Karakter: Cassandra de Rouen Megjegyzés: nyekookámnak *
-Van itt valaki? – surrantam ki az erkélyre, a vizes talajon finoman lépdelve.
-Ön túl bátor… éjnek idején egyedül mászkálni egy ismeretlen villa hosszú erkélyén… ki tudja, ki talál önre – hallom a hangot a hátam mögött. Megfordulok és finoman keresztbe fonom a karjaim. Kihúzom magam, és a szemeit keresem. Sárga tekintete hideg és hűvös, de az energia minden porcikámban ott reszketett; nem félek tőle.
-Bátraké a szerencse.
-Úgy véli? – lépett felém.
-Igen – suttogom.
-Bátorság, bolondság… oly közel állnak egymáshoz – hahh, micsoda kis hatásvadász lett hirtelen. Micsoda költői hasonlatok haháá… micsoda felemelkedett gondolatokkal csevegtünk, igyekszem a mondataira kielégítően válaszolni,
-Aki a tűzzel játszik, megégeti magát, miss… - érdeklődik a nevem iránt nem túl burkoltan.
-Cassandra… Cassandra de Rouen – morgom nem túl lelkesen.
-Hmm… Cassie – mormolja a szemeimbe mélyedve. Tekintetem megkeményedik és összeszorítom a fogaim. Hogy jön hozzá, hogy így hívjon?!
-Nem szeretem a Cassiet – szegem fel a fejem.
-Szerintem pedig tökéletesen illik magához – mondja, az erőmtől kiszabadult hajtincset csavargatva. Nem ütöttem el a kezét, pedig semmiből sem tartott volna. Jegesen állom a tekintetét, és az arcát vizslatom… de azért… helyes… elfordítom a tekintetem. – Miért van itt Cassie?
-Mondtam már: nem Cassie és azt is mondtam, hogy egy könyvet keresek! – csattanok fel.
-Úgy mondja, hogy szinte már maga is elhiszi – gúnyolódik. Elkerekednek a szemeim egy pillanatra. Ez… komolyan… ez nem normális.
-Parancsol?
-Mi hozta ide hozzám? - ki fogom osztani, nagyon csúnyán, származásom megcsúfolva… veszekedtünk, felháborodok, elszomorodok. Mégis, hogy várhattam, hogy itt más embereket találok, mint eddig? Ő is olyan, mint a többi, önös érdekek, a miértek és a haszon…
-Akkor mégsem olyan fontos az a könyv! Tehát igazam volt… nem a könyv miatt jött ide.
-Látom nem érti – mormolom halkan az orrom alatt, a csalódottságtól elfúló hangon.
-Nem… kérem, magyarázza el – hajol közelebb hozzám, de közömbös arccal tűröm, hogy megérintse az arcom, karom összefonom szorosan magam előtt, aztán megfeszült állkapoccsal ütöm el a kezét.
-Semmi köze sincs hozzá – suttogom. – Ugyanolyan érzéketlen, mint mindenki más, és csak mert a kastély ura, ez nem jogosítja fel semmire.
Hátat fordítok, és belépek a szobámba, talpam finoman csillogó, nedves nyomokat hagyott a fényes parkettán. Két karommal tártam szét az erkélyajtó két üveges szárnyát, és tudtam, hogy utánam jön… de a szobába nem jöhetett be. Csalódottan csillogó szemekkel néztem, ahogy az ajtóban megtorpant és enyhén remegő mozdulattal lépett hátra. A négy fehér kristály finoman pulzálni kezdett a szoba négy sarkában. Lassan csóválta a fejem és büszkén felszegem a fejem. Nem fogom itt megvárni, hogy az úr visszatérjen, nem vagyok köteles bármit elviselni. Az ágyra dőlök és nem takarva be magam hátat fordítok neki. Átkarolom magam és szomorúan meredek a szemközti, sötét falra. Mégis, mekkora az esélye, hogy pont itt találok magamnak segítséget? Semmi. Semmi, semmi és semmi.
***
Másnap hajnalban felöltözök, és mélyen szemembe húzva a csuklyám kisétálok a csodálatos szobából. Rendet hagytam magam mögött, mintha ott sem lettem volna, harmatos virágok is díszelegtek egy egyszerű üvegvázában az ablakpárkányon. Egy pillanatig megálltam, és csodálva nézem a fehér szirmokon megcsillanó vörös napsugarakat, amiket ezerfelé szórnak a harmatcseppek… aztán kilibbenek az ajtón. Végigsurranva a folyosókon pillanatokon belül elértem a hatalmas főkapuig, ami egy szavamra megindul, és megnyílik előttem. Csendesen lépek ki a hűvös, de tiszta levegőbe és egy könny varázslattal csendesen suhanni kezdek a múltkori falu felé.
