbára csak megijeszt. Komolyan, soha többé nem smárolok le vadidegeneket részegen!
-Samu, akkor bolond vagy tényleg - leszek egyre keményebb és elutastóbb, mégis olyan fura csillogás ül ki a szemeibe, hogy az már nem félelmetes, egyenesen hátszőrborzoló. Elém lép, de állom a tekintetét, csak arra nem számítottam, amit tesz. Azt hittem, majd újabb dumába kezd, vagy megpróbál leteperni vagy hasonló, de csak megragadja a csuklóm, s egy kulcsot nyom a kezembe.
- Ez meg mi? - nézek rá értetlenül, de nem kapok választ, legalább is nem tőle. A kulcs bilétája azonban elég informatív, mondhatni túl informatív! Egy kulcs, hozzá. Nem! Nem! Nemnemnemnemnem! - Ezt nem fogadom el, nem akarom - még azt sem voltam hajlandó elfogadni, hogy szeretők legyünk, nem hogy kulcsot kapjak a lakásához! Nem látja, nem érzi, nem érti, hogy minden köteléket durván vágok el kettőnk közt, vagy épp azért akar ilyen hevesen magához láncolni akaratom ellenére?
Igyekezetem azonban hiábavaló, felemeli a kezeit, s nem hajlandó visszavenni, amit adott.
- Szeretném, hogy gyere, fontos vagy nekem - mondja, majd ellép, ki az ajtón, s hiába lépnék utána, mert az áruló törölközőm is vele van, lehull rólam, kis híján fel is gáncsol, s mire rendezem soraim, már se híre, se hamva, csak én maradok, meg a kulcs a kezemben. Na meg a felettem függő kérdés: mihez kezdjek most?
* * *
Mennyi idő telhetett el? Azt sem tudom igazán, hogy keveredtem haza, bár lassan teljesen automatikusan intézem a taxit itt is, mint odahaza, de akkor is frusztráló, hogy egy ilyen kis, valójában jelentéktelen dolog ennyire felkavart, hogy kiessenek dolgok. Csak ülök a fotelemben, s az ujjamon pörgetem a kulcsot. Az lenne a normális, ha visszaküldetném a címre egy csomagban valami futárral, de valamiért - nem is “értem”, milyen “megérzésre” alapozva - azt hiszem, nem venné a lapot még ebből sem. Tehát valami hatásosabb módszerhez kell folyamodnom.
De mi lenne megfelelő? Hiszen, ha meg nem ölöm, akkor biztosan nem vakarom le magamról semmivel, míg itt vagyok, hacsak... A terv lassan kezd kibontakozni a fejemben, s már látom, s érzem, tökéletesebb, mint bármi más, amit tehetnék. Hát rendben, Samu-chan, megkapod, amire vágysz, csak nehogy rémálommá váljon az a bizonyos álmocska, amelyet olyan nagyon dédelgetsz abban a lökött fejedben! Ahh, egyszeriben olyan jó kedvem lett!
* * *
Mindent bepakoltam, már csak az expressz taxiszolgálatot kellett várnom, de hogy megérkezett, és betömtem a csomagtartóba a csomagjaim java részét, már indulhatunk is. Igaz, jócskán elment az idő, na de nem is siettem el a dolgokat. Egye csak meg a fene.
Mikor megérkezünk a már jobban ismert helyre, mint kellene, nagy sóhajjal szállok ki. Akkor kezdődjön a hadművelet.
A csomagjaim levágom az ajtó előtt, piszok nehéz, majd előhúzom a zsebemből a kulcsot, s kinyitom az ajtót. Benn ül, fehér nadrág s kék selyeming. Tehát azért készült, ha netalán beállítok. A két üres üveg viszont arról árulkodik, hamar feladta a hitet, s nekikezdett felönteni a garatra. Mikor meglát, öröm csillan meg a szemeiben. Szegény, azért komolyan kíváncsi lennék rá, kinek árthatott odafenn, hogy ennyire szívatják velem. Imbolyogva áll fel, szép, bebasztál, mint az állat, így hogy fogod felfogni tetteim komoly következményét? Beljebb lépek, s becsukom az ajtót, kulcsra zárva, a cuccaim ugyan kinn vannak, de kötve hinném, hogy eme rövid idő alatt bárki is elcsórná őket. Aztán ismét visszafordulok, s végigmérem. Szándékosan játszom az idegeivel, mert tudom, hogy utálja, hogy jobbára sosem mondok semmit. Az mondjuk egyből feltűnik, milyen szinten izgalomba jött a buta.
- Örülök, hogy eljöttél - mennyire fogsz annak, mikor elmegyek. Hát akkor, szórakozzunk!
Közel lépek hozzá, egész közel, de ügyelve, hogy ne érjek hozzá.
- Samu-chan - pillantok fel rá teljesen ártatlanul. - Van pár dolog az ajtó előtt, amit be kellene hozni - simítok végig az egyik ujjammal a mellkasán, amibe beleremeg. - Ugye behozod nekem?
- Persze -feleli.
- Akkor itt a kulcs - nyújtom át továbbra is ártatlanul mosolyogva a kis tárgyat, de nem veszi el.
- Van sajátom - jelenti ki.
- Attól félsz, ha sikerül rád sóznom, már itt sem vagyok? - kérdezem szándékosan térve a lényegre. - Ugyan, ez csak egy kulcs, ha nem használnám, is el lenne egy kuka fenekén. Ha nem akarok itt lenni, akkor nem is leszek. A kulcs nem jelent semmit. Hasznosabb, ha inkább a kedvemben jársz, hogy ne akarjak messzire menni - incselkedem, még az elfogadhatóbb oldalam mutatva. - Igyekszem megjegyezni eme hasznos tanácsot - feleli, közben sikerül nagy nehezen kinyitnia az ajtót, amin jt mosolygok. Látom, részegen még mindig megadja a melót az a kulcslyuk. Ahogy kilép ledermed, látszik még úgy is, hogy háttal van nekem, majd értetlenül néz rám. - Ennyi cuccod van? - Japp - bólintok, mire vállat von, bár szerintem még mindig nem érti a dolgot, de azért jó kisfiúként behozza a két hatalmas utazóbőröndöm. Közben én már a háló felé araszolok, s intek neki, hogy hozza csak, hozza. Mire beér az ajtón, már ki is néztem a szekrényt, és nemes egyszerűséggel kezdem kihajigálni a felesleges ruháit a földre, meg ahova jobbára sikerül. - Te meg mit művelsz, ha szabad tudnom? - érdeklődik feszült udvariassággal, mire csak felnézek egy fél pillanatra a "kemény" munkából, majd rámosolygok. - Helyet csinálok a cuccaimnak - jelentem ki olyan természetességgel, mintha előre lebeszéltük volna, és ő lenne a marha, hogy kiment a fejéből. - Hogyan? - kérdez vissza, és nevethetnékem támad attól a fejtől, amit vág. - Mit hogyan? Ideköltözöm, nem világos? Végtére is ezt akartad, nem? - kérdezek vissza, és látszik, hogy az alkoholtól belassult agytekervényei kattogva forognak. Kihasználom, s elhorgászom a kezéből az egyik táskám, s a valóban a ruháimmal tele levő bőröndöt nekiállok kiüríteni. Hirtelen kulcsolódik a derekam köré a keze, s maga felé fordít. - El sem hiszem, olyan boldog vagyok! - vigyorog, mint a tejbetök, majd magához szorítva megcsókol. Meglep az öröme, azt hittem, legalább kissé megriad, és visszakozni kezd, hogy ez talán túl korai, de sebaj, az első lépés nem úgy alakult, ahogy terveztem, de hosszú távon akkor is én nyerek majd! Ahogy kezei lejjebb vándorolnának, megragadom, s megszakítva a csókot, tolom el magamtól. - Most nem érünk rá ilyenekre, ki kell pakolnom, mert holnap korán a forgatásra kell sietnem, ráadásul bűzlesz az alkoholtól! - jelentem ki ellentmondást nem tűrőn, szándékosan nem törődve azzal, hogy mióta megjöttem, láthatóan merevedési "problémával" küzd. - Majd kipakolsz holnap, segítek! - ölel át ismét hátulról, de igen csúnyán pillantok rá. - Még mindig haragszom rád a mai miatt - jelentem ki élesen. - Úgyhogy jobb, ha meghúzod magad, mert kipakolás helyett inkább valami hotelbe találok továbbcuccolni! Elenged: - Értettem - sóhajt. Kihasználom ideiglenes védtelenségét, s kitolom az ajtón kívülre. - Fürödj meg szépen! - utasítom, majd becsukom az ajtót. Hallom, hogy eltámolyog, s mikor kikukkantok, valóban nincs ott. Gonoszan elmosolyodom. Hát induljon a mára tervezett utolsó lépés. Megragadok egy széket, elcsórva azt a konyhából, s belülről kitámasztom a háló ajtaját, ahova bevettem magamat cuccaimmal. Gyorsan behányom a cuccaim viszonylagos rendben a szekrénybe, s megválva a ruháimtól, heveredek el a hatalmas ágyon, betakarózva. Hamarosan hallom, hogy belépne, de a szék útját állja. - Hé, Haruka! - kopog be kissé feszülten, mire csak nemtörődöm mód kiszólok, tettetve, hogy már félálomban vagyok. - Mi bajod már megint, Samu-chan? - Engedj be - kéri még viszonylag nyugodtan, mire nemes egyszerűséggel válaszolok. - Még mit nem, aludnom kell, hogy holnap üde és szép legyek, s ha beengedlek, nem fogsz hagyni aludni. - De én hol aludjak? - kezd kiakadni. - Drágám, ott a kanapé, vagy a fotel, vagy mit tudom én, mit tárolsz a nappaliban. Jó éjt! - kuncogok, majd nem törődve többé a dühöngésével, valóban hamar elalszom.
* * *
Reggel kipihenten ébredek. Magamra öltöm az egyik köntösét, s elkényeztetett liba módjára lépek ki a szobából. Szerencsétlen az egyik fotelből lóg lefelé, alszik, bár látszik rajta és a pozíción is, hogy minden lehet, csak kényelmes nem. Közel lépek, s a lábammal taszítva egyet rajta, amelynek hatására a földön köt ki, ébresztem fel. - Hoi, álomszuszék! Készíts valami reggelit, míg megfürdöm, aztán kapd össze magad, mert nem akarok elkésni! - közlöm, s bevonulok a fürdőbe. Annyira kellettem neki, képes volt hülyét csinálni magából, hát itt vagyok, az összes szeszélyemmel, sztárallűrömmel együtt. Kellemes rabszolgasorsot, Samu-chan! Visszasírod te még azt a kulcsot tőlem, s örülni fogsz, hogy messze tudhatsz magadtól!
Kényelmetlen bevallani, de mint annyiszor megállapítottam már, iszonyat jól csókol. Olyannyira el is feledkezem magamról, hogy eszembe sem jut, hogy ellenkezzek, vagy hogy én most alapvetően dühös vagyok rá, és le szeretném koptatni... Ujjai nyomán végigbizsergek, szinte nagyobb erőlködés nélkül képes hangulatba hozni, ahogy kissé durvábban az ajtónak nyom, s csókjai közepette kényeztetni kezd odalenn. Pillanatok alatt izgalomba jövök, s ahogy megszakítja a csókot, pihegve azonnal levegő után kapkodok.
- Úgy látom, én jobb hatással vagyok rád, mint Alvaro - búgja fülembe nyalva. Bár tiszta libabőr leszek tőle, a szavai oly fokú egoizmusról esznek tanúbizonyságot, amely már az én büszkeségem is böki, de durván. Nem vagyok ám olyannyira beájulva, sőt!
Határozottan tolom el magamtól, hiába kapott el a gépszíj, hiába élvezném inkább az ő társaságát Alvaróé helyett, meg kell mindenképp leckéztetnem, mert már így is túlságosan a fejemre nőtt, s kezd a túl soknál is többet gondolni magáról.
- Nem akarom ezt tovább folytatni, menj el - mondom a lehető legkomolyabban, s valóban így is érzem.
- Szerinted ezt el is hiszem? - támad nekem. - Annyira szánalmas vagy, hogy megpróbálsz lekoptatni, de jól jegyezd meg, nem fogsz lerázni magadról, mert... - érvelését azonban kopogás szakítja félbe.
- Haruka, gyere, folytatjuk - nyit be egy asszisztens, mire bólintok. Fölényesen sajnálkozó, teszek rád jellegű hangsúllyal dörgölöm az orra alá: - Megbocsáss, de nekem most jelenésem van.
Ám mielőtt még kilibbenhetnék elegánsan, máris verbális támadást intéz ellenem: - Szerinted nem látom rajtad, hogy majd elhányod magad, amint hozzád ér a kis ficsúr?
Megállok, majd visszapillantva rá felhúzom az orrom. Mintha értene valamennyit is a pornóhoz. Ha értene, nem jönne ezzel a gyerekes érvvel, hiszen ez nem a valóság, itt a szexhez nem kell kedvelnem a partnerem. Sőt, jobban szeretem, ha nem kell cseppet sem kedvelnem az illetőt. Hogy miért? Mert így van varázsa a magánéletemnek, s a valódi Haruka megmarad a saját ágyában olyannak, amilyen, a pornófilmeken meg mehet a színészkedés, mások arcomhoz kötött piszkos fantáziájának kielégítése.
Elhevernek az ágyon, hogy folytatódhasson a forgatás, de el nem tudom mondani, milyen iszonyatosan idegesít vizslató tekintete. Még egyszer sem éreztem hasonlót, bár az is igaz, hogy még soha nem bámult senki felvétel közben, akivel privátban keféltem. Ezt sem fogom bevezetni és rendszert csinálni belőle...
Ahogy Alvaro is előkerül, a forgatás újrakezdődik, így eltépem gondolataim tőle, hogy teljes mértékben a munkámra koncentrálhassak.
- És tessék! - ordít a rendező, s nem sajnálom az érzést, szenvedélyes csókcsatába kezdek Alvaróval, s készségesen adok utat simogató ujjainak.
- Santos... ahhh - sóhajtok fel profin játszva szerepem. Be kell vallanom, az előbbi kis intermezzo sokat dobott a libidómon, ami meg is látszik a hozzáállásomon.
- Álljunk le! - hajol el tőlem mégis váratlanul Alvaro felkiáltva. Most meg mi a tököm van? A stáb hasonlóképpen reagál, főleg a rendező.
- Most meg mi van?
- Nem áll fel, adjatok egy Viagrát - szívem szerint a fejem verném a falba. Nem, dehogy is, Alvaro fejét, jó erősen és ütemesen. A szemét meg milyen jól mulat, hogy kapná be!... Nem, nem jó, azt élvezné.
Sóhajtva nyúlok el az ágyon. Ilyen embereket alkalmazni... Elég putri a spanyol pornóipar ezek szerint. Elment a kedvem...
A jelenet azonban nagy nehézségek árán, de végre folytatódhat, s talán kissé türelmetlenül is esem neki, észrevétlen véve át az irányítást úgy, hogy ez kifelé ne legyen észrevehető, hiszen most én vagyok a félénk külföldi uke-chan az erőtől duzzadó spanyol csődör alatt. De hiába minden igyekezetem, Alvaro különösen kezd viselkedni, majd ismét felnyekken, én meg szívem szerint hozzá basznám az első kezembe kerülő, vele ellentétben kemény tárgyat.
- Bassza meg, mi csípett meg?! - vörös foltjait megpillantva megadón elnyúlok ismét. Gondolataim a rendező fogalmazza sokkal diszkrétebb mondatba: - Hát, Alvaróm, úgy tűnik, allergiás vagy rá - a helyében én is elvonultam volna megsemmisülten, csak épp nem vagyok a helyében, és cseppet sem boldogít, hogy elodázódott a jelenet. Így is csúszunk a felvételekkel, hát még ha most kiesik ez a nap is. S valóban, a rendezők gyöngye már aggodalmaskodik is. - Most mi lesz, ezt be kell fejeznünk, nincs mese, másik férfi partnert nem fogunk találni egykönnyen.
Szerintem sem, hiszen nem ácsorog minden sarokban egy vállalkozó szellemű buzi.
- Majd én beugrok - bukkan elő mégis egy... Még mit nem! Ő aztán főleg nem lehet az. Fel is pattanok, hogy intézkedhessem.
- Nem, te nem vállalhatod el - bököm mellkasába az ujjam idegesen.
- Igen? Miért is nem? - vág vissza “elmés” kérdéseivel, mire ráhagyva a hülyeséget a rendezőhöz fordulok.
- Ő nem színész és én nem akarom - jelentem ki indulatosan. Rendben van, hogy pornószínész vagyok, de akkor sem fektethetnek össze akárkivel. Ha megtehetnék, lényegében prostitúcióról beszélnénk!
- Haruka, nyugodj meg, feküdj vissza - eldobom az agyam! A menedzserem meg is érzi, hogy ha nem lép közbe, robban a bomba, így mellém lép, és félrevon.
- Haruka, nyugodj meg, gondolj arra, minél előbb végzel, annál előbb hazamehetsz végre.
- De nem érted, ez nem így megy! - tépem ki magam a szorításából, de tovább próbál győzködni, elterelve a figyelmem, de nagyon jól átlátom, hogy mi megy a hátam mögött a rendező és Samu-chan között. Ahogy sikerül kimenekülnöm vérmes menedzserem karjaiból, máris mellettük termek abszolút a hisztéria határán.
- Ezt nem tehetitek velem, ha ő elvállalja, én lelépek! - közlöm ellentmondást nem tűrve, mégis le vagyok koppintva, ami igen csak rosszul érint, szinte felforr tőle a vérem.
- Ne csináld a fesztivált, inkább örülj, hogy meglesz a filmed - még hogy én örüljek, a te filmed, te balfarok! Míg Samuel eltűnik levedleni, addig ezt ki is fejtem neki, mire csak a szerződésemből kapok egy példányt az orrom alá, s fogcsikorgatva kell konstatálnom, itt bizony a szerződésbe foglalják Japánnal ellentétben, hogy a változtatás jogát fenntartják, és ha nem készül el a film időre, még a gázsimból is levonnak. Még mit nem! Fogcsikorgatva átkozom el magamban a menedzserem, hogy hagyta, hogy egy ilyen szerződést aláírjak. Hisz épp azért tartom, hogy ne palizzanak be! Vajon mennyit tett zsebre ezért?!
Kényszeredetten fekszek vissza az ágyra, s már elő is bukkan. Szándékosan nem figyelek rá, csak mikor elhangzik a vezényszó.
