|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Kita | 2011. 07. 02. 19:10:35 | #14715 |
Karakter: Veva
Megjegyzés: ef-channak
- Többet kellene mosolyognod, varázslatossá tesz – mondja nyugodt hangon, óvatosan lesek a szemébe, ki akarom deríteni, mennyire gondolja komolyan, de az arca a lágy mosolytól eltekintve őszinte… Zavartan harapom be az ajkam egy pillanatra, ismét belemarva a zamatos gyümölcsbe.
Eldől, kicsit nyikkanva nézek rá, fekszik, félig lehunyt szemmel, olyan kis nyugodt arcon, hogy muszáj elmosolyodnom; hátradobom a hajam, felhúzott térdekkel hallgatom.
- Káprázatosan tiszta ma az ég – jegyzi meg. – Nézd, a tejút ma tökéletes részletességgel kivehető. – felemeli a kezét, eldőlök, fejem a feje mellé fektetem, fehér hajam elomlik körülöttünk, figyelem a kezét, hallgatom duruzsoló hangját. – tudtad, hogy egyes kultúrák szerint nem is tej, hanem cukor folyt szét az ég képzeletbeli országútján s ennek megfelelően saját nyelvükön cukorútnak hívták?
Mosolyogva hallgatom, nézem a hatalmas vörös csillagot pont fölöttünk, ami mintha pislogna finoman…
- Mindig sokat néztem őket – motyogom halkan.
Kellemetlen emlékek sora elevenedik fel; látom a kislányt, ahogy ül a rácsozott ablak tövében, vékony arcából csak egy sáv látszik a kócos fehér tincsek alól, ahogy egy koszos, tépett macit szorongat, kerek szemekkel bámulja a pislogó csillagokat, ujjait a rácsra fonja. Vékony felsőteste hintázik előre-hátra, tekintetébe beleég, ahogy lent a családok és szerelmespárok sétálnak kacagva… nyelek egyet.
- Én is – mondja mosolyogva. Próbálok kikecmeregni a régi rossz emlékekből… - Főleg, ha magányosnak érzem magam. Azt tanították, hogy a csillagokon keresztül sugárzik le ránk az Isten kegyelme…
Belül megmozdul valami, Hang felröhög és marja a lelkem.
Isten és az ő kegyelme… suttogja, mérge és keserű gyűlölete fertőzné az én gondolataim is.
Csak mondja és mondja, minden érzését, mintha dagadna a szívem, hogy kiönti a gondolatait, a lelkét nekem… jó érzés volt, mintha telnék… csurig lennék vele.
- Kissé belelovalltam magam, sajnálom – mondja halkan motyogva, felé fordulva, így arcunkat csupán pár centi választja el, kicsit fejembe száll a vér…olyan közel van, a szemén át mintha a lelkébe látnék, hirtelen az az érzés telít el,hogy jól van ez így. Hogy minden a legnagyobb rendben van, közel van és vigyáz rám. – Tudom, badarság…
Dobog a szívem, szinte csak azt hallom, lüktet és kalapál, a lélegzetem zihál…
Visszakoznék vagy bátorítanám, szóra nyitom az ajkaim, de nem tudok mit mondani, igazából hangom sincs rá, puha ujjai az ajkaimra siklanak. Édes és meleg, nem fél, nem undorodik… talán kedvel is egy kicsit. Jó lenne…
Mi ütött belém? Csak figyelem a tekintetét, egy mozdulat nélkül, semmi másom sincs, csak ő szeme, ami itt tart, mégis mintha hőn szeretett csillagjaink között lebegnénk, csak fogd a kezem… elnyel az írisze, közeledik, a szívem őrült valcert jár.
MIT MŰVELSZ?!, sikolt fel a lelkem mélyén és összerezzenve szorítom össze a szemeim, megijedve az éles ordításra, ami a fülemben visszhangzik.
Hideg lesz minden, sötét, már a csillagok sem fénylenek, szédülve kapnék utána, ne, ne menj el… szükségem van rád! Feláll, botlik de hátrál tőlem, lila szemeimmel utána villanok, hajam ismét az arcomba zuhan, eltakarva, rejtve, óvva…
- Én… sajnálom… nem tudom mi ütött belém… nem akartalak megbántani, sajnálom – motyogja ami épp a nyelvére tódul, nyúlnék utána, kiáltanék… de már el is tűnt.
bentről bizarrul komikusnak tűnik a kihallatszó nevetés és zene vidám dallamai… csak ülök, felhúzom a lábaim, ujjaimmal a hajam markolva, fejem a térdemre hajtom, mint mikor kisgyermek voltam, otthon, egyedül a sötétben, a fejemben a szörnyekkel.
És nincs, aki megvédjen.
***
Cssss, semmi gond, suttogja Hang bizalmasan. Aludj szépen…
Nehezek a szemeim, nem sírtam, azt talán nem is tudok, elfelejtettem vagy elfogytak a könnyek, kit érdekel. Ültem az ágyon, egy párnán, felhúzott lábakkal, egyre nehezülő szemekkel, Hang miatt egyre fáradtabb vagyok… érzem, hogy teljesen átveszi az irányítást, és most jól esett. Volt, aki erősebb volt nálam, aki vigyáz rám. Csak mi ketten vagyunk egymásnak… senki sem vigyáz ránk.
Érzem, ahogy mozdul a testem, feláll, a tükör elé sétálok; ezek vagyunk mi.
Végigmérem a tükörképet; hosszú, ezüst haj, amin kéken csillan a holdfény, a zuhatag alól kilátszó üres, lila szempár.
Megtört arc.
Hirtelen kilépünk az ablakon, végigfut a lábam a falon, érzem a bosszúvágyat, a dühöt, mindent egy helyre irányítva.
Istenre.
Vagy aki épp a legközelebb van hozzá: Seijire.
***
Csend van, a plafonról lógunk, ujjbegyemmel egy freskót cirógatok, hallgatom a csendet a fejemben, valamit a halk morajlást. Mormolja, bocsánatot kér, tanácsot; megbántottan és megalázva vonulok vissza. Tégy, amit akarsz, ha kell, az oltár előtt öld meg!
Láttam az iszonyatot a tekintetében, elfeledkezett magáról, hogy kedves volt. Jó kis buli lehetett…
- Belegondoltál abba, hogy lehet, hogy az imád sehova se ér célba? – hallom a hangom végigmorajlani a templom falai között, mint egy kísérteté. Felkapja a fejét, lila tekintetemben szikráznak a gyertyák fényei. – Csak elenyészik… az Isten nincs itt, csupán a patkányok és az egerek rágják a szentképeket – suttogja tovább, s a testem, mint maga az ördög kúszik le a falon, hozzásimulva, mint egy kígyó.
Hang…
- A Hit nem megmagyarázható, érezned kell a közelségét, vigasztal… - suttogja rám nézve, ujjai közt az oltárt simítja. Lehuppan a testem, elé sétál, lassan ringó csípővel, kaján félmosollyal.
- Hát hol volt, mikor te az életed teszed kockára – közeledek habozás nélkül, fenyegető határozottsággal. – Hol volt, amikor jó emberek halnak meg, hol volt, amikor engem bezártak, mint egy kutyát, amikor a vérem vették, amikor megszülettem? – ordítok a végére.
- Veva…
- Veva most nincs itt – suttogja fenyegető csendben – Bántottad őt, te mocskos szentfazék… most alszik, békében, csendben… ahol nem bántják. És addig nem is engedem vissza…
- Ezt nem teheted! – kiált Seiji. Tompán hallom…
- Vigasztaljanak a szentképeid, a válasz nélküli istened… ahelyett, hogy támasza lettél volna. Ott volt a lehetőség. Elkúrtad.
|
| ef-chan | 2011. 06. 03. 01:12:39 | #14043 |
 Karakter: Mitsuoka Seiji
Megjegyzés: (Vevámnak)
- Hahó - lebbenti meg a fejem előtt a kezét, mire feleszmélek, talán kicsit meg is riadok, ahogy kiragad álmodozásomból, aztán mélységesen elpirulok, az érzelmek, amelyek átfutottak rajtam, olyan zavarbaejtően zavarosak... - Ki ne essen a szemed. Nem olyan nagy durranás.
- Hm... bocsi - préselem ki magamból, de valahogy jobb kedvre derít, hogy alapvetően nem harapta le a fejem, és olyan aranyos, ahogy az ő arcára is kiül egyfajta zavart pír egészséges színt adva hamvas bőrének. De inkább azzal kellene foglalkoznom, hogy szórakoztassam, mert így sosem nyerem el még csak figyelmét sem, nem hogy megbecsülését, esetleg szeretetét. - Nos? Akkor mehetünk? - koncentrálok hát inkább a "feladatra".
- Persze - biccent, így neki is indulok, hiszen én tudom, hova is akarok menni pontosan.
* * *
Ahogy kiértünk, szépen leterítettem a pokrócot, rátelepedtünk, terülj-terülj asztalkámat varázsoltam, és lényegében a kiszűrődő halk zenét hallgatva, eszegetve és beszélgetve azóta sem mozdultunk innen. Először furcsa volt csak úgy megpróbálni beszélgetni, de ahhoz képest, hogy mennyire nem ment ez eddig, most valahogy olyan gördülékeny. Bár semmi értelmeset és komolyat nem mesélek, mégis, nem volt kínos csend, nem volt sértődés, semmi ezidáig, amelynek köszönhetően egyre inkább ellazulok. Azt hiszem, végre valóban a barátomként kezelhetem legalább. Másképp azt hiszem, nagyon úgysem rúghatok labdába...
Hirtelen mozdul, s kezei között végzi egy sárga virág, amelyet máris bensőséges mozdulattal tűz a fülem mögé, majd kifejezi, hogy milyen aranyosan áll. Kissé elcsendesedve mosolygom. Nem szeretném megbántani, de tőle valahogy ez a dolog rosszabbul esik, mint mástól. Mármint hogy nem tart férfinek. Pedig biztos vagyok benne, hogy nem akar megbántani, mert nem érződik a hangsúlyából semmi ilyesmi. Egyszerűen csak próbál viccelődni, és fenntartani a maga módján a jó hangulatot. Ezért sem érzem jogosnak, hogy elrontsam, így inkább veszem a poént, és nem szólalok meg, de nem is veszem ki a virágot a fülem mögül.
