-          Nyugodtan hárítok, jeges arccal, érdektelenül… õ csak a begyakorolt mozdulatokat tudja, azt is elkapkodva, heveskedve… átfordulva a kezemen vágom tarkón, amikor a szemem sarkából meglátom Seijit. Megrándul a szám sarka, amikor is az egyik nagyszájú, akinek egy tyúktojásméretõ dudor nõtt a fejére, az ücsörgõ transzvesztitához vágta a botját.

-          Na mi van kislány, csak ücsörögni fogsz ott azzal a bottal, vagy esetleg feldugod magadnak?

De mocskos a szája.

-          Sajnálom, hogy megzavartam a gyakorlást, nem volt szándékomban – hajol meg bocsánatkérõen. Milyen édes, hova szarjak?!

-          Ez de ciki – forgatom meg a szemeim. – De milyen cuki, hozott reggelit! – hova szarjak, sóhajtok. De ez tényleg rendes tõle…

Harc, mozdulatok, átváltott suhanás, könnyed libbenések…
Hinnye, de jól csinálja..

-          Ahh, én is, én is akarok vele!!! – sikkantgat a Hang, és izgatottan ökölbe szorítja a kezem. Tényleg jó… bennem is feltámad a vágy, hogy élvezzem az adrenalin dobolását az ereimben, izmaim fájóan feszüljenek és dobogjon a szívem, hogy majd áttörje a bordáim ketrecét. Én is.

-          Befejezték, befejezték. ÉN IS! Legyen. – biccentek egyet, és mikor zavartan, újboli kisfiús arcával a vállára csapja a botot és készült lelépni.

Elé csapom a botot és szembekerülve vele felvonom a szemöldököm.

-          Küzdj meg velem is! – akaratoskodik Hang. Láttam, hogy habozik, és megvakarja a tarkóját.

-          Veva, nem hiszem, hogy ez…

-          Küzdj. Meg. Velem. IS! – mondom határozottan. Látni akarom ÉLNI.

-          Nem kerülhetem el, igaz? - mondja lassan. Hang vigyorogva rázta meg nagyon lassan, fenyegetõen a fejét.

-          Nem… és ha akarsz, beledöglesz – vigyorodott el torzulva az arcom, és megpörgeti az ujjai között a botot. Láttam, hogy kényelmetlen lassúsággal veszi le a botot, de egyetlen mozdulattal kaptam el a tetejét, és magamhoz rántottam. – Ne bottal. Az olyan gyermeteg… - léptem hátra, és az állványról két könnyû tört kaptam le. Vékony, finom acél volt mindkettõ, éles, hosszanti vágásokra. Ahogy megsuhintottam, lágyan csengett… csodálatos hangja van. Felé dobom a kardot, amit elkap. Láttam, hogy elkeseredett az arca, de nem érdekel. Beleegyezett a harcba!

-          Nem kell kímélet – mondtam halkan és finoman felé tartottam a hegyét. Megsuhintotta, de nem támadt. Akkor majd én.

Két lépéssel léptem felé, de azonnal reagált. Felemelte kezét, mire a két kard csendülve ütközött össze. Felkacagtam és nyugodtan visszahúzva, azonnal újra támadtam. Záporoztak az ütéseim, sose volt több vagy feleslegesebb, mint ami muszáj volt… Ez én voltam.

EZ UNALMAS! Hang felbõszült és sátán mosollyal vetette elõre magát. Egy tenyerem élével oldalra üt a kard pengéjét, és nyugodtan szúrt.
Gyors, de nem elég gyors, egy laza, vékony, de annál hosszabb vágást ejtettem az oldalán, és nevetve kerültem a háta mögé.

Már számított rá, és csodálatos könnyedséggel blokkolta. Basszus, jobb, mint hittem. Ahogy elõre lépett, a testem akaratlanul s moccanva guggolt le, egyik lábamra áthelyezve a testsúlyom, átbújtam a lába között és a kard markolatával a térdhajlatára vágtam.

Fél térdre rogyott, de ugyanezzel a tempóval meg is fordult és már idegesen felém csapott. Az íves vágás belemart a gyomromba, és hosszú vágást ejtett a bõrömön.

Basszus, majdnem kicifrázta a bundám! – szisszent fel Hang, és tényleg csak az mentette meg az irhámat, hogy idejében hátraugrottam. Kezemet a hasamra szorítottam és kaján mosollyal néztem a halványkéken csillogó folyadékot. Hm…

-          Végre, egy kis élet a szemeidben! – vigyorogtunk, és felé támadtam. Hátrálnia kellett, sûrûn adományoztam a csapásokat, de õ is bekeményített. Olyan gyors volt, hogy egy pillanatra megzavarodva fordultam utána.

Harcoltunk. Éreztem a vért az ereimben, a szemem kimeredt és csillogott, felkacagtam, az adrenalin száguldozott minden sejtemben…

Nem éreztem magam fáradtnak, a pengék suhogtak, de a levegõ kevésnek tûnt. Laposan vágott felém, nekem pedig hátra kellett hajolnom, hogy ne vágjon ketté… De túl laposra sikerült és nyögve értem földet. A penge hegye azonnal a torkomnak szegezõdött és finoman rezgett. Mi van édes, kimerültél?

Ziháltam és a szemeibe néztem.

-          Gyõztem – lihegte, de alig észrevehetõen. Legalább sikerült megizzasztanom.

