|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Geneviev | 2012. 02. 20. 17:26:25 | #19328 |
Karakter: Tükör (Lucien Milaway)
Megjegyzés: ~Kicsikémnek és Prince Charmingnak
Kopárság. Mindenütt kopár, kietlen világ tárul a szemem elé. Jól elszúrta az életem az a boszorka… Wáh, tudom, hogy sajnálatos módon lehetetlenség engem elpusztítani, illetve megölni, de komolyan! Ha még ennél is több évet el kell itt töltenem, ebben a hülye tükörben, én begolyózok, és akkor nem én leszek az a tükör, aki beárulta Hófehérkét, hanem én leszek az a tükör, aki teljesen begolyózott, de sajnos nem lehet elpusztítani.
Lá-lá-sállálá lálá-lálá-lálá-lá – énekelgetek magamban, miközben kicsiny kis tükrökkel borított birtokomon sétálgatok. Egyik tükörbe sem nézek bele, mert a mostani napirendi pont a natúr énekelgetés. A következő a söprű nélküli tükör söprés, amikor általában elvágom a kezemet, amit egy vámpír igazán szívesen fogadna, ha előtte csinálnám, de mivel a vámpíroknak nem szokott tükrük lenni, meg ők nem is látnának mást belőlem, mint egy füst alakot, így minek összetörni még egy tükör darabot a belenézéssel. Már így is egyre kevesebb van, és lassan tényleg csak a főtükörre leszek kárhoztatva. Ami viszont igazán szívás, mert csak egy teljesen üres teremben vagyok, tök egyedül, ahol semmi, de semmi látnivaló. Pár ével ezelőtt minden egyes mágikus tárgyat eltüntettek a közelemből. Szerintem azt hitték, hogy én átkozom meg őket, vagy nem tudom. De akkor legalább volt társaságom, mert azzal a besélő kancsóval tök jól el lehetett dumálni, de most…? Most egymagamban unatkozok. Néha rákukkantok, mi történik a palotában, meg úgy a világban, de igazából semmi különös.
Itt, a palotában nem történik semmi izgalmas, tök uncsi egy hely, a világban meg… hát, máshol se sokkal több. De ott legalább vannak intrikák, meg gyilkosságok, meg szerelme, itt viszont minthogyha valaki megátkozta volna őket, hogy ne csináljanak semmit. Vagy, csak nem tükör előtt teszik… Az is lehet, végül is.
Wáh, szívás az életem. Legalább lennék egy olyan helyen, ahol nem rettegnek a mágiától, és látnék is embereket, de neeem, mert nekem egy ilyen uncsi, álmosító és megőrjítő helyen kell rostokolnom. Hogy az a jó vadász tépte volna ki Hófehérke mostohájának szívét, mielőtt az túladott volna rajtam! Ez is a mostoha hibája! Mint ahogy az is, hogy miatta nem kellettem Daliás hercegéknek…
No, de most az énekelgetés van, nem a beszélgetés önmagammal! Arra már csak este lesz időm, akkorra tudtam besuvasztani a napirendembe. A soros napirendi pontot követni kell, mert különben… nem lenne semmi, de így egész jól el lehet szórakozni, hogy van egy séma, amit nap közben követnem kell, mit mikor csináljak.
De… nocsak!
- Halló? – érkezik egy hang a főtükör felől. Meglepetten sétálok az emberek világára vezető ablakhoz, és belenézek. – Halló? Ki van itt? – kérdezi egy elég fura kinézetű hapsi. Ilyen lenne az új öltözködési divat? Mert ha igen, akkor ki nem akarok jönni ebből a tükörből. Inkább itt maradok, mint hogy tarka mintás szoknya szerűségben mászkáljak férfi létemre, és ilyen fura kalapot hordjak, amitől még Hedvig, a világ legocsmányabb kalapjait hordó asszony is rosszul lenne. Na, az volt ám a kemény próbatétel! Hogyan mondjam el, hogy undorítóak a kalapjai úgy, hogy ne sértődjön meg. Hát, mit ne mondjak, nem mindig sikerült…
- Ki az? – kérdezem kíváncsian, és megmutatkozom füstös valómban előtte.
- E-e-egy… beszélő tükör! – kiált föl, és döbbenetében majdnem hátra esik.
---*---*---*---
És így találkoztam én a világ legfurább hapsijával, akivel azóta egész jóban lettünk, és jól el tudunk beszélgetni. Szórakoztató, még akkor is, ha néha vannak fura pillanatai, például mikor sok alkoholt ivott, és arról kezd el magyarázni nekem, hogy milyen egy gyönyörű csillám pónival találkozott, akibe beleszeretett, pedig ezt mindenki tudja, hogy a csillám pónik kihaltak. Az unikornisok veszélyeztetett faj, szerencsére még nem pusztultak ki, de a csillám pónikat a trollok egytől egyig megették még pár évtizeddel ezelőtt, mert rájuk jött a nassolhatnék.
Elvileg most is épp felém tart, de már rég itt kellene lennie, mert mindig három óra tájt szokott megérkezni, most meg már majdnem négy. Ma azt mondta, hoz valamilyen meglepetést. Már tisztára izgatott vagyok, hiszen sosem kaptam még meglepetést, de ahogy most tűnik, nem hogy meglepetést nem kapok, még ő sem jön el. Biztos az a herceg állja útját. Érdekes, még sosem találkoztam vele. Mindenkitől csak azt hallom, hogy meg van átkozva, meg van átkozva, Edgartól is csak ennyit hallottam, de ezt már mióta tudom… Miatta lettem ide száműzve. De persze rá nem haragszom. Ő ugyanúgy nem tehet arról, ahogy én… nem, én tehetek arról, hogy ide kerültem, ő viszont nem. Ez a különbség kettőnk között. Szóval mindegy. A lényeg, hogy megértem őt.
Messziről hangokat hallok meg. Hangokat? Igen, nem csak Edgarét, hanem valaki másét is. Ne… Ugye nem?! Nem teheti! Nem mondhatta el, hogy én még itt vagyok a palotában! Ugye nem dobott föl engem, hogy aztán szépen pár katona fogjon, és valami elhagyatott helyre vigyenek, ahol máglyára vetnek?! Ugye nem?!
Két alak jön be a szobába, az egyik a már jól ismert fura hapsi, a másik pedig egy… hát, egy sokkal, de sokkal normálisabban öltözött fickó. Hah, megnyugodtam, hogy nem ez a divat errefelé, hanem csak Edgar az, aki ennyire zizzent.
- Igen, tisztában vagyok a múltjával és az átkával – bólogat Edgar nagyban a szőke hajú fickó felé. Nem látom túl jól, hogy hogy néz ki, mert messzebbről nézek bele a tükörbe, hogy ne lássanak. Amíg okom nem lesz rá, elő nem jövök. A francnak kell, hogy fogjanak, és elvigyenek, még ha ez a férfi nem is néz ki úgy, mint egy katona. – De ez még nem ok arra, hogy elzárkózzon olyan dolgok elől, mint egy beszélő tükör.
- Már megint itt tartunk? – akad ki az ismeretlen. – Beszélő tükrök nem léteznek már évszázadok óta. Az utolsó, az északi királynő birtokában volt, még Hófehérke korában. Az a kor pedig már letűnt! – kiáltja. Héééé! Mi az, hogy nem léteznek?! Kikérem magamnak, én még igenis létezek! Ráadásul én vagyok az, akiről beszélt. Chö, milyen tudatlan ember hozott ez ide…
- Ez érdekes. Tudtommal én is egy tükör vagyok – szólalok meg közelebb menve az ablakomhoz. - És jé! Még beszélek is. Micsoda véletlen! – tettetek csodálkozást. Bah…
Az ismeretlen pasas lassan, nagyon, nagyon lassan megfordul, minthogyha valaki egy lassító átkot szórt volna rá, és mikor meglát, teljesen elkerekednek a… különböző szemei?!
- Jézusom – sóhajtja zaklatottan. – Jézusom – ismétli. Mi az, beakadt a lemez?
- Valami újat, esetleg? – kérdezem felvont szemöldökkel, unottan. Edgar az ismeretlen ’Jézusom’ férfihez sétál, és annak vállára rakja a kezét, míg rám szigorúan – SZIGORÚAN! Mégis mióta gondolhatja azt, hogy megmondhatja, hogy tegyek?! – rám pillant.
- Légy türelmes vele, még nincs hozzá szokva… - dorgál meg. Hogy oda ne rohanjak… Basszus, évek óta egyedül vagyok, és az első embernek, aki szóba áll velem, egy ilyen idegbajos fickót kell idehoznia. Az eszem megáll.
- JÉZUSOM! – temeti két kezébe arcát a férfi, és ahogy látom, kezd pánik rohama lenni. Hófehérkére, én visszasírom azokat a napokat, amiket Hedviggel töltöttem! Még ő is jobb volt, mert nem csak egy szót tudott hajtogatni, hanem azért különféle jelzőkkel tudta dicsérni azokat az ocsmány kalapjait.
- Hogya… hogy a fenébe lehet, hogy a kastély területén még vannak mágikus tárgyak, Fitcher? – suttogja idegesen. Na, mégis hogy? Úgy, hogy emgem azok a barmok itt felejtettek, és most miattuk kell egyedül rostokolnom. – Mondd meg nekem kérlek, és ha megkapom a választ én esküszöm, hogy egy rossz szót nem szólok senkinek az egészről, titokban marad. Csak utána had menjek el. Én… ezt el akarom felejteni – jeleni ki. Ez a fickó… Basszus, mi van, az ősei nyulak voltak, és azért ilyen fura?!
- Azt mondtad, hogy nem a nyulak leszármazottja – jegyzem meg töprengően Edgarra nézve. Mondjuk, nem is szólt róla, hogy a meglepetésem egy Jézusomozó ember lesz, de hát azt tényleg nem mondta, hogy egy nyulaktól származó meglepetést hoz. Akkor jobban fölkészültem volna lelkileg.
- Ő itt a herceg! Érthető, hogy rosszul érzi magát a közeledben – ró meg. Ööö… hogy ő a herceg?! Elkerekedett szemekkel nézem meg rendesen az ismeretlen férfit, akin így, hogy már tudom, mit kell nézni, egész észrevehető, hogy nem egy átlagos ember. És nem csak a szeme miatt. Tényleg herceges. Épp csak… az átok…
- Szólhattál volna – dorgálom meg Edgart. Így már értem, mi baja van a beszélő tükör létemmel. Hófehérkére, ha ezt én tudom, kicsit normálisan fogadom Őmegátkozottságát. – Így már logikusabb a viselkedése – motyogom. Én se szívesen találkoznék össze mágikus tulajdonsággal bíró izével, ha kiskoromban megátkoztak volna. Így viszont, hogy már kamaszként átkoztak meg, igazán tudom értékelni a mágikus tulajdonságú embereket, dolgokat. Főleg, ha valaminek lenne olyan megoldása, amitől kikerülnék ebből az átkozott világból.
- Válaszolna valaki a kérdésemre? – kérdezi erélyesen. Ohh, herceg bácsi túllépett fenséges látványom okozta sokkon? Na jó, nem cikizem gondolatba sem. Szerencsétlennek van elég gondja, és én már csak tudom, milyen átkozottnak lenni. – És tényleg örülnék, ha nem lennél ennyire otromba.
- Véletlenül maradt a kastélyban – mondja Edgar.
- Értem – bólint feszülten, és a hajába túr. Szőke herceg… Tisztára olyan, mint James, alias Daliás herceg… Szőke haj, kék szemek. Lehet, hogy a leszármazottjuk? Áh, biztos nem. – Értem… - sóhajtja ismét. Hagyom, hogy földolgozzon, mert nem vagyok ám annyira bunkó, hogy ezek után még rátegyek egy lapáttal a mágia iránti utálatára.
Hosszú, feszült csend következik, amit csak pár apróbb zaj tör meg.
- Edgar mesélt nekem az átkodról, herceg – kezdem lágy hangon. Nem akarom elmesélni, hogy én is hogyan kerültem ebbe a tükörbe, ezt még Edgarnak se meséltem el, hiszen ez személyes dolog, de szeretném, hogy tudja, megértem. – És bevallom, azért is kerültem le ide. Sajnálom a dolgot – mondom. Most lehet, kicsit úgy jöhet le, hogy azt sajnálom, miatta kerültem ide le, de most őt sajnálom.
A herceg csak elhúzott szájjal legyint egyet.
- Felesleges. Nem változtat semmin a sajnálatod… csupán megkeserít és emlékeztet – mondja keserűen. Hirtelen valami furcsa érzés kerít hatalmába, minthogyha a mi sorsunk összefonódna. Sok mindent látok, de mivel magammal kapcsolatban semmit, így csak érzéseimre hagyatkozhatok, mégis, tudom, hogy valami történni fog, ha együtt leszünk.
Mikor határozottan megfordul, hogy elmegy, egyből tudom, utána kell szólnom, hogy ne tegye. Ne, ha ő is és én is meg akarunk szabadulni az átkunktól. Nem tudok semmi konkrétat, de érzem. Mi ketten, együtt sikeresen megtörhetnénk átkainkat.
- Ne-ne-ne! Várj! Nem mehetsz ki! – kiáltok utána ijedten. Én ki akarok innen jutni! És tudom, hogy ő is.
- És ugyan miért nem? – kérdezi nem túl lelkesen, csak a fejét fordítva felém.
- Mert ha most kilépsz azon az ajtón, megváltoztatod a jövődet – jelentem ki. Nem tudom, honnan jön, de bízom az ösztöneimben. Vagyis, ez nem mondható ösztönnek, ez inkább varázslat. Ha mást nem is, ezzel jót tett nekem az a boszorkány. Sok dolgot tudok, amit amúgy nem.
A herceg felvont szemöldökkel, bizalmatlanul méreget jó pár percen keresztül, míg végre úgy nem érzem, döntésre jut. Teljesen meglepődök, mikor mosolyogni, sőt, nevetni kezd. Furcsa fickó. Nagyon furcsa…
- Mégis mi változhatna meg a jövőmben? Nem lesz annyira sivár, hanem még reménytelenebb lesz? – kérdi gúnyosan. – Én nem hiszek a csodákban, olyan rég lemondtam róluk, hogy már nem is emlékszem milyen érzés volt szívvel-lélekkel bízni valamiben, hinni a jóban. Szóval tedd meg nekem azt a szívességet, hogy befejezed a hazudozást és hagyod, hogy azt tegyem, amit jónak látok. – Áh. Szóval hercegecske egy gyáva, bizalmatlan kis féreg, aki fél már attól is, ha valaki próbál neki segíteni. Ez a kis senki ennyire elégedett az életével? Ezzel az elátkozott élettel? Mert én nem! Én nem vagyok hajlandó miatta tovább itt porosodni. Ha ő az, akinek a segítségével kiszabadulhatok, akkor addig idegesítem, amíg önszántából rá nem veszi magát arra, hogy kitaláljunk valamit.
- Szerintem meg csak gyáva vagy – jelentem ki gúnyosan vigyorogva. Teljesen megütközve néz rám, de aztán…
- Tudod mit? Igazad van.
Állam koppan, de nem csak az enyém – Edgaré is. Mindketten meglepődünk, hiszen egy herceget nem gyakran lehet hallani arról beszélni, hogy milyen gyáva is.
- De nem éri meg a reménykedés – folytatja megtörten. Egyik felem most megértően megsimogatná a hátát, mert talán igaza van, de a nagyobb részem, amelyik ki akar szabadulni innen, őrjöng ekkora baromság hallatán.
- Nem csak gyáva vagy, hanem hülye is. Hát így akarod leélni az életed?! Csak mert én nem. És ha a jövőnkben az van, hogy segíthetünk egymásnak, akkor baromira nem érdekel, mit akar Őnagysága, és hagy Őmegátkozottsága, Aki Nem Szeret Reménykedni, mennyire gyáva, rá foglak venni arra, hogy segítsél! – jelentem ki határozott, erős hangon. Nem fogom hagyni, hogy miatta itt rohadjak a világ végéig, míg el nem tűnik az összes mágiával bíró lény, és még tovább.
A herceg döbbenten megfordul felém. – Miért kellene hinnem neked? – tárja ki karjait. – Te egy beszélő tükör vagy! – mondja, mintha az olyan nagy bűn lenne. Basszus, de felszínes valaki. És bizalmatlan is. Chö… Mondjuk, megértem, miért. De akkor is!
- Mert én talán tudom, hogyan törhetnénk meg az átkodat – átkunkat, de erről nem kell tudnia egyelőre. -. Nem biztos, mert mivel én is kapcsolódok a megoldáshoz, csak megérzéseim vannak, de bízz bennem; ki fogom találni, mit kell tenni – mondom, és várok. Hosszú, hosszú évek óta végre felcsillan a reménysugár, hogy nem maradok mindig így. Nem érdekel, hogy ő mit gondol, én mindent meg fogok tenni azért, hogy újra ember legyek. Hogy éljek. Hogy meghalhassak végre.
