- Sajnálom… gazdám - suttogja összeszorított szemekkel. Most már értem. Mindent értek. Ez az érzés amit nem tudtam hová tenni, már tudom mit jelent.
Elengedem, szinte eltaszítom magamtól és az ágyamhoz lépek.
- Most menj… reggel találkozunk.
- Jó éjt, gazdám.
Becsukódik az ajtó, én pedig az ágyra ülök döbbenten magam elé meredve, lábaim között lüktet merevedésem. Vadul zakatoló szívem fölé szorítom a kezem és mély levegőt veszek.
- Te jó ég. Ez... képtelenség.
Soha nem vonzódtam férfiakhoz. Soha. Mindig nőkkel feküdtem le, még csak meg sem fordult a fejemben, és most tessék. Tudom hogy vannak férfiak akik szeretik az ilyet, meg is vetettem őket érte és most...
Nagyot nyelek. Nem, biztos csak fáradt vagyok és már ostobaságokon töröm a fejem. Bizonyára csak felizgatott az ellenállása. Ritkán szegül szembe velem bárki is, általában meghunyászkodnak és meghajlik a gerincük. Ez a fiú... más. Amikor először a szemeibe néztem, tudtam.
Dühösen csapok az ágyneműre ökölbe szorított kezemmel. Nem! Biztos csak tévedtem.
***
Másnap reggel korán ébredek. Nem tudok tovább aludni, mert izzadtan és felizgulva riadok fel, pizsamám saját nedveimtől ragacsos. Miguel volt az álmaimban...
Zihálva temetem kezembe az arcom.
Dühös vagyok.
Lemosakodva, felöltözve sétálok le a konyhába, ahol már zajlik az élet. Maria és Donovan a reggelit készítik, Miguel a mosogatónál serénykedik. A két idős rabszolga azonnal észrevesz és meghajol, de ő háttal van.
- Miguel - szisszen rá Maria, és észbe kapva perdül meg egy tányérral a kezében.
- Jó reggelt, gazdám - csatlakozik a kórushoz. Szemem sarkából Maria és Donovan felé pillantok.
- Kifelé.
Morcos vagyok, rossz a kedvem. Kettesben maradunk és Miguel gyorsan leteszi a tányért majd megtörli a kezét.
- Máris elkészítem a reggelijét, gazdám.
Megsuhintom lovaglópálcámat és a csizmám szárára csapok vele türelmetlenül.
- Hagyd a csudába.
Megdermed és várakozóan néz fel rám azokkal a sötét szemekkel amelyekkel álmomban is gyötört. Ledobom magam a konyhaasztal egyik székére.
- Tölts nekem kávét. - Néhány másodperc múlva már előttem gőzölög a csésze. Belekortyolok. Pont ahogy én szeretem, kevés cukorral tej nélkül. Még ezt is tudja. A fenébe is, hogy olyan tökéletes, tud mindent pedig még csak ez a második napja nálam!
A bennem fortyogó düh lassan leülepedik. Magam sem értem miért érzem, hiszen ez a fiú tényleg nem szolgált rá. Nagyon igyekszik, kedves és félénk és...
Hirtelen leteszi elém az asztalra a kávés kancsót, csuklójának finom tejeskávé bőre felvillan a hosszú ujjú ing alól. Azonnal felfortyan a testem, amitől ismét dühbe gurulok.
- Óhajt még valamit, gazdám? - kérdezi halkan, hangja lágy és finom.
- Fejezd be a mosogatást - dörmögöm és ismét töltök magamnak egy csészével. Nem biztos hogy jó ötlet, mert a vérnyomásom már így is a plafonon van de nem érdekel.
A mosogatóhoz lép, feltűri ingét és nekilát az edényeknek. Hallgatom a vízcsobogást és a tányércsörömpölést, szemeim pedig akaratlanul is rajta legelnek. Izmos, vékony és jó alakú fiú. Amikor megtörli a kezét, kisöpri nyakából hajtincseit. Halkan felmordulok. Ezt direkt csinálta. Tudja milyen hatással van rám. A kis...
Lecsapom csészémet az asztalra, fortyogva figyelem ahogy felém fordul, tekintete elfelhősödik a félelemtől. Heh, micsoda jó kis színész. Vajon hány férfi dőlt már be neki?
Míg a gazdám lent befejezi a vacsoráját a családjával, Donovan megmutatja nekem, hogy hogyan is csináljam meg a tökéletes fürdőt, és sikeresen meg is jegyzem nem nagy ügy. De persze… amint kilép az ajtón, lefagy arcomról a kedves mosoly… Az a fickó…
„…én magam sem vetem meg a szebb darabokat…”
„Hát nem csodaszépek ezek a félvér fattyúk?” Ökleim összeszorulnak, alsó ajkamba harapva meredek előre, de nem mondok semmit, csak a falhoz állok. Felháborító… ez az egész. Hogy lehet így beszélni emberekről? Hogy lehet ennyire semmibe venni az életet? Borzasztó.
Ahogy hallom gazdám közeledő lépteit, mély levegőt veszek, és kifújom hogy megnyugodjak. Előtte nem mutathatok végképp semmit.
Amikor elkezdi levetni ruháit, oldalra fordítom fejem, egy pillanatra minden gondolatom elszáll. De csak egy pillanatra.
- Nagyon szótlan vagy, Miguel – szólal meg hosszú hallgatás után, de erre a kérdésre azonnal fellángol bennem újra a düh. Talán nem vette észre?
- Mit szeretne hallani… gazdám? – kérdezem még egyelőre semmi illetlenséggel, bár kezdem úgy érezni, hogy elértem a határaimat.
Nem szól, csak folytatja a fürdőzést, és meg a falnál állva, újra csak oldalra tekintek, fülemben visszhangzik a víz csobogása. Csak játszik velem… Ő is csak játszik, nyugalom.
Mikor felöltözik, kezdek fellélegezni.
- Elmehetek? – kérdem halkan, de azonnal felém fordul.
- Nem. Beszélni szeretnék veled. Ülj le oda – egy székre mutat, és én kénytelen vagyok szótlanul szót fogadni neki. Vajon mit akarhat még tőlem? - Nos. Különösebben nem érdekel a múltad, szüleid még kevésbé. Mellesleg amúgy sem tudtam volna kiszedni Santos-ból információkat róla, ugyanis jól ismerem őt. Az apád nevére sem emlékezne, talán arra sem, hogy születésed évében hány gyermek született a rabszolgái között. Törődj bele a múltadba és zárd le azt.
Kiokít… miért okít ki? Fogalma sincs arról, amit én érzek. Fogalma sincs arról, hogy én hogyan éltem eddig. Csak itt volt, leélte a gyerekkorát, megörökölte a földeket, megházasodott és mindig volt aki kiszolgálja. Soha nem élt félelemben, ahogyan én, nem választották el a családjától.