***
Dél van már, én pedig nevetve ülök a szökőkútnál, Melinda a térdemen lovagol és nevetve fogom egyik kezemmel könnyű testét, nehogy leessen. Nevetve szórakoztatom őket, úgy döntöttem, hogy csak áthaladok a falon, mégis itt ragadtam… majd este továbbmegyek. Szórakozottan játszadozom velük, apró állatokat bűvölök elő, növényeket vonultatok és csatasorba állítom őket. Egy csoport gyereket szórakoztatok egész estig, a szüleik nagy boldogságára, mivel nyugodtan tudják végezni a munkájukat. Kész kis gyermekmegőrző gyűlt körém… Szórakoztunk, éneklünk, játszunk…
Ostorcsattogás és lovak patadobogása riaszt fel minket, Melindát az ölembe kapom és a gyerekeket oldalra terelve hajtom el őket a kocsi útjából. Díszes hintó, a kicsi lány teste izgatottan megfeszül…
-Ó… ó! A nagyúr hintója! – sóhajt fel vágyakozva. A testem finoman megfeszül, és sértetten, csakazértse fordítom arra a tekintetem. Nem érdekel. Melinda átkarolja a nyakam és hozzám búj. – Olyan hatalmas kastélya van, sok szolgával, finom fodros ruhákkal, amiben olyanok a gyerekek, mint a kis angyalkák…
-Te is angyalka vagy – mosolyogtam rá, a vörös, dús loknikat simogatva. Tovább játszottam a gyerekekkel, egészen, amíg lépéseket nem hallok magam elé lépve. Nem néztem fel, bár Melinda megdermed a karjaim között. Felsóhajt, de én lehajolok, és gyengéd csókot nyomok a kicsi lány homlokára. Felállok, a tekintetem lesújtóan elkerüli az előttem álló fiatalurat és lassan elsétálni készültem.
Karakter: Cassandra de Rouen Megjegyzés: nyekookámnak *
Mosolyogva sétálok egyre beljebb, és nyugodt mosollyal nézek fel a tintafekete égre. Hahh, úgy néz ki, ma megint az erdőben éjszakázok…
Apró tisztáson állok meg, és a szütyőmből előhúzok egy darab anyagot, ami lassan kezdte széthajtogatni magát… nagyobb… nagyobb… nagyobb… Fel is veri magát..
-Tökély – csattintom össze a tenyereim, és amíg a sátorba mászva kerestem elő a ládákból egy kis italhoz való hozzávalókat. A bíbor zsákban zörögtek a kávébabok, és elégedett boldogsággal néztem, hogy a tűz vidáman pattog. Egy közepes méretű láboskát vettem elő, és vizet kezdek forralni, majd az összetört babokat beleszórtam… jó lesz, az biztos… besétáltam a sátorba és kieresztettem a hajam, levéve a csuklyát a fejemről. Lassan fejtem szét a fonatokat, és áthúzom a fejemen a lila és zöld anyagokat, majd halkan dúdolva összehajtottam és magamra kaptam egy fehér ruhát. Vékony övvel fogattam össze a derekamon, és készültem felkontyolni a hajam, amikor erős reccsenésre dermedtem meg. Egy köntöst kapok magamra, vékony csíkos övénél fogva megkötöm a derekamon és fülem mögé tűrve a hajam kilesek. Furcsa… valaki áll ott.
Bensőm megremeg, és veszettül próbáltam egy megfelelő bűbáj után kutatni, de sajnos még nem tudtam annyit fejből… most is olyan üres volt a fejem… jaj nekem.
-Segíthetek önnek? – kérdeztem halkan, hangom megremeg. Lassan lépek közelebb, ujjaimmal szórakozottan babrálom előreomló fonatom végét. Már megvilágítja őt a tűz fénye… mellkasán megcsúszik a vöröses fény, szemét tükörszerűre festi a lángnyelvek színe, minden tagja feszes és izmos.
-Segíthetek? – kérdezem ismét óvatosan. Hirtelen elmosolyodik, bennem pedig megfagy a lélek. Jaj…
-Lenne egy-két ötletem – mondja szempillái megrebbennek én pedig hátrább csúsztatva a talpam. Bokaláncaim finoman megcsendülnek, felhívva gondolataim, hogy semmi olyan nem jut eszembe amivel fájdalom nélkül eltávolíthatnám a közelemből. Lila bársonykötéses kis füzetem a lila ruha anyaga alatt pihenget békésen… Szemei varázslatosak, teljesen fogva tartja pillantásom, a ragyogó aranyszínű szemeiben tűszerűek keskeny pupilla, sűrű, sötét szempillái finoman megrebbennek… Közelebb lép, elfelejtek hátrálni. Hosszú, erős ujjaival a hajamba túr, határozottan belemarkol, nem fáj, de megrezzenek.
-Engedd el magad, úgy nem fog annyira fájni – susogja, és szemeim kitágulnak a félelemtől. Tennem kell valamit, mégis teljesen lefagyva állok előtte, kitéve magam kényére-kedvére. Ne, ne…
Annyival magasabb nálam, fel kell néznem rá szabályosan, ami megrettent.
Mire feleszmélek, száját már az ajkaimra nyomta és forró lehelete végigperzseli a bőröm. Felnyikkanva próbálom eltolni magamtól, de erős karjaival dominánsan a hajamat szorítva húzott közelebb magához. Ne…
Semmi nem jut eszembe, semmi, semmi… Mégis oldalra kapom a fejem, ajkai elszakadnak a számtól.
-Ne bántson… eresszen el, kérem… - suttogtam zihálva és könyörögve. Mily szánalmas, szégyen, hogy ennyire megdermedek a közelségétől, férfias illata az orromba kúszik…
Mire feleszmélek, sehol sincs. Vörös orcákkal kapok a szívemhez és reszketve állok mozdulatlanul, a köntös nyakát markolászva. Összepréselem az ajkaim, és mélyen gyűlölöm magam. Annyira… annyira… ostoba vagyok.
