Minden embernél van egy dolog, ami teljesen felizgatja. Az én esetemben ez csak a vér látványa lehet. A vöröslő, már szinte rubin színű lé, ami az emberek testében folyik. Emellett a gyilkolás sem áll messze tőlem. Nem rettenek meg, ha ölni kell, sőt egyenesen megveszek, ha szenvedni látok egy embert. Beteg elme vagyok, de persze nem érdekel egy kicsit sem. Apámat már megöltem, 10 éves létemre profi munkát végeztem. Ahogy könyörgött nekem, mámoros érzés kerített hatalmába. A mocskos pofájába nevettem, és végleg eltöröltem a föld felszínéről. Már bánom, hogy anyámat nem végeztem ki, de most már úgyis mindegy. Egy tökéletes gyilkoló eszköz van a markomban, ahol kedvemre játszadozhatok az áldozataimmal. Egy labirintus, tele csapdákkal, amik biztosan megölik a bent lévőket, engem kivéve. Egy elhagyatott helyen van az egész, mivel ismert helyen felfordulást okozna és akadályoznának a kíváncsiskodók. Nem épp kicsi, hanem hatalmasra készítettem, ahol rengeteg időm lesz elszórakozni. Már alig várom, hogy elkezdjem.
~*~
Jól kell színészkednem, bár ez nem lesz nehéz munka. Meghívót küldtem annak a hat embernek, akikkel eljátszadoznék. Egyikük sem érdemli meg az életet, ráadásul engem fognak szórakoztatni. A levélben csak annyi áll, hogy hova jöjjenek és hogy hányra. Most mindegyikük itt van. Egy kisebb raktár szerű épületben. Két ajtó van, az egyik a kijárat, a másik a játéktérre vezet. Ahogy végignézek az arcokon, rémülteknek látszanak. Ráérnek még félni odabent. Persze csak addig, amíg nem halnak meg az egyik csapdában. Persze nem lenne túl élvezetes, ha hamar kimúlnának. Az egyikük hirtelen lázad fel, mindenki tekintete rá irányul.
Hogy a fenébe kerültem ide, fontos dolgom lenne. - ő Adam Swellworth. Egy roppant idegesítő személy, aki egy piti tolvaj.
A többiek nem méltatik válaszra, ahogy én sem. Figyelnem kell, hogy remek legyen a színészi játékom. Még egy órát kell itt lenniük, aztán végre elkezdődik a nagy játék. Nem foglalkozom azzal, hogy a többiek idegeskednek az ostoba hétköznapi ügyeik miatt. Az egyik sarokba ülök és csendben figyelem őket. Nem sokáig maradok érdeklődő nélkül.
Maga olyan nyugodtnak tűnik, pedig be vagyunk zárva. - az ijedt hang nem táplál semmiféle érzelmet. Jenna Oneil szemében a félelem tüze lángol. Pont ezt akarom elérni, hogy féljenek.
Nem vagyok nyugodt, csupán nem gondolom úgy, hogy jobb ha hisztérikusan viselkedem. Be vagyunk zárva, de aki ezt tette velünk, biztosan kienged majd. - ez persze hazugság. Eszem ágában sincs kiengedni őket. Profi munkát szeretnék végezni.
Messze van még annak az egy órának a vége, addig is elszórakozom azon, hogy lassan megbolondulnak a bezártságtól. Ez amúgy is jellemző az emberekre, nem bírják a bezártságot, pontosan ezért is töltünk ennyi időt itt. Ha nem így lenne, akkor már a labirintusban sétálnánk. Végül is, így is, úgy is holtan végzik, és én már nagyon várom azt a pillanatot.
- A… gazdám? – tudnom kell, jól gondoltam-e, habár már most viszolygok a mellettem álló válaszától ugyanúgy, ahogy attól is, megbüntet azért, mert az engedélye nélkül tettem föl neki kérdést.
- Megpihent – érkezik a kimért, egyszerű felelet azon a gyengéd, de mégis erővel telt hangon, amitől teljes testemben megborzongok, miközben Nestor végigsimít kiszáradt számon puha ujjaival.
Ettől tartottam…
- Nem kell félned tőlem. - meglepő, és kicsit rémisztő, hogy vámpírként talán ténylegesen így tudja ijedségem okát, mégse kelek fel, és futok el mellőle.
Hangja valamiért megnyugtat, mintegy varázsütésre múlik el szavaitól viszolygásom, valamint az a pánik is, ami amióta rájöttem mik ők teljesen rám telepedett, és csak fokozódott bennem még az előbb is. Sőt…
Olyan messzire megyek hirtelen jött bátorságom miatt, hogy a végtelennek tűnő feketeségben megkeresem, és megfogom őt, mint egyetlen biztos, ismerős pontot a szobában.
Ráérősen cirógatja meg kezem, ahelyett, folytatná, amit elkezdett, végigmondaná a sablonszöveget arról, innentől engedelmességgel tartozom neki. Vagy nem is ő lesz a gazdám, csak másnak szerzett meg? Az nem lehet… Vagy mégis???
Nem bírom sokáig kételyeimmel, inkább nagyot nyelve, szemtelenül faggatom ki:
- Ön lesz az új… gazdám? – arra nézek, amerről az arcát sejtem, pár másodpercig felvillanó jégkék szemei a sötétségben biztosítanak arról, jól tippeltem az irányt.
- Ne szólíts gazdádnak… azuramelégséges – hajol közel hozzám, és hint egy apró puszit homlokomra.
Tetszik nagyon gyengédsége, és habár most nem tartok tőle annyira, mint először, azért nyugodtságának megőrzése érdekében hamar bólintok, biccentésemmel jelezve neki, megértettem akaratát.
Majd ezután…
Teljesen megigézve bámulom szemeit, nem bírom róluk levenni tekintetem. Ahogy ahhoz is béna vagyok, megkérdezzem arról, lehetek-e ebben a pillanatban a szolgálatára, pedig tekintete vágyról árulkodik. Vagyis nem tudom… Egyszerűen nála még ezt se tudom biztosan.
Ráadásul egyre jobban elpirulok, és egyre szaporábban veszem a levegőt csak attól, hogy drágakőként csillogó szemei alapján arca közelebb került az enyémhez, kezét is szorosabban fogom meg az emiatti izgalomtól remegő ujjaimmal.
- Szeretnél valamit mondani? – mordul szelíden a fülembe, mielőtt fogaival finoman végigkarcolná úgy…
Átcikázik érintésétől megint egész testemen a hideg. Ez… Ez olyan furcsa… Még csak hasonlót se éreztem soha, pedig már sok gazda kezében voltam. Mit tett velem??? Hogy volt képes ennyire felforrósítani, ezzel, és azzal, hogy orrával végigcirókázta nyakam bőrét.
Pihegek, és próbálok nem felnyögni attól a hőhullámtól, amivel egyszerre bódít el, és ébreszt hatalmas vágyat is bennem, mégse bírom ki sokáig.
Mi a fenét csinál???
- Ó, pedig még csak hozzád sem értem – kuncogja testem reakcióira, úgy látszik, nagyon jól szórakozik, miközben szabad kezének körmeivel jobb mellbimbóm támadja meg, rajzolja körbe. Sóhajtva feszülök meg a puha ágyneműn.
- Mi… mi ez…? – kérdem zavarodottan.
- Micsoda, kedvesem? – játszik ujjaival bőrömön megint úgy, muszáj felnyögnöm azoktól a heves érzelmektől, amit kelt bennem…
- Ez az érzés… olyan furcsa… - nyögöm ki, ennél többre képtelen vagyok, hangom teljesen elhagyott…
- Beszélj… - búgja fülembe halkan, izgatóam, eszem nyaralásra indul szavaitól. Pedig gondolkodnom kéne azon, mit is mondjak most neki. Mit szeretne vajon? Folytassam, amit elkezdtem?
Mindegy… Folytatom, abból csak nem lesz baj:
- Soha nemh… éreztem még ehhez foghatót… - nyüszögöm végül hatalmas hatásszünetekkel.
Csodaszámba menő az is, egyáltalán meg tudtam most szólalni. Élvezem, amit csinál, ezt a kiszolgáltatottságot is.
Mégis… Nem értem, miért teszi. Ilyet, vagy hasonlót elvileg nekem kéne vele…
Majd szétfeszít a feszültség, már hangtalanul könyörgök azért tekintetemmel neki, csökkentse, érjen hozzá vágyamhoz is, hogy átadhassam magam a felszabadító megkönnyebbülésnek.
Fel is sikkantok, és kezem vállára helyezem, határozottabb kérésként, amikor mintha csak játszana, kikerülve merevedésem combomon simít végig, mégis ezzel annyit érek el, tovább hevíti testem forróságát, fokozza a kielégületlenség miatt érzett kínjaim.
- Ne feledd, csak akkor érinthetsz meg, ha én kérem – térít hirtelen észhez.
Szavai hatására mintha áramot vezettek volna bőrébe engedem el egyből vállát, miközben kijelentem, nagyon sajnálom, és hogy többé nem fordul elő.
- És kérlek uram… - teszem hozzá halkan, tétován - büntess is meg azért, mert az engedélyed nélkül cselekedtem, hogy többé ne fordulhasson elő ilyen. - amit nagyon csodálok, az az, még mialatt ezt elmotyogom neki se félek a verésétől.
Ahogy az is elég furcsának tűnik, felkuncog reakciómon, mielőtt idegtépően lassan végigsimítana ujjaival, ismét oldalamon alsóm is gyengéden lehúzva közben.
Úgy… Megint teljes testemben megfeszülve sóhajtsak fel. Ha így folytatja, és továbbra se nyúl merevedésemhez, egyszerűen… Meg fogok őrülni…
Testem minden egyes négyzetcentimétere sóvárog cirógatása után, görcsösen markolom a lepedőt, ha már vállaival nem tehetem ezt, majd döbbenten, még mindig pihegve az izgalomtól ülök fel, amikor megérzem, mellettem alig észrevehetően lesüpped súlya alatt az ágy. Most fog vajon megbüntetni?
- Nem akarlak bántani. - simít végig arcomon. - De ha szeretnéd, akkor kárpótlásként megmutathatod, mit tudsz. Az az egy kikötésem, a kezeiddel most se érinthetsz meg addig, amíg nem szólok. - mit tudok??? Mármint petként mit tudok?
Talán arra gondolt…
Habár még mindig nem látok a sötétség miatt, nem habozok sokáig, miután elszántan biccentek, hamar szavai irányában keresem fejemmel, és dörgölöm hízelegve izmos mellkasához magam.
Majd… Folytatom ténykedésem így, teljesen hozzá simulva, izmos vállait, nyakának finom bőrét csókolgatom, amikor lágyan beletúrva tincseimbe jelzi, nem csinálom rosszul, élvezi, amit teszek.
