Elég megnyugtató volt, hogy ülök az ágytámla fedezékében, magamhoz szorítok egy hiszti-párnát és lassan, módszeresen le akarok részegedni, de a bennem rejlõ lelkiismeret nem hagyja. Elvégre, az õrültség elsõ jele, ha az ellenség területén önkívületig iszod magad.

Amikor érezni kezdem, hogy a fejem lassan eltompul, és jobb a kedvem, határozottan félreállítom az üveget a középpontból, és halkan duruzsoló, nyugodt, talán kissé bamba tekintettel nekiállok, hogy kialudjam magam. Átmásztam a fürdõszobába, megmosom az arcom és a kezeim, bár szívem szerint beleültem volna egy kád vízbe… ki tudja, mi volt abban a vörös medencébe. De maradtam annyiban, hogy gyors mozdulatokkal átmostam magam, és jó alaposan becsavarodva egy istentelenül nagy törülközõbe azon gondolkodtam, hogy mégis miben térjek nyugovóra.

Felhajtottam a takaróm, és a sok-sok fehérség közepette megláttam egy kiterített fekete valamit. Megcsomóztam a törülközõt, nehogy lecsússzon és két ujj közé csippentve felemeltem. Felvontam a szemöldököm, de a hosszát nem tartottam túl kihívónak, csupán a mellrésznél levõ… nos… csipkeszegés.

De aludni mindenképp jó, úgy vélem. Hagytam, hogy lecsússzon rólam a törülközõ és rettenetesen gyorsan felkaptam a hálóingnek készült csipkecsodát. Épp térd alatt ért véget, és gyorsan, csöpögõ hajjal bebújtam a hatalmas takarók alá, majd hála a bornak és a meleg víznek, rettenetesen gyors és mély álomba süllyedtem.

Nyugtalanul aludhattam, mert furcsa képek kergették egymást a fejemben, bár az álomra nem emlékeztem, mikor felkeltem, de pihentnek és nyugodtan érzem magam. Csodálatos. Nagyot nyújtóztam az ágyban ülve, és megdörzsöltem a szemeim, hogy az álom teljesen békén hagyjon, aztán a tarkóm dörzsölgetve körülnézek. Még sötét van, félhomály uralkodik, de valószínûleg a vastag függönyök miatt, de minden nyugodt, békés, mozdulatlan…

Amíg észre nem veszem a karosszék oldalán lelógó fehér kezet.

Most sikítanom kellene, de a tegnapi malõrje után nincs rá sok kedvem. Kimászok a takaró alól, és a függönyökhöz lépek, egy picit sikerül is kihúznom amikor eszembe jut, hogy nem kell nekem akkora kolonc, hogy porrá omoljon vagy miténtudom, de foltot nem fog nekem hagyni, azt garantálom.

Ennek ellenére nagy lendülettel rántom be a függönyt, aztán aggódva nézek fel, mert nem akarom tönkrevágni a szobát, amit nagy valószínûséggel sokáig kell élveznem.

De azt nem fogja megköszönni, amit most kap. Tudtam én, perverz, kukkoló állat!

Az elsõ dolog amit meglátok, a tegnap esti üveg, ami most már üres – eddig nem volt az, a jó felét majdnem meghagytam nehezebb idõkre – meg a pohár, amibõl a barbarizmus elkerülése végett ittam.
Megitta a boromat ez a sóher. Na majd én…

Felkaptam a poharat, és az ágy melletti hideg vizes kancsóból vizet mertem bele, aztán visszatrappoltam elé. Lehunyt szemmel is hunyorgott, ahogy elé álltam, és összeszorítom az ajkaim, hogy összeszedjem minden erõm, aztán a feje fölé tartott pohárból a jéghideg vizet az arcába zúdítom. Nem is reagált olyan hisztérikusan, mint várom, lassan, unottan, fáradtan meg minden máshogy nyitja ki a szemeit, és lustán a szemeimbe néz. Én is fáradt vagyok – most már pláne.

-    Örülök, hogy tetszik magának a szobám, de ha jól sejtem, ez nem az Öné – legszívesebben az arcába vágnám a poharat. A bor már kiment belõlem, a maradékot beszlapálta, és most nincs semmi, ami megakadályozna, maximum a józan eszem.

Félpucér. Most komolyan, õt fizetik ezért, hogy ne hordjon ruhát?

-    Vértestvériségi alapon minden az enyém – mondja halál komoly arccal, és én csak megforgatom a szemeim. Minden vágyam, hogy kimenten innen, türelmetlenül állok, egyik kezemet a csípõmre támasztom, aztán elfordulok. Nyugalom kislány, nagy levegõt.

-    Nos, megkérném, hogy hagyja el a szobám – intek felé, de nem mozdul. Szemérmetlenül végigmér, és én dacolva a pirulással meg a kényszerrel, hogy magam elékapjam a kezeim, ingerülten hagyom. Már a nyelvem hegyén van minden szitok, amit a fejéhez akarok vágni, de egy kiskanál vízben is olyan szívesen megfojtanám… jó mélyre tolnám a kanalat… És ekkor feláll, nekem pedig elõjött a kisebbségi komplexusom. Sejthettem volna, hogy egy ekkora állat nem fog szédülni, az még csorbát ejtene a méltóságán… Vagy egy fejjel magasabb nálam, hogy törne le a gerince.

-    Ebéd a hallban. Sylvius érted jön – mondja nekem halkan, fenyegetõen, aztán hátat fordít és kisétált. És még azt az örömet se szerzi nekem, hogy lefejeli az ajtót. Legszívesebben utána vágtam volna a poharat, vagy csak addig szorongatni a nyakát, amíg elkékül, mint tegnap este a víz alatt…

Elvörösödök és hangos csattanással bevágom utána az ajtót, amit kegyeskedett elfelejteni becsukni, utána még nagyobb csattanással csapom be magam mögött a fürdõszoba szerencsétlen ajtaját.