- Tudtam hogy túl szép hogy igaz legyen... – mondom végül halkan, kissé elfordítva fejem. Megrészegített a sok csoda ami mostanában történt.
- Mire célzol? – kérdez vissza, így rögtön azon kéne gondolkodnom, hogy vajon mit is mondjak, de végül… semmit sem teszek. Ő sem válaszolt az előbb a kérdésemre – Válaszolj! – dörren hangja, és oda kapom fejem.
- Mert ha nem? Megostoroztat ahogy a magamfajtát szokás? – vetem felé, de épp csak egyet pislogok, máris erősen szorítja csuklómat, és két lábra ránt, majd másik kezével erősen megragadja állam, és maga felé fordítja, hogy közelről nézzek szemeibe.
- Nagyot csalódtam benned Miguel. Úgy tűnik túl kedves voltam hozzád, amitől a „magadfajta” elszemtelenedik és túl sokat megenged magának a gazdájával szemben. – Ez a tekintet… ez a hang. Még nem láttam ilyennek, szörnyen félelmetes, ijesztő alak. Nem akartam látni ezt az oldalát.
De mégis… Mégis zavar a tudat, hogy akármilyen kedvesnek mutatta magát, nem különb a többi hűbérúrtól. Ő is csak tárgynak tekint, pedig kezdtem azt hinni hogy ő más…
- A magamfajta nem tűri hogy játszadozzanak vele. Önnek ez semmit sem jelent, nekem azonban a világot, az egész életemet – nem is értem miért magyarázkodom… úgy sem érti meg.
- Az életedet? – sejtettem, sőt tudtam, hogy ez lesz.
- Igen – felelem suttogva.
- Ami az enyém. Az életed, a tested a lelked... mindened. Nincs jogod dühösnek lenni, csak azt érezheted vagy gondolhatod, amire én utasítalak.
- Nem! – vágom rá illetlenül és épp menekülőre fognám, de visszaránt maga elé.
- Nem adtam engedélyt a távozásra – fagyosan döfi belém a szavakat és testéhez csapódom a nagy lendülettől. Ahogy hirtelen hajamba túr elakad a lélegzetem, bizsereg a fejbőröm, és a szívem… a szívem…
Majd’ kiugrik a helyéről. Mi ütött belém?
Amikor zöld szemeibe nézek, és a haragot látom eltűnni, megrökönyödve tapasztalom, hogy egy másik érzés kezd eluralkodni rajta. A szemei… olyan rikítóan szépnek tűnnek főleg ilyen közelről.
Végigfut fejemben a délután, bizsereg az arcom ahogy egyre közeledő alakját érzem. Miért rajta töltöm le a dühömet? Talán mert csalódtam benne. De igaz, hogy kihasználtam a kedvességét, talán ezért is mertem felháborodni. Mégis fáj amit mondott… már tudom, hogy Ő is csak tárgyként tekint rám, és nem vagyok számára más, mint egy egyszerű bábú aki kiszolgálja.
És az ilyen báboknak az egyetlen dolga, hogy lenyelje a békát. De mégis… miért ver ilyen hevesen a szívem a közelségétől? Szabad karja a derekamra simul, egészem hátamra, és beleremegek.
Mi… mit csinál? Túl… túl közel van.
- Sajnálom… gazdám – lehelem halkan, szinte már ajkaira, hisz annyira közel hajolt, hogy a szemkontaktust is elvesztettem, csak összeszorított szemekkel remegek a karjai között.
Megáll a pillanat, félve nyitom fel pilláimat, és még mindig azokat a zöld szemeket látom, de már nem sokáig. Egy bosszús sóhajjal lehunyja szemeit, és elenged, szinte ellök magától, és azonnal el is fordul, az ágya felé megy.
- Most menj… reggel találkozunk… - mondja morogva, felém sem fordulva, parancsra intve. összerezzenek a fagyos hang hallatán.
- Jó éjt, gazdám – mondom halkan mégis jól hallhatóan, de nem válaszol így csak magára hagyom, bezárva az ajtót. A folyosóra lépve azonnal a szobába sietek, persze nyugalmat erőltetve magamra. Nem… nem láthatja meg senki a zavaromat. Csendben az ágyba kúszom, majd a párnát a fejemre szorítom, összeszorított szemekkel. Az arcom ég, a fejem zúg, és a szívem csak úgy kalapál, mintha ki akarna törni. Mi a fene van velem? Mi volt ez?
A gazda… majdnem…
Nem, az nem lehet csak képzelődöm. Hülyeségeket képzelgek, biztos vagyok benne, egészen biztos. Hülyeség… De miért bizsereg még most is a szám ettől a közelségtől? Meglepett… nagyon meglepett. De mégis mit tehetnék? Kell egyáltalán tennem valamit? Talán el kéne felejtenem. Nem bírok megnyugodni, pedig muszáj lesz. Ha… ha nem akarom, hogy elküldjön, - bármennyire is nincs ínyemre – bocsánatot kell kérnem tőle. Biztosan elvárja majd, hisz… Hisz minden így megy nemde? Holnap minden kezdődhet elölről.
- Aki eladott édesanyád miatt? Értem. – Bátorítóan megszorítom a vállát. – Gyere, te is bent fogsz állni.
Ésszerű döntés. Egyrészt szükségem van egy szolgára aki kéznél van, másrészt semmi kivetnivaló nincs abban ha előző gazdájával találkozik, harmadrészt pedig különösebben nem érdekel ez a probléma. Az előző gazdája és kész. Kárt már úgysem tehet benne, hiszen az én tulajdonom, és Mr. Santos Magnos nem fog velem kekeckedni, ahhoz túlságosan is tart tőlem.
- Értettem, gazdám.
Megebédelünk a vendégemmel, kedélyesen elbeszélgetünk az üzletről, a termésről, asszonyainkról, gyermekeinkről, majd átsétálunk a dolgozószobába.
- Miguel, tölts nekünk teát - utasítom szolgámat, és leülök vendégemmel szemben egy karosszékbe. Ő kényelmesen terpeszkedik kövér testével a kanapén, szemeivel követi a fiú mozdulatait.
Szórakozottan forgatom a csészét amelyet a kezembe adnak, és a pereme felett Santos-t figyelem.
- Na és mi újság a földeken? Jól dolgoznak a rabszolgáid?
- Áh ne is mond. Folyton csak a baj van velük. Szökdösnek. Ma reggel is elkaptak egyet a fiúk és jól ellátták a baját. Nem is értem te hogyan előzöd meg ezt.
