Finom édes illatra ébredek. Puha forró test simul hozzám, kéjesen bizsergő altestemet édes kínokkal hevítve. Lassan simítom végig kezem alatt a puha, meleg bőrt. Lapos has, kis köldök... feljebb és feljebb kúsznak éhes ujjaim, combjaimat összedörzsölöm, enyhítve merevedésem kínjait, csípőm pedig finoman előrelendül. Halkan felnyögve szorítom jobban magamhoz a testet... és...
Felpattannak szemeim. Majd a testem is. Mi a...?
Miguel fekszik mellettem? De mégis hogy került ide? Álmosan dörzsölgeti szemeit, felül és rám mered. Haja szexisen összekócolva, hálóinge felgyűrődve... hosszú, karamellszín combjai kivillannak alóla. Szégyenlősen húzza lejjebb és mélyen elvörösödve bukdácsol ki az ágyból.
Hadar valamit, de nem értem. A fejem fájdalmasan lüktetni kezd, és homlokomra szorítom kezemet.
- Mi történt? - suttogom behunyt szemekkel.
- Te-tegnap...
Felemelem kezemet és csendre intem.
- Halkan beszélj, nagyon fáj a fejem. Utálok másnapos lenni...
- Bocsánat. Szóval tegnap éjjel hazajött, és...
Felemelem a fejem és a szemeibe nézek. Azokba a gyönyörű, csokoládészín íriszekbe. Kizárt, hogy lefeküdtem vele, annak jelei lennének, ráadásul mindketten ruhában vagyunk. De még a gondolat is, hogy... máris felhevül a vérem, a fejem pedig annyira megfájdul, mintha ütemesen ütné valaki kalapáccsal.
- Mehetek öltözni?
Bólintok, és visszaejtem testemet, fejemet és tudatomat az ágyba. Amikor legközelebb felébredek, már dél van. A fejem még fáj kissé, de a gyógyszer segít. Ebéd után pedig sétálni megyek Miguellel.
Az utcán szerényen mögöttem sétál, és amíg én a sétapálcámat lóbálva ballagok és szemezgetek a nyitott fedelű hintókban üldögélő hajadon lánykákkal, addig ő meg sem szólal, és szerényen lesütött szemekkel fogadja a felé irányuló fokozott érdeklődést, amely elsősorban a szokatlan bőrszínének szól, másodsorban pedig jóképűségének. Csinos fiú. Tudom én, hiszen még én is megkívántam, pedig nem vonzanak a férfiak. Mindig is a fehérnép iránt érdeklődtem. Mármint a nők iránt.
Utunk végén délután besétálok vele egy díszes utcai vásárba. Mosolyogva figyelem ahogy nézelődik, az édességesnél veszek neki egy zacskó mézes mogyorót. Édesen kipirulva köszöni meg, és rágcsálva nézelődik tovább. Gőzöm sincs miért, de nem tudom nem figyelni őt. Úgy élvezi az egészet mint egy kisgyermek. Még soha nem járhatott ilyen helyen... Furcsa. Tudom, hogy a rabszolgák mennyire más életet élnek, mégis mindig meglep. Talán a bőrszíne miatt nem tudom egy kalap alá venni a többi négerrel, nem tudok rá úgy tekinteni mint egy háziállatra. Nem, Miguel több annál. Sokkal. Érző, kedves lény. Figyelem ahogy megkínál egy koldus kislányt a mogyoróból amit kapott, és amikor az elveszi tőle az egész zacskót, ő csak mosolyogva simogatja meg a fejét. Ellágyul a tekintetem. A rossz sorsa ellenére is milyen kedves és nemes lelkű, én pedig miket feltételeztem róla.
Felsóhajtok és veszek neki egy süteményt.
Hazafelé sétálva már kevesen barangolnak az utcákon, így beszélgetésbe elegyedek vele.
- Jól érezted magad ma délután velem?
- Igen, gazdám. Köszönöm hogy elhozott magával.
- Semmiség. Holnap megismételjük.
Szép mosolyt kapok tőle és zavartan fordítom el az arcomat. Szívem olyan hangosan dübörög mellkasomban, hogy akár ő is meghallhatná.
Belépünk a szállodai szobánkba, és ő leteszi a csomagjaimat.
- Hozathatom a vacsoráját, gazdám?
Megrázom a fejem.
- Házon kívül eszem, csak magadnak hozass ételt.
Megtisztálkodva, friss illattal és tiszta ruhában indulok el ismét a bordélyházba. Talán ma éjjel végre képes leszek rá.
*
Késő éjjel támolygok vissza, a kocsis egészen a szobám ajtajáig támogat, majd busás borravalóval távozik. Odabent sötétség és csend fogad. Az ágyamhoz imbolyogva vetődöm bele ruhástól. Halvány fény gyúl.
- Gazdám...? Jól van?
Felnevetek, majd könyökeimre támaszkodva felemelem fejemet hogy láthassam őt. A fenébe is, csodaszép mint mindig.
Már a héten negyedik éjjelemet töltöm a bordélyházban vergődve... aztán végül mindig visszajövök, a vágy ami testemet feszíti pedig csak gyűlik és gyűlik, míg végül el fog emészteni teljesen.
Fürge kis ujjak szabadítanak meg a csizmámtól, begyakorlott mozdulatokkal vetkőztet le és én felülve hagyom neki. Az elmúlt napokban hamar megtanulta hogyan kezeljen engem amikor részeg vagyok. Csendben teszi a dolgát, ágyba tuszkol. Tuszkolna, de erős vagyok, és inkább karcsú derekát átölelve rántom le magam mellé. Azóta a reggel óta nem ébredtem mellette... pedig jó volt.
- Gazdám, nem kéne ennyit innia - zsörtölődik velem halkan. Csak felnevetek és megcirógatom szép arcát.
- Kezdesz olyan lenni, mint az öreg Marie... Már csak a kendő hiányzik a fejedről.
Elmosolyodik, és finoman eltolja arcától a kezem. Próbál felkelni mellőlem de nem hagyom.
- Engedjen el, gazdám. Kérem... - Ez hat. Mindig hat, mert ha így kér tőlem valamit, képtelen vagyok ellenállni neki. Felkel és betakargat. - Komolyan mondom, nem kéne ennyit innia. A végén még megbetegszik vagy baja esik.
