Csak délután ébredek fel. Gyönyörű napsütéses, meleg idő van, én pedig óvatosan felülök és sóvárogva bámulok ki az ablakon. Jó lenne kimenni, de Raydon-sama és Nakama-sama biztos nem engednének ki. Hiszen engem nem tekintenek élőlénynek, csak tárgy vagyok. A tárgyaknak nincsenek érzéseik.
- Ki szeretnél menni? – hallom meg magam mögött hirtelen Nakama-sama hangját, mire összerezzenek.
- Igen – suttogom erőtlenül és lehajtom a fejem. Nekem nincs jogom vágyakozni semmire.
- Akkor gyere – fog meg egy plédet, majd egyszerűen belecsavar és ölbekap.
-Mit csinál? – kérdem csodálkozva. Nem szoktam meg ezt a fajta bánásmódot és kissé félek, mit akar most.
- Ki szeretnél menni, de a sétához még túl gyenge vagy. A doki szerint nem szabad megerőltetni magadat, és ha megtudná, hogy kint mászkálsz saját lábon, akkor Raydon-t, és engem süt roston ropogósra.
- Most csak viccel ugye? – eresztek meg egy kedves mosolyt. Régóta nem mosolyogtam, de ezen valahogy muszáj, olyan képtelenségnek tűnik, hogy az a kedves öregúr képes lenne bántani bárkit is.
- Nem, nem. – rázza a fejét és közben viszonozza mosolyomat. Milyen gyönyörű mosolya van, csak most veszem észre. Jobban illik hozzá, mint a szigorú tekintet, de ezt természetesen nem mondom meg neki. – Halálosan komoly. Nem láttad, hogy fenyítette meg Raydont, mikor Yukiyot először megvizsgálta. Az öregtől még mi is félünk. – halkan kuncogok, mert ezen már muszáj. Nakama-sama nagyon vicces. Nem is olyan ijesztő, mint látszik.
Az ölében visz körbe a kertben, megmutatja a fát mintázó szökőkutat, amit tátott szájjal bámulok. Gyönyörű, egyszerűen bámulatos. Végül leül velem egy padra és az ölébe ültet. Mesélni kezd nekem a birtokról és arról, hogy Yukiyo hogy is került ide. Nem is tudom elhinni, hogy valaki ennyit képes tenni egy olyan senkiért, mint én, vagy Yukiyo. Raydon-sama hatalmas, erős, gazdag ember és az ilyenek nem szokták a mifajtánkra pazarolni a befolyásukat. Hiszen minket nem kezelnek emberi lényként, csupán tárgyakként. Azonban még gyenge vagyok és lassan elálmosodom. Érzem, hogy Nakama-sama feláll és a karjaiban tartva engem, visszavisz a szobámba, majd az ágyba tesz és betakar.
- Jó éjt. Szép álmokat – suttogom félig már alva.
- Jó éjt, szép álmokat neked is.
~*~
Három hét telik el, mióta idekerültem. Már nem félek annyira, de ha valaki kiabál, vagy hangosabban szól hozzám, még mindig összerezzenek. Yume-san a szárnyai alá vett engem és Yu-chant és vigyáz ránk. Raydon-sama is igyekszik nyugodt és kedves lenni és ahogy látom, Yukiyo már megszokta és talán meg is szerette, ami némi aggodalommal tölt el. Nem akarom, hogy ismét csalódjon, ha esetleg a gazdánk mégis megunna minket és kidobna, vagy eladna.
Egyik nap mind a nappaliban vagyunk. Yukiyo Raydon-samával beszélget, Nakama-sama az ablaknál álldogál, Yume-san pedig zongorázik. Gyönyörűen játszik, egészen
- Maaya – hallom meg hirtelen magam mellett Raydon-sama hangját, mire riadtan fordulok felé. – Szeretnél megtanulni, zongorázni?
– Én? – kérdem tágra nyílt szemmel, magamra mutatva. Nem gondolhatja komolyan. Én erre nem vagyok méltó.
- Hát, kispajtás téged hívnak Maayanak – borzolja össze a hajam, én pedig annyira meglepődöm, hogy nem tudok elhajolni. – Igen te. Yume-chan szívesen megtanít. Na mit szólsz hozzá?
- Hát… én… - habozok, mert valóban félek. – Nem is tudom…
- Én szívesen megtanítalak. – karol át Yume-san és maga mellé ültetve máris oktatni kezd. – Az ujjaidat tartsd így… - mutatja, én pedig teszem, amit mond, de igencsak béna vagyok még.
