Meg se érzi gyenge ellenkezésem, fél pillanat alatt kap fel vállára, és visz be hálójába, hogy ott az ágyra dobhasson, és éhes dúvadként felém mászhasson.
Ijedten nyikkanok, miért ellenkezel kérdésére is csak annyit sikerül kinyögnöm, hogy megkérem arra, ne bántson, miközben kezeim, és lábaim próbálom kiszabadítani szorításából, ha már erőmmel nem tudok ellene védekezni.
Sajnos nem hallgat rám, még könnyeim ellenére se. És… Mivel kérdésével párhuzamosan mindkettőnkről letépte a felsőt, most még az előbbinél is jobban rám mászik. Az egyik bimbómat nyalja meg gyengéden, majd kezdi el szívogatni, gyengéden végigkarcolgatni fogaival.
Vörös arccal pihegek érintéseitől, és nyelve játékától, egyre kábultabban hagyom, hogy teljesen felforrósítson.
Amikor elengedi kezeim is inkább kapaszkodót keresek vajszínű tincseiben, amíg ő kihasználva megszűnt ellenállásom nadrágomon keresztül veszi szájába, és kezdi el fogaival kényeztetni érte lüktető merevedésem.
Önkéntelenül lököm feljebb a csípőmet, hogy jobban érezzem ajkainak forró ölelését, és nem sok hiányzik ahhoz sem, üdvrivalgásba kezdjek, amikor végre kiszabadítja égető forróvá vált nadrágom szorításából, és a zavaró anyag nélkül is a szájába vesz.
Eszméletlenül furcsa, még soha nem éreztem ilyet, mégis… Most, hogy megéreztem, tovább, és tovább akarom érezni.
Bátortalanul belemarva tincseibe próbálom a tudtára adni, mennyire tetszik is, amit tesz, majd próbálom figyelmeztetni is, mielőtt elsülnék, de sajnos mindkét kísérletem kudarcba fullad, amikor hangos sikítással élvezek el szájába.
Annyira, de annyira kifáradtam… Pihegve tűröm, magához öleljen, megnyugodva kicsit attól, hogy gyengéd volt velem, és nem bántott bújok is hozzá, amíg fel nem kel, és ki nem vonul zuhanyozni azzal, hogy elvárja, ezért remek kaját csináljak neki.
Nem vagyok én házimanó… Meg különben is… Szerinte szoktam én meleget enni?
Bár… Nem kötötte ki mit szeretne… Akár tetszhet is neki a hidegkonyha…
Viharos szelet beparancsolva az ablakomon térítem magam teljesen észhez, hogy miután egy rövidnadrágot, valamint egy pólót védelemként magamra kapok, nekiláthassak kedvenc ételeim elkészítéséhez abból a rengeteg mindenből, amit vásároltam.
Amire egy törülközővel a dereka körül a konyhába ér, már kész terülj-terülj asztalkám fogadja.
- Én is elmegyek fürdeni. – jelentem ki vörös arccal majdnem meztelen testének látványától, amikor szemrevételezi hidegtáljaimat, és slisszolnák is el mellette, ha nem kapna el szinte pillanatok alatt, és ültetne az ölébe.
- Csak ne olyan sietősen… - borzol bele üstökömbe, és fordítja fejem maga felé állam elkapásával. – Előbb szeretném, ha velem vacsoráznál.
Tiltakoznék, de forró, heves csókjával, mint annyiszor a nap alatt most is elbódít, még jobban elpirulva biccentek.
- Mit szeretnél? – próbálok halkan megszólalva a segítségére lenni, ha már egyszer menekülni nem hagy.
- Megtudni például ez a valami mi. – mutat rá az egyik poliphússal készült finomságra. – És azt, hogy ilyen furán kéne-e kinéznie.
- Esetleg azért fura, – sóhajtom – mert jegesen kéne enni, de amíg nem adod vissza a szalagom, nem merem rajta használni az erőm.
- Értem. – kuncogja, majd ahelyett, visszaszolgáltatná kincsem, inkább megkóstolja, és kitérően kijelenti így is finom lett, nem kell rajta módosítanom.
- Örülök, hogy ízlik. – felelem, és nekiállok én is enni. Bosszúságom próbálom nem mutatni, de ez nagyon nehéz. Ha tehetném elvégre most is lefagyaszthatnám.
- Ez nagyon finom volt, puszi a szakácsnak. – leheli nyakam bőrébe, mielőtt lágy puszikkal hintené teli úgy… Teljes testemben beleremegek, és ismét mérhetetlen forróságot érzek.
- Egészségedre. – ugrok le öléből azonban, amikor kezeivel pólóm alatt simít végig oldalamon. Félek attól, folytatná a délutánit, de nagyon. Főleg úgy, hogy alig ismerem. – Összepakolok, és tényleg elmegyek zuhanyozni. – fűzök tettemhez magyarázatot.
- Addig, vagy akár miattam utána is nézhetsz filmet, amíg akarsz, vagy akár játszhatsz is, ha ismersz olyat, amiben nem kell törni, zúzni. – mögém lép, és úgy kezd el segíteni a pakolásban.
- Miért, te mit fogsz tenni, ha lefürdesz? – zavarom miatt, amit közelsége okoz alig bírok kérdésére válaszolni:
- Természetesen lefekszek. – jelentem ki, majd minden eddiginél vörösebben azt is hozzáteszem, hogy aludni. Holnap be kell mennem dolgozni.
- Kár… - jelenti ki olyan szomorúan… Visszanézek rá, nincs-e valami baja, viszont így könyörgő rókaszemekkel találom magam szembe. - Nem nézel meg velem valamit? Annyira jó lenne… - egyszerűen lehetetlen neki ellenállni, sóhajtva adom be a derekam, miután persze azért megígértetem vele, amíg távol leszek se dönti romba otthonom.
Karakter: Shizuchi Rinto Megjegyzés: (Nanonak és Olvasokának)
Hamar végzek a vásárlással, viszont visszatérve házamba egyre dühösebb vagyok. Egyrészt magamra, amiért nem vigyáztam jobban szalagomra, másrészt az előttem fekvő rókára. Nem elég, a fél várost megveteti velem zsarolásként, még a cuccaim is tönkre teszi…
Mi lesz a következő lépése? Megerőszakol?!
Pedig azt hittem, baja történt, azért is siettem a lehető leggyorsabban a konyhába, amikor meghallottam az edények csörömpölését, hogy segíteni tudjak neki. Erre fel nincs semmi gond, csak itt szórakozik.
Mérgesen kapom le fejéről alsóm, és állok neki a rendrakásnak.