- Muszáj... innom... - dörmögöm elálmosodva. - Ma este is sokat ittam, mégsem eleget...
- Ho-hogyan? Miket beszél, gazdám?!
Felfortyanva nyúlok keze után, és visszarántom magam mellé, rágördülök és belepréselem az ágyba. Hajába fúrva arcomat felsóhajtok és beleremegek a vágyba.
- Mindegy mennyit iszom, hány nőt tartok a karjaimban... semmi sem elég, semmi sem használ... - suttogom akadozva, tétován végigsimítom combját kezemmel. - Nem tudlak kiverni a fejemből... Miguel. Csak a szép arcodat, mosolyodat látom, a te illatod érzem... Gyűlöllek, amiért ezt teszed velem.
Belemarkolok dús, selymes hajába és durván félrerántom a fejét. Feltárul előttem karcsú nyaka, hibátlan, karamell bőre és én mohón tapasztom rá a számat. Felnyögök a kéjtől. Finom... olyan finom a bőre, mint ahogy álmaimban érzem...
- Értem – mondja halkan - Tetszeni fog a város, majd elkísérhetsz vásárolni is. Vennem kell néhány öltönyt. – Nagyon érdekesen hangzik. Kicsit feszengek zavaromban, és a ruha is elég szokatlan, de… nem annyira kényelmetlen.
Elérkezünk a vonatig, és a gazdám szégyenszemre nem engedi, hogy én vigyem a csomagjait. Szégyellem is magam miatta. Erősebbnek kéne lennem, hogy legalább azokat elbírjam.
Ketten ülünk a kabinban a kissé hosszú úton. Amikor oldalra bicsaklik kicsit feje, akkor veszem észre, hogy elaludt. Szabadon figyelhetem meg azt az arcot, amitől olykor rettegtem, de most…
Csak azaz igéző szempár hiányzik, de ha kinyitná szemeit már nem merném tovább nézni. Arca sima és nyugodt, miden vonása olyan… vonzó. Egyenletesen szuszog, félig tenyerébe támasztva alszik. Halvány mosoly kúszik arcomra, érzem hogy zsong a mellkasom, és amikor felfogom hatását, azonnal lefagy az arcom, kidüllednek szemeim, és két kezemet a számra szorítva hajolok kicsit előre. Nem… az nem lehet.
~*~
Amikor megérkezünk, kocsiért szaladok, és ahogy végig haladunk a városon… teljesen ámulatba esem, mindent elfelejtek, csak iszom látványát a környezetnek. Nem is hittem, hogy ilyen létezik. Amit nem értek megkérdezem, készségesen válaszol nekem, én pedig örömmel hallgatom. Mennyi érdekes épület. Mennyi ember, és mind szép ruhában. Sok más kocsi, lent nagy ablakok, amiben néha van kitéve valami.
Megérkezünk a szállodába, és az ámulat nem ér véget, sőt nagyobb, mint valaha. Ez… ez olyan hely, ahova nem hogy rabszolga nem jár, de még egyes szegényebb nemesek sem engedhetik meg maguknak. Ha nem kéne tartanom magam, megkönnyezném a pillanatot.
Egy kellemes ebéd után magamra hagy, mert olyan helyre megy, ahova nem léphetek be. Pedig megtehetné, hogy magával visz, esetleg kint megvárom, de a kérése parancs, így engedelmeskedem.
Eljön a vacsora ideje, én pedig türelmesen várom, hogy nyugodtan étkezzen gazdám, majd utána én is fogok, de amíg nem végez itt állok.
- Ülj le és egyél – int nekem, és kikerekednek szemeim.
- De az tilos! Nem ülhetek egy asztalhoz a gazd...
- Csend. Leülni. – Vág azonnal a szavamba, én pedig szót fogadva teszek eleget kérésének, azaz parancsának.
Leülök, és… enni kezdek.
- Este elmegyek, ne várj rám ébren, feküdj le aludni. Nem tudom mikor érkezem majd.
- Igen, gazdám.
~*~
Csak forgolódok ágyamban, és képtelen vagyok elaludni. Még a szemem lehunyása sem megy. Hova mehetett ilyenkor ebben a városban?
Az időt sem tudom már mikor feküdtem le, de az álom messzire elkerül. Fáradt vagyok, de nem tudok aludni. Annyira nyugtalanít, hogy nem tudom merre van. De miért foglalkozom ennyire vele? Soha nem volt ilyen gazdám, akihez ennyire kötődtem volna.
Összeszorítom ajkaim a gondolatra, mellkasomon megmarkolom a hálóruhát. Valahogy ki kéne űznöm magamból ezeket a bűnös érzéseket, mert… mert… nem is tudom miért.
Azt sem tudom, hogy akkor miért csókolt meg.
Azt mondta… azt mondta soha nem csinált még ilyet. lehet csak kíváncsi volt? Biztosan csak játszott akkor velem. Kíváncsi volt, hogy milyen lehet, azóta gondolhatta ezt mióta megmentett attól a ronda intézőtől.
Egy pillanatra lehunyom szemem, és egy vékony könnycsík gurul végig arcomon, szívem összeszorul. Csak játék…
Zörgés üti meg fülem, majd ajtó csapódása, és azonnal felpattanok. Ruhám ujjába törlöm a szemeimet, minden érzelmet levakarok arcomról, és azonnal kipattanok az ágyból. Végre hazajött a gazdám.
Az órára nézek és elhűlök. Ennyiszer megfordult már a mutatója?
Amikor kilépek meglátom őt, a szobában szanaszét vannak az útközben elhagyott ruhák.
- Jó estét, gazdám! – mondom halkan, és azonnal felém fordul, megállítva őt egy mozdulatban, két kézzel kapaszkodik egy gombba.
- Monnntam hogy mennj alunni – a beszéde összefüggéstelen, torz és… ez a rekedtes hang.
- Gazdám...? Ön... ivott? – kérdem hitetlenkedve, és felé lépek párat félve.
- Sakkor mivan? – szinte esik az ágyra úgy ül le, de nem éri el a csizmáját, így azonnal a segítségére sietek. Az ingével is küzd így ebben is segítenék neki, de ellöki a kezem: - Hagyj! – morran fel, és legyintésének szele fura illatot küld orromba.
