Fáradtan tárom ki fekete szárnyaimat, magam mögött hagyva, a két sérült démont. Nem öltem meg őket, mert akkor Lucifer többet küld a következő alkalommal, de eléggé elláttam a bajukat ahhoz, hogy egy darabig ne jelentsenek gondot.
Nem voltak túl erősek, egész jól megúsztam sérülések nélkül. Az alakváltás viszont kicsit lefárasztott, álmossá és közönyössé tett.
Pedig kedvem lett volna gúnydalt énekelni a veszteseknek, had adják át a Pokol Urának. Még is inkább a város felé fordítottam röptömet, egyenesen azt a bárt célozva, ahol elvileg hírt kaphatok a bátyámról.
Az épületek határánál leszállok, és behúzom ében szárnyaimat. Megtehetném, hogy elrejtve magam a halandók elől, repülve megyek tovább, de a séta sose árt, meg kissé fáradt is vagyok.
Hamarosan elérem a bárt, és egy pillanatra megtorpanok. Bűnös hely. Ha Gabriel tudná, hogy idejöttem, biztos alapos fejmosásban részesítene. Keserűen elmosolyodok, hisz amiről nem tud, az nem fáj neki. Nem igaz?
Egyébként is, ha tudnék más módon kapcsolatba lépni vele, nem a kósza híreket választanám, egy kétes hírű bárból.
Belépek a füstös, tömött helyre, és egy üres székhez furakszom a pult mellett. Lehuppanok, és rendelek egy martinit. Inni nem bűn, amíg mértékkel teszi az ember, angyal. Ráadásul nekem már úgy is mindegy.
Nem látok olyat, aki információval szolgálhatna. Remek, ügyes vagy Eneus, megint potyára jöttél egy ilyen…kellemes helyre.
Állnék fel, mikor hirtelen egy cica huppan elém, hátán kicsi szárnyakkal és nyávogva követeli a figyelmet. Meglepetten simogatom meg, az angyali jószágot, aki dorombolva kezemhez dörgölőzik. Letaszításom óta, egyet sem láttam.
Hirtelen egy férfi lép mellém, és kiengedi az erejét. Semleges arccal nézel fel rá, habár egy másik bukott megjelenése nem tölt el túl sok lelkesedéssel.
Követem a példáját, és én is szabadjára engedem az erőmet, összegyűjtve mindet, ami megmaradt. Tisztában vagyok vele, hogy jóval idősebb, és hatalmasabb, de nem hagyom, hogy lebecsüljön.
A macsek a vállára szál, tehát ő a gazdája.
- Mit keres itt egy bukott, Lucifer küldött? – kérdi ridegen, miközben farkasszemet nézünk. Bah, még hogy Lucifer! Az kéne még csak, hogy ő utasítgasson.
Elfordítom a fejem, és felhajtom italom maradékát, majd indulnék tovább. Nincs vele dolgom. Ő azonban másként gondolja.
- Válaszolj! – állja el az utamat. Felnézek a hidegen csillogó, barna szempárba. Nem fog elengedni válasz nélkül. Jól van, legyen neki gyereknap.
- Leszarom Lucifert. – jelentem ki nemes egyszerűséggel, és kikerülöm akissé meglepett férfit.
- Ki vagy fiú?
Megtorpanok a hangjára, és visszafordulva a szemébe nézek.
- Eneus – mosolygok rá bájosan. Nesze neked, egy kellemes pillanat.
Elgondolkozik, valószínűleg az emlékeiben kutat.
- Gregori – mutatkozik be ő is, és neve hallatán kissé meghökkenek. Gyorsan rendezem az arcvonásaimat, de elgondolkozok. Gabriel mesélt róla. Luciferrel együtt vált bukottá, de elhagyta a Poklot, mert nem bírta a búráját.
- Lucifer, visszavár a pokolba. – vágom rá gúnyosan. Na tessék, valakivel egy csónakban evezek, ráadásul pont egy nagy hatalmú bukottal. Remek, ennél rosszabb is nehezen lehetne.
- Hagy várjon. – vigyorodik el, én meg morogva hátat fordítok, és ezúttal hagyja, hogy elmenjek.
Megkönnyebbülten lélegzek fel amint kilépek a friss levegőre. Már amennyire egy város levegője friss lehet. Bleee.
Besétálok egy közeli sikátorba, hogy ott tárjam ki szárnyaimat, ám két démont pillantok meg, aki jöttemre ellökik magukat a faltól. Azzal a lendülettel fordulok vissza, ám újabb kettő pokolivadék állja az utamat.
Basszus! Ezek megint itt vannak! Igazán kijárna némi szünet nekem is. Ráadásul minek jöttek enyien? Lucifernek fogy a türelme?
- Légy jó angyalka, és gyere velünk. – sziszegi az egyik, mire ösztönösen hátrálok pár lépést. Ch, meg ahogy a Mikulás elképzeli.
- Álmodjatok csak! – vágom a képükbe. Mire morogva felém mozdulnak, ám hirtelen ismerős energia tölti be a sikátort. Felpillantok, és Gregorit pillantom meg, fekete karddal a kezében, hoppá, olyan nekem is van ezüstben. Hatásos belépő…lenne, ha a cicája nem nyávogna bele. Kis híján felröhögök a pici vadóc láttán, a démonok azonban összerezzennek.
- Ez Gregori. – nyikkan fel az egyik. Húha, ezek aztán fosnak rendesen.
- Mit akartok a kölyöktől? – lép közelebb az említett. A démonok hátrálnak, és gyilkos pillantással méregetik.
- Veled nincs dolgunk Gregori, igaz hiányzol Lucifernek, de az a parancs, hogy vigyük el a fiút hozzá. – feleli az egyik, tartva a három lépés távolságot.
Remek, azt eddig is tudtam, hogy ez a négy pokolszökevény miért van itt, de Gregori motivációjáról dunsztom sincs. Érdeklődve mérem végig, ám az arcáról semmit nem tudok leolvasni.
- A fiú velem van. Szóval kotródjatok és mondjátok meg a jó öreg Lucifernek, ha akar tőle valamit, látogasson meg. – vágja le kis monológját ridegen, és minden erejét kiengedi.
A démonok kis híján felnyüszítenek, én azonban össze se rezzenek. Az erőfitogtatást Gabriel, és a többi arkangyal is játszotta.
- Még találkozunk Gregori, és a fiút magunkkal visszük. – sziszegnek rá, majd felszívódnak.
Álljon csak meg a gyászmenet! Ezzel miért őt fenyegették? Mintha a tulajdon a lennék. Magamban fortyogva lépnék le, azonban erős kezek fonódnak a csuklómra, és nem engednek.
Mérges pillantást vetek rá. Nem látod, hogy most épp dühöngeni készülök? Ch, nem.
- Ki vagy te kölyök?
A hangja parancsoló, ellentmondást nem tűrő, de ettől csak felébred bennem a dac.
- Már mondtam, a nevem Eneus. – morgom felszegett fejjel, és megpróbálom kiszabadítani a karom. Ő azonban nem enged. Közelebb húz magához, és tekintetét ridegen mélyeszti az enyémbe.
- Nem a neved érdekel, hanem az, hogy ki vagy! Ki voltál a Mennyben? Miért kellesz Lucifernek? – sziszegi halkan, fenyegetően.
Nyelek egyet és elfordítom a fejem.
- Semmi közöd hozzá! – nem hunyászkodok meg, azt lesheti.
- Ne játssz velem kölyök, mert te húzod a rövidebbet! – egyre idegesebb, hallom a hangján. Nekem azonban eszem ágában sincs, egy bukott orrára kötni rokonságomat Gabriellel. Elég, hogy Lucifer előtt lebuktam.
Talán ő az erősebb, de attól még lehetek én a gyorsabb. Hirtelen alakot váltok, és fekete párducként sikeresen kiszabadulok a szorításából. Elspurizok mellette, és csak jó pár utcával arrébb változok vissza, hogy szárnyaimat kitárva eltűnjek az éjszakában.
