- De a szeme a tiéd. – jegyzem meg mosolyogva. – De azért valami nevet csak kéne adni neki.

- Igen tudom. – láthatóan gondolkodni kezd. Szeretném ha õ adna neki nevet. – Thomas-hoz mit szólsz?- néz fel rám, én pedig bólintok. – De a te nevedet is megkapná, mint második név.

- Tökéletes lesz, de most már pihenjél. – mondom és finoman veszem vissza a fiamat és a bent lévõ kiságyba fektetem be, mivel alszik a fiam.

- Rendben. Majd szólsz Rinéknek, meg apunak? – kérdezi meg kicsim miközben elfekszik.

- Persze, de most már aludj. – megyek vissza mellé és finoman megsimítva kezét várom, hogy aludjon egy jót.

~*o*~

Miután elaludt hosszan nézem arcát és mellette maradok, de fel is hívom azokat, akiket értesíteni illik az örömhírrõl. A telefonálás közben ki megyek a kórterembõl és a büfé felé tartok, hogy vegyek magamnak és szerelmemnek is ételt és inni valót. Mire visszaérek Rinnel együtt kicsim felkelt és a fiúnkkal a kezében ácsorog.

- Itt meg mi történt? – kérdezem meg aggódó kerek szemekkel.

- Azt hiszem éhes és felkeltett. – mosolyodik el szerelmem és nekem koránt se tetszik, hogy felállt. Pihennie kellene.

- Éreztem, hogy nem kéne elmennem. – adok hangot morgásomnak és két lépésbõl mellettük termek.

- Ne aggódj szerelmem lesz még rengeteg ilyen, sõt éjszakázások, amikor te oda leszel dolgozni, mivel én így nem nagyon fogok tudni legalább is, míg szopcsizik a pici. – mondja szerelmem és Rin csak bólint, mert tudja mirõl van szó, bár szerintem míg óvodába nem megy a pici, nem fogom hagyni, hogy Gabrielle dolgozzon.

- Ne aggódj Gabi minden rendben lesz. Megoldjuk a dolgokat.

- Az addig rendben, de pihenned is kell. – mondom ki aggódva és kicsim közelebb lép hozzám. De állnia se lenne még szabad! Le kellene végre ülnie és szoptatni.

- Kérlek nyugodj meg. – mondja, miközben puszit kapok ajkaimra. Na ezt felejtsd el.

Már mondanám is neki, hogy üljön le, mire kopognak. A jó ég áldja meg ki a fészkes fene az. A kismamának már le kellene ülnie és nem tudom leültetni, mert folyton megzavarnak.

- Sziasztok. – köszön nekünk apósom ugyanis õ érkezett meg.

- Szia apa. – köszön neki kicsim is és egybõl ott terem mellette az unokáját figyelve.

- De szép vagy. – kezd bele apósom, de húgom fogja meg karom. Ránézek kissé morcosan, hogy mit akar.

- Zerius gyere velem kérlek. – mondja, miközben finoman kezd el kifelé húzni.

- Nem hagyom itt a családomat. – mondom neki ki õszintén türtõztetve magam, mert kicsim MÉG MIDIG ÁLL! Rin erélyesebben szól rám, hogy menjek vele, de még szerelmem is beszáll a noszogatásomba, hogy menjek. Nagyot sóhajtva megyek vele keresztbe fonva a karomat.

El is indulok, de az ajtóból még visszaszólok.

- Ideje leülnöd Gabrielle. –Mondom, és csak utána tûnök el. Arrébb menve a húgom szemeibe nézek, és nem kicsit vagyok pipa.

- Beléd meg mégis mi ütött Zerius? –kérdi felháborodva.

- Szerinted Rin? Szerinted mi ütött belém?! –kérdezek vissza ingerülten

- Zerius ezzel nem oldasz meg semmit!

- És akkor? Nem természetes reakciónak kellene lennie egy apától, hogy aggódik szerelme és a gyereke épségéért? 9 hónapig hordta Gabrielle a gyerekét a szíve alatt és mi nem tudtunk róla. El kellett volna vinnem vizsgálatokra, hogy a kicsi egészséges legyen, de mivel nem volt semmi jele így nem tudtunk róla. Gabrielle maga alatt volt, mert nem lehet gyereke erre hirtelen a semmibõl megindul a szülés. Oké megvizsgálták a fiamat és azt mondták egészséges, de Gabriellenek akkor is pihennie kell, mert órák hosszat töltött a szülõszobán. –Fakadok ki húgomra nézve amire csak egy jókora pofont kapok tõle.

- Szedd össze magad te kétajtós hiszti szekrény! Örülj annak, hogy mégis lett gyereketek és ne azt nézd hogyan is történt. Ami megtörtént az megtörtént nem tudsz rajta változtatni. Inkább nézd a pozitív oldalát és ne aggódj ennyire. Én is órákat voltam a szülõszobán mégis fel tudtam állni gond nélkül kivenni a fiamat a bölcsõbõl. Gabrielle nem egy gyenge nõ! Ne kezeld a ként! –osztja ki a fejemet és ökölbe szorul a kezem.

- Tudom, hogy nem gyengenõ, de te meg ne szabd meg, mit csináljak. –Mondom, és azzal otthagyva megyek vissza a kórterembe. –Látom kicsim még mindig szoptatja a fiúnkat. Rendezve arcomat mosolyodom el. A legjobban talán annak örülök, hogy ül az ágyon.

