|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Laurent | 2010. 05. 13. 18:24:54 | #4992 |
Karakter: Kuro (Yukinak)
Nos, az én hőn áhított kis egzotikus... Hm... Hogy is fogalmazzak, rohamstruccom feltámadt, igaz, nem éppen úgy, mint egy páva, elegánsan, és csípve, hanem szó szerint lerohanva, de hát istenem. Ezért is akartam játékot, és nem elemre működő kiskutyát... Félmosolyra húzom a szám, és nézem, ahogy lassan szépen életre kel, és halkan megkérdezi, merre is leledzik ő... de ha egyszerűen annyira érdekes, mintha egy cukrászdában állnék ezernyi új sütemény előtt... áá... Mibe is kóstoljak először? Ahogy megragad, és rázogat kedvesen, halkan susogva a fülecskémbe... de azért, mert ő az én játékom, még nem tehet meg mindent. Úgy nézem, hogy most az elején le kell tisztázni mindent, mert tűrök ilyet a házmban senkitől. Igaz, a szomszédok, akik még élnek talán, megszokták az ilyet, de akkor is! Nyugodt maradok, elvégre ez is el fog múlni, meg ha nem, akkor teszek róla. Nem izgatom én magam akkor sem, ha így viselkedik. Hiszen majd megtudja, mi itt a módi. És türelmes ember hírében állok. Na tessék. Az én madárkám tipikus eset. Vergődik a kalitkában, rikoltozik, és még csíp is. Az anyukád szép lány volt! Itt most lassítasz! Hiába is akarsz kirepülni, az ablak zárva, és idegen tájon talán még te sem igazodnál el, főleg ha néhány ragadozó vár rád odakint... És tudják, hogy repülnél, de most nekem fogsz dalolni, kedves! Kicsit kezd fárasztó lenni ez, elég kitartó, ez tény, nemhogy az energiáját valami másra fordítaná. Érzem, hogy tekintetem egyre fagyosabb, pedig belül mulatok. Ki hitte volna, hogy ez ilyen izgalmas? Ha tudom, már hamarabb megkeresem!
Miután nem tudok magyarázni rendesen, ha bizkózok közben vele, úgy döntök, hogy kicsit kiiktatom, és lekötöm a figyelmét... mondjuk a lepedőmmel. Vagyis ami maradt belőle, és nem is tart sokáig, lévén úgy tűnik, jobb kondícióban vagyok, mint ő. De lám, úgy tűnt, hogy nem kötöztem meg eléggé, hiszen már vetődik is, akár egy kiéhezett hernyó... Nem tehetek róla, így megkötözve arra hasonlít. Lehet egyszerre valami idegesítő és vicces is? Szegény kicsi madárka az egyik kalitkarácsnak ütközött. Egye fene. Meggyógyul. Halkan, vészjósló halkan mondom el neki, lassan és érthetően, akár egy gyereknek, hogy kuss. Nagyon kevés szabály van ebben a házban, de neki ezalatt a pár perc alatt sikerült mindet fellelnie, és bemutatnia. Kész, nem bírom tovább. Úgy látszik, nem ért a szép szóból! Pedig igazán olyan szépen mondtam neki! Két kézzel megragadom, és az ágyhoz szorítom. Sajátkezűleg, mert már nem bízok ezekben az ócska rongyokban.. Jut eszembe, takarítani kellesz itt.
És végre kiereszti a hangját. Az én kis madárkám vészkiált... Vészfütyörészik... Jéghideg félmosoly ül arcomra. Arcommal gyorsan közelítek felé, és amíg van alkalom, kihasználom. Lopok egy kis édességet magamnak, és máris látom hogy ez egy új édesség, és finomabb a többinél. Igaz, megpucolni nehéz, de nem lehetetlen. Újra sikít, és kénytelen vagyok kicsit elhúzni a fejem tőle, és feljegyezni magamban, hogy esetleges rongycsomókat érdemes itt tartani.
