|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Tifa | 2016. 01. 16. 18:46:46 | #33880 |
 Karakter: Hart
- Hart... – hebegi sápadtan. – Az orrod... A szemed... Az arcod... Mi... Mi... Mi történt veled?!
Akkora szemeket mereget rám a tűz túloldaláról, mintha legalább orkká változtam volna. Meg is érzem, hogy elengedtem az álcázó varázslatot.
- Azt hiszem, nem kéne idenézned – motyogom. Kezeimet az arcom elé emelem, hogy eltakarjam magam.
- Nem tudom megtenni – válaszolja, és megfogja a jobb kezem. Mivel nem engedek a húzásnak, rám szól. – Hart!
- Engedj el! – kiabálom. Nehezen viselem, hogy hiába próbálok kicsúszni a markából, nem enged.
- Hart! – kiált rám. Nem tudom, miért kezd el makacskodni, de nagyon nem jókor kezdi. Botor módon nem figyeltem az álcámra, most pedig megpróbál majd meggyőzni róla, hogy ez nem is baj, és majd ő lesz a lovag, aki megvéd... Tch! Még csak az kéne!
- Azt akarod, hogy elvarázsoljalak?! – vicsorgok rá dühösen.
Rövid ideig nem szólal meg, csak az arcomat fürkészi. Valószínűleg azt vizsgálja, mennyire mondtam komolyan.
- A társad vagyok ezen az úton! – jelenti ki határozottan, de ennél semmitmondóbb nem is lehetne! Még hogy társ! Persze...
- Bármit is mondasz, nem fogsz hirtelen semmissé tenni semmit! Nem kértem a lelki támogatásod, csak hogy kísérj el a városig! Ereszd... el... a kezem! – sziszegem tagoltan, és annyira fenyegetően, amennyire csak tudom.
Egy kis ideig, mintha gyengülne a fogása a csuklómon, de aztán mégiscsak megszorít. Szóval ragaszkodik a halálához, nekem így is jó.
- Belehalnál, hogyha megpróbálnál bízni bennem? – teszi fel a nagy kérdést. Ó, hányszor hallottam már ezt, és hányszor akartak már ezután kibelezni!
Késztetést érzek rá, hogy megrémítsem. Hogy elvegyem a kedvét minden közeledéstől, hogy elijesszem magamtól.
- Párszor már majdnem sikerült – engedem, hogy elvegye a kezem, és hagyom, hogy meglássa az arcom. Láttam már rondább sebhelyeket is, de egy elf mágusnak soha a büdös életben nem szabadott volna ilyen sebeket összeszednie! Hiába... van, amikor még én sem tudok varázsolni.
Látom a szemében a rémületet, és a szánalmat. Ez pedig feldühít. Nincs szükségem rá, hogy bárki is megszánjon, nagyon jól elvagyok én anélkül is!
- Megmondtam, hogy megvédelek. Ez még mindig igaz. Nem engedem, hogy bárki is bántson! Bízz bennem, kérlek!
Szavai visszhangoznak a fejemben, eltorzulnak. Szinte hallom, ahogy ugyanezt egy régi ismerős mondja. Egy barát... aki majdnem kikaparta a szemem!
Nem bírom tovább elviselni a tekintetét, elfordítom a fejem.
- Ne hidd, hogy mert nem ijedtél meg, még megbízom benned! – morgom oda neki, majd a szemem sarkából rá nézek. – Csak egyetlen rossz mozdulat, és megsütlek, szellőléptű.
Egy darabig néz rám, szája sarkán bizonytalan mosoly rebeg. Aztán alig hallhatóan megszólal:
- Láttalak.
Nem tudom, hova tenni ezt a kijelentését. Összeráncolt homlokkal fordulok felé.
- Most is látsz. És?
- A pataknál – válaszolja. Elengedi a kezem, én pedig nem bírom megtartani. Mind a kettőt hagyom a földre zuhanni. Ha ez igaz...
- Hogy mondtad? – suttogom alig hallhatóan. Kicsit abban reménykedem, hogy azt mondja, csak viccelt.
- A pataknál, mikor fürödtél, megláttalak – magyarázza köntörfalazás nélkül. Még értékelném is, ha nem éppen azt mondaná, hogy meglesett, mikor fürödtem!
- Meglestél? – kérdezek vissza, bár feleslegesen. Csak gyűlik bennem a düh.
Mikor leengedtem minden védelmemet! Ruhátlanul, meztelenül, ahogy anyám szült!
Éktelen harag gyúl a lelkemben. Egyszerűen csak meg akarom ölni, hogy soha ne is emlékezzen rá senki.
- Láttál teljesen... – motyogom észre sem véve, mit beszélek, közben sarkaimmal hátrébb tolom magam a földön, hogy kiessek a tűz fényköréből.
- Hart! – szól utánam a fiú. Rövid ideig nem hallom hangját, majd azért hozzá teszi. – Látni szeretnélek!
- Ha most azt hiszed, hogy a leskelődésed bevallása bizalmat kelt bennem, rosszul hiszed – vágom rá dühödten.
- Helytelen volt tettem, elismerem. Nem is vagyok büszke rá, de úgy éreztem, megérdemled, hogy tudd. – Bár látom szemében a szégyent, és a megbánást, mivel nem hajlandó elfordítani a tekintetét rólam, mégsem tudok megbocsátani.
- És most jól kéne éreznem magam?! – ordítok rá, és érzem, hogy dühöm olyan szintre emelkedik, hogy már összesűrítem magam körül a manát. Forrong, fortyog körülöttem, majd lángok formájában manifesztálódik is.
- Haragod jogos, s ha megakarsz most sütni, nem fogok elmenekülni! – próbálja velem elhitetni, hogy nem fél, de kihallom a hangjából a remegést. – Meglestelek ugyan, és nincs is mentségem rá. Talán csak annyi, hogy nem bíztam meg benned előtte. Mégis itt vagyok!
Tényleg azt hiszi, hogy meg tud győzni. Ez megháborodott... – gondolom. Egy pillanatra mégis meg akarok neki bocsátani. Hiszen ő is csak bizalmatlan volt velem. Én is megvizsgáltam az auráját, mikor felébredtem a házában. Csakhogy mérgem sokkal nagyobb annál, hogy én ezt most végig tudjam gondolni.
- Takarodj a barlangból! – sziszegem, és határozottan mutatom az utat neki. - Takarodj, mielőtt meggondolom magam, és felkoncollak!
Ahogy lassan feláll, és fejét lehorgasztva elindul kifelé, pont úgy néz ki, mint egy kivert kiskutya. Lehunyom a szemem, és mély levegőket veszek. Nem könnyű lehiggadni, és nem is sikerül teljesen. Viszont legalább képes vagyok átgondolni a helyzetét. Nem találom egy könnyen megbocsátható bűnnek, amit tett, de nem is égbekiáltó.
- Ott megállhatsz! – szólok neki, mikor a jeti lábához közeledik. Azonnal meg is áll, és reménytől csillogó szemekkel fordul felém.
- Ha... Ha szüksége lesz valamire, kinn megtalál, Kisasszony! – kiabálja fellelkesülten, de én már nem igazán figyelek rá. Lehunyt szemmel próbálok meditálni, hogy megtisztítsam elmémet a káros sugallatoktól. A medál sokkal erősebben hat rám, mint azt én gondoltam. Amúgy is jelentős méretű ellenségességemet megdagasztotta, mint az élesztő a tésztát.
Hosszú időbe telik, mire sikerül teljesen lenyugodnom. Nem kevés varázslatot kell elmondanom, hogy ideiglenesen megkössem a medál démonját, és ezáltal tiszta fejjel tudjam átgondolni a dolgokat. Viszont a sok mágikus erőt elemésztő védőigék miatt nem tudom teljesen felhúzni az alakváltoztató varázslatot.
- Közelebb jöhetsz! – adom ki neki a vezényszót, de ekkor már látom, hogy az ég nem mélykék. Egy-két óra és felkel a nap.
Mire ránézek Syrusra, mellettem áll, és felém nyújtogatja azt az erszényt, amit neki adtam, tele az arannyal. Az ostoba.
- A múltam nem tartozik a küldetésedhez. Ülj le, és maradj csendben! Pihenj egy kicsit, mielőtt tovább indulunk – adom neki parancsba, de ő továbbra is felém tuszmákolja az erszényt, mintha muszáj lenne.
Mérgesen felnézek rá, még a homlokomat is összeráncolom. Nem néz a szemembe, mint egy kisgyerek, aki éppen az ellopott ételt adja vissza az árusnak.
- Ne dühíts fel megint! – mordulok rá. – Tünés pihenni, és tedd el azt a tarisznyát!
Ő mégsem tágít mellőlem. Istenem, hogy milyen makacs egy pasi!
- Nem tarthatom meg! – motyogja bűnbánó kisgyerek hangon.
- Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak tetteted? – nézek rá értetlenkedve.
- Nem tarthatom meg! – ismétli meg erélyesebben. - Maradék becsületemet is elveszíteném, ha megtartanám!
Erre majdnem felkacagok. Kit érdekel most a becsület?! Jelen pillanatban nem csak köz-, de önveszélyes is vagyok. Márpedig rá valamiért nem hat a démoni varázslat.
Haragomban kiütöm kezéből az erszényt. Az aranyok csilingelve gurulnak szét a kövön.
- Nem fogtad még fel, hogy itt nem a pénz a lényeg? – korholom. Kihúzom a medált a felsőm alól, a tűz felé tartom, hogy jól láthassa. – Ez a medál egy ősi démont őriz. El kell juttatnom egy ősi szentélyhez, hogy meg tudjam kötni az erejét, különben az őrületbe kerget.
- Köszönöm, hogy megosztotta velem ezt. – Szememet forgatom, ahogy meghallom, hogy magáz. Nem vagyok én vénasszony! – Mindazonáltal Ön nem értett meg engem. Pénze nélkül is teljesítem a küldetést. Ígéretnek veheti, hogy megvédem! Nem engedem, hogy bárki is bántsa! Az arany zsoldosnak való, kit a haszon hajt. Egy lovag felelősséggel tartozik hibájáért. A legkevesebb az, hogy mindenféle ellenszolgáltatás nélkül elkísérem ahhoz a szentélyhez!
- Jól van – sóhajtok fel beletörődve önfejűségébe. - Akkor is ülj le! – utasítom, majd egy intéssel magamhoz hívom az aranyakat, amik engedelmesen vissza is bújnak a szütyőbe.
Letérdel mellém, és majdnem leül a sarkaira, de inkább megtartja magát a levegőben.
A kis fakír – gondolom magamban, majd csillogó szemeire nézek.
- Bámulatos! – leheli áhítattal a hangjában. Ezt az énjét kezdem kedvelni. Nem sok mágiát láthatott eddig, mert minden varázslatomat ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel – vagy félelemmel – fogadta. Megfordul a fejemben, hogy talán akkor meg kéne mutatnom neki a mágia szebbik oldalát. Azt, ami nem öl, inkább szemet gyönyörködtet.
- Mutatok neked még valamit! – mondom, majd előveszem a mágikus talizmán készítéséhez szükséges alapanyagokat. Por a rongyon, kezem fölé tartom, és már mondom is a varázsigét:
- Szentforrás lehelj erőt most, Változtasd ékkővé a port!
Egyetlen villanás, és az átlátszatlan, lila porból gyönyörűen ragyogó kristály születik, aminek belsejében a rongyon látható pentagram csillámlik.
Syrus szeme úgy csillog, mint a kisgyerekeké, mikor először látnak valami nagyon szépet. Tűzijátékot, fényes páncélú lovagot, selyembe, bársonyba öltözött királylányt. Akaratlanul is leül a sarkaira, és enyhén előre dőlve nézegeti a művemet.
Csak percekkel később hervad le a mosoly az arcáról, de akkor nagyon elkomorulva néz fel rám.
- Az arany is porból volt? – kérdi számon kérőn.
- Aranyat nem tudok csinálni. Azt senki sem tud – rázom a fejem, hiszen az tiltott tudomány. Pedig mennyien kísérleteztek már vele!
- A drágakő is van olyan értékes, mint az arany – mondja elgondolkodva, mintha a tett morális értékén filozofálna, aztán mégiscsak elmosolyodik, még ha csak bátortalanul is. – Köszönöm, Kisasszony!
- Ne köszönd. Azért mutattam meg, hogy ne folyton az égetés meg a fagyasztás járjon az eszedben. Tudok én alkotni is! – pirítok rád.
- Azért egy szatírt még se változtatna át ékkővé, ha... Értékeit próbálná meg szem-, s kézre vételezni, gondolom – okoskodik amolyan férfihumorral.
Vállaim megroskadnak, és arcon csapom magam. Ezt a fajta humort nem tudom értékelni.
- Bolond! – kiáltok rá. – És könyörgöm, ne magázz, ha eddig tegeztél!
Hirtelen kitör belőle a nevetés. Mivel még nem hallottam nevetni, igencsak meglep vele. Viszont jó hallani, mert szívéből fakadó, igazi nevetése van.
- Haragszol még rám? – mosolyog rám ártatlanul. Lehet rá haragudni?
- Igen – mondom halkan, bár nem teljesen gondolom komolyan. Aztán mégis hozzáteszem. – De lehet, hogy tényleg ideje lenne valakiben megpróbálnom megbízni.
- Velem nem fogod megégetni magad. – vigyorogva néz rám, és folyamatosan sasolja az arcom. Látom rajta, hogy olyan ártatlan, mint egy kisfiú. Talán nem is idősebb nálam. - Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy ne csalódj bennem!
Fáradtan legyintek párat, majd megfogom a csuklóját, feltűröm a ruháját, hogy bőrét foghassam, és varázsigét kezdek mormolni. Mire befejezem, egy egyszerű fonal-kinézetű tetoválás jelenik meg a csuklóján. Egyszerűen csak körbetekeredik a karján. Se eleje, se vége, viszont nagyon élethű. Ebben a pillanatban megszűnik az álcám, legalábbis számára. Azt hiszem. Az összekötött lelkek előtt nincs titok, nincs hazugság. Illetve érzem, ha a közelemben van.
- Összekötöttem az életünket – magyarázom. – Így én nem pörkölhetlek meg téged. Se direkt, se véletlenül.
Úgy tűnik, teljesen felborítottam a bioritmusát. Ámulattal vegyes hitetlenkedéssel bámulja hol a kezét, hol engem.
- Ezt miért... Miért tetted? – habogja. Arcát olyan vörösség önti el, hogy egy pillanatra megrémülök, hogy felugrott a vérnyomása, vagy tán rosszul lett, nem kap levegőt, vagy halálos beteg, de aztán látom, hogy lélegzik, csak zavarban van.
- Azért tettem, hogy ne kelljen attól félned, hogy egy esetleges csatában téged is eltalál egy tűzlabdám. Jó lesz így?
Látszik rajtam, hogy roppant fáradt vagyok. Én sem aludtam túl sokat.
- Valószínűleg átlátsz az álcámon is, és hazudni sem fogok tudni neked – mesélem a további következményeket. Remélem, hogy egyből megérti, ez oda-vissza működik.
- Hart... – kezdi felettébb óvatosan, és zavarban. – Tudom, hogy fontos neked ez az ereklye dolog, de... Nem engedsz így... Hogy is fogalmazzak? Túl közel magadhoz? – kérdi hitetlenkedve. Nem akarja elhinni, hogy ilyen nagylelkű vagyok vele. Pedig ez nem nagylelkűség, csak bevédem magam.
- Ne érts félre – komolyodok el. – Ezt azért is tettem, hogy te ne bánthass. Minden fájdalmunkon osztozni fogunk, így ha engem megölnek, te is meghalsz.
- Két dolog érdekelne... – lép át elegánsan a varázslat legkomolyabb következményén. – Első... Meddig tart ez a féle kapcsolat?
- Amíg le nem veszem – válaszolom magától értetődően. – Második?
- Logikus – bólogat rá, de látom rajta, hogy nem egyszerű kimondania. Második kérdésével pedig már kifejezetten küzd. – Nem vagyok egy észlény, de ha a fájdalom közös, az öröm is?
- Nem – vágom rá. – Az érzelmeket nem viszi át, csak a fizikai fájdalmat. Hadd prezentáljam!
Erősebben ráharapok a számra, amit ő is megérez. Elfintorodik, ahogy megérzi a harapást, ezen felnevetek. Ő érthető módon nem.
- Legalább nem fogsz tök... megrúgni – helyesbít, miközben száját dörzsöli, hogy minél hamarabb kimenjen belőle a kellemetlen érzés.
- Nem foglak, de eddig sem tettem – biztosítom sértetlenségéről, majd nagyot ásítok. – Pihenjünk egy kicsit. Aludnom kell.
- Megkönnyebbülés e tudat – mosolyog rám. – Pihenj csak, én... – kezdi, majd mégis elharapja a mondatot. Elgondolkodva néz ki a házőrzőnek fogadott szörnyre. – Ez a jeti biztos nem fog feléledni egy darabig?
- Biztosan – bólintok rá, majd elnyúlok a földön a tűz körül. Nem is érzem, hogy kemény a föld, annyira elfáradtam.
- Talán akkor megengedhetek némi pihenőt én is magamnak. – Érzem magamon a tekintetét, hiába hunyom le a szemem. Nem tudom, hogy ez amolyan női megérzés-e, vagy a mágia teszi. - Párna helyett megteszi.
Ahogy felnézek, meglátom, hogy mellettem áll, és a köpenyét nyújtogatja felém. Valószínűleg a táskájából vette ki, mert eddig nem láttam. Először meglepve nézek rá, aztán elveszem tőle, és a fejem alá gyűröm. Még hallom, hogy leül nem messze tőlem, aztán úgy elnyom az álom, hogy észre se veszem.
A hajnal első sugara ébreszt, ahogy besüt a barlangba. Lassan kinyitom a szemem, és felülve nagyot nyújtózok. Syrust a tűz mellett pillantom meg, ahogy egy bottal a parazsat piszkálja.
- Jó reggelt! – köszönök neki.
- Jó reggelt! – mosolyog rám. Az ő szemében nem látok álmosságot. Vagy már megvolt neki a reggeli torna, vagy csak sokkal régebb óta van ébren, mint én. – Jól aludtál?
- Köszönöm, egészen jól – felelem, majd megropogtatom elgémberedett vállam.
- Igen, már egy ideje érzem a vállam... vállad... – keresi a megfelelő szavakat.
- Ez már csak ilyen – bólogatok, majd felállok, és kimozgatom az összes elmacskásodott izmomat. Nem valószínű, hogy az összeset érezné, de azért együtt érzően pillantgat felém.
A barlang elé kisétálva rögtönzött reggeli tornához készülődök, amihez leveszem a köpenyem, és leteszem Syrus táskája mellé. Felnyúlok az ég felé, majd megpróbálom megérinteni a földet, ezt többször egymás után. Ezután egész felsőtestemmel állok neki körözni egyik, majd a másik irányba. Egyenletesen veszem a levegőt. Érzem, hogy feszes felsőm a testemre simul, bőszárú nadrágomba néha belekap egy kicsi szellő, ami játékosan beletúr a hajamba is.
Elvesztem a valóság talaját a lábam alól, és elmémet mágikus utazásra küldöm. Még érzem, hogy kezeimet a mellkasom elé viszem, de már csak reflexből állítom őket a koncentrációt elősegítő pózba. Tudatom egy másik dimenzióba kerül, ahol a varázserő dominál. Hatalmas, kusza csomókban áramlik körülöttem, és ez nem más, mint a stresszem jele. Ezért is nem tudok rendesen varázsolni; rendet kell tennem magamban.
Majd egy órán keresztül rendezgetem gondolataimat, érzéseimet, és a mágikus áramlásokat. Egyszer sem érzem, hogy megpróbálnának megzavarni ebben, tehát társam a bajban türelmesen várakozik.
Egy mély levegővétellel visszatérek a valóságba. Az első, amit meglátok Syrus, ahogy éppen a megkötözött szatírt vonszolja a földön. Ha jól látom, éppen oda, ahova a jeti akart ütni, mielőtt megbéklyóztam. A varázslatról szólva az árnyék éppen eltűnőben van, ahogy a nap felfelé emelkedik az égen.
- Mit művelsz? – szólítom meg Syrust, ahogy többször felfelé nézve beméri a pontos helyet.
- Csak rá akarok ijeszteni. Ne aggódj, nem fogja eltalálni. Éppen mellé fog csapni – magyarázza, és mérnöki precizitással helyezi el az ájult testet. Természetesen arccal a támadója felé.
Nem szívesen látnám, mi történik, mikor felébred szerencsétlen.
- Rendben, mikor azzal végeztél, indulhatunk.
A tűz maradékára földet szórok, hogy ne füstölögjön, majd felkapom a köpenyem. Eközben Syrus is mellém ér. Köpenyét valószínűleg már rég visszatette táskájába, így már csak felveszi a batyut, kardját övére köti, és már mehetünk is.