- Visszajöttetek? –kérdi kedves mosolygós hangon én pedig bólintok.

- Éhes vagy kicsim? –kérdezem mellé lépve. –Vagy talán szomjas?

- Inkább szomjas. –mondja kicsim és töltök is neki az õszi lébõl. Azt vettem, amit a legjobban szeret. Oda adom neki és bele iszik.

- Tessék kedvesem. –Mondom miközben melléjük ülök. –Hogy érzed magad? –kérdem kicsit aggódón.

- Jól vagyok köszönöm. Pihentebbnek érzem magam. –mondja kicsim én pedig csak bólintok.

A nap további részében a kórteremben voltam végig velük és csak a látogató idõ után mentem haza, mivel már a nõvérem szinte üldöztek kifelé. Nem szívesen hagytam ott kicsimet egyedül, de kénytelen voltam

~*o*~

Egy hét telt el mióta megszületett a kisfiam, és míg egyedül voltam otthon nekiálltam a fiúnk szobáját megcsinálni. Világoskék lett a fal, megvettem a kellõ bútorokat, ruhákat, pelenkát és mindent, ami csak kell egy kisbaba haza hozatalára. Még játékokat is vettem. Alig várom, hogy haza hozzam õket.

Ma engedik haza õket és izgatottan várom, hogy mit fog szólni a gyerek szobához. Viszem a baba hordozót, amit vettem és egy szép új fiús ruhát. Ennek a vásárlásában Rin segített. A vita óta õ is belátta, hogy hasonlóképp reagált volna, ha a helyemben van szóval a vita elült közöttünk. A kis ruhácska tetszett Gabriellenek aminek igazán örülök és a hordozó is. Neki is hoztam be tiszta ruhát így õ is fel tudott szépen öltözni. A kocsi úton a fiúnk elaludt a baba hordozóba, így mikor kiszálltunk óvatosan vettem ki.

- Van ám nektek egy meglepetésem. –Mondom elmosolyodva rejtélyesen.

- Igen? Mégis micsoda? –kérdez rá szerelmem, miközben belém karolva megyünk be a házunkba. A kutyánk azóta nagyot nõtt, de nem volt idõm elvinni a kutya suliba, ám koránt se felejtett semmit. Kicsim megáll kicsit megsimogatni, üdvözölni. - De jó látni. –mondja neki mosolyogva, majd felegyenesedik és bejön utánam.

- Nem árulom el, mert akkor oda a meglepi. –Mondom mosolyogva. –Gyere velem.

- Jó de elõtte kezet mosok. –mondja és be is rohan a konyhába, hogy kezet mosson.

Lassan vezetem fel az emeletre.

- Csukd be a szemed. –szólok rá, majd megfogva karját óvatosan vezetem be a szobánkkal szemközti kisebb szobába és a szoba közepén állítom meg.

- Mi ez a nagy titkolózás. Zerius! Ne csináld. Majd meg öl a kíváncsiság. –mondja nyûgösebben, de mosolyog.

- Nos ha ennyire meg akarsz halni a kíváncsiságtól, akkor nyisd ki a szemed. –Mondom mosolyogva.

- Csak egy-két helyre. Semmi komoly. – mondom, bár nem tetszik, hogy titkolózom, viszont nem akarom, hogy rosszul érezze magát miatta.

- Rendben. – elmosolyodik és kiszállva a kocsiból Tim-et kiengedi a kertbe és úgy megyünk be ketten a lakásba.

Eléggé elgondolkodik, és ezt látom is rajta. Nem tetszik ez, és remélem, nem gondol valami butaságra.

- Kicsim. – szólítom meg miközben megölelem finoman.

- Ne haragudj, csak elgondolkoztam.

- És mirõl?

- Semmiség. – ad ajkaimra csókot, amit viszonozok.– Menjünk be. – kér meg és be is megyünk majd élvezzük egymás társaságát, bár eléggé gyakran elkalandozik ami nem tetszik.

~*~

8 hónap telt el azóta, hogy megkötöttük az egyességet, de semmi nem történt. Gabrielle, szerelmem nem tudott teherbe esni, de én akkor is kitartok mellette. Amikor el kellett mennem egy ondóvizsgálatra mentem és kiderült, hogy a srácoknak nincs baja és így sajnos csak szerelmemnél lehet a baj. Nos ez baj. Szeretném ha boldog lenne, de látom rajta hogy nem az. Vannak kisebb viták, de hát hol nincsenek.

Azóta keresztszülõk is lettünk, mert Rinnek megszületett a kisbabája. Gabrielle néha babázik, de látom rajta, hogy féltékeny és bántja, hogy neki még nem született baba.

A mai nap is átlagosan indul, de mikor szerelmem haza ér nagyon fájlalja a hasát és csak feküdni tud. Aggódva megyek oda hozzá.

- Kicsim minden rendben? – Megyek be aggódva, mert oldalát fájlalja ahogy látom.

- Persze, lehet most fog megjönni és görcsöl az oldalam. – próbál nyugtatni, csak nem jön be.

- Gyere ülj le. Hívjunk orvost? – ültetem le a kanapéra, hogy ne álldogáljon.