Légzése egyre nehézkesebbé, szaggatottabbá válik, mialatt mindkettőnk számára idegőrlően lassan kiboncolom felsőtestét ruhái takarásából, tovább csókolgatva izmait, szépen, lassan haladva lefelé rajtuk.
Sóhajtozni is sűrűbben sóhajtozik, mégis határozottan nyúl alám, kezd el pár ujjával belülről kényeztetni, hogy masszírozásával arra ösztönözzön, legyek még vadabb, követelőzőbb, ha többet akarok…
És… Hát megkapja, amit szeretne…
Tovább csókolgatom, simogatom bőrét, néhol néhol picit meg is karmolva, harapva.
Épp talán pólómhoz hasonlóan gondolatai miatt szétszakadó nadrágja közül kiszabadult hatalmas büszkeségére csókolnék rá, és kezdeném a számba véve vadul, szenvedélyesen kényeztetni, amikor olyan aljas módon markol merevedésemre, hogy egyből felsikkantva élvezek kezére. Mégis…
Ujjai pár mozdulata után már ismét keményen pihegek, hallgatom kuncogását, mialatt eldönt, és lábaim feljebb emelve felém mászik.
Tisztában vagyok vele, mit akar tenni, azonban… Ahelyett, remegve, könnyeimmel küszködve várakoznék az elkerülhetetlenre, mint ahogy eddig mindenkinél, most nyüszögve dörgölöm alfelem merevedéséhez, követelőzök, hogy aztán sikoltva feszüljek meg teljes testemben, amikor belém löki magát.
Mozdulatával egy időben fogait is megérzem nyakam bőrében, le is merevedek pár pillanatra, viszont ő vérivásával is csak tovább növeli vágyaim, annyira hihetetlen érzéseket ébresztve testemben, mint amilyeneket eddig még senki, nem maradok sokáig olyan, mint egy fadarab…
Kezeim maguktól mozdulnak, ölelik testét az enyémhez, miközben ő lassú tempót diktálva kezd el bennem mozogni.
Nem érdekel most még az se, hogy megbüntet azért, mert hozzáértem, minél jobban érezni szeretném, egyre többször, és hangosabban nyögök, ahogy az idő múltával gyorsít, az iramon, csókolom nyakát, majd amikor elszakad nyakamtól ajkait is forrón csókolom, ölelem, karmolgatom hátát, mellkasát, mielőtt átadnám magam a fehérségnek…
Neki se kell sok, pár lökés után egy hatalmas sóhajjal követ a semmibe.
Majd… Amikor mellém mászik, átölelve testem hint ajkaimra még egy gyengéd csókot, és hagyja, jobban hozzábújva, lecsukott szemekkel pihegjek, pihenjek.
Teljesen kimerített, szégyen, de neki kéne vinnie, ha azt gondolja, nem itt van a helyem, mellette miután teljesítem a feladatom, hanem egy másik szobában.
Szerencsére nem közöl semmi ilyesmit, legalábbis abban a pár pillanatban, amiben még ébren vagyok, semmi ilyet nem hallok.
***
Egészen mást viszont igen, amikor újra felébredek. Valaki igen szépen hegedül, lágy, szívhez szóló dallamok szállnak a légben.
Mivel nem fekszik mellettem, gyanítom, hogy Nestor játszik, mégis kíváncsian állok fel, és osonok olyan csöndesen, amilyen csöndesen csak bírok a szomszéd szobába nyílható ajtóhoz, ahonnan a zenét hallom. Résnyire nyitva van, úgyhogy át tudok lesni abba a teremszerűségbe, amiben tényleg gazdám ül, és játszik egy antik hegedűn hatalmas beleéléssel.
Szájtátva figyelem, és hallgatom tovább, viszont amikor a darab végén abbahagyja a játékot, hogy felém fordulva kérdezze meg, felébresztett-e, hátraesek.
Mindig jól rejtőzködtem, eszembe nem jutott most se, hogy észrevesz. Pedig… Ha belegondolok abba, hogy ő egy vámpír… Számítanom kellett volna erre is.
Egy elmosódott villanás, és Drucus máris a fiú mögött áll, karmait élesen vágja annak kezébe, idáig hallom az étvágygerjesztő roppanást, ahogyan a bőre szétfeszíttetik. Maga elé rántja, mint valami pajzsot, számíthattam volna rá, hogy ennyire erőszakosan védeni fogja.
Mondjuk számítottam is rá.
Megállok feléjük közeledve, a szőnyeg nagyot sóhajtva viseli el nehézkes testem súlyát. Érdeklődve figyelem a kis jelenetet, ami még többet árul el nekem Drucus és a kölyök kapcsolatáról. Ha ennyire ragaszkodik hozzá, akkor rémesen jó szórakozást nyújthat egy olyan éltes vámpírnak, mint Drucus. Finom, sós illat rebben szét a teremben, a fiú könnyei eleredtek.
Micsoda illat…
- Kárpótlást jogodban áll, adok is. Bocsánatot is kérek itt mindenki előtt azért, mert megbántottalak, de őt felejtsd el. Nem lesz a tiéd, előbb ölöm meg – ellenkezik fellengzősen, azt hiszi, hogy ezzel sarokba szorított. Nos, ha ezt akarta, nem igazán jött össze ez a dolog, elfelejt egy nagyon fontos dolgot:
Mindannyian vámpírok vagyunk, és ha akarom, a halálból is visszahozom ezt a szerencsétlen csokoládécsomagot. Mi sem könnyebb.
Többen méltatlankodva felállnak, morgásokat hallok, hogy nem ezért jöttek ide, hogy két kangörcsös vámpír harcát lássák. Ó, én nem vagyok görcsben, de Drucus mindjárt eléri a tényleges halotti merevséget, ha tovább ellenkezik. Pár olyan vérmérsékletű, örök bajkeverő, mint Viktor, teljesen nyugodtan a helyükön maradnak, és eszmecserét folytatnak arról, melyikünk nyer.
Felesleges erről vitát nyitni, már beszélni is.
Kibelezem.
- Drucus… - szólítja meg hirtelen Viktor a balfácánt, aki nemsokára kitömve élvezheti házam áldásos fedelét a megskalpolt feje felett. A pincében. – Tudnál ilyet, vagy különben szerezni magadnak ez helyett, de életet, amit elveszítesz ha Nestorral húzol ujjat, már nem. Fontold meg. Te is jól tudod, hogy mennyivel erősebb nálad.
Nincs hatással rá, szerintem elengedte a füle mellett az egészet. Se baj, annál könnyebb lesz.
- Nem érdekel. Ő az enyém, és most távozunk vagy így, vagy úgy. Eldöntheted mit akarsz…
Te fogsz eltávozni innen. Figyelme ingatag lesz, ahogy hozzám intézi szavait, és Viktornak se kell több, elhalássza tőle a finom kis édességet, ezek után pedig számomra szabad a pálya. Ordítás, káromkodik és üvölt, próbálja magát odaverekedni a kisfiúhoz, de már régen bukott ötlet. Egy hördüléssel a tudtára adom, hogy ne most játssza el a primadonnát, és csak nekem szentelje minden másodpercét, mert megbánja.
Viktor elvezeti az illatos puhaságot, de Drucus nem adja fel, hívja a kölyköt, üvölt, teli torokból mennydörög, pajzsának akarja a finom testet, de válaszul a tűzbe nyomom a fejét, és szinte belegyömöszölöm a kandallóba. A lába kilóg, hát letépem neki, és a füle mellé teszem.
- Benzint – csettintek unottan, mire a semmiből folyni kezd rá a maró illatú folyadék.
***
Viktor letette az egyik szobába, majd mikor utána mentem, éppen az ajtón jött ki.
- Kedélyes az ábrázatod barátom – vigyorog teljes hévvel, sunyin pislog a felemás szemével, én pedig felemelve szemöldököm lépek át a küszöbön, Ő pedig félreállva elsunnyog a folyosón, vérpiros mellénye szinte rikít. Szereti a modern öltözködést, és sokszor Piroskának csúfolják, ruházata színei miatt.
A szoba ajtaja bezárul mögöttem, és megérzem finom illatát végigsuhanni a párnák között, a selyemhuzaton kiterülve fekszik, látom, hogy Viktor nem végzett félmunkát, egyáltalán nem szokása. Odaülök mellé, és szórakozottan birizgálom meg a haját, ezáltal felröppen édes aromája, amiből élvezettel szippantok mélyet.
Gyönyörű halandó…
Szépen lehámozom róla felesleges ruhadarabjait, könnyed anyagból készült alsóját rajta hagyom. Ujjaim végigszaladnak ápolt és illatos bőrén, puha érintése mennyei, akárcsak az egész szobát körbelengő balzsamosság, ami minden porcikájából árad szüntelenül… Legszívesebben most azonnal megkóstolnám, de ráérünk, miénk a világ minden ideje…
Homlokára simítom ujjaimat, s lassan feloldom a Viktor által formált bűbájt. Hirtelen pattannak ki szemei, csokoládébarna szemeinek villanása előtt elveszem kezem róla, s tüstént fel is ül. Nesztelenül felállok, de ott maradok mellette.
- Felébredtél? – suttogom, a sötétség rejtekében hangtalanul siklik végig kezem, ahogy megérintem, s karját végigsimítom, a benne dúló érzéseket lassan enyhítem. Vissza is fekszik az ágyra, gesztenyebarna tincsei szétterülnek a párnán, a sötétben nem lát.
- A… gazdám?
- Megpihent – felelem, ujjaim felszaladnak bársonyos ajkaira, körberajzolva azokat, érzem, hogy megremeg. Félelme aprón megcsap, de erőmmel nem hagyom, hogy elharapóddzon testében a rettegés. Mutatóujjam a szemei közé lebbentem, s lassan suttogva ejtek ki minden egyes szót:
- Nem kell félned tőlem.
Látom, ahogy ellazul, megszűnik benne minden iszonyat és feszültség, a vak sötétben keze tétován megindul, és megszorítja csuklómat. Megsimogatom kézfejét, de kétkedéseinek foszlányait idáig hallom.
- Ön lesz az új… gazdám? – súgja a sötétbe, felvillanó szemeim megvillannak testén. Mindenhol milyen barna… csokoládéval kenegetném be, és utána kínzón tisztítanám meg minden porcikáját.
De egyelőre magamhoz kell édesgetnem, mágia nélkül. A félelmet pedig amíg itt van, nem hagyom rá nehezedni.
- Ne szólíts gazdádnak… az uram elégséges – csókolom meg homlokát, megpecsételve a bűbájt, ami elméjét feszültségmentessé teszi, de ettől függetlenül szabadon gondolkozhat.
- Igen… uram – biccent aprón, én pedig lejjebb siklok, kívánatos ajkai előtt megállva gyönyörködöm arcának tündöklő szépségében. Ritka kincs, mely mostantól az én tulajdonomat képezi, ameddig akarom és ahogy akarom. Szívverése felgyorsul, érzem arcomon meleg pihegését, ujjai még mindig csuklómra fonódnak.