Visszafelé indulunk el, hogy a patak mentén megkeressük az utat, ami Kruholin felé vezet. Nem az úton megyünk, mert az nagyon feltűnő lenne, és nem is tudnánk kitérni a vándorok vagy a fejvadászok elől. Arról nem is szólva, hogy még mindig félek, hogy a medál bárkit a nyakamba ránthat, és nem barátságos szándékkal.
Mikor átlépjük a patakot, belefutunk egy madárfészekbe, amit a jeti vert le az egyik fáról. A tojások már megrepedtek, nem élik túl. Jobban megnézve még nincs is bennük fejlődő szervezet, ezért úgy döntünk, megkíméljük a gyomrunkat, és begyűjtjük a négy, energia dús kis tojást. Héjukban sütöm meg őket némi mágikus láng segítségével. Nemsokára már ehetjük is a kis finomságot. Reggelinek éppen tökéletes.
- Micsoda szerencse, hogy neked ehhez nem kell tábor, és fazék – ámuldozik Syrus a tojást bontogatva.
- Igen, sokszor hasznát veszem. Nem vagyok annyira helyhez kötve.
Egy kérdő pillantást felém lövell, de elengedem az érzékeim mellett. Csendesen fogyasztjuk el a reggelit, közben pedig szépen fogy a távolság köztünk, és célunk között.
Hosszabb némaság ereszkedik közénk, mikor egy emelkedős részhez érünk. Nem hegy, csak egy nagyobb domb, de melegben, utazók elől bujkálva ez sem könnyű.
Dél körül járhat az idő, amikor egy kis pihenőt rendelünk el magunknak. A domboldalban találunk magunknak egy kis kiszögellést, ahova leülve belátjuk a völgyet. Alant látunk egy kis falut, mellette sok-sok szántófölddel, a határban állatokkal.
Syrus fáradtan sóhajtva nézi a kondást, ahogy a disznókat tereli.
- Talán te is jobban szeretnél disznókra vigyázni? – kérdem tőle csendesen. Ebédünk pár gyümölcs, amit útközben találtunk. Van alma, körte, barack.
Hirtelen kapja fel a fejét, és mintha megint elpirulna.
- Nem, én nem lennék jó parasztnak – válaszolja.
- Miért? – kérdezek vissza.
- Mert nem ismerem az állatokat. Nem tudom, hogyan kell vetni, azt se, mikor kell.
Tekintete a távolba réved, mintha egyszer ilyen helyen lakott volna.
- Nem vágyakozást hallok a hangodban? – próbálkozok.
- Nem paraszti életre vágyom – vágja rá. – Csupán nyugodtra – süti le a szemeit.
- Értem én, mire gondolsz – bólogatok. – Kis házikó, takaros menyecske... mondjuk nem tudom, mivel keresnéd a pénzed – világítok rá. – Mi volt a hivatásod, mielőtt elmenekültél hazulról?
Szemében meglepetést, és értetlenkedést látok, ezért magyarázatba fogok.
- Mikor bajban voltam, segítettél. Nem azért, mert fizettem, vagy, mert királylánynak látszottam, csak mert bajban voltam. Emellett a barlangban is lovagnak nevezted magad. Arról nem is beszélve, hogy rövid ideig úgy beszéltél, mint egy karót nyelt nemes.
Látom, hogy nem jut szóhoz. Azt hiszem sikerült beletalálnom a közepébe.
- Na és mi van a páncélodon? – koppintok rá a vállvértjére. – Pontosabban mi nincs itt? Egy nemesi címer, amit valaki lefeszegetett.
Syrus egyenesen elsápad. Fejét lehajtja, majdnem kiejti kezéből az almát.
- Elkövettem egy szörnyű bűnt – suttogja. Látom rajta, hogy nehezen megy neki, de nem is akarom, hogy elmondja, mi történt.
Egy ujjammal magam felé fordítom az állánál fogva, hogy a szemébe nézhessek.
- Nem kell meggyónnod nekem – mondom rettentő bölcsen. – Nem vagyok én se pap, se fejvadász.
Most érzem csak igazán a köztünk lévő korkülönbséget. Szemeiben csak egy suhancot látok, aki alig ismeri még az életet. Én meg itt vagyok, majdnem kétszáz évesen, és úgy tudok néha viselkedni, mint egy csitri.
- Ezért jöttél velem szó nélkül, igaz? – ülök vissza előbbi helyemre. – Mert félsz hazamenni.
Syrus nem nagyon akar megszólalni. Sejtem, hogy most nagyon szívesen visszaszólna nekem. Én a barlangban kiakadtam, mert megpróbált belelátni a múltamba, erre én itt belepofátlankodok az övébe.
Elnézek a távolba, és kifejezetten zavar, hogy zavarba hoztam a fiút. Úgy érzem, ki kéne engesztelnem, de nem tudom, mivel. Végül csak rászánom magam, és eligazgatom a hajamat a fülemről. Eddig ezt nem sok mindenki láthatta.
Halk nyögést hallok Syrus irányából, vagyis meglátta az én nagy titkomat.
- Te... te elf vagy? – suttogja hitetlenül. Érzem, hogy többször is végignéz rajtam, és biztos vagyok benne, hogy testem minden részletére visszaemlékszik.
- De hát az elfek magasabbak, karcsúbbak és... – Szúrós pillantást vetek rá, amivel belé fojtom a szót.
- Ne fokozd! – szólok rá.
- Jó, de... de ez hogy lehet? – habogja. Úgy tűnik pillanatok alatt elfelejtette, hogy észrevettem lovagi származását.
- Csak félig vagyok elf. Ezért nem olyan hosszú fülem, ezért vagyok alacsonyabb is. Viszont ezért is élhetek már kétszáz éve.
- Mennyi?! – hüledezik a fiú.
- Jól van, nem kell úgy kiakadni! – mordulok rá. – Csak kiegyenlítettem a titok-egyensúlyt.
Syrus lassan, de elmosolyodik.
- Köszönöm, ez kedves volt tőled.
- Nyah, már megbántam – igazgatom vissza a hajam, majd felállok és összeszedem a gyümölcseimet. – Menjünk tovább, én már eleget pihentem.
Nem tudom, milyen fejet vághat a fiú, mert nem nézek rá, úgy sétálok el mellette.
|
| Syrus Sirenac | 2016. 01. 12. 04:49:06 | #33864 |
 Karakter: Syrus
Megjegyzés: Hartnak
- Volt némi vitánk arról, hogy mégis mennyit ér egy nő teste. – feleli rövid szünet után.
A kis csendből arra következtetek, hogy a téma nem érinti kellemesen, így nem is firtatom. Viszont szívesen találkoznék azzal a bandával, hogy megleckéztessem őket. Noha békés természetű vagyok általában, ha nőkről van szó, hajlamos vagyok sodromból könnyen kijönni.
- Értem – bólintok rá. Jobb, ha a kellemetlen emlékeket nem bolygatjuk. Így is haladás, hogy nem harapta le azonnal fejem, hanem válaszolt, még ha kissé hezitálva is – ráadásul nem is ingerülten. – Siessünk, túl sokáig voltunk egyhelyben! – tanácsolom, melyre egyetértőn biccent, s folytatjuk utunk.
A patakban való haladás nem bizonyul nehéznek, ugyan lassan, de biztosan haladunk. A hegyekből lesodródott kavicsok sokszínűsége a lemenő nap fényében arra enged következtetni, hogy ha több időm volna felfedezni a vidéket, kincsvadász is lehetnék. A szürke kavicsok mellett aranyszínű, smaragdosan zöld, rubintosan vörös árnyalatú kőzetféleségek is pompáznak a fodrozódó vízben. Az idő viszont sürget, így most nincs időnk arra, hogy nekiálljak aranyat mosni, vagy egyéb más drágakövek után kutakodni a patak vízében.
„ - Talán lesz még alkalmam visszatérni ide.” - Kicsivel lejjebb maradva Harttól a patak vize helyett a környéket figyelem. Mi lehet itt annyira veszélyes, hogy sietnünk kell? Békés, nyugodt helynek tűnik, hová szívesen kiköltöznék a jövőben összekötve a kellemest a hasznossal. Az órák meglepően gyorsan maradnak magunk mögött, a fényár, mely beborította utunk, alaposan megkopott már. A fák beárnyékolják útvonalunk, így a naplementének se lehetünk szemtanúi.
„ - Pedig biztos vagyok benne, hogy ez még neki is tetszene.” – mosolygok magamban a titokzatos nőt figyelve, kinek rejtélyessége olyannyira elvarázsolt, hogy talán még az ékköveknél is többre tartom, s jobban érdekel náluk.
A nyugodt, békés, szinte idilli környezet csendjének azonban váratlanul vége szakad. Nemrég firtattam még Hart intésének azon alapját, miszerint éjjelre jobb fedél alatt lenni, most viszont torkom is elszorul. Noha vízben állunk, a sekélyben is érezni a rengést, ahogy valami kolosszális mozog a közelben. A nemrég még esti életmódra váltó madarak, rovarok, s más erdei élőlények riadtan fogják menekülőre. Talán nekünk is ezt kellene tennünk. Ösztönösen húzzuk össze magunk, de csak hamar rájövünk a neszekre odafigyelve, ha nem akarunk bevizelni, jobb lesz, ha elhagyjuk a medret, hátsómat legalábbis már a patak nyaldosná.
Intek Hart felé, szerencsére nem kell sokat magyarázni neki, kúszva hagyjuk el a patakot, a kavicsos, majd füves terepen magam rögvest le is hasalok. Neveltetés ide - vagy oda, hölgytársaság se számít most, a fák közt lépegető hangok mellé szívdermesztő látvány párosult, mely révén inamba szállt minden bátorságom, szinte görcsösen kapaszkodok a fűszálakba. Nem nagyon szeretnék szemtől szembe kerülni a bestiával. Haramiákkal, zsoldosokkal, talán egy egész hadsereggel is szívesebben találkoznék most kardot rántva, minthogy itt tovább maradjak.
A szörnyeteg csupa szőr, hatalmas, izmos, s az agyarai sem túl bizalom gerjesztőek. Hatalmas lapátszerű mancsai végén hegyes, szintén hatalmas karmok helyezkednek el. Szerintem egy bivalyt is képes volna egy csapással leteríteni, ha arra kerülne sor. Szívem torkomban dobog, az se sokat segít, hogy Hart igyekszik megnyugtatni valamilyen szinten. Ezek szerint ő már találkozott ilyen lénnyel. Ettől kellett hát tartanunk.
- Levegőpajzs! – suttogja halkan, mire körülöttünk vibrálni kezd áttetszőn a levegő, szinte buborékként ölelve minket át. A hely szűkös viszont, érzem Hart illatát, melegségét. A fizikai kontaktus nem marad hatástalanul, ágyékom sajgón lüktet. A szituáció nem a legalkalmasabb ilyesmire.
- Ez mire volt jó? – Kérdem tőle elvörösödve fülem hegyéig.
- A szagunkat elfedi, és elvileg nem láthat meg minket. Kússzunk tovább a patak mentén! – tanácsolja, úgy látszik árulkodó jelét nem vette észre annak, hogy zavart keltett bennem, mely elnyomta átmenetileg a félelmet is. Arra viszont jó volt legalább, hogy zavarommal küszködve, s nem a bestiával, kövessem kúszva, egymás mellé simulva.
„ - Nem is tudom melyik volna rosszabb, ha ez a dög venne észre minket, vagy ha Hart szúrná ki feszengő társamat.” – Szerencsémre legyen írva, egyik sem történik meg, tisztes távolságot teszünk meg biztonságba kerülvén, mikor pajzsunk megszűnik. Egy kis pihenőt tartunk fáradtságunkra való tekintettel. A patak vize frissítően hat most, éberen figyelve kortyolgatunk belőle tenyereinkbe merítve belőle. Nem hiányzik, hogy az a valami a nyomunkba eredjen.
- Ez egy jó ötlet volt! – jegyzem meg mosolyogva, szerencsére vágyakozásom is csillapodott már.
- Azért én nem maradnék itt sokáig – válaszolja csendesen, s már folytatja is lapulva válaszra nem várva az utat a közeli sziklás részek felé. Hamarosan meg is látom miért. Egy barlang van a közelben.
„ - Hála az isteneknek, végre fedél lesz a fejünk fölött!” – Feltámadó jókedvemet hamar lelombozza viszont útitársam.
- Tessék, az oroszlánbarlang! – mutat a bejárat felé, s indul is meg irányába. Magam ellenben kedvem szegetten állok.
- Nem azt mondtad, hogy itt tanyáznak a banditák?
- Azt mondtam, hogy errefelé vannak, de nem azt mondtam, hogy konkrétan hozzájuk akarok bezörgetni. – feleli kissé cinikusan, mire morogva magamban bár, de követem.
- Nem messze innen van az ő tanyájuk, így nagy tüzet nem rakhatunk, de egy picit a barlang belsejében lehet. Csak száraz ágakkal, hogy ne legyen nagy a füstje! – utasít, mintha nem tudnám ezt anélkül is. Nem szeretnék jelzőtüzet adni sem a bandájának, sem a bestiának mivel korábban találkoztunk. Lepakolva egy közeli szikla tövébe száraz, vékony ágakat, gallyakat gyűjtök, miket behordva a barlangba hamarosan Hart meg is gyújt néhány varázsige segítségével.
„ - Hatékonyabb, mint dörzsölgetve tüzet csiholni.” – merengek magamban, de nyelvemre nem tudok lakatot tenni – sajnos.
- Azért jó tudni, hogy nem csak pusztító varázsigéket tudsz. – Megkönnyebbült mosollyal ajkaimon. Vagy nekem van érzékem az illúzió romboláshoz, vagy ő lobban túlságosan is könnyedén haragra.
- Szakadj már le a varázstudományomról! – mordul rám. – Rohadtul nem esik jól, hogy folyton azon járatod a kis agyad, hogy megint mit fogok tönkretenni, megölni, stb. Elárulom neked, hogy például a gyógyítást, mint varázslatomat bezzeg nem jegyezted meg!
Nem jegyeztem meg?! Attól legalább nem kell tartanom. Nem úgy a tüzétől, jegétől. Gondolom, ha szükség úgy hozta volna, valamelyik hatásos lett volna a bestia ellen, de szerintem egyszerűen csak nem akart feltűnést kelteni a lángoló, vagy lefagyasztott erdőrésszel.
Miközben visszavágáson agyalok – szó nélkül csak nem hagyhatom a dolgot, egyszer csak – minden előzetes figyelmeztetés nélkül a földre teper rám borulva. A félhomály, mint hamarosan észlel, segítségemre van most. Nem is ellenkezek – noha vágyakozásom újfent érzékelhető, ezúttal talán nem csak általam – ugyanis nem oly messze tőlünk egy céltévesztett csapda vetődik a földre, kissé távolabb gazdája is mutatkozik.
- Megint megérezted, te kis boszorkány, de most nem csúszol ki a kezeink közül! – Idegen a hang, nem is látok ki Hart alól.
- Hányszor mondjam, hogy nem boszorkány vagyok!? – kiabál vissza Hart az idegennek, majd rám tekintve suttogja hozzám intézve szavait, ajkaimat betapasztva, meg se mukkanjak. - Menj vissza a barlangba, várd meg, míg idecsalom, akkor leütheted!
Mintha nem tudnám, hogy csendben kell lennem! Kezdőnek néz? Vöröslő arccal mászok ki alóla, miközben felemelkedik lassan, s kúszok a sötétebb részek felé.
- Nekem varázsló, boszorkány egyre megy! Finom, porhanyós húsod van, és ez a lényeg! A főnök már rég feni rád a ... kését. – „Csak kapjam egyszer kezeim közé azt a Főnököt! Majd megfenem én neki a kését!” – A gutaütés kerülget az idegen szavai hallatán. Tehát ezért menekült el innen sietve Hart.
- Te állat! – kiabálja vissza Hart, ismeretségükhöz kétség sem férhet. – Úgy rám ijesztettél, megrántottam a lábam, most nem tudok felállni! – Lassítja felegyenesedését időt hagyva nekem, hogy nesztelenül becserkésszem közben a szatírt. Ugyanis az idegen közeledtével vonalai is körvonalazódnak, kétségtelen, hogy egy félig kecske, félig emberszerű lény a partnerünk. Ha ez egy alattvaló, Minotaurus talán a Főnök? Annak nem kicsi a kése…
- Ne nézz madárnak, boszorka! – vicsorogja néhány lépésnyire Harttól, óvatosan felemelek egy husángot a földről.
- Pontosan annak nézlek – Szinte győzelemittasan vág neki vissza Hart, mintha az ő érdeme volna egyedül, hogy a husánggal erőteljesen a szatír tarkójára csapok, melytől az azon nyomban talajt fog eszméletét vesztve. és ebben a pillanatban már koppan is a husáng a férfi tarkóján.
- Én azt hittem, hogy a banditák emberek! – Dühösen nézek Hartra, legszívesebben most őt is pihenni küldeném. Egy kósza gondolat erejéig a husángra is tekintek.
- Nem mondtam, hogy azok... – Adja az ártatlan szinte kislányosra fogva a dolgot, de látom rajta – noha a látási viszonyok nem túl optimálisak - , hogy jobb a kedve.
- Jó, de...! – sóhajtva intek a husánggal. Nem olyan, mint a kardom, de ez is megteszi. – Rendben, de itt nem maradhatunk.
- Most már semmiképp. – Kivételesen nem ellenkezik.
„ - Bárcsak ilyen engedelmes, csendes lány volna az út hátralévő részében!” – álmodozok magamban.
- Azt mondtad, hogy éjjel nem biztonságos az erdő – emlékeztetem rá. Néhány pillantás erejéig a szatírt nézem elgondolkodva, majd követem vissza társam a barlanghoz.
- Igen, magam is emlékszem rá, köszönöm. – feleli bosszankodva.
- Márpedig nincs más választásunk! – sürgetem türelmetlenül. Sem a hely, sem az idő nem a legalkalmasabb a totojázásra.
- Maradj már egy kicsit csöndben! – csitít le, mintha gyerek lennék. Aztán mintha valami isteni sugallat futna át elméjén… – Megvan! Majd a jetit használjuk oltalmazónak! – „Komolyan mondom, ha túlleszünk a küldetésen, bezáratom valami sötét helyre!”
- Hogy akarsz jetit szelídíteni? – Maga az, hogy jeti, már meg se lep igazán. Ha szatírunk van, miért ne lehetne egy jetink is?!
- Csald ez elé a barlang elé, én pedig megdermesztem. Egész éjjel őrt fog állni nekünk úgy, hogy még csak nem is tud róla! – Nyugodt természetességgel hangjában.
Meg mernék rá esküdni, hogy szórakozik velem. Csaljam ide ezt a dögöt, mikor még a térdéig se érek fel? Kétkedve nézek rá, de szúrós pillantására megadón sóhajtok fel.
- Rendben van, te addig kötözd meg a barátunkat. Él még valószínűleg. Kötelet találsz a táskámban! – Választ nem is várva tőle indulok vissza azon az úton, merre a jetit láttuk. Gyalogosan, egyenes háttal, két lábbal járva – s nem settenkedve, mint korábban gyorsabb az út. Megtaláláshoz a dögnek az is segít, hogy lomhasága ellenére is, kellő távolságot megtudott tenni. Nyomában kidöntött, vagy törzsében kettétörött fák, eltaposott bokrok maradnak csak. átgázol mindenen, mi útjába kerül. Vissza-visszanézek Hart felé, komolyan gondolja-e a dolgot, de ő csak integet noszogatva, iparkodjak.
„ – Neki könnyű! Nekem kell szembe néznem vele! Most légy erős Syrus! Mutasd meg neki, hogy férfi vagy a talpadon!” - Ódzkodva ösztönzöm magam ugyan, de közelebb megyek.
- Te melák! Te nagyra nőtt szőrcsombék! – szólongatom, hátha felfigyel rám. Közel megyek, amennyire csak biztonságosnak vélem, de… Nem támad, nem reagál semmire. Süket, vagy vak talán?!
- Te nagydarab, benga állat! Hogy a ragya verjen meg! Itt egy izgő-mozgó véres húscafat! Többet érek, mint a madárfészkek! – Hiába integetek, ugrálgatok előtte, nem reagál semmire.
-Ez így nem lesz jó… Ha nincs jeti, nyugtunk nem lesz az éjjel. – Bosszúsan dörzsölöm meg orrom hegyét, ekkor veszek észre egy korábban – valószínűleg a jeti által – letört faágat, melynek hegyesebbik vége talán dárdaként funkcionálhat, ha szerencsém van. Két marokra fogom az ágat, s egy „Tayari!” - csatakiáltás kíséretében rontok neki a bestiának minden bátorságom összegyűjtve.
Az egyébként békésnek tűnő szörny ezt már érzékeli, hisz az ág belefúródik hasába. Hófehér bundája hamarosan vérfoltos lesz, felüvöltésére kissé összerezzenek, elengedem rögtönzött fegyverem, s futásnak eredek. Ha egyhelyben maradok, lapát tenyerével most derékba törte volna karrierem. Lomhán, de határozottan dülöngél utánam. Léptei nem hétmérföldesek, s tempója se valami gyors. Ha azt akarom, hogy ne hagyjon fel az üldözéssel lassítanom kell, így meg-megállok hátrasandítva, jön-e. Talán úgy érzi, van esélye megbosszulni az őt ért sérelmet, nem adja fel követésem.