Egy faágat vettem fel és reszketve, motyogva egy kört kezdek el rajzolni a táborom köré. Minden kifordult földrög aranyszínnel felragyogott, és lágyan pislákolni kezdett. Könnyeimmel küszködve másztam vissza a sátorba, és mélyen magamra húzom a csíkos anyagot, a fejem búbját is eltakarva. Nem merek semmire sem gondolni.
***
Másnap egy csettintésemre minden összerakta magát, és kicsit derűsebben nézek fel a napsütötte égboltra. Pár felhő, madárcsicsergés… a tegnap este úgy derengett, mint valami rossz rémálom. Talán tényleg csak álmodtam az egészet… Felöltötte a köntösöm, és bár a csuklyát nem húztam az arcomba, megigazítva az ékszereim csendesen dúdolgatva indultam útnak. Nem olyan messze egy falunak kell lennie, fel kell töltenem a készleteimet.
Délre oda is érek, és a napsütötte téren leülök a szökőkúthoz pihenni egy pillanatra. Egy kis csoportnyi gyermek fut oda, egy vörös hajú kislány lassabb, elvesztve az egyensúlyát lefejeli a térdem.
-Jól vagy? – kérdezem és megsimogatom a fejét. Könyökéről csúnyán felhorzsolta a bőrt, és lassan vérzett is. Szemecskéi először elkerekedtek, aztán az ajkába harapva kezdte elönteni a barna gömböcskéket a könny. – Na, na, ne sírj – simogattam meg, és kezeim a seb felé téve lassan begyógyítottam.
-Húúú… húúú… - néz rám hatalmas szemekkel – köszönöm!
-Szívesen – mosolygok. – Hogy hívnak, kicsim?
-Melinda – válaszolja kissé megszeppenten. – Ne-ked?
-Cassandra – simogattam meg a fejét. Látom a megszeppenését, ezért ujjaim közül apró, színes pillangókat reptetek az égbe.
Nem sokára csomó gyerek gyűlik körém, akiket apró trükkökkel szórakoztatok. Kis madarak, pillangók, buborékok repkednek körülöttünk mindenhol, és már a szülők is körénk gyűlnek, élvezni a műsort, meg a kicsikre vigyázni. Nehogy ellopjam és megegyem a gyerekeket…
Beesteledik. Nem is a hirtelen fényviszonyok különbsége tűnik fel, hanem hogy a hasam hirtelen megkordult. Hoppáá..
-Kínos – mosolyodok el pirulva. Melinda felnevet, és kézen fogva az édesanyjához húzott. Ugyanolyan kedves barna szemei voltak, mint a kicsi lányának.
-Melinda, kicsim, gyere… - nyújtja a kezét.
-Mama, és mi lesz Cassandrával? – rángatta meg édesanyja gyönge kezeit. Látszott az édesanya zavara; kerüli a pillantásom.
-Ne aggódj, kicsim – guggolok le a kislány mellé és megsimogatom időközben befont fürtöcskéit. – Úgyis tovább kell mennem.
-Hova tart? – kérdezi kedvesen a hölgy. Mosolyogva gyűrögetem az egyik fonatocskám végét.
-Még magam se tudom. Nincs a közelben egy hely, ahol… esetleg különös dolgokkal foglalkoznak? Alkimista, bűbájos ember…
-Hát…
***
Az útmutatások alapján menetelek felfelé, de ennek már egy napja… már lerongyolódtak a lábaim is… Az eső pedig vagy esett, vagy nem. Sáros lett a ruhám alja…
De előttem meredezik a hatalmas kastély, amiről anyuka beszélni tetszett. Én meg ronggyá ázok. Hatalmas kapu meredezik az orrom előtt, arcom megtörlöm az amúgy is vizes anyagba… csuklyám mélyen a szemembe húzom és két kézzel kapom el a hatalmas kopogtatót, és bezörgetek.
Csontig átázok, mire kegyeskednek kinyitni… egy olyan szolga, aki ki se mer jönni az esőre, mert beleesne az orrába az eső. Nálunk bezzeg…
-Jöjjön… - köpi. Megrebben a szemöldököm, de látni nem látja. – Az úrfi nemsokára fogadja.
-Köszönöm – morgom az orrom alatt. Nem tudok kedves lenni, ha a bugyim is tocsog a vízben…
Halk cipőtalpak koppanásai, zavarnak fel a morgásomból, és próbálok valami emberi arcot erőltetni a fejemre. De minden vizeeees… tíz élet múlva sem száradok meg…
-Segíthetek, hölgyem? – szólal meg egy kedves, kissé szomorkásan unott hang. Felnézek, és az ázott lila anyag rejtekében elsápadok. Te… közelebb lép, a szívem a lépéseinek hangjára dobog, majd kiüti a bordáim ketrecét. – Nem válaszol? Leharapták a nyelvét? Segíthetek, kisasszony? – kérdezi, icipicit gúnyosan. Megrezzenek a hangjára, és lassan leveszem az anyagot a fejemről. A szemeibe nézek, és továbbra is megfelelő szavakat keresem… amikor megakad egy különös dolgon a figyelmem. Nem a szemembe néz… alig észrevehetően, de elnéz a vállaim felett. Különös…
-Nem… nem, sajnálom. Egy… bizonyos – kerestem kétségbeesve az emlékeimben a név után – Satoshi nagyurat keresek. Hallottam, a birtokában van egy könyvnek, ami talán segíthetne nekem – mondom elfordított arccal.