-          Ja. Biztos vagy benne? – mozdítottam meg a hátsó kezem, és egy kárörvendõ vigyor terült szét az arcomon. – Ha felkoncolsz, én is leszek olyan gyors – vigyorogtam. Az õ pengéje a torkomnál, az enyém jóval lejjebb, jóval kínosabb hegyen nyomott egy jóval érzékenyebb testrészét. Kicsit megmozdítottam a pengét, hogy érezze az isteni fényt… - Na? Kiegyezünk egy döntetlenben?

-          Ez alattomos trükk.

-          Tudom. Hát nem édes? – lihegtem. – Elveszem, ha te is.

Rám nézett és halványan elmosolyodott. Elkapta a pengét, mire én is visszavettem az ágyékától a fényes acélt, és két kezemmel a fejem felett megtámasztva fellöktem magam. Lazán megpördültem és oldalra tettem a kardot. Ez de jól esett…

-          Nem vagy olyan bamba, mint hittem… talán még vicces is lesz a dolog. – vigyorgott az arcom, és lassan végighúzva a sebemen az ujjaim, megvakargattam a felkarom. Az is kék lett, de ez van.

-          Reggelizni akarok. Csóóóóközöööön – kacsintott Hang, és beszökdécseltünk a szobánk felé.

-          Nyugodj meg Seiji – fedi meg testvére a szerencsétlenkedõ, dadogó srácot. – Inkább segíts ellátni a sebet!

Nem is figyelek már oda. Rezzenéstelen, szinte unott arccal hallgatom a vitáikat és egódorombolás közepette nézem végig, ahogy maga a királynõ kötözi be a lábam.

Hova rohanjak mindjárt, csak úgy, hirtelen…

-          Seiji… szeretnék kérni egy szívességet.

És én mit kezdjek magammal? Haza akarok menni, a saját kis házikómba, az ágyamba és a kicsi konyhámba, ahol leöntök magamnak egy tésztás levest, aztán dorombolva elaludnék… de NEM.

-          Bármit kérhetsz, tudod – mondja a férfi kedves hangon, és megforgatja a Hang a szemeit.

-          Mindjárt rókázok, annyira édesek…

-          Csókold meg Vevát – mondja a királynõ természetes, édes hangon, amitõl majdnem megütött a guta.

Ha megpróbálja, NYALÓKÁT CSINÁLOK BELÕLE!

-          Nagyon csúnyán lezúzlak… elpusztítalak! – morogtam összeszûkülõ pupillákkal, és éreztem a vér dobolását a fülemben. Nem hallom, amit mondanak, nem akarok tudni arról, hogy mirõl beszélnek, kikaparom a szemét, akármit is csinálni próbál…

De mirõl beszélnek?

Fülelj, és megtudod. A végén kiderül, hogy kész mágiai alaprejtvény van elrejtve a képben. Tudod… Sudoku meg társai.

Vihogj csak, beszedem a bogyóimat és nem beszélsz többet.

-          Ha-ha.

-          Veva, tõled csak azt a szívességet szeretném kérni, hogy Seiji „élettelen” testét hozd ki a ravatalozóból, mielõtt valóban koporsóba zárnák.

Szócal mentsük meg egy halottat. Jó terv… épp csak az nem fog feltûnni nekik, hogy full ugyanúgy néz ki, mint a királynõ. Micsoda véletlenek! – gúnyolódott a Narrátor.

-          De Saiya…

Le ne smárold. Hülyén venné ki magát ez a nyálasan csöpögõs mozis pillanat.

-          Segítsetek nekem…

Mindenki rám néz. Tudom, hogy tõlem várják a segítséget, rajtam áll vagy bukik az egész, és az egyiknek szomorú, a másikuknak elszánt a pillantása.

-          Ott kellett volna hagynom téged a sikátorban, akkor nem lenne bajom – sóhajtottam fel, és félig kilátszódó arcomon hirtelen szétterült egy kaján, perverz mosoly. Nem az enyém, Hangé.

-          De csak akkor, ha ÉN ölhetem meg! – vihogta a Hang, én pedig csak megforgattam a szemeim, elnyomva a zavaró tényezõt az agyam hátsó részében.

-          Ennek nincs sok értelme – mormogom, éles tekintettel végigmerve õket. – Nem lenne sok haszna, ha most játssza el a halottat, ezzel aláírnátok a halálos ítéletemet. Most jöttem a kastélyba, ergo logikus lenne, hogy bosszúból én öltem meg – mondom halkan. – És erre nincs semmi szükségem.

-          De csak te tudod megszöktetni a „holttestet” – mondta Saiya. Láthatóan nem értette, hogy mire akarok célozni.

-          Nem mondtam, hogy nem segítek – vonok vállat. – De nem most. Várni kell.

-          Nem értem – értetlenkedett Seiji. Hang megforgatta a szemeim és keresztbe fonja a karjaim.

-          Arról van szó, hogy nem fogunk miattad körözöttek lenni. Istenem, ez de gáz – forgatja meg a szemeimet.

-          Akármit is terveztek; legyen. De legalább két hét várakozást javasolok – mondtam vállvonva, és feldobva magam kiülök lábat lógatni az egyik ereszcsipkére. – Elmentem aludni – mondom oda se nézve, és ellökve magam zuhanni kezdtem.

Lábbal betoltam az ablakot és a plafonon lemászva levettem egy párnát a hatalmas ágyról, és a nagy, tollal töltött párnát a kandalló elé dobtam és ráheveredtem. Összegömbölyödök és egyetlen pillanat alatt elcsitult elmével elalszok.

***

Másnap felkelek, és közömbös arccal felülök. Még mindig a párnát markolászom, mint minden reggel, de felállok, visszadobom az ágyra és elmegyek mosakodni.

