Tyler mutatóujjával megbökte a buborék falát.

- Szerintetek mi történne, ha itt elsütném a pisztolyom?

- Az elõtt, vagy az után, hogy agyonváglak a pálcámmal? – Mordultam rá.

Felértünk a partszakaszhoz, és kiléptünk a kövekre.

- Akkor ez végleges? – Kérdeztem fél szemöldökömet felvonva. – Nem, mintha nem szeretném, de kérdés, hogy te szeretni fogod-e.

- Miért? Mennyire veszélyesek itt a küldetések? Harcolnom is kell majd?

- Nem feltétlenül – rázta a fejét Nokurol.

- Bár azok a legjobb küldetések – vigyorgott Tyler, miközben leszedtük a fóliát a helikopter propellerérõl.

- Vannak olyanok is, mint ez, hogy nyilvántartásba kell venni valakit vagy valamit. Lehetsz akár amolyan nagykövet is a fajod és a Dusk között, de vannak békésebb rendfenntartó küldetések is – mondtam.

Beszálltunk a jármûbe és intettünk a lánynak, hogy tegyen õ is így. Tyler behuppant a pilótaülésbe, és felvette a fejhallgatót.

- Utálom ezt a részt – motyogta az elf.

- Miért most mi jön? – kérdezte Lena.

A propellerek felpörögtek egyre gyorsabban és gyorsabban, majd szép lassan fölemeltünk. Õ egy véleményen volt Nok-kal, legalábbis a felszállásnál hallatott rövid sikolyból erre következtettem. Elfelejtettünk szólni neki, hogy üljön le, vagy kapaszkodjon, úgyhogy most belekapaszkodott a hozzá legközelebb ülõ emberbe: hozzám.

- Ez mi? Most repülünk?

- Bezony ám! – Vigyorgott hátra Ty.

A lány lehunyta a szemét, és görcsösen kapaszkodott felkaromba. Egy pillanatra rámosolyogtam, és felálltam ültembõl, amit õ egy halk „Ne” nyögéssel jutalmazott. Lágyan megfogtam, felállítottam (eddig a helikopter padlóján ült), és az ablakhoz vezettem.

- Nyisd ki a szemed! – Suttogtam a fülébe.

Bár egy kicsit bizalmatlan volt, így is tett. Aztán elképedve nézett kifelé. Mivel már reggelre járt az idõ, mire felértünk a víz alatti városból, most reggeli szikrázó napsütésben nézhette a tengert olyan szemszögbõl, ahogy soha azelõtt. Kérésemre a katona barátunk tett is pár kört a brit partszakasz fölött. Ez ment egészen addig, amíg Nokurol meg nem elégelte.

- Még egy ilyen vargabetût teszel, és az öledbe hányok – fenyegetõzött.

Elindultunk tehát egyenesen. Sokáig a tenger felett repültünk. Az út többnyire eseménytelenül telt.

- Most hova tartunk? – Érdeklõdött.

Elõvettem egy térképet és Norvégiára mutattam.

- Ide. És most itt vagyunk. Tudod, a Dusk-nak mind az öt földrészen van egy bázisa, általában egy hegy belsejébe építve. Van egy Nepálban, Kelet-Afrikában, Az Európai itt van. Ma még nem igazán lesz dolgod, maximum körbevezetlek a bázison. Csak holnap fog megérkezni az igazgató, hogy hivatalosan is felvegyen.

- És az igazgató, õ milyen ember?

Egy pillanatig hallgattunk. Végül Ty szólalt meg.

- Hát… Õ nem igazán egy ember, inkább egy isten.

- Õ Kukulkán, a tollas kígyó isten – fûztem hozzá.

- Mint Poszeidón?

- Olyasmi, csak más a hatásköre. Õ Fõisten a Dél-Amerikai istenek között.

- Az út hátralévõ része csöndben telt. Végül megpillantottuk a norvég partokat. Le is szálltunk egy platformra, és megindultunk a hegybe épült bázis földszintje felé. Lena össze-vissza kapkodta a fejét, de meg is lehetett érteni. A Dusk legtöbb tagja normális ember volt, vagy csak annak tûnt, de itt-ott felbukkantak emberek, akiken volt egy pár érdekesség. Csak hogy egy párat mondjak, mikor beléptünk a lépcsõházba, szembe jött velünk egy vérfarkas, kicsit késõbb egy kinyitott ablakon egy szárnyas lány repült be, aztán volt az a srác, aki egy nálánál kétszer nagyobb fejszét cipelt. Mikor a portához értünk, sikeresen szerveztem neki egy szobát.