- Szeretnél valamit mondani? – duruzsolom fülébe, fogaimmal aprón megkarcolom fülcimpáját, mire végigfut rajta a borzongás, ahogy rajtam is. Bár rajta erősebben, hiszen…
Csak egy halandó.
Nyitja a száját, érzem, ahogy édes lehelete kiszakad ajkai mögül, mélyet szippantva illatából orrommal végigsimítok nyakának érzékeny bőrén, mire felsóhajt.
- Ó, pedig még csak hozzád sem értem – feddem meg játékosan, karmaim lustán jobb mellbimbója felé siklik, és körberajzolom azt, mire aprón ívbe feszül teste, felerősödik vágyának illata.
- Mi… mi ez…? – hangjának bársonyossága hallójárataimba marja magát, mint valami méreg. Lehunyom szemeimet, élvezve testének minden hangját, minden rezzenésének apró neszezését, bőrének húzódását…
- Micsoda, kedvesem? – karcolom meg mellkasát, mire hangosabban nyög.
- Ez az érzés… olyan furcsa…
- Beszélj… - susogom fülébe, kezem vándorútra téved testén, ügyelek arra, hogy ne simítsam tenyerem teljesen remegő testére. Ujjaimmal akarom kényeztetni, bebarangolni, érezni akarom később illatát.
- Soha nemh… éreztem még ehhez foghatót… - nyögi, pihegése felerősödik, élveteg mosollyal kényeztetem puha bőrét. Kis nadrágjához érve látom, hogy elértem a várt hatást, így azt kikerülve combjainak belső felén karmolok végig.
Apró, sikolyszerű hangot hallat, csuklómat szorító kezét vállamra helyezi, én pedig a merész érintést egy újabb cirógatás hullámmal jutalmazom.
- Ne feledd, csak akkor érinthetsz meg, ha én kérem – búgom sejtelmesen, zihálássá vált levegővételei között. Hajtincseinek tövénél apró izzadtságcseppek gyöngyöznek, halkan fújtatva küzdöm le az érzést, hogy fölé magasodjak.
Először tudja meg, milyen egy vámpírral lenni. Mikor egy puszta érintés orgazmust okozhat a másiknak, mikor egy lágy sóhaj vagy suttogás egekbe repíti hiszékeny kis lelküket… Érezze.
Kilépve a fürdőből annak az embernek az élettelen, véresre szabdalt holttestével nézek szemközt, akinek egészen idáig engedelmességgel tartoztam.
Viszont mielőtt összeesnék, vagy felsikítanék az elém táruló látványtól, hideg ujjak, feltételezhetően gyilkosáé fogják le kezeim, és tapadnak ajkaimra, hogy így egy helyben tartva, és elhallgattatva tulajdonosuk a fülembe szuszoghassa, mély hangján, ha sikítok ugyanúgy végzem, mint gazdám.
Biccentéssel jelzem, hogy megértettem, és próbálom fékezni remegésem is, miközben ő folytatja a beszélést, vagyis győzelemittas hangon kijelenti azt is tudnom kell, innentől kezdve az ő tulajdona vagyok.
Újfent bólintok, néhány könnycseppem kezére potyogtatva akkor, amikor beleharap a nyakamba, és inni kezd véremből.
Igen… Számítottam arra, hogy önkényesen kinevezi magát gazdámnak, de erre amit tett... Egyáltalán nem. Bármennyire is próbálkozom még mindig, félelmem továbbra se tudom visszafogni.
Mégis… Erre miért van szüksége??? Valamilyen szektának a tagja???
- Rendben. – szólal meg újból, amikor végre kiszedi belőlem fogait. – Most, hogy mindent tisztáztuk, elengedlek. És ha tartod magad ahhoz, amikben megegyeztünk, nem esik bajod. Legalábbis egyenlőre. – brr… Kuncogásától az összes szőrszálam felborzolódott. Azt az érzetet kelti, csinálhatok bármit, akkor is tőle függ, esik-e bajom vagy sem, de mindegy. Ha visszaszólnék, joggal verhetne agyon.
Inkább, amikor kijelentésének megfelelően ujjai leválnak testemről, és támadóm hátrébb lép, lehajtott fejjel a földre roskadok, és engedelmes pethez méltón szólítom meg:
- Kérlek gazdám... Áruld el a neved. Tudni szeretném, kinek tartozom engedelmességgel, és azt – itt nyelnem kell egyet, mert ekkora gyomorforgató sokkra nem képeztek ki... – tehetek-e érted most valamit.
Ezzel a kéréssel talán kevésbé voltam tolakodó...
- Hívj Drucusnak. – sétál vissza hozzám a ruhásszekrénytől, és köti rám pórázom. Majd... Utasít arra, kezdetnek álljak fel, és nézzek rá.
Szemeim teljesen elkerekednek, amikor teljesítve kérését felé fordulok.
Ha nem uralnám érzelmeim biztos elpirultam volna, mert sose láttam még ilyen szép férfit eddigi életem során.
Erős, és izmos, hosszú, fekete tincsei lágyan omlanak vállára, egy pár félig meddig eltakarva talán egy különleges kontaktlencse miatt vörös szemeit. És a ruhái... A színük... A mintázatuk... Mind nagyon illenek arcához, valamint szinte hófehér bőréhez, még akkor is, ha egy kicsit giccsesek.
Egyedül az áldozatától származó véres foltok testén, valamint saját vérem az ajkain, amik taszítanak tőle amellett a tudat mellett, hogy ő egy minden bizonnyal pszichopata gyilkos...
- Vedd fel ezt gyorsan, és menjünk. Sok dolgom van ahhoz, hogy itt ácsorogjak veled napestig. – szólal meg hirtelen, és egy kicsit talán dühösen.
Ekkor veszem észre egyik pólóm, és nadrágom karján, amit felém nyújt, ezért olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudom, átveszem tőle őket, és igyekszem hibám, vagyis bámészkodásom jóvátenni azzal, hogy a lehető leghamarabb felveszem őket, és követem a házból, autójáig.
Ahova miután beül, mondván, hogy koszos vagyok, egy olyan cselédjének adja át irányításom, aki fintorogva meztelenségemen, valamint a gazdájától rám ragadt vér miatt némán vezet el, és tuszkol be a csomagtartóba, valamint kötözi össze kezeim, lábaim.
Csöndben tartom oda végtagjaim, majd amikor lecsukja, és elindulunk is nyugodtan feküdve tűröm az utazást, de azért megkönnyebbülök, amikor végre eloldoznak, és kihalásznak fekhelyemről.
Bár elgémberedett tagjaim nyújtóztatni, vagy megnézni egy kicsit a helyet, ahol élni fogok nem tudom. Úgy, mintha valami trófea lennék cibál a fintorgó cseléd gazdám elé, aki talán az út alatt, de megtörölte végre véres száját, és karjait, tiszta kézzel vesz át, és vezet be kisebb méretű palotájába, hogy eldicsekedhessen azzal személyzete minden egyes tagjának, hol látott meg, és szerzett meg, amikor nem akart neki volt gazdám eladni. Majd amikor végzett kiselőadásával, és körbemutogatásommal, arra utasítja embereit, fürdessenek meg, öltöztessenek fel, és sminkeljenek is ki a vendégséghez megfelelően.
Értem... Tehát valami összejövetel miatt siettet mindenkit magán kívül... Zokszó nélkül követem a pórázom átvevőt, és hagyom, hogy kezelésbe vegyenek. Elvégre minél hamarabb végeznek csinosítgatásommal, annál több lesz a szabadidőm addig, amíg a gazda hívat.
Itt se lesz másabb, mint az eddigi helyeken, ahol voltam. Legalábbis nagyon remélem, azt a harapást, valamint gazdám vörös szemeit nem kell intő jelnek vennem.
***
- Itt vagyunk. – száll ki a kocsiból nadrágjának zipzárja felhúzása után Drucus, és húz magához, állam feje felé fordítva, amikor lenyelve élvezetét követem. – Tehát innentől kezdve, ahogy azt a kocsiban is megbeszéltük, tilos elmozdulnod mellőlem, amíg vissza nem érünk. – hangja szigorú, szemeiben is határozottság csillog az elégedettség mellett.
- Igen gazdám. – sóhajtom halkan, alázatosan. – Melletted maradok mindvégig. – ez kötelességem, közölnie se kellett volna.
Elkuncogja magát, mielőtt megdicsérve engedelmességem simítana végig arcomon, és csatlakozna egy pár másik, hozzá hasonlóan roppant csinos, valamint minden bizonnyal hasonló társadalmi rétegből származó úrhoz.
Én persze mint jó pet, árnyékként követem még pórázom nélkül is. Pedig… egyik-másik rajtam szó szerint éhes tekintettel végignéző barátja, vagy gazdámnak az ezekre válaszként adott morgása miatt megingok, egy-egy röpke pillanatra, erős késztetésem támad az elfutásra.
A rémület ahhoz képest, amit egyre határozottabban érzek ettől az egész helyzettől pitiáner kis érzelem.
Gazdám, és a társai félelmetesebbek, mint az, hogy a díszes bejárat magától tárult ki, miközben vendéglátónk, köszöntötte őket.
Hmm… Igen a vendéglátó… Az összes egybegyűlttől különbözik, és egy pár pillanatra, amíg tulajdonosom fel nem mordult, feledtette rossz érzéseim is.
Határozottan gyönyörű, és érdekesnek tűnő férfi.
Amint lehetőségem van rá, vagyis amikor az összes bejövő helyet foglal, és én is elhelyezkedek a földön, gazdám széke mellett jobban meg is nézem magamnak.
Ha Drucushoz kéne hasonlítanom, akkor az egyikük lenne a tűz, másikuk pedig a víz.
Neki rövid, szalmaszőke haja, és jégkéken csillogó szemei vannak, valamint olybá tűnik, nem is olyan izmos, mint birtokosom, mégis… Az ő eleganciája, valamint ereje nem a ruháiból, tartásából sugárzik, mint a körülötte ülőknek, vagy akár gazdámnak, hanem egész lényéből, még akkor is, amikor ül. És… Van egy olyan gyanúm, ha arra kerülne a sor, hogy itt verekedés törne ki, gazdámmal ellentétben ő mindenkit könnyedén elintézne.
Nincs jogom nagyon rájuk figyelni, amikor lopva kigyönyörködtem magam vendéglátónkban, némán és lehajtott fejjel ülök tovább, minden hangjuk kizárva fejemből. Ha biztosan tudnám, hogy most gazdámnak nem kellek egy darabig, el is aludnék, annyira kimerülten érzem magam.
Legalábbis addig, amíg gazdám vészjóslóan, eddigi beszédstílusánál kicsit hangosabban nem közli, nem a társa.
Ugye nem rám gondoltak???
- Akkor? – csendül fel a házigazda tiszteletparancsoló hangja, amire gazdám mintha védeni akarna teszi kezét fejemre.