Hideg vízben mosakodtok, mint minden reggel, fésût is találtam, amivel igyekszem rendbe tenni a tincseimet, és vártam, hogy eldöntsem végre, mit kezdjek magammal.

Hallom kinyílni az ajtómat, és ijedten kapom oda a fejem. Rima jön be, szélesen mosolyogva, és megsimogatja a fejem.

-    Hogy aludtál, kedveském? – rettenetesen aranyos nõ, jólesik az anyáskodása.

-    Igen, köszönöm.

-    Min tanakodsz, édesem? – kérdezi, miközben gyors mozdulatokkal beveti az ágyat, hogy katonás rendben álljon. Elhûlve nézem a mozdulatait, gyors és tökéletes, majd engem vesz kezelésbe egyetlen szó nélkül.

-    Elnézést de a ruháim… az… - próbálok kipréselni magamból valamit, nem sok sikerrel.

-    Ugyan, ne butáskodj, nemsokára ebéd, illik tisztességesen kinézni – és csak mondja és mondja, szóhoz sem hagy szinte jutni, ahogy belök a hatalmas szekrénybe.

Egy sötétkék ruhát kapok, fekete és fehér szegéssel, ujjatlan, de galléros felsõrésszel. Ahogy a tükörben nézem, hirtelen túl idegennek tûnök a saját szememben. Sosem hordtam még ilyen finom szabású, drága ruhákat, az én népem szereti a természetet, de ebben a palotában – amit eddig láttam – egyetlen árva növényt se lehet felfedezni. A hajam zabolázhatatlan fürtökben omlik végig a hátamon, és kicsit duzzogva nézem magam a tükörben. Mindig is utáltam a szoknyákat, erre itt naphosszat ezt kell hordanom? Micsoda utolsó trükk. Aljas, alávaló…

-    Remélem, minden rendben lesz, ha szüksége van valamire, szóljon, viszlát, kisasszony – hadarja a nõ, aztán mire érte kaptam volna, hogy ne hagyjon egyedül, eltûnt. Tanácstalanul vakarom meg a fejem. Valamit elfelejtettem, de semmi pénzért nem jutna eszembe, ami egyre jobban idegesít. A tükörbõl én nézek vissza, de nem hasonlítottam önmagamra; és ez zavart.

Ki akartam menni ebbõl a szobából.

Résnyire kinyitom az ajtót, kilesek, hogy tiszta-e a levegõt, aztán kiosonok. Pár lépést tudtam csak tenni, amikor megtorpanásra kényszerít egy macska. Meglepõdve nézek le rá, és szoknyámat a térdemhez simítva leguggolok elé. Kivételesen értelmes, csodálatos kék szemei vannak, ilyet még nem is láttam. Talán ez a szörnyeteg mégsem olyan szívtelen, amilyennek a bizarr játékai mutatják? Átkarolom a térdeim, és ránézek.

Félrefordítja a fejét, és leül, annyira felsõbbrendûen néz, hogy szinte elszégyellem magam miatta.
Ültömben a hajamba fúrom az ujjaim, és picit hintázni kezdek a talpamon. Nem hiszem el, ez valami ostoba, perverz és szadista játék, és én kezdem nem bírni… Ujjaim lüktetõ halántékomra szorítom, fájdalmas arckifejezéssel emelem a mennyezet felé az arcom, és igyekszem megnyugtatni a lélegzetvételeimet. Újra a cicára nézek, és elkap a vágy, hogy egy kicsit magamhoz öleljem és megsimogassam.

Mintha kitalálta volna a gondolataimat, rám néz, összeszûkíti a szemeit, én pedig elsápadok.

Eszembe jutott, mit felejtettem el.

-    Ika! – nyögök fel, és szörnyen elszégyellem magam, majd hatalmába kerít a félelem, hogy mi történt vele. Macska ide vagy oda, fel akarok állni, de elzsibbadt lábaim nem tartják jó ötletnek, és a kezeimre kell támaszkodnom. A szoknyámra is rálépek, a bénázások tetõfoka lettem pár napon belül, amióta ezt a szörnyetegnek az útjába sodort a szél, de gyorsan felkapom a szoknya szélét, és futni kezdek. Ki innen, nem érdekel, ha utána le is tépi a fejem, de Ika…

-    Köszönöm, kiscica! – intek vissza, és az egyik ablakhoz rohanok. Gyorsan dobogott a szívem idegességemben, amikor felmértem, hogy elég magasan vagyok. A földben utazás kimerítõ, de nem érdekel. Fellendülök a széles ablakpárkányra, aztán hagyom, hogy a mindent vonzó erõ magával rántson. Fejjel elõre zuhanok a dús, zöld fû felé, és kinyitott szemmel várom a becsapódást, egyre csak arra a helyre gondolva, ahol Ika-t utoljára láttam. Jaj istenem, milyen mérges lesz…

Beleolvadok a semmibe, majd röpke idõ után levegõért kapkodva, reszketve mászok ki a másik oldalon. Leporolom a ruhát, aztán idegesen, minden apróságra felkapva a vizet felfogom a szoknya szegélyét, és a rét közepére futok.

-    Ika! Ika, kicsikém! – kiabálok, amikor meghallom a halk, surranó hangot és a puha, rugalmas kis testet a lábamhoz dörgölõzni.

-    Jaj, itt vagy? – nyöszörgök fel, és lehajolok hozzá.

Mérgében a bokámba mar, aztán a csuklómba.