Sokáig gyakorolunk, és arra eszmélek fel, sem Raydon-sama, sem Nakama-sama, sem Yukiyo nincs a szobában. Yume-san türelmesen tanítgat. Nem is veszem észre, csak későn, hogy valaki megragadja a karom és felránt. Odakapom a fejem és Yagani-samával találom magam szemben. A férfi – volt gazdám – vérszomjasan vigyorog és maga után húz. Ám megérzem Yume-san kezét a kezemben, ahogy próbál kiszabadítani.
- Eressze el! – kiáltja.
- Kussolj, ribanc! – ránt rajtam egyet. – Te meg jössz! Végre megtaláltalak kis ringyó kurva! – rettenetesen félek, remegek és a szememben könnyek gyűlnek. Nem akarok elmenni vele! Nem!
- Engedd el! – hallok meg egy ismerős hangot, és mikor odanézek, Nakama-samát pillantom meg. Szemei villognak a dühtől.
-Pofa be te féreg! – fröcsköli Yagani-sama. Yume-san próbál elhúzni, de volt gazdám fejbecsapja a kezében tartott piszollyal, mire az asszony összeesik. Én aprót sikkantok a félelemtől.
A hangokra Raydon-sama jelenik meg a dupla ajtóban, mögötte Yukiyo áll, rémülettől reszketve. Nakama-sama eléjük áll, így ők távoznak, gondolom Raydon-sama biztonságos helyre viszi Yu-chant.
- Még egy lépés és vége ennek a korcsnak – köpi a szavakat Yagani-sama és keze erősen a csuklómra fonódik. Nagyon fáj, erős a fogása és félek, eltöri a csuklóm. – Most szépen elengedsz, és viszem magammal, ami az enyém.
- Csak szeretnéd! – dörren rá Raydon-sama, mire ex-gazdám félig elenged, így már alig tart. – Ereszd el a fiút! – Raydon-sama hangja dühtől csattan, látom, hogy nagyon mérges, hiszen a saját otthonában fenyegetik.
- Mégis ki a rosseb vagy? – vicsorog Yagani-sama vészjóslóan.
- A rémálmod – Raydon-sama hangja hideg, mint a jég, a levegő szinte megfagy a közelében, az én szívem is kihagy pár ütemet. Sosem láttam még embert ilyen dühösnek, mégis higgadtnak. – Higgy és rettegj! Nem szólok, többször engedd el a fiút! – megérkezik a testőrség többi tagja, így Yagani-sama elenged, de én csak állok bénultan. Nem tudom, mit csináljak. Félek és reszketek. – Maaya, drágám - szólal meg lágyan Raydon-sama – kérlek, gyere ide mögém. Már nincs semmi baj, biztonságban vagy. – kinyújtja a kezét, és fél kézzel húz maga mögé.
Ám Yagani-sama felemeli a pisztolyát és rám céloz. Raydon-sama éppen akkor ugrik elém, amikor a lövés eldördül, ő pedig pár pillanattal később a földre rogy.
- Neeeeeeee! – kiáltja sikítva Yukiyo és odarohan, majd Raydon-samára veti magát. Nakama-sama azonnal telefonál mentőkért, én sírok, ő pedig próbál onnan elhúzni és megnyugtatni.
-Nem lesz semmi baj – mondja határozottan, majd letérdel, hogy megpróbálja elállítani a vérzést.
Én nagyon félek. Hála istennek, hamarosan megérkeznek a mentők és elviszik Raydon-samát. Yukiyo és Nakama-sama is vele mennek, én pedig ottmaradok Yume-sannal és pár mentőssel, akik megpróbálják eszméletéhez téríteni. Az egész az én hibám. Ha nem lennék itt, akkor Yagani-sama sem jött volna ide, és most Raydon-sama nem küzdene az életéért. Yagani-sama holtteste eltűnt, gondolom Nakama-sama emberei vihették el, hogy ne kelljen magyarázkodni a mentősöknek. Mikor bekötik Yume-san fejét, a fiúk felviszik a szobájába. Engem nem engednek be, azt mondják, pihenésre van szüksége, és én is pihenjek le. Megnyugtatnak, nem lesz semmi gond, Raydon-sama erős, meg fog gyógyulni.
Engedelmesen a szobámba megyek, de nem tudok mit csinálni. Csak ülök az ablakban és nézek kifelé. Hasznavehetetlennek érzem magam, egy korcsnak, amelynek nem lenne szabad itt lennie.
~*~
Nem is tudom, mennyi idő telik el, mikor végre hallom, hogy valaki a szobám felé lépdel, majd kopog.
-Szabad! – szólok ki halkan, de az illető így is hallhatja, mert nyílik az ajtó, és Nakama-sama lép be. – Hogy van Raydon-sama? – kérdem egyből, majd a szám elé kapom a kezem. Illetlen voltam és összerezzenek, amikor a hatalmas férfi elindul felém. – Elnézést… elnézést! – suttogom félve, ahogy megáll előttem. – Bocsásson meg! Nem… nem akartam… én…
-Semmi baj – teszi a fejemre a kezét és simogat meg. - Biztos aggódtál. Raydon jól van, fel fog épülni. Yukiyo még bennvan nála, este hazahozom.