Inkább vigasztalódom azzal, milyen buja ártatlansággal képes belém tömni az epret. Ezért minimum egy órát térdeplek majd, Istenünk bocsánatáért esedezve, de istentelenül jól esik, s bűnös gondolatokra sarkall. Mert az eper épp olyan kívánatosan piros, mint ajkai...
- Hamm - nyújtja az emlegetett gyümölcsöt, s nem tiltakozom, azonnal megismétlem a kis hangutánzó szócskát, s leharapom a gyümölcs végét. Jót kuncog rajtam, de nem zavar. Jól áll neki, mikor mosolyog, a jókedv mintha minden vonásán kiemelné az előnyös tónusokat, és káprázatossá varázsolná. Órákat tudnék benne gyönyörködni.
- Többet kellene mosolyognod, varázslatossá tesz - mondom is ki hangosan, amit gondolok csillogó szemeibe nézve. Mintha enyhén elpirulna, de végül az eprébe temetkezik elgondolkodva. Nem forszírozom a témát, nem kell mindent feszegetni, elég, hogy megjegyeztem. Helyette elheveredem combjai mellé fektetve a fejem, majd a csillagos eget kezdem bámulni.
- Káprázatosan tiszta ma az ég - áldozok csipetnyi hódolattal a természet szépségének. - Nézd - mutatok az égre. -, a tejút ma tökéletes részletességgel kivehető. Tudtad, hogy egyes kultúrák szerint nem is tej, hanem cukor folyt szét az ég képzeletbeli országútján, s ennek megfelelően saját nyelvükön cukorútnak hívják?
Kissé ficeregni kezd, majd eldőlve csatlakozik a csillagok bámulásában hozzám. Arca most az enyém mellett van nem sokkal, ha felemelném a kezem, gond nélkül végig tudnék simítani az arcán, lábai pedig épp az ellenkező irányba nyúlnak le a pokrócról, mint sajátjaim.
- Mindig sokat néztem őket - felel. Kissé meglepődöm. Jelentéktelen apróságnak tűnhet mások számára, de szerintem ez egy igen fontos közös pont bennünk.
- Én is - felelem hát, s nem csak én, hangom is mosolyog. - Főleg, ha épp magányosnak éreztem magam. Azt tanították, a csillagokon keresztül sugárzik le ránk az Isten kegyelme, s mikor felpillantok eme parányinak tűnő, világító égitestekre, egyszeriben mintha képes lennék elérni a halál utáni lét boldogságát, feloldódom a tér és az idő végtelen folyamában. Évmilliók kacsintanak rám vissza odafentről emberi ésszel felfoghatatlan távolságból, elevenen lüktetve, s én visszhangot lüktetek feléjük szívemmel, épp olyan kóbor emlékké válva, mint az az elképzelhetetlen mennyiségű sorstársam, melyek jóval eltűnésük után is hirdetik naprendszerünk csillagja fényében egykori létük. Így voltaképp kézenfoghatom múlt és jövő már megszületett, s majdan megszülető minden élőlényének kezét valami nagyot, valami bensőségeset, valami nagyon is jelenvalót alkotva. Így nincs jogom magánt vetni a szemükre, kik ezer szállal kötnek össze mindennel, amit a szó: világ jelent és jelenthet. S mikor ez végigfut az agyamon, erősebbnek és szerencsésebbnek érzem magam mindenkinél, s elfog a kötelességtudat, hogy mások számára is közvetítsem ezt az egyszerű csodát, hogy képletesen vagy ténylegesen megfogjam mások kezét, s magam is szeretetet és támaszt nyújthassak számukra, mikor magányosan sóhajtva hajtják le fejük megadó beletörődöttséggel... - elcsendesedem, majd felé fordítom a fejem. - Kissé belelovaltam magam, sajnálom. Tudom, badarság - tekintetem kékeslila lélektükreit keresi, s mikor rájuk lel, pulzusom hirtelen vagy triplájára emelkedik. Minden bizonnyal akarhatott valamit mondani, de a hangulat, az atmoszféra teljesen magával ragad, s még magam is meglepő dologra késztet. Ujjaim óvatosan, mégis kíváncsian vezetem végig félig már szóra nyílt ajkain, belé fojtva a szót.
Mi ütött belém? Magam sem tudnám megmagyarázni, csak nézem őt óráknak tűnő töredékmásodpercekig, s aztán oldalt fordulva egész testemmel, közeledem megbűvölt holdkórosként ajkaihoz. Csupán pár centi választ el tőlük, mikor szorosan lehunyja szemeit, amely pofoncsapásként térít magamhoz. Riadtan fékezek magamon: már megint elrontottam! Annyira önzőn csak magamra figyeltem, eszembe sem jutott, talán ő nem szeretné... Különben sem tehetem meg csak így, a vallásom nem enged ilyen erkölcsi kilengést csak úgy.
Ideges merevséggel pattanok fel, épp úgy, mint szemhéjai, s szemeiben olyan nagy és mély a kavargó érzelemtenger, hogy úgy érzem, voltaképp vádlón mar belém a képzeletbeli értetlen kérdőjel.
- Én... sajnálom... Nem tudom, mi ütött belém... Nem akartalak megbántani, sajnálom - alig tudom összezavarodott fejemből előkotorni a megfelelő szavakat, a szívem szinte kiszakad a helyéből, s a rám törő érzelmek olyannyira megrémítenek, hogy meghajolok, s megfordulva gyáván megfutamodom.
* * *
A templomig futottam, s most urunk képmása előtt térdepelve mormogok imát, hogy segítsen megnyugtatni vadul vágtázó szívem. Nem tudom, mi történik velem. De ez így nem helyes, ez így nem lehet helyes. hiszen nem köteleződhetem el, nekem a testvéremre kell vigyáznom, nem kapcsolhatom össze a sorsom mással, amíg ő nincs biztonságban. Istenem, mit tegyek?!
|
| Kita | 2011. 03. 14. 21:40:19 | #12262 |
Karakter: Veva
Megjegyzés: ef-channak
- Végig a szemébe nézek, annyira… különösen meghitt a pillanat. Mintha semmi más nem lenne, csak mi.
Csend van. Mekkora nyugodt, békés csend, a fejemben is. Elmondhatatlan.
- Seiji, Seiji! – kiáltják.
Majdnem. Basszus!
Mi a franc folyik itt? Nincs smár? Szex?
Menj a francba és fogd be a pofád.
Puha csókot nyom a homlokomra, egy fél pillanatra lehunyt szemmel élvezem. Veva, te nagyon hülye.
- Semmi gond – szól vissza lassan- Gyere – fogja meg a kezem. Meglepetten nézek rá, egy kósza mosoly járkál a szám sarkában, villámgyorsan elhessentem. - Jobb is, ha most visszamegyünk.
Olyan üres és hideg lett hirtelen minden…
Ne panaszkodj. Ha így folytatod, életed végére le is fekszel vele.
Anyád.
Én anyám a te anyád is!
***
Némi hiszti után amit a katonák vertek és amiből alig tudta magát… vagyis nem tudta magát kiverekedni, még megejtett egy kérdést.
Hogy vacsoráznák-e vele. Kettesben.
- Legyen! – kiáltja Hang azonnal. Én… megölöm. Nincs kedvem, nem akarom, nem szabad!
Ő jó ember. Naiv, ostoba és megy az agyamra, de nagyon jó ember. Nem akarom, hogy miattam… miattunk, vagy akármi miatt szenvednie kelljen.
Éljen, Randi!
Inkább egy halálos ítélet.
Túl pesszimista vagy.
***
A szobámban ülök, szórakozottan keféli a Narrátor a hajamat fésülgeti és épületes eszmecserét folytatunk fennhangon, miszerint ő tanácsokat akar adni, én meg kétszavanként elkussoltattam.
- Most mit rinyálsz azon, hogy esetleg tényleg jó lenne …
- Mint mondtam: Kuss.
- Felöltözhetnél rendesen… - végigmérem magunkat a tükörben.
- Nem esküdni készülök! – morgok és csakazértis mozdulattal hátradobom a hajam. Ugyanúgy eltakarja a fél szemem, megnyalom az ajkaim. – Megfelel ez.
Nyeh…
Lassan sétálok le a lépcsőn, mégis amikor meglátom, az arcom kilátszó feléről zavartan tűröm el a hajat. Hm. Talán tényleg nem így kellett volna öltözni.
Egy fehér nadrág van rajtam, fogalmam sincs milyen anyagból, meg egy mellény. Mert az mellény.
Kicsit kilátszik a hasam, egybként még a nyakamon fut végig, úgyhogy a hátam is. Csak a derekamnál fut végig…
Még jó, hogy a hajam rálóg.
Meztélláb vagyok, nem szeretem a cipőket. Lassan lesétálok a lépcsőn, egy pillanatra megnyalintva az ajkaim.
- Hahó. – lebbentem el a kezem a az arca előtt. – Ki ne essen a szemed. Nem olyan nagy durranás – morgom pirosan.
- Hm… bocsi – morogja az orrát megvakarva. Oldalra fordítom a fejem, zavartan pirulva. Vissza akarok menni a szobámba. Ez így kényelmetlenül kellemetlen. – Nos? Akkor mehetünk?
- Persze – biccentek lassan.
***
Ülünk a réten vagy a lugasban, heverek a kockás pokrócon, kuncogva és mosolyogva rágcsálom az epret, néha a puha cukorba mártogatva. Nem érdekel hogy nem illik, jóízűen nyalom le egészen a könyökömig csorgó eperlevet a karomról.
Jó volt a hangulat, beszélgettünk mindenről, én letéptem egy a karom mellett növő sárga virágocskát és a füle mögé tűztem. Cuki vele.
Épp csendesen somolyog magában, a térdére támaszkodva, a sárga virág a hajában.