A patak utamban, de egy akrobata kecsességével suhanok át rajta, egy színpadias meghajlással ingerlem tovább a jetit, ki dühödten trappol bele a vízbe, majd üvöltve, dörögve támad újra rám. Ezúttal a karmainak sikerül is felszántania a talajt. Nem sok hiányzott, hogy engem nyirbáljon meg. A barlang szája előtt megállok, ahol már Hart vár, így szembefordulok kissé pihegve a jetivel. Újra csapna a szörny, hogy végre beteljesítse bosszúját. Üvöltve emeli fel mindkét karját, de mintegy jeges rémület lesz úrrá rajta, mikor Hart varázsa hatni kezd.
- Árnyékbéklyó! – hallom Hart kiáltását magam mögül, mire valami sűrűn fekete füstfoszlány féleség száguld sebesen a szörny árnyéka felé jobb oldalam felől. Ennek határása jetink bömbölése abbamarad, s megdermed árnyéka által.
Hart mellé hátrálok végig a csapdába ejtett éjjeli őrünket figyelve.
- Nem is olyan rossz. Nem tudtam, mire készülsz, de ez tényleg nem rossz. Én is messze elkerülném!
- Ennyit erről – Nem is méltatja többre sem a jetit, sem a tettem.
„ – Legalább megdicsérhetett volna!” – dohogok magamban.
Ehelyett csak újabb utasítás.
- Rakjunk tüzet! – Nem ellenkezek vele, kezdek belefáradni abba, hogy megértsem őt, vagy, hogy megértést – elismerést várjak tőle. Visszatérünk a barlangba, a faágakat lángra lobbantja.
A lángnyelvek tánca rabul ejtő, a barlang falán vidám táncot járnak felvillanásaik. Ha nem veszélyes kaland állna előttünk, még talán romantikus légyott helyszínének is nevezhetném a helyzetet.
„ - Romantikus hangulat? Oly könnyedén megláncolta ezt a böhöm nagy bestiát, hogy egy magam félét egy szempillantás alatt kicsinálna, ha akarata ellenére cselekednék.” – A kijárat felé pislantok el, hol a jeti áll még mindig. Tekintetén jeges riadalom ül, noha nem is lett lefagyasztva. Legyen bármily csekély értelemmel is bíró lény, az még eljuthatott talán tudatáig, hogy hiba volt utánam jönnie. Kissé együtt érzőn sóhajtok fel, a lényről Hartra vándorol tekintetem.
Ahogy a jeti tekintete üvegessé vált, úgy majdnem az enyém is. Mi történt Harttal? Az előbb még a tüzet figyelte önmaga is, most viszont teljesen kifordulva magából… A patakbéli jelenet jut eszembe, noha a látvány most sokkolóbb, az emléke hatására elpirulok. Most ruha is van rajta. Megrázom fejem. Nem volna jó, ha tudomást szerezne korábbi kukkolásomról, így nagyon-nagyon meglepettnek kell mutatkoznom.
-Ha… Ha… - Nem jön normálisan neve nyelvemre, hangom is el hal. Nem is kell talán színészkednem? – Hart! – Szólok nagy nehezen, erélyesebben partneremre.
- Bocsánat, elbambultam, mit mondtál? – kérdez vissza, mintha nem történt volna semmi. Pedig megesküdnék rá, hogy nem volt önmaga.
- Hart… - Kezdenék bele, döbbenetem mégis csak igazi. – Az orrod… A Szemed… Az arcod… Mi… Mi… Mi történt veled?!
- Azt hiszem, nem kéne idenézned! – suttogja. Megérinti arcát úgy, hogy arca nagy részét eltakarja kezeivel. Riadtnak, bántottnak tűnik.
- Nem tudom megtenni. – Noha értem, miért rejtegetni, titkára fény derült. Takaró kezei felé nyúlok jobbommal, fél úton megáll egy pillanatra kezem, de bátorságot erőltetek magamra. Gyengéden fogom meg felém eső csuklóját. – Hart!
- Engedj el! - ordít rám, és hátrébb csusszanna, ha engedném, de határozottan tartom őt.
- Hart! - Szólok rá erélyesebben. Talán jobban, mint kellene - illene jelen helyzetben, de nem hagyhatom, hogy most magában legyen. Tudnia kell, hogy engem nem érdekel, milyen is valójában. Nekem ő Hart, ki sokkalta bosszantóbb, mint vártam. Kit szerintem sosem fogok teljesen kiismerni, de nekem mégis Fontos.
- Azt akarod, hogy elvarázsoljalak?! – vicsorít rám dühödten.
Haragvó tekintete sok jóval nem kecsegtet, de a fájdalom, mit felvélek fedezni szemeiben megedzi akaratomat. - A társad vagyok ezen az úton!
- Bármit is mondasz, nem fogsz hirtelen semmissé tenni semmit! Nem kértem a lelki támogatásod, csak hogy kísérj el a városig! Ereszd... el... a kezem! – mondja tagoltan, kifejezetten dühösen. „Talán kisoskolás vagyok?!”
Életem talán második legnagyobb baklövését készülök elkövetni akkor, mikor nem teszek eleget a parancsoló hangnemű kérésnek, de nem érdekel. A néhány pillanat erejéig gyengéddé váló fogásom határozottabbá válik, de részemről törekszem rá, hogy sérülést ne ejtsek Harton. - Belehalnál, hogyha megpróbálnál bízni bennem?
- Párszor már majdnem sikerült. - válaszolom hűvösen. Hagyja, hogy elhúzzam kezeit, s ezáltal jobban láthassam valódi arcát.
Korábbi rossz tapasztalatai ösztönözhetik mindenkivel szemben a hűvösségre, ridegséggel, de én nem Ők vagyok. Ha ezt nem tudja, ha nem akarja megérteni, talán jobb is volna, ha nem erőltetnék semmit sem. Fáj. Fájdalmat érzek. Nem az esztétikai külleme tölt el szörnyülködéssel, hanem az, hogy Hart szenvedte el, s hogy szenved még most is miatta.
- Megmondtam, hogy megvédelek. Ez még mindig igaz. Nem engedem, hogy bárki is bántson! - Arca részleteit beissza tekintetem. - Bízz bennem, kérlek!
Egy pillanatra szúrósan néz rám, majd elfordítja arcát felőlem.
- Ne hidd, hogy mert nem ijedtél meg, még megbízom benned! - A szeme sarkából figyel engem. - Csak egyetlen rossz mozdulat, és megsütlek, szellőléptű.
Halovány, kényszeredett mosoly ajkaimon a figyelmeztetés hallatán.
„ - Bizalmat kérek, de hazugságot adok cserébe?" - lovagi becsületem nem a legjobbkor tör elő. Amikor már épp szelídülne a hangulat, magam alatt készülök vágni a fát. - Láttalak.
- Most is látsz. És? – Lassan néz rám, kissé értetlenül.
Mély levegőt veszek, szívemből fakadó sóhaj hagyja el ajkaim. Elengedem Hart kezét. - A pataknál.
Válaszomra szinte erőtlenül hull alább két keze a földre.
- Hogy mondtad? - suttogja vészjóslóan.
- A pataknál, mikor fürödtél, megláttalak. – felelem neki, mintha csak vallatáson volnék, pedig vallomás az adott helyzet, így állom szúrós tekintetét. Noha határozottnak érzem magam, az emlékbe ismét belepirulok.
- Meglestél? - kérdezi alig hallhatóan, ajkai remegnek, szemei könnybe lábadtak. - Láttál teljesen... - Még hátrébb húzódik tőlem a sötétségbe, hogy ne láthassam.
- Hart! - Szólítom meg. Tudom, hogy sokat kockáztatok most, de nem szeretném, hogy megfertőződve legyen a légkör köztünk. Nem tudom, hogy normál esetben, egyáltalán hajlandó volnál-e velem folytatni az utat ezek után, de úgy érzem, tennem kell valamit. Pár pillanatig hezitálok csak. - Látni szeretnélek!
- Ha most azt hiszed, hogy a leskelődésed bevallása bizalmat kelt bennem, rosszul hiszed - sziszegi.
- Helytelen volt tettem, elismerem. Nem is vagyok büszke rá, de úgy éreztem, megérdemled, hogy tudd. – hajtanám le fejem szégyellve tettem, de nem teszem. Szembe kell néznem Harttal, nem menekülhetek.
- És most jól kéne éreznem magam?! – kérdi dühösen, szemei izzanak. S lassan nem csak képletesen szólva. Ruháit, haját, arcát, egész lényét lángok táncolják körül.
Szinte biztos vagyok benne, hogy el akar hamvasztani. Épeszű ember talán menekülőre fogná a dolgot abban a reményben, hogy talán van esélye a boldogabb végkifejletre, én nem vagyok az. - Haragod jogos, s ha megakarsz most sütni, nem fogok elmenekülni! Meglestelek ugyan, és nincs is mentségem rá. Talán csak annyi, hogy nem bíztam meg benned előtte. Mégis itt vagyok!
- Takarodj a barlangból! – sziszegi az utat mutatva parancsolón. - Takarodj, mielőtt meggondolom magam, és felkoncollak!
Nem a félelem az, ami miatt eleget teszek az utasításnak. Szégyen. Újabb csapást mértem őseim nevére.
„ - Gyáva vagyok." - Lassan biccentek, a fal mellett lévő táskámat felkanyarítom jobb vállamra, kardomat balomba véve fordítok hátat, s szó, ellenkezés nélkül indulok ki a barlangból.
- Ott megállhatsz! – szól után, mikor elérem a jetit.
- Ha... Ha szüksége lesz valamire, kinn megtalál, Kisasszony! - Lelkem tombol az önkínzás hatására, mégis kegyetlenül kell bánnom vele. Megsértettem, de hogy valaha is megbocsájt-e nekem, esélyt nem látok rá jelen pillanatban. Talán jobb is így, hisz Megbízóm csupán, s csak zsoldosként tekint rám, ez nem változik, úgy látszik meg. Úgy néz ki, mestere vagyok életem, reménybeli boldogságom ellehetetlenítésében.
Kínosan telnek a percek, egy, talán két óra is, mire megszólal. Időérzékemet önmarcangolásomnak köszönhetően elvesztettem.
- Közelebb jöhetsz! – Hallom hangját. Kissé vonakodva bár, de eleget teszek kérésének. A legkevesebb, hogy visszaadom, mi nem illet meg. Így mikor szólít, az erszény már kezemben, lassan sétálok vissza a barlangba. Nem szólok semmit, némán nézem, mikor elébe érek.
- A múltam nem tartozik a küldetésedhez. Ülj le, és maradj csendben! Pihenj egy kicsit, mielőtt tovább indulunk. - A tűz mellett ül, nem változtatott alakján.
Hosszú lesz az út, én pedig még nehezebbé tettem mindkettőnk számára. Táskámat leteszem a fal mellé, hol nemrég volt még, kardom mellé fektetem le. S noha nem ez volt a közvetlen utasítása, letérdelek mellé annyira, hogy fejem lehajtva felé nyújtsam az aranyos tarisznyát, mit tőle kaptam a küldetésért.
Homlokráncolva néz rám, korábbi dühe ugyan csillapodott már, most mégis felvillannak ismét szemei.
- Ne dühíts fel megint! - morogja. - Tünés pihenni, és tedd el azt a tarisznyát!
- Nem tarthatom meg! - Nem nézek fel rá, s kezem se húzom vissza. A becsület megkívánja, hogy így cselekedjek.
- Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak tetteted? - néz fel rám nagy szemeket meresztve, nem ért engem.
- Nem tarthatom meg! - ismétlem meg határozottabban. - Maradék becsületemet is elveszíteném, ha megtartanám!
Kiüti a kezemből a pénzt, ami szétszóródik a földön.
- Nem fogtad még fel, hogy itt nem a pénz a lényeg? - kiemeli a medált a ruhám alól. - Ez a medál egy ősi démont őriz. El kell juttatnom egy ősi szentélyhez, hogy meg tudjam kötni az erejét, különben az őrületbe kerget.
Enyhén sajog kézfejem, mely az ütést elszenvedte.
- Köszönöm, hogy megosztotta velem ezt. Mindazonáltal Ön nem értett meg engem. Pénze nélkül is teljesítem a küldetést. Ígéretnek veheti, hogy megvédem! Nem engedem, hogy bárki is bántsa! Az arany zsoldosnak való, kit a haszon hajt. Egy lovag felelősséggel tartozik hibájáért. A legkevesebb az, hogy mindenféle ellenszolgáltatás nélkül elkísérem ahhoz a szentélyhez! – magázom továbbra is. Nem lehetek közvetlen vele azután, ahogy viselkedtem. Alázatosan viselkedések, talán kételkedik őszinteségemben, de mindent megteszek azért, hogy egy napon bocsánatát, kegyét elnyerhessem.
- Jól van – sóhajtja megadón, majd egy varázsintéssel magához vonzza az aranyakat a tarisznyával együtt. - Akkor is ülj le!
Noha úgy gondolom még most is, jobb megmaradni Megbízó - Alárendelt viszonyban maradni vele, képességei - legyen akár gyerekes vonzalom az újdonságok iránt - lenyűgöznek.
- Bámulatos! - Lejjebb engedem testem, így majdhogy nem sarkaimon ülök. Kemény ugyan a talaj, de e szenvedés a legkevesebb, mit megérdemlek.
- Mutatok neked még valamit! - Kis rongyra szór valami port a köpenyegéből lelkesedésemet látván, majd kezeimet a por fölé helyezem. Talán csak a hangulat feszültségén szeretne oldani.
- Szentforrás lehelj erőt most, Változtasd ékkővé a port! – folytatja, majd apró felvillanás után a porból ékkő készül, aminek a közepén egy ötágú szimbólum. Ha jól látom, akkor az egy pentagram.
Az önérzetes lovag, ki becsületéért aggodalmaskodik, talán most tiporja, alázza porig mind azt, amiért oly büszke... Így írható le most állapotom, rajongón, szinte csillogó szemekkel nézem a mágiát. Nem a kapzsiság fénye csillan szememben, hanem az örömé, hogy ily csodának tanúja lehetek... De mosolyom gyorsan le is hervad, a felismerés gyanúja igencsak gonosz tud lenni. - Az arany is porból volt?
- Aranyat nem tudok csinálni. Azt senki sem tud. – csóválja meg fejét nemlegesen.
- A drágakő is van olyan értékes, mint az arany. - Elgondolkodva figyelem, nem egészen értem, miért is mutatta ezt meg nekem. Korábban azt mondta nekem, szakadjak le varázstudományáról, most önként avatott be. Nem tudom, hogy miért teszi ezt, de valahol hálás vagyok neki most. Elmosolyodok halványan. - Köszönöm, Kisasszony!
|
| Tifa | 2016. 01. 11. 22:59:13 | #33863 |
Karakter: Hart
- El is oltanád a tüzet? Nem volna szerencsés, ha füst nyomok alapján lelnének ránk – utasítgat, de ezúttal van értelme, nem veszem magamra. Különben is, mintha egy kis remegést hallanék ki a hangjából. Tehát vagy komolyabban ráijesztettem, vagy zavarban van.
- Jéggel gyorsabb! – teszi hozzá, én pedig már tartom is a kezem a tűz felé.
- Csak igyekezzünk! Ma még jó volna ugyanekkora utat megtenni, mielőtt ránk esteledik – javaslom, mert nem szeretnék túl sokáig úgy rohangálni, hogy nem tudom hatástalanítani a nyaklánc erejét.
- Te, ki eget s földet összekapcsolsz. Hatalmas víztömeg, halld most hangom! Féktelen erőd kezembe zúduljon! Dermesztő jég! – hadarom, mire a tűz helyes kis jégtömbbé válik. Mintha egy pillanatra gyermeki lelkesedést és aggodalmat látnék egyszerre Syrus szemében, de nem hibáztatom érte. Hiába elfogadott dolog a világunkban a mágia, sokan félőn tekintenek azokra, akik használják.
- Van valami barlang, esetleg kunyhó úgy... – számol egy kicsit fejben – ...tíz- tizenöt mérföldes távolságban?
Tartottam tőle, hogy ennyit fog mondani. Ilyen közel csak a Sárkánypusztító klán barlangja van. Vagyis van egy barlang nem messze a táboruktól. Viszont pont a Sárkánypusztítók azok, akik nem éppen egy békés népség... Legutóbb a vezetőjük el akart venni, meg akarta venni a testem egy zsáknyi ékszerrel. Mondanom sem kell, hogy nem lett jó vége a dolognak. Menekülés közben az ember nem válogat az eszközei között.
- Igen, felfelé a patakmentén. A Hukotushimi-hegység déli csücske húzódik tőlünk északra, onnan ered ez a patak is. De... – húzom el a számat, és nem nagyon akaródzok folytatni a beszámolót.
- Mi de? – kérdez rá Syrus gyanakvón.
- Legutóbbi ottlétem során, hogy is mondjam...? – Kicsit habozok, vagyis inkább próbálom úgy megfogalmazni, hogy ne én tűnjek a világ legszerencsétlenebb varázslójának. – Volt egy kis nézeteltérésem néhány üzletfelemmel.
Na ezt egész diplomatikusan sikerült kifejteni – dicsérem meg magam gondolatban.
- Pörköltél, vagy tartósítottál? – csipkelődik.
- Egy kicsit ez is, egy kicsit az is... Mit vagy úgy oda?! – mordulok rá. Nem értem, mi ez a mániája, hogy mindenkit felgyújtok vagy megfagyasztok! Micsoda szűklátókörűség! Nem csak ez a két varázsige van a tarsolyomban!
- Más hely nincs, ahol éjszakára meghúzódhatnánk. Nappal még csak-csak elmegy ez az erdő, az éjszaka viszont nem halandó embernek való. Hidd el, addig jó, míg velem vagy! Míg ezt az erdőt el nem hagyjuk, úgy kell az utat megtervezni, hogy az éj leple szabad ég alatt ne érjen minket! – jelentem ki halál-komolyan. Úgy látom, Syrus is érzi, nem bagatellizálok, viszont így is egész sokáig gondolkodik. Meglátásom szerint kicsit túlbonyolítja a helyzetet...
- Rendben van, irány a hegyek. – Legalább jó döntést hozott. – Viszont a patakban fogunk gázolni, nem szeretném, ha nyomunkra akadnának, ha kutyákkal erednének utánunk. Szerintem hagyd a lábadon a csizmát, majd a barlangban megszárítjuk. Feltéve, ha cimboráid nem tanyáznak még ott, s nem kívánnak téged... Vagyis minket viszontpörkölni – sóhajtja úgy, mintha a világ nyűgje nyomná a vállát.
- Csak nem félsz egy kis kihívástól, kedves Syrus? – szurkálódok epésen, de belül nagyon jól tudom, hogy ezzel csak a Sárkánypusztítóktól való félelmemet próbálom leplezni.
- Mehetünk. Csak nem szeretnék újabb üldöző bandát a nyakunkba. Ha lehet, most ne süss meg senkit sem – kérlel, majd még gyorsan hozzáteszi a teljesség kedvéért. – És ne is fagyassz halálra!
Kezd nagyon fárasztani a mániájával, hogy én mindenkit meg akarok ölni. Nem egy pszichopata sorozatgyilkos vagyok, mindig csak önvédelemből támadok. Előbb csak a szemeimet forgatom, de a második mondata után már én is kifakadok.
- Te pedig ne magánakciózz! Azt hiszed, nem jegyzik meg a különleges képességeket? Ha valaki megjegyzi, tökéletesebb személyleírást nem is adhatna rólad, ha fizimiskád nem is veszi ki gyorsaságod miatt. Ha nem kötnek belénk, nem fogok megsütni, vagy lefagyasztani senkit sem... Nagyon – vonom meg a vállam ártatlanul.
Az utolsó szót csak azért teszem hozzá, mert mindentől függetlenül tény, hogy elég gyorsan eljár a kezem. Viszont ez pontosan azért van, mert már túl sokszor jutottam olyan helyzetbe, hogy testközelben kellett megvédenem magam. Túl sokszor nyomtam az ágyat, mert nem varázsoltam elég gyorsan. Többet nem kockáztatok.
Erre bezzeg nem mond semmit a fiú. Belelép a patakba, majd elindul a hegy felé, én pedig követem, mi mást tehetnék. A kövek csúszósak, de a víz sekélyebb, így nem kell a sodrással küzdenünk.
Ahogy monoton menetelünk szemem sarkából megint mozgást veszek észre, de igyekszem nem odanézni. Sejtem én, hogy mi folyik a háttérben. Rámarkolok a nyakamban himbálózó medálra, és próbálom varázserőmmel elnyomni a benne rejtőző démoni erőt. Ekkor meghallom a fülemben a halk sustorgást, amit az úton is hallottam.
- Ölj... harcolj... – értem meg egy-egy szavát a démonnak.
