Karakter: Hyou (Yuki)
Késő este volt még csak, és meg az utcán voltam, belső zsebemben egy szép kis rejtett zugban az a kés, amit csak akkor viszek magammal, ha ölni megyek, amúgy meg más kést szoktam hordani önvédelemre. Nem vagyok hülye, ha megtalálna valaki és ellenőrizte, egyből feltűnne, hogy ez a gyilkos fegyver már annyi lezáratlan aktához tartozik... És mivel nálam van, logikus, hogy az enyém, ergo...
És még csak azzal sem védekezhetek, hogy ez a munkám, mert két éhes szájat kell tömnöm. Egy sötét sarkon állok, és valami vaníliás szivarfélét szívok. Ilyesmivel is lehet fizetni az információért, persze, ez nem olyan gyakori. És mivel most nem valahol ülök iszogatva, szinte biztos, hogy munkám is van. Mármint én tudom ezt, de... hagyjuk. Meglátom az én emberemet, és szinte látom a feje felett lebegni azt a soknullás összeget, amit a fejéért kapok. Persze, azt nem vihetem el, mert akkor honnan tudják majd, hogy tényleg megöltem-e, szóval muszáj a korpuszánál hagyni szegényt. A parázs felizzik a csókom nyomán, és a füstöt is lassan fújom ki. Az órámra pillantok, míg ő előttem bizalmatlan léptekkel elsétál. Mintha nem rá várnék. Majd sóhajtva elpöckölöm a csikket, és szépen fogom magam, egy hurkává sodort zacskóval szépen megfolytom. És még csak nem is rendetlenkedik. Szeretem, ha nem csapnak zajt. Hiszen ha meghalnak, akkor kussoljanak is. Az utolsó hörgést hallgatom, számon gonosz mosoly játszik. Elernyed, és tompán puffan a földön. Mivel nekem csak a megölése volt a feladatom, elméletileg nem kellene ki is fosztanom, de ha belegondolok, hogy reggelig még sok csöves rátalálhat, és akkor miért ők legyenek a szerencsések, nos, én csak szivességet teszek a halottnak. Csupán a pénzt veszem ki a tárcájából, a többit hagyom. Ha valakinek kell hamis azonosság, itt van, akár egy kirakatban, senki sem fogja reggelig keresni. Majd a késem is fogom, és szépen mintákat karcolok belé. Ahogy az utcalányok szoktak a mellkasomra időnként rajzolgatni. És úgy vélem, rá is jöttem, mi lehet nekik ebben az élvezet. Nekem csak pénzt jelent, semmi többet. Aztán a késemet szépen a zacskóba tekerem, nehogy nyomot hagyjon, és minden további nélkül elsétálok onnan a házak árnyékában, hogy ne lássanak. Fekete ruhám, kesztyűm, és hangtalan cipőm sosem árult még el. Imádom. Még most felkeresem a megbízót, és kérem a következő részt, mert ugye a legutolsó kupac pénzt csak akkor kapom, ha valahol a médiában is felhangzik a hír, miszerint tényleg megmurgyélt az ipse. Nos, nekem jó, ha nem egyszerre jön a pénz, sosem lehet tudni.
A lakásomra támolygok, azt hiszem már éjfél környékén jár az idő, én meg most érek csak haza. Nem éppen álomlakás, csupán két szobája van, egyikben aludni, másikban meg ,,tévézni”, szóval ha valaki tudja, mit hol keressen, szép kis fegyverpucováló készletet találhat itt-ott. Nekem azonban pont elég, hiszen nincsenek nagy igényeim, elég, ha az ágy jól funkcionál. El is nyúlok rajta, hogy rendeltetésszerűen használjam, és már csak másnap reggel nyitom ki a szemem.
Korán kelek, mert a rendőrségi rádió, amit sikerült befognom, bejelentette hogy megtalálták a hullát, és azt hiszem szeretném látni, hogy az üggyel ki foglalkozik. Ők úgysem ismernek, és jobb, ha én legalább tudom, kivel állok szemben.
***
Kicsit világosab szineket öltök, kéket meg szürkét, és úgy megyek az utcára, olvadok a nép közé, majd mintegy véletlenül arra kavargó, a helyszínre tévedek. Éppen akkor érkezik a rendőrautó is, és figyelemmel kísérem, ahogy kiszállnak ketten, abból az egyik kis meghökkenésemre lány, és máris oszlatják a népet. Én nem mozdulok, bár arcommal úgyis tudok játszani, simán előadhatom, hogy csak arra jártam, és hűűű, micsoda gonosz bűntény történt itt. De hát erre újabban már egyre gyakoribbak ezek az esetek, szóval inkább csak megnézem magamnak a hullát fénynél is. Összevonom a szemöldököm. Elég ronda lilás árnyalatú feje van, mit ne mondjak. Azt hiszem valami új folytogató eszközt kell találnom, mégha a mostani raktikus is. Hallom a lányt, szinte minden szavát, hiszen ha érzékeim nem lennének jók, valószínű, hogy már a sitten üdülnék. Mondanám, hogy a szerencsétlen hapsinak nincs családja, de van egy szép drograktára, csakhát több mint gyanús lenne, hogy én mint tökcivil tudok ilyesmiről, meg behívnának és ilyesmi... Meg amúgysincs semmi közöm már ehhez. Megöltem, pénzt kaptam, és még kapok is, szóval kuss.