- Megvagyunk – mondtam. – Van hol aludnod. Sõt, beosztottam magam is abba a szobába.

- Minek? – kérdezte egy kicsit pirosan.

- Mert nem találtunk neked egyelõre lakótársat, és nem tanácsos egyedül tölteni egy éjszakát egy Dusk bázison. Már csak azok miatt, amik a folyosókon ólálkodnak ilyenkor.

- Mik ólálkodnak?

Elgondolkodtam a válaszon, miközben beszálltunk egy liftbe.

- Például… csótányok (jó nagyok), kopogó szellemek, vámpírok, ninják, és a legrosszabb: szexuális ragadozók. – Jobbra pillantottam. – Igaz, Takumi?

Az eddig mellettünk álló álcázott ninja most leengedte maga elõl a szürke álca-papírját, ami egyezett a lift falának színével, ezért eddig nem láthattuk.

Utána megmutattam Lenának a könyvtárat, edzõtermet, étkezdét, kutatási részleget, még a fegyvertárat és a lõteret is. Eközbe õ végig a színes sokaságot is figyelte, hogy hol tûnik föl valaki, aki nem olyanok, mint a többiek. A bázis jó nagy volt, úgyhogy a túra végére be is sötétedett. Visszavonultunk a kétágyas szobába. Már a magunk ágyában feküdtünk, mikor megszólalt.

- Sok furcsa ember van itt. Mindenkit elfogadnak itt?

- Persze. Küldetések során még furcsább lényekkel is találkoznak.

- Csak azon gondolkodtam, hogy ha barátság lehetséges két ilyen… fura lény között… vannak, akik együtt járnak?

- Rengetegen.

- Akár akkor én is választhatnék párt magamnak innen?

- Azt választasz, akit szeretnél, de most már had aludjunk, az elõzõ éjszakát búvárkodással töltöttem.

Csöndben maradtunk, de valamiért izgatottá tettek a lány szavai.

Mind a négyen a helikopter körül ültünk. Tyler a jármû ajtajában, én kicsit odébb, Lena és Nokurol pedig egymással szemben.

- Szóval… - Kezdte Nokurol, de itt meg is akadt.

- Szóval mi? – Kérdezett vissza Lena.

- Azt hiszem itt kéne meginterjúvolnom téged – motyogta.

- És az fájni fog? – nyelt a lány.

Az elf belenézett a mappájába.

- Ez egy kérdéssor lesz. A képességeidrõl, hogy hányan vannak a fajtádból, igényeltek-e rezervátumot, mekkora impaktust fejtetek ki a lokális flórára és faunára… nem küldtek ehhez valami szótárat is? Több, mint egy éve vagyok az emberek világában, de a szakzsargont még mindig nem sikerült megtanulnom.

- Szimplán szólva mesélned kell magadról – mondta Tyler, aki egy új doboz sört vett elõ magának.

Lena elgondolkodott, majd hozzám fordult:

- Te mit meséltél magadról?

- Én? Lássuk csak… engem anno megkérdeztek a képességeim eredetérõl, arról, hogy miért akarok csatlakozni a Dusk-hoz…

- Most csatlakoznom kell?

- Dehogy, de én akkor találkoztam velük elõször, mikor csatlakoztam.

- Te önként csatlakoztál hozzájuk? Miért.

Lesütöttem a szemem. Nem voltam büszke a csatlakozásom okára.

- Haragból – motyogtam.

- Hogyhogy haragból? – nézett nagyot. – Mi történt?

- Sok minden – mondtam kurtán.

Ismét Nokurol vette át a szót:

- Szóval, mi is vagy te?

- Sellõ, de azt hiszem, ezt már mondtam.

- Meg kell kérdezni.

- Amúgy tényleg, mi lenne, ha csatlakozna a Dusk-hoz? – Vágott közbe Ty. –Sellõnk még úgysincs.

- Te poénból nem hagyod, hogy befejezzem a kérdéseket? – Fortyant fel az elf.

- Azt majd õ eldönti – válaszoltam a katonának.

- Egyáltalán mi ez a Dusk? Azt értem, hogy azt jelenti, homály, de ez nem magyarázza, hogy mi is az.

- Az ember egy csomó mindenrõl nem tud ezen a világon – fogtam bele. – Olyan dolgokról, amik katasztrófához vezethetnének, ha tudomást szereznének a bennük rejlõ lehetõségekrõl. Mágia, csodás lények, idegenek. A mi dolgunk, hogy megóvjuk tõlük az embereket, és õket az emberektõl.

