- Miguel – lehelem elképedve. Ilyet rabszolga még nem csinált, tudtommal. Letérdel elém, fejét az ölemben pihenteti.
- Gazdám... Szárnyaszegett madár lennék nélküled. Nekem az nem szabadság, amit a papír kínál.
Az ölembe ül, nyakamba csimpaszkodik, mint egy elveszett gyermek.
- Nekem te vagy a szabadság – súgja a számba. Mosolyogva csókolom meg, formás fenekébe markolok.
- Azt gondolod, szabad emberként nem maradhatsz mellettem, Miguel? – kérdezem tőle ellágyulva. Olyan kis édes amikor butuskodik. – Ugyanúgy velem maradhatsz, de többé senki nem bánhat veled rosszul, mert jogaid lesznek. Érted? Én csak megóvlak ezzel, mellesleg hiába égetted el, írtam még párat, és a nagy irattárban már beiktattak téged, mint szabad embert.
Felemeli a fejét, ajka duzzogva csücsörödik, amitől nekem vigyorgási kényszerem támad. Olyan aranyos ilyenkor. Csókkal fojtom bele a szavakat, majd fenekénél fogva megemelem és felállok vele. Lassan sétálunk az ágyhoz.
- Készülj fel, Miguel... átszeretkezem veled az éjszakát...
***
- A vacsora tálalva, gazd... uram!
Mosolyogva emelem fel a fejem, és elszakítom gondolataimat az éppen olvasott statisztikáktól. Sok időt töltök a dolgozószobámban, és ha az én kis kincsem nem lenne, talán nem is ennék rendszeresen. Az íróasztalom előtt áll, a halványszürke öltöny és a fekete selyem nyakkendő pompásan fest karamell bőrén.
- Miguel, nem hiszem hogy titkári feladat az én étkezésemmel foglalkozni – mosolygok rá lágyan. Megkerüli a nagy bútordarabot és az ölembe ül, nyakamat átölelve csókol meg. Ahh istenem... annyi év után is még mindig le tud venni a lábamról ezzel...
- Elég a munkából mára... – dörmögi a fülembe, majd halkan felnyög amikor fenekébe markolok.
- Hát legyen – sóhajtom, ismét elgondolkozva azon, ki is az, aki igazából rabul esett. Azt hiszem, én. A szerelem rabsága azonban csodálatos érzés... Nem igaz, Miguel?
Karakter: Miguel Alessandro Megjegyzés: ~ Levi-samanak
Miguel:
Egy hét mennyország, egy hét álom, egy hét mese, amibe én csöppentem bele, és boldogan élek, míg véget nem ér. Amikor lemegyek a portára, összeszorul a szívem, és kezemben szorongatva egy levelet sétálok fel lassan a lépcsőn. Siethetnék is, de nem akarok, minél később akarom megtudni a tartalmát. Jól látom ki küldte, így csak még nagyobbat facsarodik szívem.
Ha haza kell mennünk vajon mi lesz? Mi fog történni ez után? A gazdám vajon elhanyagol, eltitkol, lehet hogy a végén el is felejtene?
Megrázom buksimat, hogy kiűzzem fejemből a buta gondolatokat. Miért hanyagolna el? Azt mondta szeret, és… nem csak mondja, érzem is. Ez a hét ahogy eltelt, mint egy álomból lett valóság. Lehet hogy mindent titokban kell tartani, de akkor is vele akarok lenni.
Viszont… legjobb lenne mindezt tőle hallani, nem csak a képzeletemben eljátszani. Tudni szeretném, hogy vajon Ő mit gondol, remélem nem leányálom az egész, amire vágyom.
- Ezt a portán adták nekem – lépek be végül a szoba melegébe, amikor meglátom máris nagyot dobban szívem, szám sarkában apró mosoly bujkál, hogy elrejtse kétségeimet.
Maga mellé terel, és én megadóan simulok testéhez, mint a héten oly sokszor. Annyira jóm kellemes, és megnyugtat, ha érezhetem férfiasan fanyar illatát, olyan számomra mint egy keserédes desszert, amit nem tudok megunni.
Fél kézzel gyűri össze a lapot, és a tűzbe dobja, szinte azonnal elporlad a lap.
- Véget értek a mézeshetek. Holnap hazautazunk, Miguel – morogja kelletlenül, miközben magához szorít.
- Mm – sejtettem, hogy ez áll benne, pedig annyira szerettem volna mást hallani. Ujja lassan állam alá siklik, finoman tereli fel tekintetemet, és ahogy közelről nézek újra szemébe, eszembe jut mindaz amit gondoltam. Itt a megfelelő alkalom hogy rákérdezzek. Míg egy puha csókot kapok, közben van időm összeszedni magam, szívem reszkető dallamát rendbe szedem, és apró sóhajjal hajolok el tőle. – Mi lesz velünk ez után? – nem válaszol, csak elgondolkodva figyel, ujjai arcomat cirógatják, és az idegességtől kezd élessé válni minden érintés, ugyanakkor nem akarom, hogy eleresszen. Soha.
- Miguel, légy szíves menj az íróasztalomhoz – meglepetten pislogok, de végül csak eleget teszek kérésének. Vajon mit akar? Izgalmam egyre csak tetőzik, szívem majd kiugrik helyéről - Vedd ki a felső fiókból azt a borítékot. - csillapítanom kell kezem reszketését, de végül sikeresen teljesítem a kérést - Jó, és most bontsd ki.
Kinyitom a levelet, és még a lélegzetem is a torkomban akad, egy gombóccá gyűlik össze, és könnyeket szorít ki szememből, de egyet sem hagyok, hogy legördüljön arcomon, fátyolos tekintettel meredek gazdámra.
Ő viszont nem állja a pillantást, a tűzre tereli fűzöld szemeit.
- Mától szabad vagy, a magad ura. Ha úgy döntesz, elmehetsz és élheted a saját életedet, megvalósíthatod vágyaidat.
- Ian… - csak ennyit tudok kinyögni.
Szabad… szabadság. Egy olyan fogalom volt ez eddig számomra, amit csak hallomásból ismerhettem, ami miatt irigyelhettem másokat. Amiért régebben bármit megadtam volna. Talán most is.
- De mellettem is maradhatsz, mint az inasom vagy titkárom... – még mindig nem néz rám, pedig én nem tudom levenni róla tekintetem. Ian…
Vajon mi késztette erre a döntésre? Nem akarja, hogy vele legyek? Vagy ha mégis le kell mondanom arról, hogy a szeretője leszek?
Nem, azt nem akarhatom, hisz milyen élet lenne az, hogy a szerelem mellett élek, mégsem szerezhetem meg és nem is érezhetem?
El akar hagyni? Nyűg lettem?
Vagy így akar elbúcsúzni? Nem akar fájdalmat okozni azzal, hogy kedvesen hagy el inkább kitépi a szívemet.