-Igazán sajnálom, de ha tényleg tudna is segíteni az édesapám – az apja? Ez új. Játszuk el a hülyét… de ne ennyire! – Az engedélye nélkül nem adhatom oda.
-Ééértem… és… elkérhetném a nagyúrtól?
-Édesapám sajnos nincs itthon – látom a mosolyán, direkt kell kihúznom belőle a szavakat! Szántszándékkal csinálja!
-Ó… mikor tér vissza?
-Két hónap múlva – hopp. Kellemetlen.
-Értem. Sajnálom, elnézést a zavarásért, akkor… megyek is… - próbálok hátrálni, de nyugodtan kinyújtja a kezét, elkapva az ujjaim végét. Finoman emeli fel, és apró csókot nyom a kézfejemre. Mintha parázs égetné…
-Ne menjen, hiszen szakad az eső! Maradjon itt, amíg jónak látja.
-Igazán nem akarok alkalmatlankodni – próbálok mentegetőzni, de a sárga szemeibe nézek és elvesztem.
***
Ez… olyan jó… végigbizsergeti, égeti a testem, levegőért kapkodok a szemeim elködösülnek és örömmámorban úsznak minden selymes érintésre… Hátravetem a fejem
és kétoldalt megkapaszkodok, miközben teljesen elmerít az élvezetek olyan szintje, melyet oly rég éreztem már…
Istenem, de rég ücsörögtem meleg vízben!!
Dorombolva kinyújtózok és elégedett, nevetős mosollyal ereszkedek fülig a fürdőkádba, hajam szétterült, mint valami bizarr kék hínár… térdeim és vállaim lógnak ki, mégis minden tagom ellazítja a meleg, illatos, olajos víz… isteneeeem… ez… ahh.
Még mindig párolog a bőröm a forró víztől, fehér hálóruhámat sodort övvel kötöm meg a derekamon és az ágy szélén ülve, magam alá húzott lábakkal fonom be a hajam és előre húzom, hogy az alját is be tudjam fonni. A szoba sarkába négy apró követ tettem még fürdés előtt, és most nyugodt lélekkel néztem a teliholdat. A felhők bizonytalan időre eltisztultak, mindenhol esőszag terjengett és sötét felhők úsztak át az égen.
- Nemsokára megint esik – jegyzem meg vidoran, és kisöpröm a tincseket a szememből. Kis táskámból kivettem egy köteg füstölőt, és könnyedén meggyújtva az ablakba tettem. Résnyire az ablakot is kitárom, hogy a füstöt illat helyett csak a levendula bódító illata maradjon a szobában. Olyan rég voltam így… ágyban… rendes vacsora és bőrmelengető fürdő után… Nyugodtan másztam be az ágy közepére és mosolyogva terültem szét, nevetve ölelve magamhoz a párnát. Lassan mormolni kezdtem egy szutrát, kezeim lassan széttárultak, mintha egy vízben lebegnék, hajam körülölel, és végigkutatok egy területet… a kastély környékét, egynapi járóföldnyi területet; a bátyáimat keresem. Kicsit lehangoltam ereszkedtem vissza a fehér ágyneműre, és átöleltem magam. Szegény testvéreim… hol lehetnek?Megreccsent az ablaktábla, és kicsit meglebegtette. A szél…
Hazaérve ledobom az ágyra, és a konyhába sétálva keresek valamit, amivel be tudnám drótozni. Nem vagyok valami nagy technikus, de annyit éppen értek a chipekhez, amennyit kell. A szekrényből kimászva az ágyon fekvő Togainuhoz megyek, és a körmömmel a harapás okozta seb mellé még egy kis vágást szabok, és belecsúsztatok egy kicsi, szinte borsónyi chipet, ami majd szépen megrázza, ha én azt akarom. Aztán ezt a sebet is végignyalom, hogy hamarabb begyógyuljon. Egy mély sóhaj hagyja el az ajkam, mikor ismét megérzem a vére ízét, de ma már nem ehetek belőle többet, mert tényleg meg fog halni. Így ha nagy nehezen is, de otthagyom a kis különlegességem, és a nappaliba baktatva ledőlök a kanapéra. Elfáradtam ebbe a nagy kajálásba. Vagy talán csak Toga volt nehéz? Hm… de én erős vagyok. A szemeim mindenesetre hamarosan lecsukódnak, és alszom, éberen, mert egy ragadozónak mindenre figyelnie kell…
Reggel aztán villámszerűen pattannak fel a szemeim. Az ismerős illat felerősödik, ami azt jelenti, hogy a személyre szabott kis ebédem felébredt. Már ha dél van… de erősen kétlem. Ásítozva kelek fel, és nyújtózom egyet, majd felveszek egy hiper sebességet, és a hálószobába lépek. Toga ott áll az ajtónál, és néz maga elé. Ejnye, ilyen hamar elmenne?
- Hova-hova olyan sietősen? - szólalok meg, mire a kis szöszi robotszerűen fordul hátra felém. Én csak vigyorgok rá, aztán a következő pillanatban már a földön vagyok, vele együtt. Hm, hát most mondhatnám, hogy nem tudtam, de az nem lenne igaz. Csak szerettem volna, ha kicsit közelebb kerül hozzám… nagyon közel.
- Te rohadt szemét buzi, hova hoztál? Hol vannak a többiek? Mit adtatok be nekem? - kérdi a torkomat szorongatva, de én nyugodt maradok, ami szerintem még jobban felidegeli.
- Túl sok kérdésed van - mosolygom rá, amitől még jobban megvadul, és a szemei szinte már égetnek.