- Biztos elfog múlni. Még egy kicsit várjunk. –kér meg, amire bólintok nehéz szívvel. Legszívesebben most azonnal bevinném a kórházba. Utálom, ha fájdalmai vannak.

Nem tudom mennyi idõ telik bele mikor meghallom kicsim sikkantását és elzárva gyorsan mindent rohanok ki hozzá.

- Kicsim. – szólítom aggódón és oda sietek hozzá. – Na jó most már kihívom a mentõket. – mondom határozottan és fel is veszem a telefont, majd hívom is õket.

Nem sok idõ telik bele és ki is érnek a mentõk. A mentõben is elkezdik szerelmem vizsgálni, én pedig ott vagyok vele. Idõközben be is zártam a lakást úgy hogy minden biztonságos. Az egyik mentõs nõ eltakarja szerelmem alsó testrészeit és levéve a nadrágját vizsgálja meg oda lent is.

- Ön most éppen szülni készül. – mondja a mentõs nõ és az én szemeim meg elkerekednek. ~ Mi hogy, hogyan?~ fogalmazódik meg gondolataimba és teljesen lefagyva, ledöbbenve nézek kicsimre. Szerelmem felnéz rám, de nem bír sokáig, mert jön egy fájás és erõsen megszorítja a kezem.

- Ezt hogy érti, hiszen nem is vártunk babát. –Mondom a nõre nézve értetlenül.

- Pont úgy ahogy mondtam. A kisasszony szülni fog. –Mondja komolyan.

- De asszonyom nem is nagy a hasa. –Mondom aggódón. –Egy vizsgálaton se voltunk! –kezdek kiakadni a helyzetre, de kicsim beszélni nem tud a fájdalomtól.

Hamar beérünk a kórházba és kicsimet a szülészetre viszik, de a rendkívüli eset miatt engem nem engednek be hozzá. A szülõ szoba elõtt járkálok aggódva, hogy kicsim és a leendõ gyerekem is egészséges legyen, és ne legyen bajuk, bár elég nehéz felfognom, hogy így hirtelen lesz egy gyerekem és kicsim terhes volt.

Nem tudom mennyi idõ telik el, de engem az ideg és az aggodalom kezd felõrölni, fõleg hogy nem mehetek be. Nem lehetek szerelmem mellett. Megint nem tudtam neki segíteni, megint nem tudok neki segíteni. Fel-alá járkálok aggodalmamban és nem tudok magammal mit kezdeni. Alig bírom elhinni, hogy babánk lesz és még csak nem is tudtunk róla. Egyikõnk se. Hiszen minden hónapban meg jött rendszeresen a mensije, a hasa se kerekedett és mozgolódást se láttunk nála. Nem egy telt nõ, akinél ez elõfordulhatott volna, de mégis… Ha valami baja lesz a gyerekünknek én bele fogok õrülni. Hiszen én nem vittem el havonta a dokihoz, hogy vizsgálják meg ultrahanggal, lehet akkor kiderült volna.

Már ideg roncs vagyok szinte, mikor ki jön egy nõvér a babával a kezében.

- Gratulálok! Ön apuka lett. Itt van a csodálatos kis fia. –Mondja kedvesen mosolyogva. Megállva fordulok oda és nézem az igen csak nagy babát és végképp nem értem mi történt. Hogy lehetett az, hogy nem volt jele a terhességének. Óvatosan veszem át a babát és nézem meg.

- Szia kis öreg. –köszönök neki és elmosolyodom, ahogy kinyitja a szemét és meglátom Gabrielle csodálatos szemeit rajta. Igen ez biztos, hogy a mi gyerekünk. Felnézek a nõvérre. –Gabrielle hogy van? –kérdem aggódón.

- Jól van csak kimerült. A fia 9. hónapra született. Egészséges és életerõs. 3 kiló 80dekával született és 49 centi. Egészséges teljesen kifejlõdött baba. –Mondja el a paramétereit és ismét a fiamra nézek.

- Mikor mehetünk be hozzájuk? –kérdem felnézve rá érdeklõdve.

- Nemsokára átviszik egy kórterembe és akkor bemehetnek hozzá. –mondja kedvesen és lassan vissza is megy. Kint maradok a fiammal és leülve nézem. Finoman bugyolálom kintebb, majd látom kihozzák szerelmemet és felpattanva lépek oda mellé és megyek vele.

- Kicsim! Szerelmem! –Szólitom meg aggódón és egy kézzel megfogom az övét.

- Zerius. –szólít meg erõtlen hangon. –Ugye milyen szép! –mosolyodik el és akaratlanul én is azt teszem.

- Igen szerelmem csodálatosan szép fiúnk van. –Mondom és bemegyünk vele egy kórterembe, ahol gyorsan elmondják az instrukciókat miket kell megtennünk ha éhes, utána pedig magunkra hagynak. Figyelmesen hallgatom, majd kettesben maradunk kicsimmel.

- Mégis lett egy babánk szerelmem, pedig nem is számítottunk rá. –mondja erõtlenül és oda hajolva gyengéden lágyan csókolom meg.

- Köszönöm szerelmem és nagyon szeretlek mind a kettõtöket. –Suttogom szemeibe nézve és finoman simítom meg az arcát. –Nézd, itt van a fiúnk. Mi legyen a neve szerelmem? –kérdem kedvesen és oda adom finoman a karjaiba, de segítek neki tartani, mert eléggé kimerült, bár én is az vagyok, de ezt nem mutatom.