Szemem elé vetít képeket a múltamból. Fájó emlékeket, amik elől folyamatosan menekülök, még ha nincsenek is kihatással a jelenemre. Látom, ahogy korbács sújt végig a hátamon, és felizzik a régi sebhely. Látom, amint lándzsa szúrja át a vállamat, és érzem a hideg fémet a bőrömbe szúródni, szinte hallom, ahogy mögöttem a falat karistolja. Látom, ahogy ördögi vigyorral a szemembe néz a férfi, és késével apró vágásokat ejt a...
Hirtelen arra eszmélek, hogy nekimegyek Syrusnak, aki olyan erősen kap el, és tart a karjai között, mintha a kedvese lennék.
- Mi az! Hé! Engedj el, vagy ropogósra sütlek! – kiabálok kikelve magamból.
- Mi van veled? – kérdi ijedten, én viszont nem akarok neki válaszolni. Ő pedig csak nem ereszt.
- Hogy-hogy mi van? Te ölelgetsz itt engedély nélkül! Eressz már el! – ordítok rá, mire végre széttárja a karjait.
- Nem voltál önmagad. Szinte ugyanúgy viselkedtél, mint a városiak. Mint akit megbabonáztak – magyarázza, és én már tudom, hogy a nyaklánc ereje kerített a hatalmába.
- Jól vagyok, csak... Elbambultam. Előfordul mással is, nem? – nevetek fel, hogy tompítsam a helyzet élét.
Fogom magam, és egyszerűen kikerülöm Syrust, és tovább sétálok. Nem kéne egyhelyben ácsorognunk, mikor haladni kéne. A végén még ránk esteledik, és felerősödik a nyaklánc, és...
- A banda... – hallom meg Syrus aggódó hangját a hátam mögül.
Megállok, és a vállam felett visszanézek rá csak úgy lazán.
- Mi van velük? – kérdezem hűvösen.
- Miért rágtak be rád? És most ne gyere most azzal, hogy az nem az én dolgom! Mondhatni, hogy oroszlánbarlangba készülünk! Szeretném tudni mi az, s hogy haragudhatnak-e még mindig rád érte a pörkölésen, fagyasztáson túl?
Mélyet sóhajtok. Nem akarom elmondani, mert ezt senkinek sem szabad megtudnia, de örökké nem ordíthatom le a fejét, és hagyhatom ott, ha azt akarom, hogy bajban megmentsen. Egy-két percig szótlanul állunk, majd nemtörődöm módon megrántom a vállam.
- Volt némi vitánk arról, hogy mégis mennyit ér egy nő teste. – Direkt nem mondom, hogy az enyém, de tudom jól, hogy ha nem sültbolond, akkor össze fogja rakni a képet. Rimánkodok az istenekhez, hogy ne legyen balfék, és ne kérdezzen vissza.
- Értem – feleli kisvártatva. – Siessünk, túl sokáig voltunk egyhelyben – javasolja, én pedig örömmel nekiindulok.
Ahogy feljebb érünk a patakmeder mélyebb és keskenyebb lesz. Köpenyem beleér a vízbe, és kecsesen úszik mögöttem, miközben a nap szépen lassan lefelé kúszik az égről. A fák alá is már ferdén pislog be, ereje is gyengül. Érzem, hogy az árnyékokkal együtt a negatív erők is erősödnek az erdőben.
Hirtelen döngő lépteket hallunk, a víz megremeg, a madarak riadtan szállnak fel. Még a bogarak is elhallgatnak. Mindketten leguggolunk, és hallgatózunk. A víz majdnem a fenekünket éri, ezért Syrus kézjelzéssel elmutogatja, hogy el kéne hagyni a patakmedret. Rábólintok, és előbb csak egy kézzel érintem meg a füvet, majd fél lábamat nyújtom ki oldalra. Ezután áthelyezem a testsúlyomat a szárazon lévő lábamra, és behúzom magam alá azt, ami lemaradt. Úgy guggolok a fűben, mint egy rémült, ugrásra kész nyúl.
Megint meghalljuk a döngő léptet, és a fák fölött már látszik is két szarv. A két hegye között van vagy két méter, ami nem túl bíztató. Aztán ahogy közeledik, meglátjuk a fák között a jeti vaskos, szőrös lábait, amik öt-öt hatalmas karomban végződnek. Hosszú karjai majdnem a térdeit súrolják. Egész testét sűrű szőr borítja, ami általában barna, csak a hasán fehér.
Odakúszok Syrushoz, aki ugyanannyira be van tojva, mint én. Megfogom a vállát, és érzem, hogy enyhén reszket, szemét nem veszi le a rémes szörnyről, aminek feje a lombkoronában tanyázik. Valószínűleg elfogyasztható fészkek után kutat.
- Levegőpajzs! – suttogom, mire egy halovány burok jön létre körülöttünk. Ez elvileg megvéd minket, nem érzi meg a szörny a szagunkat, viszont elég kicsi, a vállunk összeér.
- Ez mire volt jó? – sutyorogja Syrus értetlenkedve.
- A szagunkat elfedi, és elvileg nem láthat meg minket. Kússzunk tovább a patak mentén! – ajánlom.
Syrus rábólint, majd négykézláb elkezdünk kúszni a földön. Felettébb mulatságosan festhetünk, ahogy két, majdnem felnőtt ember mászik, mint egy csecsemő. Viszont a jeti nem vesz észre minket. Bamba képével az ágakat vizslatja, csupafog pofájával pedig ártatlan állatokat ítél méltatlanul ocsmány halálra.
Mikor kipukkad a burok, mi már egy jókora szikla mögé rejtőzünk. Kicsit mindketten fújtatunk, ezért rövid pihenőt rendelünk el. Iszunk a patakból, ami a mögöttünk lévő sziklán csörgedezik.
- Ez egy jó ötlet volt – jegyzi meg Syrus, de én csak hümmögök rá. Ha nem féltem volna tőle, hogy a medál magához vonzza a bestiát, igazából simán elsétálhattunk volna mellette. Igazából nem veszedelmes az emberekre nézve, csak kis állatokat fogyaszt.
- Azért én nem maradnék itt sokáig – suttogom, és már mászok is tovább a sziklák mentén.
Nem messze meg is találjuk a barlangot, amire gondoltam. Aprócska, és éppen ezért nem is tanyáznak a Sárkánypusztítók.
- Tessék, az oroszlánbarlang – mutatok a hegy sötét szájára, és az értetlen Syrus mellett elsétálva belépek a sötétségbe.
- Nem azt mondtad, hogy itt tanyáznak a banditák? – kérdezi még mindig egyhelyben állva.
- Azt mondtam, hogy errefelé vannak, de nem azt mondtam, hogy konkrétan hozzájuk akarok bezörgetni – világosítom fel, mire már közelebb mer jönni.
- Nem messze innen van az ő tanyájuk, így nagy tüzet nem rakhatunk, de egy picit a barlang belsejében lehet. Csak száraz ágakkal, hogy ne legyen nagy a füstje – magyarázok, miközben a köpenyemet leveszem, összehajtom, és leteszem a barlang szájához.
Neki is állok fákat keresni, mivel már nincs túl sokáig világosság. Syrus sem teketóriázik, táskáját nekitámasztja a sziklának, és már szedi is két marékra a vékony, száraz ágakat.
- Azért jó tudni, hogy nem csak pusztító varázsigéket tudsz – szólal meg csendesen, mikor a közelembe ér.
- Szakadj már le a varázstudományomról! – mordulok rá. – Rohadtul nem esik jól, hogy folyton azon járatod a kis agyad, hogy megint mit fogok tönkretenni, megölni, stb. Elárulom neked, hogy például a gyógyítást, mint varázslatomat bezzeg nem jegyezted meg!
Igencsak kikeltem magamból, és csak rólam lefutó tekintetéből jövök rá, hogy bizony rosszul tettem. Éppen az utolsó pillanatban ugrok el a becsapódó hálóvető elő. Syrust is magammal sodrom a földre, remélhetőleg őt még nem látták meg. A kötelek egy fára csavarodnak, nem is olyan messziről pedig kaján nevetés harsan.
- Megint megérezted, te kis boszorkány, de most nem csúszol ki a kezeink közül!
- Hányszor mondjam, hogy nem boszorkány vagyok!? – kiabálok vissza, majd az alattam fekvő, feszengő fiúra nézek, és a szájára tapasztom a tenyerem. – Menj vissza a barlangba, várd meg, míg idecsalom, akkor leütheted! – suttogom neki, aztán elengedem és lemászok róla.
Látom a szemén, hogy egyszerre ijedt meg, jött zavarba, és dühbe. Ettől függetlenül olyan gyorsan kúszik a barlang felé, mintha puskából lőtték volna ki.
- Nekem varázsló, boszorkány egyre megy! Finom, porhanyós húsod van, és ez a lényeg! A főnök már rég feni rád a... kését. – A rövidke habozása éppen elég volt ahhoz, hogy érezzem, nem csak késeket feneget a jó öreg Bromul.
- Te állat! – kiabálom. – Úgy rám ijesztettél, megrántottam a lábam, most nem tudok felállni!
- Ne nézz madárnak, boszorka! – vicsorogja immáron pár lépésre tőlem.
- Pontosan annak nézlek – jelentem ki, és ebben a pillanatban már koppan is a husáng a férfi tarkóján. Szerencse, hogy Syrus jó erőben van, mert a szatír koponyája rettentő kemény. A lény alteste inkább kecskééhez hasonlít, még olyan szőrös is, míg felsőteste nagyjából emberi. Nem véletlen, hogy asszonyaikért kosszerű szarvaikkal verekszenek meg. Jókora patáikkal is szép nagyot tudnak sebezni, akárcsak mellső végtagjaikon lévő karmaikkal.
- Én azt hittem, hogy a banditák emberek! – sziszegi fojtott hangon Syrus.
- Nem mondtam, hogy azok... – védekezek.
- Jó, de...! – kezdi, majd elharapja a mondatot, rájőve, hogy nem sok értelme van vitázni. – Rendben, de itt nem maradhatunk.
- Most már semmiképp – értek egyet vele.
- Azt mondtad, hogy éjjel nem biztonságos az erdő – emlékeztet rá, miközben odamegyünk a barlanghoz.
- Igen, magam is emlékszem rá, köszönöm – vágom rá, miközben próbálok gondolkodni.
- Márpedig nincs más választásunk! – sürget.
- Maradj már egy kicsit csöndben! – pisszegem le. Hirtelen kinyitom a szemeimet. – Megvan! Majd a jetit használjuk oltalmazónak!
- Hogy akarsz jetit szelídíteni? – húzza fel a szemöldökét.
- Csald ez elé a barlang elé, én pedig megdermesztem. Egész éjjel őrt fog állni nekünk úgy, hogy még csak nem is tud róla!
Kétkedve néz rám a fiú, de egy szúrós pillantásom után fogja magát, mélyet sóhajt.
- Rendben van, te addig kötözd meg a barátunkat. Él még valószínűleg. Kötelet találsz a táskámban! – mondja, majd válaszomat meg sem várva visszamegy oda, ahol a jetit láttuk. Miután elővarázsoltam a táskájából a kötelet, és megkötöztem a szatírt, a sziklák mögül figyelem, ahogy néha kétkedve visszanéz rám, de én integetek neki, hogy menjen csak. Ódzkodva ugyan, de a jeti közelébe megy, és nekiáll kiabálni. Látom, hogy szinte azonnal el akar futni onnan, csak később veszi észre, hogy a jeti bizony nem figyel fel rá. Ezen felbátorodva felkap egy hegyes ágat, és a szörnyeteg hasába nyomja.
Ezt már a jámboran eszegető szörny is észreveszi, és karjait magasra lendítve Syrusra üvölt. A fiú nem teketóriázik, futásnak ered. Nem veti be különleges képességét, a jeti így is alig tudja követni. Hatalmas talpain dülöngélve, már-már nevetségesen lassan közeledik felénk.
Syrus kecsesen átugorja az aprócska patakot, és megáll az általunk kipécézett barlang előtt. Mikor a szörny odaimbolyog majdnem elé, mancsait magasra emeli, száját nagyra tátja, kezeimet olyan tartásba emelem, mintha dárdát fognék.
- Árnyékbéklyó! – kiáltom, mire sűrű, fekete füstből álló dárda jelenik meg a kezemben. Ezt a szörny árnyékába hajítom. Majdnem a szörny sarkánál áll a földbe a varázslat, a jeti pedig onnantól kezdve mozgásképtelen.
Syrus tesz pár lépést hátra, majd karba tett kézzel, fejét oldalra döntve szemléli a rögtönzött szobrot.
- Nem is olyan rossz. Nem tudtam, mire készülsz, de ez tényleg nem rossz. Én is messze elkerülném – bólogat.
- Ennyit erről – jelentem ki, és a barlanghoz megyek. – Rakjunk tüzet!
Percekkel később már helyre kis lángocska táncol a máglyarakáson. A Nap végleg elbújik a hegyek mögött, és ránk borul az éjszaka. A tűz kellemes meleget áraszt magából, és már attól sem félünk, hogy megtámadnának minket. A lángok folyamatos árnyékot biztosítanak a szörnynek, így nem kell attól félnünk, hogy megszűnne a varázs.
Egy pillanatra belebambulok a lángokba, és mire pislogok, a szememet elváltoztató varázslat megszűnik. Lehet, hogy a többi is, csak az a ruháim miatt nem látszik, főleg a köpenyemtől. Fáradt vagyok, és kicsit nyűgös is. A medál szinte égeti a mellkasom, és néha a fülemben is hallom a mormogást.
Syrus hangjára figyelek fel, de nem értettem, mit mondott.
- Bocsánat, elbambultam, mit mondtál? – kérdezek vissza.
|
| Syrus Sirenac | 2016. 01. 08. 04:56:55 | #33854 |
Karakter: Syrus
Megjegyzés: Hartnak
- Köszönöm, de nem kell – válaszolja természetesnek ható nyugalommal hangjában, melynek eredetét nem értem. A sérülése ugyan nem volt életveszélyes, de ha nem kezelik rendesen, a heg is megmaradhat, illetve később még szövődményei lehetnek. Kenőcsös tégely bal kezemben, másik kezemmel a kötszert vettem volna ki a táskámból.
- Hogy érted azt, hogy nem kell?
- Begyógyítottam a sebet – vonja meg laza nem törődömséggel vállait.
„ Úgy látszik, a mágusoknak mindig minden oly könnyedén megy.” –Némi sértettség lesz úrrá rajtam. Örülnöm kellene, hogy Hart jobban van, csak az zavar, hogy nem miattam.
- Fenének töröm én magam... - morgolódom enyhén félhangosan. Nem zavar, hogy hallja. Hadd hallja csak! Most már biztos, hogy nem tekint másnak, csak egy fegyverforgatónak, ki épp kapóra jött, mikor bajba került. „De hagytam volna ott magára? Meglincselték volna, kín vallatták volna, majd máglyán végezte volna, mint a többi boszorkány. Hálátlan nőszemély!”
- Keressünk gyümölcsfát, bogyókat, gombát! Ha találunk elég hajlékony botot, még halat is foghatunk patakban – javasolja, de nem nézek rá.
„ Ha tartani akarja a távolságot, ám legyen! Azért fizet csak, hogy elkísérjem Kruholinba, nem azért, hogy összebarátkozzak is vele. Jobb, ha úgy kezelem, mint szimpla munkaadót, s nem nézem azt, hogy szemei igézőek, ajkai édesek, bőre finom, puha.” - megrázom fejem a gondolatra, ki kell vernem fejemből, mint nőt.
- Hol van a patak? – A környéket nem ismerem, Ő olybá tűnik, igen. Jobbjával mutatja az irányt, szemem sarkából látom merre, hisz még mindig nem fordultam felé. Lassan bólintok csak rá, a kenőcsöt visszateszem a táskámba, melyet felkanyarítok hátamra. Kardom kézügybe veszem, ismeretlen a terep, bármi megtörténhet. Jobb, ha éberséget tanúsítok. Kellemetlen meglepetésben nem szeretnék részesülni.
A környék tiszta, ellenséges mozgást nem észlelek, sehol egy csapda vagy veszélyforrás. A patak szerencsére közel van. Csendes folyású, szinte érintetlen. Távolabb szélesedik, s a parti növényzet is nagyobb, dúsabb. A tiszta vízben szerencsére nem egy ebédre valót látok, így némi megkönnyebbültséggel lelkemben térek vissza Harthoz, hogy a patakhoz vezessem. Utunk csendes, mintha ő is arra jutott volna, jobb, ha csak a szükséges, mondhatni kényszerű társalgásra szorítkozunk. Ha ő így, én is úgy. A patakparthoz érve kinézek egy vékony, de erős, megfelelőnek vélt hajtást, mit botnak fogok használni. Már csak a zsineg hiányzik. Noha nem sok reményt fűzök hozzá, hogy tud segíteni, Hartra nézek.
Meglepetésre már nyújtja is felém a damilnak szánt selymes, de erős szálat.
- Kérlek, hadd ne magyarázkodjak! – hárítja el rögvest fel nem tett kérdésemet, hisz épp rákérdeztem volna, honnan szedte ezt, de ráhagyom. Ha ő így…
„ Bot megvan, zsineg megvan. Jöhet a horog!” –Táskámban szerencsére akad, bíztam benne, hogy lesz lehetőségünk effélére. Nem tart sokáig, míg összebarkácsolom a rögtönzött horgászbotot. A part közelében valamivel puhább a föld. Némi gödröt vájok, benne csalinak valót keresek. Nem tévedtem, hamarosan a horgon virgonckodik a giliszta. Hartra egy gyors pillantást vetek, egyelőre letelepszik egy közeli fa tövébe, onnan figyel.
„ Csak egy megbízó, semmi több!” – emlékeztetem magam, jobb, ha a horgászatra koncentrálok. Feszülten nem sok eredményre számíthatok. Biztonságos ívben lódítom meg a botot, odébb csobban is a horog csalistul a vízben. A szerencse velem van, úgy látszik, a csali kellően izeg-mozog, az első hal máris horogra akadt. Szólnék épp Hartnak, de beelőzött. A hal sütéséhez megfelelő tűzrakó helyet alakít ki kövekből, s míg az újabb fogásnak valót emelem ki, már a tűzre való ágakat, gallyakat gyűjtögeti. Persze szemem sarkából figyelem csak, lopva. Nem akarom, hogy többet gondoljon. Hogy én érdeklődöm iránta… Bah… Noha nem is tűnik annyira nemes kisasszonynak most.
Nem tudom, mennyire éhes, én nagyon. Így a negyediknél úgy vélem, ebédnek megteszi, ha szerencsénk van, vacsorára valamivel bőségesebbel is tudok szolgálni, noha nem kirándulni jöttünk. Az előkészítéssel nem sokat küszködök, tőröm precízen vágja fel a halak hasát, s sérülés nélkül távolítom el a szükségtelen belsőségeket, zavaró pikkelyeket. Nyálkás, ragacsos kezem a halakkal együtt leöblítem a patakban. Noha nem igazán esztétikus, ami nem kell, szintén a vízben köt ki.
Két nyársnak valót vágok, kihegyezem őket, majd elosztva párosan tűzöm fel a halakat rájuk. Egyiket Hart kezébe nyújtom át, mit szó nélkül átvesz. Halk mormolás után tűzlabdacs táncolja körül a gallyakat, szinte azonnal nyaldossák a lángnyelvek a száraz fadarabokat. Íncsiklandozó illata van a piruló halnak, már a gondolatra is nagyot nyelek. Hogy figyelmemet gyomromról eltereljem – nem szeretnék újfent kínosan korgásának szenvedője lenni, a lángnyelveket figyelve kérdem meg Hartot a korábbiakról. Hangom csendes, nyugodt.
- Mondd Hart, tényleg ilyen gyorsan be tudtad gyógyítani a sebed?
- Hogy jutott ez most eszedbe? – kérdez vissza, hangja alapján nem várta a kérdést. – Talán megvágtad magad? – Semmi aggodalom hangjában.
- Nem, dehogy! – rázom meg fejem, néhány pillanatra feltekintek rá. Nem tudom miért, de Raimund jut eszembe. Ha akkor időben ott lett volna talán egy mágus… Fáj az emlék, hisz ha akkor másképp zajlanak le az események, életem nyugodtabb, kiszámíthatóbb lenne.
- Akkor mi a baj? És ne mondd, hogy nincs baj, mert látom rajtad – erősködik tovább, mintha kíváncsi volna ténylegesen.
„ Vajon mégiscsak aggódik értem?” - Mélyet sóhajtok. „ Kizárt, hogy aggódjon.” – megrázom fejem. – „Csak egy megbízó!”- Semmi konkrét.
- Van esetleg valakid, akit meg kéne gyógyítani? Egy beteg nagymama talán? – Nem adja fel, csak tudnám, miért ennyire ragaszkodó. Igyekszem mosolyt erőltetni magamra. „ Ha csak ennyiről volna szó…”
- Mondd, miért száműztek? – néz rám félredöntött fejjel.
„Honnan szedi, hogy száműztek?”- Homlokom ráncolom.
