Kezdtem ébredezni. Mikor körbenéztem a szobában, láttam, hogy Lena már elment. Felöltöztem, és járkálni kezdtem a bázison azon gondolkodva, mit is kezdjek magammal. Hirtelen megszólalt a hangosbemondó:

- Damian Grayn azonnal jelentkezzen a küldetésügyi menedzsmentnél a tanítványával!

- Mit kell csinálnunk már megint? – Sóhajtottam.

Az elsõ utam a medencéhez vezetett. Nem csalódtam, Lena valóban ott úszkált. Végül is sellõ. A vízben érzi magát igazán otthon. Elgondolkodtam, vajon mennyire hiányozhat neki a tenger. Mikor meglátott, kiszállt a medencébõl.

- Hallottam a hangszórót – mondta törölközés közben. – Munkánk van.

- Úgy tûnik.

A küldetésügyi menedzsment egy terem volt, hosszú pulttal, rajta számítógépekkel. Mikor odaértünk, Lucy Page, az egyik barátom fogadott minket.

- Szervusztok!

- Helló, Lucy! – Köszöntem. – Te hívattál?

- Én. Most érkezett egy küldetés felkérés.

- És miért nem tetted ki az üzenõfalra, aztán aki kapja, marja.

- Mert szerintem te ezt magadnak akarod. – Felénk fordította a képernyõt. - Ismerõsek ezek a képek?

Váltogatni kezdte a képeket, amik egy ház volt. Benne holttestek voltak felvágva, és egy feldúlt szoba közepére téve. vérükkel szimbólumokat festettek a falakra és a padlóra. Lena elborzadt a képek láttán. Szörnyülködve szája elé tartotta a kezét.

- Ki lehet képes ilyen borzalomra?

Válaszul Lucy megmutatta az utolsó képet, amin a falra vérrel felmázolt vörös kéz volt. Egybõl összeszorult a gyomrom. Most már értettem, Lucy miért direkt nekem akarta adni a küldetést.

- Elküldöm veletek Ameliát és az új tanítványát – mondta Lucy. Holnap indultok. ez egyelõre csak egy nyomozás lesz. Ha találkoztok is a tettesekkel, ne keveredjetek harcba velük!

Visszaindultunk a szobánk felé. Én végig magam elé meredtem a gondolataimba mélyedve. Egyszer csak Lena hangja zökkentett ki.

- Nem értem. Mi van azzal a piros kézzel? Ki gyilkolta meg azt a családot?

- Az a Red Palm, vagyis „vörös tenyér” jele. Egy mágus szekta. Szerintük a Föld egykor egy démon, Abalam irányítása alatt állt, amíg az istenek nem számûzték õt a pokolba. Hitük szerint ez a démon vissza fog térni, és visszaköveteli a bolygót. Ehhez pedig hadsereget kell toborozniuk, és emberáldozatokkal erõsíteniük Abalamot. Egy csapat militarizált varázsló.

Ekkor megérkeztünk a szobánkhoz, bementünk, én meg kutakodni kezdtem a bõröndömben, majd elõvettem egy mappát. Abban fényképek voltak egy hasonló esetrõl.

- És miért mondta az a lány, hogy magadnak akarod azt a küldetést.

Odaadtam neki a képeket. Õ most is ugyanolyan undorral nézte a felkoncolt családot, akinek a vérével telepingálták a nappalijukat. Egy férfi, egy nõ, és egy tizenéves fiú.

- Ezeket miért hordod magaddal?

- Mert ezen a képen a családom van. Azért kezdtem el mágiát tanulni, hogy leszámolhassak a Red Palmmal.

- Hagyd azt a kibaszott pisztolyt! – Förmedt rá Noku Ty-ra, aki a buborék falára mutatott fegyverével.