- Mi ez a fura illat? – olyan… pacsulinak tűnik, de nem keserű.
- Női parfüm. A lotyók ilyeneket használnak...
- Lotyók? Az mit jelent? – motyogom értetlenül, és kipirult arcát figyelem.
Felsikkantok amikor magával ránt az ágyba, szó szerint maga alá gyűr, és közvetlen közelről néz a szemembe.
Képtelen vagyok oldalra nézni, teljesen magával ragad.
- Ringyók. Akik pénzért árulják a gyönyört. – leheli a szavakat, jól érzem az alkohol jellegzetes illatát is. Arcom kipirul a kijelentésre, és egyszerre ver szaporán a szívem, és reped is meg kissé.
- De hiszen önnek van feles... – nem… nem ellenkezhetek, nem az én dolgom. Én csak… én csak egy senki vagyok.
Végigsimít rajtam keze, testem azonnal felforrósodik az érintésre, és hunyorítva figyelek tovább… nem… ne tegye ezt... én…
- A házassssság csak üzlet... te tudod a legjobban. Titeket is úgy párosítanak, mint az istállóban az állatokat... Mi sem vagyunk kivételek ez alól... csak éppen szebb körítést kap... – miért? Miért mondja ezt el nekem? Nem értem…
Teljesen mellém fekszik végül, megáll keze is a mozdulatban, és meg csak dermedten fekszem mellette akár egy fadarab. Még egyik lába is át van vetve rajtam, és úgy érzem magam akár egy rongybaba. Vagy egy takaró, amit maga köré csavar az ember.
Most mit tegyek? Mit tehetnék egyáltalán? Lassan oldalra fordítom fejemet, de csak egy picit felé, hogy szemem sarkából megfigyelhessem arcát. Alszik… de most olyan közel van, hogy minden egyes szőrszálat is látok rajta… istenem…
Valahogy ki kéne csúsznom karjai közül de…
A testem nem akar mozdulni. Az agyam visít, de az érzékeim azt súgják hogy maradjak így. Hihetetlen, hogy a súgás győz a csatában, végül nem teszek semmit. Nem… nem ölelhetek vissza mert azzal már csak saját szívem fájdítanám. Nem tehetek ilyet, de élvezhetem az érintését, meleg tenyerét mellkasomon pihenni, testének melegét ahogy körülölel. Az illatát ami megbújik a pacsuli alatt.
Vajon miért nyugszom meg már csak ennyitől? Hogy a közelemben van? Annyira zavaró, idegesítő. Kicsit fáj is, de majd hozzászokom. Hisz ez a dolgom. Tűrni.
Lassan lehunyom végleg szemem, és könnyebben alszom el, mint valaha.
~*~
A szokásos koránkelés most is utolér, de a tegnapi kimerültség is megmutatkozik rajtam. Kellemes meleg ölel körbe, persze nem teljesen, foltokban hideget érzek. Takarómért nyúlnék, de nem tudok mozdulni. Mi… hol vagyok?
Kettőt pislogok, és minden átfut az agyamon, azonnal kikerekednek szemeim. Még mindig a gazdám ágyában vagyok, Ő alszik és közben végig engem ölel. Nem jó… ez így nagyon-nagyon nem jó.
Már az is tilos lett volna, hogy vele egy asztalnál vacsorázzam, de hogy még ez is…
Részeg volt, nyilván nem fog semmire emlékezni, ezért jobb lenne, ha én is eltűnnék a semmibe.
Óvatos és néma mozdulatokkal fejtem le magamról karját, még a lélegzetem is visszatartom és óvatosabban veszem. Már csak épp a lába van hátra. óvatosan lelökdösöm magamról nehogy felkeljen, de amikor felülnék az ágyon hogy kifussak a matrac megreccsen, Ő horkant egyet, és azonnal magával ránt, pontosan vissza magam mellé, és pedig újra egy sikkantást eresztek meg.
Arcom vörös akár pipacs a réteken, mert… khm… pontosan vele szemben fekszem, és arcunk nagyon közel van egymáshoz. Szinte rám szuszog, orrunk majdnem összeér… Félek… Valamiért nagyon félek. De nem remegek, csak mozdulatlanul fekszem. Többször átfut tekintetem arcán, kínos mosoly szökik arcomra. Nem tudok mit tenni. Megpróbáltam kiszökni, de nem ment. Mit tehetnék még?
Lehet, örülnöm kéne, hogy nem lökött ki az ágyból, hanem visszarántott. Miért tesz ez engem boldoggá? Hisz nem is tudatosan tette csak félálomban. De akkor is.
Lehet, ha teljesen felébred, a másnaposságában kilök majd az ágyból. De akkor miért nem próbálok elmenekülni? Annyira vonzz ez a közelség, és az ölelése. Soha nem szeretnék kiszakadni belőle. Máskor ilyenkor már rég tevékenykedem, sietek a reggelijéért, otthon előkészítem ruháját, minden… de most moccanni sem tudok.
Egyik kezem felemelem, és egy apró tincset simítok hátra homlokáról.
Hozzáértem.
Bizsereg az ujjam, és minden végtagom, a bőröm. Lehet hogy félek, de akkor sem szeretnék elszakadni innen.
A hintóban ülünk már, amikor végre rá merek nézni. Uralkodom arcvonásaimon. Látom, hogy csodálva, kíváncsian és lelkesen nézelődik.
- Ennyire tetszik? – töröm meg a csendet. Rám pillant, tekintetünk találkozik és ő édesen elpirul, amitől hirtelen túl meleggé válik a felöltőm.
- Egy kicsit – motyogja félénken és elfordítja arcát. Én is inkább a tájat figyelem, így is elég nehéz elviselnem a közelségét. Nem volt jó ötlet magammal hoznom... nagyon nem.
Hosszas csönd nehezedik ránk, csak a lovag patazaja és a kerekek ropogása. Semmi más.
Rápillantok és tekintetünk ismét találkozik, de összeszorítja szemeit mint egy kisgyerek. Elmosolyodom.
- Nagyon szótlan vagy – szólalok meg lágyan.
- Csak… csak szokatlan ez nekem.