Nem tudom, hogy követ e, de jobb félni, mint megijedni alapon, jó messze szállok le ismét, egy aratás utáni mezőn.
Lehuppanok közel s távol az egyetlen fa alá, hogy kifújjam magam. Már majdnem elbóbiskoltam, mikor jelentős energiát érzek meg, és riadtan talpra szökkenek.
Ezúttal többen vannak, én pedig hulla fáradt vagyok. Jól kihúztam a gyufát Lucifernél.
Ellököm magam a földtől, és a levegőbe emelkedek, hogy a következő pillanatban földhöz csapjon egy felülről érkező támadás.
Zúgó fejjel talpra kecmergek, miközben támadóim körbe vesznek. Egy hártyásszárnyú a levegőben, öten körülöttem. Ezek mindig párosával lesznek többen?
- Ostobaság volt elmenekülnöd Gregori elől. – nevet fel egyikük gunyoros hangon. Na, remek! Még fejmosást is kapok. – Utálja annyira Lucifert, hogy a bosszantásaként megvédjen. De itt a vége Eneus! Ezúttal se erőd, se segítséged a meneküléshez.
- Hát harcolok! – húzom ki magam dühösen, kezemben megjelenik ezüstös kardom.
Felnevetnek, és egyszerre támadnak. A fenébe! Így tényleg nincs sok esélyem. Kénytelen vagyok a telekinetikus erőmet is használni. Két támadómat az elmém erejével lököm félre, míg a többit a kardommal blokkolom, vagy kikerülöm.
Hamarosan sikerül kettőt kiiktatni, de elég ramaty állapotba kerültem közben. Oldalam, és bal vállam vérzik rendesen, van még több kisebb sebem, és jobb kezem használhatatlan, az egyik szörnyeteg bénító mérge járja át.
Az alakváltással már semmire nem megyek, mert háromlábú párduc, vagy bármi más, elég harcképtelen.
- Add fel végre. – torpannak meg a démonok egy pillanatra. – Lásd be angyalka, hogy ilyen állapotban nem győzhetsz.
Fáradtan emelem fekete tekintetem a beszélőre, és félrebillentett fejjel, gunyorosan elmosolyodok.
- Hatan jöttetek, egy, kimerült ellenfélre. Egy-egy elleni küzdelemben, még most is győznék. – ez valószínűleg már nincs így, és pimasz beszólásommal csak tovább dühítettem. Egy lépéssel előttem terem, és mielőtt reagálhatnék, nyakon ragad. Erősebb, mint eddig bármelyik támadóm. Lucifer ezúttal nagy hatalmú démont küldött vezérként.
- Ha nem versz több tiszteletet a csinos kis fejedbe, nem leszel hosszú életű. – sziszegi az arcomba. A levegőhiány miatt, képtelen vagyok válaszolni, megteszi helyettem más. Egyszerre két személy is.
- A legutóbbi nem volt elég? Megmondtam, hogy kotródjatok!
Gregori is befutott.
- Vedd le a mocskos kezed az öcsém nyakáról, te pokolfajzat!
Gabriel?
A démon elereszt, én pedig pár tántorgó lépés után felemelem a fejem, és körbepillantok. Elkerekednek a szemeim, amint meglátom bátyámat, ahogy szikrázó, kék szemekkel, fénylő, fehér karddal mered hol a másik oldalamon álldogáló Gregorira, hol a mellettem szobrozó démonra.
Ő nem lehetne itt, hisz eltiltották tőlem. Ezért megbüntethetik!
- Gabriel? – nyekkenek fel döbbenten, és a kék tekintet egy pillanatra ellágyul, ahogy rám néz. De ahogy Gregori megszólal, mindketten rákapjuk a pillantásunk.
- Szóval ezt a rokonságot titkoltad annyira, kölyök. A nagy arkangyal, kicsi öccse! – hangja metszően rideg és gunyoros. – Még a testvéredet is hagytad letaszítani, Gabriel?
Bátyám összerezzen, szemeiben fájdalom villan, és hófehér szárnyai kissé meglebbennek.
Dühös pillantást vetek a bukott angyalra, aki hol engem, hol testvéremet méregeti.
Mielőtt azonban megszólalhatnék, tudatosul bennem, hogy a négy megmaradt démon eltűnt mellőlem, és Gabriel mögé kerültek.
- Gabriel! – kiáltok fel rémülten, ő pedig felkapja a fejét, és megpördül. Könnyedén védekezik, ám képtelen felém mozdulni, mikor Gregori feltűnik mögöttem.
Hátulról átkarol, lefogva szárnyaimat, és kezeimet. Ha lenne erőm, akkor se tudnék mozdulni.
- A saját bátyád hagyott bukottá válni. – súgja a fülembe, mire összerezzenek. – A fehér tollasok nem érdemlik meg, hogy továbbra is tiszteld őket. A megbocsátás egyszerű hablaty, nem létezik.
- Eressz! – mordulok dühösen, de válaszként csak gunyoros nevetést kapok, szorítása nem lazul.
- Gregori! – kiált fel bátyám haragosan, miközben földre küld egy támadót, De még így is vannak hárman. – Engedd el Eneust! Ne súlyosbítsd a bűnöd.
A fekete angyal teste megfeszül a dühtől, de hangja továbbra s rideg marad.
- Bűn? Szűk látókörű fogalom, és nincs jogod kioktatni. Először cserbenhagytál engem, majd az öcsédet is, most pedig minden bizonnyal tilosban jársz.
Elég egy pillantás a bátyámra, és tudom, hogy Gregori beletrafált. Szeretnék odamenni hozzá, érezni, ahogy átölel, úgy, mint kiskoromban, de a karomat se bírom felemelni.
Gabriel megtorpan egy pillanatra, és kétségbeesett pillantást vet rám. Lelkiismeret furdalás, fájdalom és tehetetlenség csillan a szemeiben.
Rossz így látnom a máskor kicsit szétszórt, szeleburdi, életvidám testvéremet. Vajon mik történhettek vele, amióta nem láttam?
- Nem árultalak el. – nyög fel halkan, Gregorira pillantva. – Eneust még annyira sem! Mit akarsz tőlem, mit tegyek, hogy elengedd az öcsémet?
- Nem tudsz már semmit felajánlani, ami érdekelne. – nevet fel a szólított, ridegen. – De az öcsédnek megtanítom, hogy nem szabad bíznia a fajtádban. Mikor legközelebb találkoztok, már ő is el fogja ismerni, hogy elárulta a saját testvére.
- Engedj el! – kezdek veszett mocorgásba, amint eljutnak hozzám szavai, és teste megfeszüléséből érzem, hogy repülni készül. Ám túl sok vért és energiát vesztettem, szép lassan elájulok. Még elér hozzám bátyám kiáltása, de tudom, hogy nem fog tudni követni minket, amíg támadják a démonok.
Amint Gabriel visszatér a Mennybe, újra én leszek az ő célpontjuk is, ám addig itt van nekik egy arkangyal.
--cCc—
Arra ébredek, hogy mindenem sajog, de legalább kényelmes ágyban fekszem. Szép lassan tudatosulnak bennem a történtek, és izzó dühvel pattannék fel, de a testembe nyilalló fájdalom visszadönt a párnák közé.
Halk nyávogás üti meg a fülem, és félrefordulva az angyali cicussal találom szembe magam. Ott csücsül a párnán, és félrebillentett buksival figyel. Gregori társa, még se tudok haragudni rá.
Apropó, hol van az a szemét? Ebben a pillanatban nyílik a szoba ajtaja, és besétál rajta elrablóm.
- Látom végre felébredtél. Éppen itt volt az ideje. Egy napon keresztül húztad a lóbőrt.
- Hol van a bátyám? Hol vagyok én? És mit akarsz? – mérhetetlenül dühös, de egyben fáradt is vagyok. Hiába aludtam olyan sokat, a lelkem még mindig kimerült. Ráadásul hosszú ideje, először láttam viszont a testvéremet, erre újra elszakítanak tőle.