- Nem tudom, hogy kell bízni – sóhajtja csendesen, és meg se várva, hogy feleljek rá valamit, elsiet. Elsiet, magamra hagyva éledező reményeimmel. Nem adom fel! Ha kell, Edgarral újabb, és újabb tükröket tetetek a szobájába, amin idegesíthetem, de nekem kell a segítsége.
- Milyen egy gyáva herceged van! – sóhajtom Edgarnak, mintha annyira nem is érdekelne, de igazából majd’ fölrobbanok a tehetetlenségtől. Ki kellene találnom, hogyan lehetne belőlem egy kis, kézitükörnyi méretű tükör.
- Nem gyáva – kel egyből a védelmére. Tudom. Tudom, hogy igaza van. Most, hogy láttam, milyen, most nagyjából tudok róla mindent. Ha valakit nem láttam még, arról nem sokat tudok, csak alap dolgokat. Ha viszont már láttam, a múltját, jelenét is tudom, sőt, a jövőjét is. Nála nem. Hozzá én is szorosan hozzá vagyok kapcsolva valamilyen oknál fogva, így nem látom, csak részleteket. De tudom, ha mindketten meg akarjuk törni az átkunkat, ahhoz kell elég bátorság és kitartás. Megvannak benne, de a mágia iránti bizalmatlansága elnyomja ezt, szóval… Mindkettőnkre kemény harc vár. Először a bizalom elnyeréséért, majd az átok megtöréséért.
De megéri. És én tényleg mindent meg fogok tenni azért, hogy sikerüljön.
Magamra maradok a gondolataimmal. Na, nem azért, mert Edgar elment volna, hanem azért, mert én távolodok el a fő tükörtől. Most nincs kedvem a beszélgetéshez. Ki kell találnom, hogy a francban lehetnék kisebb, hogy el tudjak innen mozdulni. Talán… Hmm… Nem, nem hinném, hogy még él.
Sőt, igazából biztos, hogy nem él már a dél tartományi boszorkány. Máglyán elégették. És bár annyitól nem halt volna meg, valaki tudta, hogy az ereje abban a gyönyörű, vörös hajában volt elzárva. Most, hogy így belegondolok… Nem is valaki. Throar, a törp adta föl. Pedig… Ők szeretők voltak. De a hajáért képes volt, és föladta Iyerryt, hogy neki még több ereje legyen. Nem, tőle nem remélhetek segítséget. Azért meg, hogy esetleg kiszabaduljak a segítségével, nem fogok vele alkut kötni, hiszen semmim sincs, amit fölajánlhatnék neki a szabadulásért cserébe, csak a tudásomat. Azt meg elég volt párszor, nem önszántamból gonosz célokra használtatni. Elkeseredett vagyok, nem gerinctelen.
Akkor mást kell keresni. Hmm… Viszont, a törp, mint nép jó kezdet lehetne. A munkásságuk széles földön elismert, és…
De ki a franc jönne el egy olyan ország főkastélyába, ahol azonnali halál várna rájuk, csak mert azok, akik. Rufus… Talán. De róla tényleg nem tudok semmit. Ő már akkor is élt, mikor tükör lettem, és már jóval azelőtt levédette magát egy sárkánnyal, hogy senki ne találja meg. De ő talán tudna segíteni.
Erősen koncentrálok, hogy hátha találok róla valamit, akár csak egy apró kis információ morzsát, de semmi. Illetve… Meartend, a sárkánya… akivel levédette magát… Ő az északi hegyekben tanyázik valamerre. Próbálok megnyugodni, és arra koncentrálni, de egyszerűen nem megy. Mintha a tükrök egyszerre föltekerték volna a hangerőt, hogy ne tudjak koncentrálni, és mindenhonnan zaj hallatszik, pedig nem szokott. Tudom, hogy lehetetlen, nincsenek gondolataik, hisz csak tükrök, de… egyikből szex zaja hallatszik, másikból családi vita, harmadikból megerőszakolás, negyedikben gyilkosság, satöbbi, satöbbi. Egyedül a főtükörből nem szűrődik semmilyen zaj.
Fölállok a földről, mert már tényleg nem bírok koncentrálni. Nos, ideje egy kis herceg-idegesítésnek! – gondolom, és keresgetni kezdek a tükrök között. A főtükörhöz közel kell lennie, hiszen a palotában lesz valahol. Az egyik kisebb tükörben meg is pillantom alakját, ahogy Edgarral beszélget.
- Bízni? Ugyan, mit tudna segíteni az a… ő? – kérdezi szkeptikusan a herceg. Megértem, mi a gondja, de ettől függetlenül nem értem. Nem akarja megtörni az átkot? Ennyire gyáva lenne?
- Ha már ennyire nem tudod, mi is vagyok – egy tükör, ami ráadásul beszél is, tehát egy varázstükör -, hívhatnál a nevemen. Tudod, nekem van olyan is… Lucien, de ha nagyon akarod, maradhatsz a Tükörnél is, megfelel nekem. Végül is, Hófehérke mostohája is így hívott… - szólok közbe kellemesnek tűnő beszélgetésükbe. Mindketten egyből felém kapják fejüket, nem hinném, hogy akár csak megfordult volna a fejükben, hogy nem csak abban a tükörben jelenhetek meg.
- Te mit keresel itt? – kérdezi a herceg nem túl kedvesen. Miért van az, hogy csak velem szemben viselkedik így? Hogy amúgy tiszta Daliás, velem viszont… minthogyha én lennék az a troll, aki meg akarta enni vacsorára. Chö…
- Téged. Mondtam, hogy nem adom föl – vonom meg a vállam, de gondolom, nem igazán látszik, hiszen nem egész alakos tükör. Sem az én kis darabom, sem pedig az övé. Hát, gondolom ő nem olyan piperkőc hercegecske, mint én voltam…
- Igen, mondtad. De neked ebben mi hasznod van? – A kérdése jön, lát, és tarol. Affranc, hogy mi az okom, ha nem akarom elmondani, hogy nekem mi bajom van? Egyszerű. Megmondom, hogy mi bajom van.
- Én… szintén meg va… - A tükör elfeketedik, és milliónyi apró darabra törik. A franc essen bele abba a hülye boszorkányba, aki képtelen volt féken tartani a varázslatait, és búcsú ajándékként bezárt ide! Wáh… Most várhatok arra, hogy egy új tükröt tegyenek a szobájába, vagy idejöjjön. Na, ki akar velem fogadni, melyik lesz előbb?
Hogy én fogadok? Rendben, fogadjunk. Szerintem a szobájában lesz előbb új tükör. Szerinted? Hogy katonák jönnek majd értem és kidobnak? Nos, ez is egy opció…
Basszus.
Ki akarok innen szabadulni!
|
| ef-chan | 2011. 11. 05. 10:59:06 | #17608 |
Karakter: Ryu Kaen
Megjegyzés: (As-channak)
- Ryu, az időutazás nincs megszabva nekünk... - kezd bele a válaszba, amelyre különösképp kíváncsi vagyok. - Élhetünk olyan életet, mint az embereké, de csak közöttünk - kezdem azt érezni, nem értett meg, vagy csak én nem fogom tudni megérteni őt. Ez aggasztó... - Ezt úgy kéne elképzelni, mintha mi csak a saját fajunk nyelvét értenénk. A szabályt pedig igen egyszerű okból hozták: önzőség. Ha kitudódna egy faluban, ki is vagyok és mire vagyok képes, az emberek sorra kérnének meg, hogy változtassam meg a múltat, hogy az Ő jövőjük jobb legyen. Azok, akik pedig a mi szabályainkat megszegték, pontosan ebbe a hibába estek bele. Önzően magukra gondoltak... engedtek egy ember kérésének, vagy a szerelmük elvesztését nem tudták feldolgozni, vissza ment az időben, hogy megmentse, de utána mind a kettejüknek halnia kellett... - ez eddig mind okés, de én nem erre gondoltam igazán... - Igazad volt abban Ryu, hogy a jövőt meg lehet változtatni, de azt a jelenből kell megtenni, nem a múltból, ahogy mindenki szeretné. Ezt a szabályt ezért hozták. És a társadalmunk nem tud lemondani az időutazás képsségéről... - ohh, így azért már érthetőbb. Mert így talán... de ha nem tud lemondani róla, akkor kár latolgatni ezt a részt. - Eu olyan, mintha te a sárkányoldaladról akarnál lemondani. Ugye, hogy nem megy? - hát azért ezt nem mondanám, mondhatni megtettem már rég jó részével. A többit sem sajnálnám, ha cserébe kapnák valami igazán jót. S itt nem feltétlen képességre gondolok. Elég lenne egy személy, aki szeret, akit magamhoz ölelhetek annak ellenére, amilyen vagyok, akinek nemszámít, sárkány, ember, démon, akármi vagyok, mert én számítok itt belül, nem pedig az, ilyen vagyok kívül. Az pedig nem változna semmilyen testben talán. Bár tény, olyanná csak ebben a testben lehettem, mint amilyen vagyok most, s nem tudom, merre hajlítana, torzítana, változtatna egy másfajta test.
- Magunk között vagyunk - néz rám a tűzön át. - Mert különben kitaszítottak lennénk. Így legalább magunk között szerethetjük egymást - tereli vissza tekintetét ismét a tűzre, kiengedve a haját mély sóhajok közt. Aprót mosolygok: nem azt mondta, náluk szokás nem kibontani a hajuk, főleg nem társaságban. Nekem rémlik valami ehhez hasonló, igaz oly messze van már, mintha csak álmodtam volna az egészet. A mondatai azonban, ha el akartak tántorítani mindentől, hát épp az ellenkezőjét érték el. Az egész úgy hangzik, mintha ez a csoport elfelejtett volna merni élni, mitha elfogyott volna a bátorságuk, hogy önmaguk legyenek minden hibájukkal és erényükkel, s csak menekülnek maguk elől, az élet elől, kivonva maguk a világ menetéből, elsikkadva az idő vásznában elvékonyodott, átlátszó fonalként. A különböző lények nem azért élnek, nem azért teremtették őket olyannak, amilyenek, hogy így elsikkadjanak, hogy lemondjanak saját jelentőségükről, hogy saját maguk mondják ki magukra a halálos ítéletet önnön közömbösségükkel a saját sorsuk iránt. Doglokat nem lehet ilyen könnyedén elfogadni.
Én éltem keveet? Én láttam keveset? Nekem nincs elég tapasztalatom dolgokat illtően? Ily kevés lenne három és fél száz esztendő? Nem vagyok képes elfogadni, nem tudom magammá tenni eme "hitet". Lehet, hogy én is tévedek, de nekik sem lehet igazuk. Nem tudom ezt elfogadni sehogy sem.
- Álmos vagy? - töri meg a csendet.
- Egy kicsit - felelem sóhajtva. S valóban, hogy hangosan is kimondom, érzem az álom súlyát a vállamon. Kicsit ücsörgök még, emésztve a hallottakat, a számomra belefáradtnak tűnő beletörődést a dolgok ilyetén menetébe, majd felállok, s jó éjt kívánva vonulok el az egyik sátorba, míg As-chan egy másikba. Hamar elalszom. Sosem volt gondom ezzel a dologgal, hiába lebegett már sok ezerféle veszély a fejem felett. Nem a mostani lesz az, amely elhajtja naiv és talán mások számára egyszerűnek és butának tűnő lényem szeméről az álmot.
* * *
A hajnal kellemes, csiklandozó szellője ébreszt, s nem állok ellen, nagyot nyújtózkodva lépek ki a sátorból, hogy megcsodálhassam az új nap első sugarait. Anyám azt mondta nekem, valami különlegesre lettem hivatott. Vajon mire gondolt, mikor ezt mondta? Erre? Hogy olyan napfelkeltéket láthatok majd, amelyeket senkinek nincs lehetősége a fajtánkból? Szeretném hinni, hogy sokkal többre gondolt ennél... Ha nem, hát sosem tudom meg, így nem is fog zavarni. A kihalt tűzhely helyett viszont As-chan fogad, aki bizonyára idefelejtette magát gondolkodás közben. Bár mintha rémlene, hogy ő is elindult a sátra felé, nem? Lehet, hogy nem, és csak álmodtam, vagy egyszerűen természetesnek vettem, de az fix, hogy idekinn meg fog fázni, ha nem tette már most meg.
Lágyan elmosolyodva csóválom meg a fejem, s a felkelő Nappal mit sem törődve félig letérdelek, hogy óvatosan felemelhessem, s bevigyem a fedettebb, így melegebb sátorba. Ráhúzok az ágynak használt kupacból egy darabot takaró gyanánt. Valamennyire feleszmélt, de alszik tovább, így dolgom végeztével hagynám magára, ha nem fogná meg a vállam, marasztalva már a mozdulattal is. Kérdőn pillantok vissza.
- Maradj, kérlek... - súgja. Halványan elmosolyodom. Játssza az erőset, a határozottat, de épp olyan védtelen és törékeny, mint egy kisgyermek, aki eltévedt az erdőben. Talán én vagyok az oka, talán egyébként is megtörte volna előbb-utóbb ez az élet, amelyet él, nem tudhatom, de egy valamit tudhatok: vele lenni, hogy ne legyen olyan nehéz. Letérdelve túrok magamnak is egy kis helyet, majd melléfekszem. Kiscicaként bújik hozzám, s védelmezőn karolom át, vigyázva az álmát.
Sokáig csak nézem, tűrve szótlanul a mozdulatlanság zsibbasztó kellemetlenségét, kihasználva, néha moccan egyet-egyet, hogy enyhíthessek ernyedtségemen, de nekem, az izgő-mozgók királyának eme tevékenység igencsak unalmas hosszú távon, így nem is csodálom, hogy arra eszmélek, mocorog, én meg szintén ébredezem. Ahogy kinyitom a szemeim, mosolygós arcával találom szembe magam, amely óhatatlanul is jókedvvel és optimizmussal tölt el.
- Jó reggelt! - búgom álmoskás-nyűgöskén, de elégedetten szuszogva.
- Inkább délutánt - vigyorog, kihasználva, hogy még védtelen vagyok, és lehet piszkálni.
- Hmm, akkor lemaradtunk a reggeliről és lassan az ebédről is, micsoda pazarlás - ingatom a fejem műrosszallással. Aztán könnyű puszit nyomok a homlokára, s felülve ölelem körbe a saját térdem. - Látom, jól aludtál.
Bólint egyetértése jeléül. Sunyin elvigyorodom: - Azért meg tudnám szokni - nézek rá.
- Mit? - kérdezi kissé elpirulva. Szerintem pontosan tudja, mire gondoltam, de teszi az ártatlant.
- Hogy a mosolyodra ébredjek - ha hallani akarja, hát én nem fogom sajnálni tőle. Arra számítottam, még mélyebb bíbor színt ölt, amely kifejezetten jól áll neki, de az arca még inkább kisimul, s lágy, spontán mosoly rajzolódik az arcára, ahogy a vállamnak döntve a fejét, átöleli a karom. - Jó, hogy itt vagy - súgja. - Nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküled.
- Mindenesetre nem lennél ebben a slamasztikában, amiben most vagy - mondom ki a legnagyobb alapigazságot. Bár tény, ez fordítva épp ugyanúgy igaz, mint ebből a szemszögből, de ez részletkérdés. Logikus gondolatokra most úgysem vagyok képes. Egyre inkább nem. Mintha a a kezeiből forróság áramlana át belém lüktetve, s zavarbaejtő érzés kezd eluralkodni rajtam... - De mindegy is, ideje valamit enni. Megyek, keresek valamit - nevetgélek zavartan, majd felállok, kicsusszanva az érintésből, és riadt őzhöz hasonlatos mód lépek ki a sátorból, s érzem , hogy teljesen elvörösödtem, így kifejezetten jól esik a friss levegő érintése, amely most kifejezetten hűsnek tűnik. Mi van velem?
* * *
A repülés, az "ételvadászat", bár csak gyümölcsöket és gyökereket hoztam, amelyeket én is szeretek, mert továbbra sincs szívem kioltani semmilyen élőlény életét, jót tett, lenyugtatta a bennem megmozduló ösztönöket, amelyeket nem igazán tudok hova tenni, de nem stimmelnek, az biztos. Nem normális, hogy azt érzem, magaménak akarom As-chant, meg akarom kóstolni... De miért gondoltam én abban a pillanatban, hogy bele akarok harapni? Hiszen nem is... Nem értem magam.
- Már itt is vagyok - lépek vissza a sátorba, s lepakolom a friss élelmiszert. - Jó étvágyat! - mosolyogok immár természetesen As-chanra, nem akarom terhelni a fura eseményekkel, amelyeket magamban tapasztaltam korábban, elég aggodalom van így is, amely nyomaszthatja. Mégis, valamerre terelni kell a beszélgetést, mert itt sem maradhatunk örökké, ha már szökevények lettünk, és egy elég riasztó és lelombozó külsejű fószer van a nyomunkban.
- Szerinted hogyan tovább? - érdeklődöm, mert az én terveim általában nem szoktak tetszeni neki.
- Talán ki kellene találni, hol és mikor is vagyunk pontosan - feleli, de olyan fura, színtelen a hangja.