- Talán az intézőid nem alkalmasak a munkára, vagy te nem figyelsz oda eléggé.
Belekortyolok csészémbe és ellazulok. Nagyon finom és jól esik, felfrissít.
- Lehetséges.
- Gondolom a hátad mögött sok olyat tesznek amiről fogalmad sincs.
- Hát van ilyen. Sorra születnek a félvér kölykök, mert nem képesek ellenállni a sötétbőrű szépségeknek - mosolyodik el megvetően.
- Valóban?
- Nos, nem is csodálom, én magam sem vetem meg a szebb darabokat, de ez maradjon köztünk.
Elmosolyodom.
- Nálam elképzelhetetlen az ilyen. Ha megtörténne, az intézőt kirúgnám, a rabszolgát a gyermekével együtt felszabadítanám valószínűleg. Ha megtörténne - kortyolok a csészémbe. Mesterien irányítom a beszélgetés fonalát, hamarosan kiderül amire kíváncsi Miguel. Engem nem érdekel különösebben, de legalább egy kicsit feldob ez a téma az unalmas és hosszú tárgyalás után.
- Áh... az nagy veszteség lenne, veled ellentétben én nem engedhetem ezt meg magamnak. Szeretem ha szaporodik a rabszolga-állomány. Látom a te szolgád is egy ilyen fészekaljból származik. Hát nem csodaszépek ezek a félvér fattyúk? Gyere ide fiacskám, had nézzelek meg jobban - int egyet Miguel-nek.
- Ott maradsz. - Hangom halk, semmi fenyegetés vagy indulat nincs benne, mégis megfagy a levegő. Miguel sápadtan áll tovább a fal mellett.
Belekortyolok a teámba és behunyom a szemem. Engem nem zavart sosem a pattanásig feszült hangulat, mindig is hidegvérű voltam. Leteszem a csészémet és összefonom ujjaimat türelmesen.
- Miguel, elmehetsz.
*
Kezd beesteledni, mire Santos felvonszolja elhízott testét a lovas kocsijára és elgurul.
A szalonban már vár a feleségem és a két gyerek, egyikük a zongorán klimpírozik.
A vacsora átlagosan zajlik, majd a szobámba sétálok. Miguel már vár engem, meghajolva üdvözöl. Vacsoránál láttam rajta - mivel szinte titkon mindig őt figyelem -, hogy nagyon megviselte a mai nap.
Ledobálom a ruháimat és elmerülök a kádban, behunyt szemekkel dőlök hátra.
- Nagyon szótlan vagy, Miguel - jegyzem meg halkan. Nem válaszol, így felemelkednek szemhéjaim és sötéten izzó szemeibe fúrom tekintetem. Dühöt látok.
- Mit szeretne hallani... gazdám?
Hűvös mosollyal szappanozom be magam, majd leöblítem a habot és felállok. Szeretem a hosszú kínos csendeket, mert ezzel irányíthatom a beszélgetőpartneremet. Megtörülközöm és felveszem a pizsamámat. Ő oldalra fordított fejjel álldogál, látom hogy piros az arca, zavartan toporog. Komótosan megmosom fogaimat is. Nekem nem sürgős.
- Elmehetek? - kérdezi amikor a hálószoba ajtaján belépek.
- Nem. Beszélni szeretnék veled. Ülj le oda - mutatok egy székre. Szót fogad és idegesen mocorogva figyel. - Nos. Különösebben nem érdekel a múltad, szüleid még kevésbé. Mellesleg amúgy sem tudtam volna kiszedni Santos-ból információkat róla, ugyanis jól ismerem őt. Az apád nevére sem emlékezne, talán arra sem, hogy születésed évében hány gyermek született a rabszolgái között. Törődj bele a múltadba és zárd le azt.
Összeszorítja a száját és lehajtja a fejét én pedig az ablakpárkánynak támaszkodva fűzöm karba kezeimet.
- Tudtam hogy túl szép hogy igaz legyen... - motyogja halkan.
- Mire célzol? - Megrázza a fejét de nem néz rám, arca a gyertyák fényében akár az tejszínes kávé. - Válaszolj!
- Mert ha nem? Megostoroztat ahogy a magamfajtát szokás?
Elcsodálkozom, először fel sem fogom mit mondott. Miguel visszafeleselt nekem? Megragadom a csuklóját és talpra rántom, másik kezemmel állát megfogva kényszerítem hogy a szemembe nézzen.
- Nagyot csalódtam benned Miguel - karcolja végig a levegőt rideg hangom. - Úgy tűnik túl kedves voltam hozzád, amitől a „magadfajta” - hangsúlyozom gúnyosan - elszemtelenedik és túl sokat megenged magának a gazdájával szemben.
Dühösen felszisszenve rántja ki karját a kezemből, de még így is észrevettem hogy mennyire remeg.
- A magamfajta nem tűri hogy játszadozzanak vele - suttogja lesütött szemekkel. - Önnek ez semmit sem jelent, nekem azonban a világot, az egész életemet.
- Az életedet?
- Igen.
- Ami az enyém. Az életed, a tested a lelked... mindened. Nincs jogod dühösnek lenni, csak azt érezheted vagy gondolhatod, amire én utasítalak.
Magam sem értem miért vágom ezt a szemeibe, talán dühös vagyok... igen. Haragszom. De miért? Nem értem magam. Őt értem... de magamat nem.
- Nem! - nyögi felpattanva. Az ajtó felé indul de felszisszen amikor karjait keményen megmarkolom és visszarántom magammal szemben.
- Nem adtam engedélyt a távozásra - hangom halk és rideg. Mellkasomhoz csapódik a lendülettől, és ez... olyan erővel hat rám, hogy szinte hallhatóan pattan meg a húr bennem. Beletúrok sűrű hajába, a levegő belém reked. Pont olyan selymes mint ahogy elképzeltem... szinte vízként folyok szét ujjaim között. Szívem vad dörömbölésbe kezd mellkasomban, zihálva pillantok le rá. Milyen közel van az arca az enyémhez... ajkai olyan puhának tűnnek...
- Kóstold meg, nagyon kellemes íze van – zökkent ki gondolataimból, így újra rá nézek - Mi magunk termesztjük. Ittál már teát?
- Igen… - válaszolok halkan - de eddig nem tudtam hogyan termesztik és készítik.
- Nem láttál még mindent. A teát leszedjük, majd a föld melletti nagy épületbe viszik ahol kiszárítják. Majd legközelebb megnézheted azt is. Ott aztán nagyon finom illatok vannak.
Ahogyan figyelem, közben belekóstolok az italba, és azt kell tapasztalnom, hogy igazán finom.
- Ez nagyon finom! – adok is hangot lelkesedésemnek.