- Ott van minden, amit kértél az előszobában. Csak azért nem hoztam beljebb, mert azt hittem megsérültél. – teszem hozzá indulatosan. Azt, hogy mit is mondtam akkor fogom fel, amikor izmos testével nekinyom a falnak, és teljesen hozzám simulva megkérdi, ha jól értettem cukorbórsójának nevezve, hogy jól hallotta-e azt a részt, hogy miatta siettem.
- Aggódtál értem? – a fenébe… Ez egy egyszerű kérdés… Miért nem tudod azt felelni rá, hogy ne ess tévedésbe az edényeidért aggódtam, nem érted? Miért kellett vörös arccal elfordulnod?
- Nem vagyok a cukorborsód te bajkeverő! – felelem végül kitérően. Szemeim lehunytam, az arcom azonban még mindig vörös. – Sizuchi Rinto vagyok, a hótündérek klánjából.
Felkuncog, majd legnagyobb döbbenetemre nyelvét érzem meg ajkaimon.
Ijedten sikkantok fel, viszont ezzel azt érem el, hogy kihasználva a rést számba dugja, és nyelvem táncba hívva mélyíti el pusziját egy csókban.
A fene vigye el… Kár volt nekem gondolkozni.
Ha így folytatja, tényleg a magáévá tesz. Bár… Az szörnyűbb, élvezni fogom.
Hiszen most, hogy elszakította tőlem ajkait is már pihegve, ködös tekintettel figyelem. És… Ha nem tartana, biztos a földre is esnék, annyira elgyengültem csókjától.
- Akkor tisztázzuk tündérkém. – simít ki pár tincsemet az arcomból. – Engem se bajkeverőnek hívnak, hanem Nano Natalsinak. – szép neve van…
Még mindig megbabonázottan, talán arcom forrósága miatt is biccentek neki.
Viszont amikor megérzem merevedését az enyémnek?! nyomódni egyből ismét próbálok szabadulni a szorításából. Miért??? Miért ilyen ez a nap???
Karakter: Shizuchi Rinto Megjegyzés: (Nanonak és Olvasokának)
Hála a jó égnek, nameg annak a hóviharnak, amit kreáltam, nem tudott felszállni a repülő, későbbre kellett halasztania a cégnek azt az egy hetes vállalati utazást.
Bár… Tudom, hogyha annyira ragaszkodnak ahhoz, menjek velük akkor is, mint most, és még mindig a trópusokra akarnak eljutni, garantálom, nyár közepén is a téli vihart, ami miatt nem tudnak felszállni.
Oda se velük, se nélkülük nem akarok elmenni.
Kifizetem a taxisofőrt, és belépek kapumon. Csípős szél mar arcomba, örömmel fogadom, hagyom, átjárjon a csontjaimig. Annyira jól esik, 2 perc helyett, 10 perc alatt vánszorgok csak el a bejáratig.
Amikor pedig kinyitom az ajtót, és megcsap a bentről kiszűrődő meleg, kedvet kapok arra, hogy kihasználva ezt a jó időt a tetőn éjszakázzak.
***
Álmos vagyok még, és aludtam volna tovább is, de szomszédaim miatt be kellett jönnöm a házba. Már megint nem nézték jó szemmel, hogy ennyire hidegben kint alszom, sikítoztak össze-vissza arról, kihívják rám az elmegyógyintézetet.
Pedig… Amióta tudom, allergiásak hidegtűrésemre, direkt veszek fel egy alsónadrágot azért, hogy ne legyek teljesen meztelen, amikor bekucorodok a tetőn összegyűlt puha hó közé.
Sokkal kényelmesebb ott aludni, mint ágyamban.
Nagy ásítással nyújtózok egy újat, és indulok el a fürdő felé. Az ünneprontók miatt kénytelen leszek beülni a kádba, és ott, a jeges vízben folytatni az alvást addig, amíg ki nem pihenem magam.
Legalábbis így gondolom, amíg ki nem megy az összes maradék álom a szememből egy magas, napbarnított bőrű, vörös farkincájú és fülű róka miatt, aki elállja az utam. Ráadásul… Mintha nem lenne elég nagy gond már az is, hogy itt van, egy szál törülköző takarja csak vízcseppektől csillogó izmos testét.
Mit kereshet itt??? Betört hozzám?
Vörös arccal lépek pár lépéssel hátrébb, és sandítok magam mögé a falra. Feltett szándékom, hogy kihívom rá a rendőrséget. Ha lefagyasztanám még én kerülnék bajba.
Ugyanakkora a döbbenet szemeiben, mint az enyémbe, gondolom, őt is váratlanul érte az én látványom, mégis gyorsabban múlik el zavara, amikor rájön, merre tartok, és teper a földre.
- Engedj el… Mit akarsz tőlem? – próbálok szabadulni ijedten, viszont semmi esélyem ellene, hamar lefogja kezeim.
- Maradj nyugton. – susogja mély hangján. – Ha jól viselkedsz, és leteszel arról, hogy kihívod a zsaruk, elengedlek. Megegyeztünk? – biccentek. Tolvaj… Másként nem is sejthette, hova akartam telefonálni.
Amikor lemászik rólam, és felkelek, egyből újra a fal felé vetném magam, ha nem nyomna gyors reflexei miatt ismét viharos gyorsasággal a földre.
- Makacs vagy. – sóhajtja bosszúsan, majd felmorran, amikor mondandója után tincseim közé szippant. – Ugyanakkor finomnak tűnsz.
Még jobban elvörösödök, és hisztériásabban kérem arra, engedjen, feltett szándékom, addig folytatom, amíg elereszt, vagy berekedek. Így, hogy fogja kezeim, szalagom se érem el, és még védekezni, vagy támadni se tudok.
Mégis egyből csöndesen, hatalmas szemekkel nézek rá hátra, amikor ismét megszólal:
- Te sem vagy ember. Igazam van? – hogy jött rá? Ezt csak akkor szokták tudni, ha elmondom, vagy ha óvatlanul használom az erőm.
- Ne érdekeljen mi vagyok, szállj le rólam. – válaszolom tömören, amikor rájövök, csak trükközött, bár már későn. Ügyetlen próbálkozásomon felnevet.
- Mi vagy szépségem? Áruld el nekem… - szépsége??? Olyan fullasztó lett a levegő és a hőség… Alig bírom neki zavarom miatt elmondani, hogy engedje el szalagot tartó kezem, és akkor megmutatom, ha ennyire szeretné.
De legalább sikerült.
És el is engedte.
Viszont legnagyobb döbbenetemre… Csak egy fél pillanatra. Úgy játszik szegény fejemmel, mint macska az egérrel. És… Azt minek kellett elvenni tőlem??!!! Az az enyém!!!