- Értem – bólintott.

Ekkor vettem észre, hogy nokurol meredten bámul rám. Kérdõn néztem vissza, mire õ Tylerhez fordult, akinek szemöldökei úgyszintén felszaladtak. Végül hegyes fülû barátunk járatni kezdte köztõnk tekintetét.

- Vége? Nincs több mondanivalótok? Akkor végre újrakezdeném az interjút. – Megint a mappájába pillantott. - Szóval: Mi a neved, a fajod, milyen nem emberi képességekkel rendelkezel, mennyien vannak a fajtádból, mennyire kötõdtök a természethez, mennyire zavarnak az emberek, és végül (skacok, figyeljetek, ez is listázva van) szeretnél-e csatlakozni a szervezethez?

A tenger… egyedüli otthonom és védelmem. Amióta megszülettem itt éltem. Mostanság eléggé sok ember „járkál” errefele. Arról nem is beszélve, hogy azokkal a nagy halászhajókkal, és az olajszállítókkal pusztítják a környezetünket. A régi korallok innen már eltûntek… csak kopár sziklák vannak. És mi is, egyre kevesebben. Már Nasha is eltûnt, három napja. Remélem, jól van. Mint minden nap, körbeúszkálom élõhelyünket. Igaz sok faj az óta eltûnt, de mindig találni újakat, és régi ismeretleneket. Egy rája társaságában úszkáltam, igazán szórakoztató volt.

 Addig, amíg nem láttam egy árnyékot a vízen. Egy csónak volt a fejünk felett.

-Menj..-mondtam útitársamnak.

Õ azonnal teljesítette, hiszen félt tõlük. Én is féltem, de… kíváncsi voltam. Kíváncsi kik ülnek benne. Egyet mindenképp ki tudtam szûrni szeretnek horgászni, mivel a damil és a horgon benn volt már a vízbe. Ebbõl nem lesz kapás. Kicsit szeles idõnk volt, és a halak inkább visszahúzódtak a biztonságos kis zugokba. Egy kicsit erõsödtek a hullámok, és õk visszafordultak. Az egyik hullámnál valami csobbant. Ahogy néztem, egy kis tárgy kezdett el süllyedni. Odaúsztam és szemügyre vettem. Egy könyv! De rég láttam ilyet is. Igaz nem tudom mik volt odaírva, de nagyon szépen illusztrálva voltak valami körök. Mintha valami varázskönyv lenne, és a tulajdonosának is biztosan hiányzik. Így hát követtem a csónakot. Vártam, nem akartam kibukni mind a hármuk elõtt, mert tudom, hogy az emberek milyen félõsek. Aztán egy kis idõ múlva valaki a part közelébe jött. Egy férfi volt, barna hajjal. Közelebb merészkedtem. Ekkor õ lerakta a kis fémbõl készült tárgyát és felém mutatott… egy pálcával. Egyre közelebb jött, majd mikor meglátott, hogy nézem õt leengedte. Ekkor kiemelkedtem a vízbõl.

Szegény még levegõt is alig bírt venni. Igaz most én is megcsodálhattam õt. Egy egyszerû ruha volt rajta. Magas volt, vállai szélesek. Egy egyszerû ruhát viselt, mivel eléggé meleg volt errefelé.

-Üdv!- köszönt nekem.- Helló! Én Dam vagyok… vagyis Damian, de mindenki csak Dam-nek szólít… szólíts nyugodtan így!

Kinyújtottam a kezem, és visszaadtam a könyvét. Egy kicsit tétovázott, de elvette. Pont mondani szerettem volna valamit amikor… Észrevettem egy alakot hátul, és rám szegezte a fegyverét. A hideg futkosott a hátamon, és azonnal lejjebb úsztam.

Vártam, hogy elmenjen onnan. Féltem tõle… nagyon. Pár perc múlva csak õt láttam. Ekkor megint a felszínre mentem.

-A nevem Lena. Örülök, hogy találkoztunk.- mosolygok rá.

Meglepõdött, gondolom nem ezt várta tõlem.

-Lena, te sellõ vagy?

-Igen, miért? Valami gond van?

-Nem, dehogy!-mondta zavarodottan.- … egy küldetésért vagyunk itt.

-Oooh és mi a küldetésetek? Talán tudok segíteni!-mondtam vidáman.

-Nos találkozni egy misztikus lénnyel, egy sellõvel, és kutatni.

-Ugye nem rossz célból?

-Nem egyáltalán nem!

-Dam te ki az istennel be- akadt meg a hangja az elfnek.- Egy szirén!- kiálltja el magát.