Laza mozdulattal vágódok ki kocsimból, két testőröm kíséretében. A bárom előtt vagyunk,
minden este bejövök körül nézni, és persze tárgyalásokat levezetni.
Mint mindig most is tele van a hely. A város egyik legjobb helye. A pultos szép fiú már löki is vodkámat. Ezt már szeretem. Körbe nézek. Halandók és természet feletti lények.
Gazdagabbnál gazdagabb személyek, és csak azért vannak itt, hogy jól érezzék magukat, és az ország legjobb anyagához jussanak hozzá. Ami természetesen nálam található meg.
Jó ideje, hogy itt vagyok a földön. Isten, letaszított esélyt sem kaptam. Pedig nem az én
hibám volt, jó öreg Lucifer barátom szépen átvágott, így kell nekem. Nem lett volna szabad benne bíznom. Egy ideig vendégeskedtem a pokolban, de nem tudtam elviselni Lucifert.
Átvágott, és még én fogok neki ugrálni?...lesheti az a rohadék. Azóta nem hallottam se a fentiekről se a lentiekről. Leszar engem mindenki, és addig jó. Igaz kíváncsi vagyok mi lehet Gábriellel és a többi arkangyallal. Gábriel seregében szolgáltam a legjobb katonája voltam,
de ő is hátat fordított nekem. Mindenkinek jár a megbocsátás. Hányni tudok ettől a szövegtől én sem kaptam semmit.
Cica vállamra száll, és dorombol. Az én kis angyali macskám. Ő mindvégig kitartott mellettem 1200 éve le sem veszi szemét rólam. Ő az egyetlen élőlény, aki iránt szeretetet tudok mutatni. Egy gyors mozdulattal magamba öntöm a piát, és visszagurítom a poharat a pultos srácnak. Ideje dolgozni is. Irodámba indulok, két testőröm a bejáratnál áll meg, és figyelnek, hogy senki se zargasson.
Átnézem a papírokat, és telefonon leadom az árurendeléseket. A neheze most következik a laptopon átnézem a drog piacomat. Az áruk jönnek és kelnek. Mindent a legnagyobb biztonságban intézek. Nem kell, hogy a zsaruk rám szálljanak. Egy óra alatt végzek.
Elég sokat fogok a mostani árúval kaszálni. Helyes.
Kisétálok az irodából körbenézek egy kicsit, talán látok valakit, aki felkelti az érdeklődésemet. Egy két kéz fogás, és sablonos beszéd. Mindig ez történik, ha kilépek az irodából, mindenki betalál. De utálom. A pulthoz megyek, és leülök a székre. Végig nézek a dolgozókon. Fiatal halandók fiúk lányok vegyesen. Mivel ez nem egy Host klub nem lehet hozzájuk érni meg hasonlók. Még én se nyúlok hozzájuk pedig nagy a kísértés. Nyami.
Cica lemászik vállamról, és a pultra ugrik. Nyávogni kezd. Ajánlom, hogy ne legyél kajás te nyavalyás. Többet eszik, mint egy ló ez a kis vakarcs. Megsimogatom füle mögött, amire dorombolni kezd. Hirtelen felkapja fülét, és szimatolni kezd. Fura nem szokott így viselkedni. Körbe körbe nézz, és egy fiún marad tekintete.
Egy nagyon csinos fiún. Egy karcsú alkatú fekete hajú srác ül nem messze tőlem. Arca nagyon szép, amit látok belőle. Nem halandó az egyszer biztos, de akkor még is mi?
Aurája hasonlít az enyémre...egy bukott talán?
Lucifer lehet, hogy utánam küldte. De, miért ennyi idő elteltével?
Igaz enyhén szólva felül múlom démonjai erejét, és hasznára lennék, de én biztos nem megyek vissza. Francnak sem hiányzik.
Cica elindul a kölyök felé nem is tudok utána kapni. A bukottak gonosz lények, és ezt cica is tudja még is megy. Hülye macska, de nem szeretném, hogy a srác feldarabolja szegénykét.
A fiú előtt áll meg, és nyávogni kezd neki. Látom srácon a meglepettséget biztos felismerte, hogy egy angyali cica. Megsimogatja cica buksiját, és ő már dörgölődzik is. Nyavalyás
egy dög. Odasétálok hozzájuk, és kiengedem erőmet. Leszarom ki mit fog reagálni, nem jó ha egy bukottal vagyok együtt. Én azt nem vagyok Luciferrel, és a bukottakkal.
A kölyök semleges arccal nézz rám, és ő is enged erejének, hogy bejárja a helyiséget. Nem kis pályás a kölyök az egyszer biztos, de fiatal még hozzám képest nagyon is, érzem. Pár száz éves. Nincs esélye ellenem, de nem bízom el magam még is egy bukottról beszélünk. Őt még soha nem láttam biztosan nem rég taszították le. Igaz én is rég jártam Lucifernél.
Mellé lépek, és cica már száll is fel vállamra.
- Mit keres itt egy bukott, Lucifer küldött? - kérdezem meg tőle ridegen, és állom tekintetét. Nem válaszol, és még elfordítja tekintetét is. Lehúzza a pohara tartalmát, és már indulna is, de én útjába állok.
- Válaszolj! - utasítom idegesen, ha Lucifer küldte elég szarban leszek, mert ha jön egy akkor fog több is jönni, és nem akarok lelépni innen. Nincs kedvem attól a rohadéktól menekülni.
- Leszarom Lucifert - válaszolja nyugodtan, és ellép mellőlem. Huu...nem gondoltam volna, hogy csak én nem csipázom az öreg Lucifert. Ellenáll Lucifernek ilyen fiatalon, és még él. Biztosan nagyon erős. Nem emlékszem rá, hogy láttam volna a mennyben, de szerintem még meg sem született mikor engem letaszítottak.
- Ki vagy fiú? - kérdezem meg tőle, mire hátrafordul, és mélyen szemeimbe nézz.
- Eneus - válaszolja, és egy bájos mosolyt küld felém a taknyos. Nem ismerős a neve. Pedig szinte mindegy angyalt ismertem odafent, de nem hallottam még a nevét. Tényleg nem élt még mikor fent voltam. Akkor nem fogok rá jönni ki az, de a kölyök biztos tudni fogja kivagyok. Hiszen a mennyekben is megvolt a hírem, és természetesen a pokolban is. Főleg, hogy ott hagytam a pokolban Lucifert, és nem engedelmeskedtem neki.
- Gregori - mondom neki érzelemmentes hangon. Nevem hallatára meglepettséget látok arcán, de csak egy pillanatra, mert rögtön rendezi arc vonásait.
- Lucifer, visszavár a pokolba - mondja gúnyosan a kölyök. Tehát tudja kivagyok, és még így is milyen merész. Inkább ostoba, mint merész. Várjon csak az a hülye ráér, és nekem még nincs kedvem visszamenni hozzá.
- Hagy várjon - válaszolok neki vigyorogva. Morog egyet, és hátat fordít nekem. Hagyom hagy menjen csak. Nem tett ellenem rosszat szóval minek öljem meg. Pár perce lépett csak ki a bárból mikor megérzek egy két démon auráját, és persze a kölyöké is ott van.
Na ebből tuti, hogy balhé lesz, már indulok is ki, hogy körülnézzek. Nem kéne, hogy itt balhézzanak. Kilépek, és a szórakozóhelytől nem messze egy kihalt sikátornál találom meg őket.
Négy démon, akik nem is olyan gyengék, és olyan ismerősök is. Lucifer legfőbb követői.
Vajon, miért pont őket küldte a fiú után? Ki ez a bukott angyal?
Épp támadnák meg a fiút mikor kiengedem erőmet, és megjelenik fekete pengéjű kardom a kezemben. Cica nyávog egyet. Na kis szőrgombóc elrontottad a vagány beköszönésemet.