Nem… nem értem igazán, és ez teljesen összezavar. Ujjaim között szorongatom a papírt, de nem gyűröm meg egy cseppet sem.
A szabadság kulcsa, mely vágyálom a magamfajta számára. De mit kezdenék magammal, ha szabad lennék? Az anyám már rég messze jár, más országban, és nem tudom megkeresni bárhol is van. Nincs családom, nincsenek barátaim. Nincs senkim.
Egyedül lennék.
Magányos lennék.
Leereszkednek karjaim, halkan csörög a papír, ahogy ruhámon susog, a tűz pattogása töri csak meg a csendet, majd az én szipogásom.
Nem akarok sírni. Miért tenném? Mert legbelül vívódom magammal? Talán pont ezt akarta elérni. Tudni akarja mit szeretnék? Hogy mit választok?
Most döntenem kell, és nem lesz egyszerű.
A magány rabja legyek, vagy az övé? Ha egyedül vagyok, szabad lehetek. Papírod szabad is lennék, de vajon… vajon a létem, a lelkem is szabad lenne? Magányos lennék, ebben a nagyvilágban, ahol a magamfajta csak úgy nem élhet meg. Nehezen fogad be a társadalom.
Olyan nehéz dönteni. Azt sem tudom mi várna rám, ha mellette maradok. Ugyan úgy szeretni fog? Vagy újra semmibe vesz? Nem tudom, nem tudom.
Csak egyet tudok. Amit megtanultam az elmúlt hetekben.
Szeretem. Bármit tett velem, bármit tesz velem. Vele akarok lenni. Érezni az érintését, az illatát. Nem tudom elképzelni az életemet boldogan, ha nincs mellettem.
Ő a gazdám, életem eddigi legkedvesebb gazdája, aki olyan közel került hozzám és szívemhez akár csak én az övéhez. Tudom jól, hisz most is látom arcán. Nem néz rám, csak feszülten várja válaszomat.
Reszkető mosolyra fakadok, és letörlöm bujkáló könnyeimet. Eldöntöttem. Bármi is történjék, bármit is tesz ez után, követni fogom, amíg csak élek.
Mert szeretem.
Lassan lépek vissza a kanapé felé, megállok előtte, és mellkasomhoz szorítom a papírt.
Lassan felém sandít, de nem fordítja felém a fejét, visszanéz a tűzre. Nem tudja még mit fogok válaszolni. Vajon mit érezhet?
Hosszában vékonyra hajtogatom a lapot, majd a tűzre célozva dobom közepébe, és mosolyogva könnyezek miközben megsemmisül az irat.
- Miguel – hallom hitetlenkedő sóhaját, és letérdelek elé, lábaira támaszkodom, térdére hajtom fejem.
- Gazdám… - motyogom halkan, és reszketni kezdek. Nem sírok, nem is nevetek.
Fejemre simul keze, ujjai hajamba bújnak, és a megszokott jóleső bizsergés áraszt el, mosolyom kiszélesedik.
- Szárnyaszegett madár lennék nélküled. Nekem az nem szabadság, amit az a papír kínál – lassan felemelem fejemet, hogy közelebb csúszva kapaszkodhassak belé. Megfogja kezem, és pedig ölébe ülök, karjaiba bújva reszketek tovább, vállára hajtom fejem. Ez az én döntésem. – Nekem te vagy a szabadság.
Mosolyogva hajolok le hozzá, behajtva tőle egy finom csókot. Fene sem gondolta volna, hogy beleszeretek... de nem bánom, és soha nem is fogom bánni. Finomodik a csók, élvezettel húzzuk az időt, kezeink maguktól barangolnak.
- Gazdám... Ian...
- Mondd, kincsem.
- Mikor kell majd hazautaznunk?
Mivel már rajtam fekszik, csak finoman hozzám dörgölőzik miközben válaszomat várja, vagy inkább próbálja kicsikarni.
- Ahh... még maradunk egy kis ideig, ha szeretnéd...
Meglepetten emeli fel fejét, és elnyíló ajkakkal néz le rám.
- Tényleg...?
Nem bírok már megszólalni, csak bólintani vagyok képes. Egy rossz mozdulat és teleélvezem az ágyat, ennek a kis butusomnak pedig fogalma sincs róla, milyen csodaszép és szexi és izgató és minden egyéb.
- Miattam? – csodálkozik még mindig. Megunom a várakozást, és felnyúlok, hajánál fogva rántom le magamhoz, nyelvemet szájába fúrom, vadul harapom, falom őt. Kifulladva szakadok el tőle.
- Nem értem mi csodálkozni való van ezen – lihegem mosolyogva. – Ha már egyszer elcsavartad a fejem, így nincs más választásom mint kiélvezni minden percet amit együtt tölthetünk.
Mosolyogva hever le mellém, hagyja hogy fölé kerüljek. Lesimogatom róla a nadrágot amit az imént sietősen felkapott, és végignyalom karamell mellkasát. Halk nyögéssel feszül meg, amikor mellbimbójára térek.
Átszeretkezzük az egész napot és éjszakát. Kisebb szünetekkel, kíméletesen és gyengéden. A legkedvesebb oldalamat ismeri meg, én pedig az ő kis huncut énjét. Elbűvölően édes, de hát ez nem újdonság.
Egy héttel később kapom a levelet. Miguel hozza be nekem.
- Ezt a portán adták nekem – nyújtja felém komolyan. Lusta mosollyal mérem végig ruhába bújtatott karcsú alakját a kandalló fényében. Úgy érzem magam, mint egy jóllakott macska. Ez a néhány nap maga volt a mennyország... A kanapén a mellettem lévő helyet megveregetem a kezemmel, és ő engedelmesen ül le mellém, belesimul az oldalamba, én pedig elégedetten ölelem magamhoz. Kap egy puszit a homlokára, majd a borítékra pillantok. A feleségem kézírása. Homlokomat ráncolva bontom fel, átfutom a sorokat és összegyűrve hajítom a kandalló lángjai közé. Azonnal fellobban, majd fekete pernyévé esik szét.
- Véget értek a mézeshetek. Holnap hazautazunk, Miguel – dörmögöm halkan, ismét magamhoz ölelve őt.
- Mm – dünnyögi halkan. Nem néz rám, de tudom hogy bántja a dolog. Állánál fogva emelem fel a fejét és megcsókolom. – Mi lesz velünk ezután? – kérdezi ahogy elválunk.
Elgondolkodva cirógatom meg arcát. Az elmúlt egy hétben annyira közel került hozzám, amennyire még soha senki. Szeretem és ő is szeret. Ideje megtenni az utolsó lépést.
- Miguel, légy szíves menj az íróasztalomhoz. – Szót fogad. – Vedd ki a felső fiókból azt a borítékot. Jó, és most bontsd ki.