- Jól érzed magad? - hajolok kissé közelebb, vizsgálgatva az arcát.
- Én jól - feleli. - De te nem, igaz? - kérdez vissza, és meglepődöm.
- Hogy én? - mutatok magamra értetlenül vigyorogva. - Nekem semmi bajom, nem is értem...
- Akkor az előbb miért rohantál el? Ha bajod van velem, csak mondd meg! - vág a szavamba. Elhallgatva harapok bele a gyümölcsbe, amelyen eddig is rágódtam, és érzem, hogy egyre inkább kipirulok. Hogy mondhatnám el anélkül, hogy kellemetlen helyzetbe hoznám magam?
- Ez amolyan sárkány-dolog - mormogom végül, ebbe végül is nem tud belekötni. Remélem. Mondjuk még mindig kevésbé ijesztő, mint elmondani, hogy a gyomromban megmozdult valami, mintha egy gombóc lenne benne, a torkom kiszáradt, és heves késztetést éreztem arra, hogy végignyaljam az arcát, megízlelve... - De inkább a hapekkal kellene foglalkoznunk, nem igaz? Elvégre üldöz minket. Mennyi időnk lehet? - terelem hevesen a témát. - Ha őt is késlelteti az, amit mi sem tudunk, azaz, hogy hol vagyunk és mikor, akkor talán szerencsénk van, de nem tűnik egy olyan valakinek, aki hű de sokat aludna, vagy ilyesmi, így akár már lemaradásban is lehetünk. Mit gondolsz, ebben az idősíkban repkedhetek sárkányként? Sokkal gyorsabban bukkanhatnánk valami lakott településre, ahol már talán szerezhetnénk infót arra vonatkozóan is, hogy mégis mikor vagyunk - ez de bután hangzik, de valóban, ebben az új "életformában", amelybe As-chan által keveredtem, a hol nem is tűnik annyira fontosnak a mikorhoz képest.
Eddigi fecsegésem után azonban rásandítva elnémulok. Az arca most nem sima, nem nyugodt, hanem sápadag és gondterhelt. Lehet, hogy megnyugodott tegnapról mára, de most megint sikerült rápakolnom a valóság minden súlyát, amely mázsás kőként nyomja agyon. Rossz érzés fog el, nem akarom így látni, nem akarom azt érezni, hogy lassan elemészti ez az egész, amely az én hibám. Túl jószívű, és csak arra gondolt, hogy nekem bajom lehet, s ezért megszegte a szabályaikat... Persze ha így gondolok rá, olyan leszek mint ők. Hiszen nekünk valamiért találkozni kellett, s valamiért még mindig élünk, így nem fejezhetjük be itt, nem adhatjuk fel csak így, és ezt vele is meg kell értetnem, s azt akarom, hogy ne féljen attól, ami mögötte van, liheg a nyakába, mert voltaképp mindig ott volt, csak eddig nem körvonalazódott ilyen mértékben a halál alakja. Keveset éltem? Sokat? Túl egyszerűnek tűnök? Vagy a világ szereti túlbonyolítani a dolgokat, de valójában tényleg minden egyszerű? Voltaképp sosem tudjuk meg, kinek van igaza, én csak egyet érzek egész a szívem legmélyéről: mosolyogni akarom látni megint.
Végig sem gondolom, mit cselekszem, mikor két kezem az arcára siklik gyengéden, s magam felé fordítom gyönyörű arcát. Ezüstös, csillogó szemei azonnal rabul ejtenek, s a gombóc ismét beköltözik a gyomromba, ahogy az ösztönöktől elködösült aggyal hajolok egyre közelebb. Nem tudok gondolkodni, elborít az érzés, gondoskodni akarok róla, mosolyogni akarom látni, meg akarom védeni még a nyomasztó gondolatoktól is... Ajkam puhán érinti mézédes ajkait, amelyek íze részegítően hat, s mintha azonnal függőséget okozna, ujjaim közben arcáról hajába siklanak, végigszánkázva a hosszú, selymes szálakon, hogy átölelve szoríthassam magamhoz. Csak lassan jut át az ösztöneim sűrű ködfelhőjén a gondolat, s rémülten tépem el magam tőle: - Sajnálom, én nem akartam... én... fogalmam sincs, mi van velem... |
| ef-chan | 2011. 09. 12. 17:36:40 | #16655 |
Karakter: Ryu Kaen
Megjegyzés: (As-channak)
- Egyedül? - kérdez vissza, s kissé összébb vonom a szemöldököm, mert nem értem igazán a kérdő hangsúly lényegét. - De hiszen te is itt vagy... Nem vagyok egyedül... - vallja halkan, mire érzem, vonásaim, ahogy a szívemben háborgó, kavargó érzelmek is, kisimulnak. Jólesőn "bújok" bele minimálisan az érintésébe, amely végtelenül jól esik. Olyan intim mozdulat, amelytől valóban közelebb érzem magam hozzá, pedig eddig is öleltem. Magához húzva hint homlokomra apró puszit, amely végképp meglep, de olyan melegség jár át, amely csak a legkedvesebb szavakra szokta az Isten teremtményeit.
- Ryu... - szólal meg ismét, s azonnal teljes figyelmem ismét felé fordítom, lerángatva magam a felhők közül. - Kérlek, vagy vigyél ki a napra, vagy haza, mert fázom nagyon... - végignézek rajta, és kissé elszégyellem magam. Túlságosan hozzá vagyok szokva sárkány mivoltom előnyeihez, és ahhoz, hogy bár a testhőmérsékeltem magasabb az emberekénél, és jobban kellene fáznom nála, belső tüzem azonnal helyreállítja a testem mindenféle hőmérsékletingadozását.
- Már is! - bólintok. - Gyere! - indulok meg kifelé, majd a bejáratnál felveszem a helyhez illőbb alakom, s megvárom, míg visszatelepedik a hátamra, s aztán elrugaszkodom. Jobb híján ismét hideg zuhannyal vagyok kénytelen "jutalmazni", de csak arrafelé van kijárat. Jobb ötletem nincs, lefékezek a sziklán, ahonnan első pillantásaim vetettem a helyre, amelyet, mint kiderült, sokkal jobban ismerek bárki másnál, mégis annyit változott, rá sem ismertem először. Az ott levetett köpenyemmel tud kissé enyhíteni reszketésén, én pedig nem tétovázom, hazafelé veszem az irányt.
- Még ne menjünk haza, kérlek - szólal meg a hátamon. - Nem akarom, hogy apáék mérgesek legyenek - megértem, én sem szeretném, így sincs náluk túl sok pluszpontom, konkrétan körülbelül semmi. A levegőben kinézem a rétet. Itt vágtunk keresztül, ha minden igaz, mindenesetre elég széles, hogy minden nagyobb gond nélkül leereszkedhessek. Amint földet ér mindkettőnk lába, visszaalakulok, ő pedig visszaadná a köpenyem, de visszautasítom. Neki nagyobb szüksége van rá. - Maradjon csak rajtad, míg meg nem száradt.
Beleegyezik, s a hajából kezdi csavargatni a vizet. Én csak letelepedem a füvön és sütkérezem gondtalanul. Rossz, hogy ebben az idősíkban már nem vagyunk, de végül is, az én idősíkomban vagyunk, sőt, sokan vagyunk, és minden bizonnyal csak akkor ér majd minket a baj, amikor már azok, akiket ismerek, egyébként is elkoptatták életük. Minden élőlény sora a halál egyszer. Talán a belterjességünk lesz a halálunk okozója, ki tudja. Ezek a folyamatok bonyolultak, de láttam már épp eleget ahhoz, hogy megértsem, ha tombolnék vagy őrjöngenék, sem lehetne megváltoztatni, s talán mindenkinek megvan a maga sorsa, és mindennek ugyanúgy megvan a maga szerepe, s ha nekünk ezt szánta az ég, akkor valószínűleg már nincs ránk szükség a világ nagy és színes színpadán. Talán kellett a helyünk más élőlényeknek, akiknek fel kell emelkedniük, hogy véghezvigyék a szerepük, a csúcsra jutva, majd ugyanúgy le kell majd hanyatlaniuk. Ám ezeknek nem leszek szemtanúja, így kár vele túl komolyan gondolni.
As-chanra nézek. Ő vajon mennyit láthatott ebből? Mennyit érthet ezekből az óriási folyamatokból? Bár, mi értelme a tudásnak, ha ilyen komoly bélyeg jár vele? Hiszen a dolgok folyásába érthető mód nem szólhat bele. Cipelni pedig a tudás terhét fárasztó és fájdalmas. Bár elgondolkodtató, és nem is tudnám felérni ésszel, de miért kapták eme képességet, ha nem tehetnek semmit? Nem az lenne a logikus, hogy azért képesek erre, mert eme képesség okán van szerepük a világ alakulásában? Nem az lenne akkor mégis a logikus, ha megpróbálhatnának beleszólni, még ha ezzel zűrzavarba is taszítanának mindent? Nem tudom, nem értem igazán, s észben túl kevés vagyok ahhoz, hogy ezt igazán megértsem. Pedig oly sok kérdésem lenne!
Az idő gondolataim közepette lágyan folydogál, ahogy fenn a felhők is óriási vándorutat tesznek meg, szemet gyönyörködtető és fantáziát próbáló alakzatokba folyva át megállás nélkül.
Hirtelen ül fel, s a kisugárzása, a gondolatai, amelyek az arcára ülnek ki, riadtak. Próbálom felfedezni, mi is riaszthatta meg ennyire, de csak felállva pillantom meg a fekete madarak tömegét a távolban, s arrafelé az égbolt is egész vérvörössé változott. Mintha csatamezőt festettek volna holttestek nélkül az égre.
As-chan kétségbeeseten ragadja meg a kezem, s kiált rám: - Változz át! Siess!
Nem értem igazán, de olyan mértékű rettegés fészkelte be magát szemeibe, hogy inkább engedelmeskedem, s markomba fogva röppenek fel.
- Haza az órámért! Siess, repülj, amilyen gyorsan csak tudsz! - utasít, s engedelmeskedve lendítek magamon nagyot a levegőben, felgyorsulva. Így alig egy perc, s már le is szállok az udvarukban.
- Maradj itt! - A belőle áradó félelem engem is baljóslatú nyugtalansággal önt el, miközben az ég egyre inkább éjszakába fordul annak ellenére, hogy még csak kora-délutánra jár az idő, s a homállyal valami kellemetlen, halálszagú szellő érkezik. S vele együtt valami mást is megérzek. A végtelen magányt, ami körbeölel. Nem érzek illatokat, nem érzem más élőlények intenzív jelenlétét, csak As-chan van jelen, s én, s az a valaki, aki egyre vészjóslóbban közeledik, senki más, egy teremtett lélek sincs itt más...
Azonban hirtelen változik valami. A megtestesült sötétség eltűnik abból az irányból, ahonnan eddig közeledett, s egész közel bukkan fel ismét As-chanhoz, immáron benn a házban, kikerülve engem. - As-chan, vigyázz! - ordítok, s nem törődve az utasításával, rohanok be a házba, fel az emeleten, arra, ahonnan érzem őket. Mondhatni az utolsó pillanatban érkezem, mert ahogy befordulok az ajtón, már csak azt látom, hogy a fura, már-már rémisztő külsejű, ebben az alakomban hozzám képest is óriás férfi lecsapni készül. Nem tétovázom,ordítva vetem rá magam, szerencsésen akadályozva meg, hogy As-chanból lecsókolbászt karikázzon kedvére. Arra azonban nem számítok, hogy képes csak úgy mozgatni a bútorokat, és igen kellemetlenül érint, ahogy nekem repül egy asztal. Nagyot nyekkenek a szemközti falon, ami kissé feldühít. Ritkán vesztem el a fejem, de most kezdenek beindulni sárkányösztöneim, s szemeim felizzanak, ahogy a bőröm pikkelyesedni kezd, hogy ezt az alakom is védelmezve váljon keménnyé átalakulás nélkül. A testem szinte magától mozdulva lendül ismét az alak felé, reflexeimet száz százalékra növelve kerülgetve ki a felém küldött bútorokat. Csak az az egy gondolat marad meg bennem, As-chanhoz nem érhet, akárhogy is, akármint is, de As-chanhoz akkor sem érhet! Hiába a bútorlebegtető technikája, sikerül közel érnem hozzá, s kezeibe marva körmeimmel, mordulok fel mélyről, torkomban már gyűlnek a fekete lángok, mikor valami megragadja a bokám, s pillanatok alatt egészen máshol találom magam, konkrétan a semmi közepén, a levegőben, s hirtelen kezdek zuhanni. Még mindig éles reflexeimnek köszönhetően talpra huppanok, s vadul körbenézek, s hevességemtől zihálva kezdek ráébredni, hogy ismét csak ketten vagyunk, a fura fickónak semmi nyoma. Zavarodottan, de gyors mozdulatokkal termek As-chan mellett.
- Mi a fene volt ez?! - érdeklődöm a kelleténél vagy két fokkal hevesebben, de még feszült vagyok a néhány pillanattal ezelőtti események miatt, s vérem még zubog az indulatoktól. Felül ugyan, de nem jön szó az ajkaira, csak remeg a visszafojtott sírástól. Ez lehűt teljesen, s vigasztalva kezdem simogatni a hátát. Akármi is volt, rendesen megijedt, én meg itt ordítozom. Borzasztó vagyok...
- Jól vagyok - szólal meg végül elhalóan, hangszíne totálisan ellentmond szavainak, s a testbeszéde sem arról árulkodik, hogy olyan frenetikusan jól lenne. - Ő volt... ő az.. Ő az, aki majd valamikor a vesztemet fogja okozni - kezd bele, s kissé megdöbbenek. Jó, levágtam, hogy nem kedves fickó, és nem teadélutánra érkezett, de miért akarná megölni As-chant. - S talán a tiedet is, hacsak nem teszek ellene valamit, Ryu - folytatja, és most már végképp nem értem, én még csak nem is ismerem ezt a hapekot, mit ártottam én neki? - Ő a Tisztogató. Elkapja az Árulókat és a Beavatottakat - süti le szemeit. - Sajnálom... nem tudtam, hogy ilyen hamar megtalálnak majd...
Ohh... na nem mintha sokkal világosabb is lenne, mire is fel ez a nagy balhé, de egy fokkal tisztább, miért is volt olyan "kedves" a drága vendég.
- Semmi baj - mosolygok rá visszaszelidülve, a kemény pikkelyek lassan visszasimulnak puha bőrré, ahogy imsét csak magamhoz ölelem, jobb eszközt nem ismerek igazn a vigasztalásra, mert a szavakak nem feltétlen vagyok mestere. Másképp kell ugyanis vigasztalni az emberket, mint minket, sárkányokat, így nem vagyok benne sosem biztos, mit is kellene igazán mondanom. - Keresnünk kellene valami helyet, ahol meghúzhatjuk magunk - gondolkodom közben inkább praktikusan a egégetőbb problémára koncentrálva.
- Felesleges, úgyis megtalál minket - szipogja, mire csak végigsiítok az arcán, biztatón nézve rá.
- Nem is előle kell elrejtőznünk, csupán a természet különböző szeszélyei elől. Ha ő megjelenik, érezni fogjuk, és szépen továbbállunk, míg nem találunk ki jobbat.
- Ryu, ellene nem lehet csak úgy kitalálni jobbat - fakad ki kissé. Talán a túlzott optimizmusom miatt, vagy mert képes vagyok ilyen szituáció után nyugodalmasan mosolyogni, kissé bolondnak tart, vagy azt hiszi, nem fogtam fel a helyzet komolyságát, de ez nem így van.
- Tudod, As-chan - pillantok fel az égre. -, mi sárkányok sosem hittünk a lehetetlenben. Az "istenségünk" is voltaképp az első sárkányősünk, aki klánokba foglalt minket, s valamiféle rendszerbe zabolázta vadságunk. Mi hisszük, ha akarjuk, a nyomába érhetünk, lepipálva saját istenünk. Csak igazán akarnunk kell, és meg kell próbálnunk mindent. Igaz, elbukhatunk, ez folyton benne van a pakliban, de akár sikerrel is járhatunk. Az élet kétesélyes, és akárhogy is kell történnie, annak jelentősége van hosszabb távon másokra. Választásainkkal megmutathatjuk, mi a jó út, és mi a kevésbé szerencsés. Akárhogy is végződjön ismertségünk, még ha az csupán még egy percig fog tartani, semmit nem bántam meg, s sosem változtatnám meg a dolgok folyását, csak mert tudom, meg fogok halni. Eddig is tudtam, mert mindenki meghal egyszer. Közelebbinek tűnik? Talán. De lehet, ha nem így alakulnak a dolgok, akkor is meghalnék abban a pillanatban, amikor így Ő fog végezni velem. Már ha egyáltalán így kell történnie. Ezzel csak azt próbálom kifejezni, hogy ne rémülj meg a halál árnyékától, csak mert föléd tornyosul, mert ha arra koncentrálsz, hogy meg fogsz halni, vagy valaki a közeledben meg fog halni, ami számodra fájdalmas lesz, elfelejtessz élni, s élvezni az élet szépségeit, kihasználatlanul hagyva az időt, ami megadatott számodra - nem tudom, mennyire sikerült átadnom, amit gondolok. Nem kimondottan az eleve elrendelésben hiszek, mert úgy gondolom, alakíthatunk a sorsunkon, de ami megtörtént, azt nem érdemes bánni, s akárhogy is legyen, bizakodva kell szembenézni a jövővel.
