|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Kita | 2010. 05. 22. 14:23:54 | #5110 |
Karakter: Veva (Seijinek)
Amikor felébredünk, a szokásos, reggeli kábaság édes semmiségében heverészünk és tunyulunk. Nyikorogva, mint a rozsdás ajtó nyújtózok, majd módszeresen kiroppantom minden csontom a nyakamban és a gerincemben. Utálom, ha nehezen mozgok ilyen piti dolgok miatt.
Nem felejtettél el valamit? Ásítok egy orbitálisat, de ez nem az én tettem volt, hanem az… enyém. Na. El van magyarázva.
- Nem tudok róla – vonom meg a vállam, és megforgatom egy picit a fejem. Fel kell ébrednem, de majd iszok egy bögre forró csokit, és indulhatunk.
Fel, és egyre tovább! Gúnyolódik Narrátor.
- Alig várom – morgok, és felállok. Amikor az üres, de széttúrt ágyamra nézek, minden beugrott. A srác, akinek elfelejtettem a nevét, de megmentett, aztán akit mi mentettünk meg.
- Kihúztuk a nyakig ganéból – szívélyeskedett a Hang.
- Te tudtad, hogy nem itt van nem? Miért nem szóltál? – morgok neki, és duzzogva állok fel. Végignézek a takarókon, aztán egy hirtelen, éles csörömpölő hangra a konyha felé kapom a fejem.
- Jesszus, ez megerőszakolja a konyhámat! – sápítozott a Narrátor, és gyors léptekre fogja a közös testet, hogy megmentse a birodalmát, amiért én kimondottan nem rajongok. Nem is tudok főzni, a házacska teljes tere azon az oldalon a Hang tulajdona, amit foggal körömmel véd; mert ő meg egy zseni. Ha ő nem enne, valószínűleg csokoládén meg citromos fagyin élnénk. Beállok az ajtóba, és felvont szemöldökkel vizslatom a sápadt kóczuhatag alól, ami anno a haj nevet viselte, hogy mégis mi a…
Mégis mi a lobogóst művel? Sápítozott Narrátor. Szerintem nyilvánvaló.
Valószínűleg meghallhatta, hogy felkeltem, mert felém fordul, és elmosolyodik. Nappali fényben jobban látszik, hogy az arca csúnyán megdagadt a tegnapi pofontól, egy picit oldalra biccentett fejjel álldogálok, alvóruhának kikiáltott régi ing alját gyűrögetve. A sebére csúszik a tekintetem, nyilvánvaló, persze, átvérzett, mert ez a csökönyös majom ugrál.
Kellett neked koloncnak a nyakadba, miért nem hagytuk ott? Morogta a másik Én, mire gondolatban rámorrantam, hogy elég legyen.
- Ohaiyo! – Hang felvonja a szemöldökömet. Szerencsétlen srác full tropa, állapítja meg. Muszáj volt egyetértenem vele, de mindent szigorúan elmepárbaj szinten. Közömbösen mérem végig, nem értem, hogy miért pirul el néha, vagy miért kapja el a tekintetét…
- Mit művelsz? – kérdezem tőle. Inkább én, mint a másik Én. Igyekezett megnyerően mosolyogni, de félig duzzadt arcával úgy festett, mint egy szétlöttyedt szilva.
- Ano… reggelit – mosolygott rám, szinte láttam körülötte a szivecskéket meg a csillagocskákat, amelyek minden áron el akartak találni. Hang élvezi, rettenetesen, de a konyháját siratta. Jobban megnéztük, hogy mit igyekezett összetenni, és Narrátor hasa – nem az enyém, én a csokit meg a citromot preferálom – diszkréten unszolni kezdett, hogy naaa, naaa, léciléciléci. Egyik karjára rádobja a konyharuhát, a másikkal kihúz egy széket, és gyanakodva, összeszűkített szemmel a közelebb megyek.
Ha akármit tervez, megölöm. Megölöm, elföldelem hátul, és elköltözünk, mondta a Narrátor, és én egyetértettem vele. Leülök a székre, ő pedig betol, és máris sürgölődni kezd. Az egyik tányéromon egy kis fedő van, melyet levesz, és alóla felbukkan a gasztronómiai izémicsoda. Érdekesen nézett ki, de az illata nem volt rossz.
Mmmm, folyatta a nem létező nyálát Én. Tartsuk meg!
- Ajánlanám önnek a ház specialitását. Baconbe csavart főtt tojás. Emellé tejet vagy teát tudok adni.
- Kakaót – csúszott ki a számon, utána verhettem a fejem a gondolataim nem létező asztalába, hogy miért nem haraptam le tőből a nyelvem?!
Azt is megcsinálta.
Ez beteg, jött a kaján gondolathullám, amikor még mindig óvatosan elvettem a bögrét, benne az illendő mértékű, de étvágyam cseppet sem kielégítő édes kalóriaadaggal.