- Ez Gregori - szólal meg az egyik nyomorult démon, és össze is rezzen. Ja, aki ellen mer szegülni Lucifernek az nem kis pályás.
- Mit akartok a kölyöktől? - kérdezem meg ridegen, és közelebb lépek hozzájuk. Ők persze hátrálnak. Kis szarházi démonok.
- Veled nincs dolgunk Gregori, igaz hiányzol Lucifernek, de az a parancs, hogy vigyük el a fiút hozzá - mondja a démon, és látom nagyon nem akarja teljesíteni a parancsot mivel itt vagyok most én is. A fiú érdeklődve mér végig, biztos érdekli mit keresek itt, és nem a bárnak pihenek. Csak annyi, hogy felkeltette az érdeklődésemet ez a kölyök. Cica nem szokott odamenni senkihez, és ez nagyon fura.
- A fiú velem van. Szóval kotródjatok és mondjátok meg a jó öreg Lucifernek, ha akar tőle valamit látogasson meg - mondom nekik ridegen, és kiengedem teljes erőmet. Összerezzennek a hirtelen jött hatalmas erőtől, de a fiún nem látom a meglepettséget. Biztos sokat hallott rólam. A démonok még mérlegelik a helyzetüket, ami sajnos nem nekik kedvez. Tudják mekkora a hatalmam, és a fiú se egy gyenge bukott angyal. Nincs esélyük.
- Még találkozunk Gregori, és a fiút magunkkal visszük - fenyegetnek meg vagy is próbálnak, de nem nagyon jött össze nekik. Én csak vigyorogva búcsúzok tőlük.
Na jó nagy bajt sodortam a fejemre, és csak ez az szép fiúcska miatt. Cica elégedetten dorombol nekem, mint aki azt akarná mondani, hogy jól tettem, hogy megvédtem a fiút. Idióta macska. A fiú már köszönés nélkül lépne el, de elkapom karját. Ridegen nézz rám, és látom idegesíti, hogy nem akarom elengedni.
- Ki vagy te kölyök? - kérdezem meg, és hangomban éreztetem, hogy nem fogom elengedni rendes válasz nélkül. Vagy talán, ha megkapom a választ akkor sem engedem el. Kíváncsivá tett ez a kölyök. Nagyon is. Ráadásul ha valaki érdekel azt nem engedem egy könnyen el.
Egyik lábam átvetem a másik felett lazán, ruhám halk susogása hallatszik csupán a kocsi dorombolása mellett, és kifejezéstelen arccal billegetem poharamat. A vöröslő lé nyomot hagy a pohár tiszta falán, apró mosoly kunkorodik szám szélére, ahogy laposan tekintek italomra, végül számhoz emelve meredek előre. Nem ül senki mellettem, sem előtte. Csak egyetlen személy ülhet jelenleg ide, az pedig bácsikám, akiért épp készülök menni. Nem szokásom a vendégeimet személyesen fogadni, de ő kivételes több szempontból is.
Kíváncsi vagyok, hogy miért is jön haza hozzám, nyilván valami fontosabb mondandója is van, minthogy csak meglátogasson. a pedig mégis, akkor nagyobb örömmel fogom várni, mint amúgy is. Rég láttam, igazán hiányzik. Mióta is nem találkoztunk? Talán az 1800-as évek óta.
„Ott vagyunk már?” – Kérdem sofőrömet gondolatban, hisz egy vastag fal választ el tőle, és a hangomat sem hallhatja.
„Azonnal Uram!” – Válaszol hamar, majd érzem, hogy óvatosan bekanyarodik, és megáll. Remek…
Kiszállok a kocsiból, a szél azonnal meglebbenti hosszú kabátom, és hunyorgok a sok villódzó fény láttán. Mennyire utálom ezt…
Belépek a reptér ajtaján, és azonnal megérzek jó pár pillantást testembe fúródni. Van, aki felismer, bizony… de a reptér tele van emberekkel is.
Nem kis várakozás után végre a várva várt vendégem is megérkezik, és felderült mosollyal fogadom. Az egyetlen, akire „őszintén” tudok mosolyogni.
- Everard! – Virul ki vén képe, kitárja karjait, de mielőtt megölelne, megáll egy helyben – szívesen megölelnélek, de… nem vagyok oda az ezüstért, jól tudod – nos, jól téved, a kabátomon is nem egy ezüst berakású dísz ékeskedik. Szeretek villogni.
- Megnyugodhatsz, én az öleléssel vagyok ugyan így – válaszolok lecsitult mosollyal, majd mellé lépek, egy csettintés kell csak, és szolgáim valamint testőreim máris kapkodják magukat, hogy hozzák a csomagjait.
Beülünk a kocsiba, a sofőrt utasítom az indulásra. Végre van egy kis társaságom is.
- Miféle vihar sodort erre téged szeretett bácsikám? – kezembe veszem újra poharam, majd őt is megkínálom eggyel, amit persze elfogad a hosszú utazás után.
- Beszélni szeretnék veled, persze nem ebben a kocsiban. Mondhatni figyelmeztető jellegű a látogatásom.
- Kíváncsi vagyok – mosolyodom el.
~*~
Ahogy belépünk a szálloda ajtaján, azonnal a „megtisztelő” tekintetek bombáznak. Mesés. Soha nem fogok hozzászokni ehhez, pedig már rég meg kellett volna nyugodnom. Valahogy mégis idegesít.
„Ő az.”
„Vajon mit keres itt?”
„Miért jött pont ide?”
Hallok minden egyes gondolatot, szófoszlányt és civódást. Nem csak a hallásom, az agyam is kiéleződött a környezetre. Nem hiába vagyok vámpírúr. Ráadásul ingerlékenyebb vagyok a szokottnál. Egy jó ideje nem ittam eléggé friss vért, mióta a pomme de sangomat likvidálták. De úgyis megtalálom azt aki tette…
Leülünk egy asztalhoz, és vele szemben foglalok helyet. Valami furcsa. Mintha többen figyelnének, mint amennyi lény van a teremben.
- Everard, mint már mondtam, azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Az amerikai vámpírtanács nem fogja sokáig tűrni a törvényszegéseidet. – Sejtettem, hogy valami hasonlót akar közölni, már meg sem lepődöm, viszont egy aura mindenképpen zavar engem.
Felnézek az oszlopokon lévő növényekre, és egy fényes lencse csillan rám. Összeszűkülnek szemeim, erőmet használva a technika ördögét játszva bújok bele, majd meglátom a másik oldalon lévőt. Azaz csak a szemét, és egy finom vonású orrot. Megvagy…
Szám sarkába mosoly kúszna, ha hagynám, de túlságosan elbizakodottnak tűnnék, nem leplezhetem le saját magam.
- Megtisztelsz aggodalmaddal, de nem hinném, szükségem van rá. Másrészről nem ez a legalkalmasabb hely, hogy ezt megbeszéljük. – Szememmel a kamera felé intek, amit természetesen nem vesz észre. Mindig is ilyen volt.
- Ha megbocsátasz. Nemsokára felkel a Nap. Itt az idő a pihenésre – mondom cseppet hangosabban.
Felállunk az asztaltól, és sugallom, hogy a szoba felé kövessen, oda biztosan nem szereltek fel kamerát. Már csak azért sem, mert csak most fogom kiválasztani a szobát.
A lépcsőn felfelé haladva lassan veszem a fokokat, kényelmes tempóban, hisz nem sietek sehova. Fent egy szolgáló fiú áll meg szélen, de amikor arcára sandítok, megint összeszűkül tekintetem. Ismerősnek tűnik az arca, sőt… Hm…
~*~
- Miért kellett ide feljönnünk? – morog halkan. A szobámban vagyunk, az ő csomagjait a szomszédba vitettük.
- Mert megfigyeltek minket – karmaimat nézegetve vetem át egyik lábamat a másik felett. – Bekamerázták az épületet – közlöm egyszerűen, és meglepetten huppan le egy székre. Most nyíltan beszélhetünk bármiről, még a szolgálók sincsenek itt.