Lassan elengedem ölelésemből, majd felállva nyújtom ki felé a kezem.
- Gyere, keressünk valami szállásszerűt - biztatom, s noszogatom, hogy szedje kissé össze magát, s bár még pityereg kissé szipogva, mégis elfogadja kinyújtott kezem, így talpra segíthetem.
- Merre menjünk? - kérdezi, mintha meg akarna fogni eme ártatlannak tűnő, mégis lényeges kérdéssel. Beleszagolok a levegőbe, nagy levegőt véve. Illatok garmadája lepi el szaglószervem, s képek ezerjei szaladnak át az agyamon, ahogy a különböző illatok elkülönülnek.
- Arról enyhe füstszagot hord a szellő - mutatok kelet felé. - Talán van arra valami település. Óvatosan megközelíthetjük, és eldönthetjük, szeretnénk-e közelebbről megismerkedni a lakókkal, vagy nem érdemes. Rosszabb esetben továbbállunk, és inkább az erdőben keresünk valami ennivalót - fogom meg a kezét, s elindulok.
* * *
Óvatosan, kúszva bokorról bokorra osonunk, majd egy ponton jelzem neki, maradjon hátra. Nekem azért mégis könnyebb a menekülés, mert ha nagyon forróvá válna a talaj, hát átalakulok, és úgy lépek olajra. A kis sátrak csoportja barátságosan nyújtózott a kisebb tisztáson, jó egy kilométerre az erdős résztől, s egyelőre nem mutatott különösebb aggodalomra méltót. Igaz, mozgás is kevés volt. Úgy döntök, nyíltan közeledek, ne okozzon félreértést osonásom, így a falucska felé vezető ösvényre lépve haladok. Nem kell azonban sokat haladnom, hogy lsásam azt, mi nincs rendben. Egyáltalán nincs mozgás, s így mellékesen feltűnik az is, hogy nem igazán érzem emberek illatát.
Orrom nem csal meg, a faluban valóban nem találok senkit, csak feltehetően síremlékek tucatját. A karók legalább is olyan sűrűn merednek az ég felé azon a helyen, a falu északi felén, hogy csak arra tudok gondolni, ott lehet a temető. Minden sátor ajtaján véres csík, mintha megjelölték volna őket, egyik frissebb, másik öregebb, de a legfrissebb is van már vagy két hetes. Ha megtámadták volna őket, a sátrakat is elpusztították volna... Talán járvány tört ki, s a megmaradtak odább álltak. Legalább is akad még pár sátorhelynyom, amely üresen tátong, fölötte immáron nem terpeszkedik semmi. Visszasétálok az útra, és intek a lánynak, jöhet. Addig, míg ideér, szétnézek pár sátorban, s akadnak tartósított ételek. Aszalt gyümölcs például. Remélem, As-chan is szereti, mert én nem vagyok híve a húsételeknek, és nem oltanék ki életet, ha nem muszáj.
* * *
Nem volt elragadtatva a helytől, de nem volt jobb, esteledett, hát itt húztuk meg magunk, s csak imádkoztam magamban, hogy nem szedjük össze azt a betegséget az étellel, ami végzett a faluval, se egyéb módon. A pislákoló tüzet néztem csendesen, s gondolkodom egy csomó dolgon, míg végül megtöröm a beállt csendet. Tehetnénk úgy, mintha az a sápatag óriás fel sem bukkant volna, de az, hogy a homokba dugjuk a fejünk, nem megoldás.
- As-chan, szereném, ha mesélnél magatokról, a társadalomról, erről a Tisztogatóról.
Kérdőn néz rám, s azonnal folytatom is elméletem, hogy annak fényében tudjon mesélni. Mert usztén azért lenne fontos, hogy tudjam, hol is érdemes kezdeni, hol érdemes kikezdeni az egészet, és megváltoztatni az egyértelmű halált, amelyet annak a férfinak a fegyvere hozna el számunkra.
- Elég zárt a társadalmatok, sé látszólag minden érintkezés tiltott másokkal. Ezt a szabályt valakinek hoznia kellett, s őt vagy az örökösét kell megkeresni, hogy megváltoztathassuk. Hiszen hogyan tartanátok fenn a fajotok, ha belterjesek maradtok? Ennek így semmi értelme. Főleg, hogy nem dönthetsz arról, minek születtél. Nem mondhatod azt, hogy nem kérem az időutazás lehetőségét, én élni szeretnék egy síkban, a saját életem azzal akivel szeretném. Ez így szerintem badarság, és ezt el kell magyaráznunk neki. Mert ha az ő engedélyét megkapnánk, visszahívnáa tisztogatót, de ha mégsem sikerül meggyőzni, talán sikerülne megtudnunk valamit, amivel végezhetnénk a Tisztogatóval. Úgy sejtem, már sokatok megpróbálta megszegni valamilyen okból a szabályokat. Biztos volt olyan, akinek sikerült is valóban kiszakadnia eme ördögi körből. De ha mégsem, akkor is meg kell próbálnunk, mert az örökös futás nem megoldás - elszántnak érzem magam. Egyszerűen hiszek benne, hogy meg lehet változtatni a dolgok egyértelműnek tűnő folyását. S lehet, csak mert kívülálló vagyok, de olyan sok ponton meg tudom kérdőjelezni azt, amit eddig tudok a hozzá hasonlókról, azokról a szabályokról, amelyek szerint élnek, ha csak anynit érnék el, hogy jobban megértsem a miérteket, lehet, már azért is megérné komolyabb erőfeszítéseket tenni és kutatni egy kicsit, a mélyére fúrva ennek az egésznek.
|
| ef-chan | 2011. 06. 16. 17:09:11 | #14274 |
Karakter: Ryu Kaen
Megjegyzés: (Asynchronumnak)
- Nyugi, nincs semmi baj. Anya csak nevet az egészen, de a fiúk... - kuncog, vigasztalgatva, s késztetve engem is halvány mosolyra. - Tudod, hogy milyenek... Nem tetszik nekik, hogy egy sráccal császkálok ide-oda. Aki ráadásul sárkány - felém fordulva mosolyodik el biztatón. Korábbi tartózkodása teljesen elillant, pedig immár másodszor okozok neki komolyabb galibát. Mégis rosszul érzem magam, túl kedves... Fura, mert most először érzem azt, pedig őszintén kedves velem, hogy talán valóban nem való nekem az, hogy másokkal összebarátkozzam. Egy sárkány talán valóban nem képes igazán megfelelően viselkedni másokkal, mármint... olyan sok mindenben különböznek a szokásaink, s annyi mindent félreértenek, és talán valóban olyanok ezek a dolgok, hogy félre kell érteni őket, mert nem természetes, hogy természetes... Vagyis hát, nem is tudom, magam sem értem a hirtelen támadt negatív érzéseim forrását, hiszen voltaképp mindig is arról álmodtam, hogy végre valaki barátjává fogadjon, nem számít, milyen fajhoz tartozik, ki vagy mi ő. Most, mikor látszólag megadatik, mégis kétségeim támadtak. - A sebeid jól vannak? - érdeklődik. Nagy szemeket meresztve ülök fel, s bekukkantok a kötés alá.
- Jól, már majdnem begyógyult - állapítom meg. Nem különös, gyorsabban regenerálódunk, mint más fajok, meg gondosan el is láttak és ápoltak, szóval minden feltétel adott volt a gyors felgyógyulásra. Persze azért még nem árt óvatosnak lenni, de azért már elmegy.
Bólint, majd feláll, s felém nyújtja a kezét: - Gyere, elviszlek valahova! - Enyhén értetlenül pillantok a puha ujjakra, de végül elfogadom a gesztust, s tenyerem az övébe illesztem, s felállok.
- Hova megyünk? - izgatottsága valahogy rám is átragad, s egész megtelek gyermeki kíváncsisággal.
- Majd meglátod! - feleli pajkosan, s gyorsít léptein. Hazugság lenne azt mondani, hogy alig bírom követni, de mindenképp meglep hirtelen jött játékos jókedve. Mosolya, selymes haja, melybe bele-belesimít a játékos szél, a táj változása, természetesebbé válása, megfeledkezése arról, hogy a közelben emberek élhetnek, magával ragad.
Nem kell rábeszélni, hogy kövessem példáját, mikor megáll a réten, s leveszi cipőjét, megszabadulva attól a társadalmi elvárások által ránk erőltetett korláttól, amely elválaszt minket földanyánk szeretettel teli ölétől. Miért ne követném, hiszen a táj varázslatos, az illatok sokfélesége bódító, és szemet-testet-lelket gyönyörködtető. Utunk azonban még nem ért véget, keze ismét az enyémre kulcsolódik, s visz tovább futva, szabadon, mint a madarak szállnak az égen, vagy mint az őzek szökellnek kecsesen keresztül az erdőn. Fák közé vezet csendesen és kedvesen csordogáló patakon keresztül, s bár a látóhatár leszűkül, voltaképp nem bánom, mert a természet itt sem fukarkodott a könnyed szépséggel, csak úgy lüktet minden a friss és erőtől teli tavaszi fiatalságtól. Ám a sűrűsödő ágak sem vetnek véget utunknak, hajolgatva tör utat rendíthetetlenül, s én csak mosolyogva követem továbbra is. Annyira gyönyörű most, mikor arcára teljesen kiül lelke minden gondtalan ártatlansága.
Hamarosan azonban zúgás vonja magára a figyelmem, amely egyre erősödik. Először nem tudom hova tenni, de hirtelen esik le a tantusz, s szemeimbe ragyogó lelkesedés költözik. Ez minden bizonnyal, igen, annak kell lennie...!
S nem tévedek, hamarosan már látom is a szirtet, s egész a szélén megállva tekinthetünk le a hatalmas és lélegzetelállító vízesésre. Ámulva, hevesen dobogó szívvel szívom magamba a nem mindennapi látványt, s csak szorítása rángat vissza a jelenbe elmélázó ámulatomból, s rápillantva angyalin tiszta és őszinte mosoly ül ki az arcomra.
- Ez gyönyörű - viszonozza arckifejezésem és pillantásom. El sem tudja képzelni, mekkora örömet okoz nekem ezzel, mert ez az élmény közös, csak az övé és az enyém, apró kis kötelék, amely immáron örökre összekapcsol minket, még akkor is, ha egyszer utunk esetleg majd különválik, mert ez az emlék, az érzés, amely megdobogtatja a szívem, a látvány, mely lenyűgözi és vonzza a tekintetem, mosolya és jelenléte, kezének melege, s puha szorítása mind-mind apró érzetként belém ég. Soha nem fogom elfelejteni, ebben biztos vagyok.
- Nem bántad meg, hogy idáig eljöttünk? - kérdezi, mire megrázom a fejem. Nem, hogy bántam volna!
- Sokkal többet is megért volna - felelem komolyan, s ahogy visszanézek a tájra, az otthonosság érzete tölt el. Mintha hazaérkeztem volna egy igen hosszú út után, s ez az érzés egyszeriben arra késztet, hogy mozogjak, hogy éljek, hogy csintalan boldogságomnak utat engedjek. - Kövess, ha mersz! -kacsintok a lányra, majd elengedve a kezét - végtére is nem szeretném, ha szívinfarktusban elhalálozna -, ledobom a felsőmként szolgáló köpenyem, nekirugaszkodom, s könnyed kacajjal rúgom el magam a szikla pereméről. Nekem könnyű, pár pillanatnyi szabadesés után máris hatalmasra tárt szárnyaimnak feszül a légtömeg. Jól esik beszippantani a levegőt, keresztülcikázni a vízeséseken, nem törődve azzal, hogy nyakig csurom víz vagyok. Olyan rég nem érezhettem ezt az önfeledt szabadságot, mert tartanom kellett attól, valaki rájön, milyen teremtmény is vagyok valójában. De ez a csodás táj kihalt, csak a miénk, így végre nyugodt szívvel lehetek önmagam, s magam megrázva telepedhetek vissza a sziklára mellé.
Mosolyog rám, s tíz tonnás valómban viszonzom gesztusát, majd lehajtom a fejem, s szavak nélkül tudja, mondanom sem kell, s hamarosan hátamon érzem aprócska súlyát. A második kör sokkal szelídebb, nem vadulok, mert félek, még a végén leesne, mégis felsikolt a gyönyörűségtől, s felkacag, mikor alattomosan ráspriccelem a vizet a szárnyammal keresztülvágva egy vízesést. De nem ez a legaljasabb tettem, hanem az, hogy teljes drafttal landolok a vízesések alján szilajul szaladó patak habjain, elmerülve a fejem búbjáig. Igaz, csak egy rövid pillanatra, de ennek köszönhetően ő sem ússza meg a teljes elázást. Fogaim kivillantva vigyorgok, vad, de biztonságos kajakként sodródva a víz felszínén, s kapok egy öklöst, ami csiklandozásnak is halvány, de azért értem én a célzást, szégyelljem össze meg vissza is magam. Mélyvörös szemeim visszakalandoznak a sziklák fenséges formáira, mikor valami megragadja a tekintetem, s hirtelen ráncolódik össze a szemem körüli vékony bőr, az egyetlen hely, ahol a sárkányok igazán képesek "mimikát" használni.
"Kapaszkodj!" figyelmeztetem, nehogy leessen, ahogy hirtelen szárnyra kapok, kievickélve a vízből. Úticélom határozott, s mikor a szikla azon pontjához érek, meglepődöm. A sziklában valóban ugyanaz a lenyomat van, amely otthon mindig is a kedvencem volt. Értetlenül pillantok körbe, s enyhe nyugtalanság tör rám. Ez nem lehet az otthon... Túlságosan nyugodt, sehol hömpölygő láva vagy más fajok számára fojtogató gőz, s ami a legszembeötlőbb, sehol egy árva lélek sem. Mégis, a balsejtelem másodpercek tört része alatt eszi be magát a sejtjeim legmélyébe, s továbblököm magam a levegőben. Ha ez valóban az a hely, márpedig nem lehet a Fészek, akkor két szárnysuhintás, egy balkanyar, s a vízesés mögött egy hatalmas barlang szája tárul majd fel. Persze mivel ez nem lehetséges, óvatosan közelítem meg a vízesést, egész közel lebegve a letóduló víztömeghez. Hunyorítok, így kizárva a felesleges napfényt, s rákoncentrálok a vízcseppeken túli világra.
- Ryu? - hangja nyugtalan, ahogy én is, s kérdésekkel teli, ahogy a szívem is, s ugyanúgy nem kap választ, ahogy én sem, csak elkomorodom, s egy csapással nekifeszülök. Mire prüszkölhetnénk attól, hogy felfogtuk az orrunkba, szánkba, nyakunkba, lényegében mindenhova zúduló vizet, már át is értünk, s a hegy óvón fogad gyomrába. Leszállok, s szárnyam a földnek feszítem, hogy leszállhasson a hátamról, s ahogy ezt megteszi, tagjaim zsugorodni kezdenek, ahogy felveszem emberi formám, s arcomra a totális felismerés és megdöbbenés rajzolódik ki. Mert a barlang mennyezetéről visszapillant rám, bár meggyötört, és a természet által kissé átrajzolt ábrázatú, óriási éjsárkány-faragvány, amelynek segítségével a kis sárkányok a mitológiánk elsajátíthatták. Ahogy elnézem, az oldalába vésett történelmi motívumok már nem látszódnak, vagy csak halványan, pedig egykor gazdagon díszített alakja büszkén feszített, tekintetét az idők végtelenjébe fúrva.
- Baj van? - kúszik ismerősen puha tenyér meztelen vállamra. Kábult pillantással fordulok oldalra, nem értve semmit sem az ég világon, talán ezért nem foglalkozom a kis pírral az arcán, sem önnön meztelenségem tényével.
- Ez az otthonom... - suttogom, megijedve szavaimtól. - Biztosan az és mégis... egészen más...
Egy apró gondolat magja kezd kicsírázni odabenn, s ennek azonnal szót is adok.
- Mi... már másik világban vagyunk? - felfogóképességemet meghaladó jelenséget csak így vagyok képes megfogalmazni, de kijavít azonnal zárkózottan merev arckifejezésre váltva.
- Nem vagyunk más világban, csupán más időben vagyunk, mint voltunk. A te idősíkod egy távoli jövőjében.
Újra a mennyezetre pillantok, olyasfajta magány kezd körbeölelni,a melyet korábban nem ismertem, pedig meg voltam róla győződve, hogy a magány minden fajtáját jól ismerem már.
- Kipusztultunk?
Mintha égetnék, úgy kapja le a kezét rólam, s elfordul. Hangja olyan meggyötört, miközben szembesít a valósággal.