Mint aki egy hatalmas bókot kapott úgy kortyol bele Ő is mosolyogva, szinte már vigyorogva italába.
- Valóban az.
- És miért az épületben szárítják és nem a napon? – érdeklődöm halkabban.
- Nagyon jó a kérdés. Keleten, ahonnan a teacserjéket hozattam, úgy csinálják, de én sajnos a változékony időjárás miatt nem tehetem meg. – így már érthető. Miközben érdekesen mesél, én akár egy kisgyerek hallgatom, és teljesen belefeledkezve figyelem Őt. Arcát… Szája mozgását, és persze azt, amit monda különféle teákról, és elkészítéséről.
Órájára néz, és kissé elkomorul.
- Nagyon elszaladt az idő, Miguel, indulnunk kell vissza.
A visszafelé úton már én fogom a gyeplőt, sőt van ahol én megyek előtte. Nem lehet eltévedni, hisz csak egyenesen kel haladni.
Amikor visszaérünk gyorsan kezet mosok, és a konyhába sietek, hogy Marie-nak segítsek, aki kizavar. Nekem már más a feladatom, azt kell tennem amit mondanak, így… várok.
Nem sokára megérkezik a gazda vendége, ezért is nyüzsögnek a konyhában, hogy megfelelő ebédet készítsenek. Kint tűz a nap, így bentről figyelem az utat, a messziből már látom, hogy közeledik valami, de erről csak akkor bizonyosodom meg, hogy nem délibáb, amikor teljesen a ház elé érnek. A vendég elé sietek, és illően fogadom meghajolva, majd beljebb invitálva.
Ahogy felhajolok, ledermed arcom, lefagy róla minden érzelem, és szívemben a nyugalom helyét a félelem veszi át.
Ez nem lehet… Nem… Ő mit keres itt? Miért van itt?
Végigmér, karcos hangon szólal meg, majd végül követ. Meg kell nyugodnom, lehet azóta már meg sem ismer, hisz felnőttem. De Ő semmit sem változott… Semmit.
Nyugalmat erőltetek magamra, a kis terembe vezetem, ahova gazdám is mutatta, majd mikor leül érte szaladok.
- Gazdám, megérkezett a vendége.
Bekopogok, és azonnal szól belülről a hang.
- Megyek – épp, hogy kiejti, már tépődik is fel az ajtó, és meghökkenve néz rám. Ennyire sápadt lennék még mindig? – Történt valami?
Először megrázom a fejem lassan, de összeráncolja homlokát és úgy néz rám újra, tekintetével ismételve meg a kérdést. Nem hisz nekem, meg is értem.
- A vendége… - nyelnem kell egyet, hisz teljesen kiszáradt a torkom – Az én első gazdám – vallom be őszintén, félve nézve fel rá.
- Aki eladott édesanyád miatt? – kérdi halkan, komoran, és én bólintok – Értem – mondja halkan, és megszorítja gyengéden vállamat, mintha erőt akarna adni – Gyere, te is bent fogsz állni – jelenti ki egyszerűen, és megszeppenve nézek rá. Én? Ott kell lennem? De alig merek a szemébe nézni. Viszont nem akarok csalódást okozni, így csak határozottnak tűnőn rábólintok, és követem.
- Értettem, gazdám .
~*~
Köszöntik egymást, majd leülnek, én pedig igyekszem tartani magam. Olykor oldalra kell néznem, hogy ne bámuljam feszülten a – számomra – félelmetes alakot. A mostani gazdám is erős és határozott jellem, és a megjelenése is, de mióta láttam a kedves oldalát, azóta nem félek tőle.
Hallgatom, ahogy földekről, termésekről beszélnek, van amit értek, és van, amit nem közben megnyugtat néha egy-egy felszolgáló lány látványa, amikor tálalnak.
A férfi többször is vet rám egy-egy elvétett pillantást, lehet, hogy ismerős vagyok neki? Nagyon remélem, hogy nem.
Elkapom zavart arcáról szemeimet és csendben lovagolunk tovább.
Az ültetvényen az intézők fogadnak minket, udvariasan üdvözölnek majd körüllovagoljuk azt a területet ahol épp szüretelnek a rabszolgák. Az intéző részletesen beszámol mindenről, majd a pihenőbe sétálunk. Egy szép ház, amiben azok az intézők alszanak, akik épp nem dolgoznak. Leülünk az egyik asztalhoz és megkóstoljuk az itt termett teát. Miguel furcsállja egy kicsit, de nem szól semmit. Csodálja a csészében illatozó teát ami mosolyra késztet.
- Kóstold meg, nagyon kellemes íze van. Mi magunk termesztjük. Ittál már teát?
- Igen... de eddig nem tudtam hogyan termesztik és készítik.
- Nem láttál még mindent. A teát leszedjük, majd a föld melletti nagy épületbe viszik ahol kiszárítják. Majd legközelebb megnézheted azt is. Ott aztán nagyon finom illatok vannak.
Megkóstolja a teát és elmosolyodik.
- Ez nagyon finom!
Büszke vigyorral kóstolom meg én is.
- Valóban az.
- És miért az épületben szárítják és nem a napon? - kérdezi hirtelen. Nocsak.
- Nagyon jó a kérdés. Keleten, ahonnan a teacserjéket hozattam, úgy csinálják, de én sajnos a változékony időjárás miatt nem tehetem meg.
Hosszan beszélgetek vele a teáról, elmesélem neki a gyümölcsös ízű teák hogyan készülnek, meg a fekete tea, aztán a mellényem zsebéből előhalászom aranyórámat és rápillantok.
- Nagyon elszaladt az idő Miguel, indulnunk kell vissza.
Elköszönök az intézőktől, vetek egy utolsó pillantást a dolgozó rabszolgákra és ellovagolunk. Ezúttal már nem fogom lovának a gyeplőjét, hagyom hogy mellettem galoppozzon. Elégedett vagyok. Jól tettem hogy magamhoz vettem őt, nagyon kellemes társaság. És... nézni is jól esik. Csak szimplán bámulni.
Egy szűkebb földúton előttem lovagol, én pedig azon kapom magam, hogy a lovon lévő ütemes mozgását figyelve teljesen elmerülök testének bámulásában. Zavartan hajtom le a fejem, mert nem értem mi ez az egész. Különös...
A házban már nyüzsög az élet amikor megérkezünk. Elvonulok megmosakodni, átöltözöm és pont befejezem amikor Miguel kopog.
- Gazdám, megérkezett a vendége.
- Megyek. - Kinyitom nagy lendülettel az ajtót és kisietnék de ő áll ott lemerevedve. Nagyon sápadt. Megtorpanok és összehúzom szemöldököm. - Történt valami?
