Kölcsön karakter: Zero (Erenimnek)
Boldog Karácsonyt!
Miért van itt? Miért van itt?
Nem tudok mit tenni, újra és újra ez visszhangzik a fejemben. Csak azért jött, hogy idegeljen? Akkor gratula neki, sikerrel járt. Már attól felmegy bennem a pumpa, hogy érzem a jelenlétét. Márpedig a nap nagy részében, olyan tisztán érzem, mint most Yuki matatását a hajamban. Egy-egy ezüstös tincset húzogat, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy felriasszon merengésemből, és figyelmemet ismét az órára fordítsam.
- Zero… Zero!! – egyre hangosabban suttog, végül fennhangon is elismétli a nevem, alaposan felhívva magára az egész osztály figyelmét.
- Cross Yuki! Van valami érdemleges mondandója is, vagy csak zavarni óhajtott az órámat? – fordul felénk a tanárnő szigorú tekintettel, mire drága fogadott húgocskám mélyen elpirul, és zavart bocsánatkérések közepette, szinte belemászik a tankönyvébe.
Némán, halványan elmosolyodom, cserébe bezsebelhetek egy dühös kis pillantást Yukitól. Na jó, legyen neki gyereknap, és vegye engesztelésnek, az óra további részében feszült figyelemmel követem az óra menetét.
- Zero, ezt direkt csináltad, ugye? – Yuki úgy pufog mellettem, mint egy kishörcsög, én pedig kezemmel a fejét fogva, elegánsan távol tartom magamtól a záporozó ütéseket. Habár kétlem, hogy bármit is érne vele, ha eltalálna.
- Nem kifejezetten – felelem vállat vonva, elengedem, és gyorsan elkapom, hogy ne essen a lendülettől orra. – De azt se kértem, hogy engem pesztrálj az órán.
- De ha nem teszem, le fogsz maradni! – jelenti ki teljes meggyőződéssel, de látva, hogy nem igazán izgat, ismét felölti a rágcsáló pofit. Bocsi, de jelenleg nem fogsz meghatni vele. Egyébként is mindjárt kezdődik a következő óra. Inkább megragadom a kezét, és egész duzzogó énjét, behúzom magam után a nyelvórára.
Halvány mosollyal hallgatom a további fejmosást, mikor hirtelen szeretettnek épp nem nevezhető öcsém jelenik meg, és körül se nézve, leül az első sorban. Szikrázó pillantást vetek felé, és tudom, hogy megérezte, de nem reagál. Dühösen szorítom ökölbe a kezem, amit Yuki észre is vesz.
Követi a pillantásom, és mikor észreveszi Ichirut, aggódva fordul felém. Habár nem érti az okát, nagyon jól tudja, hogy nem rózsás a viszonyom az öcsémmel. Nem sokat beszéltem neki a múltamról, egyelőre nem is hiszem, hogy fogok.
Elkezdődik az óra, de Ichiru még mindig nem nézett rám, és komolyan mondom, ez jobban idegesít, mintha kerülne. Sőt, ha kerülne, boldog lennék!
Végül elkezdődik az óra, és Yuki bökdösése, az óra figyelésére sarkall, de közben félszemmel végig az öcsémet figyelem.
- Ichiru, kérlek, oldd meg a… - szólítja fel az említettet a tanerő, aki angyali mosollyal fordul felé, és áll neki a feladatnak. Közben észrevétlenül felém fordul, sunyin elmosolyodik, de a tekintete villámszerűen fúródik az enyémbe. Kihívás, és ingerlés izzik benne.
Először meghökkenek, majd dühösen viszonzom a pillantását, jelezve, hogy tisztában vagyok vele, hogy fel akar húzni. Megalázásnak szánja, mintha nekem magyarázná az anyagot, amit egyébként tökéletesen értek. Fogcsikorgatva tűröm, mert nem tehetek mást, most nem tudok visszavágni… most még…
Persze a feladat tökéletes, a tanár el van olvadva, Ichiru pedig gunyoros vigyor kíséretében elfordul tőlem, és letelepedik a helyére. Olyan erővel nyomom ceruzámat a füzetre, hogy kitörik a hegye, Yuki pedig megszeppenve, kezét az enyémre téve próbál csitítani… sikertelenül…
***
Mikor vége az órának, Yuki kihúz a teremből, mert teljesen jogosan attól tart, hogy ott esek neki drága öcsikémnek. Ehelyett kint szakadok el a kezemet markoló lánytól, és az ajtó elé állva várom meg ikertestvéremet. Ugyan olyan külső, teljesen más személyiség.
Az utolsók között jön ki, és ahogy megpillant elvigyorodik, és ártatlan képpel áll meg előttem. Mindenki más bevenné, ám én látom a hidegséget a szemeiben. Na, legalább a hűvös pillantás mindkettőnknek megy.
- Mit szeretnél, Onii-san? – kérdezi kedves, már-már csöpögős hangon, mire még inkább elkomorulok. Tömören? Tűnj el! De ennek nem adhatok hangot, mert néhány osztálytársunk még mindig körülöttünk legyeskedik. Ide nekem egy légycsapót!
- Miért vagy itt, Ichiru? – sziszegem halkan, mélyen a szemébe nézve.
- Kérdéssel felelni kérdésre? Hát erre tanítottak minket, Zero? – mosolyodik el még szélesebben, én pedig elvesztem a hidegvérem. A szüleink felemlegetése veszettül aljas, és övön aluli ütés, ő pedig tökéletesen tisztában van ezzel.
Megragadom a ruháját, és a falnak nyomva, keserű dühvel meredek rá.
- Ne emlegesd őket!
- Kiket? – Nem hiszem el, falra mászok tőle, tiszta ideg vagyok, ő pedig élvezi. Látom a tekintetében, hogy elégedett magával, elérte a célját.
- Zero! – Yuki hangja kissé visszazökkent, és gyorsan elengedem az öcsémet. Hátrálok pár lépést, és hagyom, hogy húgom kihúzzon maga után a parkba. Ott aztán mérgesen csapok egyet az egyik fába, elegáns krátert kreálva, végül lecsúszok a tövébe, és összefüggéstelenül motyogok valamit, a hülye testvéri kapcsolatokról.
- Miért húz fel ennyire, Zero? Te ennél higgadtabb szoktál lenni!
- Tudja nagyon jól, hol vannak a gyenge pontjaim. De mostantól csak azért se fogok ugrani a provokálására! – jelentem ki, és eltökélt pillantásomat Yukiéba fúrom. Ő továbbra is aggódva vizslat.
- Szerintem nem csak emiatt van. Nem lehet, hogy azért vagy ingerültebb megint, mert vérre van szükséged?
Fintorogva húzom el a számat, az önutálat végigszánt rajtam. Ráhibázott, de nem fogom elárulni neki, mert megint felajánlaná a vérét. Eszemben sincs folyton őt kihasználni, ha eluralkodik rajtam az átkozott vérszomj.
- Jól vagyok! – vágom rá hirtelen a választ, és beléfojtom a tiltakozást azzal, hogy gyorsan betapasztom a száját. Felháborodottan pirosodik el a pofija, én pedig akaratlanul is halványan elmosolyodok. Mikor azonban elengedem, sértődötten áll neki az oldalam bökdösésének, míg végül a hajába borzolva el nem tolom.
Ő az egyetlen, aki meg tud érteni, aki fontos nekem. Sajnos a saját öcsémmel nem ez a helyzet. Sose lesz, pedig régen azt hittem, hogy…
Megrázom a fejem, hogy elűzzem az emlékeket, és újra a vidáman csacsogó Yukira figyeljek.
Szerencsére már nincs több óránk, így a délutánt alvással töltöm, hogy este újult erővel kezdjem az őrködést. Persze a legfárasztóbb a rajongó lányok hadának távoltartása az estisektől, de Yukival összefogva, végül konfliktus nélkül túléljük a dolgot, és kezdhetünk járőrözni.
Hogy én mennyire utálom a vámpírokat! Igen, magamat is! Most is érzem, ahogy egyre erősebb bennem a vérszomj, éppen ezért az épület másik oldalára száműztem magam.
Halkan bóklászom a fák között, és kényszerrel leerőltetek egy vértablettát. Ha nem is mulasztja el, és rosszul is leszek, egy kissé legalább ideiglenesen csillapítja a szomjam.
- Nem gondolod, hogy ez kissé szánalmas? – hallok meg egy felettébb gunyoros hangot magam mögül. Ahogy megpördülök, Bloody Rose már a kezemben is van, de a settenkedő egészen úgy néz ki, mint én, így csakis egyvalaki lehet.
- Mit akarsz? – mordulok rá ridegen, és leeresztem, de el nem teszem a fegyveremet.
- Semmi különöset – vonja meg a vállát, de nem fagy le a vigyor az arcáról. – Csal kellemes érzés látni, hogy most te vagy a gyengébb.
- Ne szórakozz, Ichiru! – sziszegem felé fenyegetően, de nem igazán hatja meg. Végül pár mély sóhajjal próbálom lenyugtatni magam, hogy eleget tegyek a délutáni kijelentésemnek, miszerint nem fogom engedni, hogy felhúzzon. Ez az, Zero, megy ez! Virágos rét, kis nyuszikák, virágot szedő, copfos kis Ichiruk… Mi a… Na mi nem stimmel a dologban?
- Ne? Ezt az örömöt is el karod venni tőlem, bátyuskám?
- Ezt is? – kérdezek vissza halkan. Most komolyan, mi volt az, amit önszántamból vettem el tőle?
Mielőtt azonban válaszolhatna, hirtelen megérzem egy vámpír közeledését, ahogy ő is. A kapu felöl jön, még csak E szintű, de zavart az elméje, ide érzem, hogy nem ura a tetteinek, csak a vér utáni vágya hajtja. Rápillantok Ichirura, akinek már a kezében van a fegyvere, de mivel én vagyok a gyorsabb, a vámpírságnak köszönhetően, én fogok végezni vele, és kész!
Elspurizok a fák közé, és célpontom elé toppanva, megállásra ösztönzöm őt is.
- Kellemes estét, és jóccakát! – kedvesen üdvözlöm, majd örökös álomra szenderítem. Ezzel le is vezettem némi feszültséget, elégedetten fordulok mögém lépő öcsém elé. Kissé bosszúsnak tűnik, de gyorsan rendezi a vonásait.
- Nem leszel ilyen boldog, ha te is ilyen szintre süllyedsz! – jelenti ki ridegen, elég mélyen szúrva. Felizzik a tekintetem, de nem, és nem hagyom, hogy megint kihozzon a sodromból.
- Kár, hogy ez sose fog megtörténni – válaszolom közönyös hangon, és elsétálva mellette, megcélzom az épületet. Lassan felkel a nap, vége az őrködésnek, és előtte még meg kell bizonyosodnom róla, hogy Yukimmal minden rendben van e.
- Idáig érzem a vérszomjad, tesókám. Ne mond nekem, hogy teljes mértékben ura vagy a helyzetnek! – érkezik mögülem a metsző megjegyzés, de nem fordulok vissza.
- Pedig az vagyok! Úgyhogy igazán nem kell aggódnod értem, öcsikém! – sziszegem a válaszomat fogaim között, majd nem várva meg az újabb provokálást, eltűnök a fák között.
Na és ott aztán paff… Hátamat az egyik fának vetve, lehunyom vörösen felizzó szemeimet. Ura vagyok a helyzetek, ura vagyok a helyzetnek… Makacsul ismételgetem magamban, így mikor megérzem magam mellett Yuki, kipattanó szemeim már eredeti színükben pompáznak.
- Nem veszem be többet Zero! – jelenti ki eltökélten, és közelebb nyomulva, nyakát az orrom alá tolja. Felizzik a szemem, azonnal vörösben kezdem látni a világot, ahogy megérzem forró vérének lüktetését.
- Yuki, én nem…
- Zero, kérlek! Nagyon rossz így látni téged! – sóhajtja kérlelően, és fejemet közelebb húzva, harapásra ösztönöz. Nem bírom tovább, nyakára hajolva csillapítom vérszomjamat.
|