- Nem azt mondtad, hogy sosem leszünk barátok? – igyekszem visszavágni, noha tudom, hogy ez visszájára is elsülhet. Jobb, ha mihamarabb kiderítem, ki is Hart valójában.
Felkel a tűz mellől, nyársát rám bízza lemondó sóhaj, s intés kíséretében. Mintha én volnék a rossz.
- Jól van, akkor ne mondd el! Megyek, megmártózom, addig vigyázz a halakra! – Magamra hagy Hart, pontosabban a sülő halacskákkal. „Nem tudom mitévő legyek. Jól megfizet, talán túl jól is. Legutóbbi plakátomon ennyibe kerültem, de az már két éve volt. Mostanra felmehetett annyira a tarifám, hogy egy mágus is fejvadászatra fanyalodjék. Meglehet, most valami fortélyon dolgozik, mivel gyanútlanul becserkészhet. Hiba volt felfedni előtte a Szellőlépést.”
Újfent nem sokat teketóriázok. Nem erősségem a hosszas gondolkodás, mely ugyan gyakorta okozott fejfájást számomra, de ugyanannyiszor is életem mentette. A nyársakat kissé félreszúrom a tűz mellől, hogy ne égjenek oda a halak. Kardomat némi hezitálás után a tűz mellett hagyom. Nesztelenül indulok arra, amerre Hart tartott. Felkészülök minden eshetőségre. Ha szükséges, akár nő elől is menekülőre fogom a dolgot. Mágus, vagy boszorkány elől elfutni nem szégyen – gondolom. Azonban mikor elérem a nádast, s meghallom – látom Hartot, szavam-eszem megáll. Még szerencse, hogy sűrű a nádas, s megtanultam csendesen lopakodni. Mintha nem is Őt látnám. Majdhogynem teljesen idegen nő képe tárul elém. Némi hasonlóság ugyan van Harttal, de ez a test sokkalta… „Viseltesebbnek, nyúzottnak tűnik. Varázshasználó létére elég sok a közelharci sérülése. Nem csoda, ha lelke – szíve fagyossá vált. Mi mindenen mehetett keresztül? Ki lehetsz te, Hart? Ha egyáltalán ez a neved…”
Eredeti – vagyis álcázott állapotában is megkapó látványt nyújt számomra a fiatal hölgy, viszont természetes, igazi alakja számomra tökéletesebbnek mutatkozik.
„ Ha valóban annyira képes a gyors gyógyításra, ezeket miért nem tudta eltűntetni? Mégsem vagy tökéletes, Hart?” – Nem sokat időzök itt, ha rajtakapna, nem volna kérdéses, hogy magam sülnék át hamarabb a halaknál, így ahogy jöttem, úgy térek vissza a tűzhöz, mintha mi sem történt volna. Szívem ugyan torkomban, fülemben érzem dübörgését, a hamarosan érkező Hart miatt le kell csillapodnom. Miként volna viszont lehetséges, ha valamit reáneheztelésem ellenére is megindított bennem? Magam is meglepődök, hisz ajkaim, hangszálaim szinte maguktól köszöntik Őt.
- Finom az illatod! – Zavart mosollyal jegyzem meg, ha este nem is volt igazán szemtanúja zavaromnak, most fényes nappal tagadni se tagadhatnám árulkodó nyomait arcomon.
- Hát... köszi... – motyogja szintén zavarban, ahogy letelepszik velem szemben a tűznél. Noha nemrég igyekezetem nagy volt azon irányban, hogy tekintetét kerülhessem, ez most lehetetlennek tűnik részemről. Ki is ő? Mit rejteget? át akar verni, vagy csak ezt akarom elhitetni magammal, hogy még véletlenül se gondoljak rá másként, mint szimpla megbízóra? A sült halakat csendesen fogyasztjuk el. Nem hiszem, hogy az apró szálkák miatt volnánk mindketten némák, mint holmi szerzetes, vagy apáca, ki némasági fogadalmat tett hite megerősítése végett. Egyszerűen csak zavarban vagyunk.
Ebédünk végeztével nem nagyon akaródzik tovább állni, de a kötelesség az nagy úr. Nem tudhatjuk, hogy mikor erednek nyomunkba, s ha már eredtek is, mifélék. Sóhajtva állok fel megropogtatva kissé vállaim. Elgémberedtek, hisz az egész éjjelt székben ülve töltöttem, jóformán alig aludtam.
- El is oltanád a tüzet? Nem volna szerencsés, ha füst nyomok alapján lelnének ránk. – intézem Hart felé a kérésnek szánt utasítást. – Jéggel gyorsabb! – teszem hozzá, mielőtt kirobbanna „kihasználtságára” hivatkozva. Ha tudná, hogy leskelődtem…
- Csak igyekezzünk! Ma még jó volna ugyanekkora utat megtenni, mielőtt ránk esteledik. – Nem nyit vitát a tűzzel kapcsolatban, néhány számomra megjegyezhetetlen varázsige elmormolása után a tűz elalszik jegesen kristályodva. Ha gyermek lennék, talán ujjongva tapsolnám meg a mutatványt. Azonban ahogy a tűz is képes csodára, képes a halálra is, úgy a jég is. Nem árt, ha a szavak legalább egy részét emlékezetembe vésem. Ha rajtam szeretné alkalmazni, ellenlépést kell tennem majd, hogy megakadályozzam a rítus végét.
- Van valami barlang, esetleg kunyhó úgy… - Fejben igyekszem belőni a távolságot, mennyire haladhatunk anélkül, hogy utolérjenek. – Tíz- tizenöt mérföldes távolságban? – Táskám hátamra vetem, kardom kézügyben tartom. Pecabotról leszereltem a „zsineget” és a horgot, a botot, illetve a nyársakat a patakba dobom.
- Igen, felfelé a patakmentén. A Hukotushimi –hegység déli csücske húzódik tőlünk északra, onnan ered ez a patak is. De… - Hirtelen akad meg az ismertetőben.
- Mi de? – kérdezek vissza, rossz előérzetem van.
- Legutóbbi ottlétem során, hogy is mondjam?... – Ártatlan arcot igyekszik vágni, már tudom, hogy a Hukotushimi-hegység nem biztonságos számunkra. – Volt egy kis nézeteltérésem néhány üzletfelemmel.
-Pörköltél, vagy tartósítottál? – kérdem lemondó sóhajjal. „ Ez a lány két lábon járó bajforrás. Vissza kellene adni az erszényt, s más irányba szerencsét próbálni, ahol nem hoz rám bajt.”
- Egy kicsit ez is, egy kicsit az is… Mit vagy úgy oda?! – Előző ártatlansága újfent elrejtőzött hirtelen feltámadt szenvedélyessége zsarnokságában.
„Előre sajnálom leendő férjurát!”
- Más hely nincs, ahol éjszakára meghúzódhatnánk. Nappal még csak-csak elmegy ez az erdő, az éjszaka viszont nem halandó embernek való. Hidd el, addig jó, míg velem vagy! Míg ezt az erdőt el nem hagyjuk, úgy kell az utat megtervezni, hogy az éj leple szabad ég alatt ne érjen minket! – figyelmeztet nem okoskodva, inkább… Mintha valamitől megijedt volna. Körülnézek, semmi gyanúsat nem észlelek. Lehet, hogy csapda?
Hezitálok a lehetőségeket mérlegelve. Ha nem csapda, s régi ellenlábasai közé megy, felkoncolhatják, vagy azok a valamik, amiktől szemmel láthatólag tart, megtámadhatják. Ha magára hagyom, engem is megtámadhatnak. „ Mégiscsak igazak volnának azok a rémmesék a városból? Marie említette, hogy éjjel senki sem hagyja el a várost… Mi is megvártuk a hajnalt.”
- Rendben van, irány a hegyek. Viszont a patakban fogunk gázolni, nem szeretném, ha nyomunkra akadnának, ha kutyákkal erednének utánunk. Szerintem hagyd a lábadon a csizmát, majd a barlangban megszárítjuk… Feltéve, ha cimboráid nem tanyáznak még ott, s nem kívánnak téged… Vagyis minket viszontpörkölni. – Kelletlen sóhajjal. Újabb nyűg.
- Csak nem félsz egy kis kihívástól, kedves Syrus? – kérdi valamiért megnyomva a jelzőt. Nem először használja, s jelentése ellenére mintha baljóslatú lenne.
„Talán észrevett volna? Nem, nem hiszem, akkor már rég alulról szagolnám füstölt valagam.” – megrázom fejem, a patak felé indulok.
- Mehetünk. Csak nem szeretnék újabb üldöző bandát a nyakunkba. Ha lehet, most ne süss meg senkit sem. És ne is fagyassz halálra! – teszem hozzá gyorsan. Egyelőre csak ezt a kétféle varázstípusát ismerem. Nem mintha várnám, legyen más is, de jobb tisztában lenni egy mágus képességeivel, ki könnyen meglehet, rád vadászik.
- Te pedig ne magánakciózz! Azt hiszed, nem jegyzik meg a különleges képességeket? Ha valaki megjegyzi, tökéletesebb személyleírást nem is adhatna rólad, ha fizimiskád nem is veszi ki gyorsaságod miatt. Ha nem kötnek belénk, nem fogok megsütni, vagy lefagyasztani senkit sem… Nagyon. – teszi hozzá újfent ártatlanságot mímelve, noha látom rajta, hogy a régi „üzleti társakkal” nem szívesen futnak össze ismét. Követ mindenesetre, s belegázolunk a vízbe folyással szemben haladva. Nem kommentálom kioktatását, tudom, hogy kockázatos volt a Szellőlépés használata, de miatta kénytelen voltam saját szabályaimat megszegni. Ha nem így tettem volna, halott lenne már… S megint csak hálátlan.
- Szerencsénk, hogy jó idő van! Kellemes a víz, télen itt fagynánk bele. – Nem nézek rá, vagyis csak néha, azt is lopva. A környezet idegen számomra, így éberségem nem lankadhat. Nem fele, mintha valami elvonná figyelmét. Mintha nem is itt lenne.
- Hart! Hart! – szólongatom séta közben, de nem válaszol. Tekintete majdnem olyan, mint a vándor lovagé a városban. Kardom ledöföm a kavicsok közé a vízbe, elébe állok, így elkerülhetetlen, hogy nekem ütközik. Hogy ne essünk el hirtelen, átölelem.
- Mi az! Hé! Engedj el, vagy ropogósra sütlek! – Újfent önmaga, noha zavarodottan tekint rám. Hogy dühében pirult-e ki arca, vagy testközelségemtől, nem tudom.
- Mi van veled? – Nem engedem el azonnal, mintha fenyegetésétől nem is tartanék.
- Hogy-hogy mi van? Te ölelgetsz itt engedély nélkül! Eressz már el! – próbál szabadulni, végül magam engedek.
- Nem voltál önmagad. Szinte ugyanúgy viselkedtél, mint a városiak. Mint akit megbabonáztak. – Homlokráncolva nézem, próbálok rájönni, mi is lehet a dolog hátterében.
- Jól vagyok, csak… Elbambultam. Előfordul mással is, nem? – Úgy látszik, nem akarja elárulni, tettetett nevetéssel, zavartan kerül ki, ellép mellőlem. Lassan fordulok utána, nagyon nem tetszik ez az egész nekem. Mi okozhatja ezt az önkívületi állapotot? Nem tudom, nyomaszt. Jobban kell rá figyelnem! Folytatom utam utána.
- A banda… - kezdek bele terelve a szót.
- Mi van velük? – kérdi oldalvást pillantva, hisz kissé lemaradva követem.
- Miért rágtak be rád? És most ne gyere most azzal, hogy az nem az én dolgom! Mondhatni, hogy oroszlánbarlangba készülünk! Szeretném tudni mi az, s hogy haragudhatnak-e még mindig rád érte a pörkölésen, fagyasztáson túl?
|
| Tifa | 2015. 12. 10. 17:43:38 | #33713 |
Karakter: Hart
Már egy ideje koptatjuk az a talpunk, amikor Syrus váratlanul megszólal.
- Mondd csak, Hart... – kezdi egészen bátran, de aztán úgy elhallgat, meg sem akar szólalni, mintha elfelejtette volna, mit akart mondani, vagy csak inába szállt a bátorsága.
- Mi az? – kérdezek rá, mikor már jó ideje nem szólalt meg.
Mielőtt megszólalhatna, hatalmasat kordul a gyomra.
- Öhm, izé... – habogja, és zavartan a hajába túr. – Mikor ettél utoljára?
Nem bírom ki nevetés nélkül, és még csak tetézi, hogy fülig el is pirul.
- Hős megmentőm a hangok alapján két-három napja, ha jól saccolom! – kacagok hangosan. Már a térdemet csapkodom, amikor az én hasam is felmordul, és ettől aztán végképp elvesztem az önkontrollt. Az élet okozta helyzetkomikumok a kedvenceim, és ezeken tudok a legjobbakat derülni.
- Mert én annyi ideje – teszem hozzá fuldokolva, immár én is kipirulva.
Látom, hogy Syrus sem bírja ki, és ő is elneveti magát, de csak szépen, szolidan, ahogy az egy jól nevelt lovaghoz, vagy nemeshez illik. Még nem találtam ki, melyik lehetett mielőtt zsoldosnak állt.
- Nem tévedsz! – helyesel mosolyogva. – Nem volt időm tegnap, hogy élelmet szerezzek be, s készleteim is kimerültek, így csomagolni sem tudtam be. Nem kell aggódnod viszont, erdőben vagyunk, húst is, növényt is találunk elegendőt, mit megehetünk – meséli, majd rövid szünet után hozzáteszi. – Bááár...
Abbahagyom a hahotázást, és rosszallóan ránézek. Arca piros, mint nyár derekán a pipacsmező. Vajon mi lelhette? Mitől lett hitelen ilyen félénk?
- Mi az, hogy bááár? – ismétlem el szavait túlzott hangsúllyal.
- Nem tűnsz túrázó típusnak – válaszolja szorongva.
Istenem, micsoda fafej ez?! – horkanok fel magamban. – Nincs rajtam se tüll szoknya, se fűző, mégis úri kisasszonynak néz?!
- Milyen típusnak tűnök, ha szabad kérdeznem, kedves Syrus? – vetem oda neki. Hangomból csöpög a gúny.
- Öltözéked, viselkedésed alapján nemes kisasszonynak tűnsz, ki kényelemhez, pompához szokott. Nem erdei túrákhoz, koplaláshoz, szennyhez – magyarázza fesztelenül, nekem pedig minden egyes szavánál egyre jobban leesik az állam. Mi a francról hadovál ez?! Mégis miből szűrte ezt le?
- Nem ismersz! – fakadok ki. – És jobban teszed, ha nem is akarsz megismerni, vagy próbálkozni kiismerésemmel! Kruholinba tartok, ahol elválnak útjaink. Felfogadtalak kísérőmül, ne kelljen megbánnom, hogy megbíztam benned. Ne értsd félre! Hálás vagyok azért, mert nem hagytál az utcán, s nem engedtél az őrség kezére jutni, de nem vagyunk barátok, s nem is leszünk azok.
Tekintetem egy pillanatra sem rezzen meg, és látom, hogy ezzel Syrust rendesen megleptem. Biztos, hogy nincsen ilyen erős nőkhöz szokva, mint én. Most viszont kénytelen lesz megszokni, vagy mehet isten hírével!
- Ha kellő távolságra érünk Sirenartól, tábort verünk, s majd szerzünk élelmet – jelenti ki higgadtan, már-már felnőttesen.
Nagyjából megnyugszom, nem akarom azonnal hamubasültpogácsává változtatni.
- Rendben van – bólintok rá, és tovább indulok az úton.
A kis perpatvarunk után egyikünknek sincs kedve cseverészni. A madarakat hallgatom, az erdő zajaira koncentrálok. Néha olyan hangot hallok, mintha valaki elfutna a fák között, de valahányszor arra nézek, senkit sem látok. Aztán már közelebbről hallom, és mintha néha beszédhangokat is hallanék. Távoli, kicsit visszhangos, elmosódó szavakat. Próbálok nem figyelni rájuk, de egy idő után már olyan, mintha a fülembe suttogna. Szinte a lélegzetét is érzem a tarkómon. Éppen megfordulok, hogy lássam, ki szórakozik velem, mikor észreveszem, hogy Syrus megállt.
- Mi van már megint? – mordulok rá, pedig nem miatta vagyok zabos. Legalább a suttogó hang eltűnik a fülemből.
Syrus éppen lefelé pakol. Táska landol a földön, mellette kard nyújtózik a fűben. A fiú hosszas keresgélés után egy kenőcsös tégelyt varázsol elő a batyuból.
- Vedd le a nadrágod, s ülj le a tuskóra! – int a mellette lévő fatörzs maradványra. Tényleg, el is felejtettem már, hogy megsérültem. Talán bicegtem volna, ezért jött hirtelen az ötlete?
- Bekenem a sebed! – teszi hozzá, már majdnem parancsoló hangnemben.
- Köszönöm, de nem kell – felelem talán kicsit túlságosan is nyugodtan.
Syrus láthatóan megdöbben szavaim hallatán. Kenőcsös tégelyt tartogató keze megáll a levegőben, másik kezével még a táskában van.
- Hogy érted azt, hogy nem kell? – pislog rám értetlenül.
- Begyógyítottam a sebet – vonom meg a vállam, hiszen ez magától értetődő.
Syrus már majdnem sértődötten elteszi a tégelyt, közben magában morog.
- Fenének töröm én magam...
Úgy érzem, ezúttal nem teljesen jogos a fennakadás, hiszen egy mágiahasználó miért ne gyógyítaná meg magát? Viszont nem akarom hagyni, hogy tépkedje magát. Gondolom, hogy nem csak ezért állt meg, ezért körbe nézek. Nem látok semmi különlegeset az erdőben, ezért felnézek az égre. A nap már a fejünk felett jár. Tényleg, még viccelődtünk is azon, hogy már egy ideje nem ettünk, hát akkor ezt is ideje lenne megejteni.
- Keressünk gyümölcsfát, bogyókat, gombát. Ha találunk elég hajlékony botot, még halat is foghatunk patakban – javaslom, és bár látom Syruson, hogy nem tetszik neki a megfogalmazásom, neki is hasonlón járhatott a feje.
- Hol van a patak? – kérdi kezét kivéve a végtelen mélynek tűnő táskából.
Kinyújtott kezemmel mutat az irányt, ő pedig rábólint. Felkapja a táskáját, a kardját, és már megy is arra. Mikor elém ér végre, kitépek pár szálat az igazi hajamból, hogy mire a patakhoz érünk, már meglegyen a damil.
Miután Syrus talál megfelelő vesszőt, odanyújtom neki a szálat, ő viszont nem érti, honnan találtam hirtelen ilyen hosszú és vastag szőrszálat.
- Kérlek, hadd ne magyarázkodjak! – húzom el a számat.
Látom rajta, hogy nem szeretne velem vitázni, ezért nem is firtatja a dolgot. Táskájából meghajlított szöget varázsol elő, amit a hajam végére köt, és éppen csak lehuppanok egy közeli fa tövébe, mikor már csobban is a vízben.
Szerencsére nem tart sokáig, míg halat fog, én pedig addig helyes kis tűzrakó helyet építek ki kövekből. Még kis máglyarakást is csinálok a közepébe. Syrus megpucolja, kibelezi a halakat, látszik rajta, hogy nem most csinálja először. Mozdulatai begyakorlottak, precízek. Nem vágja át a beleket, az epe is sértetlen. A halacska úszóhólyagja pedig a halacska nélkül folytatja úszkálását a patak felszínén.
Mikor a halak nyársra kerülnek, egy apró tűzgolyóval meggyújtom a fákat. A halak pedig azonnal pirulni kezdenek.
- Mondd Hart, tényleg ilyen gyorsan be tudtad gyógyítani a sebed? – kérdi halkan Syrus, miközben a lángokat nézi.
Nem tudom mire vélni a kérdését.
- Hogy jutott ez most eszedbe? – kérdezek vissza. – Talán megvágtad magad?
- Nem, dehogy! – ellenkezik hevesen. Szemében szomorúságot látok.
- Akkor mi a baj? És ne mondd, hogy nincs baj, mert látom rajtad – előzöm meg tiltakozását.
Mélyet sóhajt, majd megrázza a fejét.
- Semmi konkrét – tereli a szót.
- Van esetleg valakid, akit meg kéne gyógyítani? Egy beteg nagymama talán? – tippelgetek.
Fáradtan elmosolyodik, de más egyéb reakciót nem kapok tőle. Szinte biztos vagyok, hogy egy régebben történt dolog jutott eszébe.
- Mondd, miért száműztek? – nézek rá félredöntött fejjel.
- Nem azt mondtad, hogy sosem leszünk barátok? – vág vissza, amivel el is veszi a kedvem minden nemű barátkozástól.
Feltápászkodom a földről, és lemondóan legyintek egyet Syrus felé.
- Jól van, akkor ne mondd el. Megyek, megmártózom, addig vigyázz a halakra – hagyom magára a fiút, és a patak egy náddal körbenőtt részéhez sétálok.