A fiú el is tette a pisztolyt. Egy buborékban vittek minket, négyünket, Lena mehetett úszva is. Egy vízalatti falut láttunk. Egy árva nõ sem volt, ami miatt nem tudtam megérteni, minek kell minden férfinak olyan elképesztõen jóképûnek és izmosnak lennie. Amelia élvezettel szemlélte a minket figyelõ hím sellõket.

- Hirtelen kedvem támadt egy kis tenger gyümölcsére – mondta halványan mosolyogva.

- El ne kezdj itt nekem maszturbálni! – morogtam, mire kaptam egy gyomrost.

Meglehetõsen idegesített, hogy ilyen nõi vágyálom mindegyik. Próbáltam elterelni a figyelmemet, és néztem, hogy mit beszélhet Lena a királlyal. Nem tudtam kivenni semmit, de nem egyszer harcoltam már a törzs tagjaival, hogy tudjam, nem jó ötlet védtelenül maradni a társaságukban.

- Tartsd a királyon a szemed – suttogtam Ameliának. – Ha vaj van a fején, durrantsd szét azt.

A lány fél térdre ereszkedett a szeme elé is emelte mesterlövész puskáját. Én befelé figyeltem a teremben beszélgetõkre, aztán megláttam Nokurol szemrehányó tekintetét.

- Mi van?

- Miért nem engem kértél? Én vagyok a legközelebbi mesterlövész barátod.

- Amelia most éppen kézenfekvõbb választásnak tûnt.

- Bibibí! – Gúnyolódott a lány.

Az ausztrál leányzó egy darabig csendben figyelt. Egy idõ után aztán a fenekén érzett valamit.

- Ha bökdösöl, akkor legalább mással bökdöss! – Mordult rá a fenekét szigonyával piszkáló sellõre.

Mikor odanéztem, láttam, hogy egy egész csoport sellõ áll körülöttünk, és ránk szegezik a szúróeszközeiket.

- A fegyvereteket azonnal! – mondta az egyikük ellentmondást nem tûrõ hangon.

Amelia vonakodva bár de átnyújtotta puskáját. Tyler is levette pisztolyát, gépfegyverét kardját és pajzsát. Rövid habozás után átnyújtotta a legközelebb állónak.

- Ne nagyon tegyétek BELE A VÍZBE! – A végét már kiabálta, mikor a sellõ kihúzta a fegyvereket a buborékból. – Nem tudtál volna egy másik buborékot csinálni neki?

Noku is összeszorított szemmel nyújtotta át saját készítésû íját. Utána a sellõ az én fegyveremért nyúlt.

- A botodat!

- A botom marad.

- Mondom a botodat!

- Utoljára mondom, a botom marad.

A lény a torkomnak szegezte szigonyát, és szinte sziszegte.

- Azonnal ide a bottal, te átokverte felszínlakó!

- Átokverte? – Kérdeztem halvány mosollyal. – Khilgo’dur akelheaghir nefel’zadár…

Ahogy mondtam a varázsigét a botomon lévõ gyöngy zölden izzani kezdett, majd mintha elektromos szikrák vették volna körbe. A sellõk baljósan nézték, ahogy erõt gyûjtök egy varázslatra. Ekkor azonban Lena úszott elõ a trónterem ajtajából.

- Mit csinálsz? – Kérdezte elhûlve.

- Semmit – mondtam végül, és leeresztettem a pálcámat.

Mindnyájan visszakaptuk a fegyvereket. Tyler fennhangon panaszkodott arról, hogy kardja és pajzsa be fog rozsdásodni, de egyébként nem sok szó esett közöttünk.

- Na? Mi történt? – Kérdeztem végül.

- Még gondolkodni fog, és ha meghozta döntését szól – Válaszolta. - Addig nem szeretné, ha zavarnánk. Ennyi elõre.

- Remek megint az elején vagyunk – sóhajtott Nokurol. - Mindig is ezt szokta mondani.

- Most látszik rajta a törekvés.