- Akkor elölről! Tessék! - s a kamera megindul. Szinte azonnal fölém hajol, s gyengéden ingerel orrával. Azonnal reagálok, bár ezt igyekszem elnagyolni, hogy nehogy túl sokat gondoljon magáról, higgye, ez csak játék, színészet. Mégis kissé védtelennek érzem magam, mennyire érzékeny vagyok. Ahogy végigsimít férfiasságomon, ajkamon szándékoltan felnagyított sóhaj bukik elő, leplezve a valódit. Túl jó!...
- Hagyd el a színpadiasságot, és élvezzük, mint egy hete - búg a fülembe. Nem, nem akarom megadni ezt az örömet! Nekem ez most munka! Nekem ez most csak és kizárólag munka...
Csókol, kényeztet, jól emlékezve az egy héttel korábbi érzékenyebb pontokra, s felhasználva eme tudását még ügyesebb, mint volt, egész libabőrös leszek tőle. Mégis próbálok észnél maradni, színésznek maradni, s a lepedőbe marva, kipirulva megmaradok félénknek, beleremegve ajkai simogatásába, nyelve játékába, amellyel táncot jár ágyékomon. A hév félelmetes lángokkal perzsel meg, s ahogy fölém hajol, nem bírom tovább, heves csókkal forrasztom össze ajkaink szenvedélyes birtoklásvággyal telve, s szabály szerint vágyom ujjaira, amelyek határozottan jó helyen ólálkodnak, talán ezért sem bírom visszatartani elégedett morranásom, mikor végre, igaz még csak ujjaival, belém hatol. Mégis makacs vagyok, agyban sokkal inkább, mint testben, s egyre csak hajtogatom magamban, ez csak munka, és úgy is kell hozzáállnom. A forgatókönyv szerint a kis félénkből utánzóba, majd kezdeményezőbe kell átmennem. Eszerint járok el, mikor hátára döntve veszem birtokba mellkasa minden négyzetcentiméterét, s kezem épp úgy siklik végig testén, mint korábban az övé az enyémen, hogy megállapodjon ágaskodó férfiasságán, s eljátszadozzam vele, míg lassacskán ajkaimmal el nem érek odáig, hogy felválthassák puha ujjaim még puhább ajkaim. Szenvtelenül élvezi, amely belül némi elégtétellel és elégedettséggel tölt el, de közben iszonyatosan idegesít, főleg, mert képes volt ilyen helyzetbe hozni. Hűvösen szenvedélyes pillantással állok fel a falnak támaszkodva, szenvedélyességem nem tudom palástolni, de hűvösségemmel jelzem, mennyire haragszom is rá valójában. Ösztönösen mozog, s lép mögém, s egyik lábam megemelve készíti elő magának a terepet, hogy lassan belém hatolhasson. Ujjaim kissé belemarnak a falba az érzésre, arcom pedig hajam mögé rejtem, mert érzem, kezdem magam elveszteni. Nem csak a színészt, Harukát is, s mélyet sóhajtok minden mozdulatára, s hamar követem, összehangolva mozgásunk, szexuálisan túlfűtött tangót járva dacosan.
Az illata, a helyzet abszurditása, belém-belémvágó férfiassága, a saját átszellemült hangom, s az ő felhevült mormogása együttesen löknek át a határon, s megremegve, hangosan élvezek el. Várnám, hogy követ, de helyette kihúzódik belőlem, s végigsimít a hátsómon. Magamban elnyomok egy fintort, s letérdelek elé, engedelmesen véve számba, bevetve ellene minden tudományom, s nem is kell sokat várni arra, hogy ő is elérje a csúcsot. Élvezetét, amennyire sikerül, számba fogadva nyelem le, s ami marad, azt érzéki lassúsággal nyalom le férfiasságáról, majd, mintha csak felhúzna, felállok, ő pedig magához húzva csókol meg mélyen, birtoklón és fölényes kielégültséggel.
- És ennyi! - hallom az újabb vezényszót, s nekem ennyi elég, kitépem magam csókjából, s öleléséből, majd mintha semmi sem történt volna, dühösen viharzom el, épp ott folytatva a duzzogást, ahol abbahagytam a felvétel elején, majd az öltözőhöz érve bevágom magam mögött az ajtót.
Azonnal a törölközőmért nyúlok, letörölve arcomról élvezete maradékát, s egy köpenyem is magamra kapom, mikor belép. Ahogy megpillantom, önkontrollom csődöt mond, s lekeverek neki egy istenes pofont.
Értetlenül felháborodott arca csak még inkább feldühít.
- Mit képzelsz magadról? - adok hangot is a bennem dúló hurrikánnak.
- Most mit vagy úgy oda, nem csináltunk semmi újat - feleli félvállról, de ez nem igaz, ez koránt sem igaz. Fogalma sincs semmiről.
Fogaim összeszorítva ugranék neki, hogy csépeljem, ahogy tudom, de számított rá, s elkapja kezeim, majd erőteljes lépéssel szorít a falhoz, csak úgy koppanok.
- Minek ez a felesleges hiszti? - búgja a kérdést, s máris ajkaimra marva követel erőszakos csókot, amellyel talán megszelídíteni kíván, de inkább harapok, mint hogy engedjek, s fájdalmasan szisszenve hajol el, tekintet villámlik a haragtól, de ahogy rám pillant, azt hiszem, minden haragja elpárolog, s helyét a megilletődöttség veszi át. Megértem, legszívesebben a föld alá süllyednék, eltakarva kövér könnyeim, amelyek annyira nem illenek hozzám, s most mégis vidoran gördülnek le arcomon.
- Tűnj innen a fenébe! - mondom viszonylag csendesen, kitörve meggyengült szorításából, félrefordulva, menekülve a kényelmetlen helyzetből, de megragadja gyengéden az egyik csuklómat, hogy visszafordíthasson maga felé.
- Nem akartalak megbántani - ölelne magához, de kezem kinyújtva, tenyerem a mellkasának feszítve tartom meg tőle a kívánt távolságot.
- Engedj el és tűnj már végre innen! - morgom indulatosabban és határozottabban az előzőnél. De nem hátrál, csak húz magához, míg a karom nem bírja tovább, s megremegve kezd engedni, s végül mellkasa és karjai rabságába esem.
- Sajnálom - kúszik egyik tenyere a hátamra, míg a másik a hajamba túr. Még mindig forró bőrétől csupán a hanyagul magamra dobott köntösöm választ el, s valamiért ez a tény arra késztet, hogy bár először még tiltakoztam, mostanra teljesen lemondóan, magam megadva neki, tűrjem ölelését. Pedig semmit sem ért. Nem érti, mi mindent kavart fel, tört össze, s szórt szanaszét dühöngő szélvészként bennem.
- A sajnálatod édeskevés - törlöm le végre az előbuggyant könnyeket semleges hanggal. - Van egy fontos alapelv a szakmámban: soha, semmilyen körülmények között nem keverjük a magánéletet és a munkát. Az indok végtelenül egyszerű, szükség van arra, hogy a kettőt megkülönböztesse valami, intimitás, bensőségesség. A partnereimmel, akiket én választok, olyan vagyok, amilyen akarok, Haruka vagyok, a munkatársaim esetében viszont olyan vagyok, amilyennek lennem kell... - szükségét érzem, hogy ránézzek, hogy lássam, érti, mire szeretnék kilyukadni. - Amit tettél... mintha kiadtál volna nekik, mindenkinek, aki csak szeretne, mintha kiárusítottál volna csak úgy könnyedén. Mégis kinek képzeled magad, hogy csak úgy beleavatkozol az emberek életébe? Hogy csak úgy feltűnsz, rendezkedsz, és mindent a feje tetejére forgatsz? Miért nem hagysz végre békén? Hiszen megkaptad, amit szerettél volna!
- Tévedsz, épp csak beléd kóstoltam - lehel apró puszit jobb híján a homlokomra, mert arca közeledtével védekezőn hajtom le a fejem.
- Nem is ismersz - felelem. Eddig hajammal babráló keze most állam alá siklik, s felemeli a fejem. Arca, tekintete véresen komoly. - Haruka, nem fogom hagyni, hogy kicsusszanj a kezeim közül...
Nem akarom tovább hallani, épp ezért ül ki arcomra törött mosolyom, s a következő pillanatban karjaiba markolva tartom meg, hogy lendülő térdem eltalálhassa combja, és térde találkozásánál az izmok azon kényes pontját, ahova bevinni elég egy közepes ütést, hogy aztán az egész lába lezsibbadjon a fájdalomtól. Keze azonnal elenged, s összegörnyed a hirtelen ingerre. Lehettem volna drasztikusabb is, de férfiként tudom, milyen aljas is lett volna tökön vágni.
- A nevem nem véletlenül változtattam Harukára - simítom ki arcából előrebukó tincseit. - Egyetlen kanjival írom, aminek a jelentése: távoli. Esélyed arra, hogy “megfogj”, annyi, mintha a szelet szeretnéd elkapni két tenyereddel. Felejts el! - egyenesedem fel, majd kilépve azonnal a fürdőbe veszem az irányt a pakoló stábtagok közt, s magamra zárom az ajtót. A kabin falának dőlve huppanok ülésbe, miután megnyitottam a vizet. Eddig nem ismert zavarodottság telepedik rám.
Alig telik el nyugodt két perc, máris próbálna valaki benyitni, de zárt ajtóba kell ütköznie. Olyannyira kiélesednek érzékeim, még azt is hallom, ahogy felkuncog, kinevetve saját magát gúnyosan. Talán mert számított rá tudat alatt, hogy ez lesz. Mégis miért rostokol még itt? Hatalmas egoizmusom nem ismer határokat, de még én sem vagyok hajlandó elhinni, hogy érek ennyit...
- Haruka, tény, hogy alig ismerlek, és az is, hogy józan ésszel már rég faképnél kellett volna, hogy hagyjalak, de van valami, ami visszatart, ami a legelső furcsa csók óta nem hagy nyugodni, és ami miatt úgy érzem, nem engedhetem, hogy elvesszelek. Ti, japánok, annyifélében hisztek, épp neked kellene elmagyaráznom, mit jelent a végzetszerűség? Mert legyen akárhogy, valahogy úgy érzem, ha tovább lépnék, egész életemben bánnám, ahogy te is fogod, ha megteszed - csend, csak a víz csobogása nevet csalfa vidoran nyomorúságos komédiánkon. - Kérlek, mondj valamit! - hangja valóban kér, nem meghunyászkodva, nem magát megalázva, de kér.
Térdemre hajtom a fejem, s konok csendbe burkolózom. Egy darabig még mintha érezném is a jelenlétét, aztán feladja, léptei távolodnak, s még elkapom csalódott sóhajtását. Talán most úgy érzed, sajog, de így sokkal jobb lesz, Samuel... Nem érdemes szeretni, mert én sem tudok, mert nekem sokkal fontosabb a szabadság, hogy azt és akkor tegyem, amihez és amikor kedvem van. Komolyabb kapcsolatot kiépíteni azt jelenti, feladunk magunkból valamennyit. Én még arra sem lennék hajlandó, hogy itt maradjak, s ne költözzek vissza Japánba.
Csak ez a mérhetetlen mennyiségű keserűség ne telepedne ily nyomasztóan rám...
* * *
Azt hiszem, legalább egy órán keresztül áztatta magam a folyóvízzel, míg végül végérvényesen kihűlt, s arra nem kényszerített, hogy most már szedjem össze magam. De még így is elmolyoltam a törölközővel. Szerintem már mindenki elment, s a gondnok csak arra vár, hogy én is elhúzzam végre a belem, s akkor zárhatja is a helyszínünket, s mehet a dolgára. Mégsem akaródzik sietni. Nem szeretnék kilépve innen szembenézni a valóssággal. Miért kellett idejönnie? Miért kell folyton mindent összezavarnia, ha felbukkan?
Mélyebb levegővétellel nyitom ki az ajtót, s azonnal ledermedek. Az egyik itt hagyott széken ücsörög, ruhái ugyan már rajta, mégis olyan benyomást kelt, mint a mozdulatlan kőszobrok. Tényleg képes volt ennyit várni rám? Érzem, kimelegszem, s a nyilvánvaló pírt félrefordulva igyekszem rejteni.
- Miért vagy még mindig itt? Ennyit már igazán nem érek meg még én sem... - muszáj egyenesen fogalmaznom, hogy egyenes választ kaphassak, mert már tényleg nem értem, ahogy magam sem, amiért könnyebbnek érzem magam, s valahol mélyen örülök, hogy még itt van...
Ha nem ismerném saját magam, ez egész úgy hangzana, mintha kezdenék belészeretni.
- Még szép, nem hagylak itt a parton - feleli gyengéden végigsimítva a hátamon, s elégedett mosollyal lépek közelebb. Az agyam felmondta a megszokott ésszerű szolgálatot, és csak egy dolog lüktet odabenn, az alkoholnak köszönhetően nagy, vörös betűkkel: Dugni akarok, vele! Most! De vagy nem veszi az adást, vagy én ittam gyorsítót lassító helyett. - Mondd csak, meddig kéreted még magad, “én szívtipróm”? - emelem meg a szemöldököm, de meg sem szólal. Persze, hogy pillanatok alatt a plafonon a vérnyomásom. Itt kelletem magam, ez meg bambul, mint valami borjú az új kapura. - Jó, tudod mit, hagyjuk, látom megnémultál - vonulnék arrébb őszintén megsértődve, de karjai lakatként kattannak körülöttem. Lassan tisztuló részegséggel nézek rá, szemeit fürkészve, s ahogy végre ráébredek, nem szédülök vagy haluzok, valóban egyre közelebb hajol, lehunyom a szemem, s fokozódó szenvedéllyel hagyom, hogy vadul megcsókoljon. Határozottan viszonzom vágya tüzét, s egész belefeledkezünk egymásba, ujjainkkal felfedezve a másikat. Jólesően nyögök fel, mikor elér a fenekemhez, és határozottan belemarkol. Ez mindig lázba hoz. Ajkaira lihegve túrok bele selymes, hosszú hajába, élvezve, hogy összekócolhatom, s hogy ismét birtokba veszi ajkaim. Kipirulva, szapora lélegzettel pillantok rá, amikor is egy vízcsepp az orromon landolva késztet pislogásra. Fel sem tűnt mostanáig, hogy feltámadt a haragossá váló szél. A dörrenés meg szabály szerűen megijeszt, rémülten dübörgő szívvel bújok oltalmat keresve egész hozzá, hogy hozzákezdjek belassult agyammal feldolgozni az eseményeket. Az ég hirtelen szakad le, ő pedig határozottan megragadva kezd vonszolni valamerre, amit jelen állapotomban még akkor is hagynék, ha egyenesen a végzetembe vezetne. Bár voltaképp azt teszi...
Ki tudja, mennyi ideig futottunk, belőlem fel-feltört a kuncogás, és szabadnak éreztem magam, ahogy áztam, s a szél az arcomba süvítve tépett bele ázott tincseimbe, szabadnak éreztem magam, vele. S most csak lihegve támaszkodom a falnak mosolyogva nézve, mit bénázik a saját kulcsával. Nem sokszor jöhet haza részegen.
Határozott mozdulattal veszem ki kezéből a kulcscsomót, majd rákoncentrálok. Ha az ember sokat lát valamiből, mindig a baloldali az igazi...
S lám, igazam van, a kulcs mohón merül el a kulcslyukban, s kattanva elégítik ki egymás titkos vágyait.
- Nincs lyukérzéket, szépfiú? - lesz máris kacéran nagy a szám, ő csak mosolyogva felel, miközben fényt gyújt a sötét éjszakába, és kis híján kisüti vele a szemem...
- Majd meglátjuk - markol provokatívan a hátsómba, s azonnal meg van bocsátva neki minden. - Gyere - ölel magához, hogy felsegítsen az emeletre. Nekem a lépcső fele kiesik, csak az illata bódít egyre. Akarom, akarom, nagyon akarom!
A szobába érve azonnal meg is szabadulok átázott ruhadarabjaim javától, majd tanulmányozni kezdem a lámpafényben. A sötét hirtelen lepi be a szobát. Áramszünet? A gondolatra végignyalok az ajkaimon. Annál jobb, még az ég is azt akarja, hogy térjünk már a lényegre végre.
- Hozok gyertyát, addig menj, zuhanyozz le nyugodtan - beszél, de nem figyelek rá, inkább megszabadulok a zavaró alsóneműtől, és a szoba legmesszebb részébe hajítom. Hogy végre felszabadultam ruháim rabsága alól, hozzá lépek, s egész hozzádörgölőzöm, mint egy elkényeztetett kiscica.
- Hm.. - morran, s ujjai máris körbefogják merevedésem, s lágyan végigsimítanak rajta. Beleremegek, annyira kellemes és izgató, viszonzom is azonnal. Azt akarom, hogy heves legyen, hogy úgy lobogjon benne a vágy, mint bennem, elviselhetetlenül emésztően.
- Úgy tűnik, akarsz valamit - búgom, s ajkaira lopok apró csókot.
- De ahogy érzem, te is -replikázik mély, érzéki csókkal, s a fürdőbe terel táncosan boszorkányos lépteivel.
A víz meleg simogatása olaj egyébként is lobogó “tüzemre”, teljes megadással vívom kétszemélyes csókcsatánkat, újra és újra megízlelve. Pihegve dőlök a falnak, míg egy kicsit magamra hagy, s gyertyát gyújt. A sejtelmes félhomályban még izgatóbb izmos teste, széles vállai, selymes haja, s ágaskodó szerszáma. Csábos mosollyal várom vissza, s meg is van a jutalmam, éhezőként mar ajkaimra. Kacéran emelem fel az egyik lábam, s a dereka köré fonom, hogy jobb hozzáférést biztosíthassak számára, s nem is kell noszogatni, halk sóhajjal fogadom be egyik ujját, s ahogy mozgatni kezdi, kényeztetve, nehezülő lélegzettel simogatom, s túrok vadul a hajába. Vágyam minden egyes mozdulattal fokozódik, s eszem vesztem a fájdalmas kéj bugyrai közt, ahogy egyre pergősebb ritmust diktál.
- Várj, … egy kicsit - suttogom, mire megtorpan, s érdeklődve piszézik az orrommal.
- Ugyan mire? - kérdi, és valójában nem tudom. Fogalmam sincs, miért mondtam, amit mondtam, hiszen nem szokásom logikusan gondolkodni, sem visszakozni. Mindig fejest ugrom bármilyen hülyeségbe kezdtem is.