- Jobban áll neked, mint nekem – veszek fel egy másik eprecskét, a hasamra fordulok és a cukorba mártva a gyümölcsöt tolom az ajkai felé – Hamm.
- Hamm – mondja és leharapja a végét. Kuncogok, a pokrócok és a párnák közé rejtve az arcom.
Olyan jó így…
|
| ef-chan | 2011. 02. 09. 00:25:29 | #11221 |
Karakter: Mitsuoka Seiji
Megjegyzés: (Vevának)
Egész teste megfeszül, és remegni kezd, melynek hatására még óvóbban és puhábban igyekszem ölelni enyhe keserűséggel. Tényleg ennyire szerethetetlen alak vagyok?...
- Ne mondj ilyet - csuklik el a hangja, de nem igazán értem. Hiszen ez az igazság, miért ne mondhatnám ki, ha a szívem nyomja, és ha szeretném, ha megértené, hogy minden cselekedetem, még ha fájdalmat is okoz végül, pusztán emiatt történik meg, ez motivál, hogy kifejezzem, számomra fontos lett, és szeretném, ha elmosolyodna. Ha kedvelne, még ha csak egy egészen kicsikét is.
- Veva, miért... mondasz ilyet? - kérdezem hát csendesen, majd bátortalanul szembe fordítom, és a szemeibe nézek, bár enyhén elpirulok a zavartól, de szeretném bebizonyítani, hogy komolyan gondolom. Egy darabig megmarad a kapcsolat, de végül lehajtja a fejét, mintha menekülne.
- Ugyan már, nézz csak rám. Lehet, hogy feloszlok a levegőben, ki tudja... nem véletlenül zártak be annak idején. Csak nagyon tagadjuk a dolgokat, holott miden nyílt titok - feleli, s bár felét nem értem igazán, mégsem hiszem, hogy tartanom kellene tőle. Lehet, hogy nem szokványos, hogy simán sétafikál a plafonon és hogy kék vér csordogál az ereiben, de ezen kívül semmi furcsa nincs rajta. Csak utólag mélázom el az információn: "zártak be annak idején". Ezt úgy kellene értelmeznem, hogy valaki akarata ellenére tartotta fogva?
Bambán gondolataimba merülve nézem végig, ahogy ujjai a "magasba"emelkednek, s végül megérinti a kézfejem. Kellemes borzongás fut végig rajtam annak ellenére, hogy az egész csak egy röpke pillanatig tart, hiszen szinte azon nyomban visszarántja a kezét.
- Ha megszöksz, utána mitévő leszel? - kérdezi. Tétován simítok végig a vállán. Valamiért megnyugtató a belőle áradó melegség, mit számít bármi is, majd mikor odaérek, kifundálok valami okosat, csak legyen ott, s világítson rá a terveim buktatóira...
- Még én sem tudom - felelem könnyen a teljes igazságot. Azt hiszem, nem is tudnék rendesen hazudni, múltkor is csúfos menekülésbe torkollott a dolog. Nem is éreztem túl jól magam miatta...
- Biztató tervek - rávigyorgok. Most csak ennyire telik, de végül is nehéz úgy tervezni, hogy fogalmam sincs, milyen helyzetbe csöppenek majd.
- Minden bizonnyal - mormogok csak úgy, illendőségből, de inkább arcára, az azon megjelenő lágy vonásokra koncentrálok inkább. Kicsit ugyan fura, hogy nem vág a fejemhez valami csípőset fintorogva, de odabenn melegséggel tölt meg. Talán mégsem utál olyan menthetetlenül.
- Miért vagy ilyen naivan kedves? - pilláz rám nagy szemeivel. - Fájdalmasan naivak a szemeid. Talán ezért sze... - a mondat végét azonban sosem fogom megtudni, hiszen váratlanul ordít fel rémült indulattal: - Kuss!
A fejét fogva guggol le fájdalmas nyögéssel. Ösztönszerűen guggolok mellé a hátát simogatva, s fürkészve, mi baja lehet.
- Veva, ugyan - keresem a megfelelő szavakat, de valahova piszok mód elbújtak, mert egyre sem bukkanok hirtelenjében.
- Nem na, nem ugyan, ez rémes - motyogja magába roskadva, s komolyan fontolóra veszem, hogy ismét védelmezőn öleljem meg, mikor hirtelen ismét a két, kékeslila szempárral kell farkasszemet néznem. - Te mit keresel kint? Nem lenne szabad... - elpirulva fordulok félre egy izzadságcseppel, s némi "el is felejtettem, mekkora pudingban vagyok" fintorral.
- Kilógtál? - faggat a vállamba kapaszkodva, s egész közel hajolva. - Miattam?
- Hát, igazából... - idézem vissza a "buldózer-hadművelet"-nek is beillő, kicsit drasztikusan durvára vett kivonulásom. Inkább nevezném kitörésnek, mint kilógásnak, de lényegtelen, jobb, ha nem aggódik jobban. - vagyis... igen - bököm ki. Ismét azzal az enyhült pillantással néz rám. Ösztönszerű késztetés fog el, s óvatos természetességgel teszem a kezem kezére. Az érintésre megrebben, de nem húzódik el, amin kicsit felbátorodva hajolok közelebb, végig a szemébe nézve. A gondolatok kifolynak belőlem, csak az ajkait bámulom megbűvölve, s képtelen vagyok, nem is akarok ellentmondani a bennem munkálkodó felriasztott ösztöneimnek.
- Seiji! Seiji! - mielőtt elérhetném a vágyott ajkakat, a valóság rángat vissza, s elvörösödve hőkölök kissé visszább, végül egy sóhajjal csupán a homlokára lehelve röpke csókot.
- Semmi gond - intek a kisebb sereg felé, amely bizonyára utánam indult, hogy megakadályozzanak abban, hogy hülyeséget csináljak...
- Gyere - csúsztatom ujjai közé az ujjam felegyenesedve, és felsegítve őt is. - Jobb, ha most visszamegyünk - javaslom halkan, mire aprót bólint beleegyezésül. Az a különleges atmoszféra, mai az előbb belengte az egész tavat, még talán az erdőt is, elszivárgott. Helyette egyfajta üresség száll meg, olyan, mint amilyen az elszalasztott lehetőségek után emészt mindenkit. Mert hiába kapaszkodom belé, közelsége valami áthatolhatatlan burokká vált, és félek, megint visszazuhanok oda, ahol elkezdtem. Pedig szeretném megismerni, szeretnék kicsit több helyet foglalni az életében, mint csak egy idegesítő srác, akivel folyton csak a baj van...
Ahogy a katonákhoz érünk, az egyik kapuőr, aki egyben maradt, rám rivall: - Mi a francot képzelsz?... - de ahogy felemelem a kezem elhallgat rémülten, pedig most nem áll szándékomban bántani. nézek is egy nagyot elpirulva, ahogy reflexből összébb húzza magát. A másik őrt nem is látom, lehet, sikerült neki nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozni?
- Sajnálom - kezdek bele, mert a jelenet után mindenki megilletődve vagy csak értetlenül, de rám pislog, várva, hogy legyen valami. -, de halaszthatatlan volt. Nem akartam komolyabb galibát okozni. Ööö... - vakarom meg szabad kezemmel a tarkóm. - Ian hogy van? - motyogom. Szégyellem azért, hogy ennyire elvesztettem a fejem, ilyen még sosem történt.
- Betörted az orrát te idióta barom! -ordít rám Ian társa, és két katonának kell lefognia, hogy ne essen nekem. A szituáció kezd egyre kellemetlenebb lenni.
- Gyere, menjünk - szólal meg mellettem Veva, és most ő von magával engem, kirángatva a mocsarasan süppedős helyzetből, faképnél hagyva a meglepett társaságot.
Ahogy ismét a falak között tudjuk magunk, rám pillant, és huncut mód felkuncog: - Betörted az orrát? Komolyan?
- Öööö - jelenik meg ismét az a bizonyos izzadtságcsepp. - Az úgy történt, hogy nem akartak átengedni - aztán sunyi mosoly rajzolódik az én arcomra is. - Meggyőztem. Már csak még valakit kell meggyőznöm valamiről - nézek ismét a szemeibe mélyen. - Azon gondolkodtam, hogy ha arra az összejövetelre nem akarsz eljönni, attól még ott is lehetünk meg nem is... Már ha van kedved velem lógni az estét... Arra gondoltam, hogy csórok a konyháról egy halom finomságot - kacsintok rá. - és kiülhetnénk hátra a lugasba. Van egy hely, ami kevésbé ismert, csendes és nyugodt, és még a zene is kihallatszik odáig. Ehetnénk, beszélgethetnénk, vagy amit szeretnél. Mit gondolsz? Tudom, hogy nem életed legvisszautasíthatatlanabb ajánlata, de talán izgalmasabb, mint a könyvtárban aludni - heherészek kissé zavartan.
- Legyen! - vágja rá furcsán, aztán olyan fejet vág, mintha valakit fel akarna nyársalni.
- Akkor, mondjuk - pillantok az égre, megpróbálva besaccolni, mennyi lehet az idő. Körülbelül két órát úgyis leordítják a fejem, meg egyebek, aztán talán szabadulok, ha kell, akkor majd megint kevésbé Seijisen. - ha olyan hat felé érted megyek egy kosárral, az megfelel? Mehetnénk most is, de mindjárt elrángatnak - mutatok hátra, a kapuban felbukkanó fújtató seregre. S valóban, már nehezedik is egy kéz a vállamra, s a kapitány magával cipel. Még visszafordulok, és rákacsintok mosolyogva, majd hagyom, hagy történjen minden úgy, ahogy szokott.