- Jó, tudom, tudom, ne haragudj, elfelejtettelek, sajnálom! Többet nem fordul elõ! – suttogom neki, és kinyújtom a kezem. Elõször nem jön oda, sértõdötten lapít a fûben és duzzogva meregeti rám a fekete gombszemeit. Megmozgattam az ujjaim, amit annyira szeret, mire lassan, még mindig neheztelve közelebb kúszott. Suttogok neki, halkan, engesztelõn, de beleharap a csuklómba még egyet, aztán a tenyerem alá mászik, hogy simogathassam. Guggolásból kényelmesen elhasalok a földön, a puha fûben, érzem a föld illatát, hallom, mit suttognak a fûszálak, a föld mélyén tekergõdzõ gyökerek, süt a nap és teljesen nyugodtnak érzem magam. Napok óta elõször. Megtámasztom a fejem, Ika fejét simogatom, aki szórakozva szlalomozik az ujjaim között, és minduntalan a tenyeremhez dörgölõdzik. Lábaimmal kalimpálok, felnevetek amikor a kis állatkám a hátára fordul és elvárja, hogy az álla alatt meg a pocakját simogassam, é minden mozdulatára én  is felnevetek.

Jó volt, nyugodt.

Túl jó, és túl nyugodt.

Néz, mint aki az anyját vesztette.

És?

Nekem hulla régen nincs anyám.

Méregeti az üvegeimet, majd magát átölelve lép a polchoz, leemel egy üveget, és elfehéredõ ujjakkal fojtogatja az üveget. Elképzeltem oda Baal nyakát. Röhöghetnékem támad. Kifelé indulna, az én üvegemmel, megragadom a kezét, és magam felé húzom.

- Hova viszed? - emeltem fel a szemöldököm, a szarkazmust a pofámról eltüntetni kivételesen lehetetlen. Az arcom méregeti, mintha valami hatalmas változás keletkezett volna rajta. Elmosolyodik. Van valami röhögnivaló a pofámon?

Közelebb lépett, és egy fuvallatnyi csókot nyomott az arcomra, azután meglebegtette az orrom elõtt az üveget.

- Nem csak magának van hozzá joga – mosolygott, majd kisietett a pincébõl.

- Gondolod? Nos, minden Baal tulajdona – felelem hûlt helyének. Visszaülök a székbe, megemelek egy véres üveget, és mindennemû hígítás nélkül meghúzom, felét le is rántom egy ültõ helyemben. Sylvius jelenik meg, fekete köd képében, és az asztalról mereszti rám szemrehányóan a szemeit.

- Uram – hajtja le a fejét elõttem, látva, hogy eléggé jó állapotban vagyok. Azt hiszem, most rúgtam be. - Lord Baal jól érzi magát a kastélyában, uram.

- Azt gondoltam, végre lekoptam róla, he? - hajítom a falnak az üveget, ami siralmas csörrenéssel törik ezer darabra.

- Tudja, hogy ez nem így van. A bátyja hiányolja – fedd meg óvatosan, végül is, részben az is dolga. Legyintek, ami véletlenül olyan erõvel sikerült, hogy sikerült egy lelógó acél serpenyõt behorpasztanom.

- Cheh, rám szabadította a nõjét.

- Lady Loreina a bátyja tudtán kívül cselekedett.

- Mit véded? Sunyi mind a kettõ – horkantok fel, és nyúlnék a következõ üvegemért, de erõs lábaival eltolja elõlem. Szemeink összefeszülnek, és õ vontatottan kijelenti:

- Menjen, pihenjen le.

Nincs más dolgom, automatikusan felkelek, egy csak-azért-is mozdulattal elveszem tõle az üveget, s elindulok a szobámba. A lépcsõn fellépdelek, majd a második emeleti folyosón találom magam.

Ananke szobája az enyémmel szemben van.

Érdekes, roppantul érdekes...

Vámpíri csendességgel, hozzáérés nélkül fordítom el a zárat, nyomom le a kilincset, és tárom ki az ajtót, a legkisebb zaj vagy nesz gerjesztésen nélkül. A hatalmas ágyban csak a fekete bozont jelzi, hogy ott van. Odasuhanok, nulla szelet és huzatot gerjesztve, az üvegemet megtalálom az éjjeliszekrényén. Találom gondolattal megfogom, és nézni kezdem.

Hagyott benne.

Megiszom, és mintha mi sem történt volna, visszateszem a helyére. Meglátom a karosszéket a kandalló elõtt, és otthon feeling kerít hatalmamba. Fogom magam, és ledobva az ingemet beleülök, lábam feldobom a karfájára, és fejem megtámasztva alvásra kényszerítem magam.

Reggelre ki fogok hûlni megint, de remélem ezúttal õ fog lesmárolni.

***

Valaki elhúzta a függönyöket, majd halk sóhajjal és sikkantással vissza is rántja olyan hévvel, hogy talán le is szakadhatott. Nem hallok bosszankodást, tehát nem jött le a karnisról. Remek. Most sötét kell számomra. Érzem, hogy közeledik felém, nem tudom milyen apropóból, de árnyéka rám vetül, látom a szemhéjamon keresztül.

Egyszer csak a nyakamba zúdít egy vödörnyi vizet. Lassan kinyitom a szemeimet, és vörös szemeivel nézek farkasszemet, melyek magyarázatot várnak. Kezeit csípõre vágja, és látom, hogy nem egy vödörrel kaptam, hanem egy fél pohárral.

Ahh.

- Örülök, hogy tetszik magának a szobám, de ha jól sejtem, nem ez az öné – mondja gyorsan. Mikor lett megint ennyire kacér?

- Vértestvériségi alapon minden az enyém – felelem bölcsen, és úgy bámulok rá, hogy zavartan néz vissza. Hát, elképzeltem, hogy az ölembe ül. Önként. De szép álom, sóhajtok fel magamban.

Ki kellene kötöznöm...

De ezúttal az ágyhoz.