Tud olvasni, nem okoz neki nehézséget hogy rájöjjön, mit tart a kezében. Egy felszabadító okiratot, és egy bankszámla bizonylatot, amely az ő nevére szól. Elegendő pénz ahhoz, hogy soha többé ne legyenek anyagi problémái, és kényelmesen élhessen. Akár nélkülem is, ha úgy dönt.
Tekintetem visszafordítom a kandalló táncoló lángnyelveire.
- Mától szabad vagy, a magad ura. Ha úgy döntesz, elmehetsz és élheted a saját életedet, megvalósíthatod vágyaidat.
- Ian... – suttogja halkan, de tovább folytatom.
- De mellettem is maradhatsz, mint az inasom vagy titkárom...
Csend ereszkedik ránk, mellkasom összeszorul a félelemtől. Nem akarom hogy elhagyjon.
Karakter: Miguel Alessandro Megjegyzés: ~ Levi-samanak
Miguel:
Visszaadja nekem az üres poharat, és a párnák közé zuhan, én pedig szám sarkában apró mosollyal figyelem, majd kisietek. Talán egy kicsit magára kéne hagynom, pihenni, lehet, jót tenne neki.
- Miguel – hallom meg nevemet, és szinte azonnal sietek vissza hozzá, de először csak az ajtófélfa mögül figyelem, hogy valóban hívatott-e, vagy csak álmában kezdett el mormolni.
Mikor int egyet, megbizonyosodom róla, hogy ébren van még, így az ágyhoz lépek. Most mit kéne tennem és hogyan? Olyan fura ez az egész.
Felém nyújtja kezét.
- Jó reggelt, kincsem – hirtelen fut keresztül testemen a hideg, majd a meleg. Ez a becézés…
Jó… jó reggelt, gazdám – makogom halkan válaszként.
Ahogy engedelmesen markába csúsztatom kezem, azonnal leránt maga mellé, terelnie sem kell, érzem, hogy hol a helyem. Fejemet a vállára hajtva válok még izgatottabbá, szívem csak úgy kalapál, főleg mikor magához is ölel.
- Ian – súgja halkan hajamba, és először nem értem. – Hagyd ezt a gazdámozást kérlek. Szeretném, ha mától nem így gondolnál rám. – Istenkém… lehetséges? Vagy csak álmodom az egészet?
Felemelem buksim, hogy szemébe nézve kérdezzek, de még a gondolatom sem indult el, már egy reggeli puha csókban találom magam, és elvesztem saját fonalamat.
- Rendben? – dörmögi lágyan számra, mikor felém hajol, és csak ekkor eszmélek fel. Ez valóság. Az álomban nem lehet ilyen tisztán érezni egy csókot.
Bólintok félénk mosollyal, próbálom felfogni mindazt, ami történt. Furcsa érzés, de… boldog vagyok, igazán. Máshogy talán nem is tudnám ezt az egészet megfogalmazni.
Ujjai lágyan simítanak végig arcomon, nyakamon, elgyengülve élvezem minden pillanatát, hogy közelében lehetek, és hogy ilyen gyengéd velem.
- Az én szépséges Miguelem... – jaj… ha… ha így folytatja, teljesen zavarba hoz. Főleg, ha ilyen mosollyal, ilyen hanggal mondja. Viszont van még valami, ami jobban aggaszt.
- Gazdám, ugye nem iszik többet?
Először csak egy mosolyt kapok válaszul, szívem majd’ kiugrik helyéről a látványtól.
- Ismételd meg a kérdést, a gazdámat felejtsd el és tegezz.
Ez… ez nekem annyira új, olyan furcsa, és zavarba ejtő. Sok idő lesz, míg ezt megszokom, és persze csak előtte tehetem majd. Meg kellesz tanulnom megkülönböztetni a dolgokat. Nem lesz egyszerű, de… menni fog. Érte megteszem.
Elgondolkodva harapok finoman ajkamba, és próbálom összetenni a mondatot a fejecskémben.
- Ugye... nem iszol többet? – azt hiszem így jó lesz.
- Nem, kincsem. Nincs már szükségem arra, hogy zsibbadtra igyam magam, mert már nem kell visszafognom magam. Az enyém vagy végre... nem kell távolról bámulnom téged és sóvárognom utánad.
Sosem volt velem még ennyire őszinte, ráadásul józanon. Teljesen kipirultam, érzem mennyire ég az arcom, és a levegőt is nehezebben veszem. Csak felnevet, erősebben magához ölel, majd felém kerekedik, elkomorult tekintettel. Mi történt?
- Bocsáss meg nekem, múlt éjjel durva voltam veled. Soha többé nem fordul elő. Ezen túl... minden másképp lesz majd – már megint zavarba hoz. Vajon direkt csinálja? Amikor megsimítja mellkasom, csak jólesőn felsóhajtok, de továbbra is figyelem arcát.
- Egy önző mocsok vagyok… - súgja közel hajolva hozzám, és kezdem nem érteni. Miért mond ilyeneket magára? - de remélem azért viszonozni tudod majd a szerelmemet...
Arcom újra kipirul, talán jobban, mint eddig. Szerelem? Olyan ábrándosnak tűnik az egész, mégsem hiszem azt, hogy viccelne egy ilyen dologgal. Nem… Biztos vagyok benne, hogy őszinte velem, főleg ha a tegnap estét idézem fel. Annál jobban semmi nem beszél őszintén, és ösztönösen. És most bevallotta, mit érez. Vajon én is képes leszek így szeretni? Biztosan. De még nem tudok ilyet mondani, nekem ez túlságosan új dolog. Ráadásul a gazdám.
Kezeimet lassan arcára simítom, egy ideig tartom markaim között finoman, és mélyen nézek csillogó szemébe. Igen, tényleg őszinte, és gyönyörű színe van.
Egyik ujjamat lesimítom arcán, egészen álláig, majd vissza fel ajkaira, puhán simítom meg többször is, mire kidugja kicsit nyelvét, és ijedten kapom el onnan ujjamat, magamhoz rántva. Csak kiszélesedik mosolya, tekintete is mosolyog, így én is. Boldoggá tesz már az is, hogy mosolyogni látom.
- Igen… - válaszolom halkan. Biztos vagyok benne, hogy tudni fogom viszonozni.
Lassan lehajol hozzám, és olyan gyengéd csókot kapok, mint eddig még sosem. Kezén pihenő arcom lassan felkúszik rajta, tincseibe furakodnak ujjaim, és szinte húzom magamhoz. Annyira finom, és jól esik. Csókja egyre szenvedélyesebbé válik, hátam alá nyúl karja, és én engedelmesen emelem meg magam, hogy könnyebben hozzám férhessen. Észre sem veszem, már ő fekszik az ágyon, én felette támaszkodva nehezedem rá. Olyan erős, és izmos, biztosan könnyedén megtartja az én – hozzá képest – kis testemet.