Nem vagyok nagy pancsolós, de napok óta nem volt alkalmam rendesen lefürdeni, ideje volna. Ruháimat egy kőre helyezem, ahogy a parókámat is, majd fellélegezve elengedem a testemet megváltoztató bűbájt. Megrázom derékig érő hajam, majd végigsimítok a testemet borító számtalan sebek közül páran. A bal vállamon, a kulcscsontom alatt lévő szúrásnyomon, a hasam jobb oldalán húzódó vágáson. A vízbe gázolva, egy pillanatra megnézem magam a víztükörben. Sötétbarna szemeimet, az orrnyergemet átszelő fehér heget, aztán dühösen belecsapok a vízbe, és inkább belemerülök a sekély vízbe.
Mire visszaérek a tűzhöz, a halak már majdnem kész is vannak. A varázslatot újraemeltem, a parókát megigazgattam, így ugyanolyan vagyok, mint mikor elmentem.
- Finom az illatod – jegyzi meg Syrus, ahogy elmegyek mellette, ezzel igencsak meglep, mert az illatos szappanomat valamelyik menekülésem közben elvesztettem.
- Hát... köszi... – motyogom kicsit zavartan, majd lehuppanok vele szembe. Ezután csendben elfogyasztjuk a halakat, és úgy döntünk, folytatjuk utunkat Kruholinba.
|
| Syrus Sirenac | 2015. 12. 10. 08:22:35 | #33712 |
Karakter: Syrus
Megjegyzés: Hartnak
„Hogy fogom Marienak elmagyarázni, hogy nem találkozhatunk többé? Hogy egy másik nő miatt kell elhagynom a várost? Nem mintha volna esély a közös jövőnkre, de mégis. Ha gyermeki képzelgés is esetleg az elérhetetlen iránti vágyódás, szeretném azt hinni, hogy megérdemlem egyszer, hogy nyugodtan élhessek. Aúúú!”- Bal mutatóujjam gyorsan kapom be, hogy a kiserkenő vért meggátoljam szétfolyásában. Annyira képzelgek, hogy megszúrtam magam. Kell nekem más nőn agyalni, mikor egy itt fekszik, alszik az ágyamban.
Felemelem fejem a neszezésre, óvatos tapogatódzó, határait fürkésző moccanások ugyan, de felébredt vendégem. Lábai a takaró alatt mozdulnak előbb, majd kezei emelkednek meg lassan, s hirtelen felül a lány az ágyban. Kissé idegesnek tűnik, annak ellenére, hogy biztonságban van. Ingem összefogja magán, jobb is. Erőnek erejével kell szuggerálnom magam, s szemeim, hogy ne engedjenek a vonzásnak. Nem szeretnék megsülni, vagy lefagyni. Noha gyámoltalannak hat a nő, tudom, hogy vigyázni kell vele. Végtére is egy mágus, vagy boszorkány. Hogy melyik a jobb, rosszabb, még nem döntöttem el.
- Jobban vagy? – igyekszem nyugodtnak, kimértnek mutatkozni. Hálát adok mégis az isteneknek, hogy gyenge a megvilágítása a helyiségnek. A nadrágot, tűt s a cérnát lefektetem ölembe.
- Köszönöm, igen. – Úgy látszik, ő is próbálja zavarát palástolni, összeszedni magát. Rövid szünet után rákérdez a nyilvánvalóra. – Ez a te házad?
- Mondhatni – Zavartan felelek neki, szinte motyogok. Keserű a szám íze, noha igyekszik udvariasnak tűnni, kihat hangjából az enyhe gúny, kétkedés. Biztos jobb helyhez szokott. – Az én nevem Syrus. Téged hogy hívnak? – Gyorsan terelem a témát, jobb nem szeretnék anyagi körülményeim miatt megvetettnek tűnni.
- Hart – feleli büszkén, s oly jelentőségteljesen hatóan húzza ki magát, mintha jelentenie kellene e névnek bármit is. Noha sok fele jártam, sok emberrel ismerkedtem meg utam során, nem rémlik ilyen nevű női varázshasználó. Látván gondolom rajtam, hogy sok információt nem jelent számomra neve első hallomásra, ezért csak legyint. – Mágus vagyok, te meg harcos, ahogy elnézem.
Végigfuttatja rajtam tekintetét vizslatón, kutatón. Feszengve ülök a széken, megvakarom jobb kezemmel tarkóm. 176 cm magas, edzett testalkatú, de nem egy izomkolosszus-izomagy típusú ember vagyok. Ügyelek arra, hogy ne hízzak el, pedig gyakran s sokat eszek, amennyiben persze telik rá. A zsoldos élet nem mindig kifizetődő. Ezt bizonyítja jelenlegi szállásom is. Öltözékem könnyed, fekete és vörös párosításban mutatkozik. Noha nem a legújabb divat szerint készültek, ügyelek tisztaságára, rendezettségére.
- Hol vannak a ruháim? – szólal meg váratlanul ingerülten. „Mi a baja van ennek? Az előbb még nyugodtan beszélgetünk, vagy legalábbis elkezdtük, most pedig agresszívvá vált egyről a kettőre.”– És áruld el, hogy minek vetkőztettél le!
- Én csak elláttam a sérülésed, és megmosdattalak – vágok vissza újfent kimérten. „Tudom, hogy minden mágusnak van valamiféle defektje, de az ilyen kitörésekkel minden, csak nem aranyos ez a lány.”
- Köszönöm, most pedig kérlek, fordulj el, míg felöltözöm!
Felállva az ágyra teszem le mellé a nadrágját, és a tűzhely melletti rögtönzött szárítón száradó ruháihoz lépek. Szinte izzanak ujjaim, tenyereim mihelyst fehérneműjéhez érek. Lehunyom szemeim, hogy higgadtságot erőltessek magamra. Kifújom mélyről jövő sóhajom hosszan, majd mosolyt erőszakolva ajkaimra ruháival visszalépdelek az ágyhoz, s nadrágja mellé teszem le holmiját. Az ablakhoz sétálok, nem ellenkezek vele. Noha többet is láttam már, mint egy idegennek ildomos, szemérmét őrzi ő is, én is a magamét. Más talán kihasználná a helyzetet reckíroztatva a mágus bosszúját, becsületem nem engedi, hogy ellene tegyek akarata ellenére. Az ellátás más kérdés volt, hisz azt élete megmentésének érdekében tettem.
Az utca csendes, szinte kihalt. Szinte, a csendet egy vadászó macska töri meg. Az egyik szeméthalomnál igencsak patkányt találhatott. Ő legalább rendesen vacsorázik, én meg még se tudom kínálni semmivel sem. Több, mint kínos a helyzet.
- Szóval, kedves Syrus! – szólít meg dolga végeztével, lassan fordul meg felém. Karba font kézzel állva nézek rá. Arcomra nyugalmat, lelki egyensúlyozottságról való képet igyekszem vetíteni, noha cseppet sem vagyok az. – Az a helyzet, mint láthattad, jelen pillanatban nem látnak szívesen a városban. Szeretném őket megszabadítani a jelenlétemtől. Esetleg segítenél nekem ebben? Természetesen nem ingyen kérem.
Csendesen végighallgatom, nem szólok közbe. Ingyen is megtenném, hisz magamnak is el kell hagynom a várost, s noha nem bízhatok meg benne – pláne ha újra dühkitörése lesz, jobb, ha úgy állítom be a dolgokat, hogy nem érdekel nőként. Hallgatásomat valószínűleg nemlegességnek véli, mivel hamarosan egy kis tarisznyát varázsol elő köpönyege rejtekéből. Felém dobja, jobbal kapom el. Nem okoz nehézséget a mutatvány, nem is koncentráltam az elkapásra, ami azt illeti. De jobb, ha magam is megpróbálom elvarázsolni őt, talán könnyedebb lesz utunk. Súlyra harminc aranytallér lehet benne. Tenyeremre véve a zacskót megemelgetem azt súlyát nézegetve. „Mennyi vaj lehet a füle mögött, ha ennyit képes fizetni társaságomért?”
- Ennyi pénz csak azért, hogy kivigyelek a városból? – Kétkedve nézem Hartot, viselkedése egyre inkább óvatosságra int, de már nincs visszaút számomra.
- Jól sejted, kicsit messzebbre kéne mennem – bólint rá. – Tíz napi járóföldre innen van Kruholin, ott meg kell keresnem valakit. Kísérj el odáig, és kapsz még egy ilyen zacskót.
Nem felelek neki azonnal. „Óvatosan Syrus! Túl nagy az összeg, hogy jelentéktelen legyen a nő. Meglehet valami mágus családból származó, elkényeztetett fruska, ki talán frigy elől menekül. Vagy Kruholinba akar menekülni, hogy lovagjával lehessen. Akárhogy is… Ott nem köröznek még emlékeim szerint.”
- Jól van, de akkor majd hajnalban indulunk, mielőtt váltanák az őrséget. - Ujjaim rázáródnak az aranyra, majd felkötöm az övemre az erszényt.
- Nagyon jó ötlet! – mutat rá mellkasomra, majd visszahuppan az ágyra, ami recsegve fejezi ki nemtetszését. A fejtámla tövébe ül, karjait pedig karba teszi a mellkasa előtt.
- Pihenj addig egy kicsit, mert utána egyhamar nem lesz lehetőségünk rá! – vetem oda neki, mire lehajtja fejét, s kisvártatva elalszik. „Végre!” – A tűt s cérnát elteszem, majd visszaülök a székre. Noha szemlátomást jobban van már, vigyázok rá. Más hely pedig nincs a szobában, hol lepihenhetek, így maradt a szintén nyikorgó szék. Szegényes lak, talán Kruholinban puha ágyat kaphatok.
Kimerültségem elnyom hamar engem is, de a nap első sugarai ébresztenek szokás szerint. Nagyot, lustán nyújtózkodva állok fel. Hart még alszik. Szerencsére, ilyenkor valóban aranyos. Bezzeg, ha felébred?! Akár egy pszichopata. Jobb lenne fel nem kelteni, de idő van, mennünk kell.
- Hart! Ébredj, mennünk kell! – szólok neki, de semmi reakció részéről. Megismétlem, de ismét semmi. Ez így nem lesz jó. Az ágyhoz lépek, lassan ülök le a szélére, finoman paskolom meg előbb kezét, majd arcát. – Hart! Hart! Ha nem tudnám, hogy ember, medvének nézném. Itt nem hagyhatom, pedig biztos tömérdek gondtól kímélném meg magam. – végignézek a lányon. Majdnem nőn – korrigálom magam. Egy pillanatra ajkaira tévednek szemeim. Tudom, hogy nem szabadna, nem illene, mégis megteszem. Közelebb hajolok, s engedek a kísértésnek, lágy csókot lehelek ajkaira. Első csókom volt e lopott, s bűnös tett, mégis lágyabbá, finomabbá avanzsálja számomra a pihegő, finoman szuszogó Hartot. Visszább húzódom kissé, erre sem ébredt fel.
- Nem Csipkerózsika… - motyogom hirtelen melegséget érezve. Össze kell szednem magam, s felébreszteni Hartot. Egy választásom maradt csak… Nem túl durván, de jelen helyzetében így is gondolom hatásosan, ráfogok kissé sérülésére. Az eredmény nem marad el, felébredt. Arcom felé irányuló öklét szerencsére időben megtudom állítani. Nem túl erősen, de határozottan fogok rá öklére.
- De gyorsak vagyunk így, félálomban – jegyzem meg mosolyogva.
- Nem tudtál volna kellemesen ébreszteni? – sziszegi morcosan, miközben reám tekint félálmos, szinte kábult tekintettel. Elengedem kezét, s mintha az imént mi sem történt volna megvonom finoman vállam.
- Se a szólongatásra, se a cirógatásra nem ébredtél fel.
Kegyesen felhorkant, mintha csak megbocsájtana… Mily nagylelkű! Míg felkel az ágyból, s tisztavízzel mit lavórba előkészítettem már, felfrissíti magát, homokot szórok a tűzhelybe, majd utazóköpenyt kanyarintok a vállamra.
A házból kilépés előtt visszafordulok még. Alig két hetet töltöttem el, s akármily rozoga is, mégis otthonom. Ha nem is oly édes, mint kellett volna, hiányozni fog. Az ajtót szinte áhítattal húzom be, varázsán mit sem ront a vaspántok nyikorgása. Sőt! Olyan, mintha búcsúzna tőlem a ház.
- Vigyázz magadra, s a következő lakóra! – simítom meg az ajtó kilincset, majd nekiindulok a városkapu irányába oldalamon Harttal. Falak mentén osonunk, lopva, mintha tolvajok volnánk. Pedig csak egyszerűen menekülni szeretnénk, elhagyni a várost, mely otthont adott számomra. Elhagyni… Mariet... „Sajnálom, kicsi lány! Egy nap visszatérek hozzád!”- elmorzsolom gyorsan kibuggyanni vágyó könnycseppemet. Nem lehetek gyenge most. Az utcák, házak fogyatkoznak. Az utolsóhoz érve látjuk már a kaput, hol az őrség békésen, mit sem sejtőn végzi rutinszerűen munkáját. Nemsokára váltás, persze, hogy fittebbek. Szerencsétlen flótások!
- A jobb oldali a tied, a bal oldali az enyém – suttogja a parancsot, mintha csak ő lenne a főnök, de mielőtt nekiállna megint hókuszpókozni, lefogom kezét.
- Nem kéne megölni őket – suttogom vissza. Az hiányozna még csak, hogy vérdíjamat tovább emeljék.
- Ki mondta, hogy meg akarom őket ölni? – sziszegi enyhén mérgesen, de látva kétkedő tekintetem, morogva teszi hozzá. -Jó, talán kicsit meg akartam fagyasztani a seggüket, de nem akartam megölni egyiket sem!
„Na ugye?” –megcsóválom fejem, majd mielőtt szóra nyithatná újfent csókra termett ajkait, eltűnök mellőle. „Valamit kellene kezdenem hevességével, különben nagy bajba kerülhetünk még miatta. 10 napi járóföld… Gondolom közúton számolta. Gondolkodni is nekem kell helyette? Még a mágusok mondják magukat entellektüeleknek?”
A két őr ugyan derekasan végzi feladatát, s ha nem volnék gyorsabb náluk, nagy ricsajt csapnának. Szerencsémre viszont pillanatokon belül hatástalanítani tudom mindkettejüket. A megjelenő Hart mégis lemondóan sóhajt, mint akinek nem tetszik az, hogy nem kívánok vért ontani. Egy igazi harcos tudja, mikor szabad ölni, mikor nem. Az élet tisztelete, a hozzá való jog, mindenkit megillet. Aki ezt nem ismeri el, annak lelkiismerete nem tiszta.
Kiszalad mellettem az üressé vált kapun, most én sóhajtok fel lemondóan utána nézve, majd követem sietve. Csak akkor lassítjuk le a lépteinket, amikor már a fák takarnak minket.
- Mi volt ez a magánakció? – néz rám feddőn. – Javíts ki, ha tévednék, de szerintem te már szöktél meg párszor!
- Nem tévedsz. – felelem neki, de most nem tudok ránézni. Nem ez az első menekülésem valahonnan, s valószínűleg nem is az utolsó. S van egy olyan sejtésem, hogy Hart mellett maradva minden lesz az út, csak nem unalmas.
„A közútra nem térhetünk vissza, valószínűleg ellenőrizni fogják, ahogy az útba eső fogadókat is figyelhetik. Raktam ugyan el pokrócot magammal, de szűkös keretemnek köszönhetően, egyszemélyes. Sok problémám lesz Harttal, ebben bizonyos vagyok. Ha nem is fut belénk, vagy mi üldözőink valamely csapatába, az átmeneti együttélés nem lesz súrlódás mentes. Még valahol hálás is vagyok azért, mert nem ébredt föl reggel a csókra.” – Lopva sandítok felé, ekkor veszem észre csak, hogy nem én vagyok az egyedüli a megfigyelgetéssel. Mihelyst észreveszi, hogy nézem őt, elkapja fejét, ahogy én is zavartan.
- Mondd csak, Hart… - Mintha csontkovácsnál, vagy foghúzásra várnék, oly nehezen fogalmazódik meg bennem hirtelen minden. „ - Szedd össze magad!”
- Mi az? – Kérdi unottan rám se hederítve. Mintha itt se lennék.
- Öhm, izé… Mikor ettél utoljára? – Noha nem ezt akartam kérdezni, saját gyomrom megelőzte gondolataim. Tétova kezdésem közben ugyanis rettentően nagyot kordul gyomrom, talán vetekszik egy medvéével is. Tükör sem kell hozzá, hogy érezzem, lángvörös az arcom.
Nem is lep meg, hogy nem felel azonnal, egyszerűbb engem kinevetnie, még inkább növelve zavarom ezáltal.
- Hős megmentőm a hangok alapján 2-3 napja, ha jól saccolom! – feleli könnyeivel küszködve. Ha nem tetszene annyira röfögésszerű horkantgatása, mely szerintem nevetése lehet, kivonnám kardom gúnyolódó hangnemére. A hangulatot fokozza viszont rám kontrázó gyomra, melyre nevethetnékem támad nekem is. – Mert én annyi ideje. –Feleli nem kis zavarban, de nevetése nem lankad.
- Nem tévedsz! – felelem végül mosolyogva. – Nem volt időm tegnap, hogy élelmet szerezzek be, s készleteim is kimerültek, így csomagolni sem tudtam be. Nem kell aggódnod viszont, erdőben vagyunk, húst is, növényt is találunk elegendőt, mit megehetünk. Bááár… - Kissé kétkedve, de lángoló képpel még nézek hirtelen Hartra, melyet szemmel láthatólag nem tud hová tenni.
- Mi az, hogy bááár? – Utánoz gúnyosan.
- Nem tűnsz túrázó típusnak. – Felelem kissé feszengve.
- Milyen típusnak tűnök, ha szabad kérdeznem, kedves Syrus? – Kérdi hirtelen ingerülten ismét. El is feledkeztem arról, hogy ilyen is tud lenni. Ha a nap nem sütne szemembe, még talán meg is esküdnék rá, hogy szemei hirtelen felizzanának.
- Öltözéked, viselkedésed alapján nemes kisasszonynak tűnsz, ki kényelemhez, pompához szokott. Nem erdei túrákhoz, koplaláshoz, szennyhez. – Húzom be kissé nyakam figyelve mozdulatait. Ha megint elkezdene valamit mormolni, meg kell akadályoznom benne.
Azonban Hart nem mormol, nem emeli kezét, lemondóan, szinte kiábrándultan, de remélem csak fásultan tekint fel rám.
- Nem ismersz! S jobban teszed, ha nem is akarsz megismerni, vagy próbálkozni kiismerésemmel! Kruholinba tartok, ahol elválnak útjaink. Felfogadtalak kísérőmül, ne kelljen megbánnom, hogy megbíztam benned. Ne értsd félre! Hálás vagyok azért, mert nem hagytál az utcán, s nem engedtél az Őrség kezére jutni, de nem vagyunk barátok, s nem is leszünk azok. Felbéreltelek, kifizettelek, vagy legalábbis egy részét, másik felét célunk elérésekor kapod meg. – Kimért, szinte hűvös hangja, tekintete.
Mindkét kezem ökölbe szorítom, legszívesebben pofon vágnám, s az erszényét visszaadnám hozzá, de… „Szavai mögött fájdalmas magányt érzek, szüksége van rám, még ha nem is tetszik neki igazán. Nem hagyhatom magára. Erős akaratú, határozott, s jártas a varázslásban, de csak egy fiatal lány, ki menekül. Végig mellette maradok, még ha addig párszor is meg is szándékozik sütni, vagy fagyasztani.”
- Ha kellő távolságra érünk Sirenartól, tábort verünk, s majd szerzünk élelmet. – Nem vitatkozom vele, sokra most úgyse mennék vele. A minap ismertem csak meg, pontosabban fogalmazva, találkoztam vele. Nem ismerem, de szeretném megismerni. Megtudni ki Ő? Mi elől menekül? Mit tehetek én érte?
- Rendben van. – Feleli hűvös tartózkodással, jobb, ha nem ingerlem most fel. Csalódott vagyok, de nem akarom, hogy haragudjon rám, hogy magában folytassa az utat.
Az út csendesen telik, az erdő nyugodt, madárcsicsergés, avarzizegés. Az erdő békéje. Szerencsére üldözőink még nem eredtek nyomunkba. Hart lába ugyan javulóban van, a sok séta nem tesz jót neki. Noha nem akarja bevallani, hogy egy ideje sajog combja – megint, egy általam megfelelőnek vélt kidőlt tuskó mellett megállok hirtelen. Nincs még dél ugyan, de szükség van a pihenőre.
- Mi van már megint? – Büszkesége úgy látszik nagyobb, minthogy panaszkodjon, hogy gyengének mutatkozzon, de megáll ő is.
Leveszem hátizsákom, s kardom elfektetem a fűben. Táskámból egy tégelyt veszek elő.