Felértünk a felszínre, és biztosítottuk a rohamegységeket, hogy minden rendben. Ekkor azonban egy hangos csobbanást hallottunk. Egy sellõ ugrott ki szigonnyal a kezében egy megpakolt válltáskával az oldalán. Elsõ látásra nem tûnt ismerõsnek, de aztán megláttam benne ugyanazt a példányt, aki érkezésünkkor megnézte magának Lenát. Most lábakat növesztett, és odasétált hozzánk.

- Üdv! Eddig nem tudtam bemutatkozni. A nevem Marudlak. Csatlakozni szeretnék a hadseregetekhez.

- Jó ötlet – mondta Amelia felderülve.

- Rossz ötlet – vágtam rá. – Miért is akarsz te hozzánk verõdni?

- Ha tárgyalni akartok a törzsemmel, jól jöhet, ha van valaki közülünk a soraitokban. És egyébként én is tudok ám harcolni. – Gyakorlott mozdulattal megforgatta háromágú szigonyát, és döfött egyet. – El se hinnétek, hány szürke páncélos katonátokat öltem már meg.

- Nem egy jó marketing szöveg – mondta frusztráltan Nokurol, miközben én hátranéztem, hogy a rohamegységek közül ezt meghallotta e valaki.

- Király! – Mondta szerkasztikusan Tyler. – Egy sellõ, aki jobban tudja. Ilyenünk még tényleg nincs.

Erre csak gyilkos pillantást kapott Lenától.

- A király meg az a Rava nevû küldött téged? – Kérdezte Amelia.

Erre Marudlak csak zavartan lesütötte a szemét.

- Apának meg nagyapának nem feltétlenül kell tudnia errõl. – Ismét felnézett, és kicsit pironkodva, Lenára pillantva folytatta. - A másik ok, hogy talán könnyebben összeköthetnénk Atlantiszt, és a Földszülöttek törzsét, hogyha a két nép vezérének sarja… együtt lenne. Kíváncsi vagyok, milyen lehet egy nõi sellõ.

- És ha már van valakije? – Kérdeztem. – Tegyük fel, hogy már megcsókolt valakit, akkor is ezek a szándékaid?

- Akkor azt megölöm – nézett rám kihívóan, mire én elgondolkodtam, hol is tartottam az elõbb a varázsigémmel.

Lena azonnal közénk állt.

- Ezt most azonnal hagyjátok abba! – Pirított ránk. – Élõlény vagyok, nem egy darab hús, hogy civakodni kelljen rajtam.

Indulatosan elindult az egyik helikopter felé, mi pedig követtük. Mikor az afrikai szállásra értünk (a Kilimandzsáró oldalába van lépcsõzetesen építve, és síneken átlósan haladó kabinokkal lehet közlekedni a szintek között, de erre most bõvebben nem térek ki), foglaltunk magunknak szobát. Mivel Lena még egy-két hétig az én felügyeletem alá volt osztva, megint úgy szerveztem, hogy egy szobába kerüljünk. Ott ledobta magát az ágyra, és dühösen elfordult.

- Mérges vagy valamiért? – Kockáztattam meg.

- Csak mert amiatt a csók miatt még nem vagyok a szeretõd vagy hasonló. Éppen ittam elõtte… és te is. Nem kell túl nagy jelentõséget tulajdonítani neki.

Nagyot sóhajtottam. Már ebbõl láttam, hogy tetszik neki a dél-afrikai sellõ herceg. Tudtam, hogy rossz ötlet volt odavinni.

- Ez szép volt – motyogtam kissé lemondóan a távozó lány után meredve.

Biztos voltam benne, hogy az „inkább egy hallal feküdnék le” kezdetû beszólástól rám is megsértõdött. Ebbõl már nem lesz második csók. Vagy más.

- Õ kezdte – motyogta Tyler.

- De neked kellett volna befejezned, mint tapasztaltabb tagnak.