- Nos, megkérném, hogy hagyja el a szobám – int, és ekkor látom, hogy egy fekete csipkés hálóing van rajta, de nem áttetszõ. Francba... Ingerli, hogy csak így leplezetlenül bámulom, pedig tudhatná, hogy a tegnapi csók után negyedrészt a tulajdonommá lett.

Akkor sem tudna lerázni, ha levágná a fejem.

Felállok, és szabályosan fölé magasodom. Nyújtózok egy kellemeset, roppantok egy kicsit a nyakamon, majd komótos, lassú léptekkel kifelé veszem az irányt. Az ajtót megfogva még félvállról megszólítom.

- Ebéd a hallban. Sylvius érted jön.

Poén lesz.

Mit fog szólni a macskához? Aki mellesleg komornyik, és a bizalmasom? Plusz, beszél is. Remélem, a menyétet nem hozza, mert ott komoly gondok lesznek. Különben is, állatok ne üljenek az asztalomhoz.

Elég vagyok ott én is.

Nem hiszem el, nem akarok elhinni. Mindenki megõrült?!

”Jót akarok”. Ezt mondta. EZT!

- Persze – szalad ki a számon a gúnyos, hitetlenkedõ szó, mielõtt konkrétabban meggondolhattam volna. Gyorsan a szám elé kapom a kezeim, és riadtan nézek rá, nehogy még megtorolja a sérelmeit. Elég sok gondot okozok neki, nem? Akkor meg miért nem hagy lógva?!

-          Itt lennék, ha nem akarnék? – vonja fel az egyik szemöldökét, és végignéz. Sok mindent akarhat, tényleg… Elvörösödök és elfordítom a tekintetem. Erõsebb nálam, ez egy olyan tény, amelyet nem vehetek semmibe.
Semmilyen téren… Azt tehetne velem, amit csak akar, és nem kell hozzá az engedélyem. Megijedek, nem is tudom megfelelõen leplezni.

-          Ne légy ilyen öntelt – fintorog, és mire neheztelõen ránéznék, elkapja a csuklóm, és magához ránt.

-          Nem akarok menni! – nyögök fel, és megpróbálom eltolni magamtól, de hirtelen a térdeim alá nyúl, és pedig elsõ ijedelmemben, hogy leejtsen, átkarolom a nyakát. De teljes mértékben a pozíció biztosítása érdekében! Amikor érzem, hogy szilárdan tart, megpróbálom lerakni a lábaim, de mintha egy szobor erõs karjai fonódnának a derekam köré, nem enged. El akarom tolni, de szigorúan rám szól, amitõl úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akit épp rosszaságon kapnak. A mellkasához dob, szorosabban fog és máris száguldunk. Halk sikoly amit nem tudok elfojtani, nem tudom, hogy repülünk-e vagy csak szalad, komoly, elszánt kifejezéssel az arcán.  Felsorolhatnék sokkal több és józanabb indokokat is, de egyszerûen nem megy. Nos igen, a fent említett erõviszonyok… még akkor sem biztos, hogy meghalna, ha egy teljesen frissen áztatott nyilat döfnék a szívébe.

-          Ne akard, hogy elkábítsalak. Nem foglak megint átöltöztetni – mondja halkan, és a félelmem helyét átveszi a méreg és a szégyen. Persze, hiszen a saját szórakozása miatt levetkõztetett és rám adta ezt a… ezt a… szörnyûséget. Amiben menni sem lehet rendesen!  Elõre nézek, hogy elkerüljem a tekintetét, így is kínosnak és zavarónak tartom a túlságosan közeli fizikai kontaktust, és a távolban, a fák között meglátok egy hatalmas épületet. Felsóhajtok, egyszerûen nem tudtam visszatartani, megkönnyebbültség és páni félelem keveredik. Elvégre… csöbörbõl vödörbe. Onnan meg egyenest a kútba zuhanok, és érzem, hogy meg is fogok fulladni, bár hogy ez pontosan mit jelent, még nem tudom. A fuvar egyre gyorsabb lesz, mintha eddig csak a ballagó tempóban szelte volna a levegõt, és lenézve meglátom a mélységet; a levegõ a torkomba szorult, és reflexként az egyetlen biztos ponthoz bújok. Karjaim még szorosabban ragaszkodtak hozzá, pedig elvárás lenne, hogy undorodjak az érintésétõl, de a félelem nagyobb volt, a természetes emberi ösztön, hogy lezuhanhatok és porrá töröm a csontjaim… az arcom a vállához ejtem, és összeszorítom a szemeim.

Nem állunk meg, mintha soha és sehol nem lenne vége ennek az útnak, és mikor letesz a földre, szinte megszédülök a hirtelen érzéstõl. Még mindig a kezem fogja, de már nem durván. Ha nem félnék és nem érezném ennyire rosszul magam, még egy kedves gesztusnak is felfognám a dolgot. Ahogy ott áll, és valakihez beszél, én még mindig teljesen kába mivoltomban próbálom felfogni a dolgokat. Mégis hogy eshetett szét ennyire az életem? Ennyire kicsúszott az irányításom alól, pedig, isten lássa pofátlanságomat, mégiscsak az én életemrõl van szó!

-          Õ Rima. Régi családi dadus – na jó, elismerem, alig bírtam visszafojtani a nevetést. Az már határozottan a röhögés státuszba tartozott volna. Hogy egy halandó két erõs, megalomániás vámpírt utasít, hogy rakjon rendet a szobájukban… oké, feladom. – Nem fogja feltépni a torkod – végre valaki. Köszönöm.

Furcsa mód elengedi a kezem, és kimérten mond pár szót a hölgynek. Akkor kapok észbe, hogy illene megköszönnöm. Nem tudom mit, de a kútban a béka a király. Nem akarom, hogy lenyeljen, mint egy védtelen legyet.

-          Köszönöm, uram – hajoltam meg egy picit felé. Mereven a földet néztem, így nem láttam a reakcióját, és fel sem emelkedtem, amíg ki nem ment.