- Miből vetted észre? – összefűzi ujjait, és előre hajolva térdein támaszkodik meg.
- Csak haladni kell a korral, bácsikám – kegyetlen vigyorral nézek fel rá újra. Igen, ez gúnyolódás volt.
- Akkor a vadászok már ide is bejutottak. Chh…
- Vadászok? – vonom fel szemöldököm.
- Igen, már ők is kutatnak minden felé, és most te vagy a célpont. – Mutat rám bőszen, de csak elhúzom a szám – Jobb lenne, ha vigyáznál magadra, és visszafognád magad egy időre.
- Majd én azt szabályozom - komorulok el, körmeimmel az üvegasztalon dobolva. – És most ha megbocsájtasz, szeretnék pihenni, te is jobban tennéd egy ilyen hosszú utazás után. – Kérésem parancs, még a számára is.
- Ahogy óhajtod – biccent – Úgyis menni készültem.
~*~
Levetem kabátom, és körbesétálok a szobán. Sejtettem, hogy ide nem fognak kamerát szerelni, helyes.
Hozatok magamnak egy kis vacsorára valót, és míg várok a szoba minőségét ellenőrzöm. Hát… mit ne mondjak. Elmegy.
Kopogtat, majd gyorsan be is nyit, szó nélkül áll meg az ajtótól nem messze. Amikor felé pillantok, észreveszem, hogy ez pont az a fiú. Most is érdekes az aurája, de így, hogy csak ketten vagyunk egy helyiségben, könnyebben meg tudom különböztetni. Nem egyszerű emberről van szó, ezt már most látom.
Közelebb lépek, elveszem a poharat, majd megsimítom arcát. Puha bőr, ragyogó szemek, különleges kisugárzás. Ahogy jobban megfigyelem, azonnal bevillan a kép. Szóval te vagy az én kis kukkolóm igaz? Nos… lássuk mik a céljaid.
- Köszönöm a vacsorát – súgom halkan egy mosollyal, elkapom kezét, és magamhoz rántva hajolok nyakára. Forró ere lüktet ajkaim alatt, csodálatosan vonzó érzés kerít hatalmába.
- Mint a szálloda személyzetének tagja, a szabályok szerint védve vagyok a vendégeink kicsapongó vágyaival szemben. – nagy a szád, nem gondolod? Ennyi hazugságot egy mondatba. De jól kivágta magát, taps jár neki.
Elhajolok tőle, de mielőtt kisietne, megállítom.
- Várj! – ne szaladj sehova. Azonnal meg is áll, és visszanéz rám - Mond csak, nem akarsz sokkal több pénzt keresni, sokkal kevesebb munkával? – nem moccan, nyilván fontolóra veszi, így folytatom. - Legyél a személyes szolgálóm, és megkapod… nemrég veszítettem el egy… értékes tagot a személyzetből. – Érdekesnek fog tűnni ez a játék.
Pislog párat, majd meghajol felém.
- Megtisztel az ajánlatával Uram, de nem hiszem, hogy alkalmas lennék a feladatra. – kéreted magad? Legyen. Előlem úgy sem menekülhetsz, visszautasíthatatlan vagyok, majd meglátod.
- Nem lenne nehéz dolgod – győzködöm tovább - a pomme de sangomat veszítettem el. – nyilván érti mire gondolok, ha ilyen meglepetten néz. Szép szemei vannak, már akkor megtetszett, amikor először megláttam. Mennyi érzelem szökik át rajtuk folyamatosan. Hihetetlen.
- Kaphatok gondolkodási időt? – nyert ügy, innentől a markomban vagy.
- Rendben, de ne várass meg. Naplemente után indulunk. – Adom ki előre a parancsot, majd intek hogy távozhat, és persze nem is tétovázik. Érzem, hogy ebből még egy csodás kis „kapcsolat” lesz.
~*~
Alkonyatkor ébredek, s kényelmesen elkészülve indulok meg a kijárat felé, bácsikámmal az oldalamon. Már fel sem veszem a pillantásokat, leperegnek rólam, és a gondolataimat is elszigetelem. Nem szeretem ezt a kavalkádot.
Meglátom őt a kijárat felé, lesújtó pillantással üdvözlöm, fenntartva hideg külsőmet.
- Ezek szerint jössz… mily’ meglepő – vigyorra húzom ajkaim, de csak egy kis időre, míg az autókba szállunk. Az őrök az egyikbe, mi pedig az én autómba.
- Eszednél vagy, Everard? – rivall rám azonnal, mikor már csak négyszemközt vagyunk – Az a fiú. Minek hozod magaddal?
- Ő lesz az új pomme de sangom – magamhoz veszek egy teli poharat, és jóízűen kortyolok bele. Milyen friss, bár nem az igazi.
- Te megőrültél. Hisz Ő egy vadász. – Szemét forgatva tekint ki a sötétített ablakon, karba vágva kezeit.
- Áh, szóval azért volt ilyen finom az aurája – vigyorodom el, ekkor elindul a kocsi a kastélyom felé.
- Sosem változol igaz? Nem fél, hogy megtámad, vagy, hogy megpróbál majd megölni?
Hangosan nevetek fel, még az ablak is beleremeg. De persze nem lepi meg, már régen is hozzászokott a természetemhez, ezért szerettem meg annyira. Vele bármikor szót értettem, akkor is, ha más volt a véleményünk.
- Félni? Bácsikám… hisz én vagyok a félelem – visszahallva szavait ő is elmosolyodik. Nem kell aggódnia miattam, tudom, hogy mit csinálok. Ő is tudja, hogy okosabb vagyok a kelleténél. Nem fogok lehetőséget adni arra, hogy akár egy karcolást is ejtsen rajtam.
~*~
Megérkezünk drága lakhelyemre, Elsőként szállok ki, és az összes szolgáló sorfalat állva köszönt minket. Micsoda látvány, főleg hogy nem engem bámulnak, hanem a földet. Tisztelettudó bagázs.
- A csomagokat vigyétek a legnagyobb vendégszobába. Vacsora legyen készen pár óra múlva. – A fele sereg azonnal meg is indul a parancsomat teljesítve. Magamhoz intem új állatkámat, aki komoran lép hozzám. – Mondd csak, hogy is hívnak?
- Christopher… Parker – nyögi ki halkan, majd elfordítom róla tekintetem, és Margaretre nézek.
- Remélem David szobáját már kitakarítottátok. – mondom halkan, mégis fenyegető hangnemben, mire összerezzen.
- Igen is, gazdám – válaszol félve, mire elégedetten elmosolyodom.
- Helyes… akkor vigyétek oda Chris holmijait – utasítom halkan, mire meghajol és siet is a dolgára. Vajon ez a valódi neve? Vagy csak kitalálta? Végül is oly’ mindegy, nekem csak a vére kell, nem a neve.
~*~
- Elkészült a vacsora, nagyuram – jön be a lakájom, és meghajolva közli, egy biccentéssel köszönöm meg neki, és kihátrál.
- Bort kérsz bácsikám, vagy vért? – sandítok rá mosolyogva, és követ engem az étkezőbe.
- Ezt a kérdést meg sem hallottam – kuncogja el magát, és ebben én is követem.
- Akkor elkényeztetlek. Keverjünk egy kicsit – leülünk az asztalhoz, ahol már minden meg van terítve, de hiányzik a kis kedvencem. Általában szeretek vele enni, így tudom, hogy mit eszik.
- Merre van Christopher? – szúrósan pillantok az egyik szolgálóra, aki ugrik egyet ijedtében, és remegni kezdenek lábai.
- A-azt mondta, hogy nem éhes és… és inkább pihenne… nagyuram – összeszorítja szemeit, száját, és mancsait. Most nem fogom bántani, hisz… nincs igazán okom rá.