Elég volt. Nem tűröm ezt itt. Végignyúlok rajta, erősen hozzápréselődve, mozgásban gátolva őt, és érzem, hogyne érezném, ahogy megrándul. Jesszus... Ha most megeheetném... apró citromkarikákkal és egy kicsi csokiöntettel... azt hiszem, kicsit le kell nyugtatnom, hogy a határidő már nem szorítja. És ha nem ért a szép szóból! Most már erősebben akar magáról lelökni, de én elhatároztam valamit, méghozzá hogy értelmes humanoidféle módra beszélek vele, és nem is fogom magam vissza, és úgy tűnik, hogy végre sikert aratok. Elértem, hogy figyeljen rám. Azok a macskaszemek fújtatnak rám, szótlanul, és villámokat szórva, teli kavargással, érzelmekkel... te jó ég, én most grillpartit fogok rendezni! Eji! Most rajtam a sor, hogy megint halkan, a lehető leg,,szebb” mosolyomat húzzam fel. Úgy érzem magam, mint egy vadmacska, aki a száját nyalogatja a vacsibörzekor. Csak ugrani kellene...
- Az én nevem Kuro.
Ha már ő tudja a sajátját, akkor az enyémet is hadd tudja már. És ajvé, eljutottam odaáig, hogy a legfontosabbat közölhettem vele. Ekkor a kis szabadulóművész újra próbálkozik. Ejnye... majd megtanulod, hogy ez mind csak hiábavalóság. És úgy tűnik, meg is értett, fel is fogta- legalábbis a mindent eláruló szemekből könnyű ezt kiolvasni. Nem tudom azt a félmosolyt levakarni a képemről. Ki ragasztotta oda? Aztán még egy utolsó monológra készülök. Eléggé fárasztó az eligazítás, legközelebb azt hiszem inkább csak valamelyik izomagyúra bízom. De nem szoktam hazudni, és ez messzire lerí rólam. A gondolataim nagy átlagban ott ülnek valahol rajtam, és van, aki megtudja őket fejteni. Például a közeli... fogalmazzunk úgy: ismerőseim.
Kis szende madárkám remeg, mintha tudná, hogy gondolatban éppen sóval -borssal sütögetem nyárson. Csak reszkess, mert nem szoktam üres szavakkal dobálózni! Elszámolok tízig, de úgy tűnik éppen csendben robban fel, vagy inkább privátban intézi el. Nos, ez lényegesen jobb, mint az eddigiek. Újra beszédre vetemedem. A legfontosabbakat tudja...
- Elengedlek. De tetteidért felelősséget nem vállalok. Vagy már nagy iskolás, hogy tudd, nincs túl sok esélyed, igaz, Eji?
Kiveszem a szájából a pecket, míg felállok, és megigazítom a ruhám. Tekintetem végig azon a kicsi madárkán van. Elvégre ha egy kezét kiszabadította, a másikat is ki fogja tudni, nem? Az ágyat vele együtt tolom vissza némi zörgéssel a helyére, kicsit lábbal rugdosva. Szegény kicsi pacsirtám... Belegondolva lehet hogy éhes, de hát itt nincs kivételezés, aki rendetlenkedik, az büntetést kap. Úgy méregethetem, akár egy utolsó falat süteményt szokás, hiába, nem tudom róla levenni a tekintetem. Kissé borzas lett, meg gyűrött ettől a hadakozástól, de tudtam, hogy ez nem a vége. Mert fogadok, a pontot ő akarja majd az I-re tenni. Akaratos és követelőző egy csirke... Hát, remélem, hogy itt majd valamelyest megneveli magát, mert ha nekem kellesz... csend lett picike időre a szobában, én meg cigire gyújtottam.
- Dohányzol? Kérsz?
Elvégre mégiscsak az enyém, vigyázni kell rá... Nem fog énekelni ha elvágom a torkát, ezt megtanultam már. A falnak támaszkodtam vállammal, és a friss, nikotinos csóktól kicsit megnyugodtam. Hűvös nyugalom jellemzett engem mindig minden helyzetben, és ezt még ő sem fogja tudni megváltoztatni, akárhogy kapálózik. Ebből csak ő jöhet ki rosszul. De én szóltam. És mégis... Milyen finom bőre van, az illata kissé szokatlan, hisz itt mindenkit ismerek... Csak ez a kis énekes... Jesszus, a hangját akarom!
