Kifejezetten jókedvvel ér a reggel. Ma egy egész nyugodtnak ígérkező napunk lesz, ha minden jól megy. Leszámítva persze, hogy minden valószínűséggel ismét nekem kell hazatámogatnom a részeg Benito bácsit, mint minden évben.
Kikászálódom a takaró alól, és bevetem magam a fürdőszobába. Lezuhanyozom, hajat mosok és megmosakszom. Megtörölközöm, majd fölveszek egy sortot és egy pólót, hosszú hajamat pedig kifésülöm, és hagyom szabadon megszáradni.
Lemegyek a konyhába, ahol anya már javában tevékenykedik, apa pedig szokás szerint újságot olvas.
- Jó reggelt! – köszöntöm őket mosolyogva.
- Neked is – pillant föl apa.
Ó, a politikus… belehalna egy mosolyba, gondolom kuncogva.
- Jó reggelt, kicsim – lép hozzám anya jókedvűen, és arcon csókol. – Jól aludtál?
Mosolya ugyanolyan, mint az enyém, de kreolszínű bőrünket és vonásainkat leszámítva ez az egyetlen dolog, amiben hasonlítunk. Ő hosszú, sötétszínű hajával és szemével tökéletesen megtestesíti az olasz nők legszebbjeiről alkotott képet. Én inkább apára ütöttem ebből a szempontból, szőkésszínű hajammal, és világos borostyánsárga szemeimmel.
De legalább anyától megörököltem az olasz nők vonásait.
- Remekül – huppanok le apa mellé. Kikapom a kezéből az újságot és rámeredek. – Hmm, ez valóban nagyon érdekes…
Apa egy pár másodpercig felvont szemöldökkel néz, aztán anyával egyszerre nevetik el magukat.
- Te sosem változol, kislányom! – mosolyodik el végre.
Rámosolygok, aztán eldobom az újságot egy fotelbe.
- Most családi étkezés van, nem olvasókör.
Apa újra elneveti magát, aztán anya elénk teszi a reggelit az asztalra. Ő is helyet foglal, és nekilátunk az evésnek.
- Egyébként fölkészültél a mai fellépésedre? – kérdez anya mosolyogva.
- Brr… ne is mondd! Most sem tudom elhinni, hogy rávettetek.
Hát igen… Mindig is szerettem táncolni, de kizárólag hobbiszinten… erre most anyáék rávettek, hogy lépjek fel a falunapokon egy hiphop táncbemutatóval. Hatalmas égés lesz…
***
Aznap délután már a falu hatalmas, kívül elhelyezkedő területén állok anya mellett, a felállított színpad közelében. Apa éppen a mikrofon előtt áll, és a falu népéhez beszél, akik tisztelettel néznek szeretett polgármesterükre.
- … Végezetül újra köszöntök mindenkit az idén mindenki nagy örömére ismét megrendezett falunapokon! – fejezi be apa a beszédét. – Fogadják nagy szeretettel az én gyönyörű kislányomat, aki az ünnepség megnyitásaként elkápráztat minket táncával!
Nagyon fújok és lerázom a végtagjaimat. Csak lazán. Egy bő, fekete nadrág, fekete edzőcipő és egy fekete fölső van, ami hosszú ujjú, de az alja rögtön a melleim alatt van.
- Ügyes legyél! – kacsint rám anya, aztán a színpad felé indít.
Átadom magam a zene ritmusának, és táncolni kezdek.
***
A zene végével a táncom is befejeződik. Mosolyogva hajolok meg a tömeg előtt, akik hatalmas vastapssal ajándékoznak meg. Ez ilyenkor mindig nagyon jól esik.
Vidáman mosolyogva ugrok le a színpadról, anya pedig már tárt karokkal vár.
- Nagyon ügyes voltál! – ölel magához.
- Köszönöm! – nevetem el magam.
Az emberek szétszélednek, az étel- és italpultokhoz sorjáznak, és úgy tűnik, mindenkinek nagyon jó kedve van.
Anya arca azonban hirtelen elkomorodik.
- Mi a baj? – billentem oldalra a fejem.
- Azok a férfiak – int a fejével a hátam mögé – már túl régóta itt vannak. Amint apád lejött a színpadról, magukhoz hívták… khm, inkább rángatták, és azóta is velük beszél.
Hátrapillantok és megdermedek. Apa három fickó között áll… de nem akármilyenek között. Mindegyikük makulátlan ruhákban, öltönyben, ingben, ékszerekkel felvértezve, és mindhármukon egy-egy hosszú bőrkabát. Az arcuk sötét, jéghideg és kegyetlen.