- Értem – morgom halkan, és bácsikámra nézek, aki elhúzza száját. Kissé zavar, de talán adhatok neki egy fél lépés előnyt. Így sokkal izgalmasabb lesz a játék. Mosolyt kényszerítek szám sarkába, és intek, hogy tálaljanak. – Akkor az Ő adagját, majd megehetitek – milyen nagylelkű ajánlat nemde? Mégis jobb, mintha a kis farkaskáimnak adnám ki. Bár nekik a fél fogukra sem lenne elég.
Az éjszakát beszélgetéssel töltöm, hisz bőven van mit mesélnünk egymásnak bácsikámmal. Jó ideje nem láttam már, és ahogy ő is, én is mindenről beszámolok neki. Egyszerűen élvezem az életet, és hogy nincs Úr aki felettem parancsolna. Igazán felszabadító.
- De nem csak bácsikádként, barátodként is javaslom, hogy vissza kéne fognod magad ezekkel a portyázásokkal. Lehet ezért is akarnak már a vadászok elkapni.
- Mondtam már. Ne aggódj miattam, meg fogom oldani.
- Rendben – lötyögteti kezében a poharat – De én figyelmeztettelek.
- Megjegyeztem – vigyorgom rá, és belekortyolok poharamba.
~*~
Cseppet elgyengülve ébredek. Majd’ egy hete nem ittam teljesen friss vért, és már a hiánya megőrjít. Innom kell, vagy megveszek. Kiszáradt a torkom is, hiába a palackozott vér.
Egy szolgáló azonnal a szobában terem, hisz egyszerű gondolattal is magamhoz tudom terelni őket.
- Hozd ide a fiút – parancsolom halkan, és meghajolva kisiet. Erőt veszek magamon, és felülök az ágyon, majd hajamba túrok. Már a puszta gondolata a friss reggelinek felélénkít, és jobban érzem magam. Milyen rég vártam már erre. Kiülök az ágy szélére, csak a takaró fedi ágyékomat, és háttal ülök az ajtónak a baldachinos ágyon. Szeretek meztelenül aludni, hisz sokkal szabadabb, mint bármilyen ruhában.
Nem kell sokat várnom, meg is érkezik a reggelim, és elvigyorodva meredek a falra.
- Hívatott? – hangja akár egy fagyos kés úgy szeli ketté a szobát. Máris élvezem, pedig még hozzá sem értem. A figyelmem nem lankadhat, ahogy soha. Még így is én vagyok az erősebb, akkor is ha nem mutatom ki. Egy apró tévedés is a vesztemet jelentené, és én még hosszan szeretnék élni.
- Igen… Chris. gyere ide – hátra sem nézve intek neki, és tétován indul csak meg felém, halk léptei visszaverődnek a falról. Ha jól sejtettem – már pedig jól sejtettem – akkor pontosan tudja mi a pomme de sang dolga. Viszont… jobb szeretem, ha a reggelimnek pezseg a vére, lüktet minden ere és száguldozik a vér. Sokkal ízletesebb mint az alvó vér.
Szemem sarkából figyelem őt, de még nem látom. Mégsem kerülné meg az ágyat? Nekem az is megfelel, ha azon keresztül jön. Megspórol nekem egy kis időt. Hehe…
Némán lépkedek a sötét éjszakában, mélyet lélegzek a nyirkos, hideg, késő őszi levegőből. Az óriási házak árnyként tornyosulnak fölénk, s én a mellettem sétáló fiúra sandítok. A tompa utcai fények épp eléggé megvilágítják arcát ahhoz, hogy leolvasható legyen aggodalmas tekintete. Nem csodálkozom, hiszen eddig minden küldetésében csupán annyi dolga volt, hogy végezzen ki egy, vagy akár több vámpírt. Egyszerű, már-már elhibázhatatlan feladat… legalábbis profik számára. De ez most más. A kémkedés sokkal összetettebb, bonyolultabb munka.
Egy kereszteződéshez érve megtorpanok, s Alanra pillantva mordulok fel:
-Itt most kettéválunk.
Arcán a meglepődés jelei tükröződnek, majd nyersen válaszol:
-Rendben, de legalább mond el, mi a terved, és a küldetés részleteit. Én csak nagy vonalakban tudom.
Felnézek, ráérős mozdulatokkal húzok ki egy cigit a zsebemből, szépen lassan meggyújtom, majd monoton hangon hadarni kezdek:
-Mint te is tudod, az egyetlen angol vámpírúr rejtőzködik, nem szokott nyilvánosság elé lépni. A kémeink jelentése szerint ma éjszaka érkezik hozzá látogatóba egy rokona… Nem emlékszem a nevére, de ha jól rémlik, akkor a nagybátyja. Mindegy is, ez nem fontos. A lényeg az, hogy a nem mindennapi vendéget nagy valószínűséggel személyesen fogja fogadni a vámpírúr. A mi feladatunk minden lépésüket figyelni… már amennyire ez lehetséges, valamint ki kéne deríteni a váratlan látogatás okát. – Alan arcát fürkészem, a cigit az egyik ház falán végighúzva nyomom el, majd egy kukába hajítva a csikket, folytatom:
- A te feladatot mindössze annyi lesz egyelőre, hogy a reptérre mész, és mikor megérkezik a nagybácsi, küldesz egy üzenetet… világos? – az utolsó szavakat úgy hangsúlyozom, mintha egy hülyéhez beszélnék, s látom, hogy elértem a várt hatást: Alan halántékán az ér fenyegetően kidülled, mintha lüktetni kezdene, s én gúnyos vigyorra húzom a számat… végülis egy kis szórakozás belefér, nemigaz? Az órámra pillantok, majd visszakomolyodva folytatom: - A gép pontosan 1 óra 23 perc 42 másodperc múlva érkezik, ha minden igaz. Küldj üzenetet mikor megérkeztek, és mikor elindultak a hotelbe, ahol a nappalt töltik, rendben? Miután elindultak várj egy kicsit, majd gyere te is a hotelbe. Mi már ott leszünk. Ha minden a terv szerint halad, az épület nyilvános részeit már bekamerázta egy osztag, tehát azzal nem kell vacakolnunk. Van kérdés? – rám néz, és hitetlenkedve szólal meg:
-Mégis hogy kameráznak be észrevétlenül egy vámpírokkal teli épületet? – elmosolyodom a kérdés hallatán, s gondolkodás nélkül válaszolok neki.
-Alan. A legfontosabb dolog, amit meg kell tanulnod, hogy sose becsüld alá az embereidet. És mellesleg a vámpírok többségének gyengéje a modern technológia.
Felbátorodva bólint egyet, majd mindketten a saját utunk felé vesszük az irányt.
’~,~’~,~’
Belépek a hatalmas hotelbe, s gyanakvóan pillantok körbe. Az ellenség fészke. Már régóta tartjuk megfigyelés alatt a szállodát, s sikerült kiderítenünk, hogy a vezetőség egytől egyik vámpírokból áll, a személyzet tagjai pedig vagy alacsonyabb rendű vámpírok, vagy olyan emberek, akik tisztában vannak a vámpírok létezésével. Sosem értettem, hogy miért akar egy ember egy vámpíroktól hemzsegő helyen dolgozni... Valószínűleg a többség azt reméli, hogy belőle is lehet egy nap vérszívó… undorító. Persze biztos vannak köztük olyanok is, akik csak rajonganak értük, vagy esetleg kéjsóvár vágyaikat akarják kiélni azzal, hogy felajánlják vérüket… egyre jobb.
Egy fintorgás kíséretében surranok be az egyik személyzeti szobába, s pár perc múlva már pincér ruhában lépkedek a folyosón, átmenetileg csökkentve a lebukás veszélyeit.