- Hogy utazol?
- Nem. Ez az egész.
- Értem. Tetszeni fog a város, majd elkísérhetsz vásárolni is. Vennem kell néhány öltönyt.
Tekintetem végigsiklik rajta. Ezúttal nem fehér vászonruhában van, hanem fekete nadrágban és kabátkában, alatta vászoning és a nyakában grafitszürke nyakkendő. Inas kilépő. Pompásan néz ki, de ő egy zsákban is gyönyörű.
Hosszú órákon át tart az út, és végre megérkezünk a vonatállomáshoz. A gőzös nemsokára indul, így a két bőröndöt megragadom, kiveszem a buzgómócsing Miguel kezeiből és könnyedén felhajítom a vonatra, fellököm őt is és a kabinunkba vezetem.
Néhány óra zötykölődés. Még el is bóbiskolok a melegben.
Amikor felriadok, már meg is érkezünk. Miguel nagyon szeretné a csomagokat vinni, de inkább hintóért szalajtom. Néhány perc múlva már meg is jelenik egy kétlovassal, és a szállodába vitetem magunkat. Közben őt figyelem, ahogy szinte kilóg az ablakon, annyira nézelődik. Életében először járhat ilyen helyen valószínűleg. Nyilvánvalóan tetszik neki, mert zavaráról teljesen megfeledkezve csicsereg, faggat engem hogy ezmi azmi, akár egy gyermek.
A szálloda elegáns, fényűző. Az otthonom is az, de ez hivalkodóbb és színesebb, feltűnőbb berendezésű.
Amíg kicsomagolja a bőröndöket, én veszek egy fürdőt, megebédelünk majd magára hagyom és elmegyek vásárolni. Elegáns szabóságokba rabszolgát nem engednek be, azt pedig nem akarom hogy ebben a hőségben az utcán álldogáljon.
Vacsoránál látom ismét. A szobainas felszolgálja az ételemet. Magunkra hagy, én pedig az asztalhoz intem őt.
- Ülj le és egyél.
- De az tilos! Nem ülhetek egy asztalhoz a gazd...
- Csend. Leülni. - Higgadtan és halkan utasítom, ő pedig okos fiú. Szót fogad. - Most nem otthon vagyunk, nem lát senki.
Belekortyolok a poharamba és felsóhajtok.
- Este elmegyek, ne várj rám ébren, feküdj le aludni. Nem tudom mikor érkezem majd.
- Igen, gazdám.
Besötétedik. Felöltözöm, kevés kölnit kenek magamra és megyek.
- Jó mulatást, gazdám!
Csak biccentek. Az lesz. A hintóban előreszólok a kocsisnak.
- A bordélyházba.
***
Nehezen találok bele kulcsommal a zárba, de sikerül. Betámolygok az ajtón, becsapom magam mögött. Sétapálcámat ledobom a földre a kalapommal és köpenyemmel együtt. Félúton elhagyom az öltönykabátot, a nyakkendőt és már az ingemet marcangolom amikor ledermedek.
- Jó estét, gazdám!
Megperdülök és befókuszálok a szemeimmel. Ő a két szobát összekötő ajtóban áll. Abban a kis hálókamrában alszik, ami az inasok helye, vagyis abban kéne aludnia. De nem alszik, mi több, frissen és üdén áll, igaz hogy most csak egy hálóing van rajta. Fehér és vékony. Fogadjunk hogy nincs alatta semmi.
Dühösen borzolok bele szőke hajamba és elfordítom tőle az arcomat.
- Monnntam hogy mennj alunni - dünnyögöm lassan forgó nyelvvel. Részeg vagyok. Éljen.
- Gazdám...? Ön... ivott?
- Sakkor mivan? - mordulok fel, levetem magam az ágyra és a csízmámért nyúlok de ő gyorsabb és már húzza is le a lábaimról. Ingem felé nyúl, mert látja hogy ujjaim nem akarnak engedelmeskedni de felmordulok és ellököm a kezét. - Hagyj!
- Mi ez a fura illat?
Megszagolom magam és elvigyorodom.
- Női parfüm. A lotyók ilyeneket használnak...
- Lotyók? Az mit jelent?
Megragadom a csuklóját és berántom magam mellé az ágyba, könnyedén átvetem rajta egyik lábam és arcába hajolva nézek gyönyörű szemeibe.
- Ringyók. Akik pénzért árulják a gyönyört.
Megcirógatom kipirult arcát, majd behunyom szemeimet mert forogni kezd a szoba. Elkeseredetten ejtem fejemet a párnára.
- De hiszen önnek van feles... - lenyeli a mondat végét, és elhallgat amikor egyik kezemmel végigsimítom mellkasát és hasát.
- A házassssság csak üzlet... te tudod a legjobban. Titeket is úgy párosítanak, mint az istállóban az állatokat... mi sem vagyunk kivételek ez alól... csak éppen szebb körítést kap... - dörmögöm belecsusszanva az álom melegébe, elveszve az ő illatában.
Nem válaszol. Miért nem válaszol? Miért habozik? Nem akarja elmondani? Szereti a kínos csendeket. Így vezeti fel a választ? A számomra nem kedvező választ? Miért is kérdeztem meg? El fog adni… biztos vagyok benne. Rosszat tettem.
- Természetesen nem. – A mondatra akkora kő esik le a szívemről, hogy végre kihűlt arcomba is újra jut vér. Jól hallottam? Tényleg? - Most pedig ülj fel a lovadra és induljunk vissza. Éhes vagyok és már nincs kedvem kirándulni sem.
- Igen, gazdám – hajolok meg, arcom szinte kifejezéstelen, belül pedig majd’ szét robbanok az izgalomtól.
~*~
A gazdám ajtaja előtt állva figyelem a folyosót, az elhaladó embereket, és nem engedek be senkit. Nem akarja, hogy zavarják, ezért senkit nem eresztek be mindaddig, míg más utasítást nem kapok.
A felesége is megpróbált „betörni”, de eléálltam, pontosabban Ő és az ajtó közé és nem engetdem be. Nem tudom miért kérdezte meg tőlem, hogy nem lennék-e inkább az ő szolgálója, de nem is tudtam igazán válaszolni neki, csak megráztam a fejem.