- Ryu, ebben az idősíkban már senki nem hiszi, hogy a sárkányok egyáltalán éltek valaha. Létezésetek csupán az emberi képzelet szüleményének tartják. Hogy mi történt valójában, azt természetesen nem lehet tudni - vagy csak nem mondja el. De nincs is rá szükségem, a tudás, melyet véletlenül kaptam kezeimbe, így is teljesen sokkol, s mélyen a lelkembe mar, oly mélyen, hogy ha akarnék, sem tudnék sírni. Ez a végzetünk? Ezért küzd apám oly vérmesen? Mert nem bízhatok, kizárt, hogy elvegyültünk volna, kizárt, hogy létezne még bárki is... talán egyik sárkányfajból sem...
Talán én vagyok ebben a világban az egyetlen. Az egyes egyedüli...
Tudom, hogy nem maradok itt, mégis, egész befészkeli magát a csontjaim legmélyére, beeszi magát halálos kórként, s rágni kezdi azonnal a lelkem. Ránézek, megszomorodott alakjára, s - oly kegyetlenség! - képtelen vagyok hirtelenjében visszaidézni mosolyát, annyira nem illik ahhoz, amit érzek. Pedig szükségem lenne rá! Vágyakozón nyúlok karja után, s gyengéd akaratossággal húzom magamhoz, átölelve, nyakhajlatába fúrva a fejem.
- Iszonyatos... - töröm meg a csendet, s azonnal felel, a fejemnek döntve a fejét. - Sajnálom... - de félbeszakítom, még szorosabban ölelve magamhoz. - Egyedül cipelned ehhez hasonló terheket iszonyatosan nehéz lehet. Sajnálom, hogy erre emlékeztettelek, annyira sajnálom - csak szorítom, mert csak ő van nekem. ha itt ragadnék, senki másom nem lenne a világon rajta kívül, s mégis "tartom" is, nem csak "kapaszkodom", mert neki még rosszabb lehet, még inkább kirekesztve érezheti magát. Nekem van közegem, nekem van "idősíkom", ahová tartozom, de most, hogy itt állok, ahol kezdtem az életem, s ahol most csak azért állhatok, mert a sors különös játékot űzött velem, s egyébként soha nem kerülhettem volna, mert már rég halott magam is elporladtam rég az emlékezet határain, itt állva érzem, milyen magányos lehet ő, mindebből kiszakítottan, egyedül.
|
| ef-chan | 2011. 01. 13. 23:06:49 | #10475 |
Karakter: Ryu Kaen
Megjegyzés: (Asynchronumnak)
- Maradj így... - a hangja elcsuklik, s könnycseppek nedvesítik be az arcom, csak épp ezek nem az enyémek. - Mindjárt jövök! - pattan fel. Utána nyúlok, de lassú vagyok, még fel is szisszenek, hála a mellkasomon levő sebnek, s a belemaró fájdalomnak. A francba! Sokkal szívbe markolóbb számomra, hogy kicsúszott az ujjaim közül...
- Ryu, jól vagy? - figyelmem visszairányul Ämetïste-re, s ahogy ráncos arcát nézem, amelyben még mindig világosan látom fiatal önmagát, belül valami megmozdul. Mert ha emberekkel, vagy hasonló lényekkel barátkozom, számomra röpke idő alatt nézhetem végig csendes haláltusájukat, amit életnek hívnak...
- Ne aggódj, tudod, rossz pénz nem vész el - felelem, s végigsimítok az idős arcon, amely szomorkás mosolyba rendeződik.
Nem maradok sokáig ebben a félszeg szituációban, hamar magával ragad a lázszerű regenerálódási folyamat. A jelen, a most, az itt színes masszává olvad egybe, hogy aztán darabokra törve fújja messze a szél...
* * *
Kótyagosan ébredek, mintha fejbe vertek volna, aztán még ráadásba négy-öt gyalogos század keresztülgyalogolt volna rajtam... Ahogy tekintetem körbe fut, azonnal megállapíthatom, hogy valami szobában vagyok. Ujjaim pedig már ki is tapogatják a mellkasomat fedő kötést. Tekintetembe áthatolhatatlan mélység költözik, ahogy visszagondolok a küzdelemre. Sosem fogom tudni megérteni a népem... s sosem fogok tudni felülemelkedni azon az érzésen, mennyire hiányoznak mégis.
Sóhajtva-sziszegve ülök fel , majd leemelve magamról a takarót, lábaimmal a hűvös padlót tapicskolom egy ideig. Nem vagyok benne biztos, hogy nem szédülnék meg, ha hirtelen felpattannék, így inkább először csak szoktatom testem a gondolathoz. Ämetïste arca jut eszembe, a kor amit megért nélkülem. Még csak azt sem kérdeztem meg tőle, hogy telt az élete, mi történt vele, miután elmentem. Majd most, ha lementem, megkérdezem tőle mindenképp. Remélem, megbocsátja nekem, hogy úgy tűntem el, mint a kámfor, egy árva szó nélkül, de az ő érdekében is cselekedtem. Ma már talán nem így csinálnám, de nem lehet visszaforgatni az idő kerekét... Mármint, izé... As-chan biztos kinevetett volna az előző megjegyzésemért, de tartok tőle, ő sem boldog-gúnyossággal tenné.
Ez a kis gondolkodási szünet elég arra, hogy összeszedjem magam valamennyire, s felálljak. Egy ideig imbolygok, mint valami oldalba bökött kocsonya, de végül sikerül megtalálnom a függőleges vonallal is a hangot, majd csigatempóban az ajtóhoz lépdelek. Lehet, nem kellene, de nem tudnék most nyugton maradni. Ahogy kinyitom az ajtót, váratlan akadályba ütközöm, ami még mozog is, és akkorát ordítok megilletődött riadalmamban, hogy azt öröm hallani, de nem vagyok egyedül, az "akadály" is hasonló lelkiállapotba kerülhetett, mert kánonvisít velem. Mintha tükörképek lennénk, esünk hátra, miközben megpróbálunk elhátrálni egymástól. Az ismeretlenre pillantva elvörösödöm, majd azonnal bocsánatot is kérek.
- Elnézést, nem akartam megijeszteni! Nagyon sajnálom!
- Ugyan, semmi baj, csak nem számítottam rá, hogy már magadhoz is tértél a sérülések alapján - felel az idősebb nő, aki valamiért emlékeztet valakire, de hirtelenjében nem tudom összekapcsolni a gondolataimat.
- Ugyan, ezek semmiségek - legyintek feltápászkodva, majd a nő fölé hajolva nyújtom neki a kezem, hogy segítsek neki felállni, mikor léptek zaja üti meg a fülem, s egy fiatal férfi jelenik meg a folyosón, zihálva.
- Anya!... - ahogy ránk pillant, először neki is kikerekednek a szemei, majd egy szemvillanás múlva megindul, és lendületes mozdulattal lök arrébb, hogy védelmezze az asszonyt. Fájdalmasan nyekkenek a falon, és még a lélegzetem is bennszakad egy pillanatra.
- Ne merészelj egy újjal se az anyámhoz érni! - néz rám ellenségesen. Én meg csak tátogok, mint a hal, még mindig.
- Fejezd be, csak segíteni akart felállni - torkollja le az asszony felállva, és egy kokit nyomva a fejére. Hamarosan azonban mindkettőjük figyelme rám szegeződik, ahogy köhögni kezdek, az inger váratlanul jött, így nem is tudtam kontrollálni, s szégyen szemre, fiókákat megszégyenítő illetlenséggel sikerült a folyosó közepére "okádnom" egy kisebb fekete tűzpamacsot. Kezem azonnal ajkaimra tapad megrémülve, főleg, hogy a fapadló azonnal enged a lángok emésztő vágyának és kigyullad. A káosz rövid úton szabadul el, amelyhez két újabb alak is csatlakozik, az egyikük egy korosabb férfi, a másik pedig As-chan.
Nem állítom, hogy könnyen, de sikerült eloltani a tüzet, és azt hiszem, elkönyvelhetem, hogy életem legkellemetlenebb perceit éltem át, miközben próbáltam megmagyarázni, és valamelyst elnyerni a szemrehányó pillantások bocsánatát. Annyira reménytelen vagyok...
Az udvaron ücsörögtem, a füvön, hogy lehetőleg ne okozzak több galibát. A fejem zúg, a mellkasom ég, a torkom meg kapar a lerakódott füsttől. As-chan jelenik meg mellettem, s egy vékonyabb plédet terít a hátamra.
- Annyira sajnálom, nem akartam így leírni magam a családod előtt - szólalok meg egész letörten, mint a bili füle. Ha kutya lennék, most lekonyulna a fülem, és még a farkam is magam alá húzva néznék nagy, bánatos szemekkel. Nekik az bejön, nekem sosem. - Eleve nem kedveltek, és most ez. Nem akartam gondot okozni - hát, ha tudtam volna, hogy az alapvető ellenszenv mi miatt van! Mert eddig nem realizáltam, hogy nem a megszokott környezetemben vagyok. Számomra valahogy az tűnt egyértelműnek, hogy As-chan szülei is abban a korban élnek,mint én, meg aztán nekem ez az idős dolog magas volt, eszembe sem jutna egyébként sem. Csak egy kis biztonságot, és halvány szeretetet keresendő dőlök a mellém telepedő lány vállára. Szeretem az illatát, olyan megnyugtató.
|
| ef-chan | 2010. 08. 27. 15:50:20 | #7277 |
Karakter: Ryu Kaen
Megjegyzés: (Asynchronumnak)
Egy pillanatig csak néz rám, azt hittem, meghátrál, de végül csak nekiindul, igaz nem volt könnyű menete még így sem, de végül megkapaszkodik a szarvamban.
~Kapaszkodj jó erősen!~ figyelmeztetem, azzal mozgásba lendülök. Sok ezer izomrost feszül meg, ahogy kitárom szárnyaim, és egy csapással máris könnyedén emelem magunk a levegőbe. Hogy azonnal csapjak még többet, mert különben le is zuhannék szépen. A tagjaimnak és az agyamnak is szoknia kell ezt a fajta mozgást, olyan rég voltam ebben a formámban, hogy el is "felejtettem", hogyan is kell. Persze nem szó szerint, csak furcsa, de egyben felüdítő is volt ez a fajta mozgás.
Útitársam is élvezheti a mókát, érzem a szívdobbanása szaporaságából, s abból a belőle áradó izgatott felszabadultságból, amit még az emberi alakomban is megéreznék, de ebben a formában még fogékonyabb és érzékenyebb vagyok rá. Így hát nagyot szippantok én is a levegőből, és direkt színesítem a műsort. Ahogy meglátok egy csordát, alacsonyabbra szállok, s az állatok riadtan rebbennek szét, majd a fák zöldjét lovaglom meg árnyékommal, hogy végül a sziklán felfelé egy könnyed félcsavar figurával zárjam a sort, mielőtt landolnék. Fülemben még ott csilingel a nevetése, mosolyogva hajtom le ismét a fejem, hogy lehuppanhasson rólam, én pedig visszaalakulhassak. Csak most tűnik fel, hogy kiengedte a haját, amely szemet gyönyörködtetően omlik a vállaira, de alig hagy időt gyönyörködni benne, már elő is kerülnek a hajtűk, és kezdi ismét megzabolázni őket. A naiv kérdés mindenféle zavar nélkül tör elő belőlem.
- Miért fogod fel?
- Nem tudom - feleli, miközben folytatja a procedúrát. - Ez a szokás, férfiak előtt nem szokásunk mutogatni a hajunkat. Ez olyan, mint a keleti népeknél az, hogy a lábukat nem mutogatják, máshol a hasukat, megint máshol a melleiket takargatják a nők.
- Áhá, értem! - érdekesek ezek a szokások, nagyon szeretem őket, bár sokszor nem értem a funkcióikat, de ettől lesz mindenki annyira érdekes. De nem is terhelem tovább az agysejtjeim, inkább a víz felé veszem az irányt. Míg As-chan ellenőrzi a vizet, én le is dobom a köpenyemet. S nem törődve semmivel, már vetődöm is a vízbe nagy fröccsenős bombát nyomva. Élvezem, ahogy hirtelen ölel körbe a kellemesen hűs víz, s lemossa rólam eddigi utam "porát". Számomra ez egyfajta lelki megtisztulás is, na nem mintha agyon nyomnának a gondok, de mégis, valahogy imádom ezt az érzést, kényezteti a lelkem. Főleg, ahogy felbukkanok, és az apró cseppek végiggurulnak ritkán fedetlen mellkasomon. A parton várakozó látvány azonban feledteti ezeket az apró gyönyöröket, s valami egészen mást rajzol a szívembe mélyen. Hogy megszabadult ruháitól, s csak pár jelentéktelen ruhadarab fedte testét, feltárult sudár alakja, s egyszerűen nem bírtam levenni róla a tekintetemet. Annyira más volt mindentől, amit eddig láttam - talán mert még sosem láttam ennyire nekivetkőzött nőnemű egyedet, vagy egyszerűen csak csodálatosan fehér volt a bőre, nem tudom igazán.
- Ne nézz! - fröcsköl a képembe, s ez magamhoz térít. Nevetve "támadok" vissza pajkos kisgyermekként. Igaz, olyan messze még nem állok tőle sárkányidőszámítás szerint. Na de normál esetben már jóval többet éltem a legtöbb lénynél. Talán ezért is óvtam még inkább magamban ezt a kis naiv fényt. Meg akartam őrizni azon képességem, hogy előítélet nélkül rácsodálkozhassak a világra, hogy elbűvöljön önnön szépsége, s ne a hasznot keressem csak érzéki varázsában, hogy képes legyek félelem nélkül szembenézni a jövővel, s feltétel nélkül tudjak bízni, hinni, remélni és szeretni. Tudom, emiatt tudok mosolyogni, élni felhőtlen boldogsággal, s emiatt vagyok képes most vele nevetni, miközben vadul csapkodom a vizet, s élvezem a rám hulló virgonc vízcseppeket.
Kimelegedve, enyhén lihegve mosolygok rá, ahogy véget vet a játéknak.
- Éhes vagyok - jelenti ki, majd már a partról pillant hátra rám. - Fordulj el!
- Hm? - kérdezek vissza, nem tudtam mire vélni, mit szándékozik most tenni.
- Fordulj már el! - szól rám erélyesebben, mire pár "Hai" kíséretében megfordultam. Gondolataim azonnal elkalandoztak. Annyira törékeny, annyira hamar fárad és lesz éhes. Bár lehet, hoyg csak én vagyok túl lassú, az anyagcserém, egész lényem, életvitelem. Ő rövidebb időkeretek közé van szorítva, mint én, ez az alakom egyébként is energiaspóroló, nincs szükségem akkora belső hőre, mint három tonnás óriásként. Azért néha nem bánnám, ha nekem sem lenne annyi időm. Talán képes lennék vakmerőbb dolgokra és sokkal elszántabb lehetnék, mert szorítana a homokórában egyre pergő homok.
Persze meghalhatok én is akár már holnap vagy a következő percben, de ez nem elég, ahogy nem elég az embereknek sem, hogy merjenek élni és álmodni.
- van a közelben egy kisebb település, elfogadható... - kezdenék bele, ahogy végez, de az érzés hirtelen fog el, s belém fojtja a szót.
Azelőtt ölelem magamhoz, befedve köpenyemmel, hogy a forró és erőteljes léghullám tekintélyeset taszítana rajtunk. Érzem, ahogy a légzése egy pillanatra elnehezül a perzselő, kénköves levegőtől, hogy aztán átrohanjon rajtunk az egész mint valami lidérces álom. A köpeny egész átmelegedett, pedig tűz- és hőálló...
Csuklyám alól kipillantva szinte a szemembe mar a hatalmas fekete tűz- és füstoszlop. Azok a fekete lángok!...
- Maradj itt! - nézek rá komolyan köpenyem rá terítve, szememből kiolvashatja, pontosan tudom, mi folyhat ott, az erdő túloldalán. De nem magyarázkodom, csak nekiiramodom, egyenesen a tűz felé véve az irányt. Mert a fekete láng elárulta. Csak a mi klánunkra jellemző ez a szín. De hiába tudtam, hogy olyan, mint én, nem értettem, itt keres itt, ilyen távol a Fészektől és a vadászterületektől.
Nem kellett sokat rohannom a lejtőn lefelé, hogy kiérjek az erdőből. Még élénken élt bennem a kis falucska képe, amely kedélyesen mosolyog a hegyoldalról, a fogadóra, amit apjával Ämetïste vezetett vakon is boldog mosolyával.
A látvány most szívfacsaró volt. Fekete lángok kékes fénye festett mindet félelmetesre, sikoltás, sírás hangja kélt a füstös félhomályból, de a legtöbb test immáron örök némaságot fogadva nézett az égre üveges tekintettel.
Követtem halott szemük fényének vonalát, némán üvöltve hosszas "Miért?"-et, hogy aztán megpillanthassam őt.
- Apa? - szaladt ki a számon, mire felém pillant. Sötéten csillogó, jégkék szemei dühösen húzódnak összébb. De nem méltat még csak válaszra sem, neki nem vagyok több, mint azok, akiket épp halomra öldököl. Korcs, torzult élőlény, "ember".
