A kis vérfarkas reszket a vágytól, de mégsem mer tenni semmi mást az ölelésen és a simogatós-puszilkodáson kívül.

Damian szép szemei felém fordulnak, sóvárogva harapdálja saját ajkát, és halkan kinyögi végre a varázsszót.

- Lehetne...? Kérlek... – leheli. Mosolyogva nézem õket, és végül beadom a derekamat. Szeretem nézni a szeretkezõ szépségeket, és önzõ is vagyok. Végül rábólintok. Damian olyan élvezettel csókolja kis szolgáját, hogy felhorgad bennem is a vágy. Igazán érzéki látvány õt így látni. Hm... lehet, hogy a kis Nikolas gyakoribb vendége lesz a hálószobámnak? Nem bánom. A smaragdzöld szempár szinte világít a sötétben, ahogy mohó vággyal fordul a tiltott gyümölcs felé. Fölékerekedik, és miközben nyelvével a kis farkas száját rajzolja körbe, oldalra néz, engem figyel. Nyakát, mellkasát, hasát csókolgatja, és a kis farkas szinte ájulás-közeli állapotban vergõdik a gyönyörtõl. Amikor szájába veszi a termetes hímtagot is, majd combjába harapva oltja szomját.

Sóhajtva simítom végig a hátát, amikor Nikolas fölé mászik, és miközben kiveri neki, a nyakából iszik.

Jóllakott kismacskaként mászik le róla, hogy hozzám kússzon. Száján meg piroslik a vérfarkas vére, aki öntudatlanul hever mellettünk a kéjtõl elkábulva.

- Köszönöm... – búgja Damian. Belemarok ajkába fogaimmal, durván marok hajába, kegyetlenül és mélyen megcsókolom. Erõm felhorgad, érzem ahogy félelem édes illata áramlik ki belõle. Emikor felemelem a fejem, zöld szemei aggódva csillognak fel rám.

- Hibáztam? – suttogja. – Ne haragudj rám, uram...

Halvány mosollyal cirógatom ki arcából a vörös hajtincseket, hosszú körmeim nyakának bõrén játszadoznak.

- Miért hibáztál volna? – suttogom. - Pontosan azt tetted, amire engedélyt kaptál. Élvezted?

Felragyog tekintete.

- Igen...

- Mennyire? – kérdezem tõle lágyan. Belezuhan a csapdába, és boldog mosoly terül szét arcán.

- Csodálatos volt, egyszerûen fantasztikus! Az alakváltó vértõl képes vagyok berúgni... annyira finom, erõs és élettel teli.

- Valóban?

Körmeim hátának bársonyos bõrén siklanak végig, lágyan, érzékien karmolva õt. Borzongva hunyja be szemeit.

- Jobb volt vele, mint velem?

Megfagy a levegõ, felpattannak szemhéjai, és ijedten néz rám. Már érti, félelmének édes íze betölti számat. Kinyitja száját, de mielõtt megszólalna, mutatóujjamat ajkára teszem.

- Jól gondold át a választ, a kis kedvenced élete a tét.

Megremeg a szája, mély levegõt vesz és feltérdel az ágyon. Pompás, karcsú testén a gyertyák fénye játszadoznak, hajlataira érzéki árnyakat festenek. Hosszú vörös haja barnának tûnik, szemei egészen feketék.

- Miért teszed ezt?

- Damian, egy évezredeket megélt õsi vámpír vagyok. Hogy merészelsz számon kérni tõlem bármit is?

- Bocsáss meg, én...

Mosolyogva simítom végig mellkasát, ujjaim hasára csúsznak, köldöke körül rajzolgatok körmeimmel kis köröket bõrére.

- Halljam, mi a válaszod.

- Mit teszel ha olyat hallasz, ami nem tetszik?

- Nikolas meghal.

Ajkába harapva pillant a kábán alvó kis farkasra. Felnevetek, mély hangom mágikus hálóként fonja körbe Damian testét, amelytõl felforrósodik a bõre, és hímvesszõje felágaskodik.

- Hazugsággal ne is próbálkozz, hiszen a vérünk keveredett, már a gyermekem vagy.

Lehajtja a fejét, és behunyt szemekkel bólint.

- Ugyanolyan csodálatos volt õt megkapni, mint téged...