- Azonnal add vissza! – lököm le magammal egy viharos szélhullámmal, és próbálok meg ráugrani, azért, hogy vissza tudjam tőle venni szalagom. Nélküle is van erőm, csak nem annyi, és nem is annyira kiszámítható. Kell az irányításához…
- Nyugalom öcsi. – tér ki előlem, és állít meg azzal, hogy egyik mancsával a falnak nyom. – Vissza fogom adni, nekem nem kell. Viszont előtte szeretném, ha megengednéd, egy ideig itt lakjak, ahogy azt is szeretném, ha ez idő alatt kiszolgálnál.
- Nem vagy eszednél. – villantom rá a haragtól már biztos szürkévé vált szemem, bár ez se igazán hatja meg, elenged, és elindul az egyik vendégszoba irányába.
Köhögnöm kell, ezért csak picivel később tudom követni. Akkor, amikor már felöltözve vár, és egy méter hosszúságú papírral jön ki onnan, ahonnan aludhatott.
- Ezeket vedd meg nekem. És úgy, hogy közben arra gondolsz, élesek a körmeim, és a játékodnak baja eshet.
- Szerinted ennyi mindenre van pénzem? – lenne, de hát hogy nézne már ki, ha egy tolvajra költeném?!
- Legyen meg, amit kértem… - zárkózik be, úgyhogy füstölögve indulok el vásárolni.
Teltek a napok, és feszült figyelemmel követem Yala szinte minden lépését. Nuala elemében volt; imádja a vendégeket, Yala viszont ilyenkor inkább a közelembe húzódott, örömmel karolom át, arcom néha csak röpke pillanatokra a hajába rejtve. Olyan jó, álomszerű a tapintása, az illata…
Amikor eltűnik, keresni kezdem, de sehol sincs. Mire előkerül, a hajából pár levélke áll ki. Finoman megrovom, elvégre ki tudja, mi fog történni és mikor…
-Találtál valami érdekeset? – kérdezem lágyan.
-Hát… nem igazán. Van egy apró, de hideg vizű patak a környéken, de mást nem találtam. Elvezethetlek oda, ha gondolod – mondja halkan. Mosolygok, bólintok. Legszívesebben magamhoz húznám, átkarolva.
-Messze van?
-Annyira nem – motyogja.
-Gondolom, gyalog megyünk – mosolygok.
-Még szép! – néz rám, szinte süt az arcáról a felháborodás. Amíg lábai vannak, sajnos elkerülhetetlen lesz egyszer, hogy lóra üljön.
Lassan sétálunk, tényleg nem hosszú az út, a tájacska bájos, mosolyogva dobok egy követ a patak kristálytiszta vizébe. A tenyerembe merítem, mire felkapom a tekintetem, Yala már ruhátlanul mászkál a tavacskában, gyerekes örömmel rugdosva a vizet.
Annyira bájos, de ezt… nem lenne szabad, azzal, hogy vágyok rá, hogy velem legyen, megriasztanám, idegenként kezelne. De ha egyszerűen, tudatlanul is kínoz…
-Nehogy megfázz – köszörülöm meg a torkom. Vegyél fel valamit, kérlek…
-Áh, nem szokásom! – legyint és tovább futkos. Mosolyogva nézem, hogy már nem is olyan idegenek a lábai, szinte fel sem veszi,
De estére már didergett, remegnek az ajkai, sápadt.. leveszem a köpenyem, vékony vállaira terítem. Megsimítom karcsú karjait, kicsit át is ölelem; ahogy nekem dől, apró teste lassan felmelegszik.
-Így jobb? – csendesen nézem az arcát. Olyan szép, olyan kicsi, olyan ártatlan… - Vissza kellene mennünk.
Amikor felállunk, a karom még mindig a vállán van. Kicsit jobban összehúzom rajta a köpenyt, így is remeg… Lassan sétálunk visszafelé, csendesen.
Eltartott egy darabig, de amikor belépünk, a vér megfagy az ereimben. A házacska feldúlva, a fiolák összetörve…
-Nuala! – kiáltok, de nem engedem el Yala kezét. – Maradj mellettem… - elővonom a kardom, magamhoz vonom Yala testét, lassan lépek előre. – Nuala!
A test egy különös, ezüstszínű pocsolyában hever, nem mozdul. Ruhája összetépve… Fölé térdelek, felemelem a testét. Ajka felszakadt, pillái éppen hogy remegtek. Testéből ér helyett lassan csordogált az olajos, ezüstszínű folyadék, akár a folyékony ezüst.
-Nuala! – veszem a karomba, kicsit feltámasztva a mellkasát. Felhörög, ujjaival erőtlenül megragadja az ingemet.
-Az… ott… - hörgi, lehúzva magához az arcom – Kandallón, a dobozban… - elhalkul a hangja.
-Yala, kérlek, hozd ide, gyorsan! – nézek rá a lányra, aki ijedten, de azonnal engedelmeskedik. Jobban feltámasztom Nuala hátát, feje előre esik, elsimítom a haját a tarkójáról, fent, a tincsei között pedig kitapintom…
Yala sietve, de értetlenül nyomja a kezembe az átlátszó tasakot, amiben ugyanolyan sűrű ezüst folyadék kering.
-Bírd ki még egy kicsit. – mondom és körmömmel feltépem a vörös, csapzott tincsek közötti fedelet. Fogaimmal kiszakítom a zacskó végét, és lassan, nehogy egy csepp is mellé menjen, beletöltöm a nyílásba. Látom Yala elrettent tekintetét, de a felforrósodott fémről a hideg anyag lágyan gőzölögve melegszik fel. Hallom Nuala hörgését, ujjával a karom szorította. – Mindjárt kész.
-Rohadékok – hörgi, a fogát szívva. Mikor végzek, visszacsukom a kis fedelet. Reszkető ujjaival a hajába túr, a vállamnak dönti a fejét. – Azok a szemetek…
A szemünk láttára forrnak be a sebei, a szemei csillognak, de az arca sápadt és foltos.
Nehezen felül, felvesz egy vörös köntöst, rajta aranyszínű hímzett sárkányokkal, de az alja koszos, tépett… nehezen feláll, undorodva letörli magáról a foltokat.
-Ez undorító – ölti ki a nyelvét émelyedett arckifejezéssel, aztán végignéz a házán. – Ennek annyi.
-Mi történt? – állok fel, a kezébe adva egy rongyot.
-Kentaurok – rebben meg a szemöldöke. Látom, hogy Yala elfehéredik, ujjacskái a köpenyem szélét markolásszák. – Betörtek, körülnéztek… fuj. Most fürödhetek meg.
-Jól vagy? – kérdezem.
-Persze. Ez csak egy test, ne is törődj vele. Hál’istennek se a hemolubomat, se a nyomotokat nem találták meg, az pedig a legnagyobb szerencse, hogy épp nem voltatok itt – mondja, végignyomkodva a testét, hogy maradt e nyílt seb akárhol, ahol szivároghatna az életadó folyadék. – Amióta fellázadtak, eléggé visszaprimitizálódtak – nézett Yalára. – El kell innen menni, visszajönnek.