-Hogy vagy Yu-chan? – emelem fel a fejem, hogy Nakama-sama szemébe nézhessek.
-Nagyon odavan szegény – sóhajt és leül az ágyamra. – Gondolom te is. Yume?
-Azt mondták, ne zavarjam – válaszolom halkan. – Az én hibám, ugye? Az enyém!
-Dehogy a te hibád! – legyint kissé bosszúsan Nakama-sama. – Senki más nem tehet róla, mint az a szemét Yagani. De hála égnek halott, már nem fog neked gondot okozni. Most már minden rendbejön – mondja barátságosan.
Kissé kétkedve nézek rá, hiszen velem senki sem szokott kedves lenni. Hiába vagyok itt már három hete, és hiába mond Yu-chan bármit is, én nem tudok olyan könnyen megbízni ezekben az emberekben, mint ő.
Aznap éjjel nehezen tudok elaludni, pedig Yu-chan megnyugtat, minden rendbe fog jönni. Ám ő is aggódik. Három hét Raydon-sama nélkül, mert addig fogják benn tartani az orvosok. Nem is attól félek, hogy meddig lesz benn, de inkább attól, ha meghalna, velem és Yu-channal mi történne. Akkor új gazdához kerülnénk, hiszen kizárt, hogy Nakama-sama megtartana minket. Ő nem gazda, ő is szolga, hiába mondja, hogy nem. Ő szolga.
~*~
Lassan letelik a három hét. Yume-san hála égnek pár nap alatt felgyógyult, és folytatta az oktatásomat. Yu-chan minden nap bemegy a kórházba, és csak késő este jön haza. Nélküle kissé unalmas és üres a ház, de Nakama-sama igyekszik velem kedvesnek lenni. Mindent megmutogat, sokat beszélget velem, és elvisz vásárolni is. Kapok egy rakás nyugati és hagyományos japán ruhát is. Valahogy jó érzés vele lenni, de még mindig feszélyez, hogy nem tudom, mit is várjak ettől a háztól, ezektől az emberektől.
Végre, amikor Raydon-sama hazatér, hatalmas üdvrivalgás fogadja. Yu-chan láthatóan nagyon boldog, de meg is érdemli. Látszik, hogy gazdánk törődik vele, szereti, vagy legalábbis még most. Azonban Yume-san gondterhelt arccal lép oda Raydon-samához.
- Elnézést, de az apja most telefonált, hogy itt vacsorázna önnél a feleségével és két üzlettársával – mondja, mire látom, Raydon-sama arca megkeményedik.
- Még ez is! – sóhajt, és egy fintor terül szét az arcán. - Alig érek haza, kezdődnek a gondok. Gyere, Yukiyo, ha a vénség és a fiatal felesége idejönnek, alaposan fel kell készülnünk.
- Nem értem – rázza a fejét Yukiyo, és én sem tudom, mi folyik itt, de nem merek kérdezni.
- Puccparádé a nőstény és a vendégek kedvéért – magyarázza idegesen, amiből azt veszem ki, nem nagyon szereti a családját.
Yu-chan csendesen bólint, majd felmegy a szobájába. Nemsokára én is követem, hiszen tudom, mi az illem. Raydon-sama ugyan nem mondta, de jelezte, hogy azt akarja, mindketten megjelenjünk a vacsorán.
Gyorsan lefürdök, majd megfésülködöm és fehér inget, szürke öltönyt öltök. Nem nagyon szeretem az ilyesmit, de muszáj megjelennem. Amikor kilépek, és meglátom Yukiyot a gyönyörű gyöngyházszínű kimonóban, amely az egyik legszebb darabja, szinte rondának érzem magam. Én a nyomába sem léphetek Yukiyonak, hiába vagyok idősebb. Ő gyönyörűbb, frissebb, kívánatosabb nálam is.
-Félek – vallja be, majd kezét az enyémre teszi. – Olyan rossz előérzetem van a ma estével kapcsolatban.
-Nem lesz semmi baj, Yu-chan – szorítom meg a kezét. – Ha meg mégis, a gazda majd elsimítja.
Halványan elmosolyodik. Szerelmes, ezt látni rajta, de ő is tudja, én is tudom, ezt soha senkinek nem szabad látnia rajta. A szerelem tiltott érzés a számunkra.
Pontosan hét órakor már lenn ülünk a nappaliban, amikor egy idősebb úr és egy fiatal nő érkezik. Az idős úr biztosan a gazda apja, de hogy a fiatal nő ki lehet, azt nem tudom. Talán a felesége? Csinos hölgy, de nekem egyáltalán nem tetszik, látszik, hogy csak pénzt akar, és alig lehet idősebb Raydon-samánál. Talán még fiatalabb is nála.