Ébredés után el is megyünk a gyógyszertárba és veszünk egy terhességi tesztet. Haza menve meg is csinálja kicsim és alig várom, hogy megtudjam, lesz-e babánk. Az annyira jó lenne, ha lenne egy közös gyerekünk szerelmemmel. A konyhában van, mikor kimegyek hozzá, hogy együtt nézhessük meg az eredményt.

- Na megnézzük a tesztet? – kérdezem izgatottan. Nem tudok nem lelkesedni, hiába tudom, hogy koránt se biztos, hogy állapotos.

- Nézzük meg. – rázza meg finoman a fejét és felállva megyünk be a fürdõbe. Kiveszi a tesztet, de nem mond semmit, még tovább csigázz.

- Na? – érdeklõdök kicsimtõl izgatottan.

- Sajnálom, de negatív. – az eredmény viszont lesújtó és ki is ül az arcomra, pedig nem akarom kicsimre hárítani a dolgokat. – Ne haragudj. –teszi hozzá és már megint õ vígasztal.

- Semmi gond nem a te hibád. Próbálkozunk tovább. – mondom nyugtatásként és finoman átölelve simítom meg hasát. Puszit nyomok arcára.

- Tényleg sajnálom. – lehajtja a fejét és kezd rossz érzésem lenni. Ki megy a fürdõbõl kibontakozva karjaimból.

- Hova mész? – kérdezek utána aggódva. Nem akarom, hogy egye magát.

- Csak dolgozni. Nem tudtam este mindent befejezni, és utol akarom érni magam. – mondja, de nem néz a szemembe. Nem tudom miért, de nem tudok hinni neki, hogy dolgozni megy, de mégis beleegyezem.

- Rendben. – adok hangot neki tétovázva.

Végül úgy meg el, hogy egy csókot se kapok, ami végképp aggodalommal tölt el. Legszívesebben utána mennék, de nem tudom, mit mondhatnék neki. Nagyot sóhajtva ülök le a nappaliba és azon gondolkodom, mi lehet a baj, hogy nem sikerül összehozni a babát.

Egy idee egyedül vagyok otthon mikor a telefonom szólal meg és Rin mondja el, hogy Gabrielle náluk sírta állomba magát én persze egybõl felpattanva rohanok oda a kocsival. Még jó hogy nem szokásom alkoholt inni. Oda érve húgom enged be és vezet oda ahol Gabrielle alszik. Mellé ülök az ágyban és hosszan nézem, mind addig, míg fel nem ébred. Ám az ébredése nem lehet kellemes, mert hirtelen ül fel, ahogy kinyitja a szemét.

- Zerius. – ejti ki riadtan a nevem. Ennyire félelmetes lennék?

- Ahogy látom nem dolgozni jöttél. – simítom végig szemét, de koránt sem haragszom rá. Inkább aggódom érte. Nem akarom elveszíteni és azt se akarom, hogy szomorú legyen. – Mi a baj?- kérdezek rá, de ismét nem felel.

Hosszan néz rám, pontosabban kettõnk közé. Szemembe se akar nézni, és nem tudom miért. Sose haraptam le semmiért se a fejét.

- Gabrielle kérlek mond el mi a baj. – kérlelni kezdem, mert ez a tudatlanság igen csak aggaszt. Szeretem és nem akarom, hogy butaságon rágja magát.

- Zerius én nem hiszem, hogy meg tudom adni neked azt, amire nagyon vágysz. – motyogja halkan. – Ha eddig nem jött össze, akkor nem tudom, hogy mikor fog összejönni. – lehajtja a fejét én pedig ezt most nem értem.

- Ezt hogy érted?

- Policisztás Ovárium szindrómám van, ami annyit jelent, hogy mind a két petefészkem teli van cisztákkal. Ezért kellett a gyógyszert szednem. – kezdi el magyarázni a dolgokat. – És ezért nem tudok teherbe esni. – sírva fakad. ~Te jó ég mit tettem…~ – Lehet keresned kéne egy olyan nõt, aki tud neked gyerekeket adni, mert nálam kérdéses, hogy mikor lesz. – nem néz a szemembe és a lábát piszkálja, de én nem akarok mást keresni.

Hirtelen zökkentem ki testhelyzetébõl és magamhoz húzva hosszan csókolom meg szerelmesen és lágyan. Hanyatt döntve mászom felé. Feje mellett megtámaszkodva hosszan nézek szemeibe.

- Kicsim! Nekem nem kell más csak te! Ha nem lesz gyerekünk, akkor nem lesz, majd lesz sok-sok kutyánk és azokkal még kevesebb a gond, mint egy gyerekkel. Nekem te kellesz gyerekkel vagy a nélkül. Nem kell senki más számomra csak te, te és te! A butaságokat pedig felejtsd el rendben? –nézek mélyen a szemeibe reménykedve felfogja azt amit mondok.

- De Zerius láttam ma az arcod, mikor a teszt eredményre vártunk és még azt is számon tartod, hogy mikor van meg nekem. –mondja sírós hangon.

- Igen számon tartom, mert nem szeretném ha bajod legyen, vagy késõn derülne ki az állapotod és ne tudjunk idejében elmenni a dokihoz. Nem szeretném ha bajod, vagy netán bajotok esne. –mondom szemeibe nézve megsimítva az arcát. –Attól meg, hogy most nem sikerült késõbb még összejöhet, addig pedig élvezzük az életet és egymás társaságát. –Mondom és megpiszézem az orrát.