Lassan felhajolok tőle pihegve, combomtól kezdve lassan végigsimítja testemet, míg arcomhoz, előre hulló hajamhoz nem ér, fülem mögé tűr pár tincset, közben néha fel-felmorranva mér végig. Zavarba hoz, mégis büszkeséggel tölt el, hogy tetszem neki. Ha jól veszem ki az éhes tekintetből. Lassan ő is hajamba túr, de még nem húz le magához, visszaterelődnek ujjai államra, lassan lefelé nyakamon, hogy mellkasom simíthassa meg, és felülök rajta, pont a csípőjén telepedem, fokozatosan érzem ahogy alattam ébredezik vágya. Izgatott leszek tőle én is.
- Gazdám – sóhajtom halkan, mire összeszűkül tekintete, komorabban néz rám, és észbe kapok – Ian – apró mosoly bujkál szám sarkában. Olyan kiváltságos érzés, hogy így szólíthatom „nyíltan”. Igazán jó érzés.
- Mondd, kincsem – simítja végig ujjbegyeivel arcomat, majd újra mellkasomat, és halkan felsóhajtok.
- Mikor kell majd hazautaznunk? – igyekszem eltakarni csalódottságomat, mert tudom, hogy ha visszaérünk, semmit nem mondhatok el senkinek. Mindent teljesen titokban kell tartani, pedig ha lehetne szétkiáltanám a világban boldogságomat. De fel is kell készülnöm rá, hozzá kell szoknom a dologhoz. Azt hiszem. De érte megteszem, mert tényleg szeretem.
Elgondolkodva figyeli arcomat, még nem válaszolt, pedig egyre izgatottabb vagyok. Hogy újra rendesen felkeltsem magamra a figyelmet, ringatózni kezdek csípőjén.
Finom illat. Cirógatja arcomat néhány puha hajtincs. Lassan nyílnak fel szemeim. Először nehéz fókuszálni a párnán mellettem pihenő csinos arcra, de végül sikerül. Miguel...
Tekintetem lejjebb siklik és nagyot dobban a szívem. Ruhátlan, ahogy én is. Bőrét végigcirógatja az ablakon besütő napfény. Egyszerűen gyönyörű így. Tökéletes minden porcikája...
Az éjjel... az éjjel...
Behunyom szemeimet, ahogy erőltetem az emlékezést. Rémlik hogy a fájdalomtól felkiáltott és menekült előlem, majd ahogy önként fölém hajolt, csókolt és... bevillan egy kép, ahogy a szájába csusszan vesszőm, amelytől majdnem felnyögök. Ismét kőkeménnyé válok, de lehet hogy már ébredéskor is az voltam, nem tudom. Ha vele vagyok, ez nem újdonság, hiszen az elmúlt napokban ha csak megláttam őt, a testem már reagált is rá.
Szóval az éjjel ez történt.
Édes kis Miguel. Tehát nem utasított el, annak ellenére sem, hogy durva voltam vele, és kihasználtam. Vajon miért tette? Félelemből? Nem... nem hiszem, a szemei, a tekintete nem erről beszélt.
Mosolyogva cirógatom meg csinos arcát. Mosolyogva ébred. Hát... ehhez hozzá tudnék szokni. És fogok is. Önként felkínálta magát tegnap nekem, ezek után megadom magam vágyaimnak. Rámozdulnék, de kegyetlenül belehasít a fájdalom fejembe és homlokomhoz kapok kezemmel.
- Gazdám, jól van? - ül fel aggódva, majd elvörösödve takarja el meztelenségét. Jót nevetnék, annyira édes, de jelenleg a szemgolyóimat kell a koponyámban tartanom, amelyek a fájdalomtól szétrobbanni készülnek. De azért egy gyenge kis nevetésre telik.
- Várjon, hozok vizet.
Meztelenül szalad ki, a látványtól felhördülök. Minden egy izma külön életet él csodás testén... Amikor visszatér, már nadrágban van sajnos, de a pohár életmentő víz már nála van.
- Tessék gazdám.
Jólesik a hűsítő, és az íze is semleges, háborgó gyomromnak ideális. Azt hiszem befejeztem az ivást örökre. Többé nincs rá szükségem... Visszaadom neki az üres poharat és visszaejtem nehéz fejemet a párnára. Elgondolkodva figyelem szép arcát, ő pedig lesütött szemekkel elpirulva siet el. Elmosolyodom, olyan aranyos. Azonban emlékszem ám mindenre, és boldogabb nem is lehetnék.
- Miguel!
Felbukkan feje az ajtóban, és én csak intek neki egy fáradt mozdulattal. Közelebb merészkedik. Látom rajta, hogy össze van zavarodva. Édes kicsikém. Kinyújtom felé a kezem.
- Jó reggelt, kincsem.
- Jó... jó reggelt, gazdám.
Ujjait tenyerembe csúsztatva hagyja hogy lehúzzam, engedelmesen fekszik le mellém és fejét vállamra hajtja ahogy magamhoz ölelem.
- Ian - dörmögöm, orromat illatos hajába fúrva. - Hagyd ezt a gazdámozást kérlek. Szeretném, ha mától nem így gondolnál rám.
Felemeli a fejét, megszólalna, de mivel ideális a közelsége, élek is az alkalommal és megcsókolom. Lágyan, gyengéden. Felemelem a fejem és szép szemeibe nézek.
- Rendben?
Bólint, félénken visszamosolyog rám. Megcirógatom arcát és ellágyulva viszonzom. Azt hiszem... szerelmes vagyok. Még soha nem éreztem hasonlót sem, de szinte biztos hogy ez az. Ha csak rá nézek, hallom a hangját, érzem illatát és érintését, a szívem hevesen verni kezd, elgyengülök teljesen. Ujjaim végigsiklanak nyakának finom ívén a vállára, mellkasára.
- Az én szépséges Miguelem... - súgom ellágyulva.
- Gazdám, ugye nem iszik többet?
Elmosolyodom.
- Ismételd meg a kérdést, a gazdámat felejtsd el és tegezz.
Ajkába harap, és olyan édesen pislog rám, hogy felnevetek.
- Ugye... nem iszol többet?
- Nem, kincsem. Nincs már szükségem arra hogy zsibbadtra igyam magam, mert már nem kell visszafognom magam. Az enyém vagy végre... nem kell távolról bámulnom téged és sóvárognom utánad.
Nagy levegőt vesz és hirtelen mélyen elpirul. Felkacagok a boldogságtól és magamhoz szorítom őt, majd hirtelen elkomorulok. Fölé hengeredve nézek mélyen a szép szemeibe.
- Bocsáss meg nekem, múlt éjjel durva voltam veled. Soha többé nem fordul elő. Ezentúl... minden másképp lesz majd - simítom végig mellkasát elgondolkodva. Szívem szerint már most megírnám a felszabadító levelet, de akkor kockáztatnám hogy elhagyjon. Majd... ha már ő is szeretni fog engem és önként mellettem marad... akkor majd megírom.