- Igazad van, semmire - felelem hát. Talán csak arra volt szükségem, hogy egy kis levegőhöz jussak a fullasztó vágyam közepette. De már jó, csak csókolni akarom, és élvezni a kényeztetését, egész testét, amely most csak nekem szolgál a gyönyör mennyei likőrjével kábítva.
Belekuncogok a csókba, ahogy felkap, és ösztönösen kulcsolom köré a lábam, megkönnyítve terhét. Az út a fürdőből a hálóba, bár csak pár lépés, türelmetlenségem miatt évezredeknek tűnik, így megkönnyebbült, “na végre” jellegű sóhaj hagyja el ajkaim, ahogy a paplan puhasága végre simogatja a hátam. Vágytól csillogó szemekkel hajol fölém, majd férfiasságát a fenekemhez irányítja. Már felkészültem arra, hogy hirtelen elönt majd a fájdalom, de vele együtt valami bódítóan érzéki, és őrjítően kellemes érzés is, de csupán ízelítőt ad, bár már erre is határozott morranással reagálok. Csalódottan pillantok huncut szemeibe. Rendben, ha te így, hát én is így! Játszunk!
Elválva ajkaitól térdelek fel, és részeg erotikával kúszok feljebb csábos pillantásokat vetve rá, tesztelve, mikor szakad el benne a cérna. Mosolyogva konstatálom, hogy nem kell nagyon megerőltetnem magam. Eme kis vizuális inger elegendő volt az előzmények után ahhoz, hogy elkapva végre mélyen belém hatoljon. Az érzés hatására hátra vetem a fejem, s hangos nyögésekkel jelzem, épp úgy élvezem, mint ő, hogy bennem lehet. Gyengéd szeretőként kezd bennem mozogni, fokozatosan gyorsítva a tempón, s férfiasságom sem hagyva parlagon. Eleinte csupán arra marad agyam és energiám, hogy belé kapaszkodva sóhajtozzam és nyögjek az élvezettől, csak kis idő múlva, már hozzászokva egyenesedem fel, hogy én is beleszólhassak perverz táncunkba csípőm mozgatásával. Érzem, bevadulok, s velem ő is, csókoljuk, marjuk, szeretjük egymást nászunkban, ezzel hajszolva egymást a mindent betöltő orgazmus felé.
- Nem bírom... to..vább... - préselem ki magamból, jelezve, hogy közel járok a beteljesüléshez, de csókkal fojt belém mindent.
- Vá...várj, a...kkor egyszerre - felel utána, végső rohamra invitálva, az őrületbe kergetve. Annyira jó, annyira észveszejtő, az agyam egyszerre dübörgi, hogy még és rimánkodik a felszabadító megkönnyebbülés után.
- Mi...mindjárt... - rebegem, fejem oldalra döntve, arcom vágytól lázas pírban ég, s miközben nyakam támadja meg, utolsó sóhajjal adom tudtára, hogy elértem határaim. Majdnem egyszerre nyögünk fel. Erősen kapaszkodom vállaiban, s levegő után kapkodva, kiürült aggyal élvezem még, ahogy párat lök még rajtam, megnyújtva a gyönyör pillanatait, majd az ágyra hasalok, kényelmesen elnyúlva. Az ágy besüpped mellettem, ahogy ráfekszik, s pihegve kezdi a plafont bámulni elégedett félmosollyal. Ahogy feltűnik neki, hogy aljasan kilesem titkait, rám pillant és elmosolyodva magához von. Nem ellenkezem, inkább csak mocorgok, hogy nekem is kényelmessé váljon a pozitúra, s szórakozottan simogatni kezdem a mellkasát. A pillanatnyi idillt gyomrom korgása töri meg, fel is sóhajtok a kis áruló ármánykodása hallatán, de jobb engedni az ösztönöknek, nehogy fellázadjanak nekem.
- Mit hozzak neked? - érdeklődik vendéglátóm is azonnal, így már dupla okom van arra, hogy ne mondjak nemet, hiszen mégcsak nem is nekem kell megmozdulnom azért, hogy ne legyek éhes.
- Nem tudom, valami laktatót - nem kívánok most konkrétan semmit, azon már túl vagyok ugyebár... Bár, ahogy így elnézem az ajkait, lehet, mégis csak éhes vagyok még. Így mohón lopok újabb csókot.
- Rendben, mindjárt itt vagyok - viszonozza gesztusom, majd kijazzel anyaszült meztelenül. Ha már, akkor már alapon míg tekintetemmel követhetem, jól megvizuálom a hátsó fertáját. Jó kis darab, annyi szent.
Az egyedüllétet kihasználva elkényeztetett cicaként nyúlok szét az ágyon, majd én is nekikezdek a plafon áttanulmányozásának. Az igazat megvallva jobbára ébren alszom, de az előbbi jobban hangzik. Lépteire riadok, és ránézek feltámaszkodva, hogy mi jót hozott. A látványra széles mosoly rajzolódik az arcomra, ez beteg, de a szó pozitív értelmében.
- A vacsora tálalva - prezentál. Hát jó, miért is ne? Zsömlébe csomagolt férfiassága fölé hajolok, és beleharapok vigyázva a zsömlébe, majd nyelvemmel nyalintok végig a “tölteléken”.
- Finom - csomagolom ki a lényeget, ismét kényeztetve kicsit jutalmul. - De ezzel nem lakom jól - célzok rá, hogy azért éhes még vagyok, vagy mi fene. Szerencséjére előszed a háta mögül egy szendvicses tálcát, így már abszolút nincs jajszavam, mert befogom a szám a kajával. Ő mellém heveredik, s bár bekapcsolja a tv-t szinte azonnal el is alszik. Lustán csak az ágy mellé teszem a tálcát, majd még egy ideig, a mellkasát használva párnának, bámulom a tv-t de aztán mikor nekiesnek a pornóműsornak, inkább kikapcsolom, nem akarok szakmázni. Nem mintha sokáig bírtam volna, máris elnyom az álom.
* * *
Cirógatás rángat az álom és ébrenlét közti vékony határra, reflexszerűen közelebb bújok, hátha megszűnik a birizgálás. De nem, helyette valami új külső behatás ér. Kelletlenül nyitom fel a szemeim felemelve a fejem, de ahogy sikerül befókuszálni, ki is az, fejem visszahanyatlik.
- A legjobb álmomból ébresztettél fel, te gonosz kerti törpe - mormogom, még valamit felel rá, de már nem hallom, újra visszahajolok az álom kebelére, s hagyom, hogy szorosan magához ölelve csábítson vissza birodalmába.
* * *
A telefonom hangjára ébredek szinte azonnal felpattintva szemhéjaim, és felemelve a fejem.
- Ki a faszom az ilyenkor? - fakadok ki ingerülten, mikor is konstatálnom kell, valaki van mellettem, és meredten néz rám, feltehetőleg megrökönyödött fejjel, bár ebben nem vagyok biztos, mert kettőig sem látok, nem hogy az arcáig. A telefon ismét felrikácsol, mire kikászálódom a másik mellől konkrétan legurulva az ágyról, és elkezdve módszeresen még inkább feltúrni az egyébként is szanaszét heverő ruhák kisebb kupacait, míg végre megtalálom a nadrágom, és azt elhajítva, immáron kezemben a telefonommal, úgy meztelenül, ahogy vagyok, az ablak elé állok, és egy fáradt Halló társaságában vakarom meg a hasam, valamelyest konfortba helyezve magam. Aztán elemelem a fülemtől a telefont, s a belőle kiáramló decibelek szabályszerűen beterítik a szobát.
- Hol a jó életbe vagy?! - a menedzserem...
- Ne ordibálj a fülembe kora reggel, te barom! - üvöltök vissza, kinyomva a picsába. Ordítson ott, ahol rá vannak szorulva. A telefonom sem kímélem, ahol esik ott puffan elv alapján keresek neki szabad helyet. Nagyot nyújtózom még nagyobbat ásítva, mikor újra megcsörren az a kibaszott készülék. Egyszer elhajíthatnám végre úgy, hogy ki is nyiffanjon nyomban.
- Nem veszed fel? - érdeklődik, emlékeztetve, nem vagyok egyedül. Ráadásul ez a hang...
- De... - felelem, és furcsán zavartnak érzem magam, ahogy ismét felkapom a telefont, ezúttal már egy fokkal célzottabban, a földről. Basszus, komolyan képes voltam vele összefeküdni, mikor úgy indultam neki, hogy megkeserítem az estéjét? Bár, azt nem mondhatom, hogy megbántam volna, mert érti a dolgát, de eddig sem tudtam levakarni magamról...
- Haruka, fél órát kapsz, hogy ideérj a riportműsorba, különben úgy picsán billentelek, hogy többé semmire nem használod a lyukad! - menedzserem hangja olyan kimért, mint a pszichopata gyilkosoké, mikor már mindent elterveztek, és elöntötte őket az általános nyugalom, s már csak arra készülnek, hogy élvezhessék a gyilkolás művészetét.
- Máris ott vagyok - adom meg magam. Ilyenkor vérfagyasztóan rémisztő, tényleg ki kellene rúgnom...
Szó nélkül vonulok ki a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak, mert így azért nem mehetek el, még ha a fél órát halál komolyan gondolta is drága menedzser-samám. Bár szerintem ennyire nem naiv, eléggé ismer már...
Mikor törölközőben kilépek, megilletődve tapasztalom, hogy Samuel már felöltözött, és frissen mosott ruhákat készített nekem, hogy ne a saját leharcoltomban menjek el, s már nagyban szendvicset gyárt.
- Igazán nincs szükség erre, sietnem kell - tiltakozom, és egyre inkább kényelmetlenül érzem magam.
- Ugyan, majd elviszlek - feleli, de megrázom a fejem, közben épp az alsónadrágot húzom magamra.
- Nem, az semmiképp sem lenne jó. Nem hiányzik a hírverés, gondolom neked sem - nem felel, de nem is baj, neki háttal operálom magam az ingbe, és közben már a fülemnél a telefon, hála a vállamnak, és egy taxit rendelek. Már mondom is a címet, ahova jöjjenek, mire leesik, hogy nem otthon vagyok, fogalmam sincs, mi lehet a címe, hova kellene rendelnem a taxit. Váraltanul ölel át, mire elejtem a telefont, s az szemrehányóan kezd pittyegni.
- Fejezd ezt be, a frászt hozod rám! - próbálok kiszabadulni az ölelésből, de nem enged.
- Mondtam, hogy elviszlek.
* * *
Beadtam a derekam, s valóban hamar ideértünk, a fedett parkolóba, csak fel kell sétálnom. Az út alatt csendben voltam, feszélyezve éreztem magam, és azon gondolkodtam, hogy adhatnám tudtára, hogy ennyi volt. Végül úgy döntöttem, függőben hagyom a dolgot.
- Örvendtem - intek, majd kivágom az ajtót, és már lécelnék is, de megragadja a kezem.
- Mikor látlak újra? - érdeklődik, mire cseppet megizzadok. - Majd hívj, és megbeszéljük, de most tényleg rohanok - célzok rá, hogy engedjen el, de egyelőre nem szándékozik, helyette magához ránt, s megcsókol. Basszus, annyira jól csinálja, egész végigbizsergek...
- Most már tényleg mennem kell! - szakítom meg a csókot félrefordítva a fejem, s végre enged, fellélegezve pattanok ki, s futva tűnök el a lépcsőházban.
* * *
Egy hét telt el, szándékosan nem vettem fel a telefont, és szándékosan nem kerestem, s még szállodát is váltottam szánalmas kifogással és az újat a menedzserem nevére vetettem ki. Jobb ez így, nem vagyok a távkapcsolat híve, sőt a kapcsolaté sem, de így, hogy hamarosan visszatérek Japánba, semmi értelme az egésznek. Bár azért elgondolkodom néha azon, hogy meghagyhattam volna a szakítós dolgot a visszautazásom előttre is, mert időtöltésnek nem lett volna rossz néha összebújni vele, de talán akkor még bonyolultabb lett volna. Valljuk be, egy nagy bumburnyák barom, aki néha akkora marhaságokat művel, az már fáj.
- Három, kettő, egy, csapó! - ordít az egyik alkalmazott, mire ismét arra koncentrálok, amit épp csinálunk. Nagy “örömömre” elérkeztünk az első intimebb jelenethez, és Alvaro ma egész nap olyan idegesítően somolygott, hogy be tudtam volna verni a képét. Bár megértem a jókedvét, az ő szempontjából biztos vágyott pillanat, mikor végre lesmárolhat, és orálisan elégíthet ki, miközben nekem aranyosan ártatlan cukorbogyót kell alakítanom.
- Szeretlek, Yasa! - búgja, mire elpirulok a jelenetnek megfelelően.
- Ne mondj ilyen zavarba ejtő dolgot - suttogom félhangosan, majd ujjai az állam alá siklanak, ahogy megemeli a fejem, s ajkaimra tapadva undorítóan elégedett vigyorral csókol meg mélyen. Még jó, hogy csak színészi a csók, ha ledugná a nyelvét a torkomba, eskü úgy tökön rúgnám, többé nem mozdulna a földről. Ujjai férfiasságomra siklanak, és nem kell megjátszanom, hogy a testem megrándul, épp csak a motiváció más, mint a szerepem szerint lenne. Mert nem szégyellősségtől rándultam össze, hanem a hányingertől.
- Santos, én... hah... - sóhajtom a szerepem szerint, tekintetemmel megjátszom, hogy átszellemülve válok kiszolgáltatottá, s fejem a falnak vetve, ajkaimba harapva próbálom visszafojtani az édes nyögéseket, mikor megpillantom. Teljesen pipacsvörössé válok, s teljesen ledermedek. Ő meg mi a jó büdös francot keres itt?
- Ennyi! - ordít a rendező, és azonnal Alvarót félrelökve, a “jelmezemként” szolgáló köntöst összébb igazítva magamon előtte termek, és azonnal kérdőre is vonom sziszegve, halkan.
- Samuel, te mit keresel itt?! - ingerült vagyok? Nagyon.
- Nem veszed fel a telefont - feleli.
- Dolgozom - vágom rá, bár szánalmas a kifogás.
- El is költöztél - pillant rám várakozón.
Zavartan hajtom le a fejem. Reméltem, megérti majd az üzenetet, az eszembe sem jutott, hogy egyszer csak betoppan majd ide.
- Úgy gondoltam, világos, hogy ez nem működhet hosszú távon - suttogom, de bizonytalanná tesz az a csalódottság, amely saját szavaim hallatán tölt el. - Jobb, ha elmész - lépnék el mellette, de megragadja a karom, és beránt az öltözőbe. Még be sem csapódott az ajtó, már is ajkaimra veti magát követelőzőn, talán enyhe féltékenységgel. Meglepetten engedek neki megremegve, támasztékul az ingjébe kapaszkodva. Olyan most, mint a tornádó, nem tűr ellentmondást, s visz mindent, ami az útjába kerül. Nem lehet neki megálljt parancsolni...