- Hallod ezt, Nikolas?

A kis farkasra pillantok, aki remegve lapít, immár kijózanodva. Tágra nyílt szemei imádattal figyelik Damiant, majd ajkába harap, érzem félelmének aromáját, erõsebben mint bármit. Halálfélelem... mm... Szeretem az ízét.

Megcirógatom a kis farkas arcát, majd körmeimmel lassan végigkarcolom, csinos pofiján vékony csíkokból apró kis vérgyöngyök buggyannak elõ.

- Örökké viseld ezt a jelet – mormogom bûvös hangon, miközben végignyalom a sebeket, hogy nyálammal keveredve örökké nyoma maradjon. – Örökké magadon viseled a jelet, amely jelképezi, hogy megkóstoltad azt, ami nem a tiéd, s én megbocsátottam ezért neked, Nikolas.

Könnybe lábadt szemekkel, megkönnyebbülve mosolyog fel rám.

- Köszönöm, uram. Köszönöm...

- Ne hálálkodj, jól tudod mi az ára.

Bólint, és remegõ karjaira támaszkodva hasra fordul. Végigsimítom bõrét, fenekének domborulatán pihen meg tenyerem.

- Damian, élvezd az ajándékomat.

Ujjaimmal széttárom a kerek feneket, felbukkan a rózsaszín kis nyílás, és Damian a látványtól felnyögve markol saját merevedésére. Nem kéreti magát, máris rámászik a kis farkasra, és mélyen belényomja hímtagját. Lassan kezd mozogni, fogait Nikolas vállának puha húsába vájja, szinte önkívületben mozog benne.

- Morte... Morte... - zihálja, nyögi és nyöszörgi.

A kéjtõl nyögõ, ütemesen ringó testek fölé térdelek. Damian szinte magába szippant, s ahogy közöttünk vergõdik a legtökéletesebb kéjtõl, amelyben férfinak része lehet, a nevemet sikoltva élvez el, s ájultan ejti fejét Nikolas hátára. Halk mordulással jutok el én is a csúcsra, s lehengeredem róluk.

Magára hagyom az egymásba kapaszkodó kis párocskát, ideje a területi ügyekkel is foglalkoznom, nem játszadozhatom örökké a hálószobámban.

Fehér köpenyemet magamra öltöm, hajamat átvetem vállam felett, és mielõtt kilépek az ajtón, még visszapillantok rájuk. Mosoly játszik szám sarkában, ahogy elképzelem, mennyi élvezetemet lelem még ebben az érdekes kis vámpírkában.

A gyönyör pillanatában betölti számat vérének sós íze. Mmm... igazán finom. A nekromanciától kissé csípõs az íze, de zsizseg benne az energia.

Nem telik el sok idõ, a pihenést félbeszakítva kel fel mellõlem az ágyból.

- Elnézést… Ki kell mennem levegõzni….

Kisétál az erkélyre. Sóhajtva ejtem vissza fejemet a párnára, a következõ pillanatban pedig már az erkélyen állok.

- Mi a baj, gyermekem?

- Csu.. csupán azon gondolkoztam, vajon… Hogy… Anitával mi lehet, és a többiekkel. Tudom, nem szabadna ilyeneken gondolkoznom, de… de most minden eszembe jutott… pár pillanatra… azt hiszem elfelejtettem ki is vagyok valójában… De… de ha idejön Anita….

Kissé zavart a gondolatmenete, tényleg nagyon megviselte a nekromantától való elszakadás. Erõsen függ tõle mentálisan, s ahogy mögé lépek, tenyeremet homlokára simítom, akkor értem meg, mennyire komolyan függött tõle.

- Tudom, hogy számodra Anita a világot jelenti, de ez egy hamis érzés, nemsokára te is belátod. Egy vámpír nem kötõdhet nekromantához, mert attól a pillanattól kezdve nem más, csupán egy zombi, aki vérrel táplálkozik.

- Zombi... – suttogja. Kezem homlokáról szemei elé csúsztatom, megadóan hajtja hátra fejét, mellkasomnak támaszkodik. Érzem a sóvárgását, ura után vágyódik. Már nem sokáig.

- Nemsokára ismét önmagad lehetsz, elfelejted a veled történt borzalmakat.