- Egy önző mocsok vagyok... - suttogom ajkaiba - de remélem azért viszonozni tudod majd a szerelmemet...
Hátamra lök, és puha párnára érkezem. Felém mászik, és pedig továbbra is felhevült testtel hagyom magam neki. Bármit…
Lábaim közé térdel, mohón csókol meg, és én felnyögve viszonzom nyelvének játékát. Olyan forró a vérem, hogy úgy érzem, mindjárt elolvadok kezei alatt, főleg ahogy gyengéden, mégis határozottan érint meg, simít végig.
Felsimítja lábaimat derekára, lüktető vágyát megérzem ágyékom alatt, de ahogy hirtelen belém csúszna, éles, és szörnyen fájdalmas érzés hasít végig testemen. Ki is pattanok alóla, felcsúszva, összegörnyedve.
- Ne... ne ez fáj!
Felegyenesedik, és én egérutat lelve szaladnék ki a szobából, de visszaránt az ágyra.
- Miguel – ez a rekedtes szenvedély ahogy a nevemet ejti… Nem… nem hagyhatom itt, de erre akkor sem vagyok képes. Nem!
- Ne menj el... kérlek... ne hagyj így itt... – Hátára fekszik, és szó szerint húz magára, felülök rá, megtámasztom magam térdeimen és kezemen, izgatottan pihegve figyelem őt.
Hajamnál fogva húz újabb csókjába, és én elveszve szemeiben hagyom magam. Lehunyom pilláimat, és élvezem a pillanatot. Mi mást tehetnék? Innen nincs kiút, és nem is keresem.
Végigsimítom feszülő izmait, mire felnyög, egész testemben reszketni kezdek.
- Miguel... nem bírom tovább... Érints meg! – dörmögi ajkaimra, megfogja kezem, és levezeti merevségére. Reszketni kezdek, jobban, mint eddig. Erős marka tartja kezemet, és így masszírozom lüktető, forró vágyát. Elkábultan nyöszörgöm csókjába, hallgatva elégedett morranásait.
- Gyerünk... gyerünk! – noszogat fejemet irányítva, nyakára hajolok, és apró csókokkal, harapásokkal kényeztetem tovább. Sosem csináltam ilyet, minden csak ösztönből fakad, testemet már mintha nem is én irányítanám.
- Folytasd! – szakad fel mély hangja, ahogy lefelé haladok testén, és én ettől felbuzdulva gyorsabban siklom lejjebb rajta, kezemet egyre erősebben irányítja. Először vonakodom, de mikor rájövök, hogy Ő is pont ezt tette velem, minden mellékgondolkodás nélkül, szívem repesni kezd. Én is képes vagyok rá. Először csak félve közelítem meg, hisz gyorsan mozgó kezeinktől alig érem el, de én is írányítani kezdek, hozzá férek végre, és puhán ajkaim közé csúsztatom.
Csak pár pillanat telik el, felordít, és keserédes magja a számba folyik, kitágult szemekkel, várom meg, míg remegve élvez el, és kábán meredek előre, amikor lenyugszik teste.
Ez az íz… ez…
Öklendezni kezd reflexszerűen torkom, ahogyan egy csepp lecsurranna torkomon, és én –jobb ötlet nem révén- az ágy mellé köpöm hirtelen az egészet.
Úristen… mintha egyszerre éreztem volna mindazt az alkohol félét, amit az elmúlt napokban megivott.
Nem törlöm meg szám, mert… mert azért valahol, ez az ő íze is. Olyan büszkeséggel tölt el, pedig mélységes szégyennel kéne. Talán azt is érzek, de nem most… Most valahogy… mellette szeretnék lenni.
Négykézláb felmászom mellé, látom, hogy egyenletesen szuszog, bizonyára elaludt hirtelen. Kimerült is volt, nem lepődöm meg. Halvány mosoly szökik arcomra, majd karjai közé furakodva bújok mellé, és egy takarót félig felráncigálok testünkre. Fejemet mellkasára hajtom, és lassan elalszom.
~*~
Arra ébredek, hogy arcomat meleg ujjak cirógatják, lassan nyitom fel kis szemeimet, és meglátom gazdám lágy mosolyú arcát… Szívem egyetlen nagy dobbanása máris teljesen éberré tesz, és én is elmosolyodom. Istenem… ha mindig így nézne rám, azt hiszem, boldogabb nem is lehetnék. Torkom és szám teljesen ki van száradva, épp köhécselnék kicsit halkan, hogy csillapítsam ezt az érzést, de meglátom gazdám fájdalmas fintorát, és kezével fejéhez kap. Biztosan megint másnapos.
Arcomra aggodalom ül ki, és azonnal felpattanok az ágyból.
- Gazdám, jól van? – hajolok felé, de csak ekkor veszem észre, hogy teljesen meztelen vagyok, így felsikkantva kapok magamhoz a takaró sarkát, és ahogy csak bírom, ráhúzom szabad ágyékomra, vöröslő pofival.
Fájdalmas fintorral arcán rám néz, mégis halkan felkuncog reakciómon, és zavarom egyre csak nő. Fenébe…
- Várjon, hozok vizet. – először csak ide-oda kapom fejem, de mikor rájövök, hogy semmi más nincs a közelben, amivel eltakarhatnám magam, így gondolok egyet, és hosszú, szapora léptekkel kifutok a szobából, ahogy vagyok. Felkapok gyorsan egy nadrágot, zavarom igyekszem leplezni, és áldva a jó időt rohanok máris egy pohárnyi vízért.
Be is szerzem gyorsan, és nyugodtabbá váló léptekkel, heves lélegzet vétellel sietek vissza hozzá.
Már teljesen felült az ágyon, szerencsére a kényesebb részeket elfedi előlem takarója, végtelen pillanatokig figyelem, ahogy magában morogva masszírozza fejét. Biztosan nagyon fájhat megint. Vajon emlékszik az éjszakára?
Csalódottság fut át rajtam, hisz… sosem tudhatom, hogy valójában emlékezni fog-e, vagy sem. Pedig örülnék neki, ha igen. Vagy mégis jobb lenne, ha nem? Összezavarodtam.
- Tessék, gazdám – nyújtom felé, az ágya mellett állva, és megvárom, míg ujjaim közül elveszi, és inni kezd. Kíváncsi vagyok, hogy mire gondolt, amikor mellettem ébredt. Vajon miért simította meg az arcom? Vagy az nem is ő volt csak már képzelődtem? Ennyire belebolondultam volna? Lehunyt szemmel mosolygom rá, magam mögé feszítem karjaimat. Remélem a pohár hideg víz jót tesz majd a fejének.