* * *
Zsongó fejjel, tele kosár finomsággal caplatok keresztül a fél palotán. Még mindig azokon a dolgokon és tippeken pörgök vöröslő fejjel, amiket Uriki ejtett meg. Esküszöm, felpofozom. Miért kell az embert azért szekálni, mert egy kicsit igyekezett kicsípni magát? Olyan gáz tényleg? Sóhajtva fordulok be az utolsó sarkon, próbálva lenyugtatni magam, de önkéntelenül is eláll a lélegzetem, ahogy megpillantom. Akárhogy is, valahogy minden egyes alkalommal egyre szebb és szebb. Szerencsétlenkedve intek egyet, mert a szavak egyszerűen és férfiasan bevallva bennakadtak.
|
| Kita | 2011. 01. 02. 23:05:21 | #10235 |
Karakter: Veva
Megjegyzés: ef-channak
- Nagyot sóhajtok, amikor megrebben a fülem, hallom a lelapuló fűszálak sikolyát a nagybetűs Ő, a Valaki talpa alatt.
A zihálása, minden egyes lélegzetvétele, megremegek és összébb húzom magam. Miért vagy itt, nem lett volna szabad kijönnöd, bajba kerülsz a „halálod” előtt…
Milyen csönd van mellettem. Bennem… érthetetlen. Hol vagy Hang, amikor kellenél? Űzd el a csendet a fejemből! Ordítani tudnék, sikítani, micsoda csend…
Gyűlölöm, félek tőle… hangokat képzelek bele, amik suttognak, közlik velem, hogy végtére is csak az vagyok, amik ők: egy hang a semmiben, ami aztán úgyis semmivé foszlik.
A levegő leányai táncolják körbe az arcom, ahogy apa mesélte sokszor a lágy szellőket magyarázva, csodaszép tündérek, kedvesek, játékosak, de víztől nehéz hajammal nem boldogultak. Milyen kár…
Lassan mélyet sóhajtunk, ketten, egy testben…
Feltérdelek, felemelkedek, kezem nyújtanám a nap felé… hirtelen a karjaim és a mellkasom köré fonódnak az erős karok, egy puha arc simul a vállam hajlatába. Megdermedek, szemeim kicsit kimerednek hitetlenkedve.
Mit keresel itt, kedves…
- Nem akartunk fájdalmat okozni – suttogja, mire görcsösen ugrik egyet a gyomrom. Még neki van lelkifurdalása, ez az ostoba… ostoba vagy, Seiji, a világ fájdalmát a nyakadba vennéd…
Hogy szorít, erősen, izmaim megfeszülnek és remegnek. Ne mondj nekem ilyet, nem vagyok én jó ember, de még ember se talán…
Ne gondolj ilyenre mókuska, nem igaz, nem éri meg, HAGYD ABBA!
- Fontos vagy, hogy fejezhetném ki ezt úgy, hogy ne okozzak fájdalmat?
Megdobbant a szívem, a pupillám összehúzódott majd kitágult. Mit mondott?
Miért hazudik? Miért?
- Ne mondj ilyet – mondom halkan, próbálok nyugalmat erőltetni magamra, de megremeg a hangom, ahogy a testem is. A lelkem pedig szabályosan haldoklott.
- Veva, miért… mondasz ilyet? – kérdezi csendesen. Megfordít, a szemembe néz. Egy pillanatig elmélyedek az őszinte tekintetben, aztán lesunyom a fejem. A hajam a hátamra tapad, a ruhám a testemre.
- Ugyan már, nézz csak rám. Lehet, hogy feloszlok a levegőben, ki tudja… nem véletlenül zártak be annak idején. Csak nagyon tagadjuk a dolgokat, holott minden nyílt titok. – mondom.
Felemelve a kezem megérintem a kézfejét, hirtelen elkapva, mintha megégetett volna.
- Ha megszöksz, utána mitévő leszel? – kérdezem. Nem enged el, megsimogatja a vállam.
- Még én sem tudom.
- Biztató tervek – nézek rá lágyan, kicsit szórakozottan. Kicsit megremeg a vállam egy hideg szellő hatására.
- Minden bizonnyal – mosolyog rám. Annyira… túl kedves velem. Mindenkivel túl kedves. Ez érthetetlen.
- Miért vagy ilyen naivan kedves? – érdeklődik Hang. – Fájdalmasan naivak a szemeid. Talán ezért sze…
- Kuss! – sikoltok fel és elfordítom a fejem. Ostoba, és a fejem szinte visszhangzik a röhögésétől.
Leguggolok a kezem a fejemre szorítva, fájdalmasan nyögök fel, vérvörös arccal. Nem hiszem el, hogy eljárna a szája, csak hogy engem kínozzon!
Leguggol mellém, a hátamat és a vállamat cirógatja. Megremegek az érintésétől. Összeesküdtek, isten bizony, értem én. SZEMETEK!
- Veva, na, ugyan – simogat. Eltöröm a kezét…
- Nem na, nem ugyan, ez rémes – motyogtam a haja mögé bújva. Aztán hirtelen felkapom a fejem. – Te mit keresel kint? Nem lenne szabad…
Erre elpirul az arca és a torkát köszörülve kicsit elfordítja a fejét. Olyan… édes… Jesszusom.
- Kilógtál? – kerekednek el a szemeim a vállába kapaszkodva. – Miattam…?
- Hát, igazából… vagyis… igen – néz a szemeimbe. Kicsit sóhajtok, pislogva egyet ellágyultan.
A keze a kezemhez ér, kicsit megrebbenek, de nem húzom el.
Jaj nekem…
|
| ef-chan | 2010. 12. 06. 01:33:49 | #9655 |
Karakter: Mitsuoka Seiji
Megjegyzés: (Vevának)
Úgy pillant ránk, mintha minimum meg akarnánk ölni, ami meglep. Inkább haragos, mint riadt arcra számítottam, vagy nem is tudom... ha igazán őszinte akarok lenni magammal, halványan reménykedtem benne, hogy majd örülni fog, és végre először mosolyogni látom, ahogy igent mond Urikinek. Mert egészen eddig a pillanatig meg voltam róla győződve, hogy szimpatizál a szakácstanonccal. Most viszont azt látom, megint érzékeny pontot találtunk, s olyan területet bolygattuk meg megint feltépve a sebeket, amelyeket jobb lett volna nyugodni hagyni. Kinyújtanám felé a kezem, hogy kirángassam a félelem karmaiból, amely egész behálózza, de a gesztus megkésett, tagadólag rázza meg a fejét, majd képességeit kihasználva hátrál el tőlük, a falra kapaszkodva, s kezdeti bizonytalan léptei futásba fordulnak, hogy megrökönyödött merevséggel csupán fülemmel halljam, ahogy huppan a másik oldalon, majd sebes menekülésbe kezd.
- Én... Valami rosszat mondtam? - ad hangot saját megdöbbentségének, és elveszett tanácstalanságának Uriki. Nem felelek, mert nincs több fogalmam, mint a mellettem álló fiatal férfinek, csak egy dolog kezd pulzálni bennem: utána kell mennem!
Nem is tétovázom, megfordulok, s a kapu felé veszem futólépésben az irányt, Uriki ugyan utánam kiált, de nem állok meg. Nekem most, nem tudom, miért, nem tudom, valóban így van-e, de határozottan érzem: mennem kell!
A pillanatok végtelenül hosszúnak tűnnek, mire végre elérem a kaput, ami jóval messzebb van. Az első és egyben legnagyobb akadályt ez a hatalmas nyílás jelentette, mely hiába tátong tárva nyitva, számomra a ki és bejárás engedély nélkül elvileg lehetetlen, de most ki törődik ilyen apróságokkal?
Az őrök...
- Megállni! - torpantanak meg lendületemben, de ahogy felismernek, már kevésbé keményen folytatják. - Mi járatban, Seiji?
hirtelen semmi értelmes nem jut az eszembe, mellesleg meg borzalmasan hazudok, így kár lenne akár megpróbálni is.
- Kérem, nagyon fontos lenne kimennem egy egész rövid időre - arcomra kiül az őszinte könyörgés.
A tekintetek azonban, ahogy mindig, ha röpke szívesség szalad ki a számon, megkeményednek. - Nem lehet - a válasz közömbös és kegyetlen. Kezem megremeg, ahogy ökölbe szorul. Valami benn éles pendüléssel pattan el, s szemembe eddig ismeretlen keménység költözik, ahogy a válaszra lehorgasztott fejem ismét felvetem. Nekem itt, most át KELL mennem!
- Még egyszer megismétlem - kezdek bele ismét, hangom nem a sajátom, az elhatározás nem én vagyok. Mi ütött belém? - Nekem dolgom van odakinn, engedjetek át!
A két férfi megrökönyödik egy pillanatra, de végül tagadólag szegezik felém lándzsájuk. Szemeim összeszűkülnek, ahogy egy kisebb levegőgombócot fújok ki az orromon. Hát legyen!
Ruganyosan hajlítom be a térdeim egy kevéssé, hogy kilőjek, mint a rugó, egyenesen a hozzám közelebbi, jobb oldalon álló férfi felé lendülve. Azt hiszem, meg sem fordult a fejükben, hogy tettleg fogok fellépni ellenük, s a meglepetés erejét kihasználva ragadom meg a vállát, és lendületből a felugorva hajtom végre tornamutatványom. A férfi döbbenten pillant rám, én pedig könnyedén lököm magam a "vállán állásból" szaltóba, amit megspékeltem azzal, hogy hátulról félgőzzel fejbe küldtem a cipőmmel, hogy az egész mutatványt egy elegáns földetéréssel fejezzem be.
- Sajnálom - csúszik még ki a hazug szó, majd a megrökönyödés még dermesztően jelen levő légkörét kihasználva megfordultok, és nekiiramodom.
* * *
Rohanni könnyű volt, magam mögött hagyni mindent, ami zavart, ami fájt, amit nem értettem, és csak egyszerűen engedelmeskedni a szívem parancsának, de megérkezni már nem olyan egyszerű. Pedig ez hajtott idáig a nyomokat követve...
A tóban ül, zavartan csapkodva a vízbe, nekem háttal. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy már észrevett. Lihegésem, lépteim dobogása, talán még a szívem dobogása is árulkodik jelenlétemről.