-Nem vagyok szírén te tuskó!-rovalltam vissza rá vörösen.- Sellõ S-E-L-L-Õ.-tagoltam neki el.

-Nem ugyanaz a kettõ faj?

-Nem egyáltalán nem! A szírének a levegõben és a földön élnek. Mi a vízben. Ráadásul a szírének gonoszak, agresszívak… mi békések és melegszívûek vagyunk.

-Tudsz énekelni?-jött oda megint az az idegen ember.

-Igen tudok. De mielõtt megkérdeznéd, nem nem tudlak vele elkábítani és nem foglak a víz fenekére vinni és felfalni.

-Ömmm….- nem tudod mást mondani.

-Ki tudsz jönni?-kérdezte Dam.

-Természetesen! Csak…

-Hülye vagy Dam? Uszonya van!-mondta az elf.

-Maradj csöndbe Nokuro! Nem tõled kérdeztem.

-Fiúk…-szóltam közbe. De meg se halottak.

-Hogy is volt a jóslatod? Küldetés siker szerelem? Na, csak azt ne mond, hogy megtetszett neked!

-Tyler!

-Tényleg most hogy így mondod, igazad van.

És tovább veszekedtek. Megelégeltem. Ekkor kijöttem a vízbõl. A mágikus hártyám eltûnt, helyette egy tóga lett rajtam, persze a víz pompázatos színeibe.

-Hé ne beszéljetek úgy mintha nem lennék itt! És van nevem is! Lena!

Mindenki tátott szájjal nézett rám.

-Te… te.. Tudsz járni?- kérdezte hitetlenkedve tõlem Dam.

-Nem.

-Akkor hogy állsz?- kérdezte Tyrel.

-Fogalmam sincs.- vontam vállat.

-Ez lenyûgözö. Ezt Arielnek elfelejtették közölni, hogy a sellõk tudnak ilyet.-mondta az elf Nokuro.

-Tessék?

-Nem ismered a Disney meséket?

-Disney? Az meg mi? Egy õsanya?

Ekkor elkezdtek nevetni rajtam. Én pedig vérvörös lettem.

- Gondoltam – mondtam.

- Fehér? – Találgatott Tyler.

- Igen.

- Bolyhos?

- Igen.

- Felhõ?

- Talált.

- Mondtam, hogy nem muszáj velem jönnötök – mondta nokurol, akit egy kissé már idegesített a játékunk. (Említést érdemel, hogy az utóbbi hat-hét megoldás felhõ volt.)

Egy csónakban ültünk a tengeren. Általában bevetés közben szürke páncél van rajtunk, de ilyen melegben nem volt isten (még az igazgató sem), aki rávesz minket, hogy azt a cuccot viseljük. Helyette pólóban és farmerban gubbasztottunk. Nokurolra is sikerült ráeröltetnünk egy fehér pólót, õ ugyanis nagyon hûséges az elf ruhákhoz, amiben viszont tuti hõgutát kapna. Õ még horgászbotot is hozott, hogy elfoglalja magát.

Ha már itt járunk, nem nagyon kellett fegyvert hoznunk, de én a pálcámtól sosem váltam meg, ugyanúgy, ahogy Nokurol az íjától, Tyler azonban hajlandó volt otthon hagyni arzenálját, és csak egy kézifegyverrel eljönni. A katona hátradõlt, én meg egy zsák apró csotot vettem elõ, és próbáltam gyakorolni a jóslást.

- Miért is vagyunk itt? – Dünnyögte Tyler baseballsapkáját az arcába húzva.

- Tegnap küldetést kaptam, hogy kutassak egy itt felbukkant feltehetõleg mágikus lény után. Damian ismeri az angol szokásokat, és érti azt a fura brit akcentust. Hogy te miért vagy itt, arról fogalmam sincs.

- Én meg kezdem megbánni, hogy eljöttem, mert itt még jobban unatkozom, mint odahaza.

- Ez nem olyan izgalmas, mint orkokra vagy vérfarkasokra vadászni – jegyeztem meg. – De azt hiszem, ezt mondtuk is, mielõtt elindultunk.

- Konkrétan mit keresünk?

- Sellõt – vágta rá az elf.

- Ez kezd túlságosan is Disney lenni az én tetszésemnek. – Visszahúzta arcára a sapkát. - Ébresszetek fel, ha történik valami!

Nokurol tovább horgászott, én meg játszottam a csontjaimmal. Ebben a mágiaágban nagyon kezdõ voltam, úgyhogy szükségem volt a könyvecskémre is.