Tudom, hogy jó érzés ha veszőmet kényeztetik, hiszen prostituáltak csinálták már nekem. Éppen ezért lepillantok az övére, de egy csepp viszolygást sem érzek. Nem. Inkább vágyat, hogy érezzem az ízét, megtudjam mennyire kemény és mégis puha... és hallani akarom hogy mennyire élvezi ha én érintem meg őt.
Hangos nyögéssel hunyja be szemeit, megfeszül alattam, és én végigsimítom tenyeremmel lapos hasát és mellkasát, majd finoman számba csúsztatom és megszívom.
- Gazdám... - nyöszörgi érzéki hangján. Igen. Mindig ilyennek képzeltem el őt, borgőzös gyötrelmeim alatt, amikor a prostituáltakkal próbáltam kiverni őt a fejemből, amely teljesen sikertelen volt.
Feltérdelek és az ölembe rántom őt, szorosan testemhez préselem. Meztelen bőre olyan forró, mintha lázas lenne. Kába, kipirult arcában gyönyörködöm, ágyékunk összeér és fojtottan felnyögve markolok kemény fenekébe.
- Olyan zavarban vagyok – leheli, elfordítaná tőlem az arcát és sötéten izzó szépséges szemeit, de visszaordítom az állánál fogva. Ezért is kívánom őt annyira. Mosolyogva vezetem kezét vesszőmre, és szájába zihálom:
- Vetkőztess le!
- Igen, gazdám.
- Szeretem ezt a mondatot - mosolyodok el szélesebben. Figyelem ahogy engedelmesen lemászik rólam, és lecibálja nadrágomat. Csodálkozva figyeli előbukkanó vágyamat, karamellszín keze tétován megérint és összerándulok. Te jó ég...! Nem bírom tovább!
Keményen megragadom a karját, és az ölembe rántom ismét. Selymes hajába merülnek ujjaim, megmarkolom és vadul belecsókolok puha szájába. Gyönyörű teste van, és ahogy meztelen ágyéka enyémhez ér... az leírhatatlan érzés. Lángolok, égek és mégis fázom. Mindenhol magamon akarom érezni őt, bele akarok burkolózni testének melegségébe... belehalni a gyönyörbe amit nyújtani tud nekem.
Halkan puffan a párnámon ahogy hirtelen magam alá gyűröm. Térdemmel szétfeszítem combjait, befészkelődök közéjük és felhorkanva fojtom belé a szavakat. Nem értem mit akar mondani, de nem is számít már. Nem érdekel semmi és senki, csak ő. A gyönyörű teste, csillogó szemei és finom illata, bőrének puhasága. Nyelvemet szájába tolom, nyögésével egy időben rátalálok kis nyelvére is. Tétován moccan meg, és engedelmesen simogat vissza vele. Igazi mély csók... a szívem pedig szinte kiugrik a helyéről, olyan hevesen dübörög.
Végigsimítom formás combjait, amelyek irányításommal engedelmesen fonódnak derekam köré, majd megmarkolom vesszőmet és bejáratához igazítom. Előrelököm a csípőm, és ő felsikkantva húzódik el tőlem, próbál ellökni mellkasomnak feszített kezeivel.
- Ne... ne ez fáj!
Nem tudok beléhatolni, olyan szűk. Szitkozódva engedem el őt. Elhúzódik tőlem, remegve hengeredik ki alólam, de mielőtt felpattanna és elmenekülne, megfogom csuklóját és visszatartom. Zihálok, fújtatok, lángolok, égek és remegek. Hangom mély és rekedt, tele szenvedéllyel.
- Miguel...
Tétován pillant vissza rám, könnyes szemekkel.
- Ne menj el... kérlek... ne hagyj így itt... - Lassan visszahúzom magamhoz. Hagyja magát, habár feszült egész testében. Hátamra fekszem és magamra húzom őt, akár egy puha és meleg takarót. Hajába túrok és lehúzom magamhoz egy puha csókra. Remegek egész testemben, szinte elemészt a forróság és úgy érzem megfagyok. Őt akarom. Annyira de annyira vágyom rá, hogy elmondhatatlan.
Engedelmesen csókol vissza, kezei tétován siklanak végig mellkasomon. Felnyögök és megremegek az érzéstől.
- Miguel... nem bírom tovább... Érints meg!
Kezét vesszőmre vezetem, ő pedig ráfonja ujjait és simogatni kezd. Gyakorlatlanul csinálja, de szakértően vezetem a kezét. Szinte már fáj, annyira érzékeny. Mohón és durván csókolom ismét az ajkait.
- Gyerünk.. gyerünk! - Nyakamra terelem, ő pedig csókolgat és simogat. Amikor belém harap, felkiáltok: - Édes istenem, meghalok a gyönyörtől! Folytasd!
Lejjebb tolom a fejét, és ő engedelmeskedik, majd abban a pillanatban hogy a szájába vesz, én felordítva rándulok össze. Hosszan... hosszan élvezek, olyan erővel ahogy még soha. Puha és forró szájába.
Örvénylő fűzöld tekintetétől teljesen elveszek, de ez egy pillanat alatt illan el előlem, amikor mohón tapad számra, és egy kissé durva, de annál szenvedélyesebb csókkal kábít el. Bizsereg ajkam amikor morogni kezd, nyelve utat tör, és én tétlenül hagyom. Hogyan is tudnék ellenállni, vagy ellent mondani gazdámnak?
Széttépi hálóruhámat, ami egy pillanatra kizökkent a vágyfelhőből, de azonnal visszaránt mély hangja, hogy tovább burkolózzak magányába tehetetlenül.
- Szebb vagy... mint ahogy álmaimban elképzeltem... – ezek az éhez szemek, szinte égetnek, de mégis olyan… elégedettséggel tölt el. Zavarban vagyok, nagyon. Ujjai lágyan simítanak végig rajtam, szikrák pattannak nyomán, majd a hideg levegő karcolja testem láthatatlanul. Kikerüli ágyékomat, ezzel csak tovább feszítve a pattanásig feszült húrt, s mikor végül ott is megérint, képtelen vagyok visszafogni nyögésemet, csak félig sikerül.
- Nyögj még nekem... – morogja halkan és kérnie sem kell, amikor erősen megmarkol, azonnal feltörnek torkomból a kikívánkozó hangok.
Felém mászva, rám nehezedve csókol meg újra, majd lassan, lefelé haladva ajzza tovább testemet. Olyan érzéseket csal ki belőlem, amit még sosem éreztem, amit még nem is tudom, hogy minek higgyek. Jó érzés? Hisz majd szét vet a boldogság, és ha agyam tiltakozik is ellene, a testem teljesen mást mond, és megfeszülve könyörög egyre többért. Ujjaimmal a lepedőbe markolva figyelem. Mindjárt… mindjárt leér, és mereven a szemembe néz. Nem bírom…
- Ga… gazdám… - nem, nem bírok többet mondani, egyszerűen nem jönnek számra a szavak. Mikor épp megszólalnék érzékien harap bőrömbe, és elcsuklik hangom.