- Kinyírlak - sziszegi a fogain keresztül, majd már éppen szorítaná meg még jobban a nyakam, mikor is egy kézmozdulattal olyan nagyfeszültségű áramot vezetek belé, hogyha tíz angolna csípte volna meg, akkor sem káprázhatna jobban körülötte a világ.
- Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne - tolom le magamról, és a hajamat igazgatva állok fel, majd lenézek rá, ahogy ott remeg a földön, még mindig az áramütés hatása alatt. - Tudod, akár még barátok is lehetnénk! A prédának nem feltétlenül kell utálnia a vadászát - hajolok le hozzá, és egy tincset kisöprök kék szemeiből. - Egy darabig még élni fogsz, de én a te helyedben azért nem kísérteném a sorsom…
- Dögölj meg! - nyögi a szöszi a nyakát szorongatva, én pedig mosolyogva letérdelek elé, és a fejét magam felé fordítom. Megremeg, mikor végigsimítok a nyakán lévő két seben, de nem csinál semmit, amin azért kicsit meglepődök. Tervez valamit, ez biztos. Na de lássuk, miből vagy… közelebb hajolok a sebekhez, és Toga most sem csinál semmit, csak amikor a nyelvem már súrolja a bőrét. Akkor viszont megint maga alá dönt, és egy akkorát behúz, hogy erősen gondolkodóba ejt, vajon mégis megöljem-e, vagy inkább ne.
- Ezt neked, tetves vérszívó - kiabálja a képembe, és még nem is sejti, mennyire rosszul teszi, hogy egy vámpírral kezd ki. Egy mozdulattal fölé kerülök, majd a nyakánál fogva talpra rántom, a körmeim erősen belevájva a bőrébe, amitől felszisszen. Már ütne tovább, de még azelőtt felemelem, mielőtt megtehetné, így csak tehetetlenül hadonászik a levegőben, mint tegnap este, csak azzal a különbséggel, hogy most nincs beszívva. Mikor még mélyebbre fúrom a karmaim, valahogy elmegy a kedve a további hősködéstől, és a keze a csuklómra tér át, úgy próbálja leszedni a kezem a nyakáról, mivel azt hiszem nem csak a fájdalom, de a levegőhiányi s betehet már neki. Elmosolyodom szánalmas kis próbálkozásain, és magamban megjegyzem, hogy igen, ez is csak egy ember, még ha különleges is a vére. Végül csak a falnak csapom, és fölé magasodva a kezeit hátra szorítom. Gyűlöletesen mered rám, és mikor közelebb hajolok hozzá, arcon köp. Úgy… szemtelen kis préda. A mosolyom most rideggé vált át, épp, ahogy a szemeim is, és egy hirtelen mozdulattal a nyakába harapok, ugyanoda, ahova este, hogy még jobban fájjon neki. Felkiált, és minden erejével azon van, hogy ellökjön, de mikor megérzi a körmömet az ütőerénél, abbahagyja a próbálkozásokat, és csak csendben nyöszörög, ahogy egyre több vért szívok ki belőle. Hm, isteni a vére, ahogy tegnap is az volt, de most még jobb, mivel van benne egy kis gyűlölet, megfűszerezve bosszúszomjjal, és egy csipetnyi undorral. De hiányzik innen valami. Csak nem a narkó?
- Vadóc egy préda vagy te - hajolok el tőle egy kis idő múlva a számat nyalogatva, ő pedig nem is nézhetne ennél utálatosabban és dühösebben. Óh, olyan édes így, már most imádom!
- Vérszopó pojáca - morogja felém ingerülten, bár már tapasztalhatta, hogy feleslegesen. Nem kenyerem az erőszak, de ha már kénytelen vagyok alkalmazni, akkor vérbe szeretem a legjobban bemártani… gonoszan vigyorogva hajolok oda a szájához, és megcsókolom, de nem ám átlagosan, hanem úgy, hogy muszáj legyen neki visszacsókolni. Még mindig nagyon ellenkezik, de megadja magát, mikor egy kis sebet ejtek a száján, és abból kezdem szürcsölni a vért. Helyes, gondolom az „inkább csókoljon meg, mint a véremet szívja” taktikát választotta, és ez az ő szerencséje. Hm, egész jól csókol még így is, mi lenne, ha még akarná is viszonozni? Hm… elérem én még azt az időt is, abban biztos lehet. Végül elválok tőle, és felállva előle az ajtóhoz suhanok, majd ott megállok, és hátrapillantok rá. Még mindig nagyon meg van illetődve, lehet, hogy még fel sem fogta, mi vagyok. Hm, édes… nagyon édes. Vagy inkább sós, hehhe…
- Hozok neked valami kaját - nyitom ki az ajtót, aztán még félig hátranézek rá. - Én a te helyedben nem próbálnék megszökni, mert könnyen lehet, hogy az öt sebből tíz lesz! - kacsintok rá vészjóslóan, aztán elhagyom a szobát. Hm, itt a folyosón már egészen más illat van, nem tölt be mindent a vér szaga. Az ő vére szaga. Hm… már most hiányzik. A hűtőhöz megyek, és kiveszek belőle valami gyümit… mondjuk szőlőt, azt meg is etethetem vele, hehe. A kérdés már csak az, meddig lesz neki elég a szőlő. Nem vagyok valami nagy humanista, szal nincs túl sok emberi kaja itthon… végül is mindegy, max ha elfogy minden, pórázt kötök rá, és úgy elviszem vásárolni. Szerintem senkinek sem fog feltűnni, főleg, ha még a kapucniját is a fejébe húzom. Igen, az tökéletes álca lesz! De most… a kezemben a szőlővel lassan visszaindulok a hálószobába.