Seberen elviharzott, és pedig most itt vagyok egyedül, és várom, hogy végre történjen is valami.
- Miguel! – amint meghallom a nevem szívem hatalmasat dobban, mély levegőt véve lépek be az irodába.
- Igen, gazdám? – kérdezem lelkesen.
- Szólj Donovannak és csomagoljatok be néhány napra. Elutazom és te velem jössz.
Az ujjaim a kilincsre fonódva megszorulnak, lefagy arcomról a pici mosoly, majd nyelek egyet. Miért félek én ettől?
- Értettem, gazdám – cseppet erőle hajolva hátrálok ki, majd visszazárom az ajtót, és indulok a dolgomra.
~*~
Kora hajnalban vár minket a kocsi. Sosem ültem még ilyenben, csak figyeltem ahogy a főurak kiszállnak majd beszállnak és tovább mennek. És most… végre láthatom belülről is. Ez több mint csodálatos.
A lovaskocsi mellett állva várom a gazdám, hisz neki kell elsőként felszállni, én pedig majd követem. Szótlanul figyelem ahogy elköszön, pár szót még a feleségével is vált, végül beszáll és én követem, vele szemben ülök le.
Szemem azonnal felcsillan ahogy megpillantom a belső berendezését. Egyszerű, de mégis annyira hihetetlenül igazi a látványa. Még azt is alig veszem észre, hogy elindultunk.
- Ennyire tetszik? – zökkent ki lüke gondolataimból egy hang, azonnal gazdámra vetem tekintetem, és mikor végre rájövök, hogy miért is mondta, elpirulva fordítom el a tekintetem. Inkább figyelem a tájat.
- Egy kicsit – motyogom halkan, majd megtámasztom kezemmel a fejemet, és „ élvezem” az utazást.
Néha rá-rávetül a tekintetem, de csak a szemem sarkából figyelem őt. Olyan férfias… erős. És… leragadok arcánál ahogy figyelem. A szeme egyszerűen megbabonáz, vonalai határozottak mégis finomak, olyan nemes… és…
Amikor réjövök min is agyalok épp, újra tulipiros arccal inkább a tájat figyelem. Nehezebben veszem a levegőt, mellkasom dübörög. Miért érzek ilyeneket?
Lassan visszasiklatom rá tekintetem, de pont rám néz, így összeszorítom a pilláimat.
Lebuktam.
- Nagyon szótlan vagy – lágy hangon dörmögi, végigfut egész gerincemen a borzongás, már csak a hangjától is. Olyan esetlen vagyok…
- Csak… csak szokatlan ez nekem.
- Hogy utazol?
- Nem – vágom rá azonnal, és egy mély levegővel próbálom összeszedni magam – Ez az egész. – Apró mosoly szökik arcomra. Pár nap alatt megfordult az egész világ számomra, el sem hiszem.
- Ne-nem történt… semmi… ugye? – hebegi alig hallhatóan. Kezemben lévő pálcára pillant és elfordítja a fejét. - Bocsánat...
Magamhoz térve ejtem le magam mellett a kezemet, a pálcát elrejtve előle. Nem akarom hogy féljen tőlem.
- Nem tettél semmit… nincs miért bocsánatot kérned
- Igen – leheli, de nem tűnik meggyőzőnek. - É-én töltök még vizet…
Hagyom hogy elmeneküljön távolabbra tőlem. Pár perc elég neki, amennyire látom, sikerült valamennyire összekaparnia magát a sokkból. Visszahozza a kulacsomat és odafigyelve rá hogy véletlenül se érjen össze a kezünk, átnyújtja nekem.
- Gazdám…
- Igen? - Lepillantok rá. Ideges. Nem mer rám nézni.
- Ha szabad kérdeznem… mi lesz most velem?
- Hogy érted ezt?
- Ugye… nem akar eladni?
Letaglóz a kérdése, csak résnyire nyitom a szám de nem tudok válaszolni. Na most érzem magam igazán egy aljas mocsoknak. Egy kiszolgáltatott, gyenge lényt terrorizáltam és zaklattam egészen mostanáig. Gőzöm sincs mi a fene üthetett belém... fellobbanó férfias vágyaimat nem tudtam egyszerűen kezelni, zavart voltam és frusztrált. Ennek ő itta meg a levét, pedig nem is szándékosan csábított el.
A gondolattól sziszegve fújom ki a levegőt. Igen. Tudatosult végre most bennem mi is volt idáig a bajom. Ezt még alaposan át kell gondolnom, habár nehezemre esik a józan logika, amikor őt bámulom.
Észbe kapok a hosszas hallgatás után. Milyen sápadt...
- Természetesen nem. Most pedig ülj fel a lovadra és induljunk vissza. Éhes vagyok és már nincs kedvem kirándulni sem.
- Igen, gazdám.
*
Eltelik az egész délután, ebéd után a dolgozószobámba bezárkózom. Senki sem zavarhat, és Miguel be is tartja ezt az utasításomat.
Próbálom elterelni gondolataimat hivatalos levelekkel és a főkönyveléssel, de nem bírom.
- Miguel!
Pár másodperc múlva nyílik az ajtó és az ő csinos arca felbukkan.
- Igen, gazdám?
- Szólj Donovannak és csomagoljatok be néhány napra. Elutazom és te velem jössz.
Fújtatva túr hajába, és olyan kifejezéstelen az arca, hogy semmit nem tudok leolvasni róla. Mire gondolhat? Mit fog most tenni? Én már nem tudok semmit.
Felém nyújtja kezét, de ösztönösen kuporodom össze, és reakciómra mérgesebben reagál, szitkozódva nyúl utánam, hogy talpra rántson. Teljesen össze vagyok zavarodva, a fejem kész káosz.
- Sajnálom – lassan leeresztem számról kezeimet, és őt figyelem, felemelve rá tekintetem. Kipislogom belőle a könnyeket, de megnyugodni nagyon nehezen tudok - Nem értem mi ütött belém, még soha nem csináltam ilyet.
Soha nem csinált ilyet? Ugye nem a csókról beszél? Nem… biztosan nem, hisz gyerekei is vannak… akkor… akkor mire gondol?