Ezek szerint sajnos hiába reménykedtem, rólam volt szó.
- Ma kaptam. – próbálok olyan kicsire összezsugorodni, a rám szegeződő tekintetek elől, amennyire csak tudok, ennyire rémálomszerűnek rég éreztem az életem. Miért kell rám figyelniük???
Most emiatt Drucus biztosra veszem, hogy távozni akar, hogy azt a felgyülemlett feszültségét, amit tisztán érzek belőle áramlani az eddigi éveim tapasztalata alapján, majd ha visszaértünk hozzá, vagy már talán a kocsiban levezethesse rajtam.
- Házi vérbank? –házi micsoda??? Még nem hallottam ilyenről. Vérszegények tartanak ilyenelet?
- Nem. Pet.
-Fejtsd ki bővebben, a többiek is hadd hallják. Szerintem többen is érdekeltek lennének benne – az ujjak erősebben marnak fejbőrömbe, rajtam levezetve gazdájuk feszültségét, aki erre a kérésre már nem válaszol semmit.
- Ha esetleg nincs kedved hozzá Drucus, akkor kérlek, legalább mutasd be – vigyorog gazdámra egy másik úr is, amire gazdámnak már nincs más választása, minthogy elengedjen, és utasítson arra, mutassam meg magam társainak, vagyis álljak úgy, mindegyik itt lévő jól láthasson.
Kiszáradt torkom miatt biccentéssel jelzem megintcsak neki azt, hogy értettem a parancsát, mielőtt kiállnék a pódiumra, ahol mindenki, főként a házigazda végignézhet tetőtől talpig. Minél gyorsabban túlleszek ezen, annál jobb, annál előbb süppedhetek vissza a semmibe. És talán Drucus még ezt a közjátékot is elfelejti leverni rajtam, ha végre visszaérünk hozzá.
Bár ilyen egyszerű lenne minden. Miért kellett ingemnek elszakadnia??? Sápadtan, félve nézem, legalábbis addig, amíg gazdám ordítva nem gyanúsítja meg a házigazdát, Nestort…
Félve, de mégis érdeklődve nézek bele a velem szemben álló vágytól csillogó szemeibe.
Tetszik a neve. De nem értem, mégis hogy lehetne ő a bűnös. Idelépett egy fél pillanat alatt, majd vissza, és széttépte, hogy megnézhesse mellkasom??? Lehetetlen.
Gondolj bele fiú… - he??? Miért hallom a fejemből a hangját??? Mi ez az egész??? Kezdek komolyan pánikolni… - Velem jobban járnál, mint bárki mással itt a teremben… Nálam nem kellene kifestened magad, amit még japán gazdád kent rád, és most egy vértől mocskos kezű szörnyeteg karmai között vergődsz, talán fél napja, aki sokkal kegyetlenebb, mint azt te valaha megálmodtad volna.
Sírnál az előző pofonok után, melyek halandókhoz mérten gyenge volt, itt viszont mást kaptál. Új világba kerültél. Fontold meg a lehetőségeidet, fiam. Tudod, kik vagyunk mi? Mik vagyunk mi? És hogy én miben vagyok jobb?
A választ már akkor megtudtad, mikor a hangom először meghallottad. – nem értek semmit, még a kérdéseket se. Milyen választ kéne tudnom??? Mi folyik itt??? Valaki mondja el, könyörgöm.
Amíg gazdám azt nem ordította Nestorra, szálljon ki a fejemből azt hittem, megbolondultam, azért hallok hangokat, és kúraként neki akartam futni a falnak.
De most, hogy kiderült nem velem van a baj, se jobb, a jeges rémület ismét körbeölelt, és hála neki, közelebb állok a semmibe dőléshez, mint akár az előbb, vagy mint délelőtt, vagy mint bármikor eddigi életem során. Ezek a nemesek körülöttem nem emberek, hanem vámpírok. És… Akkor Drucus se megjelölésként harapott a nyakamba, hanem a véremet itta…
És… Talán akkor a házigazda is nyomorúságos helyzetem próbálta felfogatni velem, amikor választásra kért.
Igen… Stimmelnének a szavai.
Bár akkor se értem, ezt miért nem gazdámmal beszéli meg, adjon neki oda. Én még akkor se választhatnék, ha őt jobbnak tartom.
- Megkóstoltad már? – Drucus eddig is feszült volt, de ettől a kérdéstől robbanás közeli állapotba kerül, tajtékozva áll fel, és ordít Nestorra ellenségesen:
- Ebből elég! – pedig ezzel, és sziszegésével nem ér el semmit.
- Ejnye, a saját házamban képes lennél rám kezet emelni? Fenyegetsz, Drucus? – tévedtem… Mégiscsak elért valamit. Most már Nestor is feszültebb. Méghozzá joggal ettől a nyílt, ellene irányuló támadás miatt.
- Nem. Laurence, meg ne próbáld – áll elém, és takar el mindenki elől, visszább véve indulatából. Én pedig már megint nem győzöm kapkodni a fejem. Mit ne próbáljon meg? Engem akart bántani helyette, hogy ő bocsánatot kérjen tőle, és ezzel megalázza??? Ezért véd Drucus?
- Megsértettél. A saját házamban. Jogom van kárpótlást kérni a sérelemért. – hogy micsoda??? Miféle kárpótlást? Engem akar?
Torkomban dobogó szívvel reszketek gazdám mögött.
Ez jó húzás volt, csak nem épp egy olyan kapzsi dög ellen, mint amilyennek Drucust megismertem azalatt a fél nap alatt, amíg nála voltam…
Na mit mondtam. Remélem, számított Nestor egy ennyire aljas visszavágásra is, amiben fennáll annak a lehetősége, hogy egyiküké se leszek.
Gazdám ugyanis mint valami megveszekedett fordult felém egy pillanat alatt, hogy körmét kezem húsába mélyesztve húzhasson maga elé egyfajta pajzsként. A másik kezének körmeivel nyakam simogatja.
Nestor megáll köztünk, és fotele között félúton. Viszont arcáról most nem tudok leolvasni semmilyen érzelmet. Bár… Lehet ez amiatt is van, hogy sok év után először, mások előtt eleredtek el a könnyeim.
- Kárpótlást jogodban áll, adok is. Bocsánatot is kérek itt mindenki előtt azért, mert megbántottalak, de őt felejtsd el. Nem lesz a tiéd, előbb ölöm meg. – gondoltam, hogy ehhez hasonlót talált ki…
Viszont azt nem, hogy erre a kijelentésére az itt lévő nemesek zúgolódni kezdenek.
Egy részük feláll, és a seggét behúzva idegesen távozik, másik részük meg mintha moziban lenne társalog arról egy kicsit se halkan arról, vajon melyik vámpírúr nyer, és hogy én életben maradok-e. Ha jól hallom, fogadásokat is kötnek.
Hát köszönöm a kedvességet. Ha lenne erőm, meg jogom hozzá, biztos megfelelőképp meg is hálálnám.
- Drucus… - válik ki a tömegből lazán nyújtózva egyet az a felemás szemű szörnyeteg, aki miatt színpadra kényszerültem. Azért látom, mert gazdám, amikor megszólította, úgy fordult, hogy őt, és Nestort is egyszerre szemmel tudja tartani. - Tudnál ilyet, vagy különbet szerezni magadnak másikat ez helyett, de életet, amit elvesztesz, ha Nestorral húzol ujjat már nem. Fontold meg. Te is jól tudod, mennyivel erősebb nálad. - ésszerű érv, de úgy érzem, gazdám eleve felkészült amikor magához vont arra is, hogy megölik.
- Nem érdekel. Ő az enyém, és most távozunk vagy így vagy úgy. Eldöntheted mit akarsz…
Azzal, hogy elbízta magát saját szavaitól, és a házigazda felé fordult teljesen amíg ezt negédes mosollyal közölte vele, esélyt adott a felemás szeműnek, vagyis Viktornak, a támadásra, ha jól hallom az illető kezéből a nevet, amit gazdám az ő, és Nestor harca közben átkozni kezdett, amíg ellenfele meg nem kérte arra, most csak rá figyeljen.
Elszedett tőle… Nem értem, hogy hogy, vagy mikor, de sikerült neki, ráadásul úgy, hogy semmi baja nem esett a nyakamnak.
És… Nestor emiatt már küzd is gazdámmal… Hallom, ahogy tépik egymást, még akkor is, ha látni nem látok semmit tartóm erős mellkasától.
- Engedj el! – kiáltom rémülten, és próbálkozok a szabadulással, amikor Drucus hörögve adja ki nekem azt a parancsot, hogy azonnal menjek hozzá vissza. – Utasított, muszáj odamennem. Kérlek… - egyre hisztériásabban csapkodom, könyörgök elrablómnak, hiszen gazdám is egyre kétségbeesettebben hív, engem, a pajzsát, szarul állhat a szénája, nem tarthatnának vissza.
- Oda kell mennem ha ő úgy akarja, értsd meg, így neveltek – nézek kétségbeesetten Viktor szemeibe, hátha meghatom könnyes tekintetemmel. Nincs jobb ötletem, sokkal, de sokkal erősebb nálam. - mindenképpen muszááá… - hatalmasat ásítok mondandóm közepette és valahogy a küzdelem hangjait se hallom már tisztán, kezd összefolyni, eltompulni előttem minden.
A kiabálás se megy, csak annyit tudok tenni, hogy továbbra is megbabonázva nézem a két pontot, Viktor szemeit, amiket még tisztán látok, és hallgatom hangját, ami mintha úgy mint az előbb házigazdánké a fejemből szólna, és azt suttogná, hogy semmi baj nem lesz, most inkább aludjak az ordítozás helyett.
Nem tudom miért, de nagyon tetszenek a szavai. Hosszú volt ez a nap, én meg már az előbb is álmos voltam. Engedelmesen biccentek neki, és hunyom be szemeim, ezzel teljesen átengedve magam a sötétségnek.
***
Még jobban belefészkelem magam a puha ágyba egy kis lustálkodás sosem árt, ha engedik alapon, a takaróm is följebb húzva magamra.
Legalábbis addig, amíg el nem kezdek gondolkozni azon, mikor is értünk haza, és engedett el Drucus aludni.
Hiszen a legutóbbi emlékem az az, hogy Viktor szemeit nézem, miközben ő harcol Nestorral…
Ohh Istenem…
Villámokat megszégyenítő gyorsasággal nyitom ki szemeim, és ülök fel, de ugyanolyan sötét van itt kint is, mint szemhéjaim mögött, nem látok semmit.
És gazdám… Talán ő már nem is él miattam.
- Felébredtél? – hallom meg mintegy válaszként Nestor hangját magam mellől.