- Lehetetlen. Évszázadokon át szenvedtem, a félelem és a rettegés, a kötõdés utáni sóvár vágy olyan természetes számomra, mint a vér, amelyet magamhoz kell vennem nap mint nap.

Érzem a benne kavargó gondolatokat, félelmének csábító illata megérinti orromat. Szorosabban magamhoz húzom, szívom magamba félelmét, fõ táplálékomat. Az õ félelme különösen jó ízû, nem csodálom hogy régi gazdája annyira függött tõle. Vágyam felhorgad, kívánom õt. Megérzi merevedésemet, és sóhajtva dörgölõzik hozzám fenekével. Elmosolyodva csúsztatom kezemet lejjebb, majd szájánál megállapodnak ujjaim. Készségesen nyalja meg ajkait cirógató ujjamat, halk cuppanással beszippantja szájába, és behunyt szemekkel felnyög, amikor fogával megkarcolja bõrömet és pár csepp vérhez jut.

- Igazi kis kéjenc vagy – súgom a fülébe. – Mielõtt azonban megadom amire vágysz, még visszatérnék az elõzõ témához, Damian.

Megfogja péniszemet, és magához illeszti, lassan hátratolja fenekét, s amikor tövig benne vagyok, felnyögve kapaszkodik a korlátba. Átölelem, magamhoz szorítom erõsen.

- A félelem és rettegés nem más, mint olyan érzelmek, amelyeket a magány és a védtelenség vált ki. Ha kötõdhetsz valakihez, aki erõs, már nem érzed. Én vagyok a világon az egyik legerõsebb vámpír, Damian... – dörmögöm lágyan a szavakat, csípõm lassan megmozdul. – Nemsokára minden légvételed, szívdobbanásod és rezdülésed az enyémhez kötõdik, s nem létezik majd számodra senki más.

Mozdulataim felgyorsulnak, s amikor sikoltva élvez el, összecsukló testét megtartva nyalom végig arcát. Könnyeinek sós ízét érzem a számban.

Felnyalábolom, s karjaimban viszem be õt. Közeleg a hajnal. Lefektetem az ágyra, mögöttem már hallom ahogy az automatikus sötétítõk leereszkednek az ablakokra. Mellé fekszem, még reszketõ testét cirógatom ujjaimmal. Könnyei folynak, de nem sír. A vámpírok nem tudnak sírni, csak könnyeznek. Náluk ez jelenti a szomorúság és fájdalom kifejezését.

- Annyira hiányoznak... és Anita... õ is... – suttogja.

- Nikolas – mondom ki halkan, nem szükséges kiabálnom, egy mentális hívás is elég. Elvégre az enyém. Néhány másodperc múlva kopognak az ajtón, s belép. Térdre ereszkedve várja parancsaimat.

- Gyere ide.

Szót fogad, az ágy mellett térdel, sóvárogva szegezi tekintetét a meztelen Damianre, majd észbe kapva felém fordul.

- Itt vagyok, uram. – Már nem hív gazdájának, ez a titulus immár Damiané.

- Adj szeretetet és vigaszt a gazdádnak – suttogom halvány mosollyal, és könyökömre támaszkodom, államat tenyeremre illesztve figyelem ahogy felmászik mellénk. Odafigyel, hogy Damian másik oldalához simuljon, majd arcát könnyezõ gazdájához dörgöli. Lassú, kedves mozdulatokkal nyalogatja le könnyeit, kezeivel kedvesen cirógatja. Testébõl árad a forróság, falkájának ereje, valamint a kötõdésének bizsergetõ mágiája. Cirógatja, öleli és csókolgatja Damiant. Mosolyogva figyelem, s elégedettségem tovább nõ, amikor végre kinyitja szép szemeit, arcán halvány mosollyal öleli magához pomme de sangját. Kis édesek.

Figyelem ahogy kisétál a farkasával. Mosolyogva támasztom kezemre államat. Hát... szívesen velük mennék, bizonyára nagy élvezetem lelném bennük, de... ez az elsõ étkezése nálam, és olyan kis riadt õzike még, ráadásul labilis is a nekromantája nélkül. Majd ha leülepedik benne minden zavaró tényezõ, akkor játszadozom vele és a kis farkaskájával. A gondolattól megnyalom kihegyesedõ szemfogam. Igeen... már alig várom.