A fürdés jól esett, de nem nyugtatott le. Nem, mert érzékeny orrom érezte az illatát, és még csak le sem kellett hunynom a szemem, hogy lelki szemeim előtt kirajzolódjon teste minden apró vonala. Ez a hátránya a “művész-szememnek”. Egy egészen rövid időre keresztülfut az agyamon, hogy könnyíthetnék önnön ingerültségemen, de nem adom meg neki azt az örömet, hogy rádöbbenjen, mennyire szenvedek magam is. Egy könnyed kimonót húzok magam is, s kilépek ismét a nappali részbe. Ahogy tekintetem rávetül, azonnal megállapítom, hogy még a kimonó is jól áll neki, kiemelve széles vállait, formás fenekét... Hirtelen tűnik fel, hogy engem néz, s ingerült-zavartan mordulok rá: - Most meg mit bámulsz? Ahogy visszafordul az ablak felé szó nélkül, még inkább felmegy a pumpám. Hogy levezessem, megragadom a bögréjét, hogy kivigyem, de az még tele van szinte. Hát ezért ugrálok? - A teát is megihattad volna, nem pusziból készítettem neked! Se szó, se beszéd, kimegy, egyszerűen kimegy! Mérgemben az ajkamba harapok, majd a konyhába viszem a bögrét, hogy ott csendesebben kikáromkodhassam és kitombolhassam magam halálra pofozgatva az asztalt. Csak akkor hagyom abba fújtatva, mikor már zsibog a karom. Tisztuló fejjel emelem a másik kezem a szemem elé, beletúrva a saját hajamba. Mi a franc van velem? Két nagy levegő után kilépek mellé a teraszra, a tervek szerint csak be akartam hívni, hogy végre lefektessem, és én is aludhassak, mert most rám fog férni, hogy végre teljesen megnyugodhassak. Kár volt kimennem, ahogy megpillantom, ahogy elgondolkodva dohányzik, az ajkaim egy egészen kissé résnyire nyílnak, s ahogy erre rádöbbenek, robbanok, pedig szerencsétlen tényleg nem tehet semmiről, talán csak annyiról, hogy veszettül jól néz ki. Indulatosan verem ki a kezéből a cigarettát. - Nem tűröm, hogy itt dohányozz! - szánalmas kifogás, hiszen én is itt szoktam, mégis, valamit mondanom kell. Számításaimmal ellentétben azonban nem néz rám, egyáltalán nem néz rám, ami csak olaj a tűzre. Megragadom, és magam felé fordítva vágom pofán. - Figyelj már rám, ha hozzád beszélek, te paraszt spanyol - ordítok rá, mire végre rám néz. A helyzet koordinálása pillanatok alatt csúszik ki a kezemből, s arra kell eszmélnem, hogy az ajtófélfának csapódva vergődöm, miközben ujjai a nyakamra fonódnak. - Ne merészelj így beszélni velem, te suttyó alak. Kinek képzeled magad, hogy így beszélsz velem? - vicsorog rám. A dolog elgondolkodtat, ha ő sem bírja ki az én jelenlétemben, miért nem megy, és keres végre mást, akit megdughat? Miért idegesít engem, és kavarja teljesen össze a hormonjaim? - Nem tűröm, hogy így bánj velem - erősít a szorításon, egész felhevít, ahogy a levegő szinte elfogy, s a légzésem nehézkessé válik ujjai nyomán. Végül durván lök egyet rajtam, ahogy elenged, s a szobába lép vissza. Ezzel azonban nem rázott le. Magam sem értem önmagam érzéseit, egyszerre taszít és vonz olyan elemi erővel, hogy képtelen vagyok önmagam lenni. Kifordít, eltorzít, megőrjít! - Azt hiszed, ezzel a fenyegetőzéssel elérsz bármit is? - simítok végig a nyakamon, ugyanaz a kettősség: dühös vagyok, hogy merészelt egy ujjal is hozzám nyúlni, miközben perverz mód vágyom azokra a kegyetlen ujjaikra. - Közöd hozzá? - vonja meg a vállát, és a konyhába indul, ismét kitérve előlem. - Igenis van közöm hozzá, mert te most az én vendégem vagy itt, világos? - pörölök tovább. Vedd már észre, hogy ha nyugodt maradnál, és erősen magadhoz szorítanál, s állnád, míg le nem nyugszom, megszelídíthetnél. Egész megszelídíthetnél... - Fejezd be! - megrendíthetetlen nyugalommal tölt magának egy pohár vizet. - Inkább te fejezd be ezt a makacsságos viselkedésed - ahogy megfordul, aprót nyelek. - Befejezted hisztit? - A faszom hisztizik, te gyökér! - a fejem mellett elrepülő pohár csattanása a falon elnémít. Szemem egy kissé kitágul, ahogy a légzésem is szaporázik egy ütemet. - Kurva életbe, fejezd már ezt be - lép közelebb, és ismét nyakamra fonja kezét -, ha még egyszer így ócsárolsz, a farkad fogja bánni, mert vitrinben fognak kikötni a tökeid - hogy értse mennyire leszarom, rávicsorgok. Válaszul, vagy csak mert megunta, ismét elenged, s mintha csak az alkalomra vártam volna, talán mert tényleg így volt, lekeverek neki egyet. Majd egy “Baszd meg!” kíséretében most én hagyom faképnél, bevágva magam mögött a háló ajtaját. Itt azonban nem állok meg, ahogy valami a kezembe akad, már vágom is a falhoz, vagy ahova sikerül. Az alkohol, minden bizonnyal az alkohol miatt vagyok ilyen, de érzem, hogy ha nem vezetem le a feszültségem, szétrobban az agyam. A karom hirtelen ragadja meg, nem nehéz kitalálnom, hogy már megint ő az. Pont ugyanolyan durván kényszerít nyugalmi helyzetbe, mint az előbb, s ez engem ugyanúgy felizgat, mint az előbb. - Nyugodj meg - csitít. Mégis hogy nyugodhatnék meg, ha minden érzékem megőrjíted?! - Eressz inkább el, te...! - nem jön megfelelő szó a számra. Egyszerűen annyira elgőzöltem, hogy már csak az anyanyelvemen tudnám elátkozni a kénköves pokol legmélyebb bugyrába. De hiába ficánkolok, helyzeti előnyből indult, így nem szabadulhatok. Lihegve függesztem, fel hát az ellenkezést, és kezdek kivárásra játszani. Szinte fülig érő vigyor kúszik a számra, mikor végre elenged, és lendületből pördülve vágnám ismét képen, de úgy tűnik, tanult a korábbiakból, s immár könnyedén fogja le a kezem, s ugyanazzal a lendülettel közel ránt magához. Ahogy felnézek rá, belélegzem illatát, s a bőrömön szinte érzem a bőrét, kimelegszem. Kérlek, halld meg a kimondatlant: Kívánlak, tégy magadévá! Csókjára mégis reflexből harapással válaszolok, s ahogy hátrébb hőköl fejével, végignyalok az ajkamon, megízlelve fémesen sós ízű vérét. Ő sem adja fel, még szorosabban von magához, s erőszakosan csókol meg újra. Rövid ideig küzdök, menekülnék, de ahogy a vágyam elvislehetetlenebbé válik, úgy török meg, s adom meg végül a kívánt bebocsátást, hogy szenvedélyes, vad csókban forrjunk össze. Meleg tenyere azonnal felfedező útra indul, hogy már nem kell maradásra kényszerítenie, s hátsóm kezdi finoman masszírozni, amitől érzem, kezdek beindulni teljesen, s a köd lassan belepi az agyam. Végül elhajol tőlem, megszakítva a csókot, s talán gyönyörködik tevékenysége eredményében: résnyire nyílt ajkaimban, kipirult arcomban, elhomályosult szemeimben. Épp közelebb hajolnék, hogy most én követeljek tőle csókot, mikor ajkai szóra nyílnak. - Ezt majd legközelebb befejezzük - hogy? A szavak értelmét nehéz felfogni, csak megdermedtem állok, miközben kivonul a szobából. Kezem ökölbe szorul, és megremeg. Senki nem szórakozhat bűntetlenül velem! Senki!...
* * *
Ocsmányul berúgtam a szobában gondosan elrejtett alkoholtartalékomból, s ótvar igénytelenül a földön fetrengve aludtam el. igaz, erre nem emlékszem, de tekintve, hogy ott ébredtem üres üvegekkel körbevéve, annyira nem volt nehéz rekonstruálni a dolgot. Ráadásul rosszkedvű is vagyok. Totál kibuktam egy ilyen szerencsétlen ficsúr miatt, ez a mediterrán levegő nincs rám jó hatással. Ha befejeztem a filmet, azonnal hazahúzok majd. Ott minden úgy működik, ahogy én tervezem, ott nem rondít bele senki, ott nincsenek Samu-chanok... Lehunyom a szemem. Még mindig orromban érzem az illatát, és magam körül erős karjait. Hirtelen vágódnak ki a szemeim, majd felállok, ennél a pontnál azonban megszédülök. Francba kellett nekem ennyit inni miatta? Az ajtóhoz vergődve azonban megtorpanok. Hogy fogok reagálni, mikor megpillantom? Arra már rájöttem, hogy nem tudom magam kontrollálni a közelében, ahogy az is egyértelmű, hogy ő pedig nem képes megérteni a kitöréseim mögött húzódó valódi okot. Talán most megpróbálhatnám tenni neki egy keveset a szépet. Abban teljesen profi vagyok. Amikor arra eszmélek, hogy tulajdonképpen lámpalázas vagyok, elfintorodom. Már most kezdem a fura viselkedést, ez idegesítő. Nagy levegőt véve vágom ki kicsit erélyesebben az ajtóm, mint terveztem, és kitrappolok. Hűvös tekintetem a kanapéra téved, és meglepődöm, mikor azt üresen találom. - Samu-chan? - szólalok meg, de semmi válasz nem érkezik. - Hééé, Samu? - hangom felemelésével párhuzamosan kezdek ingerültté válni. Hova a francba bújt? A konyhába lépek, s az asztalon egy tányér fogad, rajta szalonna és tükörtojás, feltehetően már kihűlve. Elgondolkodva zuttyanok le elé a székre, és halványan elmosolyodom. Mekkora marhák vagyunk! Jókedvűen látok neki a falatozásnak, és el is jutok az első tojás végéig, mikor hirtelen keseredik meg a számban a falat. Elment. Ma elvileg randink lesz, de elment anélkül, hogy egy nyamvadék cetlit hagyott volna a reggeli mellé, hogy mikor méltóztatik értem jönni! Dühösen lököm le heves mozdulattal a tányért, és a maradék ételt - úgyis elment az étvágyam -, az a szemét, kiélvezte, hogy megtörni látszom, és most át szándékozik gázolni rajtam! Még mit nem! Abból nem eszel, beképzelt faszkalap!
* * *
Őszintén megfordult a fejemben, hogy egyszerűen eltüntetem magam erre a napra, de végül úgy döntöttem, már csak azért is elmegyek a randira, jól lenyúlom zsével, pofátlanul jól fogom érezni magam, és majd az este végén, mikor már úgyis be leszek állva, mint az albán szamár, szépen rámászok valakire, akivel végre dugok is, de egy biztos, az a valaki még véletlenül sem ő lesz. Velem nem fog szórakozni! Körülbelül négykor álltam neki készülődni: fürdés, piperészés, a hajam szárítása, a ruha kiválasztása - a választás ismét egy kimonóra esett; amely fekete selyemből készült, és a kínai állatövek történetét egy képben elmesélő műalkotás van ráhímezve. Praktikus nagy bebaszás utáni szexhez, könnyen leoperálható. Aztán megfelelő illat és lábbeli kiválasztása után lényegében elkészültem. S lassan két órája ülök menetkészen a kanapén, éhesen, mert a reggeli tükörtojáson kívül, aminek felét levertem, és csesztem feltakarítani, nem ettem semmit. Nem csoda, ha ingerlékenyebb vagyok a megszokottnál is, és a várakozás nem dob az alaphangulatomon, ahogy az előre benyomott két tequila sem, pedig múltkor megfogadtam, hogy soha többet. Mikor megcsörren a hotelszobában elhelyezett telefon, felsóhajtok. Még feljönni sem képes értem? Hát tényleg kapja be! A mai estéjét is meg kell keserítenem, de piszkosul! Ahogy leérek, azonnal nekiesek - Mégis mikor szándékoztál volna eljönni? - elgondolkodom, volt ennek a kérdésnek bárminemű értelme így mindenféle bevezetés nélkül? Úgy tűnik, nem, mert csak elindul kifelé. Ez a halálom, és már megint kezdi, mit vághatok a fejéhez? A csengő lenne a legpraktikusabb, legalább egyben hívhatnám a recepcióst is, hogy varázsoljon nekem valahonnan egy adag nyugtatót de azonnal. - Hozzád beszélek, te mamlasz - követem, nem, nem fog lerázni, nem sztornózta az estét, így kénytelen lesz szerény személyemmel végigszenvedni. Be is huppanok mellé az autóba. - Tisztázzunk valamit - jön meg a hangja váratlanul. -, a kanapéd kurva kényelmetlen volt, kettő, nekem is kijárt egy kis alvás - pillant rám. Jéé, méltóztattad észrevenni, hogy létezem? - Így jártál - bukik ki belőlem vállvonogatva az együttérzés... hiánya. Aztán félrefordítom a fejem, úgy folytatom motyogva, hogy elhintsem, talán kezelhető is leszek még ma. Pedig nem, határozottan nem áll szándékomban báránykába átmenni. - De a reggeli finom volt. Ennyire futotta a “beszélgetésből” az egész út alatt. Nem tudom eldönteni, hogy csak nem tud mit kezdeni velem, vagy tényleg ennyire mulya. Ha a második, akkor inkább kérem vissza a tegnapit, amelyik agresszív állat volt. Annál az énjénél legalább biztos voltam benne, hogy valamit kiváltok belőle. Hogy azt, hogy legszívesebben megfojtana egy kanál vízben? Istenem, apróságokra nem adunk. Egy szórakozóhely előtt leparkol, majd rám néz. - Ez megfelel a nagyságos úrnak? - íriszem dühösen villan, úgy beszél, mintha én akaszkodtam volna a nyakába, és zaklatnám napok óta. - Tőlem aztán - pattanok ki, és tiszta erőből vágom be a kocsiajtót. Ha így haladunk, nagyon nem is kell megerőltetnem magam, hogy pokollá tegyem az estét. Az viszont jót tesz az egómnak, hogy utánam kullog, mint a pincsikutya, majd miközben egy üres asztalt elfoglalunk, udvariasan érdeklődik: - Mit kérsz, mit hozzak neked? - Nekem mindegy - oltom le, és annyira, de annyira végtelenül jól esik, fele haragom el is párolog, ahogy látom, hogy kezd főni az agya. Könnyű aperitiffel tér vissza, valamint étlappal, amit átnyújt. - Ha éhes vagy, rendelj nyugodtan, én állom - nyitja ki a sajátját, mire elmosolyodom. Még szép, hogy te fizetsz, te hoztál randira. - Végre egy mosoly - jegyzi meg, mire egy pillanatra megilletődve pillantok rá, majd ismét az étlapba mélyedek. Találomra rábökök az egyik kajára, ez jó lesz,úgysem vágom, mik ezek a spanyol ételnevek, a japán konyhánál meg állítólag nincsen borzalmasabb, így biztos meg fogom tudni enni. A rendelés leadása után csöndbe burkolózunk, ami egyre inkább feszélyez, komolyan, mintha rákényszerítettek volna minket, hogy szórakoztassuk a másikat, és a hátunk közepére sem kívánnák ezt az egész helyzetet. - Egész este süketnémásat fogunk játszani? Meggyőző hódítási hadművelet... - támasztom állam két kezemre, amelyekkel az asztalra könyököltem. - Még mindig jobb, mintha ordítoznál, és kihajítanának bennünket - vág vissza, mire egy apróbb ér kidagad a homlokomon. Meg-nyú-zom. - Ez így nevetséges - dőlök hátra. - Olyan a hangulat, mint a mirelit-pultban! - intek egyet, mire a pincér már is ott terem, kezdjünk alapozni, míg nem hozzák a kaját, rögtön felenged majd valamelyest a hangulat is. - Hozzon nekünk a legerősebb rövidünkből fejenként 5 felest! - a pincér nagyot néz, Sam meg csak fürkész, hogy mit tervezek, pedig egyszerű, leitatom magunk. Becsiccsentve az ember nyelve ösztönösen megered. - Ne nézzen rám, hozza! - biccentek a fejemmel a pincérnek, hogy hahó, spuri van. - Mit tervezel? - szegezi nekem a kérdést “partnerem”. - Kifordítalak önmagadból, és elhajíttatom veled minden idióta gátlásod és tévképzeted, és ha sikerül, akkor megtanítalak önfeledten partizni is. Mondjuk azt nem garantálom, hogy nem leszel holnap a pletykalapok címoldalán valami oltári nagy baromsággal megint - utalok a tegnapi kis műsorára. - Bár mint tudjuk, mit számít, csak legyen az ember a köztudatban, mert a negatív reklám is épp ugyanolyan reklám, mint a pozitív, ha nem hatékonyabb. Közben visszaérkezik a pincér, és lesorjázza a rendelést. Beleszagolok az egyik pohárba, és már ettől összeszűkül a gyomrom. Hmm, valóban ütős lesz, ha ettől nem nyalunk be, akkor semmitől - magam részéről az utóbbitól nem kell tartani, de szerintem Samunak sem, tekintve a tegnapi produkcióját. Ahogy a “pingvin” távozik, felemelem az első poharat. - Szabály: egy húzásra, s amint a másik koccintani kíván, jön a következő kör, öt feles talán nem olyan nagy feladat - kacsintok, majd megvárom, míg felemeli a saját poharát. - Hát akkor, kampai! - koccintom poharam az övének, majd le is nyelem az első adagot. Szerencsére nem akar elmaradni, dönti ő is, ahogy azt illik. Még az “őszinte” fintora is hasonlíthat az enyémhez. Azt a, lemarta ez a vacak a nyelőcsövem. - Figyelj - nyögöm, mert még nem feltétlenül hevertem ki a pia ízét, de már emelem a következő poharat, egy fél pillanatig olyan pillantással méreget, mintha azt latolgatná, elment-e az eszem, de csatlakozik. - Kampai! - a következő kör is a gyomorban landol, ennél azonban már többet kell keresnem a hangom. Még a hideg is végigszalad a hátamon, és beleborzongok az élménybe, enyhén megrázva a fejem. Éhgyomorra, én sem vagyok teljesen normális... Ráadásul úgy tűnik, Samu kezd belelendülni a játékba, mert most ő emeli előbb a poharat, és fintorgó mosollyal emelem én is, a szabály az szabály, meg aztán elvileg én vagyok a rutinos játékos. - Egészségedre! - koccint gyilkos mosollyal, amit hasonlóval viszonzok, s már megy is a harmadik. - Ááhh - adok immáron hangot is annak, hogy mennyire “jól” esik inni. S kuncogva konstatálom, hogy ő is beleprüszköl azért az újabb adagba. Örülök, hogy nem csak engem nyír ki ez a vacak. - Elnézést uraim - jelenik meg ismét a pincér immáron az étellel. Megváltó! - Utolsó két kör kaja utánra napolva? - teszem fel a kérdést, és azt hiszem, valamelyest hálás, mert ő sem feltétlen bírná már, de büszkébbnek tűnik még nálam is, mert szerintem a világ minden kincséért sem lett volna eme kezdeményezés előadója, így viszont, hogy én ajánlom fel, nagylelkűen elfogadhatja. Evés közben azonban kezdem érezni, a kis játékom a fejembe száll, s valóban kényszeres ingerenciám támad a beszélgetésre. - Ez a csend rémes. Az meg egyenesen szánalmas, hogy itt ülünk, és semmit sem tudunk a másikról lényegében. Hogy könnyebb legyen, kezdem én, úgyis nekem nagyobb a szám meg az egóm. Bár elvileg te szeretnéd elnyerni az én kegyeim. Talán mire elmondom a kis mondókám, már csak a kajámmal kell négyszemközt lennem, mert ráébredsz végre, nem az az embertípus vagyok, akivel öt percig egy levegőt tudnál szívni. Ahogy azt már kiderítetted, a nevem Shizumu Haruka, Japánban élek és dolgozom, ide csupán egy film kedvéért utaztam. Sok mindenben kipróbáltam már magam, de a fő profilom a pornószínészet, abból is előnyben részesítem a melegpornót, de veled ellentétben nem vetem meg a gyengébb nemet sem. - Azt hittem, festő vagy - mér végig. - A kettő nem zárja ki egymást - fordítom félre a fejem, majd felsóhajtok. - Igazad van, kizárja egymást. Sajnos a világ tele van olyan művészet iránt érzéketlen tuskókkal, mint te, és nem értik meg a festményeim. A legtöbb galériatulajdonos pedig csak azért állítaná ki őket ennek ellenére, hogy megkapjanak egy numerára, ez viszont iszonyatosan böki a büszkeségem, és nem kérek belőle. Menjen az összes a faszba! Majd a halálom után, amit valami hiper látványos módon kívánok majd megejteni, mondjuk úgy 50 éves korom körül, de lehet, hogy megvárom vele a 80-at, veszik majd minden képem, mint a cukrot milliókért. A halhatatlan klasszikusok nagy részét úgyis csak haláluk után ismerték el. Úgyhogy még közel sincs veszve minden - mosolygok rá tele magabiztossággal és hittel, olyan nincs, hogy pont ebben ne ismerjék el végül a tehetségem. - És te? Most baszott bunkó leszek, de szerintem már megszoktad - kuncogok fel. Tényleg a fejembe szállt a három feles... - Iszonyatos a névmemóriám, fogalmazzunk úgy, hogy nincs, és csak azt a bugyuta becenevet jegyeztem meg, amit magam találtam ki. Megtennéd, hogy megint bemutatkozol rendesen, eskü megpróbálom nem elfelejteni - tök őszintén pillázok nagyokat kuncsorogva. Hmm, kezd melegem lenni, az arcom már tisztára tüzel. - Tényleg reménytelen vagy - sóhajt fel, de elmosolyodik, én pedig egyik kezemre támasztom a fejem, és féloldalasan szemlélve figyelek kivételesen valós érdeklődést mutatva. - A nevem Samuel Llarnas. - Samueru Rrarunasu - motyogom, átkonvertálva magamnak katakanákká, teljesen eltorzítva a nevet, de legalább a képi memóriám kapott némi ingert. - Samuel, meglesz, megfogtam, érdekesen hangzana japánul - miért is vigyorgok ezen, mint a tejbetök? - Ennek örömére - emelem fel öngyilkosmód a negyedik felest. - Kampaiii! - rikkantom talán kicsit hangosan, de annál lelkesebben. Ahogy lehúzom, és ismét van hangom, rekedtesen megjegyzem borzongva. - Az utolsó kör pertu lesz. Arra még talán emlékezni fogok, remélhetőleg, igaz, már most jobban be vagyok csiccsentve, mint kellene, igaz reggel ót anem ettem, mit csodálkozom? - nevetgélek, örülve magamnak. - Samuel, van valami rövid beceneved, valami könnyen kimondható és megjegyezhető? Vagy hívhatlak Samu-channak? Azt már úgyis megszoktam - csacsogok tovább tőlem szokatlanul, egyszerűen nem hagyva szóhoz jutni szerencsétlent. A legszebb, hogy közben kifogástalan módon eszem is, részegedőfélben valahogy mindig újabb és újabb képességekre teszek szert. - Egész jó ez a micsoda - mutatok az ételre előttem. - Pedig csak böktem, a spanyollal nem boldogulok. A tiéd micsoda? Egész jól néz ki. Kérhetek belőle? - Persze - ha feszélyezi is a viselkedésem, nekem tuti nem tűnik fel. Felemeli a villáját, majd felém nyújtja, én pedig lassú mozdulattal kapom be a falatot zsigerből ingerlően szexin. - Hmm.. Oishii! - vágok elégedett arcot. a spanyol konyha kifejezetten ínyemre való. A szó pedig csak folyik belőlem, míg el nem fogy az étel, amikor is kezeinket keresztezve megitatom vele az utolsó felest is, hogy túl legyünk a pertun is.