- Fiam! - szólal meg az öreg. - Örülök, hogy jól vagy.
- Apám! – hajol meg kissé előre Raydon-sama. - Látom, elhoztad a kiegészítőt is.
- Hogy beszélsz anyádról? – kérdi az öreg, mire én és Yu-chan is egymásra nézünk. Tehát tényleg az öreg felesége. Minket már annyira nem lep meg, hogy idősebb férfiak fiatal nőkkel, fiúkkal élnek együtt, a mi világunkban ez megszokott. - Ők kik? – néz ránk az öreg.
- Ő itt Yukiyo, ő pedig Maaya – mutat be minket gazdám, mire meghajolunk, elvégre a tiszteletet meg kell adni, bár ezek az emberek cseppet sem tetszenek nekem.
-Örvendek, hogy találkoztunk – mondja Yukiyo, majd hirtelen megdermed.
Két másik ember is belép, egy férfi és egy nő, mire Yu-chan szó szerint elsápad, én pedig pontosan tudom, miért is. Azok az emberek a szülei. Yukiyo egyszer beszélt róluk, talán három, vagy négy éve, amikor egyszer szóba került a család, de soha nem említette, hogy ismernék Raydon-sama apját. Talán ő sem tudta. Látom, hogy Raydon-samának sem tetszik a nő és a férfi tekintete, amelyben tömény undor és gyűlölet lapul, de nem dobhatja ki őket.
Yume-san hamarosan bejelenti, hogy tálalva van, így átvonulunk az étkezőbe. Én Yu-chan mellett ülök, mellettem Nakama-sama, Yukiyoval szemben azonban az anyja ül, aki le sem veszi róla a szemét. Yukiyo hozzám bújik, egyik kezével az én kezemet szorítja, mintha védelmet keresne. Annyira sajnálom őt. Nekem sosem volt családom, nem tudom, milyen lehet az, neki volt, de nem kellett nekik. Végül eszünk, és a desszertig nincs is baj, de Yu-chan alig bír enni, hiába hajtja le a fejét evés közben, tudom, hogy fél. Nakama-sama tapintatosan úgy tesz, mintha nem venne észre semmit, de látom, ugrásra készen figyeli az eseményeket. Raydon-sama már szólna, mikor Yukiyo anyja kinyitja a száját. És már halljuk is.
- Még mindig olyan kis koszos szenny vagy, mint voltál, Tomoya! – fröcsögi gusztustalanul.
- Elnézést kérek – mondja halkan Yukiyo, majd feláll, és szinte rohanva menekül kifelé. Futnék utána, de Nakama-sama leint, így maradok.
Raydon-sama azonban felpattan és dühtől szikrázó szemekkel veti oda:
- Az üzleti megbeszélésnek vége! - hangja vészjóslóan cseng. – Arra van az ajtó, és tekintsék semminek azt, amit az apám ígért.
- Fiam ezt nem teheted! – kiabál az apja – Ez az én cégem is!
- Csak volt! Már tíz éve az enyém, és ha nem fogod be, elvonom a járadékodat. Akkor miből fogod a nőcskédet pénzelni? – vet rá egy olyan pillantást, hogy belémfagy a lélegzet. – Arra van az ajtó! Ha akarsz valamit, gyere vissza egyedül… Addig ne is lássalak. Nakama kísérd ki a „vendégeket”! – fordul Nakama-sama felé.
- Ezt még nagyon megkeserüli – acsarkodik Yu-chan anyja.
-NE fenyegessen! – szólal meg Raydon-sama, majd elfordul.
Én nagyon félek, mi lesz Yu-channal, de nem merek mozdulni. Pedig utána mennék, hogy megkeressem, megvígasztaljam. De ahogy látom, Raydon-sama már megy is. Nakama-sama pedig közben kikíséri a vendégeket, akik még szitkozódnak, de engem túlságosan leköt a Yukiyo miatti aggodalom.
Yume-san az ágy mellé ül és nyugtatóan beszél hozzám. De én nem bízom benne. Nem tudok bízni. Nem megy, egyszerűen nem. Túl sok minden történik hirtelen. Amikor meg akar simogatni, elhúzódom és félve, bizalmatlanul nézek rá. Félek tőle. Yukiyot akarom magam mellé, ő nem olyan,mint ezek itt mind. De lehet, már neki is mindenfélét bemeséltek. Nem hagyhatom, hogy megint elhitessék vele, szeretik.
Aztán kopogás után belép egy férfi. Orvosfélének nézem. Azokkal pedig eddig rossz tapasztalataim voltak.