Amint végez a reggelivel, azonnal felkapom tálcáját, és lesietek vele a konyhába. Gyorsan eszem én is valamit, hogy formában maradjak.
~*~
Kint két ló látványa fogad, az egyik az, amin tegnap mindketten ültünk, a másik egy kisebbnek tűnő gyönyörű ló.
- Remélem tudsz lovagolni – jegyzi meg nyugodtan. Sajnos vártam ezt a kérdést.
- Sajnálom gazdám, de nem. Talán itt kéne hagynia engem, csak hátráltatnám... – igyekszem mentegetőzni, de félbeszakít.
- Csend legyen – dörren rám - Szállj fel arra a lóra és fogd meg a gyeplőt. Ne félj, ez egy szelíd kanca. – Olyan hirtelenek ezek a hangulatváltozások, hogy meglepődni is alig van időm.
Felszállok, és követem az utasításait, de végig ő fogja a gyeplőt, és vezet. Gondolom azért, hogy ne iszkolhassak el. Nem hiszem, hogy megtenném. Hova is mehetnék? Nincs semmilyen hazám, nem lenne hova mennem. Igaz a szabadság gondolata igazán csábító, el tudja könnyedén vakítani az embert. Nem tudom milyen lehet szabadnak lenni, hisz én ebbe születtem. Talán egyszer… Egyszer engem is elér édesanyám meséje. Igazán szeretném.
Mire feleszmélek nagy elmélkedésemből azon kapom magam, hogy kellemesen ringva a lovon csak oldalra figyelek, a hatalmas földet mintha csak szememmel térképezném fel.
- Kérdezhetek? – szólalok meg a hosszas csönd után. Mikor bólint megnyugodva sóhajtok fel - Hová megyünk most?
- Megnézzük a teaültetvényt, aztán pihenünk egy kicsit és indulunk vissza. Ebédre egy fontos vendéget várok – csak meglepetten hallgatom. Akkor…
- És nekem mi lesz a dolgom? – mi lenne ebben nekem a feladatom? Miért ragaszkodott ennyire ahhoz, hogy jöjjek?
- Tulajdonképpen semmi.
- Akkor… - azonnal szökne ki belőlem az újabb kérdés, de remélem még épp időben állítottam meg akaratlan szóáradatomat. Ezt talán most nem kellett volna.
- Mert élvezem a társaságod – a mondatra máris meglepődöm, elkerekednek szemeim, de amikor meglátom kedves mosolyát is tekintetéhez társulni, egyszerűen résnyire nyitott ajkaim remegni kezdenek, és némán hebegek.
Az én… társaságom? Tényleg látezik ilyen ember, ráadásul földesúr, aki… kedveli az Én társaságomat? Nem hiszem el… komolyan. Tényleg nem.
~*~
Megérkezünk oda, ahol az intézők és a munkások a szüretet végzik. Ott van az is, aki megvett engem. Mikor meglát, újra szúrós pillantásokkal illet, de nem mer a közelembe jönni, én pedig Ian gazdám mögé lépek, ahogy kell. Őt követem, minden egyes cipő nyomát az én talpam követi, két lépéssel mögötte.
- Jó napot, uram – üdvözli őt illendően az intéző, egyik kezében a kalapjával int, másikban egy összehajtott korbács található. Nem úgy néz ki, mint ami olyan gyakran lenne használva, mégis… Ebben az emberben én nem bízom meg. Persze ezt mind megtartom magamnak.
Végignézzük egy kicsi ideig ahogyan szüretelnek, majd egy kunyhó szerűségben pihenünk meg, persze az egyik intéző társaságában. Én oldalt állok, hallgatom a beszédüket, közben elfoglalom magam a környezettel, ismerkedem mindennel.
Az alak egyszer csak kimegy elköszönve, én pedig gazdámra nézek. Még mindig a szavai forognak a fejemben. Kedveli a társaságom… Vajon csak azért mondta, mert nem tudott mást mondani hirtelen? Vagy tényleg így lenne? Olyan hihetetlennek érzem.
- Gyere ide – int felém én pedig csendben mellé állok, és várom további parancsát. Vajon mit szeretne tőlem kérni? – Ne állj ott, gyere ülj le – mutat a szék felé, és megint meglepődöm. Hitetlenkedve figyelek hol rá, hol pedig a szélre, de ahogy őszinte arcát látom, nem tudok kételkedni benne.
Ugye ez nem olyan játék, mint anno régebben amit az intézők űztek velünk? Elénk tették az ételt, aztán mondták, hogy bátran nyúljunk érte, de ahányszor megpróbáltuk elvenni, korbáccsal csaptak a kezünkre, és jót nevettek rajta.
Szeretném azt hinni, hogy ez nem olyan…
- Tényleg? – kérdezem tétován, mire biccent. Félve kihúzom a széket végig őt figyelve, de nem mozdul, csak türelmesen vár, végül egyre bátrabb mozdulatokkal foglalok helyet.
- Hosszú még a nap, pihenj csak nyugodtan – teszi hozzá, mikor végre leültem, tőle tisztes távolságban. Két fiatal lány hoz be két csésze friss teát, és míg az egyiket gazdám elé teszik, a másikat én elém.
Ez… ez az enyém volna.
Felveszi a csészét és inni kezd, majd szemével int, hogy tegyem ezt én is. Meghökkenve nézek rá. Nem… ez már több mint álom, hogy ilyen helyen vagyok. Vagy már… nem is tudom…
Ujjaimat a csészére fonom, megbabonázva figyelem a gőzölgő, áttetsző folyadékot, és lágyan elmosolyodom… Sírni volna kedvem, de inkább csak mosolygok.
Átlagos reggel, átlagos étel, átlagos illatok és átlag feletti látvány. A reggeli napsugarak mintha rajonganának az új rabszolgámért, úgy folyják körül arányos, karcsú és mégis izmos testét. Szemei ragyognak a benne tükröződő fénytől, haja selymesen omlik vállára.
Eltépem róla szemeimet és értetlenül meredek a tányéromra. Mégis miért bámulom ezt a fiút annyira? Annyira azért nem különleges... vagy mégis?
Gondolataimat elzárom egy fiókba a tudatom mélyére, megtörlöm a szalvétával számat és felállok az asztaltól.
Szó nélkül viszi el a tálcámat, nagyon szorgalmas. Amikor visszatér, már a csizmámat húzom fel, kezembe veszem a lovaglópálcát és rápillantok.
- Induljunk.
Odalent már vár a lovam, és mellette egy másik.
- Remélem tudsz lovagolni.
- Sajnálom gazdám, de nem. Talán itt kéne hagynia engem, csak hátráltatnám...