- Oké, ehhez mit szólsz? – mondtam hirtelen Nokurolnak. – Azt mondja… küldetés… siker… szerelem… keresés… tragédia… asszem ennyi.

- Nagyszerû! Ez az enyém volt, vagy a tiéd?

- Azt hiszem, az enyém.

- És nekem mit mondanak a csontjaid?

- Hogy a fejedre szarik egy madár.

- Ez… mi?

- Nem láttad még a Csonthülyét?

- A mit?

Végre sikerült elkezdenem egy beszélgetést. A további társalgásunk derûs keretek között zajlott. Egyszer csak kiszûrõdött Tyler baseball sapkája alól.

- Vihar lesz.

- Honnan tudod? – kérdeztem.

- Borult az ég, és fúj a szél, a hullámzásról már nem is beszélve.

Ezt eddig észre sem vettük. Elkezdtünk visszafelé evezni. Azonban a könyvecskémet nem tettem jól zsebre. Egy nagyobb hullámzás után plattyant is a vízben. Kicsit bántam is, ugyanis nem a neten rendeltem, eléggé értékes volt, de nem merülhettem utána. Mikor kiértünk a partra, kikötöttük a csónakot, és elindultunk a szállásunkként szolgáló helikopter felé. A jármûvet a tengerparton állítottuk föl, messze a civilizációtól, egy lagúna mellett. A propellerjére egy fóliát terítettünk, így volt körülötte egy kis esõvédett hely.

- Milyen kaja van? – érdeklõdött Nokurol.

- Van konzervleves, és itt van még a legfontosabb is – azzal Ty mindkettõnknek egy dobozos sört nyomott a kezünkbe.

- Bor nincs? – Kérdezte az elf.

Tyler egy darabig nézte hegyes fülû társát.

- Nem. – Kivette a kezébõl a fémdobozt. – Bor nincs.

- Nem baj – mondta Noku rövid szünet után, és visszavette az italt.

Mint kiderült a rossz idõ átmeneti volt. Már kitisztult az ég, és látni lehetett a lenyugváshoz készülõdõ napot. Ezt kihasználva lesétáltam a part mellé, és egy kõre ülve enni kezdtem a levesemet. Sokan röhögnek rajtam ezért, de a botomat még most sem hagytam hátra. („Te még a vécére is azzal a doronggal jársz?”) Ezt jól is tettem, ugyanis a vizet egyszercsak valami fölpúposította. Már éppen belekortyoltam volna a sörbe, de gyorsan leengedtem a dobozt, és helyette a pálcámat vettem föl. Eleget hallottam a brit partok körül leselkedõ fura lényekrõl. kicsit közelebb léptem a parthoz, és a biztonság kedvéért morogni kezdtem egy varázsigét. Mikor megláttam, még a latin szöveget is belém fojtotta. Valami nézett a víz alól. Leengedtem a botomat, mire a lény kidugta a fejét.

Nem tudtam se köpni se nyelni. A teremtménynek nõi feje volt, rózsaszín szemmel és rövid kék hajjal. Mikor jobban megnéztem, megláttam a halfarkat is.

- Üdv! – Jobb híján ráköszöntem, de értelmesebb dolog nem jött ki a torkomon. – Helló! Én Dam vagyok… vagyis hogy Damian, de mindenki csak Dam-nek szólít… szólíts nyugodtan így!

A sellõ kinyújtotta a kezét, amiben egy barna kötésû könyvecske volt: a jós-könyvem. Rövid tétovázás után elvettem tõle. Gondolkodtam, vajon mit mondhatnék neki, de megelõzött… volna. Láttam, hogy mondani készül valamit, de ehelyett összerezzent, mögém pillantott, és eltûnt a vízben. Hátranéztem: Tyler állt ott, kézifegyverét a vízre szegezve.

- Ez meg mi az Isten volt?

- Ha énekelni kezdett volna, lelõttem volna.

- Az egy másik faj! – Torkoltam le. – Bassza meg, mentél volna inkább orkokat kergetni!

- Most mi van? Nem tudhattuk, hogy tényleg barátságos-e.

- Inkább menj vissza a helikopterhez, mindjárt megyek én is – legyintettem ingerülten.

- Hálátlan – motyogta.

Én válaszul a botom végével megragadtam egy kis vizet, és a tarkójának vágtam. Ty nagyon barátságos, és segítõkész tud lenni, de néha olyan forrófejûn viselkedik. Visszaültem a kövemre, és belekortyoltam a sörbe, várva, hátha mégiscsak felbukkan a lány.