Az alterakciót végignézte az egész klikkünk. Õk most jót nevettek Tyler vereségén, mindenki hátba veregette, vagy felborzolta haját. Õ ezekre agresszív megmozdulásokkal reagált. Féltem, hogy ez a kis incidens mit fog kezdeni szegény egójával. Obi, a francia hústorony odasétált hozzánk egy komplett sörös kancsót lóbálva:

- És a barátnõdet nem fogod bemutatni nekünk? – Kérdezte. – Csak ma vagyunk itt, aztán húzok vissza Dél-Amerikába.

- Õ most… Várj, NEM a barátnõm!

- Smaciztak – mondta vigyorogva Nokurol. Õ már kezdett szédelegni, márpedig ahhoz, hogy egy elf ilyen állapotba kerüljön, nem egy sörös hordót kellett kivedelnie.

Most rajtam volt a hajborzolás, meg röhögés sora.

- Mi van, Dam, nem azt mondtad, hogy utálod azokat, akik újoncokból csajoznak? – Vigyorgott Eluf, a dán félisten.

- Akkor minek kellett ott hagyni, mikor mi megérkeztünk? – Fûzte tovább Jack, a kék hajú kutya lábú, sárga szemû srác. – Ez ilyen „hiány növeli a vágyat” taktika?

Én nem is törõdtem velük, inkább odaléptem Tylerhez, aki már egy új korsónál tartott.

- Megvagy?

- Csak hogy tudd, csak azért gyõzött le, mert becsíptem. És ezt nyugodtan megmondhatod neki is.

Pont, amitõl tartottam: nagyon súlyosan koppant az önbecsülése, de ezt inkább a környezetén vezette le. Mikor rendesen kibuliztuk magunkat, felmentem a hálónkba, ahol Lena már aludt. Egy darabig az ágyamon ültem, majd hirtelen alkohol által ihletett ötlettõl vezérelve fölé hajoltam, és most én csókoltam meg õt.

~~~

Másnap, miután egy-két kávéval kúráltam másnaposságomat, felkerestem Tylert. Lenát igyekeztem kerülni, kicsit összezavart a tegnap esti csókunk. Ty-t a konditeremben találtam. Éppen Rick-kel, a klikkünk egy másik tagjával hadakozott. Kézitusát gyakoroltak. Rickrõl annyit kell tudni, hogy kicsit alacsonyabb volt a többieknél, de emberfeletti volt az ereje és gyorsasága, de olyan esze volt, hogy a kutatási részlegnél dolgozott. Képzett volt több harcmûvészetben is.

Tyler csak egyszerû katonai közelharcot alkalmazott, de így is állta a sarat társunk ellen.

- Jobban vagy már? – Érdeklõdtem.

- Nem is voltam én rosszul – válaszolta. – Csak akkor éppen rossz passzban voltam. Most simán lenyomnám. Sõt, ha a hókuszpókuszát is használná, én meg teljes fegyverzetben lennék, nem tartana sokáig. Még Rick-et is sikerül megizzasztanom.

Mikor tartottak öt perc szünetet, a másik (amúgy német) sráccal is sikerült pár szót váltanom.

- Nehogy elhidd, amit mond! – Magyarázta. – Durván megsértõdött, mikor az újonc padlóra vitte, és most haragból harcol.

- És veled mi van?

- Már rég az ázsiai bázison kellene lennem. Hívnak az ottani kutatási részlegre.

- Mennyire sürgõs? Ma még le tudnád foglalni Tylert? Hátha lenyugszik egy kicsit a holnapi küldetésre.

- Persze – bólintott, mire én megveregettem a vállát.

Intéztem magunknak másnapra egy küldetést, amivel el is ment a délután. (Másnaposság miatt tizenkét óra után ébredtem jócskán.) Mikor Lenával elõször találkoztunk, már lefeküdtem és alvást színleltem.