* * *
Az este további része is hasonlóan alakult. Én iszonyat jól éreztem magam, csak épp azt sem tudtam, hol vagyok. Képek maradtak meg arról, hogy mintha magammal rángattam volna táncolni, aztán énekeltem tele torokból, rémlik az is, mintha ücsörögtem volna egy parkban a padon, valami melegnek és puhának dőlve, és a csillagokat bámultam volna kivételesen néma csendben. Szinte érzem, ahogy a lábam belesüpped a tengerpart friss, laza homokjába, aztán beterítenek a vízcseppek, és morcos harci kiáltással kezdek csapkodni, nevetve és fröcskölve mindent, amit érek. Mintha teljesen kicseréltek volna, és most, hogy nem kell hoznom az előírásszerű kimért, hűvös énem, amelyért odahaza megvesznek, újra tudnék minden megfontolás nélkül felszabadult lenni. - Felviszel magadhoz? - függesztem kiismerhetetlenül titokzatos pillantásom rá. S ahogy felém fordul, olyan kívánatos a holdfényben, hogy kezem kötelezően simít végig az arcán, hogy aztán a hosszú tincsekbe túrva “lecsúszdázzon” mellkasára, miközben válaszát várom.
Szerkesztve ef-chan által @ 2011. 01. 03. 23:31:38
S nem is kell sokat várni az előadásra, már nézhetem is a szemem sarkából, hogy issza magát a sárga földig. Őszintén szólva valami olyasmi reakcióra számítottam, hogy megpróbálja majd magára felhívni a figyelmem, és esetlegesen enyelgésbe kezd más férfiakkal - mert hogy ugye állítása szerint teljesen meleg. Magam részéről nem értem ezt a nagyfokú kivételezést, nálam pálya mind a két nem. De sajnos nem produkál semmi izgalmasat, még csak felém sem pillant így csalódottan, már-már unalmamban felásítva fordulok vissza a szintén “fergetegesen” izgalmas társalgást folytató társasághoz “le vagy te ejtve” hozzáállással. Komolyan, ha így folytatják belepusztulok ebbe a nagy fokú unalomba. Arra eszmélek bágyadtságomból, hogy valaki fémet kocogtat a poharához, mint ahogy azt a tósztoknál szokás. Tekintetem azonnal megtalálja a zaj forrását, és gyanakvón húzom összébb a szemöldököm, mert bizony ez a Samu-chan nevezetű hapek jelen állapotában mindennek néz ki, csak tisztának nem ahhoz, hogy köszöntőt mondjon bármire. Már az is nagy teljesítmény lesz, ha összefüggő mondatokat produkál ki magából. Azért ennyire nem kellett volna nekibúsulnod, haver. Van még husi ezen a világon rajtam kívül elég. Azt mondjuk nem tagadhatom, hogy eteti az egóm rendesen, csak épp mindig a hülyeségeivel, pedig ha egy kicsit értelmesebben adná elő néha a dolgait, mondjuk az én ízlésem szerint, még annyira ellenemre sem lenne egy kis kaland... De hát mit várjak, spanyol, és eddigi tapasztalataim alapján ez bizony nem plusz pont. Most sem vált azzá... Ahogy belekezd, a hangsúly, amivel belekezd, visít belőle, hogy ebből holnap címlapsztori lesz hatalmas nagy botrány felirattal, s a megérzéseim sosem csalnak, mindig megérzem a közeledő vihart, így inkább a poharamba temetkezem, pedig érzem magamon a tekintetét. Ha bekóstol, felnégyelem! De minimum a poharába fojtom, ezt nyugodt szívvel borítékolom bárkinek. Valami Johnnal kezdi, és hangosan lebuzizza. Merész, már fel is hördül a közönség, tökéletes a szimfónia eddig bogaram, vajon holnap sajgó fejjel mennyire vered majd a bucid a falba, hogy ekkora címeres ökör vagy? S folytatja, egyenesen a polgármester feleségével, és már hullik is a lepel a szeretőről és a titkos bankszámláról. Samu-chan, Samu-chan, erről te honnan tudsz, ejnye, csak nem te voltál az a bizonyos szerető, vagy a menedzsered, aki épp azt a macát fogdosta egészen fél perccel ezelőttig, hogy most jéggé dermedve meredjen kliensére, ahelyett, hogy egy kiadós nyakleves kíséretében már rég elráncigálta volna a “reflektorfényből”. Ez sem ért a dolgához... Na mindegy, a pofon végül is jogos volt. Számomra ez az egész műsor tök érdektelen. Volt... Mert hogy széles léptekkel terem előttem, és mivel én épp a poharam szekíroztam, bár a tömeg riadtan félrébb vonult, én a kőszikla nyugalmával állok, és pillantok fel rá meglepődve, hogy mikor is került oda. A mondat elejéről talán le is maradtam, legalább is nem éreztem az átvezetést, pedig biztos volt. - Te is bevallhatnád nekem, hogy tetszem neked - szegezi nekem, mire félrenyelnék, ha ittam volna, az fix. Drága, te meszet ettél? - hiszen a teraszon nemrég tudtomra adtad - a mosolya részegen merész, csak ezért nem veszem fel, csak sziszegem a választ, miközben megpróbálom kivenni a kezéből a poharat. Elég lesz mára, így is szép kis fekete felhőt borít a saját nyakába. - Szerintem meg befejezhetnéd, hiszen eleget ittál már - de hiába, nem az a belátó típus, nem engedi a poharat, sőt, inkább kihúzza a gyufát is mellé. - Szerintem meg egy ilyen szar művésznek és tutyi-mutyi alaknak nem kéne így viselkednie... hogy mindenkin bosszút állsz, kezdve velem - kész, elpattant a húr, lendületesen löttyintem az arcába a piám maradékát, és volt még bőven, úgyhogy nyelheti, ahogy akarja! De nem elégszem meg ennyivel. Ég a szemed, igaz? Nesze, jeges-vizes borogatás, egészségedre! Ja, hogy pezsgő is volt benne üvegben, bocsika... én sem vagyok teljesen józan már, nyuszi. A vér azonban hirtelen térít észhez hatalmas mentális pofonként hatva bódult és vörös ködtől elborult agyamra. Ilyen messzire nekem sem kellett volna mennem. Nem tehetek róla, egyszerűen kihozza belőlem, mindig és egyre intenzívebben... Ahogy vérző fejjel, gúnyos mosollyal lép egyre közelebb, védekezőn emelem magam elé a vödröt, amellyel fejbe csaptam, de ellép mellettem. Önkéntelenül is megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, de ahogy a szemem a menedzserére téved, akinek aztán esze ágában sincs, hogy végre utána induljon, elhajítom a vödröt, és lendületes léptekkel indulok meg utána. Nem érdekel, mit gondol a díszes társaság, az sem érdekel, ha holnap a pletykalapok majd összekombinálnak vele, ilyen állapotban nem rohangálhat csak úgy. Azt már magamnak sem vallottam volna be, hogy aggódom érte, főleg, mert az én hibám, hogy ennyire kiborult. Ahogy utolérem, gondolkodás nélkül markolok a karjába, hogy megállítsam. Kitépi magát, és a részegek jogosnak vélt hisztijével nyikorog fel: - Hagyj békén, te szadista! - Hazaviszlek, ne ellenkezz már! - fogok egy taxit, és tuszkolom be. Nem volt kis meló, mert valljuk be, még mindig nem lett kisebb hozzám képest, de végül csak betaszajtom a hátsó ülésre, és már mondom is a taxisnak a címem. - Nem kell hazavinned, nem érdekelsz - kezd óbégatni, persze nem maradok adós a válasszal, ami hasonló stílusban repül vissza. - Befejezhetnéd!
Nem tudtuk, olyannyira, hogy a taxis egyszerűen kihajított minket valahol a városban, ami már csak azért sem vicces, mert én nem ismerem a környéket, az aki meg ismerhetné, óvodás szintig itta magát, és most már kezd olyan állapotba kerülni ráadásul, hogy az agyi szintje olyan alacsonnyá váljon, hogy ennyi erővel nincs is szükség rá, teljesen felesleges, ha nem működik. - Maradj itt! - utasítom sóhajtva, egyszerűen annyira törékeny ebben a pillanatban, hogy minden haragom elszáll, csak az marad bennem, hogy össze kell kaparnom, mielőtt kárt tesz magában. Mivel fázósan kuporodott össze, ráterítettem az ingem. Még szerencse, hogy vettem alá trikót. Persze hűvös van számomra is, de nem izgat különösebben. Semmiség ez a kis hűvös ahhoz az évhez képest, amit közvetlenül azután töltöttem kinn az utcán, hogy a szüleimtől viharos körülmények között búcsút intettem az ég felé meredő középső ujjal. Abban a társadalmi rétegben, amelyben most mozgok, senki nem tudja nálam jobban, milyen baszott hideg is Tokió télvíz idején. Nem hagyom sokáig magára, csak a közeli benzinkútra gangolok át, hogy szerezzek valamit, amivel elláthatom a sérülését, mert már így is csúnya dudorba borult, a vérzés mellett. Ahogy visszaérek, elé térdelek, hogy a kezem ügyére essen a feje. - Ez most csípni fog - jelentem ki, miközben a fertőtlenítő jódot egy vattára öntöm, majd a kis pamaccsal törlöm le a seb környékét. Felszisszen, de nem szól, ha nem lenne részeg, azt mondanám, olyan elgondolkodó arcot vág, de így inkább arra tippelnék, hogy elérte a befáradtam, érzéketlen vagyok a külvilágra állapotot, amely után az alvás fog következni, ami már csak azért sem vicces, mert akkor tényleg semmi esélyem nem lesz hazacipelni. Ahogy végzek a seb ellátásával és bekötözöm, még letörlöm az arcáról a rámaszatolódott, alvadt vért. A keze váratlanul kulcsolódik az enyémre, és emeli rám még így részegen is különös vágytól izzó, szürke szemeit. Rémisztő... - Olyan kellemesen puhák a ujjaid - motyogja elmélázva. - Gyere, menjünk, mert megfázol - próbálom noszogatni, de csak annyit érek el, hogy belebújik még jobban az érintésbe. - Csak még egy kicsit... - egész belevörösödöm a kérésbe pedig nem szokásom, igaz, másoknak sem szokása ilyen csacsiságokat beszélni. - Ne légy gyerekes... - felelem a fejem félre fordítva. - Nem vagyok az, csak szerelmes - aha, meg részeg... - Na, most már tényleg menjünk! - húzom ki a kezem nagy sajnálatára, majd felegyenesedve leporolom magam. Közben ő is megpróbál feltápászkodni, egy ideig úgy tűnik, hogy imbolyogva saját dugájába dől, de végül megtalálta az egyensúlyát, és felegyenesedik, ennek ellenére nem látom esélyesnek, hogy stabilan járni is képes lesz. - Támaszkodj rám! - karolom át; lenyelve idióta vigyorát; hogy hazatámogassam. Már csak azt kellene tudni, hol is van az a haza. De nem baj, kicsit sétálunk, akkor jobban lesz, és könnyebb lesz vele kommunikálni.
* * *
Addig mutogatott, hadonászott, és próbálta irányítani lépteinket, hogy a hotelemnél kötöttünk ki. Azért ez rémisztő: előbb idetalál részegen, mint a saját lakására... Igaz, az is megeshet, hogy a hazaviszlek alatt azt értette, hogy hazakísérem hozzám. Enyhe fintorral cipeltem fel a szobámig, immár másodszor két nap leforgása alatt. Ennyit még az sem fordulna meg, akinel hagyom, hogy megdugjon, vagy én dugom meg... Elgondolkodtató. - Próbálj meg lefürdeni - nyomok a kezébe már a nappaliban egy törölközőt. Véresen, izzadtan, büdösen ugyanis nem fekszik sehova, amíg nálam van, az fix. Nem tűröm. Míg megpróbálja férfias komolysággal teljesíteni a feladatot, odateszek egy kis zöld teát, meg vagy háromszor rákopogok, hogy egyben van-e még, mert csörömpölő puffanást hallottam. Remélem, azért a fürdő egyben marad valamelyest... Egy fél órás procedúra után végre előlép, valamelyest tisztultabb fejjel, de bosszúságomra egy szál törölközőben. - Vegyél már fel valamit! - fordítom félre a fejem, hogy elrejtsem, mekkorát kell nyelnem. Nem hiába, modell... eszméletlenül kívánatos teste van. - De nincs semmim - szögezi le fáradt zsibbadtsággal. Sóhajtok, mert most megint ott a pont. A szekrényemhez lépek, és egy hétköznapibb kimonót veszek elő, majdnem olyan, mintha köntöst adnék, csak mivel nekem olyan nincs, mert nem szeretem túlságosan, ezzel kell beérnie. - Tessék ezt vedd fel - terítem a fejére, mint valami törölközőt, majd elé tolom a zöld teát. - Ezt meg idd meg, jót fog tenni másnaposság ellen. Ahogy leülök, s a saját teám felé nyúlnék, megragadja a kezem, mire megmerevedik az összes arcizmom. Ne kezd megint! - Most olyan kedves vagy - mondom, hogy ne kezd! -, hogy érhetném el, hogy máskor is ezt az arcod mutasd? Elutasítón rántom ki a kezem az övéből, és mellkasom előtt összefűzve, hűvösen szeszélyes, félig már üvöltő hangnemben felelem. - Például úgy, hogy nem húzol fel állandóan! - Most meg mit csináltam? - háborodik fel egy kicsit neheztelve. - Hosszú! - állok fel, hogy faképnél hagyjam, bár messzire nem mehetek, mivel a lakásomban van, de nem is hagyja, erősen markol a karomba, visszarántva. - Te is akarod, éreztem! - szemei szinte perzselnek az érzelmektől, de csak még inkább elkomorul a tekintetem az idegtől. - Látod, megint, folyton ugyanaz a nóta! Nehezedre esne bejárni a megszokott utat, és elhívni egy kibaszott randira?! - Mert eljönnél? - néz rám meglepetten pislogva, és ez a reakció engem is annyira meglep, hogy hirtelen csak tátogok, és vissza is veszek magamból egy csipetnyit. - Lényegében nem sok akadálya lenne... - felelem zavarba jőve. - De ez nem jelenti azt, hogy ma előnyt kovácsolhatnál abból, hogy beengedtelek a lakásomba! - szegezem arcának a mutatóujjam figyelmeztetve, hogy ha megint valami perverz akcióra készül, nem leszek rest durvább lenni, mint voltam eddig. - Értem - mosolyodik el. - Cserébe bízd rám magad és gyere el velem holnap randizni. - Van más választásom? - sóhajtok fel lemondóan. - Normális választ kérek, igen vagy nem? - teszi fel ismét a kérdést burkolt erélyességgel. - Igen! - ordítom le a haját, majd dühösen vágom be a fürdő ajtaját, hogy végre én is megfürödjek. Esküszöm, a saját érdekében kérek távoltartási végzést, mert minél többet van a közelemben, annál többször érzem, hogy meg fogom fojtani! A tükörbe nézve, mégis kipirult, vágyakozó arcommal találom szembe magam, s ettől még dühösebben vágok a falba. A rohadt életbe, kívánom!