-          Hm. Rima, amit a kisasszony kér, azt megcsinálja – utasítja a nõt, én pedig nem tudom a fogadalmamhoz tartani magam,és meglepve nézek fel rá. Mióta is vagyok kisasszony?

-          Igen, uram – biccent a nõ, és elkapja a kezem. Még a számat is eltátom egy picit csodálkozásomban, és a legnagyobb csoda nem az volt hogy itt vagyok, egy Nemesnél, egy Nemessel, hanem hogy élek. A nõ beljebb rángat, körbemustrál, mint egy vásári árut.

-          De szép kislány – csapja össze a tenyereit és felciccen.

-          Összetalálkoztál a szörnyekkel? – és abból is a legnagyobbal; a vámpírral.

-          Egészen furcsának találom kedvesem, hogy pont Sehan nagyúr mentett meg – Nem kértem! De hálásnak kell lennem. Így követeli meg a tisztesség. – Inkább Lord Baalból nézném ki az effajta együttérzést.

Ó az, aki közölte velem, hogy egy darab senki vagyok, és minek akaszkodok a bátyjára? Sajnos ez a feltételezés több helyen is súlyosan elvérzik. Még mindig nem tudok mit reagálni rá… meredtem a férfira, veszek egy mély levegõt, ahogy kimegy az ajtón, és reszketve sóhajtok. Összerogytam, és értetlenül nézem a földet. Mi folyik itt?

-          Gyerekkorukban annyira különböztek, hogy az rémisztõ. Beszélgessünk aranyom, vagy van valamilyen különleges kívánságod?

Ha kérhetek egy kést, hogy önnön kezemmel vessek véget az életemnek, mielõtt ez a veszélyes alak tenné, rettenetesen hálás lennék. Persze ilyet nem mondunk, ezért csak annyit dadogok, hogy köszönöm, semmire sincs szükségem, csak… aludni szeretnék. Persze ez csak a hasamra-ütök-mondok-valamit-csapnivaló érv volt.

-          No-no, édes, nem mondunk ilyet, hiszen szörnyen festesz! Fogadok, hogy rád férne egy alapos fürdõ – komolyan, engem ezen a mai napon mindenhol a víz mellett ér a baj, talán nem lenne a legjobb dolog… de szokás szerint ügyet sem vetnek az én igényeimre. Végül is, megnyugtató és biztonságérzetem lett, hogy végre valaki megmondja, mit tegyek, és mindezt kedvesen teszi… jó érzés volt egy picit elhagyni magam.

De annyira elhagytam magam, hogy a fájós lábamat megterheltem, és összerogytam.

-          Valami baj van, drágám? – emel fel a nõ, és gyors mozdulatokkal leltárt készít rólam. Pislogni sem volt idõm, már lekapdosta rólam a ruhákat, és betuszkol egy oldalt nyíló helyiségbe. Mire észbe kaphattam volna, egy kád meleg vízbe ülök fülig, és ujjaimmal egy hatalmas szappanbuborékkal játszok. Rima megsikál, jó alaposan. A hajamat megtépi, kifésüli, ellenkezésem ellenére minden centi bõrömet alaposan kikészíti. A végén szaglottam, mint egy virágosmezõ.

-          Köszönöm, de erre igazán – próbálok ellenkezni, de rám sem figyelt. A fejem a víz alá nyomja, hogy köhögve seprem ki a hajszálakat a szemembõl, mire kiránt, egy puha törülközõbe csavar és alaposan szárazra sikál. Egy fehér ruhát ad rám, fekete övvel, melyet szorosan a melleim alatt köt meg, egy csinos masnira a hátam közepén… szép volt, puha és illatos, nekem mégis idegen. Mintha más bõrébe akartam volna bújni. A lábam is el lett látva, szinte nem is éreztem, hogy fáj. Jobb, mint új korában.

-          Gyönyörû vagy, kedvesem! – mosolyog rám a nõ, de én csak fáradt, icipici mosollyal tudtam viszonozni. – Gondolom, szeretnél egy kicsit lefeküdni, igaz?

-          Egy kicsit – sunyom le a fejem megilletõdve. Megsimogatja a még nedves fürtjeim, és az ágyhoz irányít, ledönt rá, és be is takar.

-          Ha valamire szükséged van, csak szólj, rendben?

-          Igen. Köszönöm – suttogom. Minden olyan nagy volt… életemben még nem aludtam ekkora ágyban, ahol legalább három-négy ember is kényelmesen elfért volna. Rima mögött becsukódik az ajtó, és én egyedül maradtam a gazdag szobában. De egyedül.
Magamhoz ölelem a hatalmas párnát, belerejtem az arcom és összeszorítom a szemem. Nem akarok sírni, holott rettenetesen félek, mert a jövõm még sosem volt ilyen kilátástalan.

***

Amikor felébredek, még sötét volt. Talán nem is aludtam tovább, maximum egy-másfél órát. Kipihentnek érzem magam… talán a szokatlan környezettõl. Biztonságban éreztem magam…

Persze, nem azért, mert itt van az az idegbeteg. Végül is… Vámpírnagyúr, ki merne megtámadni egy vámpírt?