- Azt hiszem... ha én mentem volna a rabszolgavásárra az intézőm helyett... akkor én is megvettelek volna. Amióta csak először megláttalak, azóta képtelen vagyok levenni rólad a szemem... – mondata végeztével végignyal vágyamon, és olyan hangos, fojtott nyögéssel feszülök meg, míg eddig egyszer sem.
- Gazdám… - sóhajtom nyöszörögve. Ez… ez annyira… Annyira új, úgy érzem, mindjárt szétszakadok az örvénylő forróságtól.
Kizökkent gondolatomból, ahogy hirtelen magához ránt, és meztelenül ültet az ölébe. Arcom ég a zavartól és a vágytól, szinte automatikusan kapaszkodom vállába, majd közelebb hajolva megtámaszkodom mellkasán. Forró a bőre, szinte sistereg, kezeimet is átjárja. Szemeitől egyszerűen nem tudok elszakadni. Túlságosan szép, hívogató, és annyi érzelem és sóvár vágy kavarog benne, hogy megbabonáz. Engem figyel.
- Olyan zavarban vagyok – suttogom halkan, és sütöm le szemem, de azonnal visszatereli magára figyelmem, ahogy állam alá nyúl. Arcán mosoly, sőt inkább vigyor ül, ami csak még jobban felforrósít. Másik kezével megragadja csuklómat, egy pillanat alatt tereli le saját ágyékára, s ha eddig nem voltam vörös, akkor most a paradicsom színében úszik arcom. Ez… ez… hatalmas…
- Vetkőztess le! – duruzsolja ajkaimra, és megremegek ettől a rekedtes hangtól. Annyira… annyira mély.
- Igen, gazdám – súgom vissza, és elengedi kezem, de rajta hagyom. Hátra dől, én pedig kimászom öléből, és óvatosan igyekszem levenni róla a nadrágot. Húzom az időt, hisz valahol belül félek. Azért teszi ezt, mert részeg. Akkor is ha minden igaz amit mond, akkor sem lenne szabad, de nem tudok megálljt parancsolni, ha Ő kér rá. Számomra ez parancs, amit örömmel, sőt élvezettel végzek. Amikor az utolsó ruhát is lehúzom róla, elkerekednek szemeim merevedése láttán. Istenkém…
Négykézláb vagyok az ágyon, és meredten figyelem. Félénken felemelem kezem, és felé nyújtom, majd amikor megérintem, megrezzen, és elkapom kezem. Felránt magához újra, teljesen meztelen testünk összesimul, érzem ahogy perzselő bőrünk szinte szikrákat szórnak. Átkarol, és tarkómnál hajamba fúrja ujjait, bizsereg fejbőröm, majd belemarkolva ránt magához egy újabb szenvedélyes csókba. Karjaim nyaka köré fonom, olykor megfeszülnek ujjaim a feszes izmokon, ahogy gerincem vonalát simítja végig, egész velőmig megremegek. Olyan forró, annyira csábító, és ellenállhatatlan, mégis legbelül úgy érzem, nem lenne szabad. Tudatom lassan elhomályosul, lassan elcsendesedik a bűntudat, és csak a tömény vágy marad. Félek, reszketek, és mégis sóvárgok utána… Gazdám… Szeretem…
Valamit nyöszörög tiltakozásképp, de képtelen vagyok elszakítani számat édes bőrétől és kezemet formás combjáról. Minden érintésemre reagál a teste, reszket alattam... ahh édes istenem...
- Gazdám! Ne! – kiáltja és én hördülve kapom fel a fejem, mélyen belenézek azokba a sötét tűzként ragyogó csodaszép szemekbe. Nem bírom... ha így néz rám...
- Ne tegye, gazdám! Meg fogja bánni...
Lassan forog a nyelvem.
- Megbánni? Ugyan… mit bánhatnék meg? Hm?
- Nem tudom...
Nem látok mást, csak puha ajkait, amelyek remegve mosolyognak rám. Mohón szorítom rájuk számat, forró nyelvem mohón és éhesen köröznek, a bebocsátást meg sem várva török be közéjük. Édes íze, forrósága és puhasága vad morgásra késztet, ujjaim kemény és formás fenekébe markolnak, merevedésem fájdalmasan feszül nadrágomnak ahogy hozzá dörgölőzöm. Lángol az egész testem, izmaim remegnek a várakozás izgalmától. Feltérdelek, és két kezemmel belemarkolok hálóingébe. Halkan recseg az anyag ahogy széttépem rajta, a látványtól pedig mély torokhangot hallatok.
- Szebb vagy... mint ahogy álmaimban elképzeltem... - Falom szemeimmel a látványt. Izmos, formás testét, a fehér ágyneműn ragyogó karamell bőrét. Csodálattal simítom végig ujjhegyeimmel mellkasát, lapos hasát, és éledező merevedését kikerülve combjait. Óvatosan megérintem péniszét is, hangját hallva megremegek én is. A hangja olyan érzéki és vadító.
- Nyögj még nekem... - suttogom megrészegülve, erősebben megmarkolva őt, újabb és újabb hangokat kicsikarva belőle.
Még sosem csináltam férfival, gőzöm sincs mit tegyek, de ösztöneim megsúgják, így visszanehezedem rá és mohón megcsókolom. A szívem hangosan lüktet füleimben... Soha nem éreztem ilyet. Végignyalom nyakát, mellkasát, aprócska mellbimbóit megszívom és ő ívbe feszülve nyög azon a csodálatos hangján...
- Azt hiszem... ha én mentem volna a rabszolgavásárra az intézőm helyett... - morgom lassan forgó nyelvvel - ...akkor én is megvettelek volna. Amióta csak először megláttalak, azóta képtelen vagyok levenni rólad a szemem...
Sötétben ülve meredek magam elé. A szemem hozzászokott az este a fényhiányhoz, ahogy az elmúlt napokban is. Mindig ilyenkor várom haza a szállodába a gazdámat. Minden este elmegy, már nem is vacsorázik, csak itt hagy, és mindig részegen, női pacsuli illatba burkolózva tér vissza. Biztos furcsa helyre járhat, bele sem szeretnék gondolni, hogy milyen.
Ökleim összeszorulnak a térdemen, majd elernyednek, és tovább pihentetem őket. Aludni amúgy sem tudom míg nincs itt, ezért már felkészültem várom, hogy segítsek neki ágyba jutni.
Pár napja, amikor a városban jártunk a bódék között a rengeteg emberrel körülvéve. Szörnyen furcsán éreztem magam. Nem csak a kérdő pillantások láttán, hisz ahhoz már hozzászoktam, inkább az feszélyezett, hogy kik néznek. Módosabb emberek mind engem figyeltek, és sokkal, de sokkal több volt a „kedves” vagy semleges pillantás, mint a megvető. Persze ezt sehol nem kerülhetem el, egy rabszolga mindig csak rabszolga marad.