Erre a pillanatra vártam, ezért futottam, ezért szegtem meg a szabályokat, ezért rúgtam fejbe az egyik őrt, aki csak a munkáját végezte, és most csak állok, fogalmam sincs, mit mondhatnék. Mit kellene tennem? Bármit is lépek, azzal csak bántom. Akaratlanul is bántom. Hogy fejezhetném ki, hogy én csak szeretném mosolyogni látni? Hogy bízhat bennem? Hogy szeretem? Megszégyenülten sütöm le a szemem. Kudarcot vallok most is, mint eddig mindig. Fáj. Fáj, hogy ilyen tehetetlen vagyok, hogy ennyire szerencsétlen és hasznavehetetlen vagyok, hogy a szemében arra sem vagyok érdemes, hogy egyáltalán felém vesse pillantását. Ordítanám: Segíts valaki lenni!, de hasztalan lenne, csak magam gödrét ásnám még mélyebbre, pedig már most sem vagyok képes kimászni belőle.
Lassan áll fel. Mozgása így is megriaszt, még nagyobb hullámokat gerjesztve disszonáns lelkem tavának vizén. Ne nézz rám! Mit láthatnál? Kérlek, ne nézz rám!
Pánikszerűen lépek két lépéssel mögé, s karjaim köré fonom, fejem a vállába temetve, szorosan.
- Nem akartunk fájdalmat okozni... - suttogom halkan, bizonytalanul. Helyes ez így, nem ártok ezzel még inkább? Még görcsösebben szorítom magamhoz, nem fogom elengedni, míg le nem nyugszik, és meg nem beszéljük, vagy halálra nem mar, nem engedem. Nem hagyhatom, hogy kicsússzon a kezeim közül. Nekem... - Fontos vagy, hogy fejezhetném ki ezt úgy, hogy ne okozzak fájdalmat?
|
| Kita | 2010. 10. 27. 20:13:37 | #8905 |
Karakter: Veva
Megjegyzés: ef-channak
- Hirtelen kikerekednek a szemeim, ahogy erős keze elkapja a csuklómat és ahogy szerencsétlenül hátradől, repülök én is vele. Az istenit!
tehetetlenül esek le, nem tudok megfordulni se, se a falra tapadni, mert ránt magával és hatalmas nyekkenéssel szorul ki minden levegő a tüdőmből, ahogy a fejem alaposan a földbe csapom. A hátam is roppan egy hatalmasat, ahogy a felsőtestem lelóg a törzséről és… au…
A rohadt életbe, ez nem lehet igaz…
- Idióta! – sziszegi a Hang és mérgesen nézek rá. A fejem fáj és beleszúr, ahányszor csak megmozdítom. Ez tuti be fog lilulni, kurva jó ébresztő, mondhatom. Úgy mászok le róla, mintha fertőző beteg lenne, és direkt ölelgetne. Utálom a fizikai kontaktust… mindig arra emlékeztet, hogy én nem vagyok normális.
- Mondja az… aki a … szekrény tetején szunnyad… egy… közösségi szobában! – hányja a szememre fejéren, levegőért kapkodva. Mérgesen fintorgok rá, összegömbölyödve.
- Közöd?!
- Semmi – vonja meg finoman a vállát ahogy felül. Ez a nyugalma… ezt gyűlölöm benne a legjobban. Hogy annyira nyugodt minden egyes rohadt pillanatban, amikor él. Utáltam érte, emésztett az irigység. Neki bezzeg mindene megvan… fulladna a jólétébe… - Nem is akartalak zavarni, csak olvasnivalót akartam keresni, mikor megláttam a kupit.
Na, köss belém keszeg, neked esek, de azt tuti emlegetni fogod amit tőlem kapsz!
- Nem tudom, mit ártottak neked, kezdem azt hinni, hogy voltaképp egy nagy gyerek vagy. – hajol közelebb hozzám, mire kicsit hátradőlök. Belepofátlankodik a személyes szférámba. Morogva harapnák rá az orrára, kíváncsi vagyok, arra milyen meglátása meg bölcsessége lenne, de egy ujját az ajkamra teszi, finoman lefogva. Jó illatú, puha ujja van, de megrázkódok az érintéstől. Gyűlölöm, ha megérintenek… - Irigyellek ezért, még ha néha idegesítő is az akaratosságod. Természetes korlátlanság. Távlat, amelyet képtelenség utolérni. Az erő, mely dacol még a magány rémével is… - elkerekedett szemekkel hallgatom. Mondanék valamit, visszavágnék, kinevetném, ütném, hogy hagyja abba, mert minden szava marja a lelkem, mint a só a nyílt sebet. – Csak beszélek össze-vissza… ne is törődj velem! További jóéjt!
Elment.
Elment?
Felordítok tehetetlen mérgemben, az öklömmel a padlózatba csapok és artikulálatlanul sikoltok fel.
Ez nem bátorság, ez nem erő, ez nem szabadság, ez csak élet, ahogy nekem kell tengődnöm, amíg meg nem halok…
Megállok és reszkető vállakkal nézek gyilkos indulattal a szegény ajtóra. Szemeim reszketnek, nagyok és csillogóak a könnyektől. Felvágom a fejem és felállok elsimítva a ruhám, rejtett mozdulattal, mintha látna bárki is elmaszálom az arcom.
Kifelé mentemben még ingerülten belerúgok a könyvkupacba, ami jó pár társát magával sodorva dől le, port verve fel maga után.
***
Nem tudok visszaaludni, nem is akarok. Próbálok beszélgetni a Narrátorral, de furcsa mód ő is hallgat. Válaszolgat halkan, néha megvonja a vállam, de csendben van. Így pedig még inkább egyedül érzem magam.
Sóhajtva rugdosom magam előtt az aprócska köveket, pár szóval motyogva. Nekem sincs mondanivalóm… az az őrült jár a fejemben. Amit mondott. Sóhajtok egyet és leülök a felkelő nap útjába, egy fal mellé. Fáradt szemekkel, lassan pislogok, minden olyan bágyadt, lassú… a levegő is friss még, szinte harapni lehet.
Ennyire ne keseredj el… nem olyan rossz a helyzet.
Nincs rá magyarázat… hogy lehet valaki ennyire bosszantó, hogyha csak rágondolok, felfut a vércukrom!
Csak nem tetszik? A szerelmet és a gyűlöletet semmi sem választja el egymástól.
- Ostoba! – rikoltok fel, a földbe ütve. Felhúzom a térdeim és ráhajtom a fejem. Egy kicsit kellene aludnom… a lapok megnyomták az arcom…
- Veva! – kiált nekem valaki. Megremeg a vállam. Hagyjatok pihenni, ostoba, kromoszómahibás balfaszok… elsírnám magam mérgemben.
- Uriki, szerintem ez így… - hallom meg Seiji hangját. Megdermed a vállam, nem emelem fel a fejem, csak keserves kínnal, lassan, kényszeredetten. Kifejezéstelenül a hajam alól, mint valami szerencsétlen pulikutya.
- Seiji szeretne mondani neked valamit!
Rájuk nézek. Inkább vágom fel az ereimet, minthogy titeket meghallgassalak… Ezért élek én egyedül, nyilvánvaló, nem kell másokkal törődnöm, nem kell hát idegeskednem senki miatt sem. Se tettek, se gondolatok…
- Erről egy fél szó sem volt! – sziszegi. Félrebiccentem a fejem, de hallgatok. Olyan szerencsétlennek érzem magam ebben a pillanatban… mintha csak azért lennének itt, hogy engem kínozzanak a jókedvűkkel, az életerejükkel. Ha nincs kedvem, mintha az egész világ azért lenne, hogy engem bosszantson. De csúnyán megbosszulom még ezt!
- Nézd el neki, kis félénk – cseszegeti Uriki a kis hercegnőt. Összeszorított állkapoccsal, ingerülten nézek rájuk, mégis a sírás fojtogatja a torkom. Menjetek már innen, az istenért… - Hát nem aranyos?
NEM.
Lehajtom a fejem és visszarejtem a térdeim közé, az arcom eltakarom, a hajam végigomlik a hátamon és a karomon, jótékonyan takarva.
- Szóval csak azt akartuk, hogy szervezünk estére egy összejövetelt, csak az alkalmazottak köréből, semmi cicoma vagy ilyesmi, és Seiji nagyon szeretné, ha te is eljönnél. A kajáról én gondoskodom, lesz dögivel.
Felkapom a tekintetem, rémülten kitágult pupillákkal meredek a szemeibe.
Összejövetel. Társaság. Sok… sok ember…
Megremeg az ajkam, Hang pedig sikoltozva kaparja a lelkem bent. Nem, nem nem.. óó, nem…
Gyűlölöm a tömeget. Az embereket, akiket nem ismerek, mindenhol ott vannak, összehajolva beszélgetnek, ahogy felém pillantanak, aztán ismét összebújnak.
Mint amikor kiskoromban kilógtam, szinte érzem az ujjaim között a hinta láncát, látom magam, ahogy ott állok, felsértett térdemből csepeg a vér, nevetnek, mutogatnak, megdobnak kővel, hogy a szememet is elhalványítsa a vér kéke…
Rémültem, összeszűkült pupillákkal és kikerekedett szemekkel rázom meg a fejem, két kezem a falnak nyomva. Hozzáér a talpam is, és hátrálva tőlük mászok egyre feljebb, kicsit felnyöszörögve.
Miért…
Szinte futok felfelé, hogy eltűnhessek a csipkézett perem mögött, ott pedig leugorva szaladok el tőlük. Minél messzebb, el innen, elegem van, rohadt kastély, az egész csak egy cseszett rémálom…
Messze futottam, átugorva a falakon, beszaladok az erdőbe. Legszívesebben hazafutnék, a saját kis házamba, ahol csak egy aprócska szoba meg egy picuri konyha…
És nincs senki más.
Leülök egy tavacskába, a derékig érő vízbe, felhúzom a térdeim, a hajam úszkál körülöttem. Nagyot sóhajtok, és pacsálok lassan.
Ez így… nem jó.