- Hayato-sama! - mosolyodik el Yume-san - Megjött?
- Igen. Ő Maaya? - mutat rám.
- Igen, ő Maaya - mondja Yume-san, majd hozzám fordul. - Gyere kicsim, Hayato-sama meg szeretne vizsgálni.
Én azonban azon nyomban elbújok Yume-san háta mögé. Eszemben sincs kijönni onnan. Bizalmatlan, félős pillantásokat vetek a férfira, aki tanácstalanul teszi le a táskáját, látszólag nem tudva, mit is kezdjen velem. Végül fejcsóválva néz rám.
- Maaya-chan - szól hozzám türelmesen Yume-san. - Hagyd, hogy az orvos megvizsgáljon.
Én azonban a fejem rázom. Nem, azt nem akarom! Semmiképpen sem! Az orvosok csak rosszat jelentenek. Ekkor nyílik az ajtó és Yu-chan jön be rajta a gazdájával. Ahogy látom, mulatságosnak tartanák a helyzetet, ha nem lennék ilyen helyzetben.
- Maaya-chan! - szól rám Yu-chan - Hagyd, hogy az orvos végezze a dolgát. Engem is ő gyógyított meg.
Ránézek Yukiyora. Ha őt is ez az ember gyógyította meg, talán nem lesz baj. Végül hajlandó vagyok előjönni, de nem engedem magam megvizsgálni, míg Yukiyo nem marad benn és nem fogja meg a kezem. Hayato-sama óvatosan leszedi a kötéseket, megvizsgál. Fáj, sokszor fel is szisszenek, de türelmes vagyok. Aztán beköti a sebeimet és távozik. Yukiyo mellettem marad és mellém fekszik. Faggatni kezdem és kiderül, már úgy-ahogy megbízik Raydon-samában. Épp ezért intem óvatosságra, hiszen már számtalanszor becsapták, eldobták, elárulták. Tudja, hogy féltem.
Aztán mesél nekem arról, hogy hogy mentette meg a gazdája a Fujinál, amikor elrabolták és bántották. Nem tudom, mit higgyek, hiszen lehetett csel is. Talán a gazdája bérelte fel azokat az embereket is, hogy jobb színben tűnjön fel.
Később Yukiyo kimegy. Nagyon fáradt vagyok, így megkérem, hagyjon pihenni, hogy meggyógyulhassak. Apró, finom puszit lehel az arcomra és megsimogatja a vállam. Nagyon hiányzott már ez az érintés. Drága kicsi Yu-chan. Remélem, nem fogsz csalódni.
Lassan elnyom az álom.
~*~
Éjjel felébredek. Rosszul vagyok. Fáj a gyomrom és szédülök. Próbálok felkelni, mert nem akarok kiabálni. Nem lenne értelme, mert senki sem törődne velem. Araszolni próbálok az ágy széle felé, de nem megy. Hirtelen hatalmas árnyék tornyosul felém, mire felpillantok. Ijedten hőkölök hátra a fölém hajoló alaktól. Félelmetes. Szemei zölden világítanak a félhomályban, mint egy démon tekintete.
- Kérem… Kérem, ne bántson… - suttogom halkan, halálra rémülten. Félek. Nagyon félek.
- Nyugalom, csak segíteni vagyok itt – válaszol halkan és kedvesen a férfi. Ez nem Raydon-sama. Valaki más.
- Csak… a mosdóba szeretnék kijutni – suttogom. Nem tudok hangosan beszélni.
- Segítek… - emel fel gyengéden.
Nem tudok ellenkezni, mikor kivisz a szobából. Félve, gyengén kapaszkodom belé. Nagyon rosszul vagyok, érzem, hogy hányinger kerülget. De nem merek szólni. Végre kiérük és letesz a földre, de még fog. Épp csak annyi időm van, hogy a vécé fölé hajoljak, már jön is kifelé, amit Yukiyo belém tudott erőltetni. Szédülök, fáj a fejem, kavarog a gyomrom és ha ez a férfi nem tartana meg, el is esnék. De ő biztosan tart, a hátamat simogatja az egyik kezével, másikkal a derekamat öleli át. Valahogy biztonságot ad, de cseppet sem bízom benne. Olyan nyomorultul szánalmasnak és védtelennek, kiszolgáltatottnak, szánalmasnak érzem magam. Szégyellem, amiért egy ilyen hatalmas, erős embernek így kell látnia engem. Kimerülten lihegek, mialatt ő vizet ad nekem és megtörli a számat.
- Visszaviszlek, jó? - kérdi halkan, mire bólintok. - A nevem Nakama.
- Na... kama... sama - suttogom erőtlenül.
- Csak Nakama - mondja, majd felkap és visszavisz a szobába.
