Mosolyogva sétálok az állatmenhely felé. Mint minden délután, ma is a szokásos munkahelyemre tartok. Hála égnek itt a nyári szünet, õsztõl meg másodikos leszek, így sokkal több idõm jut mindenre. Ráadásul szeretem ezt a munkát, mert imádok az állatokkal foglalkozni. Mikor megérkezek, szõrös kis barátaim már izgatottan csóválják a farkukat.

- Helló, srácok! – simogatok meg párat. – Na, mi van? Hogy vagytok? Mindjárt megyünk sétálni, jó?

- Szia, Alan! – köszön rám Megan, az egyik önkéntes, aki szintén itt dolgozik a nyári szünetben. – Látom, jó kedved van.

- Igen, mindjárt megyek sétáltatni. Veled minden oké? – kérdem.

- Minden. Most végeztem, szóval szia! – köszön el, majd fogja a táskáját és távozik.

Én pedig hamarosan három kutyával együtt elhagyom a menhelyet. A közeli parkba megyünk, ahol szabadjára engedem a kutyusokat, hadd futkározzanak kedvükre. Egy németjuhászt, egy berni juhászkutyát és egy skótjuhászt hoztam ki ezúttal. Sajnos Lextõl, a skót juhásztól hamarosan búcsút kell vennem, mert örökbefogadták, és a jövõ héten elviszi egy család. Nagyon a szívemhez nõtt, nehéz szívvel válok meg tõle, de muszáj. Neki is jobb lesz, ha szereti családhoz kerül, akik többet foglalkoznak vele, mint én. Nekem sajnos nincs erre idõm, hiszen iskolába járok, és amúgyis rengeteg kutya és macska van a menhelyen, akik állandó törõdést igényelnének. Sandy, a német juhász szuka épp vemhes, már egész nagy pocakja van, szerintem két-három hét és meglesznek a picik. Õt is örökbe akarják fogadni, ha megellik. Sokáig futkároznak, botokat dobálok nekik, meg játszom velük, majd jó négy órával késõbb kifulladva indulunk vissza. Tudom, hogy Sandyt nem szabadna elengednem, mert vemhes, de nem bír nyugton maradni, és õ az utolsó, aki méltóztatik visszajönni. Elég önfejû a hölgy.

- Sandy! Sandy, ide! – kiáltom, mire végre nagy kegyesen odaüget hozzám, és hagyja, hogy visszategyem rá a pórázt. – Rossz kislány! – fenyítem meg szelíden, és megvakargatom a füle tövét. – Ha szólok, akkor ide kell jönni, érted?

Válaszul vakkant egyet, mire elnevetem magam. Aztán elindulunk visszafelé.

Mikor visszaérünk, meglátom, hogy Sybill, az intézet igazgatónõje siet felém. Érzem, hogy baj van, és mikor odaérünk, a kutyák furán, és idegesen csaholnak. Sandy, Lex és Björn – a berni juhászkutya – is feszülten szimatolnak a levegõben.

- Mi történt? – kérdem ijedten. – Valami baj van?

- Egy idegen fekszik odakinn és Pajtást mintha megmarták volna – Sybill hangja izgatott, miközben átveszi tõlem a pórázakat. – Olyan az az ember, mint… mint egy véreb. Csinos, de… a földön fekszik és… Inkább nézd meg te. Ez a te szakterületed, talán te tudod, mit tehetnénk. Mellesleg, megsebesült, és tudod, hogy itt nem láthatjuk el.

Csak bólintok. Sybill ritkán ideges, így jobbnak látom, ha tényleg megnézem, mi a baj. A menhely másik végében az utca felõli részen egy fiú fekszik az egyik ketrec elõtt. Körülötte az orvos és néhány menhelyi alkalmazott. A fiú haja barna, lágynak tûnik, teste izmos, arca mintha egy angyalé lenne. Hátán lõtt seb, és több vágás, amik üvegtõl származhatnak, vagy akár késtõl is. Sebeiben falevelek és föld, tehát menekült. A ketrecébe zárt Pajtás rémülten ücsörög a sarokban, nyakából szivárog a vér, de úgy nézem, nincs komoly baja. A többi kutya is csendben van. A többiek rám néznek, majd rövid tanakodás után úgy döntünk, hozzánk visszük a fiút. Annyira ki van merülve, hogy észre sem veszi, amikor kocsiba tesszük és elvisszük hozzánk. Idõközben a leveleket kiszedem a sebébõl, és bár megmozdul, de nem ébred fel. Nagyon mélyen alszik.

~*~

- Alan, van fogalmad róla, hogy ki ez a fiú? – kérdi apám, mikor bevisszük a fiút a szobámba. Megrázom a fejem. – Ki tudja, miféle szerzet, az is lehet, hogy valami körözött bûnözõ.

-  De segítenünk kell neki. Megsebesült. Nem hagyhajtuk így – nézek könyörögve apámra. – Kérlek, apu! Majd én gondját viselem. Úgyis nyár van, ráérek. Kérlek!

Olyan szépen nézek apámra, hogy végül igent bólint. Hozok gézt, vizet, fertõtlenítõt, és óvatosan kitisztítom, kifertõtlenítem a sebeit, majd bekötözöm a felsõtestét. Aztán betakarom. Majd reggel bejövök hozzá, addig majd a nappaliban alszom, hogy ne zavarjam a beteget. Apának nem tetszik a dolog, de nem szól bele. Viszont én is félek azért egy kicsit. Nagyon súlyos sebei vannak a fiúnak, bizrosan fájdalmai is lesznek, ha felébred. Jó ideig tart, míg felépül. És azt is remélem, hogy Pajtás is rendbejön.