Nem hát.
|
| ef-chan | 2010. 10. 24. 17:19:00 | #8851 |
Karakter: Mitsuoka Seiji
Megjegyzés: (Vevának)
Pár kanyarnyival arrébb a falnak dőlve sóhajtok hatalmasat. Valami nincs rendben velem. Ez nem normális, hogy ennyire nem bírom kiverni a fejemből, amit Uriki mondott. S ahogy rám nézett, mintha keresztüllátott volna rajtam!
Le kell nyugodnom. Olyan nem létezik, hogy valaki csak úgy a másik fejébe lásson. Meg hát, a kitalált kis vetítésem is egész elmegy. Miért ne lehetnék tőle zavarban? Hiszen jobbára szerzetesnek neveltek ezidáig. Olyasvalakinek, akinek ugyan nem tilos a szerelem, de számomra a párválasztás, a vágyakozás, a szerelem sokkal több, sokkal mélyebb, mintsem hogy hirtelen felindulásból essen meg minden. Tény, ha kiválasztok valakit, erőhöz jutok, olyanhoz, amely egyedülálló, és vallásos spiritualizmusból táplálkozik. Sokat kapok, de sokat is veszthetek: ha nem jól választok, súlyát egy életen át cipelnem kell, mert többé nem leszek képes ellentmondani a páromnak. Az életem onnantól kezdve az övé, érte áldozom minden tehetségem, minden csepp vérem.
Mások számára ez kigúnyolandó bohóság, de szerintem a legtisztább választás a világon: felelősség, amely elől már nem lehet menekülni, legyen az rút vagy szép. Épp ezért annak a valakinek olyannak kell lennie, aki számomra tökéletes, még ha csak rövid ideig is, de elhiggyem, tőle fantasztikusabb nem létezik az univerzumban.
Ezért szánalmas gyarló testem, amely pár ártatlanul bujálkodásra csábító szótól teljesen kifordul önmagából. Ennyire világivá lettem? Ennyire elvesztettem magammal a kapcsolatot, s magamon keresztül Istent is valahol?
Változom, de félek, a lehető legrosszabb irányba...
* * *
Nem tudok aludni. Gyötör a bűntudat az este miatt. Fura voltam, és talán meg is bántottam, pedig nem akartam. Még csak el sem köszöntem rendesen.
De gyötör még valami: egy felébredő balsejtelem. Egy kép, amely felborzolja a kedélyem, pedig nem szabadna, inkább örülnöm kellene neki. Mégis, akárhányszor arra gondoltam, hogy holnap reggel ismét találkoznak, tenni fogja a szépet neki, s Uriki nem lesz rest, nem lesz olyan, mint én...
Felülök az ágyban, s a sötétbe révedek. Talán egy újabb hidegzuhany segítene, az este is kitisztította valamelyest a fejem. Ahh, időpazarlás: már a gondolat megint eszembe juttatja, mit műveltem magammal, miközben a víz lágyan cirógatott...
Kezem a szemem elé teszem. Nem tudom elhinni, hogy tényleg azt csináltam... Beszélnem kellene Ogiku apáttal. Ő segíthet visszatalálni az útra, de pech, pont elutazott. Pedig most sokkal nagyobb szükségem lenne a tanácsaira, az útmutatásaira és bölcsességére, mint eddig bármikor.
Nem jut jobb eszembe, de biztos vagyok benne, hogy holnap bár fáradt leszek, elvégre hamarosan virrad, de végre kiverem a fejemből a badarságokat. Így hát felkerekedek, hogy a könyvszobába betérve keressek magamnak valami éjszakai olvasmányt. Belépve egy nagy adag kupacban fogadnak a könyvek a földön. Ez meg mi a...?
Megilletődve nézek körbe, de nem látok senkit, viszont a dolog kicsit bosszant. Mit ártottak ezek a szerencsétlen könyvek annak a trehány és pofátlan valakinek, aki szanaszét hajigálta őket, majd dolga végeztével továbbállt. Fejcsóválva emelek fel párat, majd visszateszem a polcra, oda, ahol a helyük van, majd ismét egy adagért nyúlok. A jelzetük alapján ezek a szekrény tetejébe mennek. Ahhoz kell a kis létra, mert odáig nem érek fel. Előkeresem, és a szekrénynek támasztom. Ahogy felnézek, valami roppant mód nem odaillő üti meg a tekintetem: fehér hajzuhatag. Egyből Vevára asszociálok. Komolyan, ugye nem a szekrény tetején alszik?
De, konstatálhatom nyugodt szívvel, itt a létrán ácsorogva.
- Hahh - szakad fel belőlem egy újabb sóhaj. De nem tudnék rá haragudni, még a könyvekkel szemben tanúsított kegyetlen bánásmódja ellenére sem. Annyira cuki, mikor alszik! Viszont nem hagyhatom itt, még megfázik nekem. De hogy szállíthatnám át másik helyre úgy, hogy ne ébredjen fel? Nem nagyon jön a kreatív csillanás...
Helyette csak nézem erős lelket takaró törékeny alakját, a kisimult arcot, a puha ajkakat... Rémülten rázom meg a fejem. Nem hiszem el, hogy megint olyasmi jut eszembe!
De ez nem bizonyul elégnek, szemhéjai hirtelen pattannak fel, s már kérdőre is von.
- Mit csinálsz? - a hirtelen lelepleződés, az éles pillantás és a kegyetlen éllel vágó kérdés infarktus közeli helyzetbe hoznak, kapálózva esnék hátra, ha nem nyúlna rögtön utánam, ezzel újabb lavinát indítva el. Érintése ugyanis csak olaj zavarodottságom tüzére, és felsikkantva ragadom meg a segítőn felsőm markoló kezet, míg az alattam táncikáló létra úgy dönt, ő kilép a buliból, s összenyaklik, talán tört is, de most nem fognám fel még az egyértelműt sem, helyette a fizika törvényeinek engedelmeskedve kezdek zuhanni, magammal rántva súlyomnál fogva őt is, hogy végül egy tiszteletre méltó puffanással nyekkenjek a földön, s ő a gyomromba érkezhessen mind a nem tudom hány kilójával, de most, hogy per pill. levegőt sem kapok, irdatlan nehéznek tűnik.
- Idióta! - sziszegi, elhiszem, hogy neki sem ez volt minden vágya ébredés után, de igazán jól esne, ha nem "rúgna" belém minden alkalommal még egyet... De legalább lemászik rólam, és így nyugodtan rendeződhetek át oldalt fekvő csecsemőpózba, ellazítva görcsös hasizmaim.
- Mondja az... - kezd visszatalálni a hangom. -, aki... a szekrény tetején... szunnyad egy közösségi szobában...
- Közöd? - lesz még ellenségesebb.
- Semmi -felelem. Tök felesleges vitatkozni, a nők valahogy mindig oda lyukadnak ki, hogy nekik van igazuk. - Nem is akartalak zavarni - tornászom magam ülésbe, a fájdalom már kezd alábbhagyni, én meg összébb szedni magam. -, csak olvasnivalót akartam keresni, mikor megláttam a kupit - emelek meg egy "áldozatot". - Nem tudom, mit ártottak neked - nézek rá megrovón, közelebb hajolva. - kezdem azt hinni, hogy voltaképp egy nagy gyerek vagy...
Rávágna valamit, de ujjam az ajkaira helyezem, megkockáztatva a pofont, s folytatom: - Irigyellek ezért, még ha néha idegesítő is az akaratosságod. Természetes korlátlanság. Távlat, amelyet képtelenség utolérni. Az erő, amely dacol még a magány rémével is... - aprót rázok a fejemen, majd felállok, a könyv, ami még az előbbről a kezemben maradt, megfelel, végül is mindegy, mit olvasok. - Csak beszélek össze-vissza... Ne is törődj velem! További jó éjt! - csukom be magam mögött az ajtót, hogy azzal a lendülettel vágjak is egyet a falba a másik kezemmel. A feszültség bennem... Én ezt nem bírom!
* * *
Gyáván megfutamodtam megint, és a könyv sem segített. Csak kóválygok az udvaron, mint egy holdkóros, aki eltévesztette a napszakot. A hátsó kertbe bújtam mindenki elől, ide nem jönnek sűrűn, ha jönnek is, nem miattam, hanem, hogy kellemes fél órácskát tölthessenek valamelyik gondosan megmunkált bokorcsoda takarásában. De ha a hátsó részre megyek, már végképp senki nem fog zavarni. Jobb híján csak ücsörgök, dög fáradt vagyok, de nem alhatok, hamarosan vissza kell mennem a kastélyba eligazításra a követek fogadásával kapcsolatban, amúgy sem tudnék, akárhányszor elkalandozom, az jut eszembe, vajon mit csinálhat most.
- Seiji! - hallom magam mögül, és nem akarok hinni a fülemnek. Már itt is?
Ahogy a hang irányába nézek, Urikit pillantom meg. Hogy ő itt van, az érthető, errefelé vannak a veteményesek is, de hogy kiszúrjon, tehetsége van rosszul időzíteni.
- Mit gubbasztasz itt egyedül? - érdeklődik mosolyogva.
- Nem sokat, csak ejtőzöm - felelem.
- Jössz este? - tér rögtön a lényegre.
- Nem is tudom...
- Jajj, ne már, ne kezd megint. Meg akarom hívni az újoncot is, Vevát. Szerinted eljönne?
- Nem tudom igazán... - valóban nem tudom. - Ha nem én hívom meg, akkor nagyobb rá az esély - pillantok rá, mire frkészni kezd, ami idegesít, így félre is fordulok azonnal.
- Ne légy már ilyen! - vág hátba. - Miért nem próbáljuk meg együtt?
- Még mit nem! - csattanok fel elvörösödve, mire kuncogni kezd és megragad.
- Ne kéresd magad! - s hiába tiltakozom, vonszol magával.
* * *
Fohászkodtam az égnek, hogy ne találjuk meg, de mintha Uriki pontosan tudta volna, hol is tartózkodik, mert mondhatni azonnal belebotlottunk.
- Veva! - kiált neki vidáman, engem még mindig magával vonszol, de már nem tiltakozok, megadtam magam. A lány felénk fordítja a tekintetét, mire lehajtom a fejem, és még inkább égni kezd az arcom.