Egy kicsit összerezzenek annyira váratlanul ért, de hamar megnyugszom, és visszadőlök a párnára, amikor végigsimít karomon. Gyengéd, és óvatos. És… Érintésétől valamiért Drucus körmének nyomainak sajgása is elmúlik…
- És még itt írja alá... ide is egy aláírás... most ide... ééés köszönöm uram – motyogja a titkárnő, bár velem szemben mindig olyan kis talpraesett, másokkal viszont roppantul óvatos. Arca mindig mosolygós, sokáig csak miatta jártam munkába, bár a vére elég silány.
- Kész van minden? - pillantok rá áthatóan, arcom komoran figyeli az övét. Különös nőszemély, ezért nem öltem meg a legelején, mikor pimaszkodni mert.
- Igen uram – biccent, és a papírheggyel egyensúlyozva kifelé imbolyog. Tanácsoltam neki, hogy ne hordjon magas sarkút, erre megkért, hogy én pedig hordjak szemüveget.
Nevetséges, de valamilyen szinten imponál, hogy nem hódolt be első alkalommal, és most is küzd saját magával. Könnyed teremtés, míg mások elsápadnak, ő csak mosolyog.
- Köszönöm, elmehet – intek az ajtó felé, és felkelek a bőr székemből, kifelé véve az irányt. Sok ügyfelem alatt ropog a hajópadló, de alattam soha, mikor ezt egyszer véleményezte, közöltem vele, hogy fogyókúrázzon.
- És Ön is – kacsint rám, majd összekapja az összes papírt, de én meglököm, így az egész felborul. Mérgesen csapkod a földön vörös körmeivel, mint egy partra vetett hal, én pedig kaján és cinkos félmosollyal elindulok hazafelé. Nem engedhet meg magának minden szemtelenséget, régebbi korokban ezért minimum kivágták volna a nyelvét.
***
Otthon szolgáim már várnak, de elhessegetve őket leülök inkább a kanapémra könyvtárban, és leveszek egy orosz regényt. Sajnos tíz percen belül el is olvasom, ilyenkor szoktam bosszankodni azon, hogy a halandóknak mennyi értékes perc adatik meg, melyeket kedvükre kihasználhatnak, nekem pedig egy könyv sem nyújt elég élvezetet. Nekik egy oldal talán percekbe telik, míg nekem nyúlfarknyi másodpercek jutnak... Igazságtalanság, melyet fajom nem érdemelt ki.
Persze a lassúbb varázslények nem olvasnak könyvet, így ez valamilyen szinten azt adja vissza, hogy ez is a vámpírok újabb diszkriminációja, egy újabb fricska az irányukba, hogy a holtunkat is így elrontsák.
Szánalmas alkotónk teszi ezt velünk, de vannak örömök, melyeket nem lehet elvonni tőlünk. Elmosolyodom, és lapozok egyet, majd becsukom a könyvet. Nos, ez is készen van.
A faliórára pillantva rájövök, hogy vendégeim hamarosan megérkeznek, percek kérdése, és kopogtatnak. Tehát akkor éppen ideje lenne megtenni a szükséges előkészületeket, és mikre nem jóak a cselédek… Ha nincs itthon tartalék, akkor ők lesznek a főfogás.
***
- Üdvözöllek benneteket – tárom ki erőmmel az ajtókat, kezeimet pedig hátam mögött összekulcsolva köszöntöm barátaimat. Mindegyik enyhén meghajolva üdvözöl, és a szalon felé veszik a léptéket. Jártak már itt párszor, így a járást betéve tudják. Hacsak nem varázsolom el a házat, de mi vagyok én, lakberendező?
Feltűnik, hogy az egyik méltóságteljes vámpír mellett baktat valami, ami roppantmód nem ide illő, főleg, hogy az orromat is piszkálja. Micsoda fenséges illata van, innen pár méterről is! Kábító és csalogató, akárcsak egy virág. Mélyet szippantok a levegőből, mire az illető vámpír megfordulva figyelmeztetően rám néz.
Felemelem a két kezem, hogy semmi hátsószándékom sincs. Persze hogy nincs. Megmutatni akkor is megfogod, a házigazda jogával bármikor élhetek. És ki a házigazda?
Én.
Megbeszélünk pár fontosabb dolgot, a vámpírok foteljaikban tespedve kortyolgatják szolgálóim vérét. Néhányan cuppognak rá, néhányan undorodva teszik vissza a tálcára, ilyenkor hozatok rendeset, finomat. Nem spórolok, csupán a jobbat szeretem magamnak megtartani. Önzés? Pontosan.
- Kit tisztelhetünk társadban, Drucus? – kérdezem susogón, de ez a vámpíroknak olyan, mintha félhangosan beszélnének velük. Mindenki odakapja fejét az említett vámpírra, akinek fotelje melletti barna valami megmozdul, ezáltal még többet szabadít fel illatából számunkra.
Hmmm.
- Nem a társam – közli fagyosan, miközben körbenéz, de vöröslő szemei rajtam állapodnak meg. A fotelemben ülve keresztbedobom lábaim, és ujjaimat sátor mód összefűzve figyelem rezzenéstelenül arcát.
- Akkor?
Csend támad, és hullafehér keze lesiklik a karfáról, ujjai eltűnnek a selymes, puha hajkoronában. Rám emeli tekintetét, és lassú hangon, mégis egyszerűen magyarázni kezd. Feltűnik, hogy hatalmas tenyere alatt fészkelő fej remegni kezd.
- Ma kaptam.
- Házi vérbank? – emelem fel a szemöldököm. Drucus mindig is a „haladjunk a korral” kifejezéssel élt, hamarabb volt mobilja, mint bárki másnak. Egyedül én és Viktor határolódunk el a technikai eszközöktől. Minek?
Embert vonzok magamnak, fajtársaimmal fejben tudok kommunikálni.
- Nem. Pet.
Pár másodperc alatt átvillan az agyamon egy csomó kép és szöveg, majd fénykép-memóriámnak köszönhetően azonnal rá is jövök a dolog nyitjára. Japánból terjedt el az egész világra a házi szex rabszolgatartás. Görög kultúra, ahol a férfiak feleségük mellett ilyet is tartottak. Római patríciusok versengése a szép fiúkért.
Hogy is nem jutott eszembe ez hamarabb?
- Fejtsd ki bővebben, a többiek is hadd hallják. Szerintem többen is érdekeltek lennének benne – intek lustán, Viktor pedig rám villantja a tekintetét, majd kajánul elmosolyodik.
- Ha esetleg nincs kedved hozzá Drucus, akkor kérlek, legalább mutasd be – vigyorodik el negédesen, felemás szemei úgy csillognak, ami csakis kizárólag Viktor védjegye. Már csak a szemei miatt is.
Egy ilyen kaliberű kérés… Szép.
Drucus rám pillant, én pedig bólintok, hogy igen, tegye azt, amit Viktor mond. Kellemetlen a házigazda jogot úgy gyakorolni, hogy nem látom konkrét értelmét annak, hogy… Pff. Hagyjuk, felesleges ezen rágódni.
Elengedi a kölyök fejét, és mély, sötét hangján mondja neki, hogy mit kell csinálnia. A kis test újra megremeg, és engem egyre jobban izgatni kezd itt létének ténye. Ahw, olyan illata van, hogy menten arrább hajítom mellőle a fotelt, Drucusostól mindenestől.
Óvatosan felkel, hallom ahogy bőre édes húsán súrlódik, hajának libbenése ezernyi szál suhogása. Kilép a kör alakú szőnyegre, a kandalló elé, mi pedig teljes valójában csodálhatjuk meg.
Fekete selyeminget adtak rá, és barna nadrágot, ami kihozza a természet adta összes szép színét. A meleg bőrt, a csokibarna, ijedten megdermedt szemeket, hajának bársonyos fényét. Innen érzem illatát, s megállapítom, hogy rendkívül ritka vércsoport birtokosa. Pillantásom ingjének kivágására téved, és látom, hogy aprócska, karcsú teste mennyire hibátlan és tiszta. Hosszúkás ujjai reszketnek, de egyébként más nem mutatja halálfélelmét.
Csupán az, hogy idáig érzem rettegésének kesernyés illatát. Hmmm…
Egy pillantásomra elszakad felsőtestén a fekete selyeming.
- Nestor! – rivall rám Drucus, a fiú szemei pedig hatalmasra kerekednek, kishíján elájul rémületében, de én tekintetemmel fogva tartom, mintha csak azzal tartanám zuhanni készülő testét.
Gondolj bele fiú… Velem jobban járnál, mint bárki mással itt a teremben… Nálam nem kellene kifestened magad, amit még japán gazdád kent rád, és most egy vértől mocskos kezű szörnyeteg karmai között vergődsz, talán fél napja, aki sokkal kegyetlenebb, mint azt te valaha megálmodtad volna.
Sírnál az előző pofonok után, melyek halandókhoz mérten gyenge volt, itt viszont mást kaptál. Új világba kerültél. Fontold meg a lehetőségeidet, fiam. Tudod, kik vagyunk mi? Mik vagyunk mi?
És hogy én miben vagyok jobb?
A választ már akkor megtudtad, mikor a hangom először meghallottad.
- Nestor! Szállj ki a fejéből!
Csupán halványan elmosolyodom.
- Megkóstoltad már?
- Ebből elég! – ingerülten feláll, én pedig halk kacajt hallatok, mire rám sziszeg. Ez volt a célom.
- Ejnye, a saját házamban képes lennél rám kezet emelni? Fenyegetsz, Drucus? – hangom gúnnyal teli, de immáron felfedezte a turpisságot, amit egész végig ellene játszottam úgy, hogy fogalma sem volt arról, hogy a sakktábla már áll, s én lépegetek rajta…
- Nem. Laurence, meg ne próbáld – dühödten áll a fiú elé, aki nem tudja, hogy örüljön a vámpír takarásának, vagy irtózzon tőle.
- Megsértettél. A saját házamban. Jogom van kárpótlást kérni a sérelemért.
- Ez megnyugtató – feleli könnyedén, pedig nem tudja, hogy a zsoldososat rémesen komolyan mondom. Egy kisebb csoport érkezett ide, jobb is, ha megnézem őket, mi járatban vannak errefelé.
- Most, ha nem bánja, úgy látom néhány vendég várja a felszolgálót – légies alkatával felemelkedik, aprócska füzetét kecses kezébe veszi, s itt hagy. Mondjuk, tőlem modortalanabb lett volna, ha felállok, intek és passz, majd csak úgy eltűnök.
Leteszem a fizetséget az asztalra, a csészét, amiből a nő ivott, sejtelmes mosoly kíséretében elsüllyesztem a zsebemben. Felállok, és köpenyemet felvéve távozok a szép helyről, aminek látványát alig tudtam kiélvezni.
Akárcsak a rendelést felvevő nőét.
***
Csendesen lépek ki a teázóból, mire egy selymes bunda érinti meg a csizmámat. Lepillantva meglátom Sardont, aki csupán megrázza a fejét, felugrik a vállamra, és úgy megyünk tovább. A sötétben még inkább hozzám szólhat, ezért ki is használja.