- Jó étvágyat – mosolyog, mint a százaségő, és áll, mint akit odaraktak. Már frusztrál, ahogy nézi a kezem, de én nem szeretem a tojást. Viszont látszott, hogy a lelkét kidolgozta érte, szóval nem hagyhatom itt…
Megeszem én! Kapott az ajánlaton, a kicsi Én, és ragadozószerű vigyorrá maszkírozva a fejem kilátszó részét belekóstolt. Én unottan a háttérbe vonulok, és csináljanak, amit akarnak. Még fáradt vagyok.
- Határozottan nem rossz, de a majoránna jót tett volna neki, egyébként kezdő létedre nem rossz – mosolyog az arcom, mint egy pszichopata gyilkos az utolsó áldozatára.
- Mindjárt megkéjgyilkolod – mosolyogtam, nem bírtam megállni. Szegény gyerek meghallhatta, és érdeklődve néz rám.
- Ülj már le, állsz ott, mit egy rakás szerencsétlenség! – morrant rá vicsorogva a hang, természetesen élvezve és átvéve a testem. Átengedtem.
Láttam, hogy magának is készített egy adagot, és még mindig érdeklődve figyelt engem. Nyugodtan ettem, a test kiélvezte az ízeket, közben fel-fellesek az előrehulló, kócos fürtök alól. Néha belemosolyodik a gondolatba, hogy szegény gyerek meg lesz szopatva, és ez akkora energialökettel tölt fel minket, hogy kis híján kipukkad belőlem a nevetés. Én minimálisan a kakaóra redukáltam az élvezetek élvezetét, és hagytam, hogy az egész tányér reggelit belapátolják, persze illedelmesen az arcom legkiterjedtebb résébe. Amikor Én nyugodtan és valószínűleg jóllakottan letette a villát, elvonult emészteni.
Ezért nézek ki úgy, mint aki mindjárt gurul, morogtam vele, aztán semleges tekintettel a fiúra néztem. Szörnyen nézett ki azzal a fejjel, nem mehet így az utcára, a gyenge lelkületű szép kisasszonyok még megijednek tőle. Csak elhúztam a szám, ahogy végigmértem lestrapáltságát, majd a Narrátor ismét előrenyomakodott.
- Úgy nézel ki, mint egy haramia, te bamba, kösz a a reggelit, jó volt finom volt és most takarodj vissza lefeküdni, ha már a nyakunkba vettünk, egyben is adunk vissza a mittoménkinek, de jelen állapotodban nem mehetsz ki, mert még kilőnek, kitömnek aztán kiállítanak – hadarja el egy szuszra, de az én teljesen semleges arcommal. Felrántom a szemöldököm, aztán felállok, és mutatom az utat, ha esetleg még nem ismerné. Gyanakodva és látszólag nem értve, hogy mégis mi a halálért beszélek magamról többes számban – ez gyakran előfordul – elindult, de a szemét le nem véve az arcomról elindult kifelé, fájós pofacsontját lapogatva; és a nagy figyelemmegosztás eredményeként lefejelte az ajtófélfát. Szemöldökeim egy szintet emelkedtek, már nem látszottak a frufrum alól, és Hang nem bírta megállni, hogy nem ne nevessen. Alig bírtam visszafogni a kacagását. Szerencsétlen srác esés közben megakaszkodott egy kis asztalba, ahogy egy vastagabb vázában pár szál virág kornyadozott, és azt is a fejére öntötte. Széles, ragadozószerű mosoly terült szét az arcomon a Narrátor jóvoltából, majd elkaptam a vállát és segítettem fájó tagjainak függőleges helyzetbe lendülni. Nagy nyögések közepette tapogatta a hátát, és nem győztem nyugtatni, hogy még megvan mind a két veséje és nem is áll szándékomban orvul kivágni neki a fekete piac miatt. Ahogy hátrahajoltam, hogy megnézzem azt a hatalmas hátfájást, horkantva felnevettem. Igen, ez már én vagyok, de urambocsá, muszáj volt.
- Virágok ragadtak a seggedhez – közöltem vele kornyadozva és Narátor annyira élvezte, hogy a még a könnye…im is kicsordultak.
- Tessék? – lepődött meg, és kétségbeesve kapott a tomporához, hogy ellenőrizze az állítás valósságtartalmát.
- Ne, ne szedd le. Cuki – vihogott a Hang.
|
| ef-chan | 2010. 05. 20. 14:14:36 | #5089 |
Karakter: Mitsuoka Seiji (Veva-nak)
Talán az Isten akarta így, talán a gonosz erők béna tréfája volt, a lényeg, hogy mély és nem mellékesen kellemes álmomból oldalam iszonytató szúrása ébreszt fel. A problémát egy ideig eltartott definiálni, de végül rájöttem, hogy az lehet a fő ok, hogy álmomban sikeresen az oldalamra fordultam, amely nemtetszését heves fájdalomban nyilvánította ki. Szíve joga, csak épp kellemetlen érzés erre ébredni. A természet kitalálhatott volna valami kíméletesebb módszert is arra, hogy a testünk jelezze, baj van. Igaz, akkor nem foglalkoznánk vele, mert már csak ilyen botorak vagyunk, amíg nem fáj, úgysem állunk le.