- Mi a fenét akarnak apától?! – kérdezem.
Valahol rettegek. Mi van, ha megint belekeveredett valamibe?
- Nem tudom, de ez nagyon nem tetszik nekem. Gyere!
Kézen fog, és odamegyünk apáékhoz. Mindhárom Halálosztó tekintete ránk villan. Nagyon magasak, és olyan izmosak, hogy tökéletesen beleillenek a „kétajtós szekrény” kategóriába. Mindegyikük tipikus olasz vonású, kreolbőrű férfi. Van két rövid hajú, a harmadiknak pedig a válláig ér a haja, és körszakálla is van. A szemei pedig olyan jéghideg kékek, hogy a hideg is kiráz tőle. Fogadni mernék, hogy ő a főnök…
- Domenico, te most szépen velem jössz! – ragadja meg apa gallérját anya, és távolabb húzza a férfiaktól. – Mégis mi ez az egész?! Kik ezek a sötét férfiak és mit akarnak tőled?
- Ők… öhm… üzletemberek.
- Üzletemberek? Üzletemberek?! Mi a fenébe keveredtél már megint?
- Tartozásom van. Sok… tartozásom.
Elszörnyedve nézek rá.
- Hazudtál nekünk, igaz? Hazugság volt az egész! Soha nem is szálltál ki a piszkos üzletekből! – rivallok rá.
- És most mit tervezel? Mit fogsz csinálni? – kérdezi anya kétségbeesetten.
- Az az igazság… hogy megtaláltuk… a megoldást.
- Igen?! És mi lenne az? Kiforgatod a falut abból a csekély vagyonából is? – vádolja anya.
Apa kerüli mindkettőnk pillantását.
- Nem. Signor Rizottohoz… kell adnunk a lányunkat.
- Tessék?! – kérdezek vissza döbbenten. – Nem! Nem!
- Nem teheted ezt! – kontrázik anya. – Nem teheted ezt a lányunkkal! Hogy süllyedhettél ilyen mélyre, Domenico?
- Sajnálom… muszáj.
- Nem! Nem küldhetsz el csak úgy… mintha valami csereáru lennék – szólalok meg újra.
A hangom már remeg. Teljesen kétségbe ejt ez a helyzet… Azok a férfiak… rettenetesen ijesztőek.
- Ne aggódj, kislányom. Nem is fog. Itt maradsz velünk, és kész!
- Sbrigati, Signor Marzio! – dörren mögöttünk egy hang.
Rettegve pillantok fel. Közelebb jöttek…
- Küldd el őket, apa, kérlek… – kérlelem elcsukló hangon.
- Insomma, hogy döntött? – szólal meg valamelyikük újra.
- Sajnos… nincs más választásom – feleli apa lehajtott fejjel.
Elhűlve meredek rá. Hogy mi?!
Megdöbbenni sincs időm, hirtelen két bivalyerős kar kap el két oldalról. Anya felsikolt és felém ugrana, de apa köré fonja a karjait és visszatartja.
- Ne! Kérem, ne! NEE! – sikoltozom.
Tehetetlenül vergődöm a karjaik között, miközben a két rövid hajú egyszerűen fölemel a földről és vinni kezd. Mintha két szobor ellen küzdenék. Rúgok, harapok, karmolok, ütök és sikítok, de semmi reakció…
A falusiak is felkapják a fejüket és döbbenten figyelik a jelenetet. Többen rohanni is kezdenek az irányomba, de a következő pillanatban egy hatalmas, fekete, sötétített ablakú terepjáróhoz érünk. Kinyitják az autót, majd a hátsó ajtaját kinyitva szinte bedobnak a hátsó ülésre.
Térdeimet felhúzom magam elé, és az ülés sarkában a lehető legkisebbre húzom össze magam. Reszketek a félelemtől, és fogalmam sincs, mi lesz ezután…
Szeretném azt hinni, hogy ez csak egy rossz álom, de a követező pillanatban mind a hárman szinte egyszerre ülnek be az autóba, az ajtók becsapódnak, és padlógázzal hajtunk el. Rettegve, a szemem sarkából pillantok csak oldalra, és a félelmem nyomban a százszorosára nő.
A hosszú hajú ül mellettem! Mind közül a legijesztőbb… azt hiszem, végem van…
Szerkesztve makeme_real által @ 2010. 04. 13. 18:10:45