-          Oké. Ez nem… bezártság meg fogság meg minden, hanem csak… egy nyaralás. Egy kéthetes szabadság, mint egy szállodában.

-          Ahha, én meg a szobaszervizes kisasszony vagyok harisnyakötõben. Tudod, az a szexi csipkés fajta…

-          Kapd be – morgom, és ellököm magam. Összefonom a hajam, és igyekszem rendbeszedni a gyûrött és látszólag viseltes ruhámat. – De gáz.

Kimentem az ablakon át, hogy az ajtón véletlenül se használjam. Reggel van, reggeli nélkül elég nyomottan kezdõdik a nap…

Leültem egy faágra és összefont lábakkal néztem a palota mögötti gyakorlóteret, ahol a katonákat képezték ki. Még kezdõk lehetnek… de a fele biztos és mindenképp erõs és képzett férfi. Elbûvölve néztem, ahogy ugrálnak és Hang veszettül sikoltozva követelte, hogy menjünk oda, és a tér szélére leülve nézzük õket.

Mindig is a gyengéi voltak a szépen kidolgozott mellkasok…

-          Legyen – morogtam és odasétálok. Leülök a birkózókörök szélére, és felhúzott lábakkal meredek elõre, Narrátor meg élvezettel meresztgeti a szemeit a férfiakra.

Azok meg ugyanúgy vizslattak minket, pár sikamlós beszólással megspékelve.

Egy tõr hirtelen irányváltással a fejem felé indult, én pedig oldalra dõlve feldobom magam, és egy kezemen támaszkodva megállok, majd visszaülök a helyemre. Figyelembe sem vettem az engem bámuló szempárokat, amíg egy idõsebb, bajszos pasi oda nem jött, és hozzám nem vágott egy küzdõbotot.

-          Gyere – int egyet, én pedig félrebiccentett fejjel nézek utána, de Hang indult.

Talán mégiscsak eltölthetjük emberien ezt a két hetet, nem?

De. Akkor… tanuljunk.

-          Nem kell kímélni – mondom halkan, és megpörgetem a botot az ujjaim között.

-          Imááááádom, ha nyalják a talpam nyomáááát – dúdolgatja a Hang, én pedig visszalesek Seijire. Ki ne ess, mert most nem kaplak el.

-          Beképzelt egy tag vagy, mondtam már? – gondolom, mire kajánul felkacag, hogy szerintem mindenki hallotta. A falhoz simulok, ujjaim szétterpesztve a falon, hogy könnyedén tudjak mászni a teljesen egyenes téglafalon.

-          Nem, de tudom. Tudod, a fejedben lakok. – világosított fel vihogva.

-          Ha gyógyszert szednék, elmúlna – morogtam, de a válaszra már nem jutott ideje. Úgyis tudta a folytatást, egyedül magamban bízom, soha nem tûntetném el.

-          Hé, állj meg! Ennek így semmi értelme, hallod? – kiált utánam Seiji, de nem reagálok a mondókájára.

-          Nocsak, a kis talpalávalónak megjött a hangja.

-          Csitt – pisszegem le Ént.

-          Veva, kérlek! – nocsak. Ehh, már szidni sincs kedvem, morogta a hõn szeretett Narrátorom.

-          Miért menjek? Neked kellene a legjobban átérezned, milyen, ha láncon tartanak. Ha évekig nem látsz mást, mint ugyanazt a négy falat… - sziszegtem neki, és pár lépéssel feljebb futottam.

-          Megértem az érzéseid, de gondolkodj logikusan és objektíven – itt forgatom meg a szemeimet. – Nem juthatsz ki egy õrzött kastélyból ilyen egyszerûen, figyelj, én segíthetek neked… - Frászt, eddig se segítettél… be is szólnék neki, ha szikrákat szórva nem csapódna a fejem mellé egy nyílvesszõ. Azonnal odakapom a fejem és kitéptem a vesszõt a falból. Seiji ordítva-integetve próbálja felhívnia figyelmét az íjásznak, hogy hagyja abba, de az még nem vette észre. A lábamba éles, forró fájdalom mar, és érzem, ahogy a vér végigcsorog a lábszáramon. Jééé…

-          Jéééé… - mormogta a Hang. Megfordulunk, hogy feküdjünk a kövezeten, ami éppen függõlegesen van, de ilyen kis semmiségek miatt nem izgatom magam és megérintem a sebet. Seiji még mindig ordibál, de már nem hallom. Miért érdekelne? Az ujjaim véresek maradtak. Oldalra fordítottam a fejem, láttam, hogy Seiji felém nyújtja a kezét és bizalomgerjesztõen biccent egyet, és várja, hogy visszamenjek.

-          Mit tudsz errõl? – suttogom magam elé. Szemeim kimerednek, nem moccanok. Lábaimat felhúzom.

-          Csak amennyit olvastam – mondta a Hang is fennhangon. Ellenségesen néztem abba az irányba, ahol az íjász állt, és teljesen tanácstalannak éreztem magam. Minden hallgatott, Seiji hangját sem hallom, semmit az ég világon, csak a saját zihálásomat. Mindig visszafordultam, miután apám eltûnt, nem mertem kimenni, mert nem volt szabad, már nem akarok sem gyenge, sem gyáva lenni… Ránéztem a tenyeremben tartott nyílvesszõre, és felordítottam. Felordítottunk.

Elmém teljesen hátrahúzódott, átadom a helyem a másik felemnek, aki megpörgette a kezében a nyilat és eszméletlen erõvel, ordítva elhajította. A csillogó fémhegy pont a férfi vállát találta el, és semmibe sem véve a hirtelen feltámadó hangok tömegét elkezd felfelé mászni a falon.