- Csend legyen - utasítom kifejezéstelen hangon. - Szállj fel arra a lóra és fogd meg a gyeplőt. Ne félj, ez egy szelíd kanca.
Pár mondatban elmagyarázom hogy kell ülnie, milyen jelzésekkel irányíthatja a lovat, majd felszállok az enyémre és megragadom fél kézzel az ő lovának gyeplőjét is hogy ne tudjon elvágtatni vele. Még új rabszolga, nem bízom benne annyira hogy hagyjam egyedül vágtázni.
Egy órán át haladunk, nem jutunk messzire túl gyorsan, mert nem akarok vágtázni amíg nem ül biztosan a nyeregben. Hátrapillantok rá a vállam felett, látom hogy a nyeregbe kapaszkodik. Haja lebben a szélben, félig lehunyt szemekkel tartja arcát a nap felé. Elönt a forróság amikor ajkai résnyire nyílnak, így gyorsan elkapom róla bámész tekintetem.
- Kérdezhetek? - töri meg egy idő után a csendet. Bólintok. - Hová megyünk most?
- Megnézzük a teaültetvényt, aztán pihenünk egy kicsit és indulunk vissza. Ebédre egy fontos vendéget várok.
- És nekem mi lesz a dolgom?
Elgondolkozom. Miért is hoztam őt magammal...? Mindig egyedül megyek. Talán mert... élvezem a társaságát.
- Tulajdonképpen semmi.
- Akkor... - kezdené de elharapja a mondatot. Nem meri megkérdezni, hogy minek hoztam magammal.
- Mert élvezem a társaságod - válaszolok kimondatlan szavaira és hátrapillantok rá, szám sarkában egy kis mosollyal.
Szótlanul követem, és sejtéseim szerint, a lakrészébe vezet, ezt több dologból is meg tudom ítélni. Végül abból is rájövök, amikor elkezdi sorolni a teendőket.
- Reggel Marie elkészíti a teámat és reggelimet, te egy tálcán behozod nekem. A cipőmet minden nap letisztítod, a tiszta ruhát ide készíted. Délelőtt a dolgozószobámban vagyok vagy a földeken, ebédet egyedül fogyasztom a lakrészem kis szalonjában. Néha vendégekkel együtt, de leggyakrabban egyedül. Délután rövid pihenő után szintén dolgozom, este a családommal vacsora. Gyakran fogadok vendégeket, őket mindig ebbe a szalonba vezesd, soha ne a nagyba ahol a feleségem tölti a napjait. Vacsora után elkészíted a fürdőmet, megágyazol nekem és aztán elmehetsz pihenni.
Habár jól fog az agyam… ez egyszerre sok információ volt, valahogy fel kellesz jegyeznem, és hozzászoknom.
- Értem gazdám – mondom tisztelettudóan, komoly arccal. Képes leszek rá, mi sem egyszerűbb. Akkor… - Ezek szerint én mostantól az ön...
- Inasom vagy. Igen – válaszol készségesen - Az öreg Donovan már amúgy sem bírta ezt a munkát. Mától Marie-val fog főzőcskézni a konyhában. – Milyen kedves… Sorozatosan meglep, ha csak megszólal. Más ilyenkor kidobja a haszontalan szolgáit, és nem érdekli hogyan él meg ezután, vagy hogyan hal. Ő pedig… ezek után is tud munkát adni neki, igazán kedves.
- Köszönöm a megtiszteltetést... – biccentek.
- Tudom, hogy jól fogod csinálni – bíztat egy mosollyal, de sajnos nem sokáig élvezhetem, mert gyorsan le is fagy arcáról – Van néhány fontos szabály. - Én is ismét komolyra veszem a formát. - Én vagyok a gazdád. Csak az én parancsaim számítanak, a feleségem vagy gyermekeim utasításait kizárólag az ésszerűség határáig teljesítheted. A felségem lakrészébe nem mehetsz, a házat és a nagy udvart sem hagyhatod el, akkor sem ha ő parancsolja. Az intézők szigorúan torolják a szökést, csak velem együtt távozhatsz innen.
- Értem – mondom rezzenéstelenül, majd gyorsan fel is idézem a hallottakat - akkor én most megyek és elkészítem a fürdőt.
- Nem szükséges, - állít meg - Donovan már megtette. Menj a szobádba és pihenj le, holnap korán kelünk. Reggeli után kilovagolok a földekre, és te velem jössz.
Mindenhova követem? Ahova csak megy? Még sosem kaptam ekkora rangot, egy házban sem. De nincs idő a meglepődésre, teljesítenem kell a kérését.
- Jó éjszakát, gazdám – hajolok meg, és távozni kezdek.
- Neked is – hallom még utoljára, pír szökik arcomra, hisz… még soha nem mondtak nekem ilyet, végül észbe kapok, és teljesen eltűnök az ajtóból is. Ki kell pihennem magam, hogy holnap pontosan láthassam el a feladatomat.
De előbb beszélnem kell Donovannal, hogy segítsen egy kicsit hozzászokni a dolgokhoz.
~*~
- … Aztán… holnap megmutatom, mit használj a fürdőhöz, ha elkészíted, milyen legyen a hőfoka. Mindig mögötte haladj, és sose légy az útjában, de elérhető távolságban kövesd.
- Rendben, köszönöm – mondom mosolyogva, vázlat szerűen feljegyezve agyamba a dolgokat, a többinél majd az érzékeimre kell hagyatkoznom.
- Becsüld meg a gazdádat, hidd el meg lesz a jutalma – jegyzi meg még halkan, és kissé elkomorulok, de a mosoly nem tűnik el arcomról.
- Köszönöm a tanácsot, megfogadom. Sok helyen megfordultam már, és bizony tudom milyen egy rossz gazda – mosolyom is lefagy, ebből szerintem Ő is gondolja, én mire gondoltam – De most megyek is pihenni, korán kell kelnem – köszönök el tőle, majd sietek lepihenni. Innentől már sima ügy lesz.
~*~
A pirkadat ébreszt, és olyan nehezen kelek ki, pedig már hozzászoktam a kevés alváshoz. De olyan, mintha a világ legkényelmesebb ágyából akarnának kikényszeríteni. Soha nem éreztem még ilyet, de erősnek kell lennem, a gazdám számít rám.
Kipattanok az ágyból, és azonnal elkészülök, lesietek az étkezőbe, Maire épp a tálcával lép ki, és egy forgó mozdulattal kikerülöm, mielőtt felborulnánk.
- Miguel, legközelebb légy gyorsabb – dorgál meg, majd meghajolva elveszem tőle a tálcát.