Épp számra jönnének már a szavak, a kérdés, de az utolsó pillanatban harapom el őket, és csak egy fél hang sikerül belőle. Nem… nem akarok kérdezni, hisz… olyan szeszélyesnek érzem, nem tudom, hogy vajon mit reagálna. Pedig nincs szándékomba feleselni vele… soha nem is volt.
- Ne-nem történt… semmi… ugye? – makogom értetlenül, de olyan halkan, hogy szinte én is alig hallom meg. Kezeiben hajlítgatja a pálcát, lesütött szemekkel figyelem, egyik kezemmel a felkaromat dörzsölgetve.
- Bocsánat – fordítom kissé oldalra a fejem, mert most nem merek a szemébe nézni. Nem bírnám állni a pillantását.
- Nem tettél semmit… nincs miért bocsánatot kérned – hangja még mindig fagyos, hiába a szavak azt sugallják, hogy igaza van, valahogy nem érzem azt, hogy komolyan is gondolja.
- Igen – sóhajtom a szót. Mit mondhatnék? A gazdámnak mindig igaza van, szava szent és sérthetetlen, de ezt mégsem helyeselhetem…
Kibúvót keresve a földön futtatom végig tekintetem, próbálom elfeledni mindazt ami történt, és amikor észreveszem a kiborult kulacsot, azonnal leguggolok, hogy felvegyem.
- É-én töltök még vizet… - ahogy felegyenesedem máris robogok vissza a patakhoz, végig a földet figyelve, a lábam elé, nehogy megint elbukjak valamiben.
Míg belemártom a kulacsot a patakba, szabad kezemmel a fülem mögé tűröm tincsemet, és a zavaromat azonnal a súlyos felismerés veszi át.
„… még soha nem csináltam ilyet.”
Soha?
Hirtelen meghűl a vér az ereimben, és gondolni sem merek arra, ami történhet. Szinte bármi… Mi lesz most velem ez után? Ugye… ugye nem akar eladni? Inkább osszon be más ház körüli teendőre, csak ne adjon el. Szívem félrever, idegesen toporgok, végül csak ráveszem magam.
Felállok majd felé lépek, épp a lova mellett áll. Átadom neki a kulacsot, hisz ez az övé, majd halkan megköszönve teszi a helyére.
- Gazdám… - szívem majd’ kiugrik helyéről, de ha már elkezdtem, befejezem.
- Igen? – sürget meg, és csak ekkor veszem észre, hogy kezeimet babrálom idegességemben.
- Ha szabad kérdeznem… mi lesz most velem? – kezét nézem, mert még mindig nem merek a szemébe nézni.
- Hogy érted ezt? – kérdez vissza értetlenkedve, és nyelnem kell egyet.
- Ugye… nem akar eladni? – fordítom kissé oldalra tekintetem.
Nedves és puha ajkai vannak. Mohón kapom el a fogaimmal, nyelvemet közéjük fúrom és felnyögök. Forró és édes... istenem de mennyire! Bizsergető forróság áramlik végig a bőrömön, mintha hidegből hirtelen a forró vízbe zuhantam volna. Lábaim ledermednek, szívem olyan hevesen ver mellkasomban, hogy még a végtagjaimban is érzem...
Felfedezem szájának rejtett zugait, nyelvét... de ő csak rémülten remeg a karjaimban, próbál eltolni, nyöszörög. Ez csak olaj a tűzre, pláne amikor elernyed végül és rongybabaként fekszik őt tartó karjaimban.
Mi a fenét művelek?!
Eltépem tőle magam és elengedem. Összecsuklik, szájára szorítja kezeit, szemei pedig tágra nyílnak.
Zihálva pillantok le rá, majd dühödten túrok a hajamba.
- Francba...
Egy kis cédának hittem, közben pedig még csókolózni sem tud. Tisztán éreztem mennyire ártatlan, pedig miket feltételeztem róla, te jó ég.
Felé nyújtom a kezem, de összerándul és elhúzódik. Halkan káromkodva nyúlok a hóna alá és felsegítem.
- Sajnálom - dörmögöm zavartan hajlítgatva lovaglópálcámat. - Nem értem mi ütött belém, még soha nem csináltam ilyet.
Kint felül előkészített lovára, de épp hogy nyeregbe ült, máris vágtatni kezd.
- Gazdám! Vá… - elharapom a mondat végét, hisz nem hallja úgy sem. Hova siet ennyire?
Kicsit ügyetlenül de végül sikerül nekem is felülnöm gyorsan a lóra, majd utána eredek.
Mondtam tegnap, hogy nem tudok még lovagolni, akkor… miért csinálja ezt? Direkt dob a mélyvízbe?
~*~
Végre utolérem egy csobogó patak mellett, amint megállok leszállok a lóról és hangosan lihegve támaszkodom meg. Mih… miért csinálta? Lehet csak direkt akart engem ezzel… megzavarni? Egyre kiismerhetetlenebbnek érzem a gazdámat.
Csoda hogy nem estem le a lóról, igaz nem kis egyensúlyérzék kellett nekem most ahhoz, hogy nyeregben tudjak maradni. A patak felé görnyedek, hogy kiszáradt torkomat megnedvesítsem és megtöltsek utána egy kulacsot a frissítő, tiszta nedűvel.
Amikor teljesen előre hajolok és tenyereimbe vizet merek immáron sokadszorra, észreveszem hogy hajam teljesen az arcomba hullik… A fenébe.
Felkapom fejem, és hideg szemeibe néze, azonnal összerezzenek már csak a tekintetétől is.
- Bocsánat, én... elvesztettem a szalagot – biztos, hogy a nagy vágta közben esett le, és észre sem vettem.
Nem válaszol csak elfordul tőlem. Kezdek aggódni, sőt egyenesen félni attól, hogy elad, csak előtte még elszórakozik velem. Ezt nagyon nem szeretném.
- Ha visszaértünk… levágom a hajam, gazdám – ajánlom fel, de azonnal közbevág.
- Megtiltom! – hangja olyan fagyok, akár csak egy jégbe döfött kés.
- Tessék? De… - csak miatta akarom megtenni.
- Semmi de. Miért feleselsz vissza folyton? – megszeppenek kérdésén, és lesütöm tekintetem.