Gyengéden tesz be az ágyba, majd betakar és megsimogatja a homlokom. Nem tudom, milyen indíttatásból, de egyik kezem keze felé araszol és erőtlenül megfogja. Nem akarok egyedül maradni. Azt szeretném, hogy maradjon, de nem merem kérni. Úgy látszik, megérti, mert leül mellém és nem tágít, míg el nem alszom. Most olyan békés minden. De nem bízom benne, csak épp... megnyugtat a jelenléte.
~*~
Másnap reggel valamivel jobb közérzettel ébredek. Kipihentebbnek is érzem magam. Nakama-sama már nincs ott, talán elment, miután elaludtam. Fura módon, hiányzik. Ilyet még sosem éreztem. Sosem hiányzott senki, kivéve Yukiyot. Még gyengének érzem magam, de a hányinger, a fejfájás és a szédülés elmúlt. Oldalra fordítom a fejem. Melegem van, de nincs erőm felkelni és kinyitni az ablakot. Aztán léptek zaját hallom. Erős, határozott léptek. Nem Yukiyo. Talán Raydon-sama. De ahogy nyílik az ajtó, szemeim elkerekednek. Nakama-sama lép be. Most már van alkalmam jobban megcsodálni is. Magas, nagyon magas, még Takashi-samánál is magasabb talán. Hosszú barna haját összefogva hordja, arca markáns, mégis barátságos, szemei zöldek, érdeklődőek, ugyanakkor látszik rajta, megszokta a kemény munkát. Teste izmos, arányos, bőre világos, izmai rugalmasak. Kemény fickónak tűnik. Kényelmes világos nadrágot és fehér inget visel, nyakkendő nélkül. Kezében tálca. Talán reggelit hozott nekem? Ez a felismerés mellbevág, hiszen eddig sosem részesültem ilyen gondoskodásban. De mi van, ha ez is csak egy trükk, hogy elhitessék, nem kell félnem, aztán egy alkalmas pillanatban lepasszolnak majd valakinek.
Nakama-sama az ágyhoz lép és leteszi a tálcát az ágyra.
- Jó reggelt! Hogy érzed magad? - kérdi kedvesen.
- Jó reggelt, Nakama-sama! - válaszolok illedelmesen és lassan felülök, meghajolok. - Köszönöm, már jobban.
- Pihenj csak - int le. - Nem kell hajlonganod. Hoztam reggelit. Egyél!
- Igenis - hajolok meg és enni kezdek. - Hol van Yukiyo? - teszem fel a kérdést.
- Még alszik - hallom a választ. - Ha felkelt, majd beküldöm, jó?
Bólintok. A reggeli felvágott, pirítós, gyümölcs és tea. Nagyon finom. Nakama-sama mellém ül, ami feszélyez, de nem merek neki szólni. Nem tudom, hogy reagálna. Nem tudom, ki ő. Úgy döntök, megkérdem, csak nem harapja le a fejem.
- Nakama-sama... ön... ön Raydon-sama... rokona? - kérdem félve.
- Nem. Dehogyis! - nevet fel. - A testőre vagyok.
- Tehát szolga - bólintok, mire szemei elkerekednek.
- Nem éppen. Nem vagyok szolga - rázza a fejét.
Félredöntöm a fejem. Ezt nem értem. Mi az hogy nem szolga? Aki nem gazda, az szolga, ez mindenhol így van. Akemi-sama is Takashi-sama szolgája, mert mindig engedelmeskedik neki. Aki engedelmeskedik, az nem gazda, az nem úr. Megrázom a fejem.
- Ez bonyolult - vallom be. - Nem értem.
- Majd megérted egyszer - simogatja meg a fejem, és én fura mód nem húzódom el.
Talán azért nem, mert nem tekintem gazdának. Ő nem gazda. Ő olyan, mint én, de mégsem egészen. Nakama-sama mesél nekem Raydon-samáról. Hallgatom, mert igen érdekes, de nagyon fáradt vagyok, így egy idő után magamra hagy. Pihennem kell még, ő pedig ezt tudja. Alig megy ki, már el is nyom az álom.
A földön fekszem, rémülten. Gazdám fölém magasodik, a kezében egy korbáccsal. Tudom jól, miért kapom a büntetést. Nem tudtam kielégíteni a vendégét. Összehúzom magam, testem meztelen és mindenem fáj. A vendég durva volt, és én ellenkeztem. Shounoguchi-sama jogosan büntet meg engem. Engedetlen voltam. Büntetést érdemlek. Szemeimben könnyekkel tekintek fel rá, bár tisztában vagyok vele, ez nem fogja őt meghatni. Semmi sem hatja meg, a könnyeim még jobban felingerlik.
- Csalódtam benned, Maaya - mondja hideg hangján. - Szégyen hoztál rám, rühes dög!