De nem mentünk tovább. Leültünk a tetõzet egyik csipkéjére, felhúzom a lábam, a másik a semmibe lóg, és nézem a teliholdat. Nem megyek el, de nem megyek be sem. Gyûlölöm a négy falat, legyen akármilyen hatalmas is, most nincs semmi más, amit jobban gyûlölnék annál a négy díszes falnál. Aranykalitka, pfej… Élvezzük a szél simogatását, egy dalocskát dúdolgatunk, az egész olyan, mint egy rossz álom.

-          Reggelire palacsintát akarok enni.

-          Szuper – mormogom, és lehunyom a szemeim. Ajtócsapódást hallok messzirõl, oldalra kapva a fejem látom, ahogy Seiji jön felém a várfalon. Széles rész volt a másik oldalán, ahol a katonák szoktak járõrözni, én pedig fent ültem az õrtorony tetején, a szélkakas mellett.

-          Veva? – közeledett, én pedig semleges tekintettel ránézek.

-          Gyónj, Mesélj. Untass! – mondja a Hang vihogva. Seiji láthatóan a szívére vette a gúnyolódást, de nem érdekel.

-          Mi bajod van neked? – fortyant fel. Mi van, kezdesz végre a sarkadra állni?

-          Úúúúú, az ügyibügyi megtalálta a hangját?

-          Hagyd békén – morrantam fel a Narrátorra. Szerencsétlen srác láthatóan nem tudott mit kezdeni a dologgal.

-          Te beteg vagy, nem? – hallok egy kedves, lágy hangot a hátam mögött. A királynõ az. Hang felfortyan és a kezem remegni kezd.

-          Mi közöd hozzá?

-          Miért nevezed betegségnek? – kérdezem halkan. – Csak ti tartjátok annak, mert nem értitek.

-          Skizofrén vagy, nem? – biccentette oldalra finoman a fejét.

-          És ha igen? Te pedig egy vén fószerok által irányított giccses játékbaba, akire rányomták a Királnyõ jelzõt. Nem vagytok jobbak a tolvajoknál – mondtuk, majd visszafordultam a Hold felé.

-          Ez nem igaz, Veva – hogy lehet még mindig kedves hangja? Szinte már irritálóan kedves…

-          Ki hogy látja – vonom meg most én a vállam, miközben Hang veszettül vihog. Megdörzsölgetem a lábamat és érzem, hogy a sebbõl még mindig szivárog a vér. Feltámad a szél, kellemesen hûsítve az égetõ érzést, belekap a hajamba is.

-          Megsérült – magyarázta Seiji elhaló hangon. Vajon eddig nem esett le neki a dolog? Akkor nagyon szólhatott a tantusz, nem?

Hirtelen pattan fel és körülbelül olyan hévvel ordítja le a fejem, mint az elõbb a kapitányom. Komolyan, ezt tuti valahol a külvilágban tanítják, mert a kolostorban semmi ilyesmire nem volt sosem példa. Nevelõm, a fõapát egyszer sem ordibált velem, pedig sokszor tett helyre õ is, de õ a szavak súlyát ismerve, azokat felhasználva tette azt, nem pedig úgy, hogy felemelte a hangját. Hiányoznak azok az idõk roppant mód...

- Állj fel, és viselkedj férfiként! Szánalmas vagy. Úgy kuporogsz ott, mint egy kivert kutya – csak hallgatom a dühkitörést, miközben keserves és néma kuncogás tölti be az elmém. Viselkedjek férfiként? Talán az egyetlen személy volt eddig, aki ezt kívánta tõlem. Senki más, épp ezért nem is tudom igazán, mi lehet igazán férfinek lenni. Tudom, milyen királynõt imitálni, tudom milyen árnyékot játszani, aki nem létezik, és azt is tudom, milyen az erényes szerzetes, aki csendesen fejet hajt sorsának, és mindent megtesz azért, hogy másoknak segíthessen, aki példát mutat, és aki minden körülmények között imádja és szereti az Urat. De hogy milyen igazi férfinek lenni, azt hiszem, sosem fogom megtudni. Mert a Férfi furcsa szerzet, egyszerre tisztelendõ és gusztustalan, egyszerre szeretik és gyûlölik, egyszerre tûnik erényesnek, és követendõ példának,de ugyanakkor roppant esetlen és kegyetlen is tud lenni. Nem tudom igazán, miért akarna valaki ilyen lenni. Én nem tudnám elviselni, ha valakinek csak azért kellene fájdalmat és szomorúságot okoznom, mert az férfias.

- Pedig milyen jó arcnak tûntél. Erre itt idomítanak... – folynak tovább a felbõszült szavak. Idomítanának? Sosem éreztem így, még sosem gondoltam az életemre így. Nem lett volna kötelezõ, de elvárták, hogy teljesítsem a feladatot, és nem csak az emberek, a vallás, az Isten is megkövetelte volna, hiszen kötelességem mindent megtennem a családomért, szüleink halála után felelõsséggel tartozom a húgomért, és igenis az a dolgom, hogy akár az életem árán is megvédjem. Õ is megtenné, miért nem érti meg akkor az én helyzetem? Ha én teszem, az miért más? Nem ez egy igazi férfi dolga? S ha érzelmesebb vagyok, mint az átlag, azzal mi a baj? Miért kellene keménynek lennem, érzéketlen fadarabnak mutatnom magam?
 