- Vedd le a nadrágod, s ülj le a tuskóra! – megemelem a tégelyt felé. – Bekenem a sebed!
|
| Tifa | 2015. 12. 07. 17:11:40 | #33710 |
Karakter: Hart
A mélység húz maga felé, és hiába ellenkezek vele, hiába kapálózok, nem akar megszűnni ez a kellemetlen érzés. Mélységes feketeség ránt magához, ölel, szorít, hogy már levegőt sem kapok. Hallom lassuló szívverésemet, és tudom, hogy ha ez így folytatódik, meg fogok halni. Pont, mikor ilyen komoly varázserővel bíró tárgyat szereztem magamnak.
- Biztosan meg akarsz halni? – zengi egy mély orgánum a sötétségben.
- Dehogy akarok! – vágom rá.
- Akkor miért nem küzdesz? – kacérkodik a hang.
- Én küzdök! – kiabálom sértődötten.
- Használd az erőmet, és elkerülheted a halált... – csábítgat a démon, de ekkor már tudom, hogy mi zajlik az elmémben.
Éktelen haragra gerjedek, és összeszedem magamban az összes varázserőt. Visszanyomom a mélybe a démont, vissza a medálba, és arra összpontosítok, hogy begyógyítsam a sebem. Percekkel később már érzem, hogy a sötétség oszladozik körülöttem. Már észlelem, hogy egy ágyban fekszem. Valahol a közelben mintha tüzet hallanék ropogni.
Vajon ki mentett meg? – merül fel bennem a gondolat. Aztán elmémbe villan a lila szempár, és a harcos, aki leütötte a nekem rontó lovagot. Bár mozogni még nem tudok, de beszívom az orromon a levegőt. Száraz levegőt, enyhe füstöt, és egyszerű szappanillatot érzek. Vagyis egy házban vagyok.
Megpróbálom megmozdítani a lábam, ekkor rádöbbenek, hogy nincs rajtam nadrág. Megmozdítom a kezem, és érzem, hogy nem a saját felsőm van rajtam. Ez viszont már mégiscsak több a soknál. Felnyitom a szemem, és körbenézek. A ház szörnyű állapotban van, látom a csillagokat az égen, de úgy tűnik, a kandalló egyelőre nem akar leégni velünk. Látom nem messze az ágyamtól egy széken ücsörögni a lila hajú fiút, amint a nadrágomat stoppolgatja.
Felülök az ágyban, és összefogom magamon az inget, ami valószínűleg a fiúé.
- Jobban vagy? – néz felém a srác, ölébe eresztve a nadrágomat.
- Köszönöm, igen. – Rövid szünet után rákérdezek. – Ez a te házad?
- Mondhatni – motyogja, majd elhúzza a száját. – Az én nevem Syrus. Téged hogy hívnak?
Erősen próbál a szemembe nézni, és nem a laza ingre, a gyenge fényben mintha el is vörösödne picit.
- Hart – húzom ki magam, de nem látom, hogy szemében felismerés csillanna, ezért csak legyint. – Mágus vagyok, te meg harcos, ahogy elnézem.
Tekintetem végigfuttatom rajta, amitől – ha jól látom – még jobban zavarba jön. Szükségem lenne egy segítségre, hogy kijuthassak a városból, mert biztosan több most az őr, mint máskor. Elgondolkodom rajta, hogy ő tudna-e segíteni, de egyelőre nem vagyok benne biztos. Aztán eszembe jut, milyen villámgyorsan termett a lovag előtt.
- Hol vannak a ruháim? – szólalok meg ingerülten. Egyedül a nadrágomat látom az ölében. – És áruld el, hogy minek vetkőztettél le!
Hangom talán egy kicsit ingerültebb, mint amilyenek szánom.
- Én csak elláttam a sérülésed, és megmosdattalak – vág vissza, majd felállva az ágyra teszi a nadrágomat, és a tűzhely melletti rögtönzött szárítón száradó ruháimra mutat.
Magam sem tudom, hogy melyikünk van hirtelen nagyobb zavarban. Ez a srác látta teljesen, mezítelen valómat, és még csak nem is tudtam ellene semmit se tenni. Kénytelen vagyok profin kezelni a dolgot, különben nevetségessé teszem magam.
- Köszönöm, most pedig kérlek, fordulj el, míg felöltözöm!
Simán ellenkezhetne, hiszen már minek takargatom magam, ha már úgyis látott, de ehelyett odaadja nekem a ruháimat, majd az ablakhoz sétál, és inkább az utcát fürkészi, míg felvedlek.
Sebem sajog még, de kaphattam valami gyógy főzetet, ami a varázslatommal együtt már félig begyógyította. Így legalább attól nem kell félnem, hogy hirtelen felszakad, míg belebújok a nadrágomba. Az ágy mellett hagyott vödör víz tükrében megnézem magam. Parókám a helyén, és a szemem is még kéknek látszik, tehát legalább ez a varázslat nem tört meg. Miután felveszem a felsőm, picit igazgatok a műhajzaton, aztán felkapom a kesztyűim, a köpenyegem, és a ruhám alá rejtem a frissen szerzett nyakláncom.
- Szóval, kedves Syrus – szólítom meg, mire felém fordul. Karba tett kézzel állva néz rám, arcán jelenleg nyugalom pihen. – Az a helyzet, mint láthattad, jelen pillanatban nem látnak szívesen a városban. Szeretném őket megszabadítani a jelenlétemtől. Esetleg segítenél nekem ebben? Természetesen nem ingyen kérem.
Csendesen végighallgat, nem szól közben. Éppen ezért úgy érzem, némi motivációra van szükség. Köpenyemről leakasztok egy kis tarisznya aranyat. Úgy harminc színarany tallér lehet benne. Odadobom neki, ő pedig jó reflexekkel, fél kézzel elkapja. Tenyerére veszi a zacskót, nézegeti a súlyát, majd kétkedőn rám néz.
- Ennyi pénz csak azért, hogy kivigyelek a városból?
- Jól sejted, kicsit messzebbre kéne mennem – bólintok rá. – Tíz napi járóföldre innen van Kruholin, ott meg kell keresnem valakit. Kísérj el odáig, és kapsz még egy ilyen zacskót.
Látom rajta, hogy erősen gondolkodóba esett, de nem tudom, nem-e csak megjátssza magát. Zsoldosnak tűnik a páncélzata alapján, most kiderül, hogy jól tippeltem-e.
Ujjai rázáródnak az aranyra, majd felköti az övére a zacskót.
- Jól van, de akkor majd hajnalban indulunk, mielőtt váltanák az őrséget.
- Nagyon jó ötlet! – mutatok rá Syrus páncélos mellkasára, majd visszahuppanok az ágyra, ami recsegve fejezi ki nemtetszését. A fejtámla tövébe ülök, karjaimat pedig karba teszem a mellkasom előtt.
- Pihenj addig egy kicsit, mert utána egyhamar nem lesz lehetőségünk rá!
Lehajtom a fejem, és hagyom, hogy elnyomjon a fáradtság, de előtte még hallom, hogy ő a székre ül vissza.
Álomtalan alvásomból arra kelek fel, hogy egy tenyér nehezedik sebes lábamra. Reflexből ökölbe szorítom a kezem, és a feltételezett arc felé ütök vele. A lábamról a kéz eltűnik, és cserébe elkapja az öklöm.
- De gyorsak vagyunk így, félálomban – jegyzi meg a fiú.
- Nem tudtál volna kellemesen ébreszteni? – sziszegem morcosan, miközben kinyitom a szemem.
Syrus elengedi a kezem, és megvonja a vállát.
- Se a szólongatásra, se a cirógatásra nem ébredtél fel.
Megbocsátóan felhorkanok, majd kimászok az ágyból. Odakinn még sötét van, éppen elkezdett kivilágosodni az ég. Ideje kisurranni a már alvó őrök mellett. Syrus homokot szór a tűzhelybe, majd utazóköpenyt kanyarint a vállára.
A házból kilépve falhoz tapadva surranunk árnyékról árnyékra. Sunyulásunk egészen addig jól is működik, míg el nem jutunk a kapuig. Ott viszont két egészen éber őr sétálgat.
- A jobb oldali a tied, a bal oldali az enyém – suttogom, és már gyűjtöm is a manát a varázslathoz, de Syrus lefogja a kezem.
- Nem kéne megölni őket – suttogja.
- Ki mondta, hogy meg akarom őket ölni? – sziszegem. Gyűlölöm, ha valaki közbeszól.
Fél szemöldökét felvonva, rosszallóan néz rám.
- Jó, talán kicsit meg akartam fagyasztani a seggüket, de nem akartam megölni egyiket sem! – morgolódok.
Syrus megcsóválja a fejét, majd eltűnik mellőlem. Mielőtt egyet mozdulhatnék, már le is üti az egyik őrt, és két szempillantás múlva már a másik is a porban fekszik. Mindkettő úgy néz ki, mintha csak édesen aludna. Lemondóan sóhajtok egyet, majd kiszaladok az üressé vált kapun, a fiú pedig fut utánam.
Csak akkor lassítjuk le a lépteinket, amikor már a fák takarnak minket.
- Mi volt ez a magánakció? – nézek rá sandán. – Javíts ki, ha tévednék, de szerintem te már szöktél meg párszor.
- Nem tévedsz – mondja rám se nézve. Majd egy fejjel magasabb nálam, így nem könnyű a szemébe nézni.
Eseménytelennek ígérkezik utunk, és jobban is örülnék neki, ha a nyakláncom nem fickándozna...
|
| Syrus Sirenac | 2015. 12. 07. 07:52:39 | #33709 |
Karakter: Syrus
Megjegyzés: Hartnak
- Friss a hal! Friss a makréla! Lakjon jól olcsón néha-néha! – Hallatszott valahonnan a város főtere felől, mire bosszúsan sóhajtok fel. Elkéstem. Megint. A héten ez már a negyedik alkalom, hogy túlóráztam a Vörös Vadkanban, természetesen plusz pénzre nem számíthattam a Madame-tól. A kiöregedett utcalány, ki az évek elteltével a város legforgalmasabb, leglátogatottabb örömházának tulaja lett, nem hazudtolja meg magát most sem a sirenariakról szóló anekdotákkal kapcsolatban, minden garast a fogához ver, plusz költségekbe pedig nem szívesen veri magát. Noha jogos volna panaszom, megtanultam már, hogy jobb ráhagyni az öreglányra az ilyesmit. Más munkát egyébként sem igen kapnék a városában, így magamban dohogva nyújtom meg lépteim viskóm irányába, igyekezvén elkerülni az őrséggel való találkozást.
„Négy éve már kényszerű, ám önkéntes száműzetésemnek, csak mert kettészeltem Raimund d’Montfortot, Kalden örökösét. Apám is kitagadatott, vérdíjat is kitűztek fejemre, így haza nem térhettem. Kénytelen vagyok alkalmi munkákból biztosítani napi betevőm, noha ez nem oly könnyed feladat. A múlt árnyéka ugyanis megkeseríti mindennapjaim, sokáig sehol sem tudok egy helyben maradni. A királyság délvidékének majd minden városában, falvában megfordultam már, de két hétnél tovább egy helyen sem maradhattam. ” – Az utcai fergeteg magával ragad ugyan, de lábaimat ólomsúlyúaknak érzem. Egész éjjel fennlenni, s vigyázni a lányokra, kimerítő feladat. Egy kellemes fürdőre vágyom, s puha, meleg szalmára.
Mintha csak átok sújtana, a két hét lassan itt is letel, pedig eddigi munkáim közül ezt legalább magaménak érezhettem már. Noha kidobóként dolgoztam, hol egy-egy vendég testi épségére ügyeltem, hol a lányokéra, ha kényelmetlenné kezdett már válni a kuncsaft. Van olyan is, hogy egész éjjel nincs egyéb dolgom, mint a bejáratnál szobrozni. Mégis szeretem e helyet, mégha mások erkölcsi fertőnek, bűnbarlangnak titulálják, s mindenki, ki itt megfordul, a pokol legmélyebb bugyraiban fog megfőni – legalábbis így titulál minket ájtatosabb része a városnak. Szeretek itt lenni, pontosabban fogalmazva a Madame tizenhat esztendős, még szűz Marie-jét szeretem e helyben. A karcsú, vöröses, dús fürtökkel és idomokkal megáldott leányzó Dél-Rospon legszebb teremtéseként volt híres. Madame ezt tudja is jól, hirdette is, ezáltal árgus szemekkel, valamint egy sokat látott vasdoronggal is igyekszik óvni, míg reményei szerint egy arra méltó, s kellően súlyos erszénnyel nem bíró kérőre nem akad, kinek szíves örömest adná leánya… Szüzességét.
Az, hogy egy egyszerű magam féle kidobó fiúnak megengedje a testi közeledést, elképzelhetetlen számára, minek hangot is adott már az első nap, hogy alkalmazásba vett. Azonban az intelmek süket fülekre találtak, s nem csak a magam részéről, Marienek sem voltam közömbös másikunk.
„Arcod jobb féltekén ugyan van egy csúnya hosszanti vágás szemed sarkától álladig, de ez még vonzóbbá, rejtélyesebbé tesz.” – Ezt mondta, s megdobogtatta szívem, noha tudom jól, hogy nem tehetek érte semmit sem. Se rendes otthonom, se istenem, se hazám. Családom becsületét nem fogom visszaállítani azzal, hogyha egy bordélyból kimenekítek valakit, s egy erdei kunyhóban otthont, családot alapítok vele. Bár romantikus volna, s ideig-óráig boldog is lennék talán, de jövőm ilyen nem lehet.”
-- Ha akkor nem vágom meg Raimondot, akkor most normális fedél lehetne fejem felett, s nem kellene ezen felhúznom magam állandóan. – Gyakorta hangzik el ez a sirám részemről, de ez olyan emlék, mely nyomorrá tette életem.
-Vigyázat! Félre az útból! – Taszítanak meg hátulról. Kizökkenek Marie-n, s Raimondon való töprengésemből, ahogy feldöntök egy kast az egyik kosárfonó standja előtt.
-Nézzen már maga elé! A gyönyörű munkám! – Sopánkodik az árus, ahogy feltápászkodik, nemesebbik felem sajog kissé. Noha nem tudom, mennyit is akarna követelni rajtam, szórakozottan vetek oda két ezüstöt elébe. A korábban félrelökő őr után nézek.
- Mi történhetett, hogy se lát, se hall, felbőszült bika módjára békés járókelőket lökdös fel? – Unottan, ásítva rendezem ruházatom, ahogy az alig száz méternyire lévő csődület felé tekintgetek közben.
-Tűzlabda! – Hallom a kiáltást átszűrődni a lassan fokozódó hangzavarban. A közöttünk lévő távolság miatt nem látom pontosan, mi folyik itt, kinek ment el az esze, de azt igen, hogy nem jelent jót, ha a Városőrség mozgolódik, s minden gyanús egyént jobban megfigyelnek. Ahol eddig megfordultam, előbb vagy utóbb, de körözési plakátom megjelent hamarosan. Itt mondjuk nem futottam még bele arcmásomba, de ami késik…
Nincs időm az őrségen agyalni, a tömeg riadtan fut szét, így körvonalakban látom csak, hogy a korábban engem fellökő őr elszenesedik lassacskán, s amott egy fiatal lány menekül az őt üldöző, feldühödött csőcselék elől. Noha nem én okoztam a bajt, amit ezáltal a fejemre hoz, elkerülhetetlen. Jobb, ha odébb állok magam is. Remélem, megússza a lány.
Nem követem a tömeget, amire szükségem van, az nálam, így a fő utcáról letérve a mellékutcákat, sikátorokat választom sietve, hogy elkerüljem a tömeget, s még kapuk zárása előtt érjem el a város be, illetve jelen helyzetben kijáratát.
- Na, ne szórakozzatok már! – Mordulok fel mérgemben családom őseihez intézve szavaim. Belefutottam az üldözött nőbe, s annak üldözőibe. A kapuhoz csak rajtuk keresztül tudok eljutni, nincs más választásom.
- A paraszt, a lovag és egy városőr. Ez egy gyenge ponyvafüzetbe illene. – Sóhajtok fel előrántva kardom. Mérete miatt nem oldalamon hordom, hüvelye szíjjal megerősítve hátamon pihen. Útközben praktikusabb, ahogy harcban is. A nő mágiát használ, így figyelnem kell külön arra, hogy ne engem süssön meg, vagy ne ökleljen fel, mint azt a parasztot.
„-Istenekre! Kaszával egy mágus ellen? Nem csoda, hogy lehülyézi őket mindenki! Nocsak! Megsérült a lány… Miféle zűrbe keveredhettél, mi belekényszerít engem is ebbe? ” – Ismét nem agyalhatok sokat, Mágusleányzónak nincs ideje a lovagra – kardja legalábbis lovagi. Vagy lopta, vagy renegát. Akármelyik, az istenek csak nem haragudhatnak érte, ha közbeavatkozom.
Másodpercek töredéke alatt kerülök a támadó elé. Szellőlépés. „Kifinomult harci technika, mely a gyorsaságot növeli meg, reflexeim erősíti meg, s melyet egy elfmágustól tanultam. Vajon mi lehet most Adras-szal? Biztosan most térhet nyugovóra csillagvizsgálata utána. Mily kényelmes is volna, ha oly nyugodt életem lehetne, mint neki.” Nem tudom mi miért is zajlott le közöttük, s ölni sincs szándékomban most, ezt talán felfogja lovagom is, ki megtorpan. Időben.
- Egész ügyes vagy, ha egy kicsit óvatlanabb volnál, belefutottál volna pengémbe! Hagyjátok ezt a lányt! – Próbálnám békésen rendezni a dolgot, ha van esze, belátja magától is, hogy kettőnk között nem kis különbség van képzettség terén. Viszont… Meglep. Mintha tekintete zavaros volna. Nem felel, mintha nem is önmaga lenne…
-Báb! Miféle zűrbe keveredtem bele? Az Istenedet! – Éppen hogy elkerülöm csapását, nincs időm erre. Kezd túl sok vért veszíteni a lány, így a lovag mögé kerülve erős, de precíz csapást mérek tarkójára a lovagnak páncélzat fölött. Mint krumpliszsák terül el, egy ideig nem kel fel. A paraszt kábultan fekszik a széllökéstől még a faltövében, így az őr maradt hátra, de azt közben már lefagyasztja a fiatal, kora ellenére igencsak szemrevaló teremtés. Legalábbis 15-16-nál nem igen idősebb szerintem. Megindulok felé, látom, hogy szüksége van segítségre. Noha nem biztos, hogy pont egy magam félétől fogadna el. Csak reménykedek benne, hogy nem sültként, vagy fagyasztottként fogom végezni.
-Mi a … ?! – Nem gondolkodva ejtem ki kardom kezemből, a leányzó összecsuklik. Szellőlépéssel termek pillanatok alatt a lánynál, estét megállítva karolom át. Szemei melegséget, ugyanakkor zavartságot, fáradtságot tükröznek. Nem tudom magára hagyni. Mintha Marie nem is lenne… Ha nem sietek, nem húzódok biztonságos helyre, mindketten bajba kerülünk, s elvérzik nekem itt. A kapu… Nem éli túl, ha nekivágok most a vadonnak. Fene…
Óvatosan fektetem le a szalmára, de csak annyi időre, hogy köpenyemből letépjek egy csíkot, hogy elszorítsam sérülését. Az átmeneti vérelállítás után felnyalábolom két karomba, kardomért menetben hajolok le. Nincs időm most ellátni sérülését jobban, majd nálam.
Időben hagyom el az utcát terhemmel, ismerem a környéket annyira, hogy hamar hazataláljak. Ha otthonomnak nevezhetem egyáltalán. A városának keleti fertályán helyezkedik el, ha bárki otthonnak nevezhetne két hét lakhatás után egy viharvert, töredezett üvegablakú igencsak roskatag építményt, melynek tetőzete is igencsak sokat látott. Leginkább nap, illetve holdvilágot, lévén nem egy helyen hiányos a cserép rajta. Esős napokon a lábasok, tisztálkodásra szánt lavórja hamar megtelik az égi áldással, noha leginkább magában szitkozódva fogadom az istenek eme kegyét ilyenkor.
Vendégemet ágyamba fektetem le, s hogy ellássam sérülését, meg kell szabadítanom öltözékétől. Mivel nem tudhatom, máshol milyen sérüléseket szenvedett el esetleg, nadrágján kívül a többi ruhaneműt is leveszem róla. Igyekszem a sebellátásra koncentrálni, s nem arra, hogy az előttem heverő fiatal nő beindítja fantáziámat, de úri ember vagyok, nem használom ki helyzetét, kiszolgáltatottságát. A vágás nyomát fertőtlenítem, gyógynövényes főzettel – családi recept – lekezelem, átkötözöm. Testét finoman megmosom szivaccsal, szárazra törlöm. A nyakában lévő ékszer vonz ugyan, de tolvaj nem vagyok, így csak a szabad részeket tisztítom meg nyakánál, mellkasánál. Nem könnyű feladat így, de ezután egy inget is ráadok, majd betakarom. Míg alszik – vérvesztesége nem csekély, ruháit egy helyre rakom le átöblítésük, kimosásuk után. Kifújom magam, az ágya mellé telepszek le egy rozzant székbe, s nadrágját állok neki varrni, ahol a kard megvágta. A vért nem volt könnyű kidörzsölni belőle, de gyakorlott vagyok ily téren. Talán túlságosan is.