- Sa... sajnálom... gazdám... - mondom reszketve.
- Kussolj, rohadék! - ordít, és meglendíti a korbácsot.
Megérkezik az első csapás, és én felüvöltök. Összébb húzom magam, kezeimmel a fejemet védem. De gazdám nem hagyja abba, csak jön a csapás csapás után, míg már ordítani és sírni sincs erőm. Egy idő után már nem is érzem a csapásokat. Aztán gazdám eldobja a korbácsot és a hajamnál fogva ránt térdre. Alig bírom megtartani magam, vérem folyik, én pedid szédülök. Shounoguchi-sama egy éve a gazdám, de ő sem bánik jobban velem, mint a többiek. Remegve nézek rá, nem tudom, mit várjak. Kezeim bénultan lógnak az oldalam mellett.
- Úgy látszik, kezdesz öregedni, te kis piszok - suttogja sötéten. - Ugye tudod, mi történik a magadfajta öreg kurvákkal, Maaya?
- Igen... gaz... gazdám - suttogom halálra váltan.
- Már öreg vagy. Hasznavehetetlen, és rohadt. Senki sem leli örömét benned - lök a földre, így a hátamra kerülök. - Ideje, hogy megszabaduljak tőled. Már nincs rád szükséged.
- Gazdám... könyörgöm - szedem össze minden erőm és a lábaihoz borulok. - Könyörgöm, ne... ne... te...gye... - fakadok sírva, de csak belém rúg, így elesek.
- Szállj le rólam, te korcs! - rúg újra belém, mire felnyögök - Ne merészelj hozzám érni!
Magamra hagy. Sírni kezdek és reszketve húzom össze magam. Félek. Nincs szüksége rám, ami egyet jelent azzal, hogy meg fog öletni. Ő maga nem fog megölni, annál többre tartja magát, hogy egy semmi kis riherongyot saját kezüleg nyírjon ki.
Hideg van, fázom, így kezeimmel próbálom magam melengetni. Nem sok sikerrel járok. Rettenetesen reszketek, és nem is ok nélkül. Félek. Eszembe jut Yukiyo. Szegény kis védtelen kölyök. Vajon mi lehet vele? Lehet már nem is él szegénykém. Annyira szelíd és engedelmes, gyönyörű fiúcska. Talán megvette valaki. Remélem, jobb sorsa van, mint nekem.
Nem tudom mennyi idő telik el, mikor hangokat hallok. Lépések közelednek, én pedig még jobban megrémülök. Amikor kinyílik az ajtó, vinnyogva húzódom a sarokba, menedéket keresve, természetesen teljesen feleslegesen. Úgyis megtalálnak. Két nagydarab, háromajtós szekrény lép be a szobába, amikor meglátnak, elvigyorodnak.
- Úgy látszik, tudja mi vár rá - vihog az egyik. - Na, gyere te kis semmirekellő! Gyere ide, amíg szépen mondom.
Odakúszom a lábaihoz, mire a hajamnál fogva felrángat. Felnyüszítek, amiért kapok egy hatalmas pofont, de akkorát, hogy ha a tag nem fogna, menten a falnak csapódnék. Aztán a nyakamra egy nyakörv kerül pórázzal és a tag már meg is rántja. Alig állok a lábamon, így el-elbotlok, jutalmam egy rántás, vagy rúgás.
- Mi lenne, ha elszórakoznánk vele, mielőtt kinyírjuk a kis ringyót? - kérdi a másik tag. - A főnök nem hiszem, hogy ellenezné.
- Tőlem - röhög fel az első. - Elvisszük, megdugjuk és agyonverjük.
Rémülten hallgatom a beszélgetést. Hamarosan már a kocsiban találom magam, ahogy utazunk. Én természetesen a hátsó ülés mellett a padlón térdelek, a tag fogja a pórázt, közben egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét. Rövidesen megérkezünk egy kihalt, néptelen helyhez. A második tag kinyitja az ajtót és bemászik mellém, míg gorilla egyes lehúzza a sliccét és azon nyomban a számba tömi. Mukkanni sincs időm. Érzem, hogy gorilla kettes öve is enged, majd hirtelen megérzem vastag, izmos farkát a hátsómban. Gyorsan lerendeznek, én pedig annyira kimerülök, hogy ellenkezni sem tudok, amikor kirángatnak a kocsiból és belém rúgnak. Az első pár ütést és rúgást még érzem, de aztán elsötétedik a világ.