- Mit keresel itt? Mit ártottak neked ezek a szerencsétlen emberek? - ordítok rá. Hát nem elég a pusztítás, amit a Fészek környékén végeznek nap mint nap?
"Semmi közöd hozzá, pondró!" - visszhangzik a fejemben, majd a következő pillanatban hatalmasra tátja a száját, és már dől is elő belőle a következő adag tűz, amellyel egyenesen engem vett célba. Nem volt más választásom, magam elé emeltem két kezem, s annyi lángot gyűjtöttem bele a saját torkomból, amennyire csak képes voltam, ezzel néminemű pajzsot rajzolva magam elé. Közben szemeim felizzottak, ahogy a bőröm pikkelyesedni kezdett. A csapás félkészen talált, így bizony még nekem is piszkosul fájt, s rendesen megsütötte az izmaim, de mire a lángoszlop szétoszlott, immáron én is sárkány alakomban bömböltem hatalmasat rá kitárva a szárnyaim. Nem vagyok számára pálya, ezzel tisztában vagyok, de nem hagyhatom, hogy még több pusztítást vigyen véghez!
- Ryu?! - hallom meg magam mögül a hangját. Hirtelen kapom hátra a fejem, s valóban, Asynchronum bukkant elő a fák közül, feketéslilás köpenyemben. Ő kihasználja ideiglenes figyelmetlenségem, s hatlamasat mar belém karmaival, csak úgy csattanok a földön felmorranva fájdalmasan. Alig tudom megfékezni következő csapását, amely egyenesen a nyakam és a mellkasom találkozásánál levő lágy részeket célozza. Csak azzal tudom eltántorítani, hogy kisebb lángcsóvát köhögök fel. Az íze még mindig borzasztó, és azt hiszem, leégettem a nyelvem...
"Menekülj, és vigyél biztonságos helyre mindenkit, akit csak tudsz" villantottam még rá egy fél pillantást sötétvörös lélekgömbjeimmel, majd szembenéztem kegyetlen szülőmmel, aki már rég nem gondol rám fiaként, és ezt egyértelműsítette azzal is, hogy nem rest megölni. Mert én csak egy szégyenfolt vagyok a nevén...
A két hatalmas test, az övé és az enyém, félelmetes lendülettel és hévvel rontott egymásnak, hátrányomra vált, hogy míg ő nyugodt szívvel kapcsolt berserker üzemmódba, nem nézve se Istent se embert, nekem nem csak magamat, de a még élőket is védenem kellett. Különösen, hogy As-chan is közöttük lehet, mert csak az illatát érzem, őt magát nem hogy szem elől tévesztettem, de időm sincs, hogy akár csak egy fél pillantást is vethessek rá. Apa nem volt sosem könyörületes ellenfél, még akkor sem, mikor csak edzeni próbált, a közösen eltöltött időnek köszönhetem azt, hogy még egyáltalán életben vagyok, és nem tépte már le a fejem tőből. De még így is óvatlannak bizonyultam, éles karmai mély nyomot szántanak kemény páncélpikkelyeimbe, s a vér felserken. Köhögve hátrálok meg, s ő nevetve mar bele a nyakamba, megragadva a fejem. Érzem a nyomást, hogy mindjárt szétroppan a fejem, mikor a távolból felhangzik a hívó jel. Ez az uralkodó. Apám felemeli a fejét, megemelve engem is, majd a földre köp megvetően horkantva, majd felszáll, hogy engedelmeskedhessen a hívó szónak. Azért még nem sajnálja nekem odavetni: "Ne állj az utamba, mert legközelebb biztosan meghalsz!"
Remegő testtel zuhanok össze, s alakulok vissza emberi formába. A testem csupa vér, és súlyos seb tátong a mellkasomon, és a tarkóm is csúnyán roncsolódott.
- Ryu? - hallom meg a hangját. Sokat változott, de az alapzöngéje még mindig ugyanolyan.
- Ämetïste? - suttogom halkan, ahogy fölém hajol. Haja megfakult, őszes lett, arca csupa ránc, de a szeme mit sem változott, bár üresen fénylik, még mindig ugyanolyan meleg, mint volt azelőtt. - Nem esett bajod? - kérdezem lágyan, mire csak végigsimít az arcomon.
- Hogy lehet, hogy még mindig ilyen fiatal vagy, mintha az idő nem hagyna nyomot rajtad... - kérdezi, mire a szívem egy cseppet elszorul. Sosem mondtam meg neki.
- Ryu! - Asynchronum hangja zendül fel, de hallatszik, hogy megtorpan, ahogy az engem tartó idős nőt szemléli. Vagy a sebeim dermesztették meg?
- Jól vagyok - próbálok ülésbe tollászkodni, de a puha és fiatal kezek visszanyomnak a földre.
|
| ef-chan | 2010. 08. 03. 00:04:19 | #6520 |
Karakter: Ryu Kaen
Megjegyzés: (Asynchronumnak)
- Hát, csak pihenni szerettem volna - feleli lemondóan. Hát ezen terveit egyenlőre sikerült jól keresztbe húznom. - Tudod... - folytatja, bár az arca elkomorul. - éppen egy akasztásról jöttem ide. Egy időjáró akasztásáról. Törvényt szegett, nem is egyet. Ezért az életével kellett fizetnie.
A dolog teljesen letaglóz, egy ideig keresem a hangom, miközben követem. Csak mert törvényt szegett? Nem lehetett volna inkább valahogy börtönbe zárni inkább? Miért kellett megölni? Rá is ez vár, csak mert nekem beszélt a dologról?
- Akasztás...? - jön ki végre némi hang a torkomon, de még mindig nem tudtam megemészteni a hallottakat. Vérengző lények fajából származom, számomra a gyilkolás azonban elképzelhetetlen és hatalmas bűn. Sosem tudtam vele kibékülni. Sosem.
- Igen - bólint. - És a fontosabb kérdésekre válaszolva - utal vissza korábbi kérdésáradatomra. - Belőlünk csak egy van az idő minden síkján. Nem tudom magam meglátogatni. Csak a rokonaim, de azoknak nem sok értelme van, mert ők is időjárók. Nem okozhatok paradoxont és apró eltéréseket se tehetek. Mi csak megfigyelők vagyunk a világban... Tulajdonképpen azt sem tudom, miért létezünk. Bár... nekünk is vannak legendáink egy ősi csatáról. Ami majdnem elpusztította az életet a földön. És annak megelőzésére kellettünk. Annyira... fura - pillant rám, és meg tudom érteni az érzéseit. Bár nehéz elképzelnem ezt az egészet, így még csak a helyébe sem képzelhetem magam, de ahogy beszél róla, a hangja apró rezgései, az arc, amelyet mellékel hozzá, minden gesztusa arról árulkodik, hogy az az élet, amit élnie kell, nem elégíti ki kellőképp, valami hiányzik ahhoz, hogy boldognak érezhesse magát, és azt hiszem, ez egy társ, aki megérti. Hát, azt nem ígérhetem, hogy megértem, de nagyon fogok igyekezni. Első lépésként udvariasan visszakérdezek, hogy érezze, figyelek, és valóban érdekelnek a gondolatai.
- Mi?
Mosolyog, bár nem tudom, min, de ez jó, sokkal jobban illik hozzá a mosoly, mint a komor ábrázat, amelyet az előbb öltött magára.
- Hogy erről beszélek valakivel. És am... nem bízhatunk senkiben, ezért nem barátkozhatunk... meg hát, vérvonal tartás... stb.- ááá, megőrülök, egy kukkot sem értek! Hogy jön a titoktartáshoz meg a barátkozáshoz és annak tilalmához a vérvonal? Főleg annak megtartása? - Még az is lehet... - harapja el ráadásul a mondat végét, pedig engem majd megöl a kíváncsiság, hogy most voltaképpen miről is próbál beszélni. Talán azért ilyen nehéz megértenem, mert annyira burkolt, és annyira szaggatott a mondanivalója. Hozzászokott már ahhoz, hogy csak magával beszélget igazán, hogy a gondolatait megtartja magának, ezért csak félig közli, félig megtartja magának, és észre sem veszi. Igen, ez lehet a dolog nyitja. Zseni vagyok! Ezen könnyen lehet segíteni. Ha kérdezek, feltűnik neki, hogy a felét nem is mondta el. Nyuhuhuhúú, kifaggatom, csak győzzön beszélni
- Mi lehet? Mi? Mondjad már! - na jó, lehet, hogy ennyire nem kellene nyomulni...
- Hát, még az is meglehet, hogy téged is el tudlak vinni az időben - pillant rá, nekem meg elkerekednek a szemeim.
- Tényleg? - lepődök meg, de nyoma sincs annak, hogy viccelődne, így ismét begőzöl az agyam. - És kipróbáljuk? Mikor? Hol? Milyen érzés utazni az időben? - a keze egyértelmű parancsként tapad a számra, így még morranok párat, majd teljesen elcsöndesedem, főleg, hogy szavakban is alátámasztja gesztusát.
- Ne... Egyszerre csak egy kérdés - bólintok, hogy vettem az adást. Ő közben tovább folytatja a fejtágításom. - És majd kipróbáljuk. Hogy hol és mikor, azt nem tudom. Ha úgy adódik. És nem érzel semmit. Talán egy kis szellőt. Látod, ahogy megváltoznak körülötted a dolgok, mint egy gyorsított felvételen - huppan le ismét a fűbe, pedig alig haladtunk néhány métert. Viselkedésünk alapján én tűnnék szeszélyesnek, de ő sem sokkal különb.
Ahogy nézem, és ismét csak emésztem a hallottakat, eszembe ötlik valami. Lehajolok hozzá, hogy az arcunk egy vonalban lehessen. Kezeimmel megtámaszkodom a térdeimen, hogy ne essek el, valljuk be, imádok ember alakban menni, de azért nem minden megy úgy, mint az igazi emberszabásúaknak.
- Az előbb említetted, hogy pihenni szeretnél. A lehető legjobb "emberrel" futottál össze, ismerek egy kellemes melegvizű fürdőt nem olyan messze. A táj festői, a víz egyszerűen csodálatos, a környék nyugis és egyszerűen megközelíthető. Kell ennél több egy megfáradt utazónak, hogy kikapcsolódjon? - harminckettes reklámarc.
- Hát... végül is úgysem volt konkrét tervem... - tétovázik egy pillanatra, de nálam a talán már határozott igen.
* * *
Már négy hosszú órája meneteltünk, én vígan fütyörésztem, de az ő lelkesedése kezdett alábbhagyni.
- Mégis, milyen messze van ez a hely? - kérdezi meg végül, mire széttárom a karjaim, megvonva a vállam.
- Pontosan nem tudom, még sosem mértem, de ha elnézel északnak, ott a táolban már láthatod, annak a hegynek a tetején van - mutatok előre. A hegy a messzi távolban mered az ég felé, és bár messze van, már innen látszik, igen meredek és sziklás az oldala, nem egy leányálom a tetejére jutni.
- Ez neked közeli és könnyen megközelíthető?! - fakad ki Asynchronum.
- Hát, ha átalakultam volna az eredeti formámba, akkor fél óra alatt odaérhettem volna, de te nem tudtál volna követni. Nem gondoltam volna, hogy emberi alakban ilyen hosszadalmas lesz - nézek rá teljesen ártatlanul osztva meg ezen részinformációt.
- Én megfojtalak! - sóhajt fel lemondóan, mire elvörösödöm, és félrefordulok.
- Tudom, hogy nem szándékos, de ne mondj, ilyen zavarba ejtő dolgokat... - mormogom.
- Zavarba ejtő dolgokat? Épp csak képletesen eltennélek láb alól! - kezd kellemetlenné válni, hogy elbeszélünk egymás mellett. Fránya "kulturális" különbségek.
Nagyot sóhajtok, majd erőt veszek magamon.
- Ezt bizonyára nehéz megérteni, de a sárkányok alapvetően erőszakos teremtmények.
Ahogy felvonja a szemöldökét, szinte kiver a víz, és magyarázkodni kezdek: - Tudom, tudom, én abszolút kakukktojás vagyok, azért is utáltak ki a fészekből... de az előbbiekhez visszakanyarodva - fordulok el ismét, és igyekszem megválogatni a szavaim. - Erőszakos természetünkből fakad, hogy az udvarlási szokásaink is agresszívek. És hát... amikor ilyesmiket mondasz, hogy megfojtalak, felemésztelek tüzes lángjaimmal, hát hogy is mondjam... ez egyfajta konkrét felkérés "keringőre". Nem tehetek róla, érzékenyen érint...
- Akkor hogy fejezitek ki, hogy dühösek vagytok a másikra? - érdeklődik nagy komolyan, szemeiben valódi kíváncsiság fénye gyúl. A kérdés és az érdeklődés tüze egy egész rövid pillanatig ledöbbent, senkit nem szokott érdekelni, hogy milyenek a sárkányok, mert azt hiszi, a legendákból eleget tudnak rólunk, így enyhén váratlanul ért az, hogy őt valóban érdeklik a szokásaink.
- Ha dühösek vagyunk, akkor normál esetben szimplán nekimegyünk a másiknak, ha az illető nem sárkány, akkor nagy valószínűséggel a gyomrunkban végzi. Nem valami pozitív kép, igaz? - hajtom le a fejem. Bár kedvesebb történeteket is mesélhetnék, de ezek a sztorik csak nekem szívmelengetők, s bár elítélem az erőszakot más fajokkal szemben, néha hiányoznak ezek a megszokott, egyértelmű és világos gesztusok, amelyekkel mi, sárkányok élünk.
- Ez esetben - fordul felém. - Ez a tiéd, amiért csak most szólsz! - jelenti ki és egy ártatlan mosoly kíséretében nemes egyszerűséggel kupán vág.
- Aucs! - kapok a fejemhez majd rátekintek, de ahogy már-már provokálóan állja a tekintetem, elnevetem magam. - Túl gyorsan tanulsz, jobb lesz odafigyelnem, mit mondok.
* * *
Végül, miután leharcoltuk a dolgokat, úgy határoztunk, nincs más hátra, mint előre, azaz kipróbálja a "sárkányoglást". (Hivatalos elnevezés híján én ezt a nevet adtam neki, bár a fészekben senkinek sem tetszett...)
- Rendben, akkor kezdem! - figyelmeztettem még utoljára, majd lehunytam a szemem, és koncentrálni kezdtem, először a "fejdíszem" alakult át, majd a bőröm pikkelyesedni kezdett, végül az utolsó fázisban növekedni és alakulni kezdtem, hogy aztán tíz méteres, három tonnás izomkolosszusként pillanthassak le rá. Innentől kezdve a normális beszéd képességét elvesztettem, csak telepátiával voltam képes kommunikálni. Lassan, hogy nehogy megijesszem, lehajoltam, majd, hogy könnyebben felkapaszkodhasson, lefeküdtem, az orrom alig egy méterre téve a földre tőle.
"Kapaszkodj fel rám a fejemen keresztül, úgy a legkönnyebb" visszhangzanak szavaim a fejében.
|
| ef-chan | 2010. 06. 06. 23:35:30 | #5318 |
Karakter: Ryu Kaen (Asynchronumnak)
- Bolond vagy, ha velem tartasz - jelenti ki, és mintha csak annyit közölt volna, hogy szép az idő, falatozni kezd. Csoda, ha elfintorodtam, és reflexből visszakérdeztem duzzogva? - Ugyan miért?
A válasz már nem jön ennyire gyorsan, ami egy csöppet lehűt. A mondanivaló ráadásul annyira érett, mintha ő élt volna már évszázadokat, és én lennék kis fióka, aki épp csak kikelt a tojásból... Elszomorít, de megértem az aggályait, mégis... az én dolgom, a saját magánügyem, hogy eldöntsem, akarom-e megöregedni látni, hogy felvállalom-e a veszteséget, amit majd elvesztése jelent egy igazi barátság után! De ahelyett, hogy meggyőzném, keserűségemnek adok hangot. Ez is csak faji berögződés, a sárkányok elég makacsok ahhoz, hogy észérvekkel ne lehessen őket meggyőzni, a szívre kell hatni. - Akkor ennyi? Kész? Elveszed a maradék becsületemet, és kidobsz? - kezdek bele pszichológiai hadviselésembe.
- Sajnálom! - feleli, és olyan gyorsan pattan fel és tűnik el a szemeim elől, hogy még reagálni sincs időm, máris csapódik az ajtó, de nem a szobánké, hanem a lenti bejárati... A francba!
Én is felpattanok, és otthagyva csapot, papot, de még az ordibáló fogadóst is, rohantam Asynchronum után. Akárhogy nézem is, ő volt eddig az első, aki segített nekem, az első, aki nem rettent meg attól, ami vagyok, és ő volt az első, aki nem kategorikusan utasította el a barátságom, hanem holmi, számára bizonyára fontos érzelmi indíttatású érvek miatt. Hülye vagyok, ha ettől szinte szárnyra tudnék kapni a boldogságtól? Hülye vagyok, hogy meg vagyok róla győződve, hogy ha erősen próbálkozom, megszelidíthetem? Hogy ha nem adom fel, elfogad majd?