- Aranyos, mikor ily édesdeden alszik. – Motyogom halkan, enyhén pirulva. Legalábbis úgy érzem, ellágyulhattam, arcom, mintha égne kellemesen. Kár, hogy nem horkol. Könnyedebb lenne túltennem magam azon, hogy ennyire bájosan vonzó.
Az idő estébe torkolhat már, legalábbis késő délutánba. Így a varrást félretéve kissé székemre, hol az imént ültem, a kandallóhoz sétálok. Akárcsak viskóm, ez is rozoga, de derekasan helyt tud még állni. Száraz fám akad még, így ha nem is nyárias időt, de kellemes, langyos légkört teremtek kicsiny otthonomban. Gyertyát nem gyújtok, elég a kandallóban játszadozó, fogócskázó lángnyelvek tánca. Nem tudom, felébredt-e már, vagy alszik-e még vendégem, így visszatérek a nadrágjavításhoz gondosan ügyelve, hogy ne legyen látható sérülése. Ha sokáig egyedül van az ember, kénytelen megtanulnia magára főzni, mosni, s mint most is, varrni is.
|
| Tifa | 2015. 12. 06. 16:23:26 | #33707 |
Karakter: Hart
A nap perzselőn süt le rám, és tudom, hogy még pár óráig nem is szabadulok tőle. A következő falu még több napi járóföldre van, és az út mentén alig nő pár csenevész fa. Mindenütt homok, és kő, és sehol egy csepp víz. A kulacsomban lassan felforr a víz, akárcsak a koponyámban. Megállok, és lehajtom a fejem. A varázsláshoz kell egy kis koncentráció, de ilyen rekkenő hőségben nem olyan egyszerű. Lábaimat enyhe terpeszbe csúsztatom, tenyereimet egymás felé fordítva magam elé emelem a kezem.
- Sumanthi hae di kumo – mormolom, és már érzem is, ahogy az ujjaim között sercegni kezd a levegő, majd egyre jobban lehűl. Még kétszer elismétlem a varázsszavakat, mire hűvös szellő kél, és egész testemet felfrissíti.
- Kroomi dimur pinthos! – kiáltom, mire kisebb viharfelhő jelenik meg felettem, és olyan eső fakad belőle, hogy pillanatok alatt bőrig ázom. Kulacsom is lehűl, meg is töltöm a kellemes hőmérsékletű vízből, szomjamat is oltom.
Ahogy a felhő eloszlik, én is folytatom az utam. Felfrissülve sokkal gyorsabban haladok. Mire beáll az éjszaka, egy domb tetejéről már látom a város fényeit. Minden torony tetején jelzőtűz, a házakban gyertyák világítanak, a falak mentén fáklyás őrök masíroznak. A reggelt egy barlangban várom meg, némi mágikus tűz mellett.
Arra ébredek, hogy egy hűvös kardpenge éri a torkomat, aztán egy érdes hang beleröhög a nyugalmamba.
- Maradj nyugton, kislány, és akkor nem vágom el a torkod!
Tolakodó kéz matat bele az egyik zsebembe, az erszényemet keresve. Itt fogy el végképp a türelmem.
- Vedd el a kezed, vagy megégeted magad! – sziszegem, de a férfi csak nevetgél, és tovább tapperol.
- Tasogare yori mo kuraki mono... – kezdem suttogva, mire a férfi keze megáll a derekamon.
- Te mágus vagy? – hörren fel a fickó.
- ...Chi no nagare yori akaki mono... – folytatom a varázsigét, mire a levegő elkezd forrósodni a barlangban.
- Megőrültél?! – kiált fel rémülten a pasas. – Megsütsz mindkettőnket!
Szemeim felpattannak, ajkaimon mániákus vigyor terül szét.
- Így jár minden tolvaj, aki kikezd Harttal! – sziszegem.
A férfi hanyatt homlok menekülőre fogja a dolgot, csakhogy én nem vagyok ilyen megbocsátó típus. A barlang szájában mondom ki az utolsó mágikus szavakat, és a hatalmas tűzlabdát a kalimpálva futó után hajítom. Biztos vagyok benne, hogy ha túléli, sosem fog többet lopkodni. Ekkor pillantom csak meg, hogy egy fiú áll az úton, ami nem messze húzódik a barlangtól. A gyerek maximum hat éves lehet, és minden felszerelése egyetlen apró tőr, amit azonnal el is dug a háta mögé, mikor észreveszi, hogy rá nézek.
- Sose legyél tolvaj! – vetem oda neki, majd felkapom a köpenyem, ami egyben a batyum is, nyakamba kötöm, majd elsétálok a megrettent gyerek mellett.
A városban már javában zajlik az élet, mire beérek. Milliónyi árus, és mindegyik asztalán mágikus tárgyak. Vannak egyszerű kristályok, amiket bármelyik ostoba ki tud bányászni a hegyből, de vannak igazán ritka, sárkányoktól szerzett csecsebecsék, hatalmas mágusok által megáldott amulettek, tekercsek.
Ujjongásomat és rajongásomat leplezve sétálgatok az árusok között, akik mindenáron az előttük állóra akarják sózni portékájukat. Bár nagyon csábító némelyik ajánlat, főleg egy megkövült sárkánytojáson akad meg a szemem, de csak megrázom a fejem, és tovább kutatok. Ennél sokkal értékesebb dolgot akarok megtalálni.
Kaptam egy fülest, hogy ma itt lesz a kihalt blood elfek egyik hatalmas mágusának nyaklánca. Még csak mendemondákat hallottam erről az ékszerről. Állítólag tűzbe borul, ha elég erős varázsló fogja a kezébe, de a használóját nem égeti meg.
Mások úgy tartják, hogy jeges varázslatok egész hadát tanítja meg a megérintőjének, és onnantól kezdve bármit le tud fagyasztani. Akár még az időt is, ha nagyon úgy akarja.
Persze, mint minden komoly fókusztárgy, ennek a használata sem veszélytelen. Állítólag az ember lelkéből táplálkozik. Vagyis minél többször veszem használatba az erejét, annál többet emészt el a lelkemből. Nem tudom, hogy ez miben nyilvánul meg, de nem őrült mágust láttam már, aki valószínűleg túlságosan erős tárgyat birtokolt, és így vesztette el briliáns elméjét. Köpőcsészével, kacsával dobálózva kergeti őrületbe azt a szerencsétlen önkéntest, aki hajlandó ápolni, és közben még képleteket is írogat a falra... ürülékkel.
Hirtelen hihetetlenül erős mágikus aura csap meg. Nem nehéz megtalálni; egy zsúfolásig teletömött ékszeres stand felől árad. Furcsállom, hogy nem áll senki előtte, sőt messze elkerülik az emberek. Először arra gondolok, hogy a tárgy mágikus kisugárzása taszítja még az átlagos embereket is, de aztán feljebb pillantok, és meglátom az eladót. A majd két méter magas nő fejét szarvak díszítik, lilás bőrén megcsillan a napfény, és hiába mosolyog megnyerően, a csípőjéből eredő apró farkinca senkinek sem szimpatikus ebben az emberek lakta faluban.
Odalépek az asztalhoz, és csak úgy mellékesen nézelődni kezdek.
- Szép napot! – köszön rám a nő.
- ’napot! – válaszolok neki, de úgy teszek, mintha nem különösebben érdekelne a sok csecsebecse az asztalán. Barna utazóköpenyemet szorosan összehúzva tartom magamon, nehogy meglássa, mágus vagyok.
- Talán ajándékot keres egy szerettének? – érdeklődik csevegő hangnemben.
- Nem mondhatnám – vonom meg a vállam unottan.
Néhány apróságot megfogok, és megforgatok az ujjaim között, de egyik sem nevezhető figyelemreméltónak. Már majdnem tovább mennék, mikor az eladó közelebb hajol, és fojtott hangon megszólal:
- Látom, valami igazán különlegeset keresel. Nézd csak meg ezt!
A pult alól egy kék kristályos nyakláncot. A nyakéket a láncánál fogva veszi elő, és nagyon ügyel, hogy még véletlenül se érjen a cirádásan díszített medálhoz. Az ékkövet körbefogó ezüst szálak, drótok olyan csavaros mintába vannak rendezve, hogy azonnal tudom, ezt kerestem. Ajkaim elnyílnak egy pillanatra, de aztán összekapom magam, és érdektelenséget erőltetek arcizmaimra. - Mit gondolsz, ilyen cicomákat hordok én?
- Ez nem csupán cicoma, kisasszony! – győzköd a nő. – Mágikus ereje van.
- Ezt már sokan mondták, és nem dőlök be ennyinek. Jó drágán a nyakamba varrod, aztán eltűnsz, mint a szél.
A nő idegesen körbenéz, majd még közelebb hajol hozzám, már majdnem fekszik az asztalon.
- Kisasszony, három ezüstért odaadom, csak szabadítson meg tőle! – hadarja.
Furcsállkozva felhúzom egyik szemöldököm, és oldalra döntöm a fejem.
- Mióta ez nálam van, már kétszer felgyulladt a szekerem, és lefagyott egy lábujjam! – sopánkodja.
- Neked nincs is lábujjad – emlékeztetem a patáira a draenei-t.
Elém tartja szabad kezét. Kesztyű van rajta, de mikor kinyújtott ujjakkal elém tartja a tenyerét, az egyik ujj bánatosan lefittyed; tisztán látszik, hogy onnan hiányzik egy ujjacska.
Nagyot nyelek, majd a nő szemébe nézek.
- Mi a garancia, hogy engem nem öl meg azonnal? Mi van, ha csak egyszerűen meg van átkozva?
Tanácstalanul megvonja a vállait.
- Én azt nem tudhatom, kisasszony, nem értek én a mágiához.
- Draenei létedre nincs benned varázserő? – álmélkodok el.
- Itt vagyok, és csecsebecséket árulok, nem? – mutat rá.
Kis ideig hezitálok, aztán egy gyors mozdulattal elkapom a medált. Abban a pillanatban hatalmas erő árad szét a testemben. Olyan hatalmas, hogy felforrósodik körülöttem a levegő, megemeli a köpenyem, még rövid hajam is lobog tőle.
Ebből én persze semmit nem érzékelek, mert a medál belsejében lévő erőkkel küzdök, akaratom igájába vonom az elemi erőket. Ez sokkal nehezebb, mint kívülről tűnik. Szemeim felfénylenek, ujjaim között kék lángok táncolnak.
Mire feleszmélek, már a hátamon fekszem, kapkodva veszem a levegőt, és a tiszta, kék égen kívül mást nem látok. Vagyis mindenki olyan messze menekült tőlem, amennyire csak tudott. A következő pillanatban hangos kiáltást hallok. A hang irányába pillantva pedig egy kivont tőrrel felém rohanó dühös férfit látok. Mielőtt belém vághatná a tőrét, oldalra gurulok, a penge a porban állapodik meg. Egy hátra bukfencből fél térdre érkezek, és már tartom is magam elé két tenyeremet, mintha egy gömböt fognék.
- Tűzlabda! – kiáltom, mire lángoló golyó jelenik meg a tenyereim között a semmiből, én pedig azt a támadómra hajítom.
A férfi testébe csapódó mágikus lángok egyetlen szempillantás alatt elborítják a sikoltozó támadót. Nem sajnálom. Senkit sem sajnálok, aki az életemre tör, és nálam nincs bocsánat.
Csakhogy az első predátort második követi. Azt egy fagyos nyíllal lövöm keresztül, de direkt csak a vállán. Már sejtem, hogy a medál mágiája őrjítő hatással lehet az emberekre. Ezt viszont ki kell küszöbölnöm. Gyorsan nyakamba kapom a láncot, odadobok öt aranyat az árusnak, és szaladva elindulok a város kijárata felé. Útközben többen is nekem támadnak. Férfiak, asszonyok, de még gyerekek, és idősek is. Igyekszem a sikátorokban menni, de a városkapuig nincs végig szűk utca.
Mikor pedig kiérek egy tágabb utcára, azonnal nekem esnek hárman. Méghozzá három jól megtermett férfi. Az egyik egy kaszával, a másik kettő kardokkal. Nem barátok, vagy bajtársak, mert az egyik paraszt, a második vándorló lovag, a harmadik pedig a testőrség egyik embere.
A parasztot fellököm egy széllökéssel, majd elvetődök egy kardcsapás elől, de a gárdista eltalálja a lábam. Elszakítja a nadrágom, és belevág a combomba. Megbillenek, és pont már rádobnék egy tüzes áldást a közeledő vándorra, mikor megjelenik egy fickó. Először csak egy sötét villanást látok belőle. Aztán a jelenet emberi szemnek érzékelhető sebességre lassul. A támadóm megdermed a hasába nyomódó penge tompa élének nyomására. A kardot egy középmagas fickó tartja szilárdan. Haja fél-rövid, lila színű. Ez alól kilógó füle arra enged következtetni, hogy ember.
Nincs sok időm az idegent vizsgálni, mert a gárdista újból nekem ront. Egy fagy varázslattal ideiglenesen jégcsappá változtatom, majd éppen dobnék egy varázslatot a harmadik fickóra is, ha az idegen nem ütné egyetlen laza, tarkóra mért könyökütéssel.
Megállok egy picit pihegni, mielőtt folytatnám a futást. Kicsit túlságosan jól esik egyhelyben állni. Furcsa fáradtság tör rám. Le akarok feküdni a földre, és aludni egy jót. Már éppen nézném is ki a fekhelyet magamnak egy kis szénakupacban, mikor meglátom fáradtságom okát; patakokban folyik a vérem. A városőr sikeresen eltalálta az ütőeremet.
Erőtlenül csuklok össze, mikor egy erős kar elkap. Ahogy felnézek, egy lila szempárral találom szembe magam. A fiú arcának jobb oldalán csúnya kereszt alakú sebhely húzódik végig. Ennyit sikerül kivennem az arcából, aztán elvesztem az eszméletem.
|
| linka | 2014. 04. 07. 15:56:10 | #29689 |
Karakter: Daniel
Megjegyzés: Thaliának
Nosztalgikusan simítok végig a polcon álló könyvek gerincén. Ez az alkotóm dolgozószobája volt, most pedig porosan, használatlanul áll. Térdeimet felhúzva ülök le a bőrfotelbe és az asztal felé fordulok. Kihúzom a fiókot, valahol itt kell lennie az albumnak. Mindig itt tartotta, én meg nem kotorásztam még a fiókjában. Kiveszem az albumot, lefújom róla a tömérdek port és lapozgatva merülök el az emlékeim között. Érdekes, hogy apám az egyedüli a kettőnket ábrázoló közös képeken, akin fogott az idő. Bármi történt is a múltamban, én mindig ugyan olyan maradok. Nem öregszem, fiatal maradok annak ellenére, hogy apám már három éve halott. Amíg ő mellet5tem volt, nem bántam az emberek társaságát. Szolid mosollyal tűrtem a bámészkodó tömeget, mert így nevelt engem. Most viszont önszántamból tartom saját magamat rabságban. Nem félek az emberektől, és bár ártani soha sem ártanék nekik én sem vagyok éppen védtelen. Erőfölényem viszont csak még inkább ront a helyzetemen. Ujjaimat gondolataim közt merengve futtatom végig a tölgyfa asztalra kiszórt lapokon és újságcikkeken. Majd, ha hazaérek talán ráveszem magam arra, hogy rendet rakjak idebent. Magamra kapok egy vékonyabb pulóvert, kiveszem a vázából azt a néhány szál virágot amit a kertből hoztam fel és elindulok a temető felé. Eljött a halálának az évfordulója.
- Daniel – ledermedek nevem hallatán. Ennyire nem figyeltem volna az utamra és a körülöttem élőkre? Időre van szükségem, amíg rendezni tudom a vonásaimat.
- Igen?
- Tényleg te vagy az? Régen láttalak. Szép, életerős fiatalemberré cseperedtél az évek során – mosolyog rám, szemüvegét feljebb tolva az arcán. Ajkaim megrándulnak és viszonzom az idős hölgy kedves mosolyát. Ő az egyetlen, aki az utolsó hetekben is jött látogatni az apámat. Mindvégig kitartott mellette. Kedvelem őt annak ellenére, hogy a memóriájában találnék bőven gubancot. Persze feledékenységével leginkább nekem kedvez. Így legalább elfeledi a régebbi találkozásainkat.
- Rég látott, hiszen régen találkoztunk – feltételezem most is a családjához jött látogatóba.
- Hogy érzed magad drágám? Apád halála biztosan megviselt – eddigi őszinte mosolyom apránként hervad le arcomról. Ez pontosan egy olyan téma, amiről nem szívesen beszélgetek másokkal.
- Megvagyok.
- Nincs meleged? - nekem kicsit hirtelen jött ez a témaváltás. Különösebben nem érzem a hőmérséklet váltakozását. Miért lenne melegem? Nem is az idő miatt kell hordanom az egész testemet takarásban tartó szövetet. Ezt csak kellemetlen helyzetek elkerülése miatt hordom. Nehezen tudnám kimagyarázni magamat abból, hogy miért is csillannak fel a bőröm alatt fényes szálak, vagy hogy miért sejlenek fel sötét foltok, majd tűnnek el nyomtalan. Én nem vagyok halandó, az életnek csak az illúzióját tudom nyújtani. Nincs szívem ami vért pumpálna az ereimbe. Megértem mások aggodalmát, félelmét, bánatát, de mindezekre én már nem vagyok képes.
- Nincs – felelem udvarias, mégis ellentmondást nem tűrő határozottsággal. Vállát simítva megyek el mellette, tudom, hogy neki is hiányzik. Kevesen értették meg azt az embert, aki nekem az életemnél is többet jelentettet, de akik ismerték kétségtelenül szerették is. Életének utolsó napjaiban csak egyetlen személyt tűrt meg maga mellett, másra nem is volt szükség. Én pedig próbáltam mindenben megkönnyíteni az életét. Hiába asszisztáltam halálának a pillanatát, nem tudtam átérezni az eset fájdalmát. Kezem még szorosabban fonódik a virágok köré. Előttem két lány sétál. Szép idő van, nem hibáztathatom őket, hogy kimozdultak otthonról. Valami apró, fényes mütyür landol a földön, halk koppanás kíséretében. Valamelyikük hagyhatta el. Felkapom a földről, majd pár pillanatnyi tanulmányozás után megállapíthatom, hogy egy vékony nyaklánc. Ilyen ékszert legjobb tudomásom szerint az ember vagy kapni szokott, vagy magának vásárolja meg. Hezitálva figyelem egyre inkább távolodó alakjukat. Nem beszéltem még idegenekhez, hogy szólíthatnám meg őket?
- Elnézést – sietek utánuk. Mindketten felém fordulnak. Annyira ijesztő azért nem lehetek, ha a fekete hajú elkuncogja magát, miközben félreérthetetlenül végigmér engem. Nem mintha zavarna, de kétlem, hogy ugyanezt tenné, ha megtudná, hogy valószínűleg jóval idősebb vagyok mint ők.
- Ismerjük egymást? - kérdi a sötét hajú. Erősen kétlem, tekintetbe véve, hogy most szóltam hozzájuk legelőször. Nem szokásom csak úgy odamenni másokhoz, hogy beszélgetést kezdeményezzek.
- Nem, ezt viszont valamelyikőtök elhagyta – emelem meg a láncot. A barna hajú lány szemei a kezemben tartott láncra villannak, majd nyakához kap. Már meg is van a nyaklánc boldog tulajdonosa. Mosolyogva nyújtom át neki és pottyantom felém tartott tenyerébe.
- Köszönöm – motyogja mögém pillantva. Érdeklődve követem tekintetét. Tőlem valamivel alacsonyabb és tömzsibb fiú tart felénk veszettül eltökélt arckifejezéssel. Szemei mélyén mintha féltékenység és némi harag csillanna. Tettem én ellene bármi rosszat?
- Menj el a közelükből – mégis mi ez a gyermeteg viselkedés?
- Nem történt semmi - emelem fel kezemet védekezően, tenyérrel kifelé. - Nincs okod nyugtalanságra.
- Azt én majd eldöntöm – morogja zsebébe mélyesztve egyik kezét. Talán testem dermedt mozdulatlansága, vagy kérdőn felvont szemöldököm tehet róla, de homlokán a ráncok igazán kezdenek elmélyülni. Szemeim a kezében tartott éles üvegszilánkra vándorolnak. Azt meg vajon honnan szedte össze? Zavart arcomtól mosolya kiszélesedik. Szóval most már nyeregben is érzi magát. Nem akarok bonyodalmakat okozni.
- Semmi szükség erre – szólalok meg higgadtan. Hátha a józan eszére hatni tudok.
- Mindent tudok rólad – förmed rám. Szóval nincs józan esze.
- Mi mindent? - érdeklődök félrebillentett fejjel.
|
|