Az elõttem táncoló fátyolruhásokat figyelem. Szépségük meg sem közelíti Damianét, de kényeztetõ látvány.

Közeleg a hajnal, felállok és egy tapsolással küldök mindenkit el. Mély meghajlások, majd két kedvenc pomme de sang farkasom letérdel elém. Hm... ma már ettem. Hanyagul intek nekik, hogy elmehetnek és hálószobám felé indulok.  

Csodás látvány tárul elém. A hálószobám ajtajának támaszkodva fonom karba kezeimet, és halvány mosollyal nézem õket. Édesdeden alszanak, mint két kis ártatlan gyermek, úgy kapaszkodnak össze. Nos, nem csodálkozom, hisz a vámpírok szeretik a meleget, és a likantrópok teste általában 40-42 fok.

Melléjük lépek nesztelenül, megcirógatom Damian lángvörös hajzuhatagát, amely egzotikus legyezõként teríti be a párnákat. Nikolas felriad és hirtelen felül, majd amikor engem meglát, moccanni sem mer. Nézem összeharapdált nyakát, tekintetem lejjebb siklik, szétnyílt ingére, mellkasán lévõ apró kis piros fognyomokra, majd teljesen elázott nadrágjára. Damian érti a dolgát, pomme de sangja sokszor elélvezett, miközben belõle táplálkozott. Legközelebb feltétlenül meg fogom nézni a táplálkozását, bizonyára rendkívül szórakoztató lesz.

Féltékenyen figyeli kezem útját a lángvörös hajtengerben, de nem tesz semmit. Subhím, és egyébként sem akar meghalni. Intek neki, és óvatosan kimászik ágyamból, búcsúzóul megérinti ajkaival Damian kézfejét, majd mélyen meghajol elõttem és kisurran az ajtón. Leülök az ágy szélére, és õ lassan ébredezni kezd.

- Elaludtam? – kérdezi halkan, tétován körbepillantva.

- Túlságosan jóllaktál – mosolygok rá. Mélyen elpirulva süti le szemeit. Megérintem arcát. – Bár tudnám mire gondolsz most – dörmögöm halkan. Egy pillanatra megérzem gondolatait, de inkább a köztünk vibráló erõ árulkodik igazán arról, hogy vágy ébred testében, amelynek nem én vagyok az okozója.

- Én...

- Semmi baj, furcsa is lenne, ha a pomme de sangod nem vonzana, azonban számodra õ akkor is tiltott gyümölcs. Ha testi örömökre éhezel, majd én... – már fölötte vagyok, szám az övét cirógatja. - ...csillapítom vágyadat.

Megcsókolom, hegyes fogai nyelvemet karcolják izgatóan. Nyelve, ahogy szája is, puha és nedves. Mintha meleg, lédús barackot ízlelnék, és a saját ízén túl ott van a farkas vérének fanyar, sós íze. Mmm... rég ízleltem ilyen zamatos ajkakat.

Bársonyos bõrén siklik tenyerem, apró mellbimbói kemények már, és ahogy lecirógatom róla ruháját, merevedése sóvárogva ágaskodik.

- Miért...? – kérdezi akadozva, amikor köldökét rajzolom körbe nyelvemmel. Érdeklõdve nézek fel rá, szemeimben parázslik erõm. – Miért tiltod el tõlem?

- Amíg nem teltem be veled, senki más nem ízlelheti meg tested gyönyöreit, gyermekem.

Fogaim combjába mélyednek, és õ kéjesen felsikoltva ejti hátra fejét, teste ívbe feszül, vérének zamatos íze pedig lágyan cirógatja torkomat. Megnyugtatóan simogatom combjait, majd egy nyalintással búcsúzom el a két kis fognyomtól. Széttárom lábait, és fölé emelkedve lassú, nyugodt mozdulatokkal válok meg ruháimtól, miközben vágytól elsötétült, zöld szemeit figyelem.

- Morte... – kezdené, de ujjamat puha szájára teszem.

- Igen, így neveznek. Halálszeretõ, Morte d’Amour, Végsõ Érzés, és még számtalan névvel ruháztak fel hosszú életem során. Valah volt egy igazi nevem is, de mára már nem maradt belõle más, csupán egy emlékfoszlány. Számodra én a Teremtõd vagyok, ezen a néven nevezhetsz.