De miért is fájok? Ahogy végigtapogatom magam, kötést tapintok ki, és lassan összeáll a kép az emlékezetemben. Ja, hogy ja, tényleg, mintha elagyabugyáltak volna. Az ember milyen feledékeny, a rosszat hamar elfelejti, kár hogy hosszabb ideig fogok lábadozni, így nem felejthetek egykönnyen. A gondolat egy mély sóhajt csalt ki belőlem. Na igen, lábadozás, engem a felettesem szakrálisan fel fog négyelni, ha meglát. Csak tudnám, miért érzem olyan furának az arcom...
Körbepillantva takaros kis szoba tárul elém, s kicsit tovább forgatva a fejem megpillantom a tulajdonost is, a lányt tegnapról. Rosszul éreztem magam, rá pillantva, hiszen miattam kellett a földön aludnia. Igazán leszállásolhatott volna engem oda maga helyett, nem lett volna semmi bajom. Viszont felriasztani sem akartam, olyan békésen szuszogott.
Így óvatos léptekkel, az alsó ajkamba harapva, hogy visszatarthassam a fájdalmas szisszenéseket, vonultam ki a fürdőszobának feltételezett helyiségbe. Reméltem, hogy nem veszi zokon, hogy behatoltam az intim szféra eme szentélyébe, mert ugyebár a fürdőszoba egy szent dolog, de muszáj szomjam oltanom és elvégeznem a dolgom valamilyen úton-módon, mert komoly gondjaim lesznek.
A fürdőszoba állandósult rejtelmeinek egyike a tükör, mely mindig a csap felett lóg, hogy az ember frászt kaphasson magától kora reggel. Nem szeretem, és most még kevésbé a szívem csücske, ugyanis még a szavaim is bennrekeszti azzal a képpel, amellyel visszatekint rám. Kezem az arcomhoz kapom és valóban, érzem, ahogyan melegen lüktet a sérült bőr. Igaz, feldagadhatott volna jobban is, de ez már most haragoslila! Hogy tegyem a kopaszok közé hajasbabának azt a gyáva férget, pont az arcom kellett így tönkretennie! Most mihez kezdjek? Így nem térhetek vissza a palotába! Nem elég, hogy nem fogok tudni részt venni a hercegnő helyett a diplomaták fogadásán, de még azt a kevés kimenőm is elveszik majd, amit eddig adtak, mondván, nem tudok magamra vigyázni. Egyre sötétülő jövőt prepozicionáltam magamnak.
Mihez kezdhetnék? Vissza nem mehetek, de nincs hol maradnom sem. Különben is, biztosan keresni fognak, márpedig ha keresnek, meg is fognak találni. Áhh, esélyem sincs, jobb, ha feladom, és bevállalom a hajleüvöltést. Végül is nem ez lenne az első, de biztos, hogy ismét rekordot fogok dönteni. Vajon a parancsnok mennyi idő után dől ki levegőhiány miatti akut rosszullét vagy agyvérzés következtében? Legutóbb közel másfél órát ordibált velem, és úgy tűnt, egész jól bírta... Vajon képes lesz ezt is überelni? Már előre "lelkesít" a gondolat...
Na de látni sem akarom magam, így inkább ismét benedvesítettem a borogatást, és ráoperáltam a fejemre, addig is úgy néz ki, mint valami menő kiegészítő. Tényleg, beadhatnám a főnöknek, hogy új divatot kell teremtenünk, és erre hercegnői "státuszomban" van a legnagyobb lehetőségem. Ki merné megkérdőjelezni eme dolog nagyszerűségét, ha magától őfelségétől származik? Na ugye, hogy senki! Ez jó, ez tetszik, ezzel talán megúszhatom. Lehet, rögtön mintapéldányokkal kellene hazaállítani. Lehetne szép hímzett, vagy flitteres csillogó, strasszos még csicsább, vagy egyszerű foltvarrásos technikával készült esetleg batikolt.