- De Zerius én szeretnék neked babát adni, de nem tudok!

- Van ezernyi más mód is, hogy teherbe ess. Ha mindenképp szeretnél babát, akkor állapodjunk meg egy valamiben szerelmem. –Mondom mélyen szemeibe nézve és láthatóan eléggé meglepem.

- Mire gondolsz? –kérdi zavarodottan.

- Arra kicsim, hogy ha 2 éven belül természetes úton nem fogan meg gyermekünk és nem születik közös gyerekünk, meg próbálkozunk egy mesterséges megtermékenyítéssel, addig pedig szedünk össze rá pénzt. –Mondom mosolyogva kedvesen. –Ha ennyire szeretnéd a babát.

- Én nagyon szeretném Zerius, de lehet én nem vagyok alkalmas egy terhesség kihordására. –mondja akadékoskodva én pedig felvonom a szemöldököm.

- Mi ez a buta beszéd? Persze hogy alkalmas vagy egy kisbaba kihordására és csodálatos anya leszel. –Mondom arcát megsimítva finoman. –De ezt majd az orvosok eldöntik jó? Ezt bízzuk az orvosokra. Minden esetre szeretném, ha bejelentkeznél a nõgyógyászodhoz és elvinnélek egy vizsgálatra. –Mondom szemeibe nézve, amire bólint és én újra megcsókolom szerelmesen.

Mellé feküdve finoman ölelem magamhoz és hátát simogatva nyugtatom tovább. Nem akarom, hogy butaságokon törje a fejét, mert nekem egy ember boldogsága a fontos, mégpedig az övé.

~*o*~

Újabb két hónap telt el, mióta megbeszéltük kicsimmel, hogy 2 évig próbálkozunk a természetes módon összehozni egy babát. Persze odafigyelek rá, de szerencsére kicsim is kívánja a napi egy szeretkezést, ami igazán boldoggá tesz, fõként, hogy örömet okozhatok neki. A kutyusunk gyorsan nõ és elkezdtük járatni egy kutya iskolába, ahol szerelmem az irányítója. Végtére is az õ kutyája én csak elviszem õket és ott megvárom az órák végét. Nagyon jól haladnak és igazán okos értelmes kutya.

Éppen egy ilyen óráról megyünk hazafelé a kocsiba. A csomagtartóba egy tágas kutya ketrecben van házi kedvencünk, míg szerelmem mellettem ül.

- Hogy vagy kicsim? –kérdem érdeklõdve és rápillantva mosolyodom el, majd visszakapom tekintetem a vezetésre.

- Jól vagyok kicsit fáradtan. –jegyzi meg mosolyogva. –Jó ez a kutya iskola a csoport társak is igazán rendesek, és jó új embereket megismerni. –Mondja lelkesen és örülök neki, hogy így gondolja.

- Igen ez valóban így van. Holnap nem tudok ott maradni veled kicsim, mert el kell intéznem pár dolgot, de elviszlek és az óra végére elmegyek érted. –Mondom újra ránézve, majd vissza az útra. Nem sokára meg is érkezünk a házunkhoz és a garázsba parkolok be. –Igyekszem sietni az elintézésével, de ezt muszáj elintéznem.

- Ha szeretnéd akár most is átmehetünk hozzájuk.

- Akkor menjünk. – pattan fel és az újdonsült kutyusunkat kirakjuk a kertbe és úgy megyünk át kocsival húgomékhoz. Nagyon bízom benne, hogy bele mennek.

Megérkezvén ülünk le négyen a dolgozó szobába, hogy felvázoljuk nekik az ötletet.

- Mit szeretnétek kérdezni? – érdeklõdik egybõl Rin.

- Zerius vetette fel azt az ötletet, hogy mi lenne, ha megvennénk a szomszédos házat és menhelyet építenénk belõle. – kezd bele a történetbe szerelmem, de mikor csak röviden mondja el átveszem a stafétát.

- Mivel voltunk ma a menhelyen és látom, hogy Gabrielle mennyire szereti az állatokat és ezért gondoltam. Ez nektek is jó befektetés lenne a pénzügyi részét nézve. – mondom erõteljesen utalva a dolgok rájuk esõ pozitívumára, de nem fogom kimondani, mivel nem fogok ebbe bele keveredni.

- Ez nagyon jó ötlet. – lovalja bele magát húgom is, amit jó jelnek veszek.

- Igen az lenne, viszont most egy kisebb válságban vagyunk mi is, amirõl nem beszélhetek. – kezd bele sógorom. – Ami miatt nem tudjuk finanszírozni, hogy egy menhelyet indítsunk el. – mondja ki a tényt és hát én már a következõ megoldásokon gondolkodom, miként tudnánk mégis összehozni kicsimnek ezt a menhelyet.– Ne haragudjatok.

- Semmi gond megértjük. – mondja szerelmem csalódottan és viszonzom a kézfogását, de csak még inkább úgy érzem össze kell ezt hoznom neki.