Szép, verőfényes reggel virrad ránk. Na persze, ugye ezt nem vettétek be? Ha igen, elég hülyék vagytok. Mert ez a reggel egyáltalán nem szép, sőőőt… utálok minden reggelt. És minden délelőttöt – delet – délutánt. Egyedül az estét szeretem. De azt kifejezetten imádom… az este a napnak az egyetlen szaka, amikor jól érzem magam. Persze bármikor kedvemre járhatok-kelhetek, hiszen félvámpír lévén a Nap sugarai rám nincsenek hatással. Viszont utálom annak a baszott gázgömbnek az undorító fényét, melegét, és mindent, ami még vele kapcsolatos! Ha tehetném, kilőném egy torpedóval, és mivel nekünk, vámpíroknak egyáltalán nincs szükségünk a szolgálataira, onnantól miénk lenne a Föld. Rövid idő alatt benépesítenénk, és az emberek attól fogva kiirtva, vagy legalábbis háziállatként funkcionálnának. Milyen csodás is lenne… de ezek csak álmok. Most a Nap süt, az emberek felkelnek, és akárhogy is nézem, még mindig ők az uralkodó faj. De nem sokáig… eljön az idő, mikor az Ő Napuk majd végleg leáldozik, és felkel a Mi Holdunk, az éjszaka lényeinek Holdja, és onnantól nem lesz menekvés… mind megdöglenek.
Szóval ezekkel a gondolatokkal ki is kászálódom az ágyamból, és egy lepedőt rádobva a konyhába indulok. Megnézem, él-e még a tegnapi kis prédám, és ha igen, hát akkor idáig futotta csak neki. A tegnap fogságba ejtett kölyök még éppen csak, hogy él, viszont elég esetlenül, a saját vérében ázva fekszik az asztalon. Heh… de szánalmas. Ahogy minden ember. Felöltöm leggonoszabb vigyorom, és az asztalhoz baktatva fölé hajolok. A szemeit csak a sokadik próbálkozás után tudja kinyitni, majd fáradt tekintetét végül rám emeli. Esdeklően bámul rám, mintha csak azt mondaná: „Kérlek, engedj el!”, de nem tudja mondani, mivel a szája egy ruhadarabbal be van kötve. Mennyire is hiábavaló minden könyörgése… Az élete már ott véget ért, hogy én elkaptam. Ahogy minden egyes társának is, akivel eddig dolgom volt. Ördögien pislantok vissza rá, majd a szemeim kékből feketére váltanak, és gondolkodás nélkül ráharapok a fiú tegnap már eléggé összesebezett és vérezett nyakára. A srác erre fojtott hangon felnyög, majd ahogy egyre többet szívok a véréből, a szemei lassan lecsukódnak, a lélegzete elapad, és örök álomba merül. Mikor már az utolsó csepp vérétől is megszabadítom, elválok tőle, és egy egyszerű mozdulattal lelököm az asztalról. Élettelen teste a földre vetődik, arccal lefelé, én meg csak a számat törölgetve, nagyokat ásítva ülök le az asztal melletti székre. Nem ért sokat éltében sem… holtában még kevesebbet. Nyújtózom párat ott ültemben, aztán a szemfogaimat tisztogatva előkotrom a zsebemből a mobilom, és beütve Usher számát a fülemhez emelem. Kicseng… kicseng… kicseng… türelmetlenül mordulok egyet. Ne várass meg Ush, mert annak nagyon, de nagyon rossz vége lesz…
- Igen? – hallatszik végül a készülék túloldaláról régi „haverom” hangja.
- Üdv Ush. Hogy megy az üzlet? – kezdek zavartalanul a beszélgetésbe, mivel biztos vagyok benne, hogy a srác felismeri a hangom.
- Sei? Mégis hogy menne? Reggel van… - ásít a kagylóba fáradtan. Hm, elég pimasz lett, látszik, hogy már régen beszéltem vele.
- Igen, ezt valahogy nekem is sikerült kitalálnom. Bár ez számodra nem jelent semmit. – teszem keresztbe a lábam a széken, és fontolgatom, hogy itt basszam-e le a lábáról, vagy inkább személyesen…
- Hát dehogynem öregem! Nem mindenki félvámpír ám, mint te, valakiknek a Nap… - felesleges lenne végighallgatnom a hülyeségeit, így inkább gyorsan a szavába vágom.
- Nem válaszoltál a kérdésemre! – feszült sóhaj hallatszik a telóból.
- Ahogy mondtam, reggel van… a Nightclubbokat pedig nem véletlenül hívják „Night” clubboknak… - ez tényleg nagyon hülye. Vagy csak szereti kísérteni a sorsát? Hm, szerintem mindkettő.
- Usher, mikor tudnánk találkozni? – állok fel a székből, majd az asztal szélére ülve kezemet az ott éktelenkedő vértócsába mártom.
- Öh… mostanában nagyon elfoglalt vagyok… talán pár hét múlva… - tétovázik a srác, mivel a teljes nevén szólítottam, tehát felfogta, hogy ez neki csak rosszat jelent.