A mocorgás észhez térít, zavartan lépek az ajtóba, de a lány csak a másik oldalára fordult. Nem tudom, miért de ez megkönnyebbüléssel tölt el. Na jó, sejtem, az alapvető probléma az, hogy lényegében sosem voltam még ismeretlen emberek társaságában úgy, hogy magamat kell adnom. Fogalmam sincs, hogyan kellene viselkednem, egy biztos: köszönetet kell mondanom, hogy nem hagyott az utcán. De mivel mondhatnék köszönetet? Az ajtófélfának támaszkodva kezdtem erősen gondolkodni, és az isteni szikra előbukkanását azzal próbáltam elősegíteni, hogy körbepillantottam, hátha valamiről megjön az ihlet. S láss csodát, tényleg bevillant valami a szemközti ajtóról. Na nem az, hogy távozni kellene, hanem, hogy csinálhatnék valami jó kis fullos reggelit. Nincs olyan lény ezen a földön, aki ne örülne egy kis kajának, nem igaz?
mielőtt a konyhába vetettem volna magam, felmértem felsőm ramaty állapotát, és ennek ellenére csak kimostam úgy ahogy, lévén egyetlen ruhadarabom, amit magamra vehetek majd felső gyanánt. Jobb híján kiterítettem egy székre, majd a közben kigondolt menüsor megvalósíthatóságát felmérendő immáron elmerültem a konyha rejtelmeiben.
* * *
Egész jó kedvem lett, ahogy az étel alakult a kezeim alatt. Szerettem főzni, igaz nem volt hozzá nagy tehetségem, de sokat sertepertéltem a királyi konyha közelében, ha volt egy kis szabadidőm. Az egyik kukta, Yasu próbálgatott is tanítani, állítása szerint több sikerrel, mint bosszúsággal, de tartottam tőle, csupán azért türelmes, mert magányos ő is a hatalmas palotában. Ha itt lenne, biztos büszke lenne rám, mert egész úgy néz ki a főztöm, ahogy elvileg ki kellene néznie. Észre sem vettem, de halkan dudorászni kezdtem egy dalt, ami régóta tetszett, és annyira magaménak tudtam érezni.
www.youtube.com/watch
Nem valami bonyolult, csupán a vágyódásról szól, arról, hogy jöjjön valaki, és elvigye az énekesnőt a Szél városába, ahova egyedül nem fog eljutni soha, hiába szeretne. S hogy miért nem jut el soha? Mert egyedül hiába a vágyódás, nincs mersze, nincs meg az az apró késztetés, amely kilökné a hétköznapok megszokott medréből, és segítene elindulni. Legalább is ez az én olvasatom. Valahányszor csak hallom, mindig lehunyom a szemeim, és elképzelem, ahogy végre Seijiként járom a világot, a saját sorsom élve, és nem másét. De ahhoz kellene valaki nekem is. Valaki, aki miatt képes lennék mindent hátrahagyni, ami csak ideköt: vérségi kötelékek, kötelesség, felelősség, az egész élet...
Hmm, annyit álmodozom, hogy a végén leégetem ezt a vackot! Legalább, ha már ilyen jól sikerült eddig, nem kellene elrontani! Koncentrálj!
Vajon ízleni fog neki? Igen, kezdtem ilyen badarságok miatt aggodalmaskodni, de a kérdés valóban jogos. Nem kötelező mindenkinek annyira szeretnie a baconszalonnába csavart főtt tojást. Na jó, ez csak majdnem az, mert konkrétan baconszalonnát nem találtam a hűtőben. De cserébe gusztusos, és még az illata is nyálcsorgató. Emellé forraltam egy kis tejet, és variációs lehetőségként vizet is, hogy teát lehessen készíteni pillanatok alatt. Na meg nem bírtam megállni, hogy pudingot ne csináljak, annyira imádom, és reggel kell egyébként is a legtöbbet enni, mert akkor még van esély arra, hogy elégeti az ember azt a kalóriamennyiséget, amit bevitt. Még csak az hiányozna, hogy el is hízzak...
A neszezésre mosolyogva fordulok hátra, és nem kell csalódnom, valóban ideiglenes vendéglátóm tűnik fel az ajtóban.
- Ohaiyo! - köszöntöm, mire végigmér. Érzem, ahogy enyhén elpirulok. Nevetséges, de nőnemű lényektőúl maximum irigykedő pillantásokhoz vagyok szokva, nem ilyen szúrós és közömbös végigméréshez. Mi lenne, ha még érdeklődést is tükrözne az arca? Szerintem elsüllyednék zavarom miatti szégyenemben...
- Mit művelsz? - kérdezi egyszerűen, de annál lényegretörőbben.
- Ano... reggelit - erőszakolok magamra egy bizalomgerjesztő mosolyt. Aztán kigyúl a lámpa, át kell kapcsolnom pincér üzemmódba, és nem lesz baj, mert akkor magabiztosságot is gyűjthetek a szerepből!
- Hölgyem, foglaljon helyet! - terítem a konyharuhát a kezemre, ahogy a pincérek szokták, majd kihúzva az egyik széket, az asztalhoz invitálom. Bizalmatlanul, de helyet foglal, mire már tálalok is.
- Ajánlanám önnek a ház specialitását - emelem meg a kis tányérra tett fedőt (azért tettem rá korábban, hogy ne hűljön ki a már elkészült adag). - Baconbe csavart főtt tojás. Emellé tejet vagy teát tudok ajánlani.