- Mi lenne, ha adnánk melléd egy testõrt, hogy vissza tudj menni a menhelyre, ha annyira szeretnél a kutyákkal foglalkozni, mert akkor õ elkísér téged mindig. –Na ez a legrosszabb, amit húgom mondhatott volna. Tekintetem elsötétül. Utálom, ha a képembe dörgölik azt a gondolatuk, hogy ne tudnám megvédeni Gabriellet.

- Köszönjük, de nem kérünk testõrt. – mondom kicsit felháborodottan, de igyekszem vissza fogni magam.– Meg tudom védeni a szerelmemet és nem kell senki más, hogy meg tegye helyettem. – hívom fel a figyelmüket, amire felállva hagyom ott õket. Kimegyek a dolgozó szobából.

Nem sokkal azután, hogy kimentem a folyosón várom kicsimet, de nem sokat kell ám gyûlik bennem ez a feszültség már azóta, hogy az apja meg akart bizonyosodni róla, hogy megvédem-e a lányát akár az életem árán is… Kicsim felé fordulok.

- Miért nem tudják elhinni, hogy meg tudlak védeni? – kérdezem meg tõle egybõl, amikor látom egyedül van. Oda lépked hozzám könnyeden és mellkasom simítja meg. Érintése jól esik.

- Elhiszik, hogy meg tudsz védeni, de ne aggódj, nem fogok vissza menni a menhelyre. – néz rám, majd csókot ad ajkaimra, amit viszonozok. – Én azt is szeretem csinálni, amit Rinéknél csinálok. – mondja nekem, de ezt kötve hiszem.

- És mi lenne, ha az apádtól kérnénk kölcsön? – vetem fel a második lehetõséget, mert hát tudom, hogy nem szereti csinálni, bár félek erre meg õ fog nemet mondani.

- Nem akarok az apámtól segítséget kérni. – adja meg a választ, amit legbelül éreztem is. Újabb csókot kapok. – Akkor max majd késõbb lesz menhelyünk, ha lesz, ha meg nem lesz akkor nem lesz, addig is tudunk esetleg arra koncentrálni, hogy inkább egy picit összehozzunk a kutyus mellé. – veti fel az ötletet, ami nekem is tetszik, de biztos, hogy jó ez így?

- Eddig is ezen voltunk szerelmem.

- Tudom, de most többet és jobban rajta leszünk. – kapok tõle egy mohó és szenvedélyes csókot, és hogy tudnék neki nemet mondani? – Szeretnék tõled végre egy kisbabát, úgyhogy nincs vita. – mosolyodik el szélesen és a fülemhez hajolva harap bele. De tudja, hogy mivel tud úgy isten igazán felhúzni. – Szóval menjünk haza és tégy a magadévá, de úgy istenesen. – suttogja fülembe amire „vészjóslóan” felmorranok, de csak halkan. Átölelve magamhoz húzom oda és fenekébe markolva nyomom csípõjét már éledezõ szerszámomhoz.

- Érzed, mit teszel velem? –morranok fel ismét mélyen szemeibe nézve, melyek buján csillognak.

- Érzem szerelmem. –suttogja vissza és nem biztos innentõl, hogy hazáig kibírom, hogy magamévá tehessem.

- Ugye tudod, ha tovább ingerelsz, még a házunkig se jutunk el. –Búgom fülébe finoman bele harapva, amire megsimítja mellkasom és halk érzéki sóhajjal is megajándékoz.

- Akkor jobb, ha sietünk. –Szusszanja nekem, és így kezdek el kihátrálni vele. Nagy nehezen a kocsinál engedem el és beülve indulunk vissza haza.

Az úton combom és ágyékom környékét simogatja, mint ha attól tartana lelankad a vágyam, de ez kizárt. Iránta sose fog. Beállok a garázsunkba szerencsére a kocsi feljáró el van kerítve a kerttõl, így nem tud ide jönni a kis kutyánk. Ám nem bírok tovább magammal és a kocsiban vetem rá magamat.

- Hééé mit csinálsz? –kérdi kuncogva miközben nyakát csókolgatom és harapdálom.

- Magamévá teszlek itt helyben! Magadnak köszönheted. –suttogom érzékien és újból felkuncog, de szerencsére nem ellenkezik.

Az anyósülést hátra döntve mászom felé és hamar megszabadítom ruháitól és érzékien kezdem kényeztetni, aminek köszönhetõen sok-sok ajándékot kapok tõle sóhajai és nyögései formájában. Mint már mondottam a kocsiban tettem magamévá és egy hosszú érzéki szeretkezésben részesítettem õt és õ engem. Imádom, és nem bírok vele betelni.

Miután kocsiban végeztünk a zuhanyzóban, a nappaliban, a konyhában és szinte a házunk minden szegletében magamévá teszem a délután folyamán éreztetve vele, hogy õ a mindenem. Teljesen kimerülve érkezünk meg az ágyba és a egy utolsó lágy rendkívül érzéki szeretkezésben részesítjük egymást, minden féle durvaság nélkül. Csak ezek után alszunk el mélyen egymás karjaiban. Régen volt már ilyen, hogy egy egész délutánt és estét végig szeretkeztem volna, fõleg nem ilyen minõségben.