- Énekelj nekem, madárka!
~Mert ha nem fogsz...~
|
| Laurent | 2010. 05. 11. 17:06:24 | #4943 |
Karakter: Kuro
*Érdekes volt a mai napom, legalábbis azt hiszem, elkönyvelhetem annak. Ugye minden hónapban van egy napom, amikor nem tárgyalok, üzletelek, ölök, csalok, vagy dolgozok; és ez éppen a mai volt, szóval ,,kikapcsolódtam". Elsősorban elhatároztam, hogy szerzek magamnak egy... Hát valami szórakoztatót ide lentre, mert az úgynevezett alvilágban az ember nem tud kikapcsolódni, vagyishát nem jellemző hogy minden napja csak rulettből meg vacsorákból áll. Valahogy mostanában még egy rendes partnert sem lehet beszerezni, lehet hogy ez a modern kor átka, hogy most már mindent interneten lehet elérni, és megkapni... de én a hagyományos módszereket még mindig jobban kedvelem. Bezzeg a régi szép időkben, amikor az ember minden sarkon talált egy jó kis husit, és alig tudta eldönteni, hogy melyiket vige magával. Nos, ezek a korok elmúltak, ígyhát lepkehálóval felszerelve kellene rohangálni talán. De minek tartom az én kis testőreimet akkor? Na látod! Szóval ilyenkor átlagos üzletembernek álcázva magam előbújok az odúmból, és mint a legtöbb ilyen papírkukac, elvegyülök a tömegben, csakhogy én nem azért, hogy lakásba becsöngetve porszívót áruljak, hanem hogy vegyek... Mondjuk éppen ezen a napon egy játéktársat. Egy madárkát. Pacsirta, csalogány, vagy fülemüle, tökmindegy, csak szépen daloljon nekem, mert odalent olyan komor minden. Igen, úgy tűnik minha a lentiekről úgy beszélnék, akár egy csatornalakó banda... De tulajdonképpen az említetteket csak éjjel találod meg. Sötét, meg füst vagy köd, esetleg fegyver... ilyen értelemben értem. Ja és az állandó hazudást meg csalást és kétszínűsködést se hagyjuk ki. Ennyit ezekről, és vissza a problémámhoz. Szóval beültem néhány bárba, de úgy tűnt, hogy egyelőre csak egy kívánság marad ez a kis csalogány, mert csak nem kerül szemem elé senki olyan, akire szemet vetettem volna.
De talán odalent a pokol bugyraiban van valaki, aki megszánt, vagy csak újabb zsákutcát akart nekem, nem tudom... Meghallottam! Kissé furán nézett ki, hogy az éjszakai élet kellős közepén megállok, - kis híjján letepert a két úthengernyi testőröm- és fülelek. Máris éreztem, hogy megleltem az én kicsi madárkámat, ámbár még nem láttam, sőt, csak a hangját hallottam... És az alapján indultam el felé, hoyg lássam, ki az, aki ilyen dallamokat csal elő. Megálltunk egy ház árnyékában ahogy megláttam, és nem mozdultam, mert először csak meg akartam magamnak nézni alaposan, miféle dalosmadár is ez. Láttam benne valamit, valami megfogalmazhatatlant, bent egy kis hang suttogta, hogy ,,Itt van, vidd haza!" és bevallom, nem is sokáig kérettem magam. Ennél jobb szórakozást nem találhattam magamnak, még jobban keresve sem. Gondolkoztam, hogy most menjek-e oda, és megkérdezzem, hogy hajlandó lenne-e velem jönni, vagy mittudomén, de arra jutottam, hogy a válaszától függetlenül hazaviszem őt, szóval felesleges döntés elé állítanom, ha ez már eldőlt, nem? Ahol álltunk, onnan nézve tényleg olyan volt, akár egy egzotikus énekesmadár. Énekelt, és nem is akárhogy, az meg már csak a hab volt a tortán, hogy szép felépítéssel áldotta meg az ég, vagy csak ő kezeskedett érte, nem tudom. szőke haja volt, ezt ide láttam, és amennyire ki tudtam venni, magas, karcsú volt, bár ilyen távolságból... Itt és most kellett nekem ez a főnix! *
~ Enyém vagy már! Akárkihez is tartozol.