-De… - szólalt meg a kicsi lány, én pedig megfogtam a kezét.
-Ne aggódj, kiszabadítjuk a szüleidet. – nézek a szemébe mélyen. – De most nem maradhatunk itt.
Nuala felkapja a fejét.
-Mennünk kell. Mondták, hogy visszajönnek, és nekem nincs kedvem megint belső vizitet tartani – fintorodik el, és összevonja a derekán a díszes övet, fehér vállai ragyognak.
Kimegyünk a knyhóból, végig szorosan fogom Yalát, és minden ellenkezésének dacára fellendítem a paripám hátára, és mögé lendülök.
-Kapaszkodj – fonom át a karommal, és Nuala is földből megformáz egy apró, hosszú siklósárkányt. Valamit morog, mire a figura nőni kezd, lerázza magáról a földet és maga három méteres hosszával kitárja a szárnyait.
-Suhanjunk Hercegem, s szíve szerelme! – kacag fel, a vékony kantárt elkapva sarkantyúzza meg a hollófekete sárkányt.
A kijelentésére némán karolom át az elvörösödő lány derekát és utána vágtatunk. A kunyhó a hátunk mögött egy intésre lángol fel, égig érő lángokkal. Nuala hátrafeszíti a derekát, kacag, én pedig inkább magam felé fordítom Yala arcát.
- Fuss, Ördög, Szaladj! – kacagja a neuroman, én pedig erősen fogom Yalát, némán.
Nem fogom hagyni, hogy bármi baja essék.
-Mosolyogva telepszünk vissza pont ugyanarra a helyre, ahol egy holdhónapja pihentünk, csendesen beszélgetünk, mesélünk egymásnak. Nem is emlékszem, miről beszélgetünk, csupán folynak a percek, s olykor hullócsillagok is suhannak el felettünk.
-Mi az? – kérdezem lágyan simítva meg szemeimmel az arcát, de ezzel is kínzom önmagam, hiszem félek kezemmel is megsimítani.
-É-én csak… meg szeretném… - dadogja. Olyan bájos, amikor elpirul.
-Persze – csúszok közelebb hozzá, kecses ujjai a mellényemhez és az ingemhez érnek, lassan végigcsúsztatva a vállamon és a mellkasomon. – Selyem – magyarázom halkan, megborzongva könnyed érintésétől; mintha egy láthatatlan pille telepedett volna a vállamra. Lassan elvonná a kacsóit, de utána nyúlok, tenyerembe zárva az ujjacskáit.
***
Csodálatos este… a fáradtság szele még csak meg sem csapott, repült az idő, ahogy beszélgettünk, játszadoztunk, elmém és minden gondolatom el volt telve kedvességével, tökéletes arcával, lágy mozdulataival… Legszívesebben a karomba zárnám és el sem engedném, bármit megadnék érte, hogy magammal vihessem, hogy mellettem legyen!
Hirtelen aggodalmasan kapja fel a fejét és pisze orrocskáját mozgatva a levegőbe szimatol.
-Mi az? – kérdezem.
-Te nem érzed? – néz rám aggódva. Mélyet szívok a levegőből; friss, hajnali illat, mégis, valami csípősen ingerlő lapul a béke felszíne alatt. Füst. Mi történhetett?
-Ugye nem?! – kiáltja kétségbeesve, és botladozva, kapkodva futni kezd.
-Yala! Yala, hova futsz? – futok utána, könnyedén utol is érem.
Szörnyű káosz, lángoló sátrak, az élet utolsó foszlányai is füsté válva emelkedek fel az égbe, pernye, lángoló parázs és hamu mindenütt. Szinte a lángokba akar rohanni, átkarolom a derekát és visszafogom; elborzadva nézi az iszonyatot.
-Engedj! Engedj! Anya!! APA!!! – sikongatja, de én átkarolom a vállát és arcát elfordítom a látványtól.
-Miről beszélsz Yala, azt mondtad… - értetlenkedek, de annyira összetörten pillantanak rám a szemei, hogy
-Hazudtam! Muszáj volt! – sírja el magát. Szorosan hozzám bújik, én pedig értetlenül, megdöbbenve karolom át vékony vállait. Haját vörösre festi a tűz, hője pattog és lángol… Egyik kezemmel a derekát karolom, másikkal a kezét fogom, támogatva siettünk vissza a tavacska partjához. Aggódok érte, arcát folyamatosan a könnyei áztatták. Csendesen ülünk, figyelem az arcát, de magába roskadva ül. – Valójában kentaur vagyok – suttogja csendesen.
Megdöbbentő mesét mondott, ami mégsem az, hanem valóság. Csendesen figyeltem az arcát, pergő könnyeit, és nem tudok rá haragudni, bár fájt a hazugság. Hiába értettem meg, miért tette, hiszen idegen voltam számára… Magamhoz szorítom, puha tincseit cirógatom, hogy megnyugodjon, kecses hátát mégis rázza a zokogás.
-Sss… nyugodj meg. Kitalálunk valamit – mondom neki csendesen, mire átkarolja a derekam és hozzám bújik. Lassan apadnak el a könnyei, ahogy kimászik a karjaimból és előrébb siet.
-Kérlek; te ne hagy el – kéri, és lehunyja a szemeit. Felpattanok, Utána nyúlnék a fekete ködbe, de lassan kibontakozik. Arca zavart, sápadt, karját zavartan dörzsölgeti; mégis különösen csodálatos, ahogy csípőjénél finoman kezdi borítani a világos szőr… Finoman megérintem, megsimítom.
-Gyönyörű vagy – mosolygok rá. – És nem kell félned; nem hagylak el.
***
Alig egy óra múlva már a parázsló füstölgő romok között állunk, Yalaneu csak úgy ontja magából a keserűséget. Bár ő a porban botorkált, és a környéken nézek szét.
-Yala! – szólok oda, a porba nézve. Leguggolva érintem meg a tisztán kivehető nyomokat.
-Mi az? – léptet hozzám, de az arca nem árul el sok lelkesedést.
-Patanyomok! Azt hiszem, a néped nem pusztult el! – állok fel hozzá. Az arca felragyog.
-Hogy érted? – kapja el a kezem. Lemutatok a földre.
-Egymás nyomába léptek – magyarázom – az egyik nyom mélyebb, valószínűleg összekötötték őket.
-Utánuk kell menni! – sikoltja fel, de elkapom a csuklóját.
-Nem tudsz róluk semmit. Most még nem, fáradt vagy, és azt nem tudjuk, hogy mennyien lehetnek – csóválom meg lágyan a fejem. – Várnunk kell.