Megítélésem szerint elég hamar elhúznak a zsernyákok, és csak a mitugrászok maradnak ott, fényképezni, meg ilyen baromságokat művel, szóval azt hiszem, akár le is léphetek. Először csak zsebre dugott kézzel baktatok, tűnődve, melyik bárba is menjek most, hogy megint nincs munkám. De... bármelyik pillanatban lehet. Az első bárba lépek, és leülök a szokásos helyemre a pulthoz, rendelek inni is, Majd nézek magam elé, és figyelem, ahogy a poharamban a jégkockák elolvadnak szép lassan. Abszint a következő forduló.
Aztán átsétálok egy következőbe, ott is ülök vagy három órát, és azt hiszem hogy egy új munka kerül kilátásba. Új helyszínen megbeszéljük a részleteket, kit, hol, mikor, mennyiért, mikorra... Aztán úgy válunk el, mintha nem is ismernénk egymást. Nem jött össze, van ilyen... De ha most azonnal meg kellene ölnöm, akkor az nem zárja ki, hogy valaki meglát, vagy lefülel. És hiába a szokásos duplája. Esetleg este. Oké. Megegyeztünk, én meg hazamentem, és felszerelve jöttem vissza. Az egyik bárban voltak már pótruháim, amikket átvehetek, és még csak vissza sem kellesz ide jönnöm.
Így indultam el megint, és egymás után két éjszaka tettem el két embert láb alól. Majd irány a bár, átöltöztem, és másik kés, cipő, egyéb, majd kiültem a pulthoz. Úgy tízre járhatott még csak az idő. És itt a legtöbben falaznak, mert tudják, miféle vagyok. Minden további nélkül kaptam inni, és üldögéltem magamnak. Azt hiszem, egy ideig mindenképpen elviselném, ha nap mint nap lenne munkám. Aztán megakad a szemem azon a lányon, akit helyszínelni láttam. Nem tudom, miért lehet itt, vagy szolgálatban, vagy csak munka utáni lazulás, bár itt még nem láttam, pedig én törzsvendég vagyok jóformán. Ahogy nézelődik, és tekintget jobbra-balra, leesik nekem, hogy a csaj bizony először van csak itt, szóval csak semmi pánik. Nem tudják, hogy én vagyok az. Illetve, lehet hogy látott már, de alig nézek ki 20-nak, egyetemistának, és mondhatom azt, hogy egy kis újságnál dolgozom riporterként mellékjövedelemért, mert hát... Ha már hazudunk, akkor nem baj ha több vagy kevesebb van mellette a körítésből. És ahogy elnézem, tényleg késztetést érzek arra, hogy beszéljek vele. Fogom a poharamat, aminek az oldalára már kicsapódtak a cseppecskék, lévén hűtött italról van szó, majd odamegyek, és leülök a mellette lévő székre. Féloldalas mosolyomat eresztem meg felé, és nem érzem, hogy ijesztő lennék. Mert általában tényleg én keltem az emberekben a rosszfiú érzését, most inkább szeretnék kitűnni csintalan diáknak, akinek a legnagyobb bűne a lógás.
-Heló!
Köszönök neki, és elsőre úgy tűnik, nem tudja hirtelen a lényemet merre pakolni. Azt hiszem tényleg vacillál, hogy ki és honnan lehetek, avagy melyik bolygóról huppantam ide, és én megint csak örülök a fejemnek, hogy megtanultam ezt a pillantást kezelni, hiszen a nagy maffiavezérek nem sűrűn látnak ilyen fiatal és hozzám hasonló hírhedt bérgyilkost. Kacsintok, és mivel nem köszön máris, újra megszólalok.
-Szolgálatban, vagy iszol valami erősebbet? Én fizetek.
Halkan kérdezem, nehogy valaki még meghallja, és talán hogy én is letisztázzam, melyik van most. Ha azt mondja, nem iszik alkoholt, azt hiszem gyanút fogok, és óvatosan kezelem, még az sem érdekel hogy tudja, hogy én is tudom, kicsoda ő, csak ő nem sejti, hogy én ki lehetek. Én felhajtom a maradék itókámat, és a poharat a pultra koppintom hangosan, hogy a csapos jöjjön a következő rendelésért. Természetes, hogy hamar jön. Nekem nem jönne?
- Ööö... Szia! - némi késéssel mégiscsak megszólal, azt hiszem eddig latolgatta, hogy mifélét is mondjon, vagy válaszoljon. Esetleg elmerengett, hogy honnan jöttem ide, és itt a hangsúly a minek szócskán van. - Nos, én...
- Zénó, két szokásosat.
A csapos kitölti, és nemsokára 5:4 arányban vörösbor:kóla itókát kapunk. Mindne bárban mást iszok, itt speciel ilyen a szokás, hát ha a kiscsaj iszik vagy nem, én megvettem. Ajánlom, igyon, mert ha egyedül gurítom le a kettőt, haza találom vinni, és azt fogja hinni, perverz vagyok. Csinoska, szép hoszú hajjal, ami szinte minden tekintetet vonz a bárban, csakhogy senki sem nyíltan bámul, és nem egyszerre, így csak az én ehhez szokott szemem veszi észre a változást a légkörben.
- Nem mintha zavarna, hogy itt van, de meggondolta, mire vállalkozott? Ez a hely tele a városrész pöcegödör-töltelékével.
- Nem vagyok reszketős tipus. Már aludni is egyedül szoktam.
Mosolygok. Hát, hogy tényleg merész, az biztos. Vagy csak bolond. Nem tudom, lehet a kettő keveréke, azt hiszem, nem fogom tesztelgetni. Annyira. Felé emelem a poharam udvariasságból, és inni kezdek.
Szerkesztve Laurent által @ 2010. 06. 29. 19:08:37
|