Nagyon kedves volt a gazdám. Hagyott nézelődni, sőt még édességet is kaptam. Soha ennél jobb kegyet kívánni sem lehetne. Vajon édesanyám mit szólna, ha mindezt tudná?
Apró mosoly féle kúszik a szám sarkába. Biztosan nagyon örülne nekem, de sajnos már nem tudom hol lehet. Kinézek az ablakon, és egy csillagra szegezem a tekintetem.
Olyan jó lenne ezeket a zavaros érzéseket kiűzni a szívemből. Valamiért… féltékenységet érzek. Pedig tilos lenne, főleg hogy a gazdámról van szó. Minden este eljár szórakozni, itt hagyva engem. Azóta a csókja óta…
Megrázom fejem, de még így sem tudom kiűzni a gondolatokat. Miért kellett így játszania velem? Lehet direkt teszi ezt? Ezért hozott magával? Előttem műveli, hogy felejtsem el, hogy mind a ketten felejtsük el ami történt.
Fájdalmasan sóhajtok, majd újra a sötétbe révedek. Még így sem tudok haragudni rá, hogy ezt teszi. Nem… egyáltalán nem esik jól, sőt fáj, de… mi mást tehetnék? Ő a gazdám, és mindent el kell viselnem, amit tesz. Sokat köszönhetek neki, és úgy érzem, bármit megadnék neki ezért. Tényleg bármit.
Zörög az ajtó, és pedig azonnal felpattanok ágyamról.
Mire beérek, már az ágyon fekszik.
- Gazdám...? Jól van? – kérdem halkan, és közelebb megyek.
Elneveti magát, már meg sem lepődöm ezen. De úgy néz ki, hogy jó kedvében van… vagy valami ilyesmi. Így bátrabban megyek még közelebb.
Leveszem csizmáját, leöltöztetem, és igyekszem eltüntetni arcomról a pírt. Másra gondolva nagyjából sikerül is, de belül még mindig izzik az izgalmam.
Már épp betakarnám az ágyban, amikor leránt magához.
Csak nyugalom… nyugalom… csak részeg, ennyi az egész. Csak… nyugodtan.
Érintése még jobban felforrósít, egész karja ölel, és a tiltakozásom könnyedén tovaszáll akáp egy pille a tavaszi szellőben. Nagy hatással van rám.
- Gazdám, nem kéne ennyit innia – motyogom halkan, de nem hatja meg, sőt jóízűen nevet fel.
- Kezdesz olyan lenni, mint az öreg Marie... Már csak a kendő hiányzik a fejedről. – mosolyt csal arcomra a mondat. Nos igen, igaza van Marie is pontosan ezt mondta volna. De… Ez így akkor sem jó. Nem helyes, nagyon nem.
- Engedjen el, gazdám. Kérem... – próbálkozom szóban, hisz erővel nem megy, sokkal erősebb nálam. Szerencsére sikerül elérnem, így felpattanok, és máris betakarom. - Komolyan mondom, nem kéne ennyit innia. A végén még megbetegszik vagy baja esik. – ismétlem magam, talán hiába. Lehet, hogy nem kéne „feleselnem” vele, ha ilyen állapotban van, de… úgy érzem, el kell mondanom.
- Muszáj... innom... Ma este is sokat ittam, mégsem eleget...
- Ho-hogyan? Miket beszél, gazdám?! – Nem… nem értem miért mond ilyeneket. Nem szabad ennyit inni! Remélem csak az alkohol beszél belőle.
A másodperc tört része alatt ránt vissza maga mellé, sőt szó szerint maga alá gyűr, ujjai hajamba furakodnak, és egy sóhaj szakad fel… Félnem kéne, mégis… mégis olyan mintha egy vágy teljesülne. Úgyis csak „álmodom” és az ébredés fájdalmas lesz. Ki kéne másznom innen… valahogy.
- Mindegy mennyit iszom, hány nőt tartok a karjaimban... semmi sem elég, semmi sem használ... – keze végigfut testemen, felcsúszott hálóruhámon, és combomon, melytől remegni kezdek - Nem tudlak kiverni a fejemből... Miguel. Csak a szép arcodat, mosolyodat látom, a te illatod érzem... Gyűlöllek, amiért ezt teszed velem. – Kikerekednek szemeim, még az illatok is eltűnnek a fejemből, amik eddig elárasztották orromat.
E-engem? Miattam teszi mindezt? Igaz ez vajon? Miért hazudna? Részegen olyat mondunk ki, amit nem akarunk, mert titok, vagy féltünk… Mégis csak igaz lenne? Miért?
Egy pillanat alatt szállnak el a kérdések, ahogy durván oldalra rántja fejem, és nyakamba csókol. Egész testemben beleremegek, megmoccanni sem tudok, csak nyöszörögni.
hagyom magam, átadom magam teljesen, de ahogy lejjebb halad, megszólal fejemben a vészcsengő. Vállába kapaszkodom, és lassacskán gyűjtöm az erőt ahhoz, hogy eltoljam. Vagyis, hogy megpróbáljam majd.
- Ga-gazdám… én… nekem… - nem… ez egyszerűen nem megy. Nem tudok rendes hangot kiadni, csak nyögve-nyelve csúsznak ki a szavak.
Veszek egy mély, reszketeg lélegzetet, és megpróbálom eltolni magamtól, de teljesen esélytelen, elgyengülök már attól is, hogy hozzám és ré ahogy lábamon simítja fel lassan, szakértő mozdulattal a hálóruhát, úgy érzem kocsonyává válnak végtagjaim.
Olyan gyengéd és figyelmes, legalább is annak tűnik. De csak azért teszi, mert részeg?
- Gazdám! Ne! – visítom hirtelen, és morogva felkapja fejét, hogy arcomhoz közel hajolva mélyen nézzen a szemembe. Megint ledöbbenek.
Kö-közelről látom az arcát, és egyenesen az igéző szemeibe nézhetek. Örvénylik benne a tűz, és a vágy. Ez nem olyan, amit csak a kábult szeszély okoz.
Két oldalt arcára simítom tenyereimet. Közre fogom arcát. Nem… nem bánja, sőt mintha csak ezért sóhajtana egyet. Ez… ez annyira… meghat. De akkor is… Ezt nem lenne szabad hagynom.
- Ne tegye, gazdám! Meg fogja bánni – súgom, lassacskán könnybe lábadó szemekkel.
- Megbánni? Ugyan… mit bánhatnék meg? Hm? – még közelebb hajol, érzem cirógató leheletét. Jó kérdés. Én sem tudom igazán a választ, csak azt érzem, hogy ez a helyes.
Kipislogok egy könnycseppet, de a fátyol a szememről nem tűnik el. Elmosolyodom, és úgy nézek fel rá. Nem tudok neki ellen állni, vagy ellent mondani… soha.