Megállok a 322-es ajtó előtt, s a kódot beírva, a zár engedelmes kattanással ereszt be a szobába. Belépve monitorok sokaságát pillantom meg, s 5-6 embert látok babrálni a készülékekkel. Ezek szerint a bekamerázás zökkenőmentes volt… Meglepő…
Minden tekintet rám szegeződik, s az emberek egy gyors biccentés után merülnek vissza munkájukba. Csak a sarokban álló sápadt, hosszú, fekete hajú, hófehér bőrű alak tartja még mindig rajtam szemeit, én lassú léptekkel megyek oda hozzá, s alig észrevehetően hajtom meg a fejemet.
- Uram! Köszönjük a segítségét.
Minden egyes porcikám üvölt fájdalmában, ahogy ki kell mondanom az udvarias köszönetet egy vámpírnak, de a helyzet megkívánja, nélküle az egész küldetés kivitelezhetetlen lett volna, hiszen a szállodában csak vámpírok vehetnek ki szobát, s nekünk nem lenne búvóhelyünk.
Felnézek rá, s elégedett mosolyát megpillantva szétárad bennem a méreg. Roderick de Lafond báró… ha azt hiszed, hogy emiatt téged nem foglak ugyanúgy kivégezni, nagyon tévedsz. Gondolataim megnyugtatnak, most már az én ajkaimon is mosoly ül, s csatlakozom a kamerák beállításait végző emberekhez. Mr. de Lafond… a vámpírok között is a legszánalmasabb… aki elárulja saját fajtáját a hatalomért. Vámpírvadászoknak segít információt gyűjteni a főhercegről, hogy ezzel is közelebb jusson a vezető pozícióhoz. Visszataszító, gerinctelen és undorító… de nekünk kapóra jön.
Nemsokára megérkezik a két üzenet Alan-től, miszerint megérkezett a gép, s elindultak a szálloda felé, s mi készenlétben várjuk érkezésüket.
Ahogy belépnek a hotel főbejáratán, minden tekintet rájuk szegeződik. A vámpírok szemében is félelmet látok megcsillanni, s az emberek többsége próbál minél távolabb kerülni tőlük. Nem kétséges, hogy ki a két vezető. A szőke hajú, magas, komoly tekintetű a nagybácsi, Alistair Lemmer. Ez nem kérdés. Az aktáját a kezemben tartva egyeztetem külsejét az említett adatokkal, és minden ponton stimmel. Mellette lépked egy hosszú, hófehér hajú, még az előbb említett vámpírnál is magasabb vámpír, akinek az arcán ülő komoly tekintetébe mintha egy enyhe szemtelen vonás keveredne. Ő lenne az? Nem lehetünk benne biztosak, könnyen elképzelhető, hogy valaki mást küldött maga helyett… bár nem tudom mi értelme egy vámpírhercegnek bujkálnia. Szerintem van annyira egoista, hogy azt gondolja, hogy neki senki nem tud ártani, ezért bátran csinálhat, amit akar…
Kíséretükkel az oldalukon sétálnak lassú léptekkel az egyik legeldugottabb asztalhoz, mintha minden mozdulatuk elegáns, felsőbbrendű lenne, mint a körülöttük lévőké. Nem hiába… a tisztavérű vámpírok eleganciája. Lenyűgöző… de ettől még ugyanúgy szörnyetegek maradnak, mint a többi.
Leülnek, s mi átkapcsolunk a környező kamerákra, s a poloskák segítségével minden szavuk tisztán hallatszik. Mikor végre magukra maradnak, először Alistair szólal meg, halk, szinte alig hallható, szigorú hangon:
- Everard, mint már mondtam, azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Az amerikai vámpírtanács nem fogja sokáig tűrni a törvényszegéseidet.
A vámpírúr arca rezzenéstelen, tekintetét gyanakvóan vezeti végig a helyiségen, majd mintha a szemeimbe nézne fenyegető, átható tekintettel. Egy pillanatra leblokkolok. Igen. Pontosan a kamerába néz. De hogyan? Észrevette volna? Vagy csak véletlen lenne?
Arcán egy alig észrevehető mosoly fut végig, majd hidegen válaszol nagybátyja szavaira.
- Megtisztelsz aggodalmaddal, de nem hinném, szükségem van rá. Másrészről nem ez a legalkalmasabb hely, hogy ezt megbeszéljük.
Mintha ismét vetne egy futó pillantást a kamerába, s felállva jelzi, hogy visszavonulni készül. Igen… biztos, hogy észrevette a kamerát. Vagy csak képzelődöm?
- Ha megbocsátasz. Nemsokára felkel a Nap. Itt az idő a pihenésre. – közli egy biccentés kíséretében.
Alistair is feláll, s követve unokaöccse példáját int kíséretének, s én hirtelen ötlettől vezérelve felugrok a székből, és kiviharzom a folyosóra. A lépcsőn lerohanva, pár másodperc múlva már az előtérben vagyok, és sikerül személyesen szemügyre vennem Őt. A pincér ruhában olyan vagyok, mint bármely más személyzeti tag az épületben, így nem kell a lebukástól félnem. Megállok a lépcső mellett, s Everard pont tőlem alig pár méterre halad el, ahogy szobája felé veszi az irányt… Igen. Nem kétséges. Ez Ő, nem egy utánzat. Ekkora energiát csak egy igazi vámpírúr áraszthat magából. Már csak aurájának puszta közelségétől megszédülök, s ahogy szemeivel felmér, végig állom tekintetét. Végül a folyosóra befordulva távozik, és eltűnik a látóhatárról, mikor egy kemény hangot hallok meg magam mögött.
-Hé, te. – hátranézek, és látom, hogy a főpincér lépked felém szigorú tekintettel. Egy pillanatra azt hiszem, itt a vége, és lebuktam, de ahogy közelebb ér folytatja: - Új vagy itt? Nem emlékszem az arcodra. – Udvariasan mosolyodom el, majd illemtudóan meghajolva válaszolok neki:
-Igen, Uram. Ez a második napom. – Gyanakvóan néz rám, majd megszólal:
-Jól van, gyere velem! – engedelmesen követem, s belül majd felrobbanok a méregtől, hogy a hülyeségem miatt ezzel kell vacakolnom… kellett nekem kirohanni a szobából. Bár így legalább megbizonyosodtam róla, hogy Ő az. Ahogy megyünk, hirtelen, szinte magához beszélve kezd zsörtölődni az öreg. – A fene ebbe a gyakori személyzetváltásba. Hetente új ember… az idegeimre megy. Mindez nem lenne, ha azok a fránya vérszívók betartanák a szabályzatot.
Mikor rádöbben, hogy még mellette megyek, rám pillant, majd mikor a konyhába érünk, monoton hangon kezdi közölni teendőimet, majd távozik. Szemforgatva látok neki a munkának, mikor megcsörren a telefonom. A kijelzőn látom, hogy apám hív, s idegesen veszem fel.
- Mivan? – Rövid csend követi az ingerült választ, apám már nyilván megszokta az ilyen megnyilvánulásaimat. Vár egy kicsit, és tárgyias hangon kezd beszélni
- Megkaptam a jelentést, miszerint ott van a Vámpírúr. Ide figyelj! Ennyi nem elég! Többet kell megtudnunk. Ki kell deríteni, hogy pontosan melyik amerikai vámpírurak elégelték meg az itteni helyzeteket, mert még akár szövetségest is találhatunk közöttük. – némán fintorgok egyet, de nem szakítom félbe – Jól figyelj! Mint tudjuk, a vámpírúr házába csak a közeli alattvalóinak van belépési engedélye. A mi szerencsénkre, ezek között emberek is vannak, s nemrégiben sikerült kiderítenünk az egyikük személyazonosságát, és sikerült likvidálni. – szemeim tágra nyílnak a közlésre, hogy a klán embereket öl, de még mindig nem szakítom félbe. – valahogy el kell érni, hogy a helyére olyan ember kerüljön, aki a mi kezünkre játszik.
Lépteket hallok, köszönés nélkül nyomom le a telefont, s kapok fel egy koszos edényt a mosogatóból. Remélem nem voltam túl hangos… Pár másodperc múlva ismét betoppan az öreg, és jobb híján hozzám lép egy tálcával, melyen egy borospohárban vörös folyadék csordogál. Nem kell sokat gondolkodni, hogy mi lehet benne… természetesen vér. Ebben a szállodában már semmin nem lepődöm meg.