A levegőbe szimatolva még érzem az illatát, könnyedén követem tehát az erdőbe, s valóban, hamarosan felbukkan előttem karcsú alakja, amely még nagyobb sebességre ösztönzött. Már nem kellett attól tartanom, hogy lelepleződöm, amiért ilyen hihetetlen sebességet produkálok, csak hajtott a vágy, hogy tartozhassak valakihez, hogy legyen végre valakim, akihez fordulhatok, ha bánt valami, vagy ha valami miatt épp kicsattanok a boldogságtól, aki együtt nevethet velem, és megvigasztalhatjuk egymást a bajban.
Hátulról karolom át, megállásra késztetve, majd hozzám képest puritán tömörséggel közlöm a legfontosabbat: - Megéri! - tényleg megéri, mert nem érv az, hogy nekem nagyobb az esélyem a hosszú életre. A sors épp olyan kiszámíthatatlan egy sárkány számára, mint bármelyik másik lény számára. Miért borítékolja mindenki, hogy biztosan ő halna meg előbb, nem én? Pont ugyanolyan könnyen veszthetem én is az életem, mint bárki más! - Megéri, érted? Nem fogok összeomlani, mert azoknak az időknek a boldog emlékei lesznek majd bennem! - szorításom enyhül, ahogy az ellenállása is. Lassan fordítom magam felé, és őszinte, nyílt tekintettel pillantok szemeibe: - Ne menj el!
Lehajtja a fejét, amit nem veszek túl jó jelnek, így betársulok a föld merev bámulásába.
- Félek, hogy bántanának téged - hangja halk, alig értem, mintha csak a szél susogna a fák között.
- Kik? - kérdezek vissza sután. Egy pillanatra komoly kétségeim támadtak afelől, hogy még mindig nálam van az értelem ama bizonyos fonala, amely egy értelmes társalgás elmaradhatatlan kelléke.
- Emberek közt nem! - jelenti ki határozottan, és ezzel végképp beviszi az összezavaró csapást. Már épp hangot is adnék tanácstalanságomnak, mikor ismét megindul. Most gyorsabban kapcsoltam, és követtem, de az is igaz, nem akart lerázni. Végül már mélyebben benn az erdőben ismét megáll, és egy fa tövébe telepszik törökülésben. Bizonytalanul telepedek mellé, és nagy erőfeszítések árán sikerül csöndben kivárnom, míg megszólal, és nem rögtön elárasztanom kérdéseim tömkelegével, ahogy mindenkit szoktam.
- Hallottál már az időjárókról? - szegezi nekem a kérdést, ahogy képes megszólalni. Meghőkölök, de pörgetni kezdem az agyam, míg a megfelelő "szócikkhez" nem érek. Igen, olvastam valamiféle legendát, amelyben olyanokról esett szó, akik képesek idődimenziókon keresztül utazni, és szemlélik a különböző korok eseményeit, örök kívülállók, akiket különböző célok vezérelnek, és szigorú szabályok korlátozzák minden lépésük, nehogy összezavarják az idő fonatát, de az csak mese.
- Csak legendákat - felelem hát összeráncolva a homlokom, nagyon erősen koncentrálva, hogy mindent, ami majd elhangzik, megérthessek.
- Nem legenda. Én egy vagyok közülük - ehh? Diszkréten oszthatok nullával, vagy itt kell felnevetni, hogy jó vicc volt, édes vagy? - Habár leplezzük magunkat és próbálunk visszavonultan élni, hogy senki ne tudjon rólunk és senki ne tudjon minket felhasználni a jövő vagy a múlt megváltoztatására, attól még itt vagyunk és itt élünk a világ minden táján. - nem, azt hiszem, nem itt kell nevetni, így marad az osztok nullával és a megpróbálom feldolgozni opció...
- Gomene, sárkényként kicsit nehéz a felfogásom... - vágok idétlen vigyort, majd ismét jön a gyermeki izgatottság, a nagy csillogó szemek, és a rémisztően sok kérdés. - Akkor te képes vagy az időben utazni?... vagy minek hívják... És ez miért akadályoz meg abban, hogy megismerj bárkit is, hiszen nincs a homlokodra írva, és ha nem tudja, akkor csak szimpla embernek néz, és ha esetleg eltűnsz, simán mondhatod, hogy elutaztál, és még csak hazudnod sem kellene? Az egymást követő korokban meg akár lehetnél saját magad leszármazottja is, nem? - és ekkor beindult a fantáziám. - Húú, akkor tulajdonképp meg tudnád nézni minden barátod múltját? láthatnád például, ahogy kikelek a tojásból? - mutatok magamra, és rémülten összehúzom a szemöldököm. - Kami-sama az égben, az tiszta ciki, tök bénán néztem ki kicsiként! - ekkor már felálltam, és hadonászva járkáltam fel-alá, olyan jól elvoltam magammal, hogy a lány ha akart volna sem lett volna képes leállítani. - Nem nehéz végignézni rossz dolgokat, és tudni, hogy nem változtathatod meg őket annak ellenére, hogy tudod, mi lesz a következménye? Bár semmi nem borítékolja, hogy ha belenyúlsz, jó irányba változnának az események... De mégis, még apóságokon sem változtathatsz? Tényleg, mi van, ha valamidet, ami nem illik a korba, véletlenül elhagyod, és az megváltoztatja az egész világ fejlődését, mondjuk az ókorban felejtesz egy középkori iránytűt? De bolond vagyok, hiszen vissza tudsz menni, és összeszedni, mielőtt bajba kerülhetnél miatta... Húú, és találkozhatsz korábbi önmagaddal is? Okozhatsz paradoxont? Adhatsz magadnak tanácsot? Például, hogy nyugodj bele a próbálkozásomba, és légy a barátom, úgysem menekülhetsz előlem? - fordulok mosolyogva és magamra mutatva ismét felé,amikor egy hatalmas kokit kapok a fejemre, még a könnyeim is kicsordulnak bele.
- Rosszabb vagy, mint egy falka kölyök! - néz rám rosszallóan.
- Annyira sajnálom, azt hiszem elgőzöltem - hunyászkodok meg képletesen behúzva fülem, farkam. Aztán eszembe jut egy fontos dolog.
- Akkor ezek szerint megpróbáljuk?... - mikor kérdőn néz rám, konkretizálom. - A barátságot.
Nagy sóhajjal aprót bólint, mire fülig ér a szám azonnal.
- Akkor ezt meg kell pecsételni!
- Megpecsételni? - néz rám gyanakodva, de én csak mosolyogva bólintok.
- Aham. Sárkányszokás - jelentem ki, majd elé lépve nagy komolyan az ajkának nyomom a sajátom. Érzem, ahogy összerándul a teste, majd ahogy elválnak ajkaink, egy hatalmas pofont kapok, egyenesen az arcomra.
- Mit képzelsz? - ordít rám, mire csak pislogok elveszetten.
- De hiszen mondtam... - motyogom az arcomra szorítva a kezem. - Megpecsételtem a barátságot...
- Te perverz idióta, hiszen lesmároltál!
A szóra elvörösödöm, majd hevesen tiltakozni kezdek védekezőn emelve magam elé szabad kezem - Dehogy is, olyan piomaszságot nem merészeltem volna, különben is, direkt figyeltem, hogy az orrunk ne érjen össze!
- Az orrunk?! - akad fenn a lány dühkitörése közben.
- Aham - bólogatok.
- Hogy jön ide az orrunk? - néz rám még mindig tüzet okádó szemekkel.
- Hát, a smároláshoz jön... már ha a smárolás alatt a csókra gondolsz... mert már nem vagyok benne biztos, hogy a két fogalom ugyanaz... - hebegek-habogok.
- Nem mondod, hogy a sárkányok az orrukon keresztül csókolóznak? - néz rám hitetlenkedve.
- Nem az orrukon keresztül, az orruk összedörzsölésével - vörösödöm még jobban, nem vagyok hozzászokva, hogy fajom nemi életéről fecsegjek. - Tudod, nem egyszerű, mert... hát szóval a sárkányok úgy udvarolnak... hogy megpróbálják... széttépni egymást... ha elég ügyes vagy, és leleményes... akkor a párod orra közelébe juthatsz... és ha összedörzsölöd az orrod vele... akkor emberi fogalmakkal élve, örök hűséget fogadtok egymásnak - a végére már csak motyogok, de ő hangosan felnevet.
- Fura szerzetek vagytok - jelenti ki, majd mintegy hozzáfűzi. - Nálunk a csók azt jelenti, hogy összeérintjük az ajkainkat, és a nyelvünk táncot jár a másikéval. De tény, nálunk nem jelent örök elköteleződést, legalább is nem feltétlenül.
- Ehh - sápadok el. - hogy ti milyen gusztustalanok tudtok lenni! Egymás szájában kotorászni a másik nyelvével... fúj! - fintorgom, mire ismét kinevetnek. - Most mi olyan vicces? - kezdek én duzzogni, de csak legyint.
- Semmi, semmi. Gyere, ideje visszamennünk - mutat a falu felé, mire ismét csak megjelenik egy mangacsepp a homlokomon.
- Izé... nem túl jó ötlet...
- Miért? - néz rám már megint azzal az édesen értetlen tekintettel.
- Hát, szóval... miközben utánad rohantam... ledózeroltam a fogadóst, aki azt ordibálta utánam, hogy be ne merjük tenni még egyszer oda a lábunkat... A végét nem tűri a nyomdafesték - vigyorgok kevésbé őszintén és még kevésbé meggyőzően. - Szóval, mikor idelátogattál, mi is volt a terved? Én abszolút szabad lettem, így vevő vagyok bármire.
Légyszi, ne robbanj fel, légyszi!
|
| ef-chan | 2010. 05. 30. 00:22:45 | #5224 |
Karakter: Ryu Kaen (Asynchronum-nak)
- Ma mindenki kinyíratja magát? - mérgelődik, és én csak még nagyobb zavarba esem. Mindenki? Kinyíratja magát? Dehogy akartam megöletni magam, csak a münyi miatt volt az egész. Na jó, én is felelőtlen voltam, de sosem voltam híres arról, hogy előrelátóan tervezek. Ahhoz ismerni kellene a fajokat, minden rezdülésüket, hogy az ember kiszámíthassa, mire hogyan fognak reagálni, ám én még arra sem voltam képes soha, hogy megértsem, mi mozgatja a saját fajom... Gondolataim keresztülmetszi mérges pillantása, s odavetett jó tanácsa: - Nem hiszem, hogy ebben a faluban kéne töltened az éjszakát, Legközelebb több szerencsét vándor - azzal már meg is fordul és faképnél hagyna, na de ez nem magyarázat, sőt ez semmi. Azok után, hogy megmentett, a legkevesebb, hogy ezt viszonzom valamivel, köt a sárkánybecsület. Még ha elcseszett példány is vagyok, önérzetem nekem is akad!
- Héhé! - ragadom meg, magam felé fordítva ismét. Ugyan kicsit talán erősebbre sikeredett, most túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy ezzel foglalkozzam. Különben sem visított, akkor annyira mégsem lehettem durva. Bocsánatkérés és minden egyéb helyett hát egy halom kérdéssel árasztom el, amik valóban érdekelnek. Kiféle és miféle lehet? Miért segített igazából? S halvány reményként egy kis hang belül még azt a kérdést is feltette volna: lesz-e a barátom? Barátja egy "vérengző", "vad" és "barbár" teremtménynek? A valóban feltett kérdéseket azonban igyekeztem visszafogottan megfogalmazni. - Ki vagy te? És miért segítettél? És mi az, hogy most csak úgy itt hagysz? - öhm... na jó, a visszafogottságot hagyjuk, mint jelzőt, mert nem lett jellemzője a kibukó kérdéseimnek. Mosolya azonban megnyugtatott, nem ijesztettem el, hála az égnek.
- Asynchronum vagyok -feleli, én meg csak jegyzetelek gondolatban, vagyis csak jegyzetelnék, mert ez a név.... már gondolatban kitört a nyelvem... Eto... majd csak sikerül kiskipelnem, hogy a nevén kelljen hívnom, míg be nem gyakorlom, ciki lenne, ha közben kitörne a nyelvem.
- És azért segítettem, mert... mindegy. Örülj, hogy segítettem - rendezi le a következő kérdéskört. Már megbocsásson a világ, de ez meg milyen válasz már? Ráadásul ismét nekiindul feltartóztathatatlanul. Igazi izgága egy nőszemély. De nem hagyom magam levakarni, szorgalmas léptekkel követem, és megpróbálok némi kommunikációféleséget beindítani.
- Ryu vagyok - mutatkozom be félig. De legalább az én nevem rövid és könnyen megjegyezhető. - Itt élsz? - teszem fel az első eszembe jutó semlegesebb kérdést.
- Isten ments, ez egy bolondokháza! Én is vándorlok - nevet fel, próbálok vele mosolyogni, de nem igazán értem, mi ebben a vicces, de az egyes lények humora néha olyan furcsa. Egyre inkább meggyőződésem, sokszor csak ők érthetik igazán, más lényeknek ez már magas. A sárkányok meg egyébként sem híresek a humorérzékükről, senki sem hallhat olyan történetet például, hogy a legkisebb legény egy frappáns viccel fektette két vállra a sárkányt, és sikerült elnyernie a királylány kezét és a sárkány barátságát, akivel azóta is ivócimborák.
- Én nem vándorlok! - javítom ki alapvető tévedését. Bár az is igaz, hogy sosem tudok hosszabb ideig megtelepedni, de nem rajtam múlik, hogy nincs már saját fészkem, egyszerűen hosszú távon nem tűrnek meg sehol. Igazán nem az én hibám. - Én egy münyit keresek - teszem hozzá magyarázatul, de a kis "görényre" gondolva mérgesen elfintorodom, jól kiszúrt velem az a galád kis dög.
- Szóval egy münyit... Azért bolygattad fel a kocsmát is, mi? - kuncog rajtam tovább a lány. Kezd idegesíteni, hogy ennyire nem vesz komolyan. Lehet, tényleg elhitte, hogy félkegyelmű vagyok?
- Igen, azért - jelentem ki enyhe durcássággal. - Odabent volt egy, az, amelyiket kerestem. Ellopta a tárcám és már majdnem el is kaptam volna, ha te nem vagy az utamban - közlöm a tényállást.
Asynchronum hirtelen megtorpan, majd nagy hévvel kezd kioktatni. Annyira megilletődtem, hogy még összébb is húztam magam egy kicsit meghunyászkodva. Ez a lány, ha sárkány lenne, biztos sokra vinné a törzsünkben ilyen vérmérséklettel. Köpni-nyelni sem tudok nagyon, így csak csendesen követem, magam sem tudom, miért. Rászorulva épp nem vagyok, hogy pátyolgassanak, de azért meg kell vallanom, jól esik a "kényeztetés" és a társaság. Csöndesen tűröm, hogy bejelentkezzen egy fogadóba, és hogy magával cipeljen a szobába. Még sosem találkoztam ennyire közvetlen személlyel, mégis, pont most mondott csődöt a beszélőkém, egyszerűen ötletem sem volt, mit mondhatnék. Talán túlzottan zavarban voltam, és teljesen elérzékenyített a gesztus, hogy bár nem a hivatalos fészke, mégis magával cipelt. Aztán később már az alkalom sem lett volna megfelelő, mert aludni tért. Nincs mit tenni alapon csatlakoztam, és befoglaltam a másik ágyat. Egy darabig figyeltem a Hold szobába ömlő ezüstös fényét, majd lehunytam a szemem, és nyugalmi állapotba zuhantam. Azt hiszem, a többi lény ezt éber alvásnak nevezné.
Nem sokat pihenhettem, amikor is azonnal felriadtam az apró neszre. Érzékeny szaglásom azonban semmilyen veszélyt nem jelzett, nem is éreztem késztetést arra, hogy tettleg is felébredjek, egészen addig, míg a hűvös éjszakai szellő végig nem csiklandozta az arcom. Szemeim kitárva karcsú alakját pillantom meg, ahogy az ablakon épp kilóg. Úgy tűnt, valami bántja. Akaratlan nesztelenséggel lépek mögé, és együttérzésem jeléül a hátára teszem a kezem gyengéden. Mintha egy egészen kicsit összerezzenne, de ahogy realizálja, csak én vagyok, megnyugszik.
- Nem tudsz aludni? - kérdezem meg a nyilvánvalót. Elég szánalmas tudok lenni... A vigasztalás és a lelkizés sem sárkányspecialitás... Hogy mire vagyunk akkor jók, hát ez egy roppant érdekes kérdés, de fogalmam sincs.
- Nem igazán - feleli elgondolkodva, mintha valami rossz emlék, vagy valami kellemetlen esemény bántaná.
- Rossz lelkiismeret? - pillantok ki a tájra én is, hogy ne kelljen a tekintetünknek összekapcsolódnia, a föld teremtményeinek 99%-a utálja, ha mások szemébe kell nézni, mikor valami kellemetlenről beszélnek, akkor minek erőltetném? A táj egyébként is olyan varázslatosan békés az éjszakai ég alatt szunnyadva.