Majd miután választott, töltök is a kívánt italból, s udvariasan hozzáfűzöm a kész konstrukcióhoz: - Jó étvágyat!
Aztán csak izgatottan állok, és kíváncsian lesem, átment-e a főztöm a vizsgán. Tök ciki, mintha valami szakácsvizsgán lennék, úgy izgulok.
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 05. 20. 14:15:33
|
| Kita | 2010. 05. 11. 19:10:37 | #4946 |
Karakter: Veva (Seijinek)
Nagyot ásított, és ahogy kezét a szája elé tette, elveszítette a tökéletes fogást a falon, szóval körmeivel a téglákba karmolva csúszni kezdett. Lábát könnyedén megvetette az egyik mélyedésben, és ellökve magát finoman talpra érkezett; a sikátor egyik pocsolyájában.
- Ó, fuj – dünnyögte, és lila szemeit a lábaira irányította. Fehér, legalábbis eddig világos színű ruházata ugyanis sárpöttyös és koszos lett. Utálta, ha koszos a ruhája, ergo ismét meg kell látogatnia a mosóházat.
- Utálok mosni – mondta fennhangon, és fintorogva kiemelte a lábát a bokáig érő, nyúlós-tapadós sárból. Bár jönne a pokol és minden szörnye, kiket lemészárolok… jött a válaszhang, és Veva befejezte a gondolatot.
- Csak ne kelljen mosni.
Amikor igyekezett lepöckölni magáról a téglák porát, négy hatalmas árnyék takarta el az egyik utcai lámpa fényét. Közönyös tekintettel fordul hozzájuk, és imádta, hogy túl sápadt, szinte holdfényfehér arcán nem látni, ha esetleg elsápadna. Négy hatalmas férfi állt előtte, és mikor az egyik kéjesen megnyalta húsos ajkait, már kétséges sem volt, hogy mire készülnek. Na ez szép. Ne legyél boldog miatta, dörgölte az orra alá a Narrátor.
Nos igen, Veva meghasadt személyiségének rosszabbik fele imádta kommentálni a helyzetet, viszont lusta, punnyadt dög lévén nem szokott tenni semmit, csak amikor már az ő talpa alatt is forró volt a levegő. Veva elgondolkodott lehetetlen helyzetén, és a menekülési útvonalakat keresett, de a faltól is elállták az útját, szóval… patthelyzet. Illetve sakk-matt, az ő javukra.
Kiülhetett az arcára a pillanatnyi ijedtség, ugyanis a férfiak felröhhentek, és az egyik oldalba bökte társát.
- Elnézést, nem akarok beleszólni, de a kisasszony úgy tűnik, nem örül a társaságuknak – zendült fel a férfiak háta mögött egy másik hang, így Veva reflexszerűen odanézett. Hűvös, sápadt arcán épp csak végigsuhant a meglepettség.
Na, megjött a hős lovag! élcelődött a hang.
- Öcsi, unod az életed? – fordult a fiú felé az egyik duplaszekrény, és követte a többi izomagy is.
Én meg csak nézelődök, röhögött a Hang, Veva pedig észrevehetetlenül vállat vont. A fiú nagyjából vele egyidősnek tűnt, mégis magabiztosan állt ki a dörzsölt gazfickók ellen. Akiknél kés villant.
- Mi lenne, ha kerülnénk a felesleges erőszakot, és elkotródnátok, és keresnétek valaki olyat, aki szívesen csatlakozik hozzátok egy kis éjszakai mulatozásra? – kérdezte az ismeretlen, hős szőke lovag, Veva pedig elfojtott egy ásítást. Oké, az életéről volt szó, de ha egyszer annyira fáradt volt! Ráadásul nemsokára munkába kellene mennie, de hát… közbejöttek dolgok. Majd szól a főnökasszonynak, és holnap duplaműszakot vállal… Vagy kitudja. Továbbállunk, ajánlotta Narrátor.
- Mi lenne, ha nem szólnál bele a nagyok dolgába? – feszegette meg az izmait az egyik izomagy. Mekkora… höhöhö… , röhögött a belső hang.
- Idegesítesz – közölte Veva halkan a másik Vevával, aki erre fetrengő röhögőgörcsben tört ki. Őt nem aggasztotta a bunyó kimenetele.
A fiúk pedig egymásnak estek. Dúlt a harc, Veva pedig szenvtelenül nézte a verekedő feleket. Aztán az kiiktatott két férfit, amikor is az egyik a négy közül orvul mögé osont.
- Vigyázz, mögötted! – kiáltott oda neki a lány, de későn, vagy talán pont ez terelte el a fiú figyelmét, így a támadó ökle belesújtott a szép arcba.
- A francba! Pont az arcom! – mordult fel a fiú, és Mérgesen villant fel a szeme. Veva oldalra fordította a fejét, vagyis Narrátor fordította neki oldalra, hogy az esetleges látványtól megkímélje magukat, de ezzel együtt elérte, hogy ő se lásson semmit, ez meg ugye nem tetszett neki.