- Hm… úgy értetted, ma este? – vigyorodom el, és ujjaim a számhoz emelve belecsöpögtetem a már kissé alvadt, de isteni vért.
- Igen… úgy… - zihál Ush zaklatottan. Nem mer velem szembeszegülni… ahogy senki sem.
- Remek! Akkor este tízre ott vagyok! Bye! – Ugrok le az asztalról, és már éppen nyomnám ki a mobilt, mikor hirtelen megtorpanok, és visszaemelem a fülemhez – Várj Ush!
- Igen? – szól vissza a vámpír kérdően.
- Kéne nekem egy kis különlegesség… ráállnál az ügyre? – hosszas csend következik, majd újabb feszült sóhaj, végül a válasz, amit annyira hallani akarok:
- Persze.
- Hálás köszönetem Ushy! Szióka! – nyomom ki gügyögve a mobilt, majd ismét a zsebembe csúsztatva visszamegyek a hálószobámba, és a gyűrött ágyra dőlve kezeimet a fejem alá csúsztatom, és a plafont kezdem bámulni. Egészen felcsigázott a különlegesség említése. Még jó, hogy eszembe jutott. Alig várom már az estét, hogy végre meglássam, kit is találnak majd nekem… egy különleges embert… akivel majd eljátszhatok egy darabig… heheh…
Az este hamar eljön, mivel az egész reggelt átalszom, jó szokásomhoz híven. Francnak van kedve a nagy fényességben rohangálni, nekem nem, úgyhogy max akkor járok napközben, ha nagyon muszáj… ilyen pedig ritkán van. Első éjszakai utam drága Nightclubbomba vezet, vámpírok és emberek kedvenc szórakozóhelyére, bár az utóbbi nem is sejti, mekkora veszélynek van itt kitéve. Belépve a fényekkel teli, full zajos terembe szememmel rögtön Ushert kezdem keresni, és ki is szúrom, amint a bárpult előtt feszülten toporogva vár engem. De aranyos! Sosem fogom megunni azt a puhány képét. Átcsörtetve a táncoló sokaságon megállok előtte, és egy székre huppanva intek a csaposnak, hogy hozzon egy italt. A vámpírsrác mindent félretéve siet a kiszolgálásomra, mivel ő is fél tőlem, ahogy itt minden épeszű teremtmény. Nem zavartatom magam, ahogy megkapom az italt, a szívószálat a számba veszem, és inni kezdem a pohár alján lévő vörös löttyöt. Ugye nem kell mondanom, hogy az vér?
- Megvan? – pillantok rá jelentőségteljesen a mellettem álló barna hajú fiúra, miután már kiszórakoztam magam a piámmal. Ush csak bólint, és nem is tudja, mennyire tűzbe hozott már csak ezzel a mozdulatával is.
- Hármas asztal, jobb szélső sarok. – int a mondott irányba, mire a tekintetem rögtön oda is kapom, hogy szemügyre vehessem a mai kis ínyenc vacsorámat.
A kijelölt helyen egy szőke, kékes szemű fiút pillantok meg, aki felhúzott kapucnival, unottan könyököl az asztalon több férfi társaságában, és az italát kortyolgatja. Bár elég messze van, vérének az illatát már innen ki tudom szűrni a többi illat közül, ami azért elég nagy szó, mert itt most nem két ember van még rajta kívül. Ez pedig csak egyet jelenthet: azt, hogy a vére iszonyatosan jó lehet… jó? Nagyon jó! Remek… Isteni… Nyál csorgattató… csak ide ne nyáladdzak. Hehe, csak vicceltem. Én olyat nem csinálok…
- Belőttétek már? – szakítom el a tekintetem a fiútól, mert ha így folytatom, a végén még akaratlanul is odamegyek hozzá, és… khm… na igen, attól az attrakciótól ennek a clubnak is egyszeriben elszállna a jó híre…
- Persze. Már jó pár órája folyékony drogot vedel. – az arcomra ekkor elégedett vigyor ül ki.
- Remek. Akkor ennek hamarosan meglesz a hatása. – nyalom meg a szám szélét, majd ismét a fiú felé fordulva rávillantom kék szemeim – Jó munkát végeztél, Ush. Elmehetsz. – intek neki hátra, mire a barna morog valamit, de aztán elmegy. Elégedetlen egy népség a vámpírok faja, de hát nem tudok vele mit csinálni. Mit vár tőlem, kézcsókot, amiért engedelmeskedett? Megköszönni ugyan nem fogom… a dicséret is túl sok volt tőlem… Hehh…
Egyre csak bámulom kis szöszikém, aki a méregerős drogok hatására már kezd kicsit kókadni. Homlokát a kezébe temeti, és üres, zavart szemekkel bámul le az asztalra. Ha minden igaz, hamarosan szédülni is kezd majd, és ha már nagyon rossz állapotban lesz, akkor jön el az én időm… ugyan nem szép dolog, hogy csak így ártalmatlanítom az áldozataim, de hát kérlek, ha egyszer nincs kedvem a piszkos munkához… elvégre én is csak ragadozó vagyok.
Ahogy a srácra bambulok, az hirtelen feláll, majd mond valamit az asztalnál ülőknek, aztán támolyogva elindul a mosdó felé. Ez az, menj csak baby… most jött el az én időm!