~*o*~

3 hét telt el azóta, hogy nemet mondtak a menhelyes ötletünkre, de kicsim megígértette velem, hogy nem dolgozom többet, mint eddig, hogy megcsinálhassuk a menhelyet. Így is lett. Betartva ígéretemet talonba tettem a menhelyet és apától se kértem kölcsön. Az elmúlt 3 hétben viszont minden egyes nap szeretkeztünk egy fergetegeset. A szabadnapjaimon szinte csak enni, inni szálltunk ki az ágyból, meg zuhanyozni, de ott sem hagytam neki békén. A munkaidõt viszont úgy oldottuk meg, hogy mind ketten egyszerre dolgozzunk, így minden szabad idõnket együtt tudjuk tölteni.

Reggel van és úgy érkezünk haza együtt, mert én hoztam vittem mindig Rinékhez, aki múlt héten bejelentette, hogy állapotos. Ez egy remek hír volt, de én azt várom, kicsim mikor jelenti ezt be nekem.

- Kicsim… nem késik neked egy hete? –kérdezek rá érdeklõdve a dolgokra, ugyanis én is számon tartom, mikor is jön meg neki.

- Igen, de egy hét még nem sok szerelmem. –Mondja mosolyogva és elnyom egy ásítást.

- Igen nem sok, de egy tesztet nem veszünk, ha majd felébredtünk? –kérdezek rá érdeklõdve, mert jó lenne tudni idõben a dolgokról, hogy esetleg apuka leszek-e és vinnem kell-e dokihoz.

- Apa azt hiszed, hogy ezt magamnak nem tudom kideríteni? Meg nem volt más módja, hogy ezt derítsd? Nem neked el kellett szakítanod minket egymástól és olyan helyzetbe hoztál, ami nagyon fáj. És a kezem fájdalma eltörli amellett, ami a lelkemben okoztál. – mondja el szerelmem érzéseit apjának, amit helyesnek is tartok. – Ez nem olyan dolog, amit csak úgy kimondasz, majd azt mondod következõnek, hogy vicceltél és minden meg van bocsátva.

- Tudom kicsim és tényleg sajnálom. Lehet nem így kellett volna és most már látom, hogy tényleg nem így kellett volna, mert attól még ugyan úgy veszélyben vagy. – mondja kicsim apja de erre szokták mondani, késõ bánat eb gondolat. – Remélem ezért egyszer meg fogsz tudni bocsátani

- Én meg bocsátok neked, de elfelejteni nem tudom amit tettél. Azt mondtad, hogy anyának azt ígérted, hogy mindig megfogsz védeni és nem fogsz nekem fájdalmat okozni. – Csendben hallgatom kicsim és apja beszélgetését, nem igazán akarok most ebbe beleszólni.

- Tudom meg buktam mint apa. – behunyva szemem türtõztetem magam, hogy ne szóljak közben, de ebben igaza van. – Akkor én megyek. – fordul az ajtó felé és kicsim nagyot sóhajt.

- Ha szeretnél, majd gyere el minket néha meglátogatni. – ajánlja fel kicsim neki, amire láthatóan elmosolyodik atya és így lép ki a kórterembõl. Kicsim felé fordulok.

- Ez kedves volt tõled. – jegyzem meg mosolyogva és finoman karját simogatom meg.

- Még is csak az apám. – rántja meg a vállát, igen ebben igaza van. – Ami meg téged illet. – nah szép most engem fog kiokítani, bár lehet megérdemlem. – Nem azért akartam megszabadulni, mert nem jönnél el értem. Tudom, hogy mindig elfogsz jönni értem, csak utáltam a bezártságot. Utáltam, hogy megint meg vagyok kötve és tehetetlen vagyok. – magyarázza el nekem cselekedetének okát. – Azért meg ne legyen bûntudatod, mert nem tudtál megvédeni. Nem voltunk együtt ennyi, de majd ezek után máshogy lesz. – jó kezével simítja meg arcomat, majd oda húzódva hozzám tapasztja édes ajkait enyéimre. Finoman viszonzom édes szerelmes csókját. Lágyan megcirógatva arcát.

- Nekem kéne téged nyugtatnom nem pedig fordítva. – húzom el picit számat.

- Ne aggódj lesz még rá lehetõséged, hogy nyugtass, de amíg itt vagy a közelembe nincs okom félni. – bújik oda hozzám szerelmem, én pedig szorosan magamhoz ölelve adok feje búbjára egy lágy puszit.

~*o*~

Nem sokkal késõbb haza engedik kicsimet és már otthon pakolászik és sürgölõdik, már amennyire a gipsze engedi. Nekem sajnos dolgozni kell, hogy tudjuk fizetni a részleteket és a rezsit is, így esténként kénytelen vagyok egyedül hagyni, de ilyenkor nagyon aggódom érte. Remélem csak, hogy rendesen tud aludni, ám kétlem, mivel olyankor alszik inkább, mikor én is mellette vagyok, ami jól is esik, mert vele aludhatok, de egyben aggaszt is, mert neki nem az én munka idõmhöz kellene igazodnia.

Nem ment vissza a menhelyre dolgozni, pedig tudom mennyire szerette, de õ döntése. A húgomnál kért munkát, aki bele is egyezett nagy nehezen, így titkárnõje lett Rinnek. Nem mintha sok munkája lenne a húgomnak, de hát pénzben viszont többet ad neki, mint amit egy normál titkárnõnek adna. Rin szerintem csak örül, hogy így segíthet nekünk.