- Bocsásson meg, gazdám – lesütöm tekintetem, de megint szó nélkül hagy. Megszoktam már hogy semmibe vesznek, de ahogy első nap ide kerültem nem hittem, hogy ő is ezt fogja tenni.
Beletörődve kelek fel, a lóhoz lépve veszem le az oldaltáskáról a kulacsot, majd visszamegyek a patakhoz, hogy friss vizet merjek bele.
Mikor telemertem felállok, és gazdámhoz lépek, hogy megkínáljam biztosan ő is kiszáradt ebben a melegben.
- Jól van gazdám? – kérdem aggódva, amikor látom hogy ujjaival arcát masszírozza – Kér egy kis vizet? – felé nyújtom a kulacsot.
Lassan felnéz rám, durván kiüti kezemből, és pedig megszeppenve lépnél hátra, de megbotlom egy faágban, főleg amikor feláll ültéből.
Elkapja csuklómat és mikor visszaránt mellkasának csapódom, fel sem fogom mi történik, olyan gyors minden.
Épp hogy felemelem fejem, hogy rá nézzek és megköszönjem, hogy elkapott, amikor azonnal arcomhoz hajol, és ajkaimra tapad.
Úgy kipattannak szemeim, mintha ki akarnának ugrani a helyükről, szívem a torkomban dobog, és teljesen lesokkolva állok egy helyben. Ahogy egyik karja derekamra simul, elvesztem testem felett az uralmat, elgyengülve hagyom, hogy nyelve a számba furakodjon, de amikor ez mind tudatosul bennem, hogy ki csinálja velem, kezeim azonnal mellkasának feszítem, és megpróbálom eltolni magamtól. Az arcom és mindenem olyan forró, hogy szinte éget, egyszerre cikázik végig testemen a hideg és a meleg, de ajkaimmal akkor sem tudok ellenállni, és sokkal gyengébb vagyok nála. Halkan nyöszörgöm tiltakozásképp, de hiába a tolás és ez, nem tudok kiszökni karjaiból.
Összeszorítom szemem, és végül hagyom magam, majd végre elhajol tőlem, elenged, én pedig a térdemre borulok a földre, mindkét kezemet a számra szorítom erősen, és összegörnyedek, a homlokom majdnem a földet éri. Kitágult szemeim könnyfátyolosakká válnak, a torkomban egy kis gombóc keletkezik, és mellkasom csak úgy dübörög az átéltektől.
Meg… megcsókolt? A gazdám?
Felemelem lassan fejem és rá nézek, egyenesen a háborgó zöld szemeibe. Kezeim még mindig a számon vannak, és értetlenül nézek rá… az első csókom…
Nem merek megszólalni… nem merek kérdezni… nem merek moccanni. Nem tudom mit kéne tennem.
Önkéntelenül is felállok és felé lépek, mintha valami megmagyarázhatatlan erő húzna hozzá.
- Direkt kelleted magad? – morranok rá, de abban a pillanatban meg is bánom amikor csodálkozva néz fel rám. A fenébe is, nem jó ha tudja milyen hatással van rám.
- Kelletni? – habogja hátratántorodva, olyan képpel akár egy ártatlan kis angyal. Micsoda jó színész. Grr... Mi a fenét csináljak vele? Küldjem ki a földekre? Nem... csak elcsábítaná az intézőket és élné a kis világát. Dühösen csapok egyet a lovaglópálcámmal a mosogató szélére, majd egy konyharuhát széttépek, szorosan elé állok és copfba kötöm haját. Szorosan behunyt szemekkel áll, teljesen kiszolgáltatott állapotban. Felfogom, hogy... hogy bármit megtehetnék vele. Bármit...
A gondolattól leejtem kezeimet. Felemelkednek szemhéjai, sötét szemei mint két mély, sötét tó, úgy érem magába tudna szippantani. Bennük félelem remeg, akárcsak megránduló ajkain.
Köszönöm -leheli olyan érzékien mint egy nő. Megremegek...
Olyan illata van, mint... Megfeszülnek ujjaim a lovaglópálcán, ő pedig ijedten szorítja össze szemeit. Az istenért! Hát ilyen szörnyetegnek látszom?! Soha nem ütöttem meg még rabszolgát. Az intézők végzik a piszkos munkát helyettem.
A fenébe, így összefogott hajjal még sokkal szebb. A hosszú nyaka teljesen kilátszik, aprócska fülbevalója hívogatóan csillog.
Kifújom a levegőt és hátralépek.
- Gyere… ma még sok dolgom van – vetem hátra a vállam felett.
- Igenis, gazdám.
Kilépek az ajtón és legszívesebben homlokon csapnám magam. Mégis mi a jó életért cipelem magammal?
Odakint felpattanok a lovamra, és hátra sem pillantva lovam hátsójára csapok a pálcámmal és vágtázni kezdek. Ez mindig levezeti a bennem felgyűlt stresszt.
Egy kis patak mellett fékezek le végre, és pár másodperc múlva meghallom Miguel lovának patadobogásait is. Nem szól semmit, csak lemászik a lóról és zihálva támaszkodik meg egy fatörzsön. Hm. El is feledkeztem róla, hogy még kezdő lovagló. A patak vizébe meríti karamellszín kezeit és megmossa az arcát. Nagyot nyelve figyelem és én is leszállok a nyeregből. A vízcseppek csillognak bőrén, fehér ingének felső gombjai kigombolódtak a sebes lovaglástól, zihálva kapkodja a levegőt, arca kipirult.
Alig egy lépésnyire állok tőle, szemeim elsötétülnek a vágytól. Kibomlott a haja... Észreveszi és rémülten néz rám.
- Bocsánat, én... elvesztettem a szalagot.
Válasz nélkül fordulok el tőle, megveregetem a lovam nyakát. Nem hagyja annyiban.
- Ha visszaértünk... levágom a hajam, gazdám.
- Megtiltom! - Hangom hidegen szeli keresztül a levegőt.
- Tessék? De...
- Semmi de. Miért feleselsz vissza folyton?
- Bocsásson meg, gazdám - feleli meghunyászkodva. Rá sem kell néznem hogy tudjam, most biztosan lesütött szemekkel áll, szerényen. Ahogy szokott. Mint aki kettőig sem tud számolni, közben pedig... ehh.