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 11. 23. 02:58:41
Telefoncsörgésre ébredek alig pislákoló életenergiával hadonászva, hogy megtaláljam azt az átkozott szerkezetet, amelynek folyton a legszebb álmok közepette kell elkezdenie rikácsolni. Ahogy végre meglelem a nadrágom zsebében, meggondolatlanul veszem fel, hogy ismét szembesüljek azzal, mennyire stresszes lehet menedzserem munkája. - Haruka, az Isten szerelmére, nyisd már ki azt az átkozott ajtót! Bassza meg... - Pill... - nyomom ki, mielőtt belelendül, majd kedvetlenül ülök fel. Az agyam lassan kezd működésbe, és igen zavartan kell konstatálnom, hogy nem elég, hogy csak így, egy szál alsóban aludtam el, s a ruháim is szanaszét hajigáltam, de a perverz álomtól még mindig libabőrös vagyok, s a kis drágaságom sem bír magával. Nagyszerű... Pedig alig pár napja vagyok csak ebben a nyomoronc országban, máris elvonási tüneteim vannak. Össze kellene szedni valami semleges faszt, aztán átszórakozni vele az éjszakát, és azzal a lendülettel kipenderíteni a francba. De hogy, amikor a menedzserem, a munkatársam és ki tudja, ki mindenki még a nyakamban liheg, mint valami zabos pincsikutyahadsereg? Na mindegy, vakarjuk össze magunkat, mert így nem lesz belőlem soha semmi, és még a végén itt ragadok örökre! Még csak az hiányozna... Kómás fejjel, bizonytalan léptekkel jutok ki a nappaliba, ahol váratlan csapdatengerrel kell szembenéznem, de bukásom szinte borítékolható volt, a szanaszét heverő lapok egyikére lépve megcsúszom, és hatalmasat vágódom. A pofátlan papírlapja meg egyenesen a képembe száll! Idegesen tépem le az arcomról, és ahogy szemeim rávetülnek, hirtelen beugrik, hogy nekem van elvileg egy vendégem is. Lassan tisztuló fejjel pillantok a kanapéra, de a kanos spanyolnak nyoma sincs, csak a félrekotort paplan árulkodik róla, hogy valóban aludt benne valaki. S a fogaskerék kattan, én pedig dühös ordítással vágok a falba, a csuklóm csak úgy nyekken, azt hiszem, kattant is furán: az a perverz disznó kihasználta, hogy alszom! Dühödten szorítom ökölbe másik kezem: ezt még nagyon megkeserüli!
* * *
- Mára ennyi, köszönöm mindenkinek a kemény munkát! - hangzik fel a munka legédesebb mondata, mert azt jelzi, végre vége megkínzatásomnak. A mai nap elég forgalmasra sikerült: promofotózás - nagyszerű, Alvaro végigfogdosott, ahol csak tudott, nekem meg nyelnem kellett az ideget, pedig sokszor közel álltam hozzá, hogy úgy pofán baszom, hogy a fal adja neki a másikat, arról nem is beszélve, hogy minden egyes intim érintésre az a másik pasas jutott eszembe, amely csak még zabosabbá tett. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy megmérgezte még a gondolataimat is! Jobb volt, míg csak részegen “álmodoztam” róla egy festmény erejéig. Gháááá! Aztán meg a jelmeztervezők tapadtak rám, méricskélés ide, ruhapróba oda, én meg flangálhattam egy szál faszban, miközben alig tudtam türtőztetni felajzott, de kielégítetlen vágyaim, hiszen még csak normális önkielégítésre sem futotta, mert a menedzserem ott állt az ajtóban! Komolyan, most már csak az lehetne a hab a tortán, ha belibbenne tülszoknyában...
* * *
Duzzogva konstatálhattam, hogy jobb, ha tartom a szám, és nem kívánok mindenféle baromságot, még csak fel sem emlegetem, amilyen szerencsém van, úgy is bejönne... Mert nem elég, hogy kötelezően elrángattak a fárasztó nap után erre a vacak partyra, ahol itt kell lennem, mert hát hú de fontos emberekkel találkozhatom, és akár nemzetközi szintre is emelhetem a karrierem. Aham, persze, ha hagyom, hogy megtöcsköljön pár deres fejű, hájas mágnás, biztos. De hogy nekem nincs gusztusom semmi ilyesmihez, az fix. De ezt hagyjuk is, mert ez még semmi, mert ami igazán kiakasztott, miközben itt bájolgok a nagy halomnyi spanyol felajzott bikával - komolyan, az egóm nem kutya, de azért mindennek van határa, ennyire nem lehet egzotikus errefelé egy hozzám hasonló japán fasz - egyszer csak belibben tegnapi perverz vendégem az ajtón, és igen fontos emberkeként mutatják be az ajtónállók, ami a slusszpoén, azonnal a fülembe súgja az egyik vén fószer az információt, kihasználva az alkalmat, hogy közelebb hajolhasson undorítóan szuszogva a fülembe, hogy ez a két lábon járó szexuális vágy tulajdonképp egy igen neves modell, akit már többször kívántak befűzni egyéb melókba is, de olyan mélyen nem süllyedt bele az iparba, mint én. Nehéz elhinni... S már ide is vezetik, hogy bemutassanak egymásnak minket. Ó, komáim, elkéstetek, már jobban ismerem, mint szeretném... Milyen kibaszottul jól áll neki az a kurva öltöny... Aprót rázok a fejemen, és kesernyés szájízzel fogadom bemutatkozását: - Jó napot - estét, te barom... - Samuel Llarnas vagyok. Nem fogadom el a felém nyújtott kezet, helyette japán szokás szerint hajlok meg, miközben én is bemutatkozom: - Shizumu Haruka - tisztában vagyok udvariatlanságommal, a társaság egy részének szeme meglepetten villan meg, de nem hat meg különösebben, annál inkább, hogy egyszerűen sarkon fordul, és faképnél hagy. Hogy miért bassza a csőröm? Könyörgöm, hiszen tegnap még ő akart mindenáron meghódítani! Dacosan fordultam eddigi beszélgetőpartneremhez, valami filmes cégnek volt főmuftija, szerintem verte a hetvenet - felülről... Aztán pár kedélyes mondat után udvarias elnézéskérés közepette elvágtattam a svédasztalhoz, hogy minimum két felest toljak be. Minél erősebb, annál jobban fogom bírni a bulit... Ahogy felpillantottam, és bosszúsan kinéztem az ablakon át a teraszra, amelyre kiváló rálátás nyílt innen, azonnal megpillantottam, de nem volt egyedül. Számomra ismeretlen férfi magyarázott neki, és egyértelműen látni lehetett, hogy Samu-channak - jellemző, a hülye beceneveket, amiket ragasztgatok az emberekre, megjegyzem, a rendes nevük sosem... - egyáltalán nincs ínyére a beszélgetés, és lassan vörösödik a feje az elfojtott üvöltéstől. Saját magam is megleptem, ahogy a következő pillanatban a teraszon találtam magam két pezsgőspohár társaságában. - Samu-chan! - rikkantom el magam, sajnos ezzel abszolút megölve a lehetőséget, hogy elcsíphessek beszédükből bármit, amiből következtethetnék, ki is az ismeretlen harmadik. Valójában még azt sem tudom, én mit keresek itt, de most már szánalmas lenne visszakozni... Meg aztán, fellépés van, hisz mind a két férfi rám figyel. Tettetett zavarral pillantok vissza rájuk, majd cukin elvörösödöm, annyira megy ez nekem, hogy valóban zavarban is érzem magam, ahogy tekintetem íriszei mélységeibe fúródnak, s minden különösebb nehézség nélkül nézem fél pillanatra levegőnek az ismeretlen harmadikat. - Elnézést, nem akartam zavarni - mosolyodom el ártatlanul, de azért oda libegek “Samu-chanhoz”, s felé nyújtom a másik poharat. - Hidegen, ahogy kérted - teszem hozzá, mintha csak gondos kis “feleségecske” lennék és felhúzom a szemöldököm kérdőn, utalva rá burkoltan, hogy roppant mód érdekelne, ki az, aki ennyire felhúzta. A harmadik férfi azonban nem rest, köhint egyet, mire “feleszmélve” fordulok meg, úgy téve, mintha most venném észre, hogy még itt van és hogy jé, létezik. - Már megbocsásson, de épp beszélgettünk Samuellel - tekintetével szinte visszalökne a tánctérbe, vagy át a korláton. Érzem, ahogy kinyílik a bicska a zsebemben. De csak vigyorgok rá, mintha kicsit butuska lennék, majd csak legyintek egyet Samu-chanhoz simulva bizalmas turbékolással. - Ne zavartassa magát, mintha itt sem lennék. Samu-chan úgyis mindent megoszt velem - majd hirtelen váltok japánba szerelmes kuncogást imitálva - Nem igaz, drágám? - ahogy Samu-chanra pillantok, különös vágy száll meg, s érzéki csókot nyomok az arcára, amivel sikerül mindhármunkat abszolút meglepnem. Az ismeretlen szemeiben féltékeny gyűlölet fénye gyúl, Samu-chan szimplán nem vágja, hova tegyen, ahogy én sem magam, ezért elgondolkodva húzom le inkább a pezsgőspohár tartalmát. Lehet, hogy kicsit sokat ittam egyszerre? - Kötve hinném, hogy olyan sok mindent megosztana magával, mert még nem volt önhöz szerencsém, pedig a menedzsere vagyok egy ideje - néz rám szúrósan a férfi. Na ez az infó speciel engem ért váratlanul. Azt hittem, minimum valami ex-szerető, akit még vicces is lesz bosszantani, de a dolgok igen csak kifordult módon mennek végbe a képzeletemben lepörgetett forgatókönyvhöz képest. - Ez esetben örvendek - nyújtok kezet, most már úgysem ronthatok jobban a renomémon... A férfi csak nézi a kinyújtott kezem, azt méregetve, százas vagyok-e, amelyben speciel ma én sem vagyok biztos - igaz, általában arra jutok, hogy nem - de mielőtt bármit is komolyabban léphetne, két erős kéz nehezedik a vállamra, s mély hangja a fülemhez közel zendül fel, végigbizsergetve. - Ha hazaértem, megbeszéljük a teendőket - pattintja le egyértelműen a menedzsert, én meg érzem, hogy szorul a hurok, mert a férfi ugyan morogva, de enged a kérésnek, s engem indiszkrét rántással fordít maga felé temperamentumosan, figyelve, hogy erősen tartson, nehogy eszembe jut elillanni. Okos, mert tényleg eszembe jutott az elpárolgós, kevésbé elegáns hadművelet. - Ez meg mi volt? - kérdezi mindent sejtő mosollyal, ami felforralja a vérem. - Bénán elsült bosszú - nézek rá szúrósan, de csak kuncog. Akkor röhögj, ha képen fejellek! - Nekem inkább féltékenységnek tűnt - hajol egész közel, az orrunk épp hogy csak össze nem ér. - Színész vagyok, bármit eljátszom - vigyorodom el tettetve magabiztosságom mélyen a szemeibe nézve. Az újabb aljas terv hamar kirajzolódik a fejemben, s annak engedelmeskedve teszek önös érdekből eleget kimondatlan kívánságának, belekostólva a már ismert ízű ajkakba, s kezem valamelyest kiszabadítva siklatom egyenesen legféltettebb kincsére, a nadrág anyagán át dörzsölve gyengéden, de határozottan. Belemorran a csókba, s átveszi felette az irányítást, egész elmélyítve, s most nem tiltakozom, csak elégedetten konstatálom, milyen hatást váltok ki belőle: szerszáma két mozdulattól már is erőteljesen ágaskodott a nadrág fogságában. Enyhén eltávolodva lökök rajta közepesnyit, s kisebb ricsaj közepette vágódik a formás fenekére felnyekkenve, méltatlankodna, de nem hagyok időt, máris újra betapasztom száját ölébe csusszanva, még nyilvánvalóbban ingerelve. Kezei azonnal vándorútra indulnának, de megragadom őket, s kitépve magam a csókból suttogom érzéki sóhajjal: - Csak élvezd a kényeztetést! - nem kell kétszer mondani, győztes vigyor kúszik az arcára, s egyikünk sem vetve nagy gondot arra, hogy konkrétan a fal választ el - már amennyire, mert erkélyajtó ugyebár nincs - a mulató tömegtől, vetjük bele magunk saját céljaink mozgatta szenvedélybe. Gyakorlott mozdulatokkal gombolom ki ingje gombjait, s hintek apró csókokat fedetlen mellkasára, hogy közben lehátrálva róla, kezeim utat találjanak nadrágjába, s drágaságát is első osztályú bánásmódban részesítsem. Gonoszan hallgatom, hogy nehezül el a légzése, majd mikor már érzem, közel járhat a beteljesüléshez, beszüntetem tevékenységem, majd gyorsan talpra pattanva hagyom faképnél meglepődött fejét, de azért még buján visszafordulok a teraszról: - Ezt az éjszakáért! - utalok vissza feltételezett, s valószínűleg el is követett perverzségére, amelyet álmomban élt ki rajtam pimaszul kacsintva. Mocsok érzés lehet azért kielégületlenül hoppon maradni, térek vissza jókedvűen Alvarohoz. Persze, nagy fokú mazochizmus pont az ő társaságát keresnem, de még nem akarok hazamenni, ki szeretném élvezni minden pillanatát annak a burkolt megszégyenítésnek, amellyel megleckéztettem kis barátom. Az egészben csak egy bökkenő volt: tulajdonképp magammal is kibasztam, de ennyit kénytelen voltam beáldozni, hogy letöröljem fölényeskedő mosolyát.
- Már megbocsáss, de nem vagyok kullancs, te kis seggdugasz! - emeli fel a hangját. Nem mondták még neked, hogy anyáddal üvöltözz? - Mit akarsz? - fonom mégis inkább visszafogottabban a mellkasom előtt össze a kezeim, mert azért van önkritikám, kicsit elvetettem a sulykot. - Még kérdezed, te csókos - mér végig, én meg fennakadok egy szón: csókos? - Az... azz... - nem, fogalmam sincs, mit jelenthet. Mi a faszom az, hogy csókos? Fogadjunk, hogy valami gusztustalan angol szlengszó, és azért nem ismerem... - Nos nekem van időm kivárni, míg elmagyarázod, miért csókoltál meg - fúrja tekintetét az enyémbe, mire visszarévedek elkalandozásomból. Megcsókolni? Ugyan, nem is ismerem, soha nem is láttam. - Nem csókoltalak meg, ez félreértés - rázom meg a fejem, közben erősen gondolkodom. Nem lehetek teljes mértékben következetesen magabiztos, hiszen a tegnap estémből cirka 5-6 óra egyszerűen hiányzik... Azonban ahogy végigmérem, valami feltűnik, ami hirtelen kelti fel az érdeklődésem, és nem hagy nyugodni. A csípője vonala, a testének arányai... a festményem jutott egy pillanatra eszembe.... - Gyere, menjünk a szállodámba és ott beszéljük meg - ajánlom fel nagylelkűen, mert ezzel két legyet üthetek egy csapásra. Végre eltűnhetek innen, mielőtt most már tényleg a menedzserem bukkan fel, és rángat majd vissza, és megnézhetem, valóban hasonlít-e a férfialakra a vásznon. Fel is emelem a kezem, hogy fogjak egy taxit, de lehúzza. Bőre finom, ő sem kétkezi munkából él. Szürke tekintetem kérdőn vetem rá, mire megadja tette magyarázatát: - Nekem is van autóm, itt parkolok, gyere - von magával, és én engedelmesen követem. A lényeg, hogy kocsival cipeljék a seggem, hogy az egy koszos taxi vagy valami tragacs, nekem édes mindegy. Na jó, a tragacsot visszavonom. Azt a kurva... dögös kis Toyota! Nem hiába, Japán tud autókat gyártani. Igen, eltöltött nemzeti büszkeségem, és akkor mi van? A legnagyobb természetességgel szállok be, majd mondom a címet. Ennél több szó nem is esik kettőnk között. Jobbára kibámulok az ablakon, számomra ez a város még mindig annyira idegen és lenyűgöző egyszerre, hogy muszáj volt rajta legeltetnem a szemem. Ahogy megérkezünk, kipattanok, majd megvárom, míg lerendezi a szokásos kocsis procedúrát - bezár, ellenőriz, beriaszt - majd belekarolok - rossz szokás- s úgy vezetem fel a szobámig. - Várj meg itt! - utasítom, majd egy kisebb matatás a zárral,és be is siklok az ajtón, becsukva az orra előtt. Körbenézek, és konstatálhatom, hogy kupi van... Halk léptekkel szedem össze tegnapi tivornyám szobába behozott nyomait, és bevágom az egyik szekrénybe, persze olyan halkan, hogy kintre ne hallatszódjon semmi. Így is eléggé célzásértékűnek veheti, hogy felcipeltem, és még a végén azt hiszi, jóban vagyunk. Ahogy megvan, lenyomom a kilincset, és kipillantva konstatálhatom, még itt van. Remek, igazán leléphetett volna. - Na? - emeli meg egyik szemöldökét ívesen és önelégülten, mire ingerenciám támad, és rávágom az ajtót. A “Te barom!” kiáltás jelzi, sikerült. Remélem, ez lehűtötte őnagyképűségét, nincs kedvem egy molesztálót engedni a lakásomba, hogy utána úgy kelljen lepajszerolnom magamról. Ezzel legalább elvettem a kedvét jó előre mindentől. Ismét kinyitom az ajtót, majd felkaparom a földről,és a beljebb vezetve egy fotelbe nyomom, majd ellibegek a konyhába jégért és egy adag zsepiért, amit a kezébe nyomok. Hajrá, nem leszek ápolónéni. - Bocsánat, csak össze vagyok zavarodva - vetek neki egy hatalmas kamu dumát, örüljön a piciny lelke a drágának. - Ezt elnézem - mormolja a zsepitengeren át, majd körbepillant, míg végül meg nem akad a szeme valamin. - Kit akar ez ábrázolni? - érdeklődik indiszkréten, mire abba az irányba pillantok,és az éjszaka folyamán született festmény kerül a látóterembe. Ja, hogy az, hát kettőt és könnyebbet. - Magam sem tudom, nem emlékszem, hogy kit akarok vele ábrázolni, de van egy feltételezésem - állok meg a kép előtt műértő szemmel mérve fel a kritikus pontokat. Csak tudnám, miért választottam a száj színének épp pasztelles terrakottát. - Ismerős, de hogy honnan - tegnap éjszakáról természetesen. Rápillantok, és ismét az arányait kezdem méricskélni. Az egyezés mindenesetre kísérteties, csak szórakozottan teszem fel a kérdést: - Biztos nem ismersz fel benne senkit? - Nem, nekem nem tetszik ez a festmény, én a tájképekért vagyok oda, nem az