*Mégcsak esezmbe sem jutott, hogy Ő valaki más tulajdona, vagy valaki várja otthon...Hiszen nem állna akkor talán itt. Szinte illegette magát előttem, hogy vigyem haza, pedig lehet nem is tudott rólam. Gonosz kis félmosoly jelent meg arcomon, és utasításba adtam, hogy szépen hozzák nekem haza. Nos, mivel a testőrök már csak ilyenek, odabentek, és szegénykémet leütötték. Amjg odahozták hozzám, számtalan gyönyörű kifejezés futott át fejemen, amiket a fejükhez vághatnék, mégsem tettem. Hiszen náluk volt az én ajándékom, amire már csak egy masli kellett volna... nem, így volt tökéletes! De ahogy ott lógott annak a kétajtós szekrény vállán! Ha tudtam volna pillantással ölni! És talán a csúnya nézésemből jöttem rá, hogy nem kellett volna. Lényegtelen, most két újabb testőrt keresek magamnak. de még persze hazavitték nekem az új játékomat, és most itt állok az ablaknál, és várom, hogy felkeljen. Bár kissé lehet neheztelni fog, amiért elhoztam, vagy mert leütötték, vagy talán mert egyáltalán idehozták... Sosem lehet tudni, hogy kinek miféle mániái vannak, minden esetre én tudok magyarázatot adni minden kifogásra, kérésre, kérdésre. megfordultam, és az ágy mellé léptem. Valahogy vonzott engem ez a kis kanárimadár... vagy nevezzük ahogy akarjuk. Nagyon vártam, hogy felkeljen, A szőke tincsek szanaszét hevertek a párnámon, és be kellett látnom, hogy a fekete selymen gyönyörű volt. A gyér fény csillant rajta, olyan puhának tűnt... Ujjaim között morzsoltam, és kicsit rendezgettem, nem azért, mert annyira rosszul állt volna, hanem mert nem tudtam a kezem elvenni onnan. Kissé macskaszerű vonásai megnyerőek voltak nekem, azt sugallta,hogy nem egy könnyű eset, de én nem is házi kedvencet akartam, hanem játékot. És ez más. Nem olyan kellett, aki úgy ugrik, ahogy én fütyülök, olyat bármelyik sarki lány tud csinálni. Nem, más kellett nekem, hogy az itteni szürke napok ne legyenek olyan egyhangúak. Leültem a kisasztal melletti karosszékbe, és a poharamba töltött innivalóból nyeltem. Ettől legalább lerövidül a várakozási idő, mert sosem voltam türelmes alak, de ha megérte, akkor bármit képes voltam kivárni. Még ezt is. Elővettem egy ártatlan, hófehér szálacskát, és rágyújtottam. Mivel úgy tűnt, időm mint a tenger, nem siettem. A sötét szobában csupán néhány kislámpa égett, meg a cigarettám parazsa. Nem bírtam a hátsó felemen ülni, és bár nem volt szokásom ezt szabadjára engednem, most úgyse látott senkisem. Visszamentem az ágyhoz. Izgága lettem volna? Talán csak ez a kincs... aranymadárka... Aki csak nekem fog dalolni. *
- Madárkám, kelj fel!
*Szóltam hozzá halkan, hátha már nincs olyan messze az ébrenléttől, és meghallja. Vártam, hogy felnyissa a szemeit, és rámnézzen, vagy mittudomén.. Csak keljen fel! Kifújtam a füstöt, a hamut meg simán a földre pöcköltem. Erre van takarító. Az ágy szélénél leültem, hátam a falnak vetve, és a lábam lelógatva a szélen. a ciginek lassan vége lesz. Halkan újra szólítgatni kezdtem, de vajon miért madárkának? *
- Tori! Hitori!
Szerkesztve Laurent által @ 2010. 05. 11. 18:16:40
|
|