Leülök egy kidőlt fatörzsre és a távolba tekintek. Próbálok elmerülni szokásos elmélkedéseimben, de nem megy, mert folyamatosan őt érzékelem. Hallom halk lépteit, légvételeit, és bár nem látom, pontosan tudom hol van. Minden sejtem rá figyel.
Nem értem... nem értem magam. Hiszen én nem szeretem a férfiakat!
Megfájdul a fejem és megmasszírozom orrgyökömet.
- Jól van, gazdám? Kér egy kis vizet?
Felpillantok rá ahogy felém nyújtja a kulacsot. Nagyon közel van, illata orromba kúszik, arcán a félénk mosoly feldühít.
Kiverem kezéből a kulacsot és felállok, ő pedig ijedten hátrál egy lépést, de megbotlik egy faágban. Estében kapom el a csuklóját és magamhoz rántom.
Nem bírom... olyan forró a bőre... és az illata...
Fülemben dübörög a szívem, olyan hangosan, hogy meg sem hallom halk kiáltását. Csak szép arcát és puha ajkait látom, karcsú és izmos testét magamhoz szorítom...
Még soha nem csókoltam férfit.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 05. 18. 23:54:46
Reggel már a mosogatónál serénykedek, hogy segítsek Donovannak azért, amiért ő is segített nekem. Mindent megtanított, így már az biztos, hogy ebből a szempontból megfelelek a gazdám kéréseinek. Még mindig tanakodom azon, hogy vajon mit kéne tennem, ha felviszem a reggelit, amit Maira mindjárt elkészít. Locsog a víz, néha összekoccannak az edények.
- Miguel – morog felém Maria, és amikor felé fordulok, hogy megkérdezzem miért szólt, azonnal választ kapok, csak egy pillantással.
Normálisan… teljesen normálisan kell viselkednem, mintha mi sem történt volna.
- Jó reggelt, gazdám – vajon miért jött le ilyen korán? Ellenőrizni akarta, hogy jól dolgozunk-e?
- Kifelé – dörren a mély hang, és a borzongás azonnal végigfut rajtam, a hideg és a meleg felváltva. Nem valami kellemes. Mire felegyenesedem Maria és Donovan elhagyták a konyhát… Egyedül maradtam… Némán nyelek egyet, majd igyekszem észbe kapni.
- Máris elkészítem a reggelijét, gazdám – szólalok meg a nagy csend után, de csak hangosan csap egyet csizmájára a pálcával, amitől megfagyok egy pillanatra.
- Hagyd a csudába – akkor… akkor mégis mit tegyek? Teljesen mozdulatlanul figyelem ahogy leül, várva kérését - Tölts nekem kávét – kávé… kávé… azonnal fordulok is, majd töltök egy csészébe, kevés cukor, tej nélkül… igen…
Amíg kortyolgatja a kávés kannát az asztalra teszem a közelbe, hogy ha még szüksége lenne rá, gyorsan tudjak neki tölteni.
- Óhajt még valamit, gazdám? – érdeklődöm halkan, de rám sem néz.
- Fejezd be a mosogatást – biccentek és teszem amit mond. Nagyon úgy tűnik, hogy nincs jó kedvében, és ha jól sejtem ez a tegnapi miatt van. Miért nem tudtam visszafogni magam? Lehet a nagy feszültség közepette mindjárt közli, hogy elküld, és az lenne az igazi robbanás.
Erre is fel kell készülnöm, persze mindent a maga idejében. Először a mosogatás.
Feltűröm az ingujjat, hogy ne legyen vizes, majd tovább mosom az edényeket szép tisztára.
Az előre hajolástól a hajam arcomba hullik, olykor el-elfújom a tincseket, de mikor végzek a fülem mögé tűröm. Lehet már vágni kéne belőle.
Hatalmasat dörren az asztal, amikor rácsapja a csészét, pulzusom az egekig szökell, és azonnal felé fordulok nagy szemekkel. Feláll az asztaltól, majd felém közelít pár lépést, kezében a lovagló pálcával. Ugye… ugye nem akar?
- Direkt kelleted magad? – hogy… mi?
Hátrálok egy lépést a mosogató felé, kezeimmel a szélébe kapaszkodom, és remegve nézek fel rá.
- Kelletni? – kérdezem furcsállva. Azt sem tudom azt hogyan kell. Milyen is az? Kelletni? Nem éretem.
Megint nem felel, igaz én sem válaszoltam, de ez betudható annak, hogy azt sem tudom mire gondol. Hunyorítani kezd rám, puhán csapkodja combját a pálcával, ujjaim a bútorra feszülnek a félelemtől. Ez már nem csak szimpla rossz kedv… Mintha kifordult volna önmagából. Vagy lehet, hogy én ismertem félre az első nap után?
Bosszúsan felsóhajt, majd a pálcával a mellettem lévő alig vizes rongyra csap, és sikkantásom visszafogva szorítom össze szemeimet.
Anyag szakadását hallom, majd egy finom illatot a közelemben, és egy erős rántást hajamon.
Au…
Mire kinyitom szemem a gazdám áll előttem, a keserédes illat belőle árad, alig fél lépésre áll előttem, és én… nem merek a szemébe nézni.
Óvatosan emelem fel egyik kezem, hogy a tarkóm, azaz hajam felé nyúljak, és ujjaimmal azt érzem, hogy egy vékony csík anyaggal össze van kötve az összes tincsem, csak két kicsi fürt lóg még a homlokomnál. Összefogta a hajam? Őt is zavarja, hogy ilyen hosszú?
Lassan ráemelem szemeimet, és nem is tudom, hogy mit mondjak, vagy mit érezzek.
- Köszönöm – suttogom halkan, és nyakamon pihentetem egyik kezem, lesütöm tekintetem, de ahogy látom, hogy ujjai megszorulnak a pálcán, megint behunyom szorosan pilláimat. Csak… Csak ne üssön meg.
Egy sóhajt hallok, majd távolodó lépteket.
- Gyere… ma még sok dolgom van – mire felnézek már az ajtón lép át, és lábaimat én is mozgásra bírom, majd követem.
- Igenis, gazdám – válaszolom halkan, mögötte haladva. De azt hiszem… a tisztes távolság ma nagyobb lesz mint szokott lenni.