-Várni?! – csattan fel kétségbeesve. – Utánuk kell menni! Ott vannak a szüleim!
-Tudom, mondtad – nézek fel rá csendesen. – Elhiszem, hogy aggódsz értük, de higgadj le; segíteni akarsz nekik? Akkor gondolkodj józanul – emeltem meg sokatmondóan a szemöldökeimet. Láttam, hogy meghökkenve néz az arcomra; a királyi vér parancsoláshoz szokott, szégyellem is, de meg kellett, hogy nyugodjon. – Téged is keresni fognak, igaz? – kérdeztem valamivel lágyabban.
-Azt hiszem – mondja csendesen. Biccentek.
-Addig nem engedhetlek el. Te leszel a csali; ha megpróbálnak elkapni, elkapjuk őket. Segítek neked – simogattam meg az arcát. – Nem lesz semmi bajuk. Bízol bennem? – kérdezem, mélyen a szemébe nézve. Láttam, hogy vívódik.
-Igen – nyögi végül. Biccentek, fejemben lassan kezd összeállni minden apró részlet. Csendesen megfogom egy hajtincse végét, és a késemmel levágok egy darabot. A magaméból is lemetszettem egy tincset, többet mint az övéből és összeszúrva széthintettem a tábor körül. – Mit művelsz?
-Vissza fognak jönni ide – mondom csendesen. – A népetek jó vadász; követni fogja a te és az én nyomaimat. Viszont rólad is gondoskodunk – fogtam meg az ujjait – Gyere.
Két ujjam a számba véve füttyentek egyet, mire a hátasménem vidáman előgaloppozik. Szórakozottan nyihogva rázza meg a fejét, mire feldobom magam a hátára. Látom Yalaneu kissé sértett pillantását, de sajnálom… Én ember vagyok, nálunk ez van. A kantárt finoman meghúzva fordítom irányba a mént, aki vidáman felröhögve kezdett gyorsabb ütemben ügetni.
-Hova megyünk? – veszi fel a tempót Yala is.
-Van egy ismerősöm, aki segíthet nekünk – mondom. – Gyia! – bököm meg az oldalát, és gyorsabb vágtára fogom.
***
A kis kunyhó vidáman füstölő kéménnyel állt a fák rejtekében, én mégis elővigyázatosan megtapintom az övemen a kardom. Be se kell lépni az elkerített, sövényen kis kertbe, kinyílt az apró faajtó, és kilibbent rajta egy arany-barna köpenyes lány, csengő hangon felnevetve.
-No lááám, hát mégis visszajöttél! – csilingelt a nevetése. Tűzvörös, rettentően hullámos haja alig ért a válláig, sápadt-márvány bőre ragyogott a napsütésben, mint amikor az alabástromvázába gyertyát tesznek; belülről ragyogott a szépsége, szemei átható, aranyszínnel szikráztak. – Ohh, egy kentaur! – csillantak fel a szemei a lánynak.
-Szívességet kérek tőled, Nuala – térek mindjárt a tárgyra. Durcásan csücsöríti össze rózsabimbó ajkait, kezeit összefonja, hogy csilingelnek rajta a karperecek.
-Mégis mit akar egy magamfajta neuromantól Mortalié király fia? – kérdi gúnyos éllel. Jegesen tekintek rá.
-Gonosz boszorkány vagy – mondom neki csendesen. Játékosan felkacag, mezítlen lábain megpördül.
-Csak a gondolataidból hálót szövök, s te belegabalyodsz! – mozgatja az ujjait, mint ha pók fonná a hálóját. – De mondd csak, drága Hercegem, miben segíthet alantas szolgád?
-Yalaneu veszélyben van – mondom csendesen – Velem kell maradnia, hogy családja elrablóit elkapjuk.
-Hát persze, régi trükk… és most ki a csali? – fintorog játékosan, sólyomszemei megvillannak.
-Mindketten.
-Ahh, szóval láb kellene a kisasszonynak! – rikolt fel élesen, mégis nevetve Nuala. – Tetszik az ötlet! Egy büszke nép leánya! Bár átok ül rajtad, nem igaz? – lép Yalához, aki megfeszülve hátrál, de Nuala megsimítja a hátát. – A vicc értékéért is megéri nekem a dolog. De akkor kérem a fizetséget, és a kislány beleegyezése is kell – csapott egyet Yala tomporára, mire az megugrott.
-Yala? – nézek rá. Ha kényszerítjük, nem sikerülne, ezért ránéztem. – Csak rajtad múlik – fogtam meg a kezét lágyan a szemeibe nézve.
Oly nyugodt ma minden… pár katona kíséretében fedezem fel a vidéket, rosszállásomra nem tudtam lebeszélni atyámat a dologról, így egy nagyobb tisztáson tábort vertünk. Megbeszéltük, hogy pár órán belül itt találkozunk, majd felszerelkezve az íjainkkal, csupán pár embert hagyva a tábor őrzésére besiettünk a vad erdőközepébe. A katonák jó ismerőseim voltak, együtt nevelkedtünk egy ideig, utána más-más kiképzésnek kellett megfelelnünk.
Mélyre hatolok az erdőben, de semmi vacsora-alapanyag. Már feladni készülök a reményt, és visszafordulok, hiszen sötétedik, a nap vöröses sugarai festik meg az ég alját heves bíborszínűre, amikor patadobbanások ütik meg a fülem. Lemerevedek, és megpillantom a hatalmas, kecses szarvast, aki nem sokkal előttem dermed meg. Lelke megrezzen, szemeiben látom, hogy tudja, mit tervezek. Íjam húrja megfeszül, izmaim megdagadnak, de aztán leeresztem és kiegyenesedek. Ugrásra kész lábát leteszi, és értetlenül néz a szemembe. Egy lépéssel felé csapok az egyik nyílvessző tollas végével, nagyot húzva a tomporára, mire ijedten szökell tova. Apró mosollyal nézek utána, és a nyilat visszateszem a tegezembe. Besötétedett… aggódva fordulok vissza, de tanácstalanul forgok. Nem tudom, merre van a vissza, nem hagytam magamnak jelet… sóhajtok egyet, és készenlétbe helyezve a húrra illesztem az egyik nyilat, és lassan lépegetek előre. Sötét, puha levelű indák és folyondárok lógnak le az ágakról, de nem félelmetes; mesebeli, csodálatos. Illatos és krémes a levegő, friss és langyos szellő suhan végig az ágak között, halkan lépdelek, nem akarom megzavarni a tökéletes, mesebeli nyugalmat. Óvatosan hajtom szét az ágakat, lassan haladva, mikor éles, kétségbeesett sikoly szakítja ketté a békés sötétséget. Lépteim meggyorsulnak, ujjaim megfeszülnek a hatalmas íj húrján, és csizmám egy smaragdzöld füvű kis rétre toppan.