Kicsimmel azóta már jó párszor együtt voltunk, de a baba nem sikerült, viszont nem bánkódom, mert jön amikor jönni szeretne. Kicsimet elvittem már nõ dokihoz is, aki szerencsére bíztató dolgokat mondott, hogy sikerült meggyógyulnia kicsimnek, így már nem kötelezõ szednie a bogyókat. Ennek örültem a legjobban, azonban tudom, hogy még ki kell ürülnie a gátlónak a szervezetébõl.

Most azonban munkából nem haza, hanem húgomékhoz mentem, aki készségesen beengedett szerelmemhez. Mögé lépkedve finom puszit adok vállaira, amire meg is ugrik, majd kicsit rémülten néz rám, de meg is nyugszik.

- Szia szívem. – ad édes csókot ajkaimra, amit örömmel viszonozok és finoman ölelem át.

- Szia. Nem akartalak megijeszteni. Ne haragudj. – kérek tõle bocsánatot. Feláll és finoman hozzám bújik, amire automatikusan megölelem szerelmemet.

- Nem vagy fáradt? – kérdezi meg kedvesen, miközben arcom is megsimítja.

- Nélküled úgy se tudnék jól aludni. Nem jössz haza? –válaszolom õszintén.

- Megkérdezem a fõnök asszonyt, hogy mehetek-e? – mondja kicsim, de Rin ekkor válaszol is az ajtóban megjelenve.

- Menjél nyugodtan mára úgy sincs semmi különösebb fontos munka. – hálásan pillantok húgomra, bár egyben kicsit frusztrál is a helyzet, de jobb ha megbarátkozom a helyzettel, hiszen kicsim itt szeretne dolgozni, és valószínû itt érzi magát biztonságban.

- Köszönjük Rin. –mondom ki majd elköszönve húgomtól adok neki két puszit, majd haza megyünk kedvesemmel.

Otthon, alvás elõtt azonban eszünk egy jót, majd úgy dõlünk be az ágyba. Ma este nem kell mennem dolgozni, így csak kicsimmel lehetek. Finoman cirógatom hátát szerelmemnek.

- Kicsim. Mit szólnál, ha lenne egy házi állatunk? – kérdezem meg érdeklõdve szemeibe nézve kicsit félkómásan. –Mondjuk egy kutyus.

- Az nagyon jó lenne! Van a menhelyen egy aranyos kutyus, akit nagyon megkedveltem. –vallja be kicsim és homlokára puszilok, miközben az ágyban fekszünk.

- Akkor alvás után elmehetnénk érte. Mit szólsz kicsim? –kérdem kedvesen, amire határozott vidám bólogatás a válasz. Lassan alszunk el egymás karjaiban.

~*o*~

Alvás után le is zuhanyozunk együtt egy kis pajkos kéjes játékkal vegyítve, ami hihetetlenül jól sikerül. Imádom kicsimet kényeztetni. Imádom minden porcikáját. Felöltözve ülünk kocsiba és megyünk el a menhelyre ahol szemmel láthatóan csillogó tekintettel megy végig és köszön a régi munkatársainak. Látom mennyire boldog itt, így kicsit elgondolkodom a dolgokon. Oda érünk az említett kutyushoz, aki igen csak barátságos még velem is. Megsimogatom, és õt választva töltjük ki a papírokat. Kicsim ölében van a kutyus és egész úton hosszasan gondolkodom. Haza érve mutatja be neki a helyet és ad neki enni kedvesen. Egy kutya ajtót is beszereztem a házunk hátsó ajtójára, mert haza felé be is ugrottunk bevásárolni neki.

A konyhában vagyunk épp az asztalhoz ülve látom kicsimet, ahogy az újdonsült kedvencünkrõl gondoskodik.

- Kicsim gondolkodtam. –Mondom magamra felhívva figyelmét.

- Igen? Min gondolkodtál kedvesem? –kérdi érdeklõdve, mosolyogva.

- Láttam, mennyire szeretnéd a menhelyi munkádat, de a félelem tart vissza, hogy ott dolgozz igaz? –kérdezek rá amire láthatóan elkomorul és bólint.

- Igen, ezért sem megyek vissza oda dolgozni. –vallja be, majd rám néz. –Kérlek ne akard, hogy ott hagyjam a jelenlegi munkám. –mondja ki félve a szavakat.

- Gabrielle kicsikém! Én ilyet nem kérnék tõled. –Mondom rá nézve õszintén és finoman megfogva kezét húzom az ölembe. Hátát simítom meg. –Kicsim én inkább azon gondolkodtam, hogy a mellettünk lévõ üres házat is megvehetnénk, és alakíthatnánk ki egy saját menhelyet. –Mondom elmosolyodva az ötletemet. –Kérnék kölcsön pénzt Rinéktõl, és utána néznénk, hogy mi kell egy ilyen menhely üzemeltetéséhez törvényileg, és akár Rinnel is beszélhetnénk, hogy lehetne az õ új vállalkozásuk. te vezetnéd, de az õ pénzük forogna benne. Te csinálhatnád azt, amit szeretsz, biztonságban, mert Rin biztos adna melléd legalább egy biztonsági õrt. itt lenne a házunk mellett, így könnyedén tudnál menni dolgozni. Nem szeretnélek bezárni, csak azt szeretném, ha azt csinálhatnád, amit szívbõl szeretsz. –Mondom el az ötletemet reménykedve, hogy tetszeni fog neki.