- Értettem asszonyom – mondom mosolyogva, majd még megcsodálom, ahogy mosolyogva megcsóválja a fejét, és felsietek a tálcával. Nagyon jó illata van.
- Jó reggelt, gazdám! – köszöntöm jó kedélyűen, mégis komoly arccal. Semmi vidámság, hisz dolgozom. Ám amikor meglátom arcát, és azokat a ragyogó zöld szemeket, nem kell sok ahhoz, hogy elejtsem azt, amit hoztam, de sikeresen megtalálom józan eszem, és leteszem elé a reggelit.
„Végig állj a szoba másik felében, ha szüksége lenne valamire”
- Neked is, Miguel – válaszol kedvesen, és elgyengülten állok a szoba szélére, az ablakhoz közel. Miért borzongok bele ennyire, ha meghallom mély hangját? Nem figyelem evés közben, hisz nem illik, inkább oldalra fordítva fejemet az ablakon figyelek ki. Gyönyörű így a táj, ahogy a felkelő nap végigcirógatja az összes ültetvényt, a füvet, az egész tájat. Érzem halványan arcomon is erejét, és mosolygásra késztetne, ha nem tudnám, hogy most nem kéne, így csak komoran figyelem, felcsillanó szemekkel. Hosszú nap vár rám, figyelmesnek kell lennem, eleget kell tennem a posztomnak, és megfelelően teljesíteni, a gazdám kedvében szeretnék járni.
Teresa alaposan végigméri, megvetően megcirógatja a fiú csinos arcát legyezőjével. Hagyom, had játszadozzon. Amíg nem kegyetlenkedik, nem érdekel a dolog.
- Érdekes ízlésed van, Ian - döfi felém a szokásos fullánkját.
- Te is tudod Teresa, hogy nem én válogatom ki őket – válaszolom ridegen. Nem érdekel a nyavalyája, jól tudom mire megy ki a játék. Unatkozik. Mindig élvezettel köt belém ha összefutunk, mert egyszerűen nem tudja nekem megbocsátani hogy hozzám kényszerítették feleségül. Nem mintha én élveztem volna ezt a házasságot valaha is.
- Siessetek a főzéssel, a gyerekek már éhesek! – távozik meglibbentve terebélyes szoknyáját. Követem őt a szalonba, a szokásos esti beszélgetésre. Ilyenkor a gyerekekkel töltök egy kis időt, mielőtt átsétálunk az étkezőbe.
Eddig sosem foglalkoztam vele, kik járkálnak a vacsora asztal körül és kik szolgálják fel nekünk az ételt. Mint a mozgó bútordarabok, olyan jelentéktelenek voltak. Azonban ha Miguel csak a közelembe jön, észre veszem, mi több, kényszerítenem kell magam hogy ne bámuljam. Érthető ez a reakció, hiszen ő különleges, a gyerekek is kíváncsian bámulják.
Jól áll neki a fehér ing és fehér vászon nadrág. A házi szolgálók mindig fehérben vannak.
Véget ér az étkezés. A szolgálók elviszik lefektetni a gyerekeket, Teresa ezúttal nem vonul el a szobájába, hanem kettesben maradunk.
- Milyen feladatokkal bíztad meg az új rabszolgánkat? - kérdezi fintorogva. - Remélem nem engeded a gyerekek közelébe.
Komoran nézek rá a szemem sarkából és kényelmesen leülök a karosszékembe. Meglöttyintem poharamban illatozó teámat. Valahogy nincs most kedvem beszélgetni vele. Mivel válasz nélkül hagytam, tovább fojtatja a fecsegést, felpaprikázva magát.
- Az én lakrészem egyre zsúfoltabb, Marie és Susanne alig bírják már. Azt hiszem melléjük jó lesz.
Felnevetek. Szóval erre ment ki a játék. Tetszik neki. Megrázom a fejem és leteszem a csészét.
- Eszem ágában sincs ezt veled megvitatni, kedvesem. Nyilvánvaló szarvakat sem szeretnék a homlokomra, így is már ékeskedik rajta néhány.
Szavaimtól mélyen elpirul, ahogy a szemébe vágtam, jól tudom hogy félrelépett. Én is néha meghágtam egy-egy szép hölgyet üzleti útjaim során, de mindig diszkréten tettem, senki nem szerzett róla tudomást. Teresa túl ostoba a diszkrécióhoz.
- Jó éjszakát - vetem hátra a vállam felett és magára hagyom. Amikor becsukom az ajtót, még hallom ahogy csörren az összetört váza a padlón. Hisztis. Az apja házában régen a rabszolgákat is bántalmazta, de én ezt szigorúan megtiltottam neki. A szolgálólányát még így is keményen terrorizálja sajnos, de legalább már nem fizikailag.
A konyhába visznek lábaim, és mielőtt átgondolnám mit is teszek, belépek és a mosogatónál serénykedő Miguel mögé lépek. Csodálkozva fordítja felém a fejét amikor vállát megszorítom. Barátságosan ráhunyorítok.
- Gyere, Miguel. Megmutatom mi lesz még a feladatod.
A saját lakrészembe vezetem, miközben megmutogatom neki a dolgaimat.
- Reggel marie elkészíti a teámat és reggelimet, te egy tálcán behozod nekem. A cipőmet minden nap letisztítod, a tiszta ruhát ide készíted. Délelőtt a dolgozószobámban vagyok vagy a földeken, ebédet egyedül fogyasztom a lakrészem kis szalonjában. Néha vendégekkel együtt, de leggyakrabban egyedül. Délután rövid pihenő után szintén dolgozom, este a családommal vacsora. Gyakran fogadok vendégeket, őket mindig ebbe a szalonba vezesd, soha ne a nagyba ahol a feleségem tölti a napjait. Vacsora után elkészíted a fürdőmet, megágyazol nekem és aztán elmehetsz pihenni.
- Értem gazdám - válaszolja alázatosan amikor befejezem a részletes tájékoztatót. - Ezek szerint én mostantól az ön...
- Inasom vagy. Igen. Az öreg Donovan már amúgy sem bírta ezt a munkát. Mától Marie-val fog főzőcskézni a konyhában.
- Köszönöm a megtiszteltetést...
- Tudom hogy jól fogod csinálni - veregetem meg a vállát mosolyogva, majd elkomorulok. - Van néhány fontos szabály.
Sötéten ragyogó szemeivel mélyen a szemembe néz, komoly az arca neki is. Látom, okos vagy. Helyes.
- Én vagyok a gazdád. Csak az én parancsaim számítanak, a feleségem vagy gyermekeim utasításait kizárólag az ésszerűség határáig teljesítheted. A felségem lakrészébe nem mehetsz, a házat és a nagy udvart sem hagyhatod el, akkor sem ha ő parancsolja. Az intézők szigorúan torolják a szökést, csak velem együtt távozhatsz innen.