~*~
Nem tudom, hogy mikor ébredek fel, és hol vagyok, de amikor magamhoz térek, valami puha van alattam, és be vagyok takarva. Talán ez a Mennyország? Meghaltam volna? Kinyitom a szemem. Egy szobában vagyok, egy ágyban. Oldalra fordítom a fejem és a szemeim elkerekednek. Yukiyo alszik mellettem. Nem bírom elhinni. Az én gyönyörű Yukiyom, akit mindig féltettem és vigyáztam rá. Arca még mindig gyönyörű, a rajta levő yukata káprázatos. Teste légies, haja ragyog. Jó bőrben van, mint akit kincsként őriznek. Lassan mocorogni kezdek, kényelmetlen ez a testhelyzet, és ezzel elérem, hogy ő is felébredjen. Rám emeli gyönyörű szemeit és elmosolyodik.
- Yu... Yu... chan... - suttogom halkan. Alig bírok beszélni, a torkom ég és kiszáradt. - Te... vagy...
- Én vagyok, Maaya - suttogja halkan, hangja mint a patakcsobogás. Megpuszilja az arcom. Még mindig milyen puhák az ajkai, bársonyos a kis bőre. - Ne félj! Biztonságban vagy - mondja megnyugató hangon.
- Hol... vagyok... - kérdem nyögve.
- Raydon-sama házában. Ő a gazdám - válaszolja, mire megremegek. Tehát őt is eladták. Szegénykém, nem kellett már Takashi-samának. - Nem, ő nem nyúlt hozzám és nem bánt. Ő hozott ide, mert... - nem folytatja, de megértem. Biztos könyörgött értem a kis drága. Remélem, a gazdája nem fogja bántani. - Hozok enni. Éhes vagy, ugye?
- I... igen... - suttogom erőtlen hangon. Valóban nagyon éhes vagyok.
Feláll és megsimogat, majd kimegy. Én aggódva nézek utána. Remélem, nem fogják megszídni, amiért enni hoz nekem. Míg visszajön, szemrevételezem a szobát. Kedves helyiség, igazán bájos a halvány falaival, a nagy ablakkal, a szekrénnyel, az asztallal. Még egy tévé is van. A gazdája jól bánhat vele, vagy ez csak a látszat. Talán boldog itt.
Hamarosan vissza is tér. Tálcát hoz, amit letesz az ágyra mellém, majd leül és etetni kezd. Nagyon éhes vagyok, szinte rágatlanul nyelem le az ételt. Mostanában nem sok ételt kaptam, volt gazdám szerint csak elhíztam volna tőle. Nem kérdez, ahogy én sem. Most nincs itt az ideje. Ki vagyok merülve, felülni sem tudok, annyira fáj mindenem.
Hirtelen kopognak és nyílik az ajtó. Hatalmas, fekete hajú, szúrós szemű férfi lép be. A láttára majdnem magam alá vizelek. Yukiyo azonnal letérdel a padlóra és meghajol. Ő lehet a gazdája. Reszketek, ahogy rám néz.
- Bocsásson meg, Raydon-sama! - szólal meg szelíden Yukiyo - Maaya még nagyon gyenge. Kérem, ne legyen rá dühös! Kérem!
- Nem vagyok rá dühös - hallom meg a férfi hangját, amelyben nyoma sincs kegyetlenségnek. Hangja inkább kedves és aggódó. - Yume mondta, hogy Maaya felébredt és kiváncsi voltam, hogy érzi magát.
- Jó... jól... Raydon... sama - pihegem halkan.
- Pihenj csak és erősödj meg, rendben? - lép közelebb, mire ösztönösen húzódok hátrébb. Félek tőle. Olyan félelmetes. - És ne félj, Maaya, már senki sem bánthat. Itt senki sem fog hozzád érni.
Értetlenül és bizalmatlanul vizslatom a férfit. Nem akar bántani? Nem hiszek neki. Nem tudok hinni neki. Kinyújtja nagy kezét, és előbb Yukiyo hajába túr, majd az enyémbe. Ösztönösen rezzenek össze és húzom össze magam. Nem szoktam hozzá, hogy megsimogassanak. De Yukiyo nem húzódik el, talán ő már megszokta. Engedelmesen hagyja, hogy gazdája megsimogassa a buksiját.
- Yukiyo, beszélni szeretnék veled. Kettesben - mondja a férfi, mire látom, hogy Yu-chan megijed. Talán a gazdája bántani akarja, amiért segített rajtam. - Nen félj, Yume addig vigyáz Maayara, nem esik semmi baja, jó?
- Igen, Raydon-sama - bólint engedelmsen, majd feláll.
Gazdája bosszúsan sóhajt, nem értem miért. Talán mert Yukiyo nem elég gyors? Kimennek, és Yukiyo még egy megnyugtató pillantást küld felém. De nem vagyok nyugodt. Ahogy kimennek, egy idősebb nő jön be, aki Yume néven mutatkozik be. Összerezzenek, ahogy leül. Nem tudom, mire számítsak.