Szinte azonnal reagálok, pedig agyam nem is mérte fel a dolgokat; csupán az első látás alapján döntöttem.
A húr megpendül, a nyíl suhanva áll meg a koszlott mellény hátában, majd a férfi összeroskad. Lassan lépek közelebb, szemeimmel csendesen fürkészve a lassan elhátráló lányt. Csodálatos volt; kecses, lágy arca, finom formái, a teste mintha megszilárdult holdfény lett volna. Leeresztem lassan magam mellé az íjat, a földre téve, közelebb lépek hozzá, de finoman. Hatalmas, őszinte kék szemei rettegve mérnek végig, minden izma megfeszül az ugrásra, testén ezüstös fény csillog, mintha a csillagok szőttek volna rá ruhát.
-Minden rendben? – kérdezem csendesen, nem moccanva. Csodálatos, kecses, törékeny alak, kezecskéit maga köré fonja, tekintetét elfordítja.
-Igen, köszönöm… - mormolja az orra alatt, a hangja akár a csengettyűk csilingelése, elragadó.
-Nincs mit – mosolygok, és finoman közelebb lépek. Lassú mozdulataimra is megrebben, mint az éjszakai fekete pillék. – Mondd kérlek… mi vagy te? – kérdezem csendesen.
-Mit szeretnél, mi legyek? – kérdez vissza olyan hevesen, hogy kicsit kikerekednek a szemeim. – Éjjeli nimfa? Szárnyatlan tündér? – hadarja.
-Sajnálom, nem tudtam, hogy a kérdéssel megbántalak… - mondom csendesen. – Caleb vagyok.
-Semmi baj, nem tudhattad – legyint játékosan - A nevem Yalaneu. – mászik ki a vízből, ujjaival felfogva a szoknyája alját, ami karcsú lábaira tapad. Leül, lábait maga alá húzza, én pedig még mindig tisztes távolságban ülök le vele szemben.
-Itt élsz?
-Igen – mondja, egy pillanatra elfordítva a tekintetét.
-Szép hely – mosolygok rá, csodálva karcsú alakját, nyugodt arcát.
-Sok a bandita.
-Nincs, aki megvédjen? – kérdezem csendesen. Jó lenne ujjait a tenyerembe fogni, karcsú vállait átölelni, megvédeni mindentől tökéletes lényét…
-Nincs.
-Ezek szerint egyedül élsz itt – puhatolóztam finoman. Válaszát megelőzi a gyomra, ami kordul egy hatalmasat, mire pirulva áll fel és egy fához lép. Mögé lépek, és figyelem, ahogy lábujjhegyre állva próbálja elérni a derengő terméseket. Nyugodtan mögé lépek és könnyedén felnyúlva szedem le a gyümölcsöt. Hatalmas, éppen elfér a tenyeremben. Sandítva néz rám, két kezét magához húzva, gyanakodva. Óvatos, mint egy erdei állat az ember alkotta etetőknél… Lágyan elmosolyodom a hasonlatra, nem is való máshova… kikapja a kezemből és védekezve a két apró tenyerébe szorítja.
-Nagyon hálás vagyok – motyogja.
-Semmiség – nézem mosolyogva. Mint egy szelíd, de még betöretlen csikó. – ehetek én is egyet? Még soha nem láttam ehhez hasonlót – gondolkodom el, mire szórakozottan bólintva nyalakodik a gyümölcs levéből, mint valami kismacska.
-Glitnir a neve – magyarázza…
***
Fekszünk, fejünk egymás mellett, a csillagok ragyognak a szemünkben, a halvány szellő örökös spirálba csavarodva hordja szét a vízesés vízcseppjeit, színes leveleket sodor keresztül a balzsamos illatú tisztáson, a smaragdzöld fű ringatózott, mint a tenger lágy habjai. Tökéletes volt, mint valami bájos álom. Beszélgettünk, csendesen, néha halkan felkacag, mely olyan, mint a legtisztább gyöngyök csilingelése… a Hold lassan eltűnt a fejük felöl, és az ég alja lassan halványult.
-Caleb? – néz rám, felkönyökölve. Felpillantok az arcára, lassú mosollyal. – Következő teliholdkor is találkozunk? Csak akkor fogok ismét itt megjelenni – mondja csendesen, mire felülök. Ne, nem mehetsz el csak így…
-Azelőtt nem? – kérdezem reménykedve, de lassan csóválja a fejét és a vállamhoz ér. Mintha gyenge pillangó vagy madár szállt volna rám, puha, könnyű kezecske, csókokkal behalmoznám… finoman nyom le, hangja halk, nyugodt.
-Pihenj, Herceg… késő van már…
-De hát – nézek rá, mire lágyan elmosolyodik. Keze nyugalommal tölt el, pedig csak egy futó érintésről van szó.
-Éneklek neked egy dalt – suttogja, én pedig elhallgatok.
Énekel. De hogyan… csodálatos, angyalkórus a levegőben, tiszta hang, túlvilági, mégis oly végtelenül kedves, hogy semmitől sem félve, telve gyengédséggel iránta, lehunyom a szemeimet és csak a hangját hallom… azt is egyre távolabb, egyre tompább, mint egy folytonos zümmögés, teljesen elbódít, mély álomba taszít…
***
-Caleb!
-Caleb úrfi!
Kirángatott az álmomból, mint egy durva hidegzuhany… felülök, olyan hirtelen, hogy megfájdul a fejem. Mi történt?
-Itt vagyok! – kiáltom el magam, mire két kéz elkap a hónom alatt és felrángat.
-Jól van, Caleb úrfi? – kérdezik.
-Persze, semmi bajom – válaszolom rekedten. Kulacsot nyomnak a kezembe, amit meghúzok, és hallgatom a mesélésüket, miszerint este engem kerestek, de sehol sem találtak, a véletlen műve hogy rám akadtak… Lóra pattanunk és előre vágtatnak, hangos kiáltások és hujjogatások közepette, de én még visszafogom a toporzékoló paripát, tétován visszanézve a csendesen csobogó vízesést és a lágyan hullámzó füvet.
Yalaneu…
-Caleb úrfi! – szólnak vissza, mire a kantárt megrántva utánuk eredtem, sarkammal megböködve az izmos oldalát. – Gyia! – szóltam rá és előre száguldottam.