- Értem... akkor én most megyek és elkészítem a fürdőt.
- Nem szükséges, Donovan már megtette. Menj a szobádba és pihenj le, holnap korán kelünk. Reggeli után kilovagolok a földekre, és te velem jössz.
Csodálkozva nyitja nagyra szemeit de nem szólal meg, csak finoman meghajol.
Halvány mosoly szökik arcára, amitől meglepődöm, ugyanakkor hatalmas megkönnyebbülés telepszik rám, főleg amikor megcsóválja fejét.
- Nem, ez meg sem fordult a fejemben. Csak azon gondolkozom, mire is használjalak... Mondd csak: tudsz írni és olvasni?
- Egy kicsit – válaszolom feszülten.
- Előző helyeiden milyen munkákat láttál el? – kíváncsiskodik tovább, és én engedelmesen válaszolok.
- Ház körüli teendőket, gyermekekre vigyáztam... lovakat gondoztam... – nem igazán engedtek földeken dolgozni.
- Remek. Akkor most is ugyanez lesz a dolgod – elfordul tőlem, és kiadja a parancsokat - Innen folytassátok nélkülem. Őt magammal viszem, házi szolga lesz.
- Igen, Mr. Jefferson – válaszol az intéző, és furcsa érzés fog el, amikor megvetően pillant rám.
Felpattan lovára, majd lenyújtja nekem a kezét… Miért teszi ezt?
Kérdőn pillantok fel rá, és bár sejtem valahol mélyen, még sem tudom elhinni.
- Gyalog sokáig tartana az út. Na gyerünk – int fejével, majd heves szívdobogással ujjaim a tenyerébe csúsztatom, és hagyom hogy felhúzzon magához.
Soha… soha nem ültem még így lovon.
Hogy ne pottyanjak le, derekánál karolom át, és mivel nem bánja, így bátrabban fonom rá karjaimat, mikor elindulunk.
Hallgatom a lassú vágtát, a patakoccanásokat a kövön és a földön. Eltűnt a lán csörgése, nincs ponyva, mint a kocsik hátulján. Szabad szél, és egy szilaj ló. Csodálatos érzés, főleg hogy gyorsabban haladunk, és a lábam nem koptatja a talaj.
Oldalra fordítom fejem, végig a tájat figyelem. Hatalmas, a végét sem látni, mintha végtelen lenne, és a nap minden nap onnan bújna ki, majd vissza alá.
- Nagyon szép földje van – jegyzem meg halkan, s csak nézem a messzeséget.
- Igen – válaszol egyszerűen - Missouri állam legnagyobb földbirtoka.
- Hű – szalad ki számon. Csak most látom, hova is kerültem.
~*~
Bevezet a házba, a konyhába, ahol a szolgálók hada pihen, de amint lépteket hallanak, azonnal felpattanva köszöntik Őt.
- Üdvözlünk, gazda – mondják kórusban, és megszeppenve végigpillantok rajtuk.
- Ő itt Miguel, az új szolgáló. Még... nem döntöttem el milyen feladatkört fog ellátni, egyenlőre Mariának a szakácsnak fog segíteni meg a takarítást látja el a felső szinten. A többit majd később eldöntöm – mondja feléjük fordulva, majd utána rám néz bátorítóan.
- Maria megmutatja a szobádat és ad tiszta ruhát. Mosakodj meg és fogadj szót neki mindenben. Ebédnél...
- Köszönöm, gazdám… - hálálom meg, de mielőtt elmosolyodnék, arcomat azonnal lefagyasztja egy éles hang.
- Ez meg mi? – ismerős, talán kissé idegesítő is.
- Ő Teresa, a feleségem és az úrnőd is. Teresa, Ő itt Miguel az új szolgáló – mutat be minket egymásnak, és azonnal rájövök, hogy hol is a helyem.
Közelebb lép hozzám, egyik kezében egy legyezőt billegtet összecsukva, nyilván a nagy meleg miatt van nála.
Végigmér, fagyos tekintete végigpásztázza minden porcikámat, majd ironikus mosoly húzódik szája sarkába. Legyezőjével megsimítja oldalt arcomat, majd visszahúzva magához megtörölgeti, kiteríti és legyezgetni kezdi magát.
- Érdekes ízlésed van, Ian – fordul férje felé, mosolya pedig kiszélesedik. Szóval… Ian a neve…
- Te is tudod Teresa, hogy nem én válogatom ki őket – jegyzi meg fagyosan, amitől teljesen meglepődöm. Velem olyan kedvesen beszélt. Akkor a saját feleségével miért ilyen… érzéketlen?
- Siessetek a főzéssel, a gyerekek már éhesek! – jegyzi meg fennköltesen, majd kivonul magát legyezgetve.
Még vet rám egy utolsó, kedves pillantást a gazdám, majd követi. Csak ámultan figyelem, amíg eltűnik az ajtó mögött.
- Gyere Miguel – szólít egy kedves hang, gondolom Maire az.
- Rendben – követem egy halvány mosollyal.
~*~
Immáron felöltözve, és frissen, tisztán állhatok máris munkába. Első feladatként azt kaptam, hogy terítsek meg. Nem nehéz, az előző házban is adtak már rám ilyen feladatot, így tudom, hogy mit hova kell tenni. Szokványosnak kéne éreznem magam, hisz minden új helyen így szokott kezdődni a munkanap. Épp hogy megérkezünk, máris munkába állunk, egy perc pihenő sincs. Mégis olyan, mintha nem érezném igazi fáradtságnak az egészet. Lelkesebbnek érzem magam. Vajon a gazdám hatása? Minden bizonnyal, hisz hozzá hasonlót, még nem tapasztaltam, ennyire kedveset.
Azt hittem, mikor ide felé utaztunk, hogy nem fogok meglepődni, mégis sikerült.
Összeül a gazda és családja, így elkezdünk felszolgálni, és persze ebben is segítek, ahogy mindenben. Olykor-olykor egy félénk pillantást vetek Ian gazdámra, de csak futó pillantást, hisz nincs is többre idő, nem is lenne szabad.
Mikor elkészültünk mindennel, a szolgálók egy külön asztalnál a konyhában esznek, néha egy-egy még kiáll az étkező részre, hátha kérnek valamit. Mindenki nagyon kedves, és egyetlen panasz szót sem hallottam még, bár előttem áll még az egész nap, és az este is.
Segítek mosogatni, ahogy Maire kért, de félbeszakít egy kéz a vállamon.
Meglepődve nézek fel gazdámra, aki kedves pillantással illet meg.
- Gyere, Miguel. Megmutatom mi lesz még a feladatod.