- Nyugi haver, eltakarodunk, ígérem – ütötte meg a lány fülét az egyik ijedt hang, ami addig kéjesen recsegett a lánynak.
- Jól vagy? – lépett közelebb hozzá a fiú. Sötét volt, csupán az arcélét látta a megmentőnek, meg a világos barnás-szőkés haját. – Az én nevem Seiji, ne félj, nem bántalak.
Nem félek, akarta mondani Veva, de meglátta a gyér fényben, amit igazán nem akart. El akarta lökni a fiút, hogy ne kapja a háta közepébe a támadást, de a fordulattól pont az oldala közepébe süllyedt a kés éle. Még volt annyi ereje, hogy kiiktassa ezt a férfit is, utána viszont térdre rogyott, a lány felsőjébe kapaszkodva. Veva ijedten kapott a karja után, de láthatólag nem figyelt fel rá, hogy nem csapódott akkora erővel a földbe, amekkorával kellett volna.
A rúgástól a rohadék nem ájul el, hanem közeledett feléjük.
Veva érezte, hogy a teste nem az ő gyenge akaratának engedelmeskedik, hanem egy pillanatra behúzódva a sötétségbe felkapta az első kemény és nehéz tárgyat, ami a keze ügyébe került, és a támadója fejére célzott. Hangos, mégis tompa koppanás volt, majd a benga férfi összeesett. Veva érezte, hogy ismét ő az ura saját testének.
- Ne mozogj! – utasította a fiút, miután elhajította a hatalmas kukafedőt. Nem mintha a sebesült mozgásképes lett volna. – A sebed súlyosnak tűnik, azonnal el kell látnom. – mondta neki. Tudta, hogy nem igazán érti, amit mond neki, mégis beszélt hozzá, hogy magánál maradjon. Ha elájul, ki tudja, mikor tér magához, ha magához tér egyáltalán. Ja, és mit csináljunk egy hullával? gúnyolódott a Narrátor.
- Azt hiszem… nem… fogok tudni, felállni… - nyögte, aztán hátracsuklott a feje, és láthatóan elájult.
- Ó, na szuper – morrant fel a Narrátor, Veva pedig ugyanazzal a testtel bólogatott hozzá.
- Most mi legyen vele? – kérdezte Veva. Leguggolt a fiú mellé, és óvatosan megvizsgálta a sebet. – Csúnyának tűnik.
- Hagyjuk itt! – javasolta a hang. – Úgyis csak bajba kerülünk miatta.
- Ugyan már, segíteni akart – dünnyögte Veva. Óvatosan megfogta a férfi derekát, és óvatosan a hátára vette.
- Most elvisszük? – méltatlankodott a Narrátor. – Te beteg vagy.
- Mit tudsz te? Jól vagyok – morogta Veva, és nem volt hajlandó kinyitni a száját, hogy a Hang használhassa.
Velem beszélgetsz, nem?
- Hát…
Egy null ide
Szinte el is felejtette, milyen önelégült tud lenni a Narrátor.
- Hála a jó égnek, hogy közel lakok – szusszant egyet Veva, és fáradtságához mérten finoman letette a sebesült fiút az ágyra, majd gyorsan a pici fürdőbe futott tiszta kötszerért, és hogy ő maga is megmoshassa az arcát egy picit.
Magához véve a gyógyszereket óvatosan mozdulattal, de határozottan kiforgatta a fiút a ruhájából, és gyorsan alátett egy másik lepedőt, hogyha átütne a vér, ne legyen minden tiszta gané. Nem szerette a koszt.
Átmosta a sebet, és gyors mozdulatokkal összevarrta. Mély volt, de nem súlyos.
Használd ki, amíg ki van ütve, gúnyolódott a Hang, de nem avatkozott bele a dologba. Veva gyorsan lefertőtlenítette a sebet, ami rohadtul csípett, mivel az eszméletlen test is belerázkódott.
- Nem fog örülni, ha felébred – húzta el Veva a száját, és gyorsan átkötötte a sebet, majd egy könnyű takarót dobott a fiú testére.
- És a gonosz lekushad koszos, de formás combod pompázatos látványa előtt – tette hozzá a Narrátor robosztus lelkesedéssel.
- Ó, fogd be – morgott Veva, és igyekezett nem nagy figyelmet szentelni a szép felsőtestnek. Végül is, neki dolga van. Gyorsan elfut szólni, hogy ma nem megy be, aztán holnap duplaműszakot vállal, aztán…
- De én most fáradt vagyok, aludjunk! – ajánlotta fel a Hang, de a lány csak a fejét rázta.
- Először is mindenképp szólnom kell – gondolkodott, és gyorsan elpakolva rendet tett, és kifutott a szobácskából. Gyorsan meg akarta járni az utat.