Az pulttól felállva észrevétlenül a srác után baktatok, egészen addig, míg a mosdók folyosójára érve a falnak nem dől, és le nem csúszik a földre ülésbe. Szegényke egyre csak a fejét fogja, és nyöszörög. Oh… talán túl sok narkót adtak neki? Ki tudja… ha igen, az nekem csak jó… perverzen vigyorogva lépek én is az üres térségbe, majd a srác elé baktatva lehajolok hozzá.
- Segíthetek? – kérdem kedvesen mosolyogva, ami tőlem olyan ritka, mint júniusban a hó, de hát kell az álca… meg a szórakozás. A szőke felnéz rám, majd mordul egyet, és megpróbál feltápászkodni.
- Nem kell… hagyj békén… - nyögi elutasítóan, de mihelyt ezt kimondja, rögtön vissza is rogyik a földre. De édi, azt hiszi, ér valamit is az erőlködése ezekkel a drogokkal szemben… pedig nem… ezekhez talán még egy agyrmosás is kevés lenne, bár, ha jobban belegondolok…
- Azt hiszem, az nem fog menni. – guggolok le hozzá, majd az állánál fogva felemelem a fejét, mire ő ingerülten hadonászni kezd. Nem is gondolhatja, mennyire feleslegesen.
- Hagyjál már! Tűnj az utamból te faszfej, különben… - nem fejezi be, csak fenyegetően rám villantja vizes kék szemeit, melyekben az őrület csillog, ami így most elég szánalmas hatást kelt.
- Különben? Különben nem lesz semmi… - válaszolok helyette is a mondatra, majd mindenféle zokszó nélkül a nyakához hajolok, és hideg nyelvem érzékien húzom végig rajta. A kis szőke még így bebaszott állapotában is felnyög az érintésre, de továbbra is azt hiszi, hogy ő a főnök, úgyhogy próbál ellökni, de kevés sikerrel.
- Hagyd már abba te barom! Ne csináld… - kiabálja eltologatva magától, én meg már rohadtul kezdem unni a kis játékát, és annak sem örülnék, ha a többiek felfigyelnének erre, úgyhogy a szemeim azonnal feketére is váltanak, és nyaki ütőerét kikeresve egy gyors kis harapással megkarcolom, majd kicsorduló vérét lenyalva ajkaimat a sebhez tapasztom. A vérének már csak az illata is megrészegített, hát még az íze… isteni… csodás… leírhatatlanul jó… egyszerűen minden benne van, amire csak szükségem lehet. Még így is, hogy tele van droggal… az eddigi legjobb vér, amiből valaha is ittam, és ez azért elég tág kategória, mivel nem kevés embert öltem már meg életemben… Egyre közelebb nyomulok hozzá, ő pedig egyre erőtlenebbül próbál eltaszítani, és már hangot sem tud kiadni a torkán, csupán a fájdalomtól remegve bámul fel rám nagy, üres szemeivel. Képtelen vagyok elszakítani tőle ajkaim, túlságosan is jó az élmény hozzá, viszont nem kéne ilyen hamar megölni, hiszen egy ilyen isteni vérű embert kár lenne elveszíteni (és nekem sem lenne kifizetődő tett, mivel ha túl sokat szívok a vámpírok erős narkóiból, a végén még az én emberi felemre is hatással lesz, és az kellemetlen helyzet lenne)… nem… őt nem ölöm meg. Megtartom magamnak, mint az eddigi legkülönlegesebb prédám. Igen… így lesz.
Megemberelve magam szemfogaimat szépen lassan kihúzom a srác nyakából, majd még utoljára végignyalom a sebet, hogy felgyorsítsam a gyógyulást, aztán véres számat törölgetve a homlokom az övének döntöm, és immár ismét jeges kék szemeimmel az övéibe nézek. Egy zaklatott tekintetet kapok vissza, amibe még épp, hogy látni egy kis fényt, de már az is kezd kiveszni belőle. Vigyorogva hajolok hozzá ismét közelebb, majd az ajkaim lassan az övéire tapasztom, és egy csókkal próbálok belé életet lehelni, de épp csak annyit, hogy a kérdésemig még ne hagyja el magát.
- Mi a neved, kicsikém? – súgom felé a csókot megszakítva, ő pedig már nincs is tudatánál, csak, mint egy bábu, lebeg a semmiben, és az egyetlen kép, amit még láthat, azok az én szemeim.
- To… Togainu… - nyögi ki még utolsó erejével, aztán a szeme lecsukódik, a feje a mellkasomnak dől, és ezzel eszméletét is veszti.
- Togainu… de szép neved van neked, kis különlegességem. Vajon minden más is ilyen szép rajtad? – vigyorgom perverzen, majd kezeimet a pólója alá csúsztatva mérem fel a terepet… és hmm… egész jónak ígérkezik… talán végre tényleg egy nekem való játékszert találtam!
Önelégülten veszem a karjaimba a szöszit, majd a hátsó kijárat felé indulok, hogy a tömeg ne vehessen tudomást a fiú eltűnéséről. Az célom pedig nem más, mint az otthonom… ott aztán majd szépen ártalmatlanítom a drágát, hogy mire reggelre kitisztul a fejéből a sok szenny, ne tudjon azonnal nekem ugorni. A véréből valahogy azt is megéreztem, hogy nem gyenge gyerek, csak a drogok tették most ilyenné… és nem lenne jó, ha a kis drága akár csak egy karcolást is ejtene rajtam, mert akkor mindenképpen meghalna… idő előtt… én pedig nem akarom, hogy ilyen hamar vége legyen ennek az igazán finomnak ígérkező játéknak…