- Tojsz a fejemre újabban, Lauren?
- Miért tenném? - kérdem közömbösen.
- Amíg te bájosan fűzögeted a felszolgálót, addig én kint reszketek – blöfföl. Nagy kék szemei szemrehányóan villannak, de a hamiskás vigyort leplezni nem tudja.
- Rosszul láttad – mondom könnyeden.
- Hmm... Édes a kicsike, csak csöppet nem emberi az aurája – nyújtózik, és vállam bőrébe mélyeszti elégedetten a karmait. Nem válaszolok beszédére, mire gúnyosan megszólít újra:
- Tudom, hogy te is észrevetted. Ne vedd úgy magadra – az incselkedése néha inkább fárasztó, mint sértő. De kiállhatatlan és szeszélyes természetét már megszoktam.
- És most, hova megyünk? - morog, mert nem kapott választ az előbbi burkolt bocsánatkérésére.
- Nos – lehunyom a szemem, és elmosolyodom, mikor kitárom a kocsma ajtaját. - Munkára.
- Sejtettem – sóhajt, és belépünk a szaké szagú helyiségbe, ahol ilyenkor már több a részeg és az útonálló, mint fényes nappal. Információ kell erről a településről, és a csaposhoz lépve már előre elkönyvelem a sikert.
***
Másnap kissé elnyűtten ébredek fel az egyik fa alatt. Sardon, akaratán kívül is az ölembe kuporodott, így óvatosan arrább rakom, mert legutóbb nem csak bennem tett kárt, hanem magában is. Nyújtózok egyet, ellenőrzöm, hogy mindenem meg van e, de eléggé éberen alszom, ezért kis híján lehetetlen, hogy ellopjanak tőlem valamit.
A Nap éppen lenyugvóban van, én pedig ráeszmélek, hogy rengeteget aludhattam, rajtam kívülálló okok miatt.
Furcsa, sosem alszok át egy egész napot, még ha egész este talpon is vagyok. Értetlenkedve kelek fel a helyemről, leporolom magam, motoszkálásomra Sardon is felkel, jóízű nyújtózik, karmait elégedetten végighúzza a fa kérgén.
Felkanyarítom a köpenyem, és eldöntöm, hogy visszamegyek a szépséges kiszolgálóhoz. Valahogy vele álmodtam, csak már nem tudom, mit. Az biztos, hogy valami harmonikus és pihentető volt.
- Hová mész? - kérdezi egy nagyobb homorítás és domborítás között.
- Teázni.
Gonosz kuncogását még hallom a fa koronájából.
***
Persze, mikor odaérek, és megfognám a kilincset rájövök, hogy a nő aurája már nem mozog odabent. Finom, lágy parfümjének illata szinte húzza testem az orromnál fogva, így hát felpattanok a tetőre, és úgy követem légies és könnyed illatát. Szeretek tetőkön közlekedni, valahogy olyan nem is tudom... Úgy érzem magam, mintha mindenki felett állnék, és bármikor, bárhol időben megérkezhetek, kikerülve a tömeget.
Meg, ha én becsörtetnék egy népes emberseregbe, az nyomós indok lenne már a külsőm miatt is elfogatásra. Mert ha egy ilyen alak rohan a nép között, az biztos lopott vagy bűnös. Édes előítéletek.
Kisvártatva meg is pillantom sötétben is ragyogó alakját, ahogy kabátját szorosabbra fogja magát, s egyik karjával átöleli testét, hogy ne fázzon. Sejtelmesen elmosolyodom, és átugrom a következő házra, hogy kövessem. Van valami különleges az egész lényében, s ez borzasztóan ingerli a vészcsengőket a fejemben.
Hamarosan egy másik alak kerül elő egy sikátorból, én pedig foltozott köpenyéről azonnal fel is ismerem. A kocsmában volt tegnap éjjel, valami madárról hadovált részegen. Ez a női zsoldos nem nagy szám. Ezekre a gondolatokra elmosolyodni kényszerülök.
Nem megmondtam neki?
Puha teste befordul egy sarkon, majd apró lábai szinte futásnak erednek. Űzné az a másik? Szerencsétlen dolog, és mégis szerencsés, hogy erre jártam, s nyomába szegődtem. Egy míves tőrt húz elő köpenye alól az ismeretlen zsoldos, mintha varázserőt birtokolna maga a fegyver.
Ugrom a következő háztetőre, de már én is futok, csak nesztelenül.
A zsoldos mégsem lehet kispályás, bizonyára a Keresők fajtája közé tartozik, ugyanis sebessége és stratégiája pont erre utal, mikor a felszolgáló elé toppan, valahonnan az egyik utcából. Még engem is képes volt megtéveszteni. A másik, törékenynek látszó nő hatalmasat sikolt, mire a zsoldos fehér fogai megvillannak a csuklyája alatt, és elővesz egy másik fegyvert, amit szintén nem értek.
Bőven elég volt ennyi, hogy előkapjak egy dobókést, és beleállítsam hátulról a szívébe. Ernyedten esik össze, koszos teste a felszolgáló mellett döndül el, aki ijedten mered immár hulla üldözőjére.
- Én szóltam, hogy ilyen szép nőknek nem kéne sötétedés után kint sétálgatniuk – mondom nemes egyszerűséggel, és leugrom a tetőről. Fejemről én is lehúzom a kámzsát, mire látom, hogy rendezi arcvonásait.
- Igen, szólt – feleli helyeslően, még ha nincs is ínyére, hogy igazat kell adnia nekem.
- Hallgass az okosabbakra – mosolyodom el kissé. Ő csak köhint egyet, ruháját megigazítja csábos testén. Micsoda nő... vagy mi.
- Köszönöm a segítségét – ahogy meghajol előttem, úgy érzem, hogy különleges megtiszteltetésben van részem, de mégis...
Vállat vonok, számomra ez természetes, hogy segítek. De legalább ő nem rémülten remegve ordít le, hogy mit képzelek magamról. Szóval ez számára egy bónuszpont a szememben.
- Mivel tudnám kifejezni hálámat? - csupán nézek rá. Ennyire kétértelmű kérdést se kaptam még. Legszívesebben olyan szélesen elvigyorodnék, hogy az már rémisztő.
- Esetleg nem jönne be hozzám egy kis teára? - felvonom a szemöldököm, az a szarkasztikus macska jut eszembe. Teára? Hát persze. - Szakéra?
Elégedetten bólintok, nem iszom én olyan gyakran teát, és most kifejezetten több kedvem van szakézni, mint teát szürcsölni. Már az is ledöbbentett, hogy beinvitál a házába, most meg alkohollal kínál?
Adott egy akkora esélyt, amit egy virtuális pirosponttal díjazok. Egy null ide, ha sikerül, kipuhatolhatom, hogy milyen lény. Először a hulla felé fordulok, és a míves tőrt elrejtem a hátamra erősített késtartóba, a köpeny alá. Sardont ki fogom kérdezni, hogy mi ez, szinte érzem, hogy vibrál az ujjaim között a furcsa eszköz.
Ajtaját kitárja előttem, és mikor beengedne, udvariasan megdöntöm kissé a testem, és intek, hogy fáradjon csak be előttem. Karcsú alakján tartva a szemem azon merengek, hogy mi van akkor, ha féllény?
***
Pár perc múlva már kis asztala körül üldögélünk, s ahogy annak lennie kell, velem szemben ül, nem mellettem. Bizalmával nem ajándékozott még meg annyira, hogy közvetlenül mellém telepedjen le, így tettére csupán halvány mosolyt engedek meg magamnak.
Nekem köszönhetően szinte vághatóan kínos csendben ülünk, nem gyakran kezdeményezem én a beszélgetést. Főleg hogy alig van ember, aki leáll velem társalogni.
- Hogy keveredett ide ilyen késő éjjel? - szemében tényleg megcsillan a kíváncsiság, amit azonnal leplez is. Imponál, mikor sikerül szép, szoborarcából érzést kicsikarnom.
- Zsoldos vagyok – ez kissé kimértre sikerült, így egy halk sóhajjal felelek újra. - Tegnap este sikerült ezt azt megtudnom. Önnek legyen elég annyi, hogy szerencséje volt.
- Értem – mereng el, és szájához emeli a csészét. Szinte iszom magamba a látványt, annyira tökéletes és festői. Ember nem ilyen finom és előkelő, még ha nemes is. Kifejezéstelen arccal várom következő kérdését, mert bizonyára van pár.
- Gyakran közlekedik a tetőkön?
- Néha olyan, mintha tudnék repülni – iszom meg egy hajtásra a csészében levő átlátszó nedűt, mire készségesen tölti újra. Kecses csuklója úgy mozog, mintha lassítottan látnám az egészet. - Tudja, egy magamfajtának a rejtettség fontos, és az ember sosem az égből várja a meglepetéseket.
- Ezt a nézetét osztom.
- Valóban? - hajolok kissé előrébb, de már nem húzódik el annyira, mint tegnap.
- Igen. Beszűkült látókör jellemez minket. Mindig arra számítunk, hogy szemből támadnak ránk – csalóka az egész mondanivaló, mintha direkt beszélne többesszámban.
Felesleges a kerítés, én már sejtem igazi valódat.
De mily fájó az igazság, annyira gyönyörű.
- Van valamiféle háziállata? - kérdezem lassan, kezdve a puhatolózást. Arra fogom terelni a beszélgetést, amiből hasznot tudok húzni.
- Nincs.
- Madara sincs? - csészéjét úgy teszi le, hogy az koppanjon. Várom a válaszát, gyönyörű szemeibe meredve figyelem a reakcióit. Egyre jobban tetszik ez a titokzatosság, csak meg ne égesse a kezem...
Ez a nap is úgy kezdődik mint minden más, de szeretem ezt az életet, hozzám való.
Felkapom ruháimat, rendbe szedem magam és irány a munka.
~§~
- Kobanwa! Mit kíván, uram? – helyezem le magam újonnan jött vendégünk elé, arca közömbös.
Alaposan végigmér ami nem zavar, sokaknak tetszem ami előny a legtöbbször. Meglepő hogy milyen közömbösen reagál, szinte kíváncsivá tesz.
- Mandala teát. Lehetőleg édesítés nélkül – végig arcomat figyeli, alapos és kimért.
- Ahogy óhajtja – felállok az asztaltól és a pulthoz megyek. Kiválasztom a megfelelő füveket és forralni kezdem a vizet. Előpakolom a tálcát és ráhelyezem a csészét, kannát, kanalat és az ízesítőket. Amíg várom hogy felforrjon a víz háttal nekidőlök a pultnak és végignézek a vendégeken. Mint mindig, ugyan azok az emberek nagyrészt, senki érdekes.
Elkészítem a teát majd a megrendelőjéhez viszem. A tálcát ráhelyezem az asztalra, a szokásos mozdulatokkal megtöltöm csészéjét hogy élvezhesse a kitűnő teánkat.