- Teremtõm... – sóhajtja lágyan.

- Igen, gyermek?

- Éhezik a testem... kérlek segíts... Amíg táplálkoztam, kis híján beleõrültem a vágyba...

Megcsókolom õt, engedem hogy belém csimpaszkodjon és lehúzzon magához. Hajam elõrefolyik, fekete selyemként terül szét, belefolyva az õ lángvörösségébe. Körmei bõrömbe mélyednek, feltárul nekem egész teste.

Hajába markolok, nyakamhoz húzom a fejét, felkínálva neki több ezer éves véremet, amelynél nagyobb megtiszteltetés nem ért még hozzá hasonló vámpírt. Boldogságtól megremegve mélyeszti belém fogait, s amikor beléhatolok, fájdalomtól megfeszülve dermed mozdulatlanná. Behunyt szemekkel válok én is mozdulatlanná, kezem haját, fejét cirógatja, a másikkal mellette támaszkodom. Lassan elernyed péniszem körül az izomzata. Lassan mozogni kezdek, és õ hangosan kortyolja rubinvörös vérem.

Lökéseim mélyebbek, erõteljesebbek már, s õ hátraejti fejét, kéjtõl nyögve, hörögve és sikoltva. Megbûvölve figyelem, s ahogy elélvez újra és újra, annál szebb látványt nem is kívánhatnék magamnak.

Elismétli a liturgiát õ is, az utolsó szavával pedig a testét átjáró erõm letaglózza. Beleborzongok a látványba, ahogy a vérvörös hajtenger szétterül párnámon. Olyan szép... Felnyílnak kristályként ragyogó szemei, bennük az én erõm izzik. Sok vért ivott belõlem, most bárkit legyõzne gyermekeim közül, de ez nem tart sokáig. Néhány nap, és ismét olyan kis gyenge vámpír lesz mint eddig, de már nem kötõdik ahhoz a nekromantához. Még szívességet is tettem annak a kis ribancnak, de a magam haszna fontosabb volt.

Mosolyra húzódik a szám, amikor hajammal kezd játszadozni, és vágytól fûtve hullámzik alattam, de nem teszem magamévá. Inkább gondolataimban elmerülök. Jól tudom, hogy ha nem kötöttem volna magamhoz csak elhozom, ezzel közvetve fegyverhez jutok Jean-Claude ellen, könnyedén elpusztíthattam volna õt is. Hogyan? Könnyen. Damian halálával a nekromanta is pusztulna, õ pedig vinné magával a túlvilágra a vámpír urát és a farkas királyt. Ez a baj a gyengepontokkal. Hiába vagy pokolian erõs, pontosan annyit érsz, amennyit a leggyengébb láncszemed. Halandó szolgát és triumvirátust alkotni egy erõs vámpír számára nem ajánlatos létrehozni, mert amennyi plusz energiát nyer vele, ugyanannyit kockáztat is, ha nem többet. Ezért nem lesz nekem soha szolgám és triumvirátusom.

Gondolataimból egy hangra figyelek fel. Oldalra pillantok borostyánként izzó szemeimmel, és a földön kúszó vérfarkasomat látva elmosolyodom. Stramm kölyök, nemhiába az õreim egyike. Lemászom Damian csábító testérõl, felemelem õt könnyedén és vállamra dobom. Vállam felett pillantok vissza az ágyon heverõ férfira. A látvány mosolyra késztet. Az új szeretõm... élvezni fogom.

- Mindjárt visszatérek, gyermekem. Várj rám.

Amikor visszatérek a gyengélkedõbõl, õ már mély álomba szenderedett. A hajnal közeleg, és nem elég erõs hogy elviselje. Sóhajtva simítom végig hosszú és selymes haját, miközben holt álomba dermedõ testének tökéletes sziluettjét körülöleli a szürkület. A zsaluk leereszkednek, és a beépített automatikának köszönhetõen az egész palotára sötét borul.

*

Palotám dísztermében ülök márványból faragott trónomon. Még csak most szállt le a nap, ilyenkor a legerõsebb gyermekeim már itt vannak. Van aki sápadt, van aki élõbbnek tûnõ, attól függõen, hogy ettek-e már.