Kimászok az ágyból, és kicsit szöszmötölve körbenézek a szobában. Semmi személyes tárgy, ami a használójára utalna, mint egy rendkívül puccos fogadó… A szekrények viszont nem üresek, de eszem ágában sem volt, hogy beletúrjak. Visszaülök az ágy szélére, játékosan rugózok rajta egyet-kettõt…

A következõ pillanatban a folyosón találom magam. Egyszerûen nem bírtam tovább, ki kellett szabadulnom abból a hatalmas, de nyomasztó szobából. Nem is tudom, mit gondoltam… csak bóklászni akartam egy kicsikét. Minden ablaknál megálltam, kinéztem a Holdra és azon gondolkodtam, mit felejtettem el… Mert hogy valamit elfelejtettem, az biztos. A következõ ablakhoz sétálok, megállok, kinézek a holdra…

Egészen addig mászkáltam, amíg meg nem álltam egy fekete lyuk elõtt… vagyis egy lejáró volt, pinceszerû… De nem annak tûnt. Legalábbis nem éreztem benne azt a fenyegetõ suttogást, ami a rossz helyekrõl szokott jönni. Kellemes vízillatot hozott felém a szellõ, ezért úgy döntök, hogy lenézek, mi van ott. Ha egy pici rossz érzésem is lesz majd, azonnal visszavonulok, fogadkozok magamban.

Hosszú lépcsõsor visz egyre lejjebb, de egyre erõteljesebb a kellemes vízillat. Feldereng bennem a gondolat, hogy eddig minden probléma a víz közelében ért, de máris egy ajtó elõtt állok. Habozva fektetem rá a kezeimet, nem tudom, megérné e benyitni, vagy inkább fussak vissza a szobámba, minél gyorsabban…

És kitárom az ajtót. A holdfény süt be a kikövezett terembe, ahol egy hatalmas, kifeszített víztükör csillog, és döbbenten szorítom a kezem a számra; a medence vize vérvörösre volt festve. Egyáltalán nem éreztem rajta a vér jellegzetes, fémes illatát, de ki tudja, hogy ez a parazita népség miket talál ki, hogy a perverz játékaikat elrejtsék. Közelebb megyek, de a víztükör sima, sehol egyetlen törés, a fény pont rásüt, hogy szinte elvakít.

Aztán megpillantok valamit. Valami fehéret a sok vörös között, ami mintha még így is derengett volna az iszonyatos vízmennyiség alatt.

-          Nem! – szalad ki az ajkaim közül, és a medence szélére rogyok. Kimeredt szemekkel néztem, ahogy ott fekszik, hanyatt, csukott szemekkel, és lebeg, mint egy… mint egy…

Vizihulla.

-          Nem! – lököm el magam a peremtõl. Érzem, ahogy a fejem átszakítja a víztükröt, ahogy az orrom megtelik vízzel, de kényszerítem magam, hogy nyitva tartsam a szemeim és mélyebbre lököm magam. Megragadom a mozdulatlan, fehér kart és ellököm magunkat a medence aljától. Átkarolom a derekát, és kiteszem a medence szélére, aztán utána mászok én is. Nyeltem egy kis vizet, megpróbálom kiköhögni, aztán nyelek egyet. Valamiért nem akartam, hogy meghaljon.

-          Hé, ez nem vicces! Felkelni! – nyögtem fel, és kézfejemmel megtöröltem az arcom. Felé hajolok, megsimítom az arcát, a mellkasára hajtom a fejem… hülye gondolat, egy halottnak miért is dobogna a szíve?

-          Rohadt vicces, játszani a halottat, aki már halott! Hé! – csaptam ököllel a mellkasára, minden mérgemmel és keserûségemmel. Kezdtem komolyan megijedni. Nem éri, hogy meghal! Miért nem maradtam a szobámban?!

Nem akartam hogy meghaljon.

Elvégre… megmentett… csak ezért is, nem dobhatja fel a papucsát! Szenvedjen, ha már a nyakára kényszerített koloncnak!

-          Most tényleg…? – fektettem a fejem megint a mellkasára, összeszorítom az állkapcsom, nehogy a zihálásom megzavarja a fülelést, hajam a fülem mögé gyûröm… de semmi. – Nincs is szíved! Basszus….

 Mérgesen meredek rá, és legszívesebben az arcába léptem volna. Abba a szép, jóképû arcába, de megetettem volna vele a bal bokám.

Nem hallhat meg az én karomban. Vizes vagyok, és gyûlölöm a szomorú pillanatokat. Ha feléled, az elsõ dolgom lesz, hogy agyonverem. Nem fogják felismerni, az garantálom. De ahhoz elõbb élnie kell…

Aztán leesett a gondolat. Na nem… kérlek, kérlek, kérlek, ez egy rossz vicc…

Ezért is kapni fog, ha felébred.

Felé hajolok, és a számat a hideg ajkakra tapasztom. Hideg volt, mozdulatlan, mintha tényleg egy holttestet csókolnák, és a gondolattól határozottan rémálmaim lesznek huzamosabb idõkre, az hótziher. Esetlenül próbáltam levegõt fújni a tüdejébe, majd ismét a szíve felé teszem a fejem, de semmi… rossz érzés bizsergett végig a gerincemen, de nem akartam törõdni vele. Majd ha kiköp egy adag vizet, nekiállok hisztizni, de most meg nem.

Egyszer, kétszer, háromszor, és egyre többször mászik a szemem elé a kép, ahogy egy teljesen halott, valaha ember volt testet csókolok. Undorított a kép, annyira, hogy a hideg is kirázott, bár lehet, hogy ebben a hideg víz és a hûvös szellõ is szerepet játszott.

Nem reagált, és kezdett megfogalmazódni a kósza gondolat, hogy még egy, egyetlen, utolsó sóhaj, aztán elkönyvelem, hogy életében ki tudja hányadszorra, de itt hagyta ezt a földi világot, amikor valami furcsát éreztem meg a tarkómnál. A hideg, vizes ujjak a hajtincseim közé bújtak, és lejjebb húz magához. Felpattannak a szemeim, meglepve és ingerültem akarom eltolni magamtól, tenyereimet a mellkasának fektetem és ellenkezve, felháborodva nyöszörgök, de nem hatja meg. Mikor egyáltalán nem tett eleget a kérésemnek, nem hagyott békén, öklömmel erõsnek szánt mozdulattal csaptam a széles, kemény izmú mellkasra, de ajkait ugyanúgy a számra tapasztotta.