***
Amikor hazaért, a fiú, akinek nem emlékezett a nevére… pedig mondta, élcelődött a Narrátor.
- Ó, fogd be – morgott Veva, és fáradtan lerogyott a székre. Akárhogy is sietett, a főnökasszony olyan szépen nézett rá, hogy le kellett húznia egy-két órát. Fáradt volt, hosszú volt a nap, de holnap majd itthon maradhat.
- És a szőke herceg még mindig nem ébredt fel – vigyorgott Narrátor. – Csókold meg, talán felébred.
- Ó, kuss! – morrant fel a lány, és kisétált a fürdőbe. Hideg vizes borogatást tett a fiú fejére, aztán letett magának a földre egy párnát és egy takarót, majd leheveredett.
- Jó éjt királylány – mormogta dorombolásszerűen a másik éne.
- Ne próbálj fennmaradni, mert holnap a szemünket sem fogom tudni nyitva tartani – gondolta Veva, majd lehunyta a szemét, és megpróbált elaludni.
De még ellenőrizte, hogy elég hűvös-e a borogatás a „szőke herceg” homlokán.
|
| ef-chan | 2010. 05. 09. 23:38:43 | #4919 |
Karakter: Mitsuoka Seiji (Veva-nak)
Talán élveztem volna a színházi előadást, meg magát a színházi hangulatot, ha nem járt volna együtt vele a fűzős, hatalmas fodrokkal megtűzdelt alsószoknyás ruhaborzalom - mindig is fulladtam ezekben a vacakokban - s a lelkesen fülembe udvarló Mikado, országunk legelőkelőbb daimyoujának a fia. Hogy ez miért zavar? Mert határozottan férfinek érzem magam!
hogy hogy jön össze ez a kijelentés, meg a habos-babos ruha: fura munkám van, határozottan. Az ország fiatal királynőjének eltitkolt ikertestvéreként helyettesítem őt minden veszélyesnek tűnő reprezentatív szereplésen. ha szépíteni szeretném a dolgot, testőr vagyok, ha nem, akkor rabszolga. Saját életem csak korlátozottan lehet, az is csak inkognitóban, hiszen, ha kiderül, hogy létezem, már nem lesz hiteles az álcám. Mintha szabadalmaztatták volna a külsőm, amit emiatt nem használhatok kényem-kedvem szerint.
De hála az égnek, a színháznak immáron vége, a kocsit hazaküldték üresen, a göncöm is lerángathattam, hogy a saját ruhámra cserélhessem, ahogy a smink is lekerült végre az arcomról.
Ennyi, kis jutalom a kemény és áldozatos munkáért, de még ez is sokat jelent, és nem lehetek elégedetlen sem hálátlan. Végül is csak a testvéremet akarják védeni, ami nekem is kötelességem lenne egyébként is, kár hogy ennyi lemondással jár mindkettőnk számára a dolog. két kalitkába zárt madár..., bár legalább ő boldog lehetne! Mindegy, kiélvezem az estét, ezt a kis kérészéletű szabadságot.
Nyílt szívvel sétálgatok az utcán, befogadva az éj minden impulzusát: az impozánsan fénylő csillagoktól kezdve a tücsök ciripelésén, a szórakozóhelyekről kiáramló lármán, az éttermekből kiszűrődő olajsercegésen, a járdán koppanó lépteken át az éjszakai lepkék röppenéséig mindent. Szerettem mindig is összekapcsolódni a környezetemmel, apró ponttá válva, amely a nagy egész része. Magamba szívni a friss levegőt, s rajta keresztül kapcsolatba kerülni életek milliárdjaival. Érezni minden rezdülést, minden létező entitást és minden élettelen dolgot, ahogy visszaverődnek róla a létezés rezgései.
A nyugalom azonban hamar megbomlott, ahogy egy sikátor mellett sétáltam el. Fel sem tűnt volna, ha elmélyült állapotomat nem zavarja meg az az erős rosszindulat, amely onnan áradt kifelé, szinte pofáncsapva. Ahogy szerzetesi átszellemülésemből visszatértem a valóságba, egy kisebb csoportot pillanthattam meg, egy törékeny lányt állt körbe vagy négy rosszarcú figura, és nem úgy tűnt, mintha ismernék egymást.
- Elnézést, nem akarok beleszólni, de a kisasszony úgy tűnik, nem örül a társaságuknak - léptem beljebb fenyegetően, bele sem gondolva az esetleges következményekbe. Nem mintha az visszatarthatott volna.
- Öcsi, unod az életed? - fordult felém mind a négy alak, s kettő már elő is húzott egy-egy kést, hogy kezelésbe vegyenek. Na igen, erre azért nem számítottam. Nincs nálam egy megveszekedett botdarab sem. Jó lenne, ha nem szednék be sérülést, mert akkor kitekerik a nyakam...