~~~

Másnap repülõvel elmentünk az afrikai bázis közelébe, onnan helikopterrel indultunk tovább. Habár egy csapat általában három fõbõl áll, most öten voltunk: én, Lena, Tyler, Nokurol, és egy rövid hajú, alacsony, ausztrál lány, akit Amelia Eyebright-nak hívtak. Õ egy mesterlövész puskát szorongatva ült. Bár mind csak a helyünkön ültünk néma csendben. Nekem nem volt kedvem beszélgetni, Lenát is feszélyezte valami, Tyleren látszott, hogy még nem nyugodott meg, Amelia pedig rásandított Nokurol-ra, aki csak megvonta a vállát.

- Ty-on miért van ugyanolyan páncél, mint azokon a fickókon.

„Azok a fickók” a rohamegységek voltak, az a csoport, akikbõl lényegében tizenkettõ egy tucat. A Dusk gépfegyveres emberei (akik mellesleg kardot-pajzsot is tartottak maguknál, ugyanis sokszor az volt a célravezetõbb).

- Mert régen õ is közéjük tartozott – válaszoltam. – Régen rohamegység volt, de olyan jó volt, hogy elõléptették speciális katonának. Sõt, olyan keményen nyomta, hogy az élvonalba került.

- Láttam tegnapelõtt – somolygott a sellõ.

- Na, igen, õ is látta, éppen ezért ideges most egy kicsit.

- Nem… egészen értem.

- Szóval jött most egy újonc, aki újoncként jobbnak bizonyult nála, mint õ, hosszú évek munkájával.

- Aha…

Ekkor kapcsolódott be Amelia is a beszélgetésbe:

- Fiú logika. Ne is próbáld megérteni! – Tanácsolta a lánynak. – Elég, ha annyi tudsz, hogy nagyon sérülékeny egójuk van.

Lena megint elõre fordult, és egy darabig csendben nézte a szavannát.

- Amúgy most hová megyünk?

- Egy dél-afrikai partszakaszhoz. Lehet, hogy te vagy a szervezet elsõ sellõje, de már korábban is találkoztunk a fajtáddal errefelé. Reméltük, hogy szót értesz velük.

- Nem lehet olyan nehéz – vonta meg a vállát. – Miért kellek pont én?

- Hát… ezek nem olyan civilizáltak, mint ti, atlantisziak. Ez egy harcos nép. Olyannyira, hogy mindenkit megtámadnak, aki a közelükbe merészkedik. Ráadásul terjesztik a mondvacsinált területeiket. Arról kéne meggyõzni õket, hogy ne tegyék egyiket sem.

- Tudnak varázsolni?

- Még nemigen láttuk õket varázsolni, de a testi adottságaikkal nincs is rá szükségük. Legyen elég annyi, hogy ha tenger felett nem repülünk elég magasan, fel tudnak ugrani a helikopterig, és onnantól kezdve nem lehet bírni velük. Azt reméltük, hogyha egy sellõvel jövünk hozzájuk, akkor meg fognak hallgatni minket, de nem fûzünk túl nagy reményeket hozzá, ezért is jöttünk négyen a védelmedre.

A két helikopter leszállt. Az egyikben mi öten voltunk, a másikban tíz rohamegység. A tengerpart sziklás volt, de az jóval alattunk volt. Mi egy magas sziklafalon voltunk.

- Légy óvatos, de nem kell félned – mondta Amelia a lánynak. – Ne felejtsd el, hogy Dam is ott van veled, és mi hárman meg innen vigyázunk rád.

Ahogy ezt mondta, Nokurol letérdelt, és felhúzta íját, és Tyler is szokásos gépfegyvere és pisztolya helyett egy nagy, állványos sniper rifle-t tett a sziklafal peremére. Amelia maga is oda hasalt a peremre, és felemelte mesterlövész puskáját, én és Lena pedig elindultunk lefelé egy keskeny csapáson. Mikor leértünk, ráugrottunk egy sziklára, és ott vártunk.

- Biztos jó helyen járunk? – Kérdezte.

- Biztos – bólintottam. – Ott a bizonyíték.