Enyhén közelebb hajol, hátrálok majd bokáimra ülök.
Táskáját előveszi majd kivesz belőle egy másik csészét és elém rakja. Az asztal alatt kézfejem megfeszül, ujjaimat kicsit összeszorítom, ez mégis mit jelentsen?
Zavartan emelem fel félig lehunyt szemeimet és úgy nézek rá. Viszonozza pillantásomat. Nem illik ezt csinálni de mégis elbűvöl a kedvessége. Feszült vállaimból engedek és töltök magamnak is.
- Új ebben a városban, uram? – nyilvánvaló, de a bájcsevely is benne van a munkámban, azonkívül érdekel a gondolkodása.
- Igen. Talán látszik? – igen, enyhén szólva. Szájához emeli a csészét és beleiszik, arcvonásit figyelem. Ha így előkapott egy csészét a táskájából nem csodálnám ha nyilvánvalóan visszautasítaná a következő kortyot ha nem ízlik neki.
- Furcsák a szokásai – ízlelem meg közben a teámat. Finom.
- Kifejtené bővebben? – leteszi a poharat. Én ölemhez emelem az enyémet jelezve hogy rá figyelek. Felvonom egyik szemöldököm.
- Ritka, hogy valaki az asztalánál levő kiszolgálót megkínálja a sajátjából. Ez jómódorra vall, és mégis ritkaságszámba megy – fejemet enyhén oldalra biccentem, kicsit bosszant a viselkedése.
- Nos, messziről jöttem, ez tény, de nem hinném, hogy ez miatt faragatlannak kellene lennem.
- Kimondja amit gondol. Ez is dicséretes, de az őszinteség rossz politika. – okos és egyben ostoba is.
- Nem akarok hatalomra törni, ezért úgy gondolom, ez még megengedhető.
Egyik munkatársam megjelenik hogy meggyújtsa a gyertyát. Teljesen behajol elém ezzel vendégem minden figyelmét magára vonva. A vendég és kiszolgáló közt semmilyen kapcsolat nem létezhet, ő mégis mer flörtölni, hallatlan.
- Mindig ilyen diplomatikus? – szólal meg miután elhagyta az asztalt hogy a többinél is meggyújtsa a gyertyacsonkokat.
- Az a dolgom, uram – szememben az igazság fénye felvillan. Így is sokat engedek.
Lehunyja szemeit.
- Hogy érzi magát itt? – kérdem.
- Tíz perce érkeztem ugyan, de az emberek roppant barátságosak – hanglejtése más. - Főleg a gyerekek.
- Kedveli a gyermekeket?
- Ártatlanok, és semmit sem tudnak a világ dolgairól. Ezért el tudnak olyanokat is fogadni, akiket a felnőttek megvetnek – sok dolgot megélhetett már…
- Mi a véleménye az emberekről?
- Mivel magam is az volnék, nem lenne illő véleményt mondanom a többiről. De ha már így rákérdezett, van tapasztalatom velük kapcsolatban. És el kell mondanom, hogy rémesen külsőre és elsőre ítélő bagázs. Nehéz beilleszkedni közéjük, ha valami csak egy kissé is más, mint ők maguk.
- Igazat kell adnom magának. Látom, sokan ítélték már meg a külseje miatt. – lazítok testtartásomon de tartom még egy bizonyos szinten.
- Hát, nekem nincsenek olyan visszafogott motívumok a testemen, mint magának kisasszony – biccent felém, érdeklődve közelebb csusszanok.
- Sok atrocitás érte?
- Talán több, mint magának ahány hajszála van – felsóhajt, majd ismét iszik az italból. Valahogy kellemes érzés hogy ezzel nyugtatja magát.
- Munkája is van, vagy csak vándorol?
- Nem vagyok ingyenélő. Zsoldos vagyok – hangja éles, mintha a csészéhez beszélne.
- Zsoldos? – ismétlem meg.
- Igen. Nem látott még zsoldost?
- Magafélét még nem. – vallom be.
- Pedig van pár errefelé - észrevettem, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet. Másra hagytam.
- Félnem kellene?
- Egy magaféle csinos hölgynek van félnivalója. Főleg, ha női zsoldossal találkozik – bármilyen is, bánna hogy aznap fölkelt.
- Női? – gúnyolódom, egyik kezemmel megtartom fejemet.
- Igen. A női zsoldosok nem túl szépek, vagy ha mégis, megölik azokat, akik szebbek náluk – nem túl kecsegtető de ellenem amúgy sem lenne esélyük. Nem csak a pofim csinos, a kés pengéje is az amit a torkuknak szorítok.
- És a férfiak? – inkább tartom az álcát.
- Ez olyan kérdés, amire minden magafajta tudja a választ – faragatlan…
- Egy biztos, tőlem nem kell félnie – visszadől a falnak, látom kényelmes. Kifejezéstelen arccal nézem, de szememben látszik egy bizonyos érzelem szikrája.
- Ez megnyugtató – felelem könnyedén.
- Most ha nem bánja, úgy látom néhány vendég várja a felszolgálót. – könnyed mozdulattal felállok majd kis füzetemet a kezembe veszem és elindulok egy másik asztalhoz. Tudom illetlenség beszélgetésközben magára hagyni a vendéget, de modorálnom kell magam, vissza a betanult jellemhez.
~§~
Mikor visszatérnék asztalához kicsit csalódottan veszem észre hogy már nincs itt. Lejjebb eresztem a tálcát a kezemben végül folytatom utam egy másik asztalhoz.
~§~
Másnap keresem a szememmel de sehol, az aurája után is szimatoltam de semmi. Csalódott vagyok, vagy semmibe vett vagy tényleg nem érdekeltem és ha ez igaz, el kell fogadnom hogy nem minden férfinak tetszem. Bosszantó.
Mérgesen rágcsálom alsó ajkam amíg várom hogy felforrjon a víz.
- Hiya drágám vedd át a műszakomat kérlek, ma hamar el kell mennem – szólal meg hátam mögött barátnőm. Szokásos kifejezéstelen arcommal hátrafordulok hogy lássam az övét.
- Persze.
- Jaaj annyira köszönöm! – öleli át nyakamat boldogan. Ledobja a kötényét és kirohan de még visszaszól az ajtóból.
- Jah, és kérlek hallgass rám egyszer! Vágjál kicsit kedvesebb arcot. – gúnyolódik? – Oh, és a holnapit is vállad át! Köszi! – már csak a porfelhő látszik amit maga után hagyott.
- Remek – bosszankodom, majd kiviszem a teát. – esélyem sincs ezt már megúszni, plusz két napi túlóra, nem vicces.
~§~
Nem tudok aludni, csak forgolódom. Minden zavar, a hajamat ide-oda dobálom mert bosszant és minden helyezkedésemnél útban van.
Melegem van, felkelek, levetem a hálóingem és felrakom egyik székem támlájára majd elmegyek a fürdőbe.
A langyos víz kellemesen hűsíti a bőrömet. Nem hideg vizet használok, nem szeretnék megfázni mivel azt bármikor lehet.
Szemeimet lehunyom és csak az idegen arcára tudok gondolni. Meglep a saját reakcióm a férfi iránt.
Elzárom a vizet, megtörülközöm végül ruha nélkül fekszem vissza az ágyba és mintha magamon érezném más tekintetét mégsem vagyok képes rá figyelni, agyam egy elrejtett kis zugába helyezte a megérzésem, csak Ő rá tudok gondolni, minden figyelmem az övé.
~§~
A nap unalmas volt.
Csak eltelt.
Unottan szedem a lábaimat egymás után. Magas sarkúm kopogása visszhangzik a kihalt utcán. A felhők eltakarják a csillagokat, csak egy-két helyen pislákol át néhány erősebbnek a fénye. A hold elhalványult formája odavonzza az ember, vagy bármilyen más lény tekintetét.
Azonban valaki nem a holdat hanem engem figyel. Egyik kezemmel jobban összehúzom a kabátomat a másikkal meg átkarolom saját derekam. Csípős az idő.
Egy másik cipő kopogását is meghallom. Alig észrevehetően hátrasandítok, egy csuklyás alak, szerintem nő, de bűzlik mint aki egy hónapja nem fürdött. Szemöldökeimet összehúzom és gyorsítok a lépteimen.
Sok házban pislákol a fény, nem kockáztathatok, ha rám támad nem tudom magam megvédeni.
Befordulok a legközelebbi sarkon, szinte már futok. Nem lakom már olyan messze, de legalább még tíz perc séta.
Folyamatosan hátra nézek de már nem látom. Lehagytam?
Idegesen kifújom a levegőt és elindulok de nekimegyek valakinek. Fejemet odakapom. A csuklyás! Hangomat kicsit sem visszafogottan kiengedem. Nagyon megrémített.
Kardja pengéje felcsillant a lámpák fényében, szemében láttam tükröződni ijedt arcomat, de már csak eszméletlen testét látom összecsuklani.
- Én szóltam hogy ilyen szép nőknek nem kéne sötétedés után kint sétálgatniuk.
Rendezem arcvonásaimat.
- Igen, szólt. – törődöm bele.
- Hallgass az okosabbakra – szép arcán halvány mosoly tűnik fel.
Torkomnál megigazítom a kabátomat és köhintek egyet.
- Köszönöm a segítségét – hajolok meg előtte.
Csak megvonja a vállát.
- Mivel tudnám kifejezni hálámat? – csak néz – Esetleg nem jönne be hozzám egy kis teára? – felvonja szemöldökét, kicsit gondolkoznom kell – szakéra?
Sokkal inkább tetszik neki az ötlet aminek most valahogy örülök, a szaké most tényleg jobban esne mint a tea.
Szerkesztve Nejicica által @ 2010. 06. 18. 00:52:39
Érdektelenül sétálok az egyik forgalmasabb város felé, azon merengve, hogy most vajon mit találnak ki az emberek, hogy külsőm miatt kiküldessenek a falujukból. A tetoválásaim miatt sehol sem vagyok szívesen látott vendég, de ha valamiféle szörny támadja meg őket, rögtön szaladnak hozzám segítségért. Macskám, Sardon szerint ez arcátlanság, de nekem az a véleményem, hogy az ember ott segít ahogy tud.
A nap lassan leereszkedett az égen, helyét elfoglalva röpke percekre a horizonton, sejtelmes narancsszínbe vonva a tájat. A vöröses fény idáig is elér, gyönyörű díszbe vonva a poros utat, amin utamat járom.
Ideje megpihennem, szállást kérnem, meg miegymás, de egy kis társaságot is kívánok, ezért ahogy beérek a városkába, lépteimet rögtön egy teaház felé veszem. Útközben a még kint játszó gyerekek vidám sikongatása kísér, főleg Sardont szeretnék megsimogatni, és agyonnyomkodni apró tenyereikkel, de ő a maga módján fújni kezd rájuk. Bölcs, de rendkívül érzékeny a hozzá érő emberekre. Nem mindegy neki, kicsoda simít végig ujjaival fényes bundáján, amit naponta tisztogat.