Amikor belép a terembe Damian az új gyermekem, elengedem az ölemben ülõ vérfarkas fiút, és lenyalom számról mézédes vérének maradék cseppjeit.

- Damian – simogat mély hangom a terem csendjébe, és õ megtorpan. Felemelem kezemet és intek neki, õ pedig engedelmesen siet hozzám. Nagyon szép ebben a sötétzöld barokk stílusú bársony öltözetben. Haja megfésülve omlik alá vállaira, lángvörös tincsei mintha égnének. Gyönyörû, a legszebb minden gyermekem közül.

Mélyen meghajol elõttem, smaragdzöld szemeiben fájdalmas szomorúság honol.

- Jöjj közelebb.

Kinyújtott kezembe helyezi sajátját, és hagyja hogy magamhoz húzzam, és egyik combomra ültessem. Ujjaim élvezettel simítják végig selymes haját, félresöpröm arcából is. Sápadt a bõre, éhes. Elhúzza arcát cirógató ujjaimtól, de nem sért meg vele. A múltjából tudom, milyen borzalmakban volt része úrnõje mellett, és a szívébe látok most is. Retteg, hogy én is ilyen kegyetlen leszek vele. Rettegése, félelme édes mézként csorog végig ereimben, illatát beszívom. Igen... nem csodálom hogy úrnõje imádta kínozni. Hihetetlen energiákkal rendelkezik, önmagában képes lenne engem táplálni a puszta félelmével. Azonban õrá nem ilyen feladatok várnak. Nem bizony.

- Hagyjatok magunkra – utasítom gyermekeimet. Rámutatok egy nagyon szép vérfarkas lányra, majd egy fiatal csinos fiúra is. – Damian... válassz, melyikük csillapítaná éhedet?

- Múlt éjjel... – szólal meg halkan, tekintetét a földre szegezve. Oh... Fülemmel közelebb hajolok hozzá, de csak jelképes gesztus ez, hiszen akár a terem másik végébõl is hallanám. – A múlt éjjel megsebesült vérfarkas... hogy van?

Elmosolyodom, és derekát átölelem kényelmesen.

- Jól. Õt szeretnéd? Talán tetszett az íze?

- Nem! – rázza meg a fejét. – Én csak... sajnálom, nem akartam bántani.

- Rendben, bizonyára megbocsát neked, ha pomme de sang-oddá teszed. Nem igaz, Nikolas?

Tekintetem a terem másik vége felé fordul, Damian követi és megmerevedik karjaimban amikor meglátja õt. Hát nem fest valami fényesen, még sápadt. Mégis azonnal elõttünk terem és térdre ereszkedik, égszínkék szemei mohón tapadnak Damian arcára. A vágya kézzel fogható.

Damian arcát lágyan megnyalintom és elmosolyodom.

- Õ egy subhím. Mindene az alázat, és teljesen oda van érted... ahogy itt szinte mindenki. Fogadd õt magadhoz, és nem csak egy hûséges szolgára teszel szert, hanem kiváló vérdonorra is.

- ...mindenki? – súgja vissza. Tetszik ez az intimitás.

- Amikor beléptél ide és körül néztél, láttál hozzád hasonló sugárzó szépséget? Damian... gyönyörû vagy. Nikolas számára nincs nálad csodálatosabb lény ebben a pillanatban, nézz csak rá. Minden vágya te vagy. Nos, mi a válaszod?

Az elõttünk térdelõ férfira tekint, smaragdzöld szemeiben enyhül a szomorúság, talán érdeklõdés csillan bennük, nem tudom. Kissé zavarosan érzem a gondolatait. Talán azért, mert még nem kötõdött hozzám maximálisan.

- Szeretnél a pomme de sangom lenni? – kérdezi tõle.

- Mindennél jobban – jön az alázatos válasz, látom ahogy megborzong a vágytól. Féltékenység távol áll tõlem, de nem örülnék ha a szeretõm testét jobban ismerné egy szolga. Félbe szakítom a diskurzust.

- Ha elfogadod õt, innod kell a vérébõl, azonban a testét nem élvezheted az engedélyem nélkül.

Damian meglepetten pillant rám, majd ismét a farkasra.