Elõször nem látta, mit mutatok, aztán észrevette, hogy karókra Dusk rohamegységek sisakjai vannak fölaggatva, és két szikla között meg egy helikopterroncsot ostromoltak a hullámok. Ekkor a víz felé kapta a fejét.

- Valami jön.

Szerencse hogy szolt, ugyanis, ha egy pillanattal késõbb emelem a fényfalat magunk el, valószínûleg az lett volna a szerepjáték vége mindkettõnknek. Legalább fél tucat férfi sellõ robbant ki a vízbõl háromágú szigonyukat elõre tartva, de az akadályom meggátolta õket. Miután látták, hogy nem tudnak megtámadni, körözni kezdtek a sziklánk körül. Egy fiatalabb (kábé korunkbeli) példány kidugta a fejét, és ekkor látta meg, a már ekkor uszonyban pompázó Lenát. Egy darabig meresztette a szemét, majd hátrakiáltotta valamit a saját nyelvükön. Erre egy hosszú szakállú hjm sellõ bukkant fel, és közel hajolta a lányhoz. Pár percig nézte õt, aki egy kicsit megszeppent, majd tökéletes angollal megszólalt:

- Te meg ki vagy?

(Igen, ez az a reag, amin látszik, hogy a végén lett ötletem, de be akartam fejezni ezt az "ötletet")

- Legalább az estét várd már meg, te szeszkazán! – Méltatlankodott Nokurol.

- Tényleg, a többiek mikor jönnek? – Érdeklõdött Tyler, elf barátunkat ignorálva, belekortyolva sörébe.

- Biztos este – vontam meg a vállam.

Az európai bázis italozó részlegében ültünk, bár én, Lena és Noku nem alkoholizáltunk.

Mintha csak végszóra érkeztek volna egy egész rajnyi helikopter jelent meg, leszállt a hangárban, majd egy másik raj szállt fel onnan. Ez ma már harmadjára játszódott le.

- Ez micsoda? – Érdeklõdött a sellõ.

- A te tiszteletedre érkeznek – válaszolta Tyler. – Többek között legalábbis. Ma van a beavatási buli.

- A tagok az… öhöm… akció dús életmód miatt eléggé gyorsan fogynak, de igazából eléggé gyorsan is szaporodnak. Éppen ezért havonta van tagfelvétel. Ilyenkor minden fiatalabb speciális katona arra az adott bázisra utazik, ahol a tagfelvétel zajlik (például most az európaira), ahol aztán este tartunk egy hatalmas bulit. Sok tanácstag nem ért ezzel egyet, ugyanis a hónap ezen a napján mindig csak egy pár öregebb tag védi a bázisokat.

- Az öreg itt nem feltétlenül életkorhoz köthetõ – Fûzte hozzá a több mint száz éves Nokurol. - Többiek, akikre Ty célzott a klikkünk többi tagjai.

- Mi az a klikk?

- Sok speciális katona baráti társaságokba tömörül. Általában velük töltik a szabadidejüket, vagy mennek küldetésre. Hármunkkal együtt kilenc tagunk van, de lehetsz akár te is a klikkünk tagja, ha akarsz. Van olyan tagunk, aki egy másiknak volt a tanítványa, de például az én tanítványom nincs benne a klikkben.

- Találkozhatok a többiekkel?

- Lehet, de az író nem akarja túlzottan bevonni õket, hogy ne legyen olyan összezavaró a játék – válaszolta Ty.

Egy darabig kérdõn néztünk rá mindhárman.

- Te már részeg vagy? – kérdeztem végül.

A nap szép lassan eltelt. A speciális ügynökök érkeztek, estére már zsibongott az épület a tagoktól. Igen, annyi fiatal(os) tagunk van, hogy ilyenkor dugig van az adott bázis.

- Figyelj! – szólítottam meg Lenát este felé. – Mindig maradj mellettem. Bizonyos tagoknak van egy szokásuk, miszerint a csinosabb nõi, vagy jóvágású férfi újoncokat, mint amilyen te is vagy, leitatják, aztán… csinálják, amit a leitatott nõkkel szoktak csinálni.