- Mi lenne, ha kerülnénk a felesleges erőszakot, és elkotródnátok, s keresnétek valaki olyat, aki szívesen csatlakozik hozzátok egy kis éjszakai mulatozásra? - kérdeztem, miközben megpróbáltam felmérni a terepet. Végül a szemem megakadt egy vasrúdon, amely a kuka mellett volt a falnak támasztva. Ha jól időzítek, meg is szerezhetem, miközben kivédem az első támadásaikat.
- Mi lenne, ha nem szólnál bele a nagyok dolgába? - kérdezte a vélhetőleg főnöki rangban álló srác. Ez volt a jelszó, a két késes alak nekem is rontott. Támadásukat egy hatásos és meglepő manőverrel védtem ki, könnyed mozdulatokkal ugrottam a ház oldalára, ahonnan azonnal a magasba löktem magam, és megkapaszkodtam a ház tűzlétrájában, ahonnan egy újabb lendülettel a kuka mellett landoltam, a két fiú háta mögött, a rúd mellett. Az utóbbi magamhoz is vettem, megpörgetve a kezemben, hogy ezzel is hozzászokjak a súlyához, és rövid másodpercek alatt hozzászokhassak irányíthatóságához. A két alak bosszúsan fordult meg, és ismét nekem rontott, de a rúddal már sikeresen ártalmatlanítottam őket, az egyiknek a kezére sújtottam le, a másiknak a gyomrába céloztam.
- Vigyázz! - hallottam a lány sikoltását mögülem. Mikor megfordultam, megértettem a figyelmeztetés lényegét, de elkéstem, csak tompítani tudtam az ütésen, amely egyenesen az arcomon csattant, hogy elterüljek a földön.
- A francba! Pont az arcom! - szisszentem fel, nem nagyon izgattam magam amiatt, hogy a nekem lendülő harmadik ismét támad, ahogy azzal sem, hogy a másik kettő is kezdi összeszedni magát, egyedül az arcom aggasztott: ez bizony be fog dagadni és haragoslila lesz. Engem a kapitány kinyír! A gyomromat célzó rúgás elől egy hátrabukfenccel térek ki, amiből egy talpraálló szaltó lesz, ahogy kezemmel a magasba emelem magam, kitérve a másik két fickó ütései elől. Mint egy artista, vagy egy jól begyakorolt film sztárja, érkeztem teljes nyugalommal a talpamra, miközben ismét a kezemben volt már a vasrúd.
- Ezért megfizettek! - húztam összébb a szemöldököm, és pirítani kezdtem az ellenfelet. Különleges ritmusváltásokkal tűzdelt szerzetesi stílusommal nem tudtak mit kezdeni az utcai harchoz szokott szemetek, így hamarosan mind a hárman a földön elnyúlva végezték. A vasrúd immáron a negyedik férfi torkának szegeződött.
- Nyugi, haver, eltakarodunk, ígérem - hunyászkodott meg, amivel kiérdemelte megvetésem. A társait összevereti, de rögtön betojik, ha veszélybe kerül az ő épsége is. Leengedtem a rudat, és intettem a fejemmel, hogy húzzon melegebb éghajlatra.
- Jól vagy? - fordultam a lányhoz. Majd rögtön nyugtatni is kezdtem. - Az én nevem Seiji, nem kell félned, nem bántalak.
A lány szemei azonban elkerekedtek és néma sikolyra nyílt a szája. Nem tudtam mire vélni a dolgot egészen addig, míg az oldalamba nem nyilallt a fájdalom. Térdre zuhantam a fájdalomtól, de azonnal egy rúgás repített arrébb. Így szemügyre vehettem a támadóm: az a gyáva féreg, szemből nem mert támadni! Aljas, utolsó, semmirekellő, csirkefogó! Újabb rúgás az oldalamba. Felnyögtem a fájdalomtól,és elterültem a földön. Éreztem, ahogy a ruhám egyre nedvesebb a vértől. Itt kell meghalnom? Pont így? Uram, nem lehetsz ennyire kegyetlen, legalább halálom méltóságteli legyen, ha már az életem nem az! Könyörülj szolgádon!
Imám meghallgattatott, a férfi, aki magabiztos és gonosz mosollyal hajolt fölém, hogy megadja a kegyelemdöfést, hirtelen fájdalmas grimaszt vágott, majd elterült a földön, épp mellettem. Csodálkozva néztem az ájult arcát, majd felpillantva a lányt, s a kezében levő hatalmas kukafedelet, amellyel lesújtott.
- Ne mozogj! - mondta, ahogy leguggolt mellém. - A sebed súlyosnak tűnik, azonnal el kell látni.
Hát, ezt én is gondoltam, mivel iszonyatosan fáj, vérzik, és egyre jobban fázom, ami sosem jelentett jót.
- Azt hiszem... - suttogtam. - Nem fogok tudni.. felállni... - s valóban, az ájulás, amely eddig csak kerülgetett, most rám vetette magát a mélybe rántva.
|
|