Nevetve és kiáltozva vágtatunk keresztül a réteken, versenyezve, szórakozva. Kacagva tárom szét a karjaim, csak lábbal kapaszkodva hajtjuk egymást, mérföldek maradnak féktelen nyomunkban…
***
Az ágyamon fekszek, két kezem a tarkóm alatt összefonva, a füstszínű függönyöket bámulva. Teltek a napok azóta, hogy kint voltam, mégis olya lassan peregtek, mint a nedves homok… szörnyű ez a várakozás. Utálatosan sóhajtva ülök fel és kimeredek a napsütötte világra. Gyermekkacaj, nők éneke, fegyverek csattogása, férfiak vad nevetése, ha elcsúszott egy vágás…
A hold már fogyni kezdett, de csupán egy apró karéj hiányzik belőle… tűnj el, égi vándor, had lássam őt újra…
***
Felnyergelem a lovat, és izgatottan készítek elő mindent. Holnap, holnap… intek egyet, és rövid kardom megtapintom, íjam, tegezem… kilovagolok és sebes galoppra fogom a lovam. Elhagyva a város már futtatom, megállva pihenőre, ha látom tajtékzani.
Menjünk, menjünk!
Este letáborozunk a közeli fák között, apró tüzet rakok, a lovam egy faághoz kötve legelészett, néha vidáman felnyihogva. Csendesen a hold hiányos gömbjére meredve szalonnázok, néha egy-egy darab fehér kenyeret vetek elé, amit azonnal befal.
Nemsokára látlak, drága holdfény-tünemény… vajon emlékszel még rám?
Patadobogás hallatszott fel a közelemből, felkapom a fejem és rövid dárdámra fonódnak az ujjaim. Aggodalmasan nézek körbe, de csupán a szél zokog halkan és a tűz pattog, bizakodva engedem el a rövid fém nyelet, és visszafordulok, bár még mindig figyeltem a hangokat.
***
Másnap este csendesen ültem a tavacska partján, egy lapos, kerek kővel kacsázva a víz felszínén, gyakran felegyenesedve, fülelve. Letéve a kavicsokat egy kicsi várat építettem, majd mentem egy kört pár méteres sugarú körben. Várok rá… nem bírok megülni, tehetetlenül várva…
Mire visszatérek a vízeséshez, lila ruhácskájában guggol a vízparton, ujjaival az imént emelt váracskára pakolt még köveket.
-Yalaneu – szólítom meg halkan, legszívesebben a karomba zárnám. Hátrakapja a fejét és elmosolyodik, mire mintha a telihold bújna ki a felhők közül. Emlékszik rám…
Bocsi, de vége. Megbeszélném veled, de keveset tudok netközelbe lenni. A játéknak is ezért mondok the endet... gome. Rem következőleg hosszabban játszhatunk! Bye.
Este, sötét, és baszottul unalmas este. Utálom, gyűlölöm. Még csak pár napja költöztem ide, de már úgy érzem magam, mintha gumiszobába zártak volna. Ebbe a kibaszott kastélyba egy jó elfoglaltság sincs. Már kibeleztem tíz halandót, megbasztam tizenöt szolgám, és arról ne is beszéljünk, hogy ezek alatt mennyi vért szívtam magamba, de ettől még egy fikarcnyival sem lettem boldogabb, és ez felettébb aggasztó. Mármint a körülöttem lévőknek, de azoknak nagyon!
- Jed - pillantok az egyik alattvalómra, aki viszonylag elég közel áll hozzám, mire ő úgy összehúzzam agát, mintha csak azt mondtam volna, dögölj meg. Ezt szeretem én a hatalmamba, bármit megtehetek bárkivel, és ha már ilyen kiváltságaim vannak, ki is élvezem őket.
- Igen… Mester? - nagy lelki erőre van szüksége ahhoz, hogy ne remegjen a hangja, mikor válaszol.
- Mond csak, milyen lények tartózkodnak most a városban? - Nem mintha én nem tudnám, csak jobban szeretem, ha más dolgozik helyettem. Amíg Jed azzal fáradozik, hogy rendes választ nyögjön ki, én a székem karfájára könyökölök, és unalmamban a körmömmel felhasítom annak szövetét, a körülöttem lévők meg kissé lenyugszanak, mert már tudják, hogy most nem őket fogom bántani. Persze ez csak ideiglenes állapot, de nem mondom meg nekik, mert kegyes uralkodó vagyok. Hadd örüljenek még egy kicsit…
- Hát… vámpírok, vérleopárdok, vérpatkányok, és vérpárducok… - Csupa finom kis csemege. Mihez lenne most legjobban kedvem? Vérpatkányt már a múlthéten basztam… vérleopárd… azok már olyan unalmasak. Új husi kell. Valami sokkal finomabb.
- Hány vérpárduc tartózkodik most itt? - Jed az ajkát beharapva mered a plafonra, és már az első öt másodperc után tudom, hogy a végeredmény legalább ötszáz fölött lesz.
- Körülbelül hatszáz - mondja ki lassan, mintha még attól is tartana, hogy egy rossz sacc miatt leharapom a fejét. Ez téves megállapítás: nem a fejét harapom le, akkor már nem érné meg a holnapot. Valami sokkal fincsibbre tapadnék rá, hm…
- Remek. Készüljetek. Mind idejönnek - vigyorodom el sötéten, mire az alattvalóim, mint a csapdába került galambok, úgy röppennek szét. Félnek tőlem, de a mosolyomtól még jobban félnek. Ezt imádom én magamban. Lehengerlő stílusom van…
Mikor drága szolgáim mindennel elkészülnek, a székemben kényelmesen elhelyezkedve hátradőlök, a kezeim a karfára helyezem, majd becsukom a szemeim, és koncentrálok. Vagy öt percig vagyok így, aztán megunom, és felállok. Tisztában vagyok vele, hogy minden kis husi meghallotta a hívásom, oda se kell mennem az ablakhoz, hogy megbizonyosodjak róla, de azért mégis megteszem. A látvány elégedettséggel tölt el. Sok százan vannak. Rengetegen. Hmm… imádom őket, már most. Vigyorogva megyek le a vaskos rézajtóhoz, és lassan, minden mozdulatot megfontolva nyitom ki. A látvány ismét felvillanyoz. Rengetegen vannak, tömérdeken. És mind majd megpusztulnak a félelemtől. Áh, imádom a félelem ízét! Talán még a vérnél is jobban! A tömeg elején két nagyobb méretű várpárduc áll, illetve az egyik kelleti magát, a másik meg felméri a terepet. Hm, ahogy nézem, a nagyobbik adta meg magát előbb. Hogy ez mennyire szánalmas… csak nevetni tudok, de a nevetés nem az én asztalom.
Lassan elindulok feléjük, tekintetemet hol az egyikbe, hol a másikba fúrva, és igazán tetszik, ahogy a kisebbik néz vissza rám. Van egy olyan érzésem, hogy nem vagyok szimpi neki.
Fújtat és sziszeg felé, az apja pedig durván ledorombolja. Csak éppen dorombolni felejt el, mert azt nekem tartogatja.
- Elég!
- De apám! - Milyen kis édes hangja van. Olyan kis gyenge és leigázni való… basznivaló… hn… teszteljük le.