Aztán valami megpattant. Hideg élõhalott létére a fehér ajkai forróak, puhák, ujjaim a bõrébe marnak, és ó, hogy gyûlölöm magam érte, de lehunyt szemmel engedek az ördög leggonoszabb teremtményének. Szájával finoman mar az ajkaimba, jó volt, finom, pokolian megnyugtató, és tenyereimmel közelebb kúszok a nyakához, hogy egy picit még közelebb érezhessem magamhoz, ahogy a teste lassan kezd felmelegedni. Érzem ahogy a vér dobogva száguldani kezd az ereiben, majd meglepetésen és kábulatom mindennél nagyobb, amikor elszakad tõlem, és határozottan eltol magától. Nem kellene ránéznem, fel kellene állnom, és egy szó nélkül itt hagynom, sõt, vissza kellene rúgnom a vízbe, hiszen tõrbe csalt, egy ostoba és perverz vicc volt, hogy kelepcébe csaljon, mégis csak ülök, és merengõn nézek a semmibe, ujjaimmal erõtlenül érintem meg duzzadt ajkaim, mintha nem is velem történt volna meg ez az egész. Ahogy ráemelem bíbor szemeimet, megfeszül az arca, és víztõl csöpögve kicsörtet a helyiségbõl. Engem pedig itt hagy. És most mit kezdjek? Mi volt ez az egész egyáltalán?

Nem értem. Nincs senki, aki megmagyarázna akármit. Miért, mit akar velem egyáltalán, ez egy ostoba, gyerekes vicc csak?
Mi volt ez az elõbb? Meredek a vörös vízre, ami békésen ringatózik a kõfalak fogságában, és bágyadtan belelógatom a kezem. Kell egy kis idõ, hogy megemésszem, akármilyen formában.

Mérges vagyok magamra. Túlságosan is élveztem. De ez egy kegyetlen, perverz és gonosz humorú élõhalott, akinek jobb dolga nem révén velem szórakozik… kegyetlen móka, annyi szent.

Megrázom a fejem, a vízcsöppek szerteszét szóródtak, majd egy keveset felmarkolva a medencébõl megmostam az arcom.
Egy ital… Igen, egy ital most jól esne. Nem szoktam inni, nem is bírom a tömény alkoholt, de mindenképp szükségem van egy pohárra. Bágyadtan, a bor jótékony hatása alatt mindenki kipihenten és józanul tud gondolkodni, nem?

Merev arccal állok fel a medence mellõl, és nehéz mozdulatokkal próbálok meg eljutni a kapuig, ami kivezet ebbõl a rémálomból. Felmászok a lépcsõn, és bóklászok a hatalmas kastélyban, szinte álomszerûen, csak arra gondolva, hogy ’Miért pont én?’

Egy másik ajtó állja az utam, és már minden mindegy mozdulattal lököm be. Telitalálatnak bizonyult, hiszen a konyhába sikerült eljutnom, és talán a ritka alkoholvágyamat is sikerül valamelyest tompítanom… elvégre, annyi üveg áll a fal menti polcokon, ezek után a házigazda nem lehet annyira surmó, hogy egyet sajnáljon tõlem.

Aztán megpillantottam rémálmaim netovábbját. Furcsa módón nem éreztem akkora félelmet, mint amekkorát vártam, inkább semlegesen, üres fejjel állok elõtte. Inkább a földre szegezem a pillantásom, ahol megannyi törött üvegcserép és vörös tócsa éktelenkedett. Orromat megüti a bor erõs és a vér fémesen édes illata, majd a nagyúrra nézek, és nyelek egyet. Látszólag, vagy tán csak az én képzeletem vetítette az agyamba, de õt jobban megviselte valami (talán a csók), mint engem. Ezt nem akartam. Mérges voltam rá mert gonosz tréfát ûzött, kérdõn nézett rám, én pedig kitágult pupillákkal õt méregettem. Ingje foltos volt a kiömlött italoktól, haja kócos, ár én sem lehetek jobb színben. Nem tudok mit mondani, pedig kellene, hiszen arra vár. Elfordítottam a fejem, és az üvegekre téved a pillantásom. Keresztbe fonom a karjaim, mintha a hideg rázna, és a falhoz lépek, majd vizsgálgatás nélkül levettem egy zöld üvegpalackot a sok közül, és megmarkoltam a nyakát, mintha a vámpírét szorongatnám. Amikor kifelé indulok, megragadja a kezem; nem volt sem erõszakos, sem gúnyos, csak fogott, és maga felé húzott.

-          Hova viszed? – emeli fel a szemöldökét, amitõl icipici gúnyt kapott az arca. Talán, ha iszik, nem is olyan kibírhatatlan? Szinte kisfiús lett az arca, persze durva túlzással. De kedvesnek tûnt. Annyi szemrehányással kérte számon azt a palackot, amit semmi esetre sem akartam kiengedni az ujjaim közül, hogy muszáj volt elmosolyodnom. A keze már meleg volt, egyáltalán nem tûnt… nem is tudom, milyennek.

Gyengeségem jele lett, hogy közelebb létem hozzá, és nyomtam egy gyors, leheletnek beillõ csókot az arcára, aztán a szeme elé emeltem az üveget.

-          Nem csak magának van hozzá joga – mosolyogtam, és a palack nyakára szorítva az ujjaim kisiettem a helyiségbõl. Szinte rohanvást fel a nekem kijelölt szobába, és szerencsére el sem tévedek út közben. Ott leteszem az ágyra a zöld üveget, és hasra vetve magam néztem a benne feketéllõ valamit. Hogy ezt minek csináltam? Én sem tudom. Csak úgy éreztem, a medencés jelenet után már nem nagy érvágás, ha, kap tõlem egy ártatlan csókocskát az arcára.