ilyen szörnyű alakokért - olyan hirtelen pattan el bennem valami, hogy csoda, hogy nem ugrottam a torkának azonnal, és fojtogatom nagyban a padlón. Íriszeim gyilkosan hideggé merevülnek, ahogy feldörrenek, hiszen érzékeny pontomra tapintottak. - Pedig ez igenis szép festmény, nem értesz te ehhez! - a reakció csupán egy szemöldök-felhúzás. Esküszöm, nekimegyek! - Az egy dolog, hogy nem értek hozzá - válaszolja közömbösen, s közelebb lép, elemelve orrától a zsebkendőt. - , de én azért szeretnék valamit kipróbálni. - Mit? - kérdezek azonnal vissza most már valóban összezavarodva. Azt hiszem, most én vesztettem el egy fél pillanatra a fonalat. De elcsendesít ujjával, amelyet az ajkamra illeszt. Ha nem bandzsítanék be, követném a mozdulatát, s ahogy ismét felpillantok, már azt kell tapasztalnom, hogy alig pár milliméterre van az arca, hogy a következő pillanatban már falja is az ajkaim, egy határozott csókra invitálva. Eltolnám durván, de agyam áramkörei hirtelen kapcsolnak: az íz, hát ezért lett pasztelles a terrakotta... Ösztönösen viszonzom a csókot, keresve benne az emléket, amely kiesett az alkohol pusztító munkájának hála, markolászó kezeivel is csak annyit törődöm, hogy közelebb bújok, hogy nekem is kényelmesebb legyen. A kép hirtelen ugrik be: táncoltam önfeledten, csak úgy fürkészve a termet, mikor megpillantottam, a tökéletes modell, a megfesteni való ihlet. Hirtelen szakítom meg a csókot, s könnyed mozdulattal törlöm meg a szám. Látom, hogy nem tetszik neki, de jobb, ha számol azzal, hogy ennél többre nem számíthat. - Te.. vagy, téged... - osztanám meg megállapításom, gondolkodva közben, hogy mivel nem táplálnám azon téveszméjét, hogy bejön nekem, és mégis meg tudjam magyarázni a motivációim. - Végre, hogy rájöttél - gúnyolódik, amitől felforr az agyvizem, ki is pirulok a méregtől, mint a pulyka. - Meg ahogy elnézem, ezen a festményen is én akarok lenni, de a szemeimet nem tetted be, mi van, azt hitted vak vagyok? Ez az alak egy retardált majom. A fejem fogom, így türtőztetem magam, inkább elszámolva egy darabig, hogy visszanyerjem hidegvérem, mielőtt valami durvát találok tenni. Inkább a festményemre koncentrálok, és ellenőrizgetni kezdem, ahhoz képest, hogy full részeg voltam,egész jól sikerült, az arányok pontosak, csak egy-két helyen van gikszer, meg a szemét nem sikerült megjegyeznem. Már épp kezdenék megnyugodni valamelyest, mikor elvigyorodik. - Ilyen arcot a nagymamám vágott, mikor megtudta, hogy meleg vagyok - szó nélkül pillantok rá, bevágva egy fintort. Szívem szerint megérdeklődtem volna, hogy a tisztelt nagyi is fel akarta négyelni szakrálisan, és kiakasztani a maradványait a hollóknak, mint én? - Na és most mi legyen? - fogd be például. - Megszólalsz, vagy hagyjalak itt ezzel a ronda festményeddel, ami elvileg engem akar ábrázolni - fintorog egy sort. Azt hiszem, inkább felgyújtom, az fájdalmasabb. - Ez nem ronda, ez igenis szép az én szememben - hangsúlyozok minden egyes szót. - Nem érdekel - vonja meg a vállát. Ha nem jönne közelebb, most felálltam volna, és lekeverek egy pofont. Bár lehet, le kellett volna így is. Már szinte az ajkaimra suttogja a folytatást: - De te viszont igen. Úgy hatol a számba, mintha “házkutatási engedélye” lenne, s az a bizonyos húr most már tényleg elpattan, jól irányzott mozdulattal térdeplek férfiasságába, mire végre levegőhöz juthatok, míg ő nyöszörögve görnyed a szőnyegre. - Elegem van ám belőletek, spanyolokból! - tör ki belőlem a frusztráció. Mert komolyan, a faszom ki van vele, hogy ezek a kanos mediterrán majmok azt hiszik, hogy két szép szó, és már terpeszt nekik a kis sárga! Felpattanva lábammal kényszerítem egész a földre úgy, hogy rám nézzen. Szemeim jegesen csillognak a gyilkos dühtől. - Tegnap be voltam nyalva, s mivel olyankor már kettőig nem látok, nemes egyszerűséggel megvizsgáltalak közelebbről, s mivel egy műalkotás nem fecseg, betapasztottam a szád, hogy nyugisan méregessem végig az arányaid, hogy meg tudjalak festeni, ha jól sejtem, utána el is szeleltem, hogy vászonra vessem emlékeim - adom meg ridegen a rég várt választ, amelyre most már tisztán emlékszem. - A szemeid nem lehet megtapogatni, így azok, mint a mellékelt ábra is mutatja, kiestek, és nem lettek megfelelők. Ezen kívül jól jegyezd meg - helyezem testsúlyom egy részét a vállára, hogy fájjon. - aki normális indok nélkül becsmérelni meri a műveim, halál fia! Örülj, hogy nem a kórházban térsz magadhoz, és húzz a francba, amíg jókedvemben vagyok! Egy utolsót még lökök rajta lábammal, majd arrébb sétálva kezdek kutakodni a szekrényben egy törölközőért. Jól fog esni egy fürdő. Közben észre sem veszem, de folyamatosan morgok. - Elszáll az agyam, csak úgy felbukkan a semmiből, aztán már meg is döntene. Alvaro legalább megpróbálja megadni a módját, bár ő sem eresztette el a fantáziáját. Lehet, hogy ez a munkám, de a privát életemben igenis igénylem az udvarlást. Hülye tulok! Ahogy megvan a törölköző, felegyenesedem, és előző arckifejezésemmel pillantok le rá: - Mire végzek, nem akarlak itt találni! Ugyan még mindig szenved, de ahogy elhaladok mellette, megragadja a nadrágom. - Akkor is megszerezlek! - préseli ki a szavakat. - Édes hangon nyögdécselve fogsz alattam remegni. - Hmpf - reagálok egyszerűen. - Álmodik a nyomor, de próbálkozni lehet - hagyom rá, s kirántom magam a szorításból. Erőt vesz magán, és feltérdel, majd állásba tornássza magát, ami megállásra késztet. Jobb óvatosnak lenni, mert ereje az van. Az aggodalom azonban felesleges volt, csak a kanapéra nyúlik fájdalmasan. Nem hiába az a férfi legérzékenyebb pontja, és nem mondhatnám, hogy kíméltem volna.
A fürdő jól esett, és most először láttam értelmét annak, hogy zárható az ajtaja a fürdőszobának. Nem kellett attól tartanom, hogy ez a perverz spanyol próbálkozik bármivel is. A törölköző kellemesen masszírozza végig a testem, szeretem a puhaságát és kellemes illatát. Aztán kényelmes japán stílusú köpenyembe bújok, s kilépek a fürdőből, bosszúságomra Samuel, vagy mi a nyavalya volt a neve, még mindig a kanapén terpeszkedik, olyannyira, hogy bealudt, vagy esetleg elájult, mindenesetre lélegzik. Nagyszerű... Morogva kerítettem egy takarót, majd ráterítettem. Ahogy végignéztem alvó arcán, egy valamit el kellett ismernem: iszonyat jó adottságokkal áldotta meg az ég. Az inger hirtelen született meg, s engedve neki - mindig is ösztönlény voltam - előhoztam a vázlatfüzetem, s tanulmányozni kezdtem éjbe nyúlóan készítgetve egy csomó tanulmányrajzot róla, végül felskicceltem a pózt, ahogy alszik, s grafittal kidolgozva véglegesítettem. Vagyis, csak véglegesítettem volna, mert a serény munka közepette elnyomott a buzgalom - már megint a padlón...
Arra ébredtem, hogy annak ellenére, hogy a pofátlan Nap a képembe röhögve süt alattomosan, fázom. Értetlen méltatlankodással nyitottam fel lassan szemhéjaim, persze előbb védekezőn emeltem szemem elé az egyik kezem, ne kelljen megvakulással kezdeni a “reggelt”. Ahogy szétnézve felpillantottam végre hosszú boot-olás után, még egy jó darabig bután pislogtam, mire leesett, hol is a gikszer: a földön aludni egy szál vékony kimonóban nem épp Oscar díjas ötlet... Átkoztam is Alvarot és a tequilát felváltva. Nem elég, hogy rohadtul nem emlékszem, hogyan jutottam haza, de még a fejem is szétrobban. Utóbbi már csak azért is pofátlanság, mert a jó kis hazai saké nem idézi meg a migrén szellemét. Fejem masszírozgatva és nyilvánosan szenvedve kortyolgattam a jólesően meleg kávémat - már bennem van vagy egy tucat fájdalomcsillapító - tekintetemmel a szoba kellős közepén felállított vásznat tanulmányoztam. Nem ez volt az első , hogy részegen rám jött a festhetnék, de ez a kép egy dologban rendhagyó volt: ahhoz képest, hogy még most is csak fél bizonyossággal merném állítani, hogy a hotelszobám egyik foteljában ücsörgök, a kép meglepő pontossággal és részletességgel ábrázol egy férfialakot. Egyetlen szépséghibája, hogy szerencsétlennek nem jutott szem. Vagy ha jutott is, nem sikeredett olyanra, amilyet akartam. Erre abból a vásznon tátongó lyukból következtettem, amely ott feketéllett az említett testrész helyén. Rendesen felhúzhatott... Elmosolyodtam a gondolatra, aztán az órára pillantottam. Egy sóhajjal konstatáltam, hogy körülbelül két órája dolgoznom kellene. Ezek után a telefonom meg sem merem nézni.
A dolog kevésbé hatott meg, még összevakartam magam, lefürödtem, reggeliztem, s csak utána szántam rá magam, hogy elinduljak. Még így sem volt túlságosan sok kedvem az emberekhez, főleg nem egy interjúhoz...
* * *
A pokol kénköves lávabugyrai is elviselhetőbbek lettek volna, mint az az idegbeteg zűrzavar, ami fogadott. A menedzserem üvöltött velem, a rendező meg a menedzseremmel, meg aki élt és mozgott, a többiek pedig csak szimplán idegrohamot kaptak. Pedig a munkahelyi stressz nem tesz jót sem a bőrnek, sem a léleknek. Magam részéről tettem az egész közepébe, nem értettem a feszkó lényegét, nem késtem le semmi fontosat (értsd interjú), az eligazítás meg sosem érdekelt. Rutinos nyilatkozattevő vagyok, és máskor sem frusztrált, mit mondhatnék el és mit kellene titokban tartanom. Nem ez lesz az első, ahol improvizálok végig. Ködösíteni tudok, most ráadásul van egy aduászom: külföldi vagyok. Legrosszabb esetben majd pislogok ki ártatlanul a fejemből, játszva az idiótát. Úgyis uke-chan leszek, ez majd növeli a cukiság-faktorom. Itt sem kell nagyon más a népnek, mint odahaza a világ másik felén. Ha meg botrányt kavarnak valamiből a sunyi újságírók? Nem dől össze a világ, fincsi ingyenreklám. Szóval abszolút nem értem, és nem is érzem jogosnak, miért kell leüvölteni a fájós fejem, mikor közlöm: “Take it easy!” Alvaronak bezzeg kutya baja, ellenben vigyorog, mint rohadt tük a kirakatban, hogy fordulna fel! Na ő engem is bosszant, főleg hoyg levakarhatatlan. Felhergel, neki esek!
* * *
El sem akartam hinni, hogy végre túlestünk a tv interjún. Nem volt vészes, a filmről többnyire nem nyilatkozhattunk, a rendező elejtett pár spoilert és csá, tőlem meg jobbára általános közhelyeket kérdezgettek: mi fogott meg a karakterben, hogy tetszik az ország, az emberek, mennyiben más itt, mint Japánban. Egyszóval egy rakás baromságot, amire ha okosan válaszol az ember, máris benyalta magát a közönség szívébe. Na de ha vége, hát hála Kami-samának, lehet elillanni a reprezentatív össznépi ivós jópofizásról! Ezt viszont azelőtt meg kell ejtenem, hogy bárki lefülelhetne, épp ezért sunnyogok most az egyik félreeső folyosón. Azegyik ajtó hirtelen vágódik ki mögöttem, amivel alapjáraton még nem is lenne baj, ha nem kellene összerándulnom a hirtelen elhaló nevetés után felhangzó névre. Basszus, letagadom mindjárt saját magam! Nem dolgozik itt egész véletlenül ég egy japán? Lassított fevételben fordulok hátra, de az arc ismeretlen. Voltaképp a hang is az volt, de ennyi új ember között ez nem releváns. Az arcmemóriám viszont verhetetlen, s rá nem emlékszem. Vagy kotta részegen találkoztunk, vagy ismét olyan rajongóval van dolgom, akit nem is kell ismernem. Viszont kárpótlásul szemet pihentetően kellemes volt a megjelenése, amely tulajdonsággal nem sok itteni férfi van felvértezve. Ezek a spanyolok ugyanis végtelenül rondán és murisan tudnak kinézni. - Igen? - adok végre valami visszajelzést, mire mintha felderülne az arca, hogy jó helyen kopogtat, s közelebb lép. Jobban mondva lépne, de karom kinyújtásával akadályozom meg mellkasába támasztva kezem tartva vissza, hogy az intim szférámba lépjen. Komolyan, az európaiak annyira tolakodóak! - Figyelj, aranybogár, ha rajongó vagy, ácsingózz ajd egy közönségtalálkozós rendezvényen, ha meg dolgod lenne velem, bökd ki, mert nem érek rád egész nap! Kétértelmű mosollyal ragadja meg a csuklóm, majd “félreállítva” karjaim az útból, von magához akaratom ellenére közelebb. - Tegnap sokkal kacérabb voltál - duruzsolja mély hangján, de ha az volt a célja, hogy megtörje arcom közömbös ridegségét, akkor még gyúrnia kell a dologra. Nem is kicsit. Ugyanis körülbelül tíz éves koromra már kinőttem a pirulós korszakból. - Tegnap tegnap volt, ma ma van, mivel nem melletted ébredtem, annyira nem lehettem rád izgulva, hogy még ma is megérj egy misét - tépem ki magam határozottan szorításából, majd faképnél hagynám, mikor a folyosó végén feltűnik Alvaro. - Bassza meg! - káromkodom ízeset édes anyanyelvemen, majd ismét az ismeretlenre vezetem tekintetem. Az elhatározás gyorsan érik meg. - Hogy hívnak? - förmedek rá erélyesen suttogva. - Tessék? - azt hiszem, sikerült kirángatnom az értelem fonalát a kezéből. Van ilyen... - Azt kérdeztem, hogy hívnak! - ragadom meg a felsőjét. Válaszolj már, cseszd meg! - Samuel... - kezdene bele, de nekem ennyi is elég, széles gesztusokkal ölelem “keblemre”, úgy téve, mintha roppant mód örülnék neki, hogy itt van. - Ó, Kami-sama, de rég láttalak! Sosem gondoltam volna, hogy pont itt futunk össze, Samu-chan! - ő persze oszt nullával, Alvaro viszont már észlelte a műsort. - El ne merd szólni magad! - sziszegem az ismeretlennek fenyegetésképp a nagy ölelgetés közepette, majd eltolom magamtól, mint amikor jól szemügyre kívánunk venni valakit, akit ősidők óta nem láttunk. - Egész kikupálódtál, dögös ez a hosszú haj - csicsergek közvetlenül, ekkor ér mellénk “kedvenc” színésztársam. Megnyugodva tapasztalom, hogy az ismeretlen szemeiben cinkos fény csillan. Azt hiszem, kezdi levenni a szituációt. - Elnézést, haruka-san, már mindenki keresni te - lép mellénk Alvaro, gyilkos szemekkel mérve végig “samu-chant”. Én úgy pillantok rá, mint aki álomból ébredt, s eddig észre sem vette a nem kívánatos harmadikat. - Ó, Alvaro! Engedd meg, hogy bemutassam egy régi ismerősömet! Samuel Alvaro, Alvaro, Samuel - futom le az udvarias köröket, majd előveszem kacér kiskutyaszemeim. - alvaro, kérlek, ments ki a főnökség előtt, szeretnék kicsit beszélgetni rég nem látott barátommal - törleszkedek hízelgő kiscicaként a magát SAmuelnek nevező ismeretlenhez karjába karolva. Alvaro szinte felrobban az idegtől, de bólint, mire rávetek egy felragyogó msoolyt. Olyan tehetséges színész vagyok, abszolút benyalja, enyhén pirulva viszonozza a gesztusom halványan mosolyogva, s a fejét vakargatva. Intek még neki egy utolsót, majd “lovagommal” angolosan távozom. Ahogy eltűnünk a folyosón lekanyarodva, elengedem, majd sóhajtok egy nagyot. - Ez közel volt... - bukik ki belőlem, majd a “barátomra” pillantok. - Kösz, jövök neked eggyel! - virítok rá is egy begyakorolt mosolyt, majd faképnél hagynám, ahogy azt eredetileg is terveztem, de ismét csak megragadja a karom. - Törleszthetnél akár most is - elfintorodom. - Fasza, az egyik kullancsot alig hogy levakarom, szerzek egy másikat - állapítom meg kegyetlen mód fennhangon. Ami a szívemen, az a számon típus voltam mindig is.
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 10. 10. 01:52:18
Unottan füstölögtem a kisgépen - ha már ilyen messzire rángatnak, egy magángépet igazán megérdemlek. Az ablakon át tanulmányoztam a felhőket és képzeletben verdestem a fejem annak üvegébe, amiért megint ekkora marha voltam, hogy hagytam magam rávenni ilyen orbitális baromságra. Azért meg kell hagyni, cirógatta egóm, hogy a világ másik felén is engem akarnak, de ennyit utazni... A fasz gondolta volna, hogy ilyen messze van ez a nyamvadt ország, a földrajz ilyen mértékben már nem volt erősségem, de lehet, nem ártana néhány órányit foglalkozni vele, hogy legközelebb ne érezzem magam ekkora méretes lúzernek, mint most, miközben a menedzserem vigyorog rám már vagy 16 órája. Ha nem lennék kényelmes típus, most épp pépesíteném a fejét, hogy csillapítsam vérszomjam. A fene a meggyőzési képességeibe, már túlságosan ismeri a gyenge pontjaim, ideje lenne megszabadulnom tőle, nem vigyorogna ilyen önelégülten, az fix. - Figyelem, csatolják be öveiket, hamarosan leszállunk - jelent meg a kis stewardess, megjegyzem, eszméletlen vonzó lábai voltak. A nőcske maga nem volt nagy szám, de a lábai, azok megértek volna egy misét.