- Uriki, szerintem ez így... - tiltakoznék, de csak leint.
- Ne kéresd magad, Seiji! - súgja még nekem, majd elé tolva rikkantja harsányan. - Seiji szeretne mondani neked valamit!
Összeszorul a torkom, és barátom felé fordulok: - Erről egy fél szó sem volt! - sziszegem, de csak nevetve visszafordít. - Nézd el neki, kis félénk - karol a nyakamba, szorítása nem enged, ha menekülni szeretnék se. - hát nem aranyos?
Meg fogom ölni!
- Szóval csak azt akartuk, hogy szervezünk estére egy összejövetelt, csak az alkalmazottak köréből, semmi cicoma vagy ilyesmi, és Seiji nagyon szeretné, ha te is eljönnél. a kajáról én gondoskodom, lesz dögivel - kacsint a lányra. Elsüllyedhetek szégyenemben?
|
| Kita | 2010. 10. 09. 14:26:10 | #8486 |
Karakter: Veva
Megjegyzés: ef-channak
Hosszú copfom utánam lebeg, mint valami bizarr jelzőbólya… Szinte becsapom magam mögött, de belép utánam. Meglepve nézek rá, kezében ott a tányér azzal az izével… az illata jó, erősen cukros… szerinted az az izé él?
Honnan tudjam?
- Kóstolja meg a ház ajánlatát, míg elkészül a rendelése, hölgyem – jófejkedik, de dobban egyet a szívem. Hogy a mosolyától e, vagy mert ettől a hangtól feláll a szőr a hátamon, az két orbitálisan nagy kérdés. – De ha nem felel meg, körmére nézhet a konyha dolgozóinak, kifosztva a királyi éléskamrát!
Bizalmatlanul nézegetem… az illata jó. Jaj, megmozdult?
- Gázul néz ki, inkább a főszakács – húzom a számat.
- Gyere, készíttetünk neked valami finoman Urikivel, személyes kedvencem, pedig csak egy kukta, de amit az ételekkel művel, bámulatos! Negyedannyira tudnék főzni, mint ő, nem lenne sok gondom. – mondja, én pedig húzva a számat követem az alagútrendszerbe. Miért, eddig mi gondja lehet? Még a seggét is kinyalják.
Mogorván bámulok magam elé, először a zsebeimet keresek a kezeim számára, de mikor nem találok , mogorván tapogatózok farzseb után; az sincs. Francba.
- Ha tudtam volna, hogy milyen tehetséges és gyakorlott harcos vagy, nem kevertelek volna bajba azzal, hogy közbeavatkozom „megmentés” címmel a dolgaidba – mondja halkan, de lágy hangon.
- Ezt a témát hanyagold, ha nem akarsz visszacsúszni a ranglétra legaljára! – morgok rá. Sokkal szimpatikusabb, ha csendben van. Legyőzött volna, éhes vagyok és morcos.
Awhoooo… hehe.
- Ööö, jó – konyul le füle-farka, mint a lepisilt káposztalevél – A feljebbjutáshoz nincs tipped?
- Azt neked kell tudni – morgok.
- Akkor ez az ügy veszett fejsze nyele – sóhajt. Hirtelen tépni tudnám, ütni, harapni, felkoncolni mint egy marék darált húst…
Sürgősen ennem kell.
***
Az asztalnál ülök, egyik lábam felhúzom, a másikkal kislányosan hintázok, és kilátszó fél szememmel pislogva meredtem az egyre nagyobb iramban megtelő tányéromra. Az illata jó, nem mászik, nincs személyisége… bár mindegy, ha utolérem, megeszem.
Bár a tag igazán befoghatná… nem rossz, de éhes vagyok, és ilyenkor harapok. Bár ó szövege van. Néha odavakkantok neki valami választ, egyébként minden figyelmem az étel köti le.
Te, ez az izé nagyon jó.
Tudom… sóhajtok fel, és tovább lapátolok mindent az arcom legnagyobb kiterjedésű részébe. Valamit beszélgetnek, sutyorognak, annyira leszarom… ez finom.
***
Basszus, csönd van. Mély, nyugodt kussolós csend, és mégis, a balta megállna a levegőben. Mélyeket lélegez, véletlenül se néz még rám se, mintha pestises lennék. Csak a lépéseink kopognak halkan.
Ez a tag az agyamra megy. Megölöm, látom előre, már azzal irritál, hogy él…
Szuszá, bogaram, ráncos lesz a homlokod, dünnyögi Hang, mire csak felmordulok.
- Most meg mi ütött beléd?! Fura vagy! – perdülök elé, keresztbe fonva a karjaim akaratosan.
- Semmi… igazán – hebegi. Felvonom a szemöldököm.
- Rosszul hazudsz – közlöm vele, mint egy tüdőszúrás. – Kár ámítani!
- Én csak… szóval, Uriki mondott valamit, de nem érdekes. – eeeestenem, ezt a csávót honnan szalasztották? Mint valami cuki kis háziállat. Etetem, fürdetem és aludhat velem egy ágyban?
- Mit mondott? – kérdezem, kicsit közelebb tolva hozzá az arcom. Mélyen a szemeibe nézek, nincs ennél idegesítőbb reakció, hogy megtörjön. Ojje.
- Hogy mit mondott? Hát lássuk csak – köszörüli meg a torkát, és nyel is egyet. Milyen kis édes… és ez győzött le? Felvágom az ereimet, komolyan. Kést ide! – De ne haragudj! – Öcsi, azt te észreveszed, hidd el. – Megkért rá, hogy valamilyen módon járjak közben nálad az érdekében, mert szimpatikusnak talált! – nyögi ki, lángoló arccal. – Most hogy sikerült kinyögnöm, én mennék is – mondja, és szinte húzza maga után a porcsíkot, ahogy elszelel. Felvonom a szemöldököm, szinte eltűnik a frufrum alatt.
- Szerinted is hazudik?
- Igen – morgom az orrom alatt. – És ez érdekes minket?
- Engem igen… most a fél életem odaadnám, ha a fejébe láthatnék.
- Mit akarsz nézni egy piros madzagon? – kérdezem, utána megfordulok és lassú, játékos léptekkel megyek tovább, minden második kockára lépve, elérve a falat; nem akadályozott meg, mentem tovább, megkerülve a csillárokat.
- Elvágjuk, és leesnek a fülei – kuncog fel, én pedig szórakozva forgatom meg a szemeim.
***
Fent ülök egy hatalmas szekrény tetején, lassan szédülgetve hobbiszinten, félálomban. A könyv egy sorát is már háromnak láttam, lassan közelítek ahhoz a ponthoz, amikor félálomban lefejelem a térdem és elalszok, de előtte még körbenézek.
Rendetlenség van, bordel, mint valami kupleráj. Mint ahol végigsöpört egy hurrikán.
Hát igen. Idetaláltam, álmélkodtam egy kicsit, beleolvastam ebbe-abba… ami nem tetszett azt morranva dobtam hátra, így itt is-ott is kisebb káoszos hegyecskék alakultak ki.
Na mindegy. Oldalamra fordulok, a fejem a könyvre hajtom, a hajam két polcnyi mélységig hullott, mint valami fehér függöny… összekuporodok, magamhoz ölelem a lapokat és amint lehunyom a szemeim, el is alszok.
Mintha néznének. Kirobbanok a sötét, álomtalan álom andalító semmijéből, két szemem meredten előre nézett. Néznek. Tudtam.
- Mit csinálsz? – szegezem neki a szempárnak a kérdést, utána reflexszerűen ki is nyújtom a kezem, nehogy az ijedtségtől lesuhanjon a létrán; a égén még összetöri magát, aztán azt is takaríthatom fel.
|
| ef-chan | 2010. 10. 04. 02:23:29 | #8385 |
Karakter: Mitsuoka Seiji
Megjegyzés: (Vevának)
- Nem... és ha akarsz, beledöglesz - közli lényegretörően és egyenesen. Fáradt sóhaj tör fel belőlem. Valóban nem volt olyan rossz az előbb, de nem tudom, tudna-e velem lépést tartani, ahogy arról sem vagyok meggyőződve, hogy akarnám ezt az egészet. Jó lenne végre elsunnyogni, gyűlölöm, mikor ennyien bámulnak meredten. Jobban szeretek egy csöndes sarokban ücsörögve nézelődni, s az sem zavar, ha a kutya sem szól hozzám.
Most azonban ismét olyan a szituáció, hogy nem osztottak számomra "választhat" lapot, lassú mozdulattal, megadóan emelem le vállamról a botot, de nem hagyja befejezni a mozdulatot, megragadja a "fegyver" végét, s könnyedén rántja ki azt a kezemből.
- Ne bottal. Az olyan gyermeteg... - lép a fegyverállványhoz, s egy tőrt hajít felém. Reflexből persze elkapom, de azt hiszem, megrökönyödött bizonytalanságom kiült az arcomra. Én nem hinném, hogy ez valóban jó ötlet lenne...
- Nem kell kímélet! - szegezi nekem saját fegyverét. Persze, hogy nem kell, mindenki ezt hiszi, de azt gondolom, mindenkinél van jobb, így ezt a mondatot személy szerint nem szeretem, egyrészt nagyszájú, másrészt elbizakodott, harmadrészt felesleges. Ha valakit olyan természettel áldott meg az ég, úgysem kímélné, ha pedig olyan természettel rendelkezik, szintén nem tud parancsolni önnön érzelmeinek. Én sem vagyok kivétel, és nem vagyok róla meggyőződve, hogy teljes komolysággal és elszántsággal tudnám kezelni a helyzetet, hiszen sem az én, sem más, számomra fontos személy élete nem forog veszélyben.
Suhintok egyet a tőrrel, próbálgatva egyensúlyát, élét. Könnyű, remek megmunkálású darab, kiváló ahhoz, hogy áthidalja a férfi és a nő közötti fizikai adottságok különbözőségéből fakadó hátrányokat. Okos választás.