Rám akar morogni, hogy hessegessem el a gyerekeket, de nem beszélhet, mert akkor máris ajtót mutatnak nekünk mindenhol, holott csak most jöttünk. Felszalad a nyakamba, és onnan mereszti nagy kék szemeit a kölykökre, akik zavarukban közömbösségem látván eliszkolnak. Diadalittasan súg a fülembe pár szót:
- Ilyenkor örülök, hogy ilyen morcos kinézeted van... - duruzsolja, és akaratlanul is meghallom, hogy dorombol egyet. Ritkán szokott ilyesmit csinálni, még nekem is.
Megint elindulok, és sikerül is egy igen módos helyet találnom, azonban már a bejáratnál közlik velem, hogy állatot kizárólag pórázban lehet bevinni. Sardon lesziszegi azt aki ezt kijelentette, és lehuppan a földre, szúrós szemeivel jelezve, hogyha a hely nem tartja méltónak, hogy bemenjen, akkor ő sem fogja annyival megtisztelni a teaházat, hogy befárad.
Lemondóan sóhajtottam, és csak biccentettem a marcona őrnek, majd levettem a csizmám, s beléptem. A hely igazán hangulatos volt, főleg a barna, a tűzpiros és a narancs dominált a falakon, csodálatos mintákkal és rajzokkal tarkítva, a padló azonban számomra ismeretlen fekete fából készült. Így az egész hely egy másik világot jelenített meg az ember számára.
Leülök az egyik sarokba a kis asztal mögé, és fáradtan futtatom végig szemeimen a bent levő embereken, akik visszafogott hangnemben csacsognak napi dolgaikról, és a kis párocskákról. Egy-egy felszolgáló is belekapcsolódott a beszélgetésekbe, mosolyt csalva mindenki munkától megfáradt arcára.
Lehunytam a szemeim, elképzelve, hogy valahol fekszem puha párnák között, semmire sincs gondom, és Sardon szája az örökkévalóságig fel van peckelve...
Amikor valaki megszólít, édes, elbűvölő, de mégis határozott hangon:
- Kobanwa! Mit kíván, uram? - a selymes, fülemet cirógató hangra lassan kinyitom a szemem, hogy arcomon minimális elképedéssel konstatáljam azt a tényt, miszerint talán a világ legszebb nője guggol előttem.
Fekete derékig érő selymes haj, fekete hosszú szempillák, szép vonalú szemöldök. Szemei acélszürkék, és olyan csábosan csillantak fel, hogy a legtöbb férfi ráborul az asztalára a gyönyörűségtől. Nagy mellek, keskeny derék és formás csípő, melyet kihangsúlyoznak ruhái, amikben a domináns szín piros és fehér. Telt ajkak és porcelánfehér bőr, s ahogy meglátom, elképzelem, hogy hozzáérek, és összetöröm hibátlan testét. Homlokán három virágszirom mintázata ékeskedik, mely csak emel fenséges megjelenésén. Fejét kissé magasan tartja, ebből következtetek arra, hogy hamar meg lehet sérteni az érzéseit.
De valahogy túlontúl is tökéletes jelenség, azért arcát fürkészve megfejtés reményében felelek neki:
- Mandala teát. Lehetőleg édesítés nélkül – válaszolok közömbösen, de a szemeimet nem veszem le róla. Valami azt súgja, hogy nem egészen ebbe a környezetbe illik a maga titokzatos szépségével.
- Ahogy óhajtja – biccent kimérten, légies mozdulattal felemelkedik, és szinte elsuhan ahhoz a bejáróhoz, ahol ki és bejárnak a felszolgálók, akik mindannyian nők. Nekidőlök a falnak, nem törődve avval, hogy illetlenség, főleg ilyen előkelő helyen.
Fáradt vagyok, csupán azért tértem be ide, hogy némi társasági aura lengjen körül, és igyak egy kis teát, holott egy csésze szaké talán jobban esne. Kitisztítaná a fejem, és nem lennék ennyire törődött.
Kisvártatva megjelenik a nő, kecses mozdulataival elvarázsolja a közelében levő férfiakat, akik megbabonázva merednek magas, csábos alakja után, melyet lágyan ölel körbe ruhája. Haja igényesen elkészített, biztos vagyok benne, hogy több időbe telt megformázni, mint nekem ideérni ebbe a kis városkába.
Tálcáját, amin rendelésem pihen, egyensúlyvesztés nélkül helyezi le elébem, és pakolja le róla a dolgokat, könnyed csuklómozdulatokkal, majd egy megnyerő, halvány mosoly kíséretében kitölti a teát is. Óvatosan megfogja felsője hosszú ujját, míg finom ujjmozgással megmarkolja a kancsó fülét, és megdönti azt. A forró, ízletes tea pontosan olyan hatással csordogál a csészébe, akárcsak maga a felszolgáló. Egyszerűen hibátlan a harmónia, így lassan előredőlök, mire csupán csak hátrébb húzódik, s leül velem szembe.
Szóval, ő lesz a ma esti társaságom.
Jobbat sosem kívánhatnék.
Semmitmondó arccal belenyúlok a táskámba, elővéve egy igen míves csészét, amit elébe helyezek. Megrökönyödötten mered az előtte levő tárgyra, majd rám pillant azokkal a zavaró szemeivel. De tőlem is hasonló pillantást kap, így hát tölt saját magának is.
- Új ebben a városban, uram? - hangjától kellemes bizsergés indul meg a hátamon, de eszem ágában sincs kimutatni. A nők túlságosan elbízzák magukat, ha látják, hogy tetszenek egy férfinak.
- Igen. Talán látszik? - emelem számhoz a csészét, mire ő megvárja, amíg megízlelem a forró nedűt. Szemeivel fürkészi a reakcióim, tehát ő készíthette.
- Furcsák a szokásai – veszi ő is kezébe az övét, és elegáns kézmozdítással kortyol belőle ő is.
- Kifejtené bővebben? - teszem le halk koppanással a teáscsészét, mire felvonja szépen ívelt szemöldökét.
- Ritka, hogy valaki az asztalánál levő kiszolgálót megkínálja a sajátjából. Ez jómodorra vall, és mégis ritkaságszámba megy – okos fejét kissé oldalra billenti, azt az érzetet keltbe bennem, hogy bosszantja az, hogy nem sikerült az ujja köré csavarnia.
- Nos, messziről jöttem, ez tény, de nem hinném, hogy ez miatt faragatlannak kellene lennem – mondom meg őszintén, ami a rossz tulajdonságaim közé tartozik.
- Kimondja amit gondol. Ez is dicséretes, de az őszinteség rossz politika.
- Nem akarok hatalomra törni, ezért úgy gondolom, ez még megengedhető.
Szavába az egyik társa vág, persze nem szó szerint, hanem odajön, hogy az apró gyertyacsonkot meggyújtsa az asztalon, ugyanezt cselekedve minden másiknál. Fekete haja valamiért gúnyosan villant fel a másik nő láttán, szemei egy villámlásnyi ideig izzón parázslottak fel. Azután rémisztő gyorsasággal tüntette el arcáról ezeket a hirtelen kitörő érzéseket, mire csak sejtelmesen elhúztam a szám, halvány mosolyt formálva.
- Mindig ilyen diplomatikus?
- Az a dolgom, uram – csillan fel a szeme, de többet nem mutat. Szóval, ő is közömbösen akar viselkedni velem. Tegye, ettől csak még jobban hercegnőnek látszik, aki eltévesztette trónját. Ahogy lélegzik, formás mellei meg-megemelkednek, mire akaratlanul is elégedetten lehunyom a szemeimet.
- Hogy érzi magát itt?
- Tíz perce érkeztem ugyan, de az emberek roppant barátságosak – válaszolok immár kedvességgel a hangomban. - Főleg a gyerekek.
- Kedveli a gyermekeket?
- Ártatlanok, és semmit sem tudnak a világ dolgairól. Ezért el tudnak olyanokat is fogadni, akiket a felnőttek megvetnek – mondom bölcsen, hiszen, pár helyen már megtapasztalhattam ezt a jelenséget.
- Mi a véleménye az emberekről?
- Mivel magam is az volnék, nem lenne illő véleményt mondanom a többiről. De ha már így rákérdezett, van tapasztalatom velük kapcsolatban. És el kell mondanom, hogy rémesen külsőre és elsőre ítélő bagázs. Nehéz beilleszkedni közéjük, ha valami csak egy kissé is más, mint ők maguk.
- Igazat kell adnom magának. Látom, sokan ítélték már meg a külseje miatt.
- Hát, nekem nincsenek olyan visszafogott motívumok a testemen, mint magának kisasszony – biccentek felé, mire érdeklődve közelebb húzódik ülőalkalmatosságán, szép kezeit ölébe ejti, úgy pillantva rám, mint akihez először szólna.
- Sok atrocitás érte?
- Talán több, mint magának ahány hajszála van – sóhajtok, és ismét kortyolok egyet a teából. Borzasztóan finom.
- Munkája is van, vagy csak vándorol?
- Nem vagyok ingyenélő. Zsoldos vagyok – válaszolok kissé élesen, a csésze pereme felett rápillantva.
- Zsoldos?
- Igen. Nem látott még zsoldost?
- Magafélét még nem.
- Pedig van pár errefelé – mutatok az egyik közeli asztalhoz, ahol fekete ruhában egy titokzatos idegen üldögél, és még társasága sem volt. Csuklyáját mélyen az arcába húzta, úgy itta a teáját, néha lopva a kijárat felé pillantva.
- Félnem kellene?
- Egy magaféle csinos hölgynek van félnivalója. Főleg, ha női zsoldossal találkozik – fojtok el egy ásítást. Ideje lenne mennem, pedig ez a megnyerő külsejű nő látványa annyira marasztaló.
- Női? - hangjából borzasztóan kicseng a gúnyos él, s szép fejét kezével megtámasztja.
- Igen. A női zsoldosok nem túl szépek, vagy ha mégis, megölik azokat, akik szebbek náluk – mondom színtelenül, ezen nincs mit finomkodni. Utálják a kényes, gyönyörű nőket, mert olyanok ők soha sem lehetnek.
- És a férfiak?
- Ez olyan kérdés, amire minden magafajta tudja a választ – mosolyodom el halványan, kecses alakján tartva a szemem. Lehet, hogy tudja, mennyire kívánatos, és hogy milyen hatással van másokra, de azzal tisztában lenni fájdalmas dolog, hogy bánthatják is szépsége miatt.
- Egy biztos, tőlem nem kell félnie – húzódom vissza a falhoz, s karbafonom magam előtt a karjaim. Barna tincseim takarásából vizslatom csábos tekintetét, amellyel szinte rabul ejt. Rejtetten minden porcikája sugározza azt a tényt, ami másnak talán a kéjes kategóriába megy, de én tudom értelmezni:
