- Miguel Alessandro. Gazdám - válaszolja, hangja lágy és halk, szinte kedves. Valamiért megborzongok, magam sem értem. Tekintetem arcát tanulmányozza. Nagyon szép fiú, egyértelmű hogy mitől mentem meg őt, bár soha nem érdekelt az intézők kivel töltik kedvüket mindaddig, amíg nem tesznek kárt bennük. De ezúttal... Milyen szép a bőre.
- És mondd csak. Mi az oka, hogy ilyen világos a bőröd?
Felemelkednek a sűrű, hosszú szempillák és ismét az a sötét, izzó szempár néz rám amitől hirtelen melegem lesz.
- Az apám, fehér volt… Gazdám.
- Érdekes - válaszolom. Már hallottam ilyenekről, de most először látom mi születik egy fekete és egy fehér szerelméből. Nagyon szép. – Michaelo, vedd le róla a láncot, és folytassátok a szétválasztást!
Hangomtól összerezzen a fiú, pedig nem akartam megijeszteni. Nem fogom őt odavetni az intézőknek, mi több...
Megszabadul a láncoktól és csuklóit dörzsölve néz rám. Szép hosszú ujjai vannak, valószínűleg az előző helyein sem végzett kemény fizikai munkát. Körülpillantok.
- És az édesanyád? Ő is itt volna?
- Sok évvel ezelőtt elszakították tőlem. Az intézője kivásárolta őt, de engem továbbadott az akkori gazdám. Nem tudom mi van vele.
Borzalom. Az én birtokomon a családok mindig együtt maradhatnak, nem is szoktam eladni őket.
Hm.
- De erős vagyok, bírom a munkát… gazdám – töri meg gondolkodásom csendjét. – Ne küldjön el. Kérem.
Halvány mosollyal rázom meg a fejem.
- Nem, ez meg sem fordult a fejemben. Csak azon gondolkozom, mire is használjalak... Mondd csak: tudsz írni és olvasni?
- Egy kicsit.
- Előző helyeiden milyen munkákat láttál el?
- Ház körüli teendőket, gyermekekre vigyáztam... lovakat gondoztam...
- Remek. Akkor most is ugyanez lesz a dolgod. - Elfordulok tőle és a főintézőt magamhoz intem. - Innen folytassátok nélkülem. Őt magammal viszem, házi szolga lesz.
- Igen, Mr. Jefferson.
A lovamhoz lépek, könnyedén felülök rá és a kezemet nyújtom neki. Nem érti, csak pislog rám.
- Gyalog sokáig tartana az út. Na gyerünk - intek határozottan neki. Óvatosan fogja meg a kezemet. Bőre meleg és selymes. Felugrik mögém ahogy felrántom és átöleli a derekam. Megborzongok és libabőrössé válok egész testemben. Különös.
Nem vágtatok túl gyorsan, de így is sokáig tart az út.
- Nagyon szép földje van - hallom vállam magasságából lágy hangját. Hátrapillantok a vállam felett rá. Sötét szemeiben tükröződik a napfény, krémbarna bőre szinte csillog.
- Igen - dörmögöm és elkapom róla bámuló tekintetem. - Missouri állam legnagyobb földbirtoka.
- Hű...
Megérkezünk a nagy házhoz és ő azonnal lecsusszan mögülem a lóról. Egyik szolgának átadom a lovat és elindulok befelé, egészen a konyháig. Ott üldögélnek szabadidejükben a házi szolgálók. Amikor meglátnak, azonnal felállnak és meghajolnak.
- Üdvözlünk, gazda.
Bólintok.
- Ő itt Miguel, az új szolgáló. Még... nem döntöttem el milyen feladatkört fog ellátni, egyenlőre Mariának a szakácsnak fog segíteni meg a takarítást látja el a felső szinten. A többit majd később eldöntöm.
Miguel felé fordulok.
- Maria megmutatja a szobádat és ad tiszta ruhát. Mosakodj meg és fogadj szót neki mindenben. Ebédnél... találkozunk.
- Köszönöm, gazdám - válaszolja halkan.
- Ez meg mi? - töri meg a beszélgetés fonalát egy női hang. Fáradt sóhajjal fordulok az ajtó felé.
- Ő Teresa, a feleségem és az úrnőd is. Teresa, Ő itt Miguel az új szolgáló.
Krémszínű, csipkés és elegáns ruhájában közelebb libben és alaposan végig méri a fiút hidegkék szemeivel.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 05. 10. 10:57:27
Fülledt kocsiban ülve zötykölődünk menet közben. Nem vagyok egyedül, rengeteg sorstársam van még a ponyva alatt, de mindnek sötétebb a bőre mint az enyém. Furcsa, hogy csak engem választottak ki azok közül, akik nem kifejezetten a szüretelői munkára termettek. A láncok élesen csörrennek meg, egy-egy bukkanónál, amikor ugrik egyet a kocsi. A végén ülök, teljesen a sor végén, és a lánc végén is én voltam az utolsó, akit ide választottak. Könyökeimet a lábaimra támasztom, ujjaimat összefűzve görnyedek előre, és a földek peremén lenyugvó napra vetem tekintetem. Igazán szép látvány, hiába láttam már elégszer, nem lehet megunni. Porba ilyet nem lehet felvázolni sem, hisz a színek adják meg az egész szépségét.
Vajon milyen környezet fog itt rám várni? Annyi helye megfordultam már, semmin sem lepődnék meg.
~*~
Sorba állítanak minket, és várunk. A gazdánkra, aki majd eldönti, hogy mi is legyen majd velünk. Távolról látom csak, hisz a sor végén állva nem sokat figyelhetek meg az elejéből, viszont a lényeget hallom.
- Üdvözlöm, Mr. Jefferson. Elégedett az új szállítmánnyal? Tegnap vettem őket a vásárban – nem szeretem ezt a hangnemet… olyan mintha tárgyakról, állatokról beszélne.
A ridegnek tűnő alak végigmér minket, tekintete hozzám nem ér el teljesen, már a sor felénél megszakad a szemle.
- Szép munka volt. A nőket és a nagyon fiatalokat a teaföldre vigyétek, a többi maradjon itt – inti az intézőket feladatukra. Akkor azt hiszem, én itt maradok.
- Igen uram! – vágja rá azonnal a férfi, aki tegnap elég fürkésző tekintettel tette rá a kezem, majd azonnal felém veszi az irányt.
- Te velem jössz – ragadja meg a karomat, és elkerekedett szemekkel figyelem, hogy hátrébb nyom egy lépéssel, szeme éhes villámokat szór felém, ajkain épp egy vigyor készül kialakulni. Mi ütött ebbe?
- Hát Ő? – olyan közel dörren a hang, hogy amikor egy fél pillanatra figyelek fel tulajdonosára, utána azonnal lesütöm szemem. Ez a gazda! Észrevett, vajon elküld mert különbözöm?
- Hát ő... gondoltam jó vásár lesz. Fiatal és erős... – magyarázza a kalapos férfi hebegve.
Por csikorog, ahogy lepattan a lóról, csak hallom, de nem látom, még nem merek felnézni rá, csak a lábát figyelem, rajta a kopott csizmával.
Állam alá nyúl pálcájával, apró reszketés fut végig testemen, de engedelmeskedve emelem fel fejemet, és a hűvös, fűzöld szemekbe pillantok.
- Mi a neved? – kérdezi halkan, szája mozgása lassúnak tűnik, mégis határozottnak, fenyegetően halk a hangja.
- Miguel Alessandro. Gazdám – hunyom le egy hosszú pillanatra a szemem, nehezen állom az ilyen erős tekintetet. Fegyelmezettnek kell lennem.
- És mondd csak. Mi az oka, hogy ilyen világos a bőröd? – sejtettem, hogy ez lesz az első kérdése, de hát… ez mindig így szokott alakulni. Visszaemelem rá sötét szemeimet, igyekszem nyugodtan válaszolni.
- Az apám, fehér volt… Gazdám – válaszolom egyszerűen, hirtelen több nem jön ki a torkomon.
- Érdekes – szája sarkában apó, kissé meglepett mosolyszerű kanyarulat jelenik meg – Michaelo, vedd le róla a láncot, és folytassátok a szétválasztást! – dörren hangja oldalra, még én is összerezzenek, de amikor visszanéz rám, nem tűnik olyan félelmetesnek, a tekintete sokkal lágyabb. Nem értem, rólam miért veteti le?
- Igen uram! – biccen előre a férfi morogva, majd távozik.
- És az édesanyád? Ő is itt volna? – pillant oldalra röviden, majd vissza rám, de csak megrázom a fejem, hallom magam mögött a nagy nyüzsgést.
- Sok évvel ezelőtt elszakították tőlem. Az intézője kivásárolta őt, de engem továbbadott az akkori gazdám. Nem tudom mi van vele – hajtom lefejem csalódottan.
Csak hallgat, olykor egy elgondolkodó hümmögés hallatszik összezárt ajkai közül. Tanácstalan vagyok. Meg kéne győznöm arról, hogy jó munkaerő vagyok, mert ha nem, továbbad, és utazhatok újra, talán egy rosszabb helyre. Mert ez a gazda, nem tűnik olyan kegyetlennek, mint az előző gazdáim.
- De erős vagyok, bírom a munkát… gazdám – emelem fel újra fejem, remény telve csillogó szemekkel. – Ne küldjön el. Kérem – halkulok el, és állom pillantását.
Megrántom a gyeplőt, érzem ahogy megfeszül alattam szürke lovam izmos teste. Idegesen dobbant a patáival és felrántja a fejét, hiszen imád vágtázni és én ebben most korlátoztam.
A felkelő nap aranysárgára festi a gyapotföldet, és a földúton karistolt keréknyomokat. A távolban már látszik a közeledő szekér, az új rabszolga szállítmánnyal. Összehúzom zöld szemeimet, szőke hajtincseimet kisöpröm homlokomból és ismét megragadom a gyeplőt.
- Gyí!
A gyapotföld melletti kunyhókhoz vágtatunk. Mivel sok rabszolgám van, elszórtan kisebb falvaknak megfelelő településekben tartom őket. Szétválasztva és felügyelve őket, így megakadályozható hogy összefogjanak és fellázadjanak. Minden kis szállóhoz tartozik két-két intéző. Gazdaságos, biztonságos és egyszerű megoldás.
Megállok a lovammal, az intézők pedig széles karimájú kalapjukat megemelve üdvözölnek.
- Üdvözlöm, Mr. Jefferson - sétál mellém a főintéző, Michaelo. - Elégedett az új szállítmánnyal? Tegnap vettem őket a vásárban.
Végigfuttatom tekintetem a férfiakon és nőkön, miközben a nyeregre támasztom könyökömet, kesztyűs kezeimet lezserül keresztbe vetve. Mind egészségesnek látszanak, fiatalok és erősek. Bólintok.
- Szép munka volt. A nőket és a nagyon fiatalokat a teaföldre vigyétek, a többi maradjon itt.
- Igen uram!
Michaelo az egyiket megfogja és hátrébb húzza, így nem látom. Ismerem a főintézőt, mindig megérzem ha sántikál valamiben, így bokámat a lovam véknyába vágom és előrébb léptetek. Mély hangom keresztülszeli a tájat, mindenki megmerevedik tőle.
- Hát Ő? - Csodálkozva nézem, még sosem láttam ilyet, ennyire világos bőrű rabszolgát. Michaelo mohón méregeti sötét szemeivel, egyértelműen látszik miért is vette meg. Ez a típus nem a földekre való. Komoran húzom össze szemeimet és elszakítom tekintetem a fiúról.
- Hát ő... gondoltam jó vásár lesz. Fiatal és erős...
Leszállok a lovamról, és eléjük lépek. Alaposan végigmérem. Bőre olyan akár a tejeskávé, szemei sötéten izzanak, arca nagyon szép. Furcsán érzem magam a közelségétől, és a félmeztelenségétől. Talán az államig ér, mégis olyan kisugárzása van, mintha... áh nem is tudom milyen.
- Mi a neved? - kérdezem tőle, lovaglópálcám nyelével álla alá nyúlok és felemelem a fejét hogy a szemembe nézzen. Valahogy nem tudom elszakítani a tekintetem róla.