És elkezdõdött. Gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy egy tizenkettõtõl (na, igen, sok gyereket senki nem állít meg) huszonöt évig terjedõ (mondjuk, volt olyan, aki csak annak tûnt, de már akár több száz éves volt) seregnyi fiatal mit tud mûvelni pláne, ha az épületben van elég alkohol is. Márpedig a bázison volt. Mindenkinek egy pohár, korsó, de még akár laposüveg is volt a kezében. Az egyik szinten táncparkett mûködött, amin a létezõ legszínpompásabb sokaság forgolódott. Azonban a zene, a hangosbeszélõnek köszönhetõen minden szinten folyt. Sokan úgy döntöttek, hogy az ünneplést az úszómedencében töltik, nem feltétlenül ruhában. És persze ment a mindenféle ivós játék: ki iszik meg hamarabb adott mennyiséget, ki iszik többet adott idõ alatt, de még a ki marad állva legtovább játék is, sõt, egy emeleten különféle mágiahasználók és mágikus lények olyat játszottak, hogy ki fújja a nagyobb tûzgolyót egy pálesz után.

Én elmentem üdvözölni a haverokat, és koccintani egyet velük. Mikor a korsóm felénél jártam, akkor láttam, hogy a leányzó hiányzó. Utána mentem megkeresni. Mint kiderült, van az újoncoknak egy külön emeletük, oda csábították el a sellõt. Ott voltak még a tanítóik és azok, akik külön figyelmet fordítottak nekik. Lenának is már egy egész kis rajongótábora volt a fiúk körében, akik egyrészt kérdezgették, hogy milyen az élet tengerszint alatt, másrészt kínálgatták lényegében mindennel, ami folyik. Õ el is fogadott egy-két italt, én meg imádkoztam, hogy a sellõk is olyan jól bírják az alkoholt, mint az elfek meg a vámpírok.

Egyszer azonban egy szõke nõ lépett oda hozzám. Ismertem, Lucy-nak hívták. Hivatali munkát végzett, õ volt az egyik, akik a küldetéseket menedzselni szokták. Jó barátok voltunk vele, egyes források szerint tetszek neki, én errõl nem tudok.

- Õ a te tanítványod?

- Hogy? Igen, vigyázok rá, csak egy pillanatra hagytam el.

- Nem az. Szerintem õ segíthetne megoldani a Dél-Afrikai gondunkat követként.

- Lucy! Halálra dolgozod magad, és engem is megölsz a munkamániáddal. Buli van. Élvezd az estét! – Mondtam kicsit megsimogatva a vállát.

- Ha te mondod – mondta a lány szolidan mosolyogva. – Majd késõbb találkozunk.

Elgondolkodtam azon, amit mondott. Lehet, hogy tényleg segíthet Dél-Afrikában. Ekkor a lányra néztem, és jól is tettem, ugyanis valaki a háta mögött rosszat forralt. Odaléptem a lányhoz, és megragadtam srác csuklóját, aki bele akart pottyantani valamit a poharába.

- Inkább meg se próbáld, mert olyan átkot rakok rád, ami még a déd unkáidat is kísérteni fogja – mondtam, miközben felvillant a botom végén a gyöngy.

Ekkor vett észre Lena:

- Jé! Szia Dam – köszönt mosolyogva. – Nem is hittem, hogy itt ilyen barátságosak az emberek.

Nem tudom, mennyit ihatott, de annyi biztos, hogy az alapozó alkoholszinten már átesett. A másik, amiben biztos voltam, hogy a fiúk többsége nem barátságból legyeskedett körülötte.

- Amúgy ki volt az a lány?

- Egy… barát.

Õ kifürkészhetetlen arccal nézett rám. Nem tudtam, miárt vagyok ideges ettõl az egy kérdéstõl.