Reggel a kanapén ébredek, majd úgy döntök, hogy megnézem a védencemet. Tudnom kell, felébredt-e már, és majd viszek neki reggelit is. Biztosan éhes lehet, ha menekült. Halkan osonok a szobám ajtaja elé, majd lenyomom a kilincset, és benyitok. A fiú már fennvan, rám néz, és a tekintetétõl elkerekednek a szemeim. Zöldek, de villognak, mint valami dühös vadállaté. A teste megfeszül, mintha támadni akarna. Épp csak nem morog. A takaró a földön, biztos hirtelen ébredt fel.

- Jó reggelt! – mondom lágyan.  

A tekintete az enyémbe fúródik. Nem fordíthatom el a fejem. Úgy néz rám, mint egy támadni készülõ állat. Félelmetes, de volt már dolgom ilyennel.

- Csúnyán megsebesültél ám... mit kerestél a menhelyen éjszaka?  

Elindulok felé, mire felhúzza a felsõajkát, és rám morog. Tényleg úgy viselkedik, mint egy kutya.

- Hé... – megtorpanok, majd ismét elindulok, tartva a szemkontaktust.

Abban a pillanatban nekem ugrik, és a fejem nagyot koppan a földön, körmei a ruhámba marnak, és a fogait érzem a puszta bõrömön. Éget, és fáj, ahogy belém harap, összeszorítom a szemem. Érzem, hogy nincs sok ereje, nagy fájdalmai lehetnek. A fájdalom elemi erõvel üt, a fejem, a hátam, a karom. Vérzek, tudom, de nem mozdulok, Majd kinyitom a szemem, és a szemébe nézek. Dühös, félelemmel teli, vad. Nem emberi, mintha egy vad kutya lenne emberi alakban. Kutya! Volt már egyszer ilyen kutyával dolgom, amelyik vad volt. Tizenhárom voltam. Határozottnak kell lennem. Összeszorítom a szemem résnyire, és megszólalok.

- Eressz! – a hangom határozott, erõs és mégis lágy, hogy érezze, nem akarom bántani, de szeretném, ha elengedne. – Eressz, hallod?! Most azonnal!

A tekintete éget, de nem fordítom el a fejem. Nem adom meg magam. Végül elenged, bár sejtem, inkább a fájdalmai miatt, mint a parancsom miatt. A karom rettenetesen lüktet, vérzik a fogai nyomán, a pólóm szétszakadt ott, ahol belém kapaszkodott. Megfogom a karom, és óvatosan felülök. A fiú vadul morog, és kúszik távolabb tõlem. Mintha inkább félne, de nem támadni akar. A tekintetébe nézek, de nem látok benne gonoszságot, csak félelmet és fájdalmat.

Óvatosan állok fel, de minden mozdulatomra megrezdül, teste megfeszül, de azt is látom, hogy fájdalmai vannak. A sebei súlyosak, nem lenne szabad ugrálnia. Lassan kezdek az ajtó felé hátrálni, végig tartva a szemkontaktust. Tudom, hogy ha esetleg elfordítom a fejem, biztosan nekemugrik. Nem akarok kockáztatni. Félek, de nem mutathatom ki.

- Maradsz! – szólok rá szigorúan. – Hozok neked enni. Éhes lehetsz – rámosolygok, majd kislisszolok az ajtón.

Még hallom a morgását, de nem jön ki, nem jön az ajtóhoz sem. Egyenesen a fürdõbe megyek, ahol leveszem a széttépett pólót, majd kimosom a sebem és ki is fertõtlenítem. Sziszegek a fájdalomtól, de ki tudja, miféle betegsége lehet, amitõl bármit elkaphattam. Nem ismerem, a nevét sem tudom, így ki tudja, mit várhatok. De segíteni szeretnék neki, hogy felépülhessen, viszont úgy tûnik, nagyon türelmesen kell eljárnom. Bekötöm a sebemet, majd leszedek a kötélrõl egy száraz pólót. Apám még nincs fenn, ráérek még neki szólni késõbb is, jobb, ha csak késõbb tudja meg, hogy a vendégünk megharapott.

Aztán a konyhába megyek, és palancsintát sütök. Igazi amerikai palacsinta. Remélem õ is szereti, ha meg nem, legfeljebb nem eszik belõle. Nem hibáztatom, amiért támadott. Talán bántották, rosszul bántak vele, most pedig idegen helyen ébredt, és nem tudja, hol van, mire számíthat. Végül elkészül a reggeli, teszek öt nagy palancsintát egy tányérra, megöntözöm õket juharsziruppal, majd teszek oda kést és villát. Még készítek egy bögre jó meleg teát is, aztán a tálcát lebegtetve az ajtómhoz sétálok. Bentrõl vad morgás hallatszik, így sérült kezemmel nyitom az ajtót, miközben a másikban már a tálcát fogom. Nem szeretném azzal sokkolni, hogy tárgyakat lebegtetek.

Mikor benyitok, a fiú az ágyon fekszik, vadul morog, a fogát vicsorítja, de nem mozdul, bár izmai feszültek. Nem akarok odamenni hozzá, így az asztalra teszem a tálcát.

- Hoztam reggelit. Remélem, szereted a palacsintát – mondom kedves hangon. – És ne félj tõlem, nem akarlak bántani. A nevem Alan Chandlers – mutatkozom be. – Téged hogy hívnak?

Bizalmatlanul néz rám, de nem törõdöm vele. Elindulok az ajtó felé. Ha nem akarja megmondani a nevét, nem mondja. Ám mikor kifelé csuknám be az ajtót, megszólal. A hangja rekedt, mintha régóta nem használta volna.

- Karim.