Kinyitottam az üveget és kerítve egy akármilyen poharat gyõzelmi mámorban úszva, hogy mégis sikerült bort hoznom, lassacskán eliddogáltam, egy párnát szorítva magamhoz.

Pont, mikorra odaérek, Ananke már javában harcol és öldököl, a ruhában alig tud mozogni, de ez nem tántorítja el attól, hogy vérben forgó szemekkel nyílzáport hullajtson ellenségeire. Körbevették teljesen, és egyre kétségbeesettebben rakja ujjait az idegre, de gyorsabban mozog.

Ekkor az egyik tohonya tuskó hatalmas mancsával egy isteneset rácsap, és egy sziklának vágja. Vér buggyan ki a szájából, amit villámgyorsan letöröl, és s eltûnik a mélyben. Jó párat olvasztott egybe az anyafölddel, tetszett ez a „lerántalak a pokolba” hatás. Levegõért szomjazva tör ki a földbõl, és fegyvereit keresi, ami messze volt tõle. A nyilak által bomlasztott hús szaga roppantmód irritálta az orromat, kétségtelenül ez a legbüdösebb szag, amit valaha éreztem.

Egy kék troll nagy bõdüléssel vetõdik Ananke felé, hogy lecsapja palacsinta nagyságúra, de erõmmel megállítom, és szívét egy pillanat alatt használhatatlanná teszem, így nagy durranással a földre esik. A többi felé fordulva azokat hamuvá porlasztom.

Lassan felemeli a tekintetét, én pedig nem gyõzöm a hamukupacokat lenézõ pillantással illetni. Szét kell néznem, hogy van e még valahol, mielõtt a Tanács nem küldi ki vérebeit tisztogatásra. Ananke felkel, nyilván azt hiszi, hogy ezeket a tündér bogárkákat tüllben én küldtem rá.

Ostoba némber.

Nem, kedvesnek kell lennem, valahogy... ahh...

- Köszönöm – hajol meg illedelmesen, aztán felegyenesedik, és a szemembe néz. Elharapom az élcelõdõ megjegyzést, ami a nyelvemen van, s helyette biccentek. Végigmérem sebesüléseit, és próbálok kedves arcot felvenni, de kínomban nem tudom mit produkálhattam.

Remélem valami lágy formát tudtam felölteni a torz helyett.

Felveszi fegyvereit, majd elindul, hogy összeszedegesse nyilait. Kíváncsi lennék arra, milyen mérget használ. Nekem is kellene ilyen. Követem tekintetemmel sebesült járását, és figyelem, ahogy a tegezbe pakolja a fegyvereket. Szemei könnyesek, és félelmet látok meg bennük.

A nap lassan lemegy, eljött az én idõm. Mélyet szippantok az este elõszagából, és csak meredek a napkorongra. Imádom nézni ezt a megszokhatatlan és mindig újat mutató jelenetet.

- Mit akar tõlem? - zökkent ki vádló hangja a merengésembõl. Remeg kecses teste, ajkait összeszorítja, kezeit a testéhez vonja. Közelebb lépek hozzá, mire döbbenten lép hátra, és kishíján felbukik a ruhájában, de ez nem történt meg. Úgy nézem, Baal monológja mély hatást tett benne. Észbekap, hogy folyamatosan engem néz, s pirulva kapja el tekintetét, és hátrál újra.

- Öhm... köszönöm még egyszer – hajol meg elõttem, ami imponál. Szemeivel elesetten keresi a kiutat, de egy centit sem tudna mozdulni, ha akarnám. A rémes csendet a saját hangom töri meg.

- Úgy döntöttem, segítséget nyújtok. Gyere velem – nyújtom ki a kezem felé, amire gyanakodva mered. Nem sikerülhetett kérés jellegûre, de fenyegetõre sem. Megint hátrálna, mire türelmetlenül csattanok fel, a jópofizás nem az erõsségem.

- Jót akarok.

- Persze – szalad ki a száján, és kezét ajkai elé kapja.

- Itt lennék, ha nem akarnék? - teszem fel a minden érvet elsöprõ kérdést, de agyában olyan jeleneteket látok meg, amitõl egy egyszerû halandó asszony elvörösödne szégyenében.

Megerõszakolni?

Persze, minden férfi azt akarja.

- Ne légy ilyen öntelt – válaszolok gondolataira, és megfogom a kezét.

- Nem akarok menni! - nyögi váratlanul, már mikor az ölembe kapom, és száguldok vele Baal kastélya felé. Kapálózni kezd, de jobban magamhoz szorítom.

- Ne akard, hogy elkábítsalak. Nem foglak megint átöltöztetni.

Ettõl a mondattól felháborodottan és zavartan elhallgat, és esélyeit latolgatva meg is érkezünk a kastély felé. A sziklák között megbúvó óriási épület láttán felsóhajt, én pedig gyorsítok, mire váratlanul a nyakamhoz kap, és kényszerítve a magasság látványától hozzám bújik. Nem mondok erre semmit, szemeimet elõre szegezem, és a bejárat elõtt intek a vámpíroknak, hogy nyissák ki a kaput.

Felviszem Anankét az egyik vendégszobába, és egy jóindulatú halandó asszony gondjaira bízom.

- Õ Rima. Régi családi dadus. Nem fogja feltépni a torkod – mondom kimérten, és otthagyom õket a szobában, de a lány csak csodálkozva mered a baldachinos ágyra, a meleg kandallóra, és végül rám.

- Köszönöm, uram.

- Hm - hümmentek egyet az „uram” szóra. Tényleg le lehetett nyûgözve. - Rima, amit a kisasszony kér, azt megcsinálja.

- Igen, uram – biccent a dundi nõ, és vörös, felkontyolt hajával Anankéhoz lép. Még hallom a beszélgetés foszlányokat, mikor kimegyek a