- Rossz álmok - sóhajt fel, s én egy pillanatra megvizsgálom az arcát akaratlanul is. Álmok. Nem ismerem őket, az én agyam ilyenekre nem képes.
- Te sem vagy mindennapi - váltok hirtelen témát különösebb indíttatás nélkül. - Mármint... Tudom, hogy te nem vagy ember.
Talán nem kellett volna rákérdeznem, pedig már az elejétől fogva piszkálta a "csőröm". Arca nem elég, hogy még mindig sápadt a rossz álom miatt, most még ajkai is keserédes mosolyra húzódnak. Lehet,őt s megkülönböztetik származása miatt? Ő is azért vándorol, mert nem találta a helyét saját közösségében, és azóta sem lelt rá a megfelelő környezetre, ahol letelepedhetne, és megértenék?
- És? - kérdez vissza elég élesen a szemembe fúrva saját íriszeit. - Talán jelent ez ebben a pillanatban valamit is? - Meghatároz valamit?
- Sajnálom - emelem magam elé a kezeim védekezőn, és lesütöm a szemem. - Nem akartalak megbántani, csupán... - csupán mi? - kíváncsiság... - azt hiszem... - Ha udvariatlan voltam, kérlek nézd el nekem, tényleg igyekszem, de a népem sosem volt az az illedelmes fajta, és ahány lény, annyiféle elvárás... - vakarom meg a fejem. - Őszintén szólva új rekordot döntöttem veled: eddigi statisztikai adataim szerint két órát tudok úgy valaki társaságában eltölteni, hogy ne haragítsam magamra. Nem valami jó arány, igaz?
Sután nézek újra rá, de nem tudom eldönteni, hogy mit gondolhat rólam, arca olyan kifejezéstelen, mint egy profi pókerjátékosé. Egy mosollyal próbálkozom, majd úgy döntök, nem kötelezem arra, hogy beszéljen, majd fogok én, az megy, össze-vissza, de megy, asszem.
- A teljes nevem Ryu Kaen. Már ebből is lehet rá következtetni, de a fekete lángsárkányok családjába tartozom, de nem kell megijedni, kifejezetten békés példány vagyok - döntöm oldalra a fejem mosolyogva, olyan hatást keltve, mint egy nagyra nőtt óvodás. - Tudom, hülyén hangzik, de szeretnék megismerni más kultúrákat és rengeteg barátot szerezni, de sajnos nem tülekednek az ajtóm előtt. Manapság nem divat sárkányokkal cimborálni. Tudod, még a végén rád gyújtja a házat, míg alszol, vagy felfal, meg ilyesmi - szemeim tompa fénnyel telnek meg, csupán ez az egy dolog szokta a kedvem szegni, de igyekszem hamar túllépni rajta, úgysem lehet változtatni a dolgokon, így a következő mondatom máris optimistább hangvételben hagyja el ajkaim. - De nem keseredem el, keményen dolgozom azért, hogy lebontsam ezeket a társadalmi előítéleteket, és megvalósítsam az álmom. Menő sárkány leszek - kacsintok a lányra nevetve. - Különben is, még van egy csomó időm, még csak most keltem ki a tojásból - kezdek belemelegedni, és elfeledkezni saját magamról, így csípőre vágom a kezem, és arcomra szinte kirajzolódik a szent küldetéstudat túlzottan ragyogó "fénye". - 351 év olyan kevés, még legalább háromszor-négyszer ennyi vár rám, hacsak nem halok erőszakos halált. De miért is halnék, hiszen kerülöm a konfliktusokat. Simán van esélyem, annyi idő alatt annyi minden megváltozhat, az emberek olyan kevés ideig élnek, és hajlamosak a generációk radikálisan megváltoztatni a nézeteiket, és akkor majd lesz biztos valaki olyan is, aki kimondja, "Hé gyerekek, a sárkányok tök cukik, miért nem barátkoztunk velük eddig?" És akkor ott leszek az első sorban, akit majd alkalmaznak például óvónőként, és egy halom halálian aranyos kis csöppségre vigyázhatok, felnevelve a sárkánykedvelő nemzedékek egész sorát - a végére már szertartásosan felemeltem az egyik kezem a kinti tájra mutatva, és csillogó szemekkel ittam be a falu csendes békéjét.
- Aham - jegyzi meg Asynchronum kétes hangnemben, mire elszégyellem magam.
- Ehehehe... azt hiszem, elragadtattam magam - vigyorgok idiótán.
- Egy cseppet - vág vissza rögtön a lány, de úgy tűnik, talán már egy fokkal jobb kedve van.
- Ilyenkor nyugodtan fejbe kólinthatsz, mi sárkányok elég kemény fejűek vagyunk, kibírjuk - mondom a lehető legkomolyabban, mire elmosolyodik.
- Igyekszem észben tartani. De most, ha megbocsátasz - ül vissza az ágyára, jelezve, hogy inkább pihenne.
- Ohh, persze - ülök én is vissza az ágyamra, és úgy teszek, mintha ismét aludni térnék. De valójában nem tudok már pihenni, túlságosan felébredtem. Hogy ne zavarjam, csak bámulom az ablakon beszűrődő fényt, majd amikor már csak halk és egyenletes szuszogását hallom, egy mély levegőt veszek, hogy lassan fújhassam ki ismét a levegőt.
- Mondd - suttogom csak úgy magamnak bele a szoba sötétjébe, mert tőle úgysem merném megkérdezni. -, lennél az első igazi barátom?
Nem várok választ, nincs miért várni. Hiszen alszik. Azért eljátszok a gondolattal, és fellelkesít. Persze, még most nem mondana igent, hiszen alig ismerjük egymást. De talán, ha kicsit több időt töltünk együtt, akkor sikerülne megszereznem az elismerését és a barátságát. De hogy érhetném el, hogy ne hajtson el a másik irányba?
Kisvártatva magabiztosan mosolyodtam el: a terv ugyan nem volt bonyolult, de teljes mértékben meg voltam róla győződve, nem lehet nemet mondani rá.
* * *
Mivel nem tudtam visszasüllyedni inaktív állapotomba, így reggel korán kikeltem az ágyból, majd átkapcsoltam költségtakarékos üzemmódba. Kisétáltam a fogadóból, majd futásnak eredve tartottam a falu széle felé, ahogy elértem, egy alkalmas helyet keresve átalakultam.
Jó fél óra alatt meg is voltam, sikerült egy kellemesebb adag nyulat levadászni, majd immáron emberi alakban, egy csöpp sárkánytűzzel szépen átsütni. A fogadóba éppen emiatt csak az ablakon lógtam vissza, miután beszereztem egy kis kenyeret - cseréltem egy nyúlra, ahogy a tányérokat és evőeszközöket is.
- Jó reggelt! - köszöntöttem a mocorgásra felébredő lányt. - Hölgyem, az időzítés kiváló, a reggeli tálalva - mosolygok, majd hozzáteszem. - Remélem, ide illik, egy filmben hallottam.
Persze nem estünk neki rögtön a kajának, mert ez a vacak reggel mindig olyan nyűgös, meg időigényes, össze kell szedned magad, aztán felöltözni, meg ilyesmi, meg egyáltalán maga a felébredés is kész kínszenvedés is lehet.
Amikor az asztalhoz ültünk, végre előálltam a "bánatommal".
- Tegnap gondolkodtam, és eszembe jutott egy aprócska gondolat - csevegek, mintha csak a csendet szeretném betölteni orgánumommal, mert zavar, hogy közénk akar telepedni. - Mivel megmentetted az életem, hálával tartozom. A sárkányok törvénye szerint köteles vagyok addig veled maradni, míg nem tudom viszonozni a szívességet, és nem mentem meg az életed én is. Tudom, hogy tiltakozni akarsz - fojtom bele a szavakat, még ha meg akar szólalni, se legyen esélye. -, de értsd meg, nekem nincs sok mindenem az önbecsülésemen kívül, ne vedd el még azt is tőlem, kérlek! - próbálok a legtárgyilagosabban nagy bociszemeket mereszteni.
|
| ef-chan | 2010. 05. 16. 01:19:47 | #5015 |
Karakter: Ryu Kaen (Asynchronum-nak)
Nyomon voltam, hosszú kutatás után végre nyomon. Nehéz elhinni, de megdolgoztatott ez az átkozott münyi. A münyik sunyi lények, amolyan gonosz manóknak hinnénk őket, pedig közel sem járnánk a valósághoz. A münyi roppant aranyos, már ha egyáltalán észreveszik, azért aranyos, hogy ha rápillant valakire, az elaléljon tőle, és ezen idő alatt elillanhasson. Egyébként többnyire hangtalanul lopakodik, és mindent, amihez csak hozzáér a keze, elcsór. Nem, nem rosszindulatból, csupán kleptomániás a drága. Ezért van, hogy sokszor hatalmas vérdíjat tűznek ki a fejükre, és emiatt a fejvadászok kedvelt célpontjává válnak.
Nem tagadom, én is a vérdíj miatt hajtok a fejére, csupán az különböztet meg más fejvadászoktól, hogy nekem nem áll szándékomban megölni. Ha megtalálom a rejtekhelyét, és elhozom az általa eltulajdonított értékes nyakláncot, amelyet meglovasított megbízómtól, akkor megkapom a vérdíjat, és a münyi is élheti tovább vígan az életét.
Nehéz egyébként kiszűrni a működését, de felfigyeltem egy anomáliára az újsághírekben. mostanában feltűnően sok a rablás ezen a környéken, és sokszor egészen banális dolgok tűntek el. Éljen a média! egy térképen behúzva a pontokat egész le tudtam szűkíteni a kört, így arra következtettem, hogy a münyi fészke a Söröző Pegazushoz nevű kocsma környékén lesz, vagy magában a kocsmában. Nem tétováztam sokat, azonnal be is léptem, nem törődve a felirattal: varázslényeknek tilos a belépés.
Igen, komoly aggodalomra adhat okot, de a vidék igen diszkriminatívan bánik olyan fajokkal, mint amilyen az enyém is. Igaz, legfeljebb mágusnak nézek ki, de már emiatt is ezernyi tekintet szegeződik rám igen ferdén. Nagyot sóhajtottam, majd a pulthoz léptem. Már hozzászoktam ahhoz, hogy nem fogadnak sehol sem hatalmas lelkesedéssel, de rég volt élményem ennyire negatív fogadtatásban.
- Elnézést... - kezdenék bele, mire a pultos azonnal nekem esik.
- Öcsi, nem tudsz olvasni Varázslényeknek semmi keresnivalójuk a kocsmámban!
- Én értem, de... - próbálkozom tovább, de semmi eredmény, máris egy hatalmas kétajtós szekrény terem mellettem.
- Nem hallottad Herbie-t? Takarodj innen, míg szépen vagyunk!
- Higgyék el, félreértés az egész. Csak olyan országon keresztül utaztam ide, ahol nem volt másféle ruha, nem tudok varázsolni, annyi varázserő van bennem, mint élet egy döglött halban - mentegetőzésem közepette magam elé emeltem a két kezem, és igyekeztem a lehető leghihetőbb mosolyom elővarázsolni. Nem győztem meg őket teljesen, de végre nem akartak alapból kihajtani a vakvilágba.
- Mi járatban vagy errefelé? - hát igen, a gyanakvás következő lépcsője, amit már annyira nem akarok áthidalni.
- Egy varázslény nyomában vagyok, apró, szinte észrevehetetlen lény, amely előszeretettel tolvajkodik, mondhatni szenvedélyes tolvaj. Nehezen lefülelhető, de úgy értesültem, az utóbbi időben megszaporodott a környéken a rablás, és sokszor kevésbé értékes tárgyak eltűnnek, míg értékes társaik érintetlenül maradnak. Arra következtettem, hogy a münyi, akit keresek, errefelé lehet.
Végighallgattak, valószínűleg bizalmat kelthettem azzal, hogy varázslény után kutatok, de amikor előhoztam a münyi témát, mintha elkomorodtak volna. Nem igazán értettem a dolgot, de határozottan gyűlni kezdtek a gomolyfelhők a fejem felett.
- Sosem hallottam még ilyen lényről - jelenti ki szűkszavúan a kocsmáros, és már oda is veti: - Vagy kér valamit, vagy húzzon a francba!
- Akkor elfogadom a ház ajánlatát - próbálok még mindig bizalmat ébreszteni, változatlan eredménytelenséggel. A férfi végignéz rajtam, majd egy feles whiskey-t tölt ki, ami nem túl bizalomgerjesztő. Ahogy az sem, hogy a szekrény csak nem akar továbbállni. Egyértelmű, azt szeretnék, hogy lehúzzam ezt a vacakot. Az pedig nem lesz jó...
- Köszönöm. Engedelmükkel, félrevonulnék, hátha felbukkan, akit keresek... - állnék fel, de nem enged a fickó.
- Egy rossz mozdulat, és csúnyán megjárod. Értetted? - fenyeget meg, majd végre arrébb enged. Komolyan, ezektől az emberektől tényleg be lehet rezelni. Igaz, sárkány vagyok, szóval nem tudnának sokat ártani, de jobb, ha nem keresem sem a bajt, sem a feltűnést.
Ahogy egy félreesőbb helyre végre leülhetek, feltűnik egy komoly probléma: eltűnt a tárcám. Hogy az a! Most éreztem csak igazán slamasztikában magam, hiszen ha megpróbálok fizetés nélkül távozni, engem szakrálisan kinyírnak. S akkor megpillantottam. A kis szemét el sem hagyta a tett színhelyét, a pult melletti asztal alatt rámolja ki épp a tárcám. Valószínűleg csak a míves kivitelezés tetszhetett meg neki. Azonnal felpattantam, és megfeledkezve mindenről, villámgyors mozdulatokkal csúsztam be az asztal alá, de elvétettem. A kis alattomos vigyorogva szaladt be a raktárba. Annyira feltüzelt a vadászösztön, hogy fel sem figyeltem arra, hogy ellenem is megindult a vadászat. Persze érthető, senki sem szereti, ha idegenek garázdálkodnak a fészkében. De hát a hév meg a láz...
A pech csak az volt, hogy a nagy rohangászásban sikerült átrendeznem a kocsma képét, mert a raktárból egy falon át, amelyet sikeresen kibontottam a helyéből, ismét a beülős részbe kerültünk. Repültek az asztalok, felháborodtak a vendégek, röhögött a kis nyamvadék. Ráadásul egy ügyes mozdulattal ki is tért előlem, mikor már majdnem megcsíptem az ajtóban. Mondjuk könnyű volt neki, hiszen közben én nekimentem egy lánynak. Nagyot koppanva estünk hátra mind a ketten, s közvetlenül utána engem nyakon is csíptek.
Nagyot nyekkentem az asztalon.
- Te szemét, most kibelezlek! - fröcsögtette nyálát a képembe a kocsmáros.
- Nem beszélhetnénk meg? - kérdezem ártatlanul, mire egy hatalmas pofonnal gyarapodom, és lerepülök a földre. Azt hiszem, ezt vehetem határozott nemnek...
- Kérem, én csak a münyit... - hiába, a pokol már elszabadult, s a férfi lába a bordáim közé épül egy pillanatra, hogy kiszorítsa belőlem a szuszt. Reflexből indultam el az átalakulás útján, s kezem azonnal pikkelyesedni, páncélosodni kezdett. A folyamatot csak egy váratlan incidens állította le.
- Nem érdekelnek az agyalágyult dolgaid! - üvöltötte tajtékozva a férfi tovább, amikor egy kéz siklott a vállára. Hevesen fordult meg, de azonnal meg is állt mozdulatában, ahogy megpillantotta a lányt, akit az előbb elgázoltam.
- Sajnálom, ha gondot okozott. Tudja, épp elmegyógyintézetbe szállítottuk, mikor megszökött, már nagyon kerestük - szólal meg selymes hangján.
- Nem érdekel, akkor is megtéríti a károm! - üvöltözött a férfi, én pedig lassan ismét levegőhöz jutva próbáltam tiltakozni.
- De én nem is... - azonban senki nem figyel rám, és már a szavamba is vágtak.
- Nézzen körül, szanaszét hever a pénze, a mennyiségből ítélve bőven elegendő lesz, hogy fedezze az okozott kárt - szereli le határozottan az ismeretlen lány a kocsmárost, aki elgondolkodik a dolgon. Közben a lány már meg is ragad, s határozottan kirángat a helyiségből. Én csak megilletődve rebegem: - Nem is vagyok őrült...
Azonban más is megfogalmazódott bennem, egyáltalán miért segített nekem? Sőt, még alapvetőbb: kicsoda egyáltalán? Annyira ledöbbentem, hogy tiltakozni is elfelejtettem, és csak hagytam, had rángasson magával szűk sikátorokon keresztül, míg végül meg nem álltunk, s lihegve egymásra nem pillantottunk. Zavartnak éreztem magam, mert még sosem védett meg senki, még a saját fajtámból sem, nem hogy egy számomra teljesen idegen, barátkozás tekintetében sem álltam a csúcson, így nem tudtam mit kezdeni a kialakult helyzettel.
|
|