- Gyere ide! - szólok az apjának, mire ő négy lábra ereszkedik, és a lábamhoz lép. Neki dörgölőzik, és szinte már dorombol, ahogy megmondtam. Kezemmel lassan, váratóan simítok végig rajta, és élvezettel kebelezem be Lionel minden kis dühös pillantását. Lionel, hn… nem is gondoltam, hogy ilyen hozzá illő neve van.
Az apja tovább hízeleg, én meg elégedetten elmosolyodom. Drága párduckám csak fújtat, az apucija meg kis híján kinyírja a szemeivel. Nem lenne az olyan helyes tett, apuci… akkor te is mennél utána.
- Nem tudom, mit tettél az apámmal, de én nem fogok neked behódolni… Vérszopó - húzza ki magát a kis édes, a nekem benyaló meg már ütné is meg, de ő ügyesen elugrik. Úgy van, jó kis párduc vagy. Rajtad kizárólag én ejthetek majd sebet, senki más. Csakis én…
- Elég legyen!
- Gyere ide Lionel… - pillantok a kis vadóc felé, aki csak fújtat, de engedelmeskedik, mert nem tehet mást. A lábai megindulnak felém, majd mikor elém ér megáll, és a szemembe néz. Elmosolyodom, amitől megremeg, de körülöttünk mindenki más is. Nekem nem ez az alakod kell, édes… A kezemet lassan végighúzom puha hátán, ezzel az átváltozásra kényszerítve, és ő meg is teszi, amit akarok. Hamarosan egy veszettül édes. hálókban virító fiú néz vissza rám. A szemei így még ezerszer őrjítőbbek, a testéről nem is beszélve. A mosoly nem tűnik el az arcomról, és a kezem sem a válláról. Felfelé lendítem a karom, a kicsike pedig automatikusan jön utána, mert én így akarom. Elég magas, körülbelül akkora, mint én, pedig azért én sem vagyok kicsi. És ez az arc… úgy érzem, sokáig nem fogok unatkozni.
- Elmehettek - intek a vérpárducok felé, mire a falka a lehető leggyorsabban elkezd kivonulni a kertemből. Egyedül a legnagyobb vad marad itt, de felé vetek egy gyilkos pillantást, így ha nyüszítve is, de kénytelen elkullogni. A kezemmel végigsimítok Lionel karján, aki erre hátrébb próbál lépni, de már el is kapom a másik kezét, így nem tud. Gyűlöletesen néz rám, de nem tehet semmit, és ezt ő is tudja. Én csak mosolygom, és élvezem a helyzetet, hogy megint a hatalmam győzött. Nem törődve a fiú további grimaszaival megfordulok, és húzni kezdem magam után a házba. Elég lassan jön utánam, érzem, hogy minden ízében tiltakozik, de hiába, mert nem tud felülkerekedni. Velem szemben soha, de majd megtanulja. Úgyis sokat leszünk együtt az elkövetkezendő napokban…
Hm, pedig én még azt hittem, a nagyobb falatot fogom választani. Rossz meglátás volt… beérem a kicsi, de vadóc vérszívóval is.
A kastélyba érve elengedem a kezét, és a trónterem felé indulok. Már nem kell a közelében lennem ahhoz, hogy teljesítse a parancsaim, hiszen az én házam csakis az én energiámmal van tele, azzal pedig nincs lény, aki megbirkózna. Jön is utánam szépen, engedelmesen, ide-oda bámulva, fújtatva a felénk közeledő vámpírokra. Ejnye, hát még az emberi alakodban is ilyen harapós vagy, cicus? De ne félj, lesz, aki betörjön…
- Állj - mondom hátra sem nézve, és tudom, hogy megállt. Elégedetten a székembe ülök, és a karfára támaszkodva nézek ismét rá. Karcsú, szép, finomnak tűnő husi… olyan szívesen megkaparintanám most azonnal, de az nem lenne túl izgalmas. Azt akarom, hogy könyörögjön nekem. Hogy könyörögjön majd nekem, hogy tegyem a magamévá… az lesz csak az igazi győzelem. - Most egy darabig ott fogsz maradni, Lionel - kezdem lassú, mézesmázos hangon, amitől megint fintorog. Olyan édes ilyenkor…
- Ki vagy te? - kérdi kicsit sem tisztelettudó hangon, amire a vámpírok közel s távol felhördülnek, de nem törődöm velük. Az én kis szemtelen husim… lesz mit tanítani neki.
- Nem jöttél még rá? - döntöm előrébb a fejem átható tekintettel, ő pedig megint hátrálna, ha nem űzném ki ennek még a hírmondóját is a fejéből. Maradj csak hozzám szépen közel…
- De… de igen - kezd kicsit elbizonytalanodni, és ez tetszik. Felállok, és komótos léptekkel elé sétálok, majd megállok vele szemben, és a szemébe nézek. Undorodik tőlem, ez látszik, és nekem ez kifejezetten tetszik. Komoly képet vágva közelítek az arcához, a szemei pedig nagyra tágulnak, de nincs ereje ellenszegülni nekem. Az ajkaim kínzó lassúsággal súrolják az övéit, és ha ölt volna belém elég önuralmat az évszázadok hada, most minden előzmény nélkül leteperném… na de nem teszünk neki ilyen hamar jót. Az túl könnyű lenne.
Az ajkaim végül teljesen az övéire tapasztom, és a nyelvem a szájába csúsztatom, amire már reagál is. Finom, puha kis nyelve az én számba csúszik, ezzel viszonozva a csókot, én pedig magamban jót nevetek rajta. Nem vagy te olyan nagy legény, ha nincs apuci, akinek hősködni kell. Mielőtt még vadabbra váltana a csók, elszakadok tőle, és bár ez nekem fáj, de hátrébb lépek. A kis édes már most liheg, pedig még a felét sem mutattam meg annak, amit tudok. Vagy ez talán csak az energiám miatt volt? Hm… lehet.
- Jed megmutatja, hol a szobád - pillantok a vámpír felé, aki erre rögtön Lionel elé szegődik, és vezetni kezdi. A kis vérpárduc még néz pár másodpercig, aztán elindul a szolga után. Ahogy kilépnek a teremből, vigyorogva visszaülök a székembe, és a lábaim keresztbe rakva meredek az ajtóra, ahol kimentek. A fejemben ezer meg ezer gondolat cikázik, különböző becstelen dolgokról, és ez csak még jobban felkavarja a kastélyban lévő energiát. Alig várom már, hogy ő is behódoljon nekem… hihetetlen nagy öröm lesz az a nap, több szempontból is. Bár már most imádom, és benne akarom tudni magamat, de nem leszek elhamarkodott. Majd ha eljön az idő… akkor aztán megbánja még azt is, hogy megszületett.