- Ezt vidd a 2-es szobába! És csipkedd magad!
’~,~’~,~’
Hogy lehet ekkora szerencsém? Finoman kopogok be a szobába, annak tudatában, hogy ki van az ajtó másik oldalán, ahogy belépek a helyiségbe mégis váratlan látvány fogad. A Vámpírúr egyedül van. Az ágya mellett állva szegezi rám tekintetét, s ajkát mosolyra húzva tesz pár lépést felém. Végigsimítja arcomat, elvéve a poharat tálcámról, s letéve a mellette lévő pultra… egyedül vagyok vele… ilyen alkalom talán soha többé nem lesz. Nem. Esélyem sem lenne ellene. Egy ilyen erős ellenfélt csak úgy van esélyem legyőzni, ha hátba támadom.
- Köszönöm a vacsorát. – mondja kísérteties, már-már fenyegető hangon, s én megfordulni készülnék, mikor elkapja tenyeremet, és visszaránt, nyakamból elsöpörve rövid, barna hajamat, hajol közelebb, miközben ajkain halovány mosoly ül. Arcom meg se rezzen, nyugodt maradok, s lassan kezdek beszélni:
- Mint a szálloda személyzetének tagja, a szabályok szerint védve vagyok a vendégeink kicsapongó vágyaival szemben.
Lassan elereszt magától, s arcán kiszélesedik a mosoly, tekintete mégis rideg, fagyos marad. Ismét távozni készülnék, mikor megszólal:
- Várj! – megtorpanok, és rászegezem tekintetemet – Mond csak, nem akarsz sokkal több pénzt keresni, sokkal kevesebb munkával? – Tekintetembe fúrja igéző szemeit, én érdeklődést színlelek, mire folytatja – Legyél a személyes szolgálóm, és megkapod… nemrég veszítettem el egy… értékes tagot a személyzetből.
Hitetlenkedő, ledöbbent tekintettel pislogok rá, s alig hiszem el a hallottakat. Az oké, hogy megüresedett egy hely a szolgálói között, de ilyen könnyen felvesz akárkit? Talán még annál is önteltebb, mint amilyennek képzeltem? Udvariasan meghajolok, majd válaszolok neki:
- Megtisztel az ajánlatával Uram, de nem hiszem, hogy alkalmas lennék a feladatra. – ajkaim sarkában apró mosoly bujkál, tudom, hogy ha túl könnyen elfogadnám, az gyanús lehetne… azt nem akarom megkockáztatni… és mi van, ha ez az egész csak egy csapda? Mi van ha tudja, hogy ki vagyok és meg akar ölni? Nem. Akkor már megtette volna…
Szadista vigyorra húzza ajkait, majd közelebb lépve mondja rideg vigyorral:
- Nem lenne nehéz dolgod. – Közelebb hajolva suttogja a fülembe – a pomme de sangomat veszítettem el.
Szemeim elkerekednek, s ebből kitalálhatja, hogy tökéletesen értem a kifejezés jelentését. Kétségbeesve próbálom eldönteni, hogy vállaljam e az embertelen feladatot, miszerint véremet adom egy vámpírnak, vagy adjak fel egy olyan csábító lehetőséget, mint ez. Végülis… eddig is aszerint vadásztam, hogy akármilyen módon becserkészem a kiszemelt vámpírt… a nagy zsákmányhoz nagy áldozatok kellenek… és pomme de sang-ként számtalan alkalmam nyílhat rá, hogy megöljem. A szigorú lila szempárba nézve szólalok meg illemtudó, mégis éles hangon:
-Kaphatok gondolkodási időt? – mintha egy pillanatra meglepettség tükröződne tekintetében, de arcvonásai nem rezzennek. Pár másodperc múlva hideg mosollyal válaszol:
-Rendben, de ne várass meg. Naplemente után indulunk. – látom rajta, hogy máris biztosnak veszi a beleegyező választ, s egy gyors bólintás után távozom a szobából.
Elégedetten lépkedek a folyosón, s nem tudom abbahagyni a töprengést, hogy vajon miért hívott meg. Két logikus magyarázatot látok, de egyik sem túl fényes rám nézve:
Az első, hogy tényleg rájött a tervünkre, és valahonnan azt is tudja, hogy ki vagyok. Sajnos nem lehetetlen, hiszen a klán örököseként könnyen előfordulhat, hogy van rólam információja… bár sosem tartottam valószínűnek, hogy a vámpírok „lealacsonyodnak” arra a szintre, hogy törődjenek holmi vadász klánnal.
A második, és szerencsére talán könnyebben elképzelhető magyarázat az, hogy felkeltettem az érdeklődését. Mint ahogy a vadászok érzik a vámpír kisugárzásából, hogy megközelítőleg milyen erős, elképzelhető, hogy a vámpíroknak is van hasonló képességük. Lehet, hogy megérezte, hogy az átlagos emberek felett állok, vagy csak egyszerűen tetszett neki, ahogy ellenálltam. A nagyhatalmú vámpírok olyan egyszerűek… mindig az érdekli őket, amit még nem kaptak meg. Bár… elhiszem, hogy izgalmasabb vagyok, mint egy gyáva nyúl, aki fülét-farkát behúzva menekül.
Közben visszaérek a 322-es szoba ajtajához, s unott arccal pötyögöm be a kódot. Ahogy belépek a szobába, Alan-t pillantom meg, aki nemrég érkezett vissza a reptérről. Telefonját fülénél tartva hallgat, majd udvariasan köszön el:
- Értettem Apám, minden tőlünk telhetőt megteszünk. – szemforgatva hallgatom illemtudó szavait, majd miután lerakja a telefont, hozzám szól:
- Azt mondta, hogy valahogy be kell jutnunk a házba, mert…
- Tudom – vágok a szavába ingerülten – engem is felhívott… és ami azt illeti már el is intéztem… én vagyok a vámpírúr új… - mégsem árulhatom el neki… hallgathatnám örökre, hogy hagytam, hogy megharapjon egy vámpír… - én vagyok a likvidált szolgáló utódja.
Elégedett mosolyra húzom számat, ahogy látom a hitetlenkedő, megrökönyödött arckifejezését.
- De nekem apa azt mondta, hogy a pomme de sang-ot likvidálták. Tudsz róla? – néz rám gúnyos vigyorral… remek… ennyit arról, hogy nem tudja meg.
- Igen, tudom. – válaszolok határozott hangon, majd közelebb lépve hozzá folytatom – Tudod az, hogy én vagyok a pomme de sang nem jelenti, hogy meg fog harapni… Ha én előbb szúrok kést a szívébe, akkor nem.
Rosszallóan néz rém, s szigorú arckifejezéssel válaszol.
- Chris… most nem az a célunk, hogy megöljük. Csupán ki kell derítenünk pár dolgot. – ránézek, és sötét mosollyal válaszolok neki.
- Tévedsz Alan, csak Nektek nem az a célotok, hogy megöljétek. Én kezdettől fogva ezt akartam.
’~,~’~,~’
Alkonyatkor már a hotel előterében ülve várom érkezését. Mikor kilép a folyosóról, ismét minden szem rá szegeződik, s én elmosolyodom a látvány hatására. Kezdem érteni miért nem szokott nyilvánosság előtt mutatkozni. Felállok, s ahogy elhalad mellettem érzelemmentes, nemtörődöm arckifejezéssel szól hozzám:
- Ezek szerint jössz… mily meglepő – gúnyos vigyor bujkál szája sarkában, de rideg tekintete egy pillanatra sem rendül. Szó nélkül bólintok, s szemem sarkából megpillantom a közeledő Alistairt. Ők ketten előre mennek, én pedig a többi alattvalóval a másik autó felé veszem az irányt.
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 05. 19. 22:34:29