- Kérlek, gyere le, elég a felesleges cirkuszból! - ez csak színjáték volt, suttogva formáltam a valódi érvet, amellyel reméltem, visszacsalogathatom a biztonságba. "Segítek kijutni innen, bízz bennem!" Ismét kinyújtottam a kezem, és bíztatóan bólintottam egyet. Ha hisz nekem, az több, mint pompás. Bár tény, nem csapom be, szerzetesi fogadalmamnál fogva sem hazudnék sosem, de egyébként sem voltam sosem jó benne, túlságosan átlátszó lennék. Viszont ténylegesen ismerek útvonalakat, amelyeken ritkán járnak, és tisztában vagyok az õrségváltásokkal, amikor szépen ki lehet szökni. Hogy miért voltam ezekkel tisztában? Mert néha egyszerûbb kiszökni fél órára, mint engedélyt kérni, és kapni az udvari bürokrácia útvesztõit kijárva.

Felkaptam a fejem és ásítottam egy orbitálisat. Hallottam a szabadkozást, ezért kinyitottam a szemem, de már csak azt láttam, azt is homályosan, hogy Seiji a földön fekszik, felette tornyosul egy igencsak nagydarab neandervölgyi-leszármazott a karjai között az ájult pátyolgatottammal, aztán erõsen elkapta két idegbeteg a karom és letépett a falról. Ordítva rúgtam fejbe az egyiket, a másikat pedig a falnak löktem és visszaugrottam a falra, és megtapadva a mennyezethez simultam. Lesziszegtem a nagydarab emberre, aki még mindig Seijit tartotta, feldobva a vállára, mint egy darab húst.

-          Ki vagy, faszom? – sziszegte a Hang, és ellenségesen nézett a férfira.

-          Jöjjön le, különben nagy baj lesz – mondta szinte szórakozott hangon. Rávicsorogtam és rávettem magam, hogyha mást nem, kikaparjam a szemeit, de valaki elkapott és a nyakamba vágott egy injekciós tût. Válaszul, mielõtt teljesen beájultunk volna még ágyékon rúgtam az engem fogvatartó katonát, aztán teljesen elveszítettem az uralmat a testem fölött.

-          Szarban vagyunk – nyögte Narrátor én pedig reszketve kapkodtam levegõ után. Mintha meg akartam volna fulladni.

-          Abban – nyöszörögtem, és bekólint a fejem és elájulok.

Egy viszonylag hatalmas teremben találom magam, de csak azért tûnt annyira monumentálisnak, mert a rohadt díszes mennyezet rettentõen magasan volt.

-          Na, hol a halálban vagyunk? – érdeklõdött a Hang, én meg csak leheletnyit megráztam a fejem, nehogy elkapjon a fejfájás, mert akkor ordítani fogok.

-          Kérdezz két könnyebbet, basszus – morogtam, de körbenéztem. Egy csoport fekete-fehér ruhás komorna lépett be, és két oldalon sort alkotva meghajoltak valaki elõtt. Egy kellemes, szép arcú nõ, bár inkább lány lépett be, hatalmas, díszes, fenséges ruhában, magabiztos tartással és kedves mosollyal.

-          Mennyi jelzõt aggatsz erre a spinére – morogta Én bosszúsan. Nos, nem kedveljük, ha elkábítanak bennünket.

-          A neved Veva, nem? – kérdezte kedvesen.

-          Mi van, se puszi, se nyalom a szád? Köszönni is kellene, nem? – morgott Én, de én lepisszegtem.

-          Tudom, ki maga. Maga Saiya királynõ, nem? – vontam fel az egyik szemöldököm. Na szuper, egy királyi fenség. Csak nekem böki a szemem, vagy tényleg ugyanolyan, mint Seiji?

Na bassza meg.

-          Igen, én vagyok. Meséld el, mit keresett nálad a fivérem?

-          Kezdem érteni a dolgokat – morogtam. – De legyen. Összeszedtem a drága testvérét az egyik sikátorban, miután hõst próbált játszani. Mondhatok én is valamit? – morogtam, és a hatalmas, õszinte szempárba néztem. A királynõ csak biccentett.

-          Szerintem kibaszottul elrontottátok szerencsétlent – vicsorgott a hang, egyik lábát felhúzva a kerevetre, és flegma tartással nézett a nõre, akinek az arca komoly, talán kissé szomorú is volt.

-          Ne törõdjön vele, csak a szája jár – legyintettem, de igazat adtam a Hangnak. Ha igaz az, amire gondolok, itt igen csúnya átfedések mennek. Szívás. – Mindenesetre, mit akarnak tõlem? Megvan, amit akarnak, eresszen el.

-          Sajnálatos módon, ez nem így van – ingatta meg finoman a fejét, és közelebb lépett. Visszafogtam magam, és nem vicsorogtam rá. Átverések, a képmutatóság teteje, azt a szerencsétlent viszont még annyira sem sajnáltam, ha nem képes megvédeni magát.

-          Örülök. És miért nem? – húztam össze a szemeim.

-          Ez egy nagyon fontos titok, Veva. Állandó célpont vagyok, mint fejedelem, és…

-          Ezért a saját testvérét küldi a vérpadra maga helyett. Szép – sziszegtük egyszerre a Hanggal. A nõ elsápadt, és lehajtotta a fejét. Egy gyenge lelkû uralkodó… na szép.

-          Nem mehetsz innen sehova – nézett rám. – Ha a titkunk napvilágra kerül…

-          Értem én – emeltem fel a kezem. Gondolom, senki sem kussoltatta el a királynõt, de egyszerûen annyira fel voltam háborodva, hogy nem bírtam hallgatni.

-          Szégyen, rohadt politika, pfej – sziszegte nagyon halkan Hang, majd elfordultunk. A királynõ távolodott, a komornák ismét meghajoltak, majd mikor becsukódott mögötte az ajtó, azok a lányok még mindig bent maradtak. Basszus, így nem fogok tudni lelépni. Ha titok akkor titok, én tartom a szám, de nem fognak itt tartani, mint egy háziállatot. Merthogy Seiji ilyen minõsítésben rohadt el, az olyan titok, hogy mindenki tudja.

Nem is tudom, mennyi idõ telt el, de én csak fetrengtem, és semmibe vettem a sürgölõdõ szobalányokat. Ha valaki közelebb jött hozzám, Narrátor irgalmatlanul megmorogta.

-          Ha így folytatod, kutyának néznek a végén – morogtam az orrom alatt, és az arcomon szétterült egy kaján, gonosz mosoly.

-          De akkor kilóghatnánk innen, élvezd már! – vigyorgott, amikor ismét kitárult az ajtó, és belépett rajta Seiji meg a királynõ.

-          Itt egymás mellett sokkal jobban látni a hasonlóságot – biccentett Én, aztán unott, kilátszó arcrészemmel fülelni kezdtem. Igencsak megkönnyítette a dolgunkat, hogy egy idõ után Seiji felemelte a hangját, ergo kiabálni kezdett.

-          Nem vetheted börtönbe, mert nem hagyott meghalni! Õ teljesen ártatlan és biztos vagyok benne, hogy nem ártana senkinek!

Erre azért nem mernék fogadni. Igazából fogadni egyáltalán nem mernék rá.

Nem vagy vele egyedül.

-          Na, megy a duma – morogta Én, és összehúzzuk a szemeinket. A nõ mosolya rosszat sejtet. Alattomos szuka… Rólunk beszélnek, mindennél rosszabbat…

-          Veva mától fogva nem hagyhatja el a kastélyt…

Hátrahõköltem a gondolattól. Szemeim alig észrevehetõen kerekedtek el, aztán összeszûkítettük õket. Nem. Nem zárhatnak be minket, NEM ENGEDJÜK!

-          Sssss… - nyújtott el egy hosszú S hangot Narrátor, és csendben maradtunk. Persze… mi mint öltöztetõnõ… ahha, persze… Meg ha felébredsz, a bilibe lóg a kezed…

Ráadásul arcon csókolta… Oké nem szólunk.

Kettesben maradtunk. Végre azok az egyenruhás lányok is eltakarodtak. Ledobtam magam a kerevetre, és unottan felhúztam az egyik lábam. A szemembe nézett.

-          Õszintén sajnálom, és megértem, ha haragszol rám. Nem akartalak belekeverni, tényleg nem akartalak – semleges arccal hallgattam a mentegetõzését. Forrt bennem a harag, de még nem volt kedvem kiadni. Egyre jobban kezdett felforrni az agyam, amikor leguggolt, és sóhajtozott, mint valami elmebeteg. Ha elsírja magát, és elhányom magam, jézusom.

-          Megértem, ha gyûlölsz… - na jó elég. Felálltam és néma grimasszal mértem végig.

-          Állj fel és viselkedj férfiként! Szánalmas vagy – sziszegtem neki. Kiegyenesedtem és büszke tekintettel értem végig. – Úgy kuporogsz ott, mint egy kivert kutya.

-          Pedig milyen jó arcnak tûntél – sziszegte Én. Teljesen más volt a hangja, mint eddig, mélyebb és rekedtebb lett. – Erre itt idomítanak…

-          Hát jegyezd meg: Nem fogtok minket megint bezárni! – mordultunk fel egyszerre, Én és a Narrátor, így teljesen rekedt és mintha visszhangja lett volna a mondatunknak. Én imádja ezt, hiszen szereti az emberekre a frászt hozni, és teljesen démonian hangzott az egész. Megdöbbent arcát látva csak felszisszentünk, és zsebre dugott kézzel a fal felé sétáltunk. Nem érdekelt, hogy mit mondd, minek tart, de annyira fel voltam háborodva, hogy beszélni se tudtam.

-          Na mit szólsz hozzá? – gúnyolódott a Hang.

-          Szóhoz sem jutok – morogtam és nekivettem a talpam a falnak. Elindultam rajta, teljesen egyenes háttal. Valahogy mindig is megnyugtatott, amikor a vér a fejembe tódult. Egészen a magas mennyezetig sétáltam, rúgtam egyet a csillárba aztán törökülésben helyet foglaltam a plafonon, hosszú hajam egészen a hatalmas kristálycsillár végéig ért, pedig az sem volt valami csöpp akármi.

-          Na, mi van? – néztem le rá morcosan, keresztbe font kezekkel. Ott térdelt, csodálkozástól nyitott szájjal és felmeredt.

Simán bele tudnék köpni a szájába, morfondírozott a Narrátor, de én gondolatban rámordultam. Szúrósan meredtem Seijire, aztán nem is törõdve a burkolt, de annál nagyobb fenyegetéssel, melyet a királynõ hagyott meg, négykézláb, mint a pókok a falon mászni kezdtem az ablak irányába, berúgtam és máris a külsõ falon termettem.

Nem, minket senki sem fog soha többet bezárni.

Leszedte, pedig határozottan kértem, hogy ne tegye.

Errõl ennyit, darling. Sutyorogta a hang a fejemben határozottan röhögve.

-          He he – néz rám szúrósan, de egyszerûen szétterült egy kaján vigyor az arcomon, amit az istenért se tudtam levakarni onnan. – Örülök, hogy ilyen jól szórakozol.

-          Ne légy ilyen durci – szaladt ki a számon, nem az én hangommal. Hang jólesõen röhögött, nekem meg a gyomrom forgott. Durci, he? Édes toalettkacsa, ki a kék vécécsészén körözöl...  Viszont szerencsétlen hercegnõbõl csöpög a víz.

Mit gondoltál szolgáltatni neki? Kisestélyit?, élcelõdött Narrátor. Egoista, beképzelt, arrogáns...

Nem, csak koktélruhát, azzal is meg fog elégedni, hidd el, morgom magamban, talán egy kicsit fennhangon, teljes közönnyel az arcomon. Magam után húzom, és a vöröslõ-csöpögõ kötést szemlélve arra a megállapításra jutottam, hogy át fogom pólyálni.

Ha elfertõzõdik, elássuk hátul?, csóválta nem létezõ farkát a Hang. Válaszra se méltattam. Az oldalát tapogatva akart leülni az ágyra, de Én, aki allergiás volt a rendre ( holott nem õ tartotta meg), rámordult, kicsit sem finoman.

-          Segg az égben! – ordított állatiasan, én meg oda se figyelve a ruhák között válogattam. – Vizes lesz az ágy, olyanban akarsz feküdni? Marha – morogta el a végére. Csináljon amit akar, én csak a könyvemet akarom befejezni. Mármint az olvasást. Egyszerû bunkóságból felkaptam egy nagyobb méretû, de egyszerû szabású pólót, amire még az én toleranciám is rábólintott.

-          Sajnálom, nincs más – jegyeztem meg színtelen hangon, elvégre hiába vagyunk ketten, csak én hordom a ruhákat. Végül is, ha nem tetszik neki, majd alszik egy szál... bõrben. Ahha. Persze.

-          Nem baj, már hozzászoktam – jegyzi meg, mire a szemöldököm felemelkedik pár szintet. De hát ki vagyok, hogy beleszóljak, ízlések és pofonok.

Hjaj, hova hányjak hirtelen?

Isten lássa lelkem, én nem akartam szoknyát ráadni, annyira nem vagyok elvetemült, de a jobb kezem néha nem az igazi... Szemétség.

De igazán cuki benne.

Na igen, ez a biszex állat... nocomment. Nehéz elviselni egy idegbeteg skizofrént, csak mert a testedben lakik.

Nem engedtem meg neki, hogy a felsõt is felvegye, mert ad egy, összevérez itt mindent nekem, ad kettõ, elázott és vizes a kötése, a végén még beköpik a legyek.

-          Igazán semmi szükség erre – emeli fel a kezeit, de elég volt rávillantani a szemeim, és engedelmesen széttárja a karjait, hogy le tudjam fejteni a hasznavehetetlen kötést. Fuj, de undi.
 
Ha összevérez valamit, felnyalatom vele, morogta Hang, és én cenzúrázott formában közöltem is a fiúval a nézõpontját. Persze szerencsétlen biztos azt hitte, én vagyok ilyen rendmániás. Az én bevallásom szerint, a zseni átlát a káoszon.

Ahogy letekerem a gézt, néhány helyen elsimítom, hogy rendes gombolyagot tudjak formázni belõle, ergo elkerülhetetlen élmény, hogy letapizzam. Hála a Narrátor felsõbbrendû arroganciájának, nem nyom kimondottan, de perverz örömmel figyeltem a vörösödéseit.

Jaj, de kis édes... tartsuk meeeg!!, vékonyította el a hangját a belsõ én, és túldramatizálva legyezni kezdte magát a fejemben a kezével. Micsoda hisztérika. Talán kicsit túljátszom a szerepem. Minek pátyolgatok én egy vadidegent, csak mert botor módon hõst akart játszani, holott semmi érzéke hozzá? Basszus, mi vagyok én?

Egy idióta. Mondtam, hogy hagyjuk ott, monologizált a fejemben. Mérgemben talán egy picit... de csak egy icipicit szorosabbra tekertem a finom, friss, fehér, tiszta kötszert... beteges dolog, de olyan szép nézni, ahogy vakít a napfényben...

-          Ezt még vedd fel – szusszantom felé, és ingerülten kidobom a lilás fürtjeimet a szemembõl, persze fölöslegesen, mert visszacsúsznak. Az asztal szélének dõlök, és keresztbe fonva a kezeimet tanulmányozom. Finom a keze, nincs megkeményedve és fehér, puha a bõre, tehát nem végez fizikai munkát. Luxusprosti lenne? Könnyedek a mozdulatai, ahogy a haját is elõrevonja, még én se tudok ilyen látványos mozdulatot csinálni lány létemre. Talán túl komoran méregethettem, mert rám nézett és értetlenül pislogott.

-          Valami baj van? Fordítva vettem fel? – egy picit oldalra dönti a fejét. Beharapom a belsõ ajkam, de nem bírja ki, hogy csöndbe lenne, eszem a beképzelt, nagypofájú stílusát ennek a...

-          Határozottan jó nõ lennél – mondja a Hang halál komolyan, mire a srác arca keserûen eltorzul és elfordul. Tényleg prosti lenne? Nem semmi.

-          Nem te vagy az elsõ, akinek ez megfordul a fejében – mormogta, és én oldalra döntött fejjel vártam a folytatást. Ha egyszer kiborul a bili, nincs megállás...

-          Mármint ne gondolj rosszat rólam – ezzel elkéstél -, nincs semmiféle ferde hajlamom vagy ilyesmi, csupán csak – a hazugság elsõ ismérve a tagadás!, jött a mindent elsöprõ reakció, amit persze csak én hallottam. Megakadt. Nocsak.

Most kellene rákérdezni, hogy mennyiért csinálja!, unszolt Én, de lepisszegtem. Szegény itt kiönti a szívét ez meg csak... na mindegy.

-          ... színész vagyok. Kicsi a társulat és kevés a nõi tag, nem sokan vállalják a vándor életet... és hát, néha kisorsoljuk, ki játsza a nõi szerepet.

Ahha, gondoltuk egyszerre a Hanggal, kivételesen egyetértve. Ebben az egy icipici gondolatban annyi irónia volt, hogy a fele is sok. Felvontam a szemöldököm és rábólintottam. Ha nem akarja elmondani, nem erõszak a disznótor, nekem ugyan olyan mindegy... Elég semlegesen néztem rá, fõleg amikor megtapogatva az oldalát – egyre jobban az a gyanúm, hogy túl szorosra húztam neki... – dadogva magyarázkodni kezdett.

Ahh, milyen cuki!

-          Viszont azt hiszem, ideje lenne visszamennem, mert már hiányolni fognak, és nem akarlak bajba keverni... – néz rám, de valószínûleg nem mutattam nagy lelkesedést a dadogása iránt, azaz teljesen hidegen hagyott a mondókája.

-          Holnapig még ráérnek – jelentem ki ellentmondást nem tûrõ hangon, amibe a másik Én is besegített. – Nem fogsz nekem felszakadt sebekkel rohangálni, szépen lefekszel és pihensz!

Meghökkent a drága, vihogott Hang, de én lepisszegtem.

-          Ha…hai – motyogta, és teljes mértékben elbújt a takaró alatt, hogy onnan pisloghasson ki.

-          Mondd csak, egyedül laksz itt? – pislog ki, és én csak felvonom a szemöldököm. Az arcomnak maximum a fele látszik ki a kócos fürtök alól, és még mindig ugyanabban a pózban támasztom az asztalt. Leengedem a kezeim és megsimítom az asztalterítõt, elsimítva a nem létezõ ráncokat. A falon lógó bizarr képek követtek minket a pillantásukkal, de ezt csak én láttam. Furcsán elmosolyodtunk és elfordultam. Higgyen, amit akar.

-          Nem rossz? Úgy értem, én nagyon utálok egyedül lenni. Ugyan sokan vesznek körül, mégis sokszor olyan magányosnak érzem magam. Mindenki csak rohan, és senkit sem foglalkoztat igazán, épp mi van velem. Akit meg érdekelne, az olyan messze van, s még csak lehetõsége sem akad, hogy kicsit törõdhessen velem, vagy esetleg a törõdésemet kérje – komorodott, szinte szomorodott el – Na, jó témát találtam én is – fordítja el a fejét. Nem moccanok, ott álltam végig, rezzenéstelen arccal végighallgatva a sirámait.

Jesszus, ha sokáig csinálja, meggyilkolom.

-          Tiszta depresszió… Nem akartalak terhelni ilyen butaságokkal, bocsánat.

Csak legyintettem egyet, és továbbra is közönyösen meredtem rá. Szinte büszke voltam rá, hogy huzamosabb ideig elvagyok pislogás nélkül.

Egyedül?

-          Mi sosem vagyunk egyedül – húztam flegma félmosolyra az ajkaim, aztán intettem, hogy aludjon és kisétáltam a szobából.

-          El kell mosogatni.

-          Majd megcsinálod te – morogtam és könnyû mosollyal hagytam, hogy a kezeim maguktól mozogva rendet tegyenek.

-          Ezért jössz eggyel – morogja, és én csak mosolygok. Pár perc alatt rendet rakok, negyed óra alatt minden kész, ezért átmegyek a nagy-kis szobába, és ránézek a betegre.

-          Ha elpatkol, TE viszed ki és TE ásod meg a sírját.

-          De a tied lesz az izomláz – kuncogtam fel. Végignéztem magamon és elkezdtem kigombolni az ingem, útban a fürdõ felé. Rám fér egy zuhany.

Amikor kijöttem, a hajam vizes volt, de Én idegbeteg munkájának hála, a hajam érdekes vágása miatt a fél arcom mindig takarva van. Egy fekete pólót vettem fel és egy szürke, három számmal nagyobb melegítõnadrágot, aztán, mivel a vendégem még mindig húzta a lóbõrt…

-          Vagy csak úgy csinál, mintha aludna – kacagott fel Hang, én pedig nem gyõztem lepisszegni.

-          Ne ébreszd fel – szóltam rá, de tovább nevetett. A két hang együtt bizarrul hangozhatott. Lekuporodtam a fotelba, felhúztam a lábaimat és a karfának dõlve lehunytam a szemeimet. Ma nincs munkám, erre a gyöngyvirágszálra kell vigyáznom…

A lábaim felálltak, és nekiindultak a falnak.

-          Jó ötlet – dicsértem meg. Csupasz talpam a falnak nyomtam, aztán a következõt, a következõ lépés, és nyugodt tempóban felsétáltam a falra. A hajam a padló felé lógott, és csöpögött belõle a víz. A kezembe vettem egy pici pókot, és az ablakhoz sétálva kitettem a párkányra, ahonnan kimászott a küldõ falra. Ültem egy kicsit ott, aztán visszasétáltam a plafonra és lefeküdtem. A kezemre fektettem a fejem, és összegömbölyödve meredtem ki az ablakon.

-          Fáradt vagyok, hallod e – morogta Hang, és biccentettem. A hajamból ritmusosan csöpögött a víz, és ez annyira bambító volt, hogy épp csak lehunytam a szemem pihentetni, és el is nyomott az álom.

Velõtrázó sikolyra ébredtem.