* * *
A repülőterek hangosak és forgalmasak, s egy olyan személy esetén, mint szerény személyem, elkerülhetetlen, hogy ne zaklasson vagy nyolc újságíró. Slusszpoén, mindezt spanyolul, angolul, japánul, ki milyen nyelven tudott magyarázni, és egymás szavába vágni. S az egyetlen menedék a fekete limuzin, amely a “temetésedre” visz, mert hogy innentől kezdve beletemetkezhetsz a munkába, hogy aztán örülhess, hogy húzhatsz haza a picsába. Félreértés ne essék, a munkámmal nincs bajom, de ez a sok felhajtás egy nyamvadt forgatás miatt. Miért nem használnak díszletet vagy vágják össze az előképet a háttérrel számítógépen? Nem mindegy, hol dugunk egy romantikus történet keretében a partneremmel? Mit kell itt ennyit görcsölni? Ha meg nyaralni akar a stáb, hát kérjenek arra pénzt a szponzoroktól, nekik olyan mindegy, csak le lehessen írni az adóból. - Haruka-sama, megtiszteltetés, hogy szerény hazámban köszönthetem. Igen nagy rajongója vagyok - fogad a limuzinban a film producere, akinek elfogadom kinyújtott kezét. A limuzinban nehéz lenne udvariatlanul meghajolni, jó japán szokás szerint. A bókot viszont nem viszonzom. Hogy megvalljam az őszintét, halvány lila segédfogalmam sincs, ki ez az ipse, de keresztbe teszek is rá. Szegény elég egyértelmű segélykéréssel pillant a menedzseremre, aki rutinosan csak legyint egyet, majd tárgyalni kezd a részletekről a drágával, míg én közönyösen gyújtok rá egy újabb szál cigire.
* * *
A szállodai szoba pazar, kitettek magukért, és ez végre először kedvemre van. Elnöki lakosztály - a film költségvetésének cirka tippem szerint fele -, amely a tengerre néz, s a tengerpart a szálloda magántulajdona. Ha akarom, napszemcsiben, önelégült mosollyal áztatom benne magam full egyedül. - Kampai! - emelem meg tükörképem felé a pezsgőspoharat. Élni tudni kell.
* * *
Ha lenne rá időm... Alig hogy aludtam egy keveset az utazásra, már rohanhatok is az első szerepegyeztetésekre - ez az időeltolódás megöl, mintha visszafelé haladtunk volna az időben, mégis mintha kiperegtek volna homokszemei az ujjaim közül... Talán pont ezért is vállaltam az egész herce-hurcát. A szerep kedvéért.
A bérelt autó egy igen szemrevaló épület előtt parkol le, kicsit európai, kicsit arab stílusú, hála annak, hogy e két kultúra viszonylag hosszú ideig osztozott a déli területeken, ahogy itt, Cádizben is. Magával ragadó, talán ezért is vagyok olyan jókedvű, hogy még mosolyoghatnékom is támad az épületet szemlélve. Az egész város olyan inspiratívan festői, hogy elhatároztam, a munka végeztével maradok még majd egy kicsit. Benn viszont már csak rám vártak - rossz szokás, sosem tudtam még sehova igazán időben odaérni, mert kell a hatásfok növelés, kell, hogy kicsit stresszeljen mindenki körülöttem. Egoista sztárallűr? Határozottan. - Elnézést a késésért! - hajolok meg álszerényen, s élvezem, hogy megakad szemük az egzotikumon, nem minden nap találkozhat az ember a világnak ezen a táján olyan férfivel, aki eredeti, japán kimonót visel, hát még ha hozzáteszem, hogy ez amolyan köztes példány a férfi és a női változat között alapvetően férfias szabásával, de gyönyörű, ezüst indahímzéses díszítésével, és baszott mód kihangsúlyozta alkatom minden előnyös domborulatát, és még a szemeimhez is ment. Ahogy vártam, roppant hatásos volt, s mindenki megfeledkezett bosszúságáról. Hogy ne tette volna, mikor egyértelműen kifejeztem, készen állok arra, hogy a megszokottól eltérően most én alakítsam az ukét. Persze meg lehetnék sértve, mert volt az elgondolásban egy adag európai felsőbbrendűség arról, hogy a “nagy”, fehér ember betöri a kiismerhetetlen, misztikumoktól körülölelt keleti bishounent. Most azonban jobban lekötött a szerep újszerűsége, és a hozzá tartozó körítés. Mert a sztori is meglepően fordulatos volt tucatnyáladzós vacaksága ellenére.
- A mai megbeszélést lezárom, ha valakinek maradtak kérdései, személyesen tegye fel nyugodtan, Holnap találkozunk! - mennyei szavak, már kezdtem kicsit besokallni. De most szépen húzhatok haza, és felfedezhetem a hotelt és környékét. - Haruka-sama - lép hozzám leendő “szívszerelmem”. Mi is volt a neve? Hmmm... Olyan kilométeres volt, nem igaz, hogy egyet nem sikerült elraktározni. - Alvaro - segít ki mosolyogva. Összeszűkítem szemeim, úgy mérem végig, várva, hogy kibökje, mit akar. - Ha van kedv egy kis városnézéshez, szívesen vezetlek, jobban megismernünk egymást a szerep kedvéért - kerepli angolul. Hajjajj, na ez lesz a halálom, az idegen nyelv. Mert hogy a drága spanyol “szeretőm” cseppet töri az “angoltot”, és semmit sem nem értek abból, amit vakarászik. - Baka - morgom hőn szeretett anyanyelvemen, majd egy szűk szavú “Legyen”-t préseltem ki magamból. Legalább nem kell egyedül csatangolnom a városban, lesz egy pitbullom is, aki majd vigyáz a testi épségemre.
* * *
Ahogy azt sejtettem is, Alvaro nem várost kívánt nézni, inkább engem “lenyűgözni”, azaz leitatni, és élvezni annak gyakorlati előnyeit. Arra mondjuk nem panaszkodhattam, hogy nem adja meg a módját, csak az önfejűségemmel és korlátozhatatlan akaratosságommal nem számolt. Márpedig hiába a gavallér vacsora azzal a sok tequilával, ha nekem táncikálni támad kedvem, s el akarok merülni a mediterrán, fülledt éjszakák színes forgatagában. Ezért róttuk olyan hajthatatlan konoksággal az utcákat. Olyan helyet szerettem volna találni, ami szimpatikusnak tűnik, valamit, ami felkelti a figyelmem és szinte felsőbbrendű nyugalommal pillant rám: tudom, hogy ide be fogsz térni. - Mit szól te ehhez helyhez? Ismerem, jó nagyon. Exkluzív - mutat valami borzadványra; az ízlésünk abszolút különbözik. Talán meggyőzhető lettem volna, de megpillantottam szemközt vad bájjal felvértezett, kacérkodó felirattal rám kacsintó szórakozóhelyet, s se szó se beszéd, megindulok felé olyan hévvel, hogy még Mohamed sem állíthatott volna meg, nem hogy útitársam obégatása. A felállás egyszerű volt: ha jön, jön, ha nem jön, annál jobb. Pechemre jött... De könnyebben bejutottam, mint részeg angolságommal jutottam volna. Bár amennyire szét vagyok csúszva, ment volna a spanyol is olyan jól, mint az angol - sehogy. A helyben azonban nem kell csalódnom, ízléses ülőrésszel és terjedelmesen impozáns tánctérrel rendelkezik, a zene elviselhető dübörgés szintjén mozog, amit még képes és hajlandó vagyok elviselni, és pezseg az élet. Alvaro egy válpöccintéssel és némi nonverbális kommunikációval a tudtomra adja kézzel-lábbal, hogy hoz valamit inni. Menj, édes “barátom”, hol érdekel, amíg nem én fizetek. Rá se hederítve vetettem bele magam a táncoló tömegbe. Tekintetem közben folyamatosan pásztáz jobbra-balra, hátha felkelti valami a figyelmem, na meg az sem volt utolsó motiváló erő, hogy így bezsebelhetem a megjelenésemmel kiváltott minden érdeklődő pillantás fényét. Hülyék a mai fiatalok odahaza! Még hogy a kimono nem szexi darab. Megvesznek érte! S ebben a rövid törtmásodpercben, míg eme remek gondolatsor végigfolyt agysejtjeimen, homályos lélekgömbjeim rátaláltak arra, amire még érdemes is fényüket vetniük. A múzsa szabályszerűen csókolt homlokon, s szinte rúgdosott, ne szalasszam el a nagyszerű lehetőséget. A terem másik végében állt, s beszégletett az asztalnál ülőkkel. Minden látható négyzetcentimétere akár egy jól megtervezett műalkotásé. Muszáj közelebbről is megszemlélnem! Céltudatos határozottsággal haladtam felé, keresztül verekedve magam a tömegen, megfeledkeztem mindenről, zenéről, szórakozásról, Alvaroról, egész Spanyolországról, csak ő létezett, s már jegyzeteltem is gondolatban a méretarányokat, a színeket, árnyalatokat, gesztusokat. Hirtelen toppanok elé, udvariatlanul félbeszakítva beszélgetését, ködös íriszeim rabul ejtették csodálkozó szemeit. - Elnézést - mormogom, fel sem tűnik, hogy japánul folytatom. - muszáj tanulmányoznom! - nem mentegetőzés vagy magyarázat volt, csupán egyszerű közlés. Reakciói nem érdekelnek, így meg sem várom, hogy felocsúdjon, kezeim végigsiklanak mellkasán, hogy hátán állapodjanak meg, s fejem az izmos vállnak támasztva bújjak hozzá. Az izmok megmerevednek a megilletődöttségtől, miközben ujjaim minden elérhető négyzetcentimétert feltérképeznek. Ahogy nagy lélegzetet vesz, hogy szólhasson ocsúdva valamit, felnézek, s egy “pszt”-tel intem csendre. A festmények nem beszélnek, ilyen némán akarom emlékeimbe vésni és megfesteni. De nem adja fel, a jellegzetes ívű ajkai ismét szóra nyílnak. ne rombolj illúziót! Ne döfd mellbe a múzsám! Ösztönösen tapasztom ajkaim az övére, szó szerint tömve be a száját, megízlelve. Aztán amilyen hamar felbukkantam, olyan váratlanul fordítok hátat, faképnél hagyva. - Pasztelles terrakotta, igen, az a szín illik a leginkább a kívánatos ajkakhoz - mormogom magamnak, mikor a nevem visszarángat a valóságba. - Haruka-san, azt hisz, elmentél - néz rám valódi aggodalommal Alvaro, kezében két feles. - Kösz - veszem ki az egyik poharat a kezéből, majd egy szuszra felhajtom. - Hazamegyek - jelentettem ki, ahoyg ismét szóra bírtam nyitni a szám. Állapotomhoz képest villámtempóval termettem az utcán, s máris taxira vadásztam. Egy dolog lebegett a szemem előtt: festenem kell, amilyen hamar csak lehet!
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 09. 24. 18:51:25
A rémálom után végre vissza alszok ,de csak mert ő velem van. Reggelig minden nyugis ,aztán arra kelek hogy Noda kirántja a a fejem alól a kezét. Kómásan nézelődök jobbra-balra majd valami képen talál. Egy sporttáska?
- Ebben van minden amire szükségetek lehet. - lép az ágyhoz. Én csak morgok és dühösen nézek rá.- Hamis iratok a tetején, fegyver az oldalzsebében. - kihúzom az oldalcipzárt, egy ezüstös fegyver kerül elő belőle. Szakértelemmel vizsgálgatom. Jó fegyver , már használtam ilyet.
- Ezzel nem fognak felengedni a repülőre. - jut eszébe. Igaz is , rögtön kiszurnának minket.
- De most fel fognak. Öltözzetek fel, a sofőröm kivisz titeket a reptérre - elindul kifelé - Ja és Okabe-san! Ne aggódjon szemmel tartom majd a húgát. Nem lesz semmi baja.
- Köszönjük! - kiáltok utána, de ő meg sem fordul, csak int és elhagyja a termet. Ez az egy tény megnyugtatott. Nem is tudnám mit tennék ha a húgomnak bármi baja esne. Nekem márcsak ő van , na és persze mostmár Noda. Őt is meg kell védenem ahogy eddig a húgommat.
Összenézünk Nodaval. Elmosolyodik és megszorítja a kezemet, majd pillantása a másik kezemben levő fegyverre esik.
-Nem lesz rá szükséged. -mondja.
- Nem tudhatod. - morgom.
- Dehogynem kölyök. Teljesen biztos vagyok benne.
Kiszállunk a kocsiból. Sehol senki és még jegyünk sincs. Nem értem ezt az egészet. Csak állunk és várunk.
- Noda-sama? - lép hozzánk bátortalanul egy fiatal stewardess.
- Haruko? - döbbenten méri végig a lányt , de én is.
- Jaj, annyira örülök, hogy látom Noda-sama! Tudja először alig ismertem meg, tudja úgy megváltozott. A haja, meg a ruhái… teljesen más ember lett magából. Mikor is láttuk egymást utoljára - számolta az ujjain az éveket - hét…nyolc…majdnem tíz éve!
- Igen, tényleg régen volt. Haruko, ő a barátom: Okabe Ryo. Ryo, ő itt Kiriyama unokahúga: Kobe Haruko.-mutat be minket egymásnak.
- Örvendek. - hajolt meg a lány.
- Részemről a szerencse - hajolok meg én is. Noda elképedve néz rám. Na ja , én tudok ilyen udvarias csávó is lenni.
- És mi a foglalkozásod Okabe-san? - kérdezi ártatlan mosollyal, de én totálisan elsápadok. Biztos feltűnt Noda-nak is mert engem néz.
- Haruko én is nagyon örülök, hogy találkoztunk, de el kell érnünk a repülőnket. -ment ki a válaszadás alól.
- Ó tényleg - csap a homlokára drámaian a lány - A bácsikám mondta is. Gyertek, megmutatom hol kell felszállnotok! - és már rohan is. Mi is gyorsítunk lépéseinken , de nehezünkre esik taratni vele a lépést.
Én kissé lemaradva követem őket , de ők is lassítanak. Valamiről beszélnek , de én nem hallom miről. Aztán végül oda érek.
- Ez egy teherszállító.
Valóban. A kifutón egy óriási teherszállító gép, leengedett rakodótérrel. Még folyik a bepakolás. Ez egy vicc? Bárszökési lehetőségnek nem is rossz.
- Igen, - hallatszik a hangján, nem érti min lepődtünk meg. - Egyenesen Bostonba megy. Ott vár majd rátok egy taxi. Többet nem tudok.
A kapitány - magas amerikai férfi - közben észrevett és odajött hozzánk. Én gyorsan végig mérem. Nem tűnik rossznak ... Mármint tuti nem ver át minket.
- Már előkészültünk, ha gondolják akár öt percen belül indulhatunk is. - Noda bólint , én csak nézelődöm.. - Erre parancsoljanak.
Én elindulok , Yu-kun pedig megfordul.
- Kösz mindent Haruko. Jó volt téged újra látni!
- Viszlát, és vigyázzon magára!
Utánnam fut és fölszállunk a gépre.
Az út nagyon hosszú volt, nagy részét csöndben tettük meg, maradék részében pedig aludtunk. A pilóták sem sok szót váltottak velünk, sem egymással. Amikor megérkeztünk tényleg várt minket egy taxi, ami elvitt Katsumihoz.
Kiszállunk a kocsiból, Noda fizetni akart, de a sofőr megrázta a fejét és elhajtott. Egy tipikus kertvárosban találtuk magunkat, pont olyanban, amilyeneket az amerikai filmekben lehet látni. Fehérre meszelt sorházak, előttük gondozott kicsi, kerítés nélküli kert. Boston külső. Őszintén szólva nem így képzeltem el.
A bejárati ajtóhoz sétálunk,Yu-kun kopog. Kissé ideges vagyok , bár én sem értem hogy miért. Olyan gáz ez a helyzet. Nyilik azajtó. Katsumi az. Magasabb mint Noda , de még nálam is. Térdnadrág és hosszú ujju felső van rajta , valamint kócos barna haja a szemébe lóg.
- Gyertek be - invitál mosolyogva. Belépünk, becsukja utánunk az ajtót - Bizonyára te vagy Okabe Ryo - nyújt kezet mosolyogva. Minden szó nélkül kezet fogok vele. Szimpatikus a csávó. - Yutaka - lép oda hozzá és szorosan emgöleli. Ő viszonozza majd meghátrál. Furcsa. Ő simán letegezi Noda-t , míg én csak néha bírom őt keresztnevén híni. Tényleg jobb lenne neki Katsumi-val. Én csak bajt okozok.
-Örülök , hogy itt vagytok. -mosolyog. Én csak kissé elfintorodok , hiszen nem akartam jönni. Ezt az egészet csak rám erőltették. -Ne legyél már ilyen kölyök. -nevet jóízűen.
-Nem vagyok kölyök. -morgom. Túl sok az ő és Noda közös vonása. Mindketten kölyöknek neveznek , utálom ezt.
-Jól van na. Ne kapd fel úgy a vízet. -majd témát vált. -Hol akadtál Okabe-kunra? -kérdezte Noda-t.
-Hát egy barátom helyett léptem fel egy bárban és ott. -válaszolta. Mind leültünk a nappaliban. -Az ő maffia főnökének a kezében volt a bár. Balhé volt és ő segített kijutni , persze a saját életét is mentette.
-Na kösz. Ott is hagyhattalak volna. -jegyzem meg , de rá sem nézek.
-Nem mehetett haza mert vadásztak rá , így én szállásoltam el. -zárta le.
-És most miért menekültök? -kérdezett rá.
-Márt kinyirtam Takeru-t. -válaszoltam Noda helyett. -Most engem keresnek. Amig itt vagyok ti nem vgytok bíztonságban. Még Kiriyama sem! -emeltem meg a hangomat és felkelltem. Menni akartam ,de Katsumi vissza lökött.
-Maradsz! -jelentette ki. Éreztetni próbálta velem hogy most ő a fönök , de ezzel csak jól felbaszta az idegeimet. Akaratlanul is ráfogtam a fegyvert.
-Te nekem nem parancsolsz! -órdítottam. -Nem vagy a főnököm! Gyülőlöm hogy csakúgy ugráltatnak és megszabják m it tegyek és mit ne!
-Akkor lőj csak nyugodtan , mert amíg itt vagy az én szabályaimat fogod követni. -erre leengedtem a fegyvert és vissza huppantam helyemre.
-Elnézést. -kértem bocsánatot őszintén. Noda aki elöbb még majd kinyírt a tekintetével , most döbbenten figyelt. Hát igen. Nem ismer olyan régóta , így nem is tud kiigazodni rajtam.
-Ugyan. -legyint eggyett. Nem akarok engedelmes lenni , de ha életben akarok maradni és meg akarom védeni a számomra fontos személyekket akkor ez csak így lehetséges.