Álmodozni azonban nincs idő, mert már is nekem támad türelmetlen hévvel. Alapvetően védekező alapállásból nagyobb gond nélkül hárítgatom csapásait, amely nem elégíti ki. Támadni egyelőre ennek ellenére sem akarok, először szeretném kiismerni a stílusát, hogy ezt a tudást a saját hasznomra fordíthassam és előnyt kovácsoljak belőle a megfelelő pillanatban.
A váltás azonban olyan radikális és váratlan, hogy komolyan zavarba hoz. Az egész személyiség alapvetően alakult át, ahogy kockáztatva csapja félre a pengém, miközben előreszúr fürgén. ha nem lennének olyan edzett reflexeim, többé nem lett volna gond a jelenlétemből, a penge könnyedén metszette volna ki belőlem az életet is, így azonban csak egy vékony, fájdalmas csíkot rajzolt az oldalamba, de nem lélegezhettem fel, s el sem hagyhattam magam, már is lehetetlen pózba fordulva kellett blokkolnom következő csapását, amelyet eredetileg a hátamnak címzett.
Előreléptem, hogy kedvezőbb kiinduló pozícióval induljak a következő rohamnak, de ismét csak gyors és cseles, lábaim közt suhan át, s markolatával térden vágva rántja ki alólam a talajt.
Az önvédelmi reflex kapcsolt, s a karom meglendült, csak az utolsó pillanatban került ismét annyira az irányításom alá, hogy enyhítsek ívén, de még így is végighasít a penge a ruhán, kékbe öltöztetve önnön hegyét.
Riadtan emelkedtem fel, némelyest visszafogva a felébredő tüzet, de aggodalmam ismét csak felesleges. Kék vérét nézve szólal meg kaján mosollyal; hihetetlen, hogy ő ezt valóban élvezi. - Végre, egy kis élet a szemeidben!
Értetlenül pislogok, miközben osmét csak védekezem, de arcára pillantva, amelyet ellep valamiféle euforikus izgalom, kezdem megérteni. Találtunk egy olyan közös "nyelvet", amelyen keresztül végre először nem értjük félre egymást, s amelyen - bármilyen nyers és brutális is - képesek vagyunk egymással kommunikálni. Egyenrangú félként.
A gátlások, aggodalmak, az agyban észrevétlenül működő fékek felengednek, s felszabadult könnyedséggel hozom ki magamból a legjobbat, amit csak tudtam korábbi még azért friss, de már gyógyulóban levő sérüléseimmel.
A küzdelem nem tartott igazán sokáig, mégis kimelegedtem, s ahogy pengém nyakának feszül, kihasználva apró mozgásbéli hibáját, a fém megremeg karomban.
- Győztem - lihegem, talán magam meggyőzve s egyben vigasztalva: vége.
- Ja. Biztos vagy benne? - nyugtáz, s kérdez vissza gúnyos mosollyal, épp olyan gyorsan váltva, mint korábban. Célzásképp hátsó kezén aprót mozdít: - Ha felkoncolsz, én is leszek olyan gyors.
Miközben azon gondolkodom, miért is koncolnám fel, szemeimmel végigkövetem a fegyver irányát, s rá kell döbbennem, férfi mivoltom utolsó és egyben egyetlen bizonyítéka forog veszélyben. Szám széle cseppet felfelé kunkorodik.
- Na? Kiegyezünk egy döntetlenben? - érdeklődik álártatlanul.
- Ez alattomos trükk - állapítom meg, de elraktározom, határozottan eredeti és célravezető.
- Tudom - feleli. - Hát nem édes? Elveszem, ha te is.
Most már nyilvánvaló a mosolyom, miközben eleget teszek az ultimátumnak. Ha ez élet-halál harc lett volna, úgyis egész más lett volna a kimenetele, de jelen helyzetben felesleges hősködni, legalább kielégült és nem nyaggat ezzel tovább.
Felpattan a földről, majd elteszi a tőrjét, én is hasonlóképp járok el, a példáját követve.
- Nem vagy olyan bamba, mint hittem... - összegez magának félhangosan. - talán még vicces is lesz a dolog.
Megütközöm, ezt most bóknak vagy sértésnek kellene vennem tulajdonképp? Inkább az előző mellett döntök, az pozitívabb fényt vet rám. Fő az optimizmus...
- Reggelizni akarok! Csóóóóközöööön - rikkant és szökdécsel tova.
Megcsóválom a fejem, majd megnyújtott léptekkel veszem magamhoz az egzotikus édességet, hogy követhessem bugris alakját. A szokásostól eltérően határozottan jókedvűnek érzem magam.
A magának kisajátított szobában érem csak utol.
- Kóstolja meg a ház ajánlatát, míg elkészül a rendelése, hölgyem - bohóckodom pincért imitálva, s felé nyújtva az ételkülönlegességet.
- De ha nem felel meg, körmére nézhet a konyha dolgozóinak, kifosztva a királyi éléskamrát!
Bizalmatlanul kezdi méregetni a felkínált ételt, de úgy tűnik, akármilyen éhes, ez a "nem jön be" kategóriába fog kerülni.
- Gázul néz ki, inkább a főszakács - jelenti ki.
- Gyere, készíttetünk neked valami finomat Urikivel, személyes kedvencem, pedig csak egy kukta, de amit az ételekkel művel, bámulatos! Negyedannyira tudnék főzni, mint ő, nem lenne sok gondom - invitálom rövid kalandtúrára. Mivel nem akar éhen maradni, kelletlenül, de követ.
A folyosókat róttuk, s kényszeredett iparkodással töröm meg a csendet.
- Ha tudtam volna, milyen tehetséges és gyakorlott harcos vagy, nem kevertelek volna bajba azzal, hogy közbeavatkozom "megmentés" címmel a dolgaidba... - botor sztereotípia, hogy egy törékenynek tűnő lány nem képes megvédeni saját magát.
Szúrósan pillant rám: - Ezt a témát hanyagold ha nem akarsz visszacsúszni a ranglétra legaljára!
- Ööö... jó - egyezem bele lelombozottan. A normális társalgás tényleg ennyire nem menne?
- A feljebbjutáshoz nincs tipped? - fűzöm még hozzá nem feladva a dolgot, mire újabb gyilkos pillantás a jutalmam.
- Azt neked kell tudni - veti még felém a lerágott csontot, mire felsóhajtok.
- Akkor ez az ügy veszett fejsze nyele - éljen az egészséges önkritika...
Még szerencse, hogy a konyha nincs a világ végén. Uriki szíves-örömest vállalja a "házigazda" szerepét, s gyors mozdulatokkal varázsol bámulatos tálalásban ínycsiklandó menüt Veva elé. Közben fél szavakkal udvarol, fél szavakkal ráhangol az aktuális fogásra, szerintem kellemes egyensúlyt tart, s kifejezetten szórakoztató a stílusa. Többek közt ebben is jó lenne hasonlítani rá. Olyan természetesen teremnek a száján a megfelelő szavak, hogy észrevétlen is megkedveled.
Engem persze befog, segítsek elpakolni a frissen érkezett szállítmányt.
- Igazán csinos teremtés - kacsint felém, ahogy a raktárban molyolunk.
- Aham - hagyom rá, mire érdeklődve fürkész végig.
- Nem volt valami meggyőző! Meg sem nézted még ilyen szempontból? Férfi vagy, az Isten szerelmére, ennek kellene lennie az elsőnek, ha egy nővel találkozol! - vágja csípőre a kezét, s azonnal kioktat.
- Én sem szeretem... - felelem halkan, elpirulva, de érti az utalást.
- Akkor nézd meg most, titokban!
Önkéntelenül is Veva felé fordítom a fejem, s végigvezetem tekintetem alakján.
- Nem valami bombázó, de csinos - állapítom meg tárgyilagosan, mire kapok egyet a fejemre.
- Ha ekkorák az elvárásaid, soha nem lesz párod!
- De hisz Veva meg én nem is ... - magyaráznám, de csendre int határozott mozdulatával.
- De lehettek! Csak gondolj bele!
Körülbelül annyira sikerült összepárosítanom magunkat, mint a tüzet a vízzel...
- Biztos eljátszottál már a gondolattal, hogy végigsimítasz játékosan a combjain, fel egészen...
- Uriki! - szakítom félbe bíborvörösen. Vizuális fantáziám rögtön beindult, s az elém vázolt kép roppant mód zavarba ejtett.
S bogarat ültetett a fülembe, mert az agyam veszedelmes tempóval kezdett pörögni további pikáns gondolatokat gyártva gőzerővel. Kerültem is a tekintetét határozottan, míg udvariasan visszakísértem.
- Most meg mi ütött beléd?! Furcsa vagy! - fordul felém akkor, amikor már azt hittem, szabadulhatok.
- Semmi... igazán - mégis érzem, ahogy kimelegedem, mint egy kisgyermek, mikor rajta kapták a tilosban.
- Rosszul hazudsz, kár ámítani! - feleli mellkasa előtt összefont karokkal.
- Én csak.. szóval, Uriki mondott valamit, de nem lényeges - legyintek a kezemmel.
- Mit mondott? - kérdezi gyilkos kíváncsisággal. Ahogy arcát tanulmányozom, szemeim megakadnak kecses ívű, kívánatosan életteli ajkain, s nagyot nyelek, aprót rázva a fejemen.
- Hogy mit mondott? Hát, lássuk csak - pánikolok egyre nyilvánvalóbban. - de ne haragudj! - adom meg végül magam, ahogy eszembe jut egy mentőövet jelentő magyarázat. - Megkért rá, hogy valamilyen módon járjak közben nálad az érdekében, mert szimpatikusnak talált! - nyögöm ki a féligazságot tartalmazó csúsztatásom. A szívem azonban szinte fejbe kólint hülyeségemre: mi van, ha neki is szimpatikus Uriki? És ez engem miért zavar? A kavargó káosz a fejemben egyre inkább elhatalmasodott, és szívem szerint menekültem volna a helyzetből.
- Most hogy sikerült kinyögnöm, én mennék is - fordulok meg, hogy szinte szabály szerűen elmenekülhessek. Csak bízni tudok benne, hogy nem akarja tovább firtatni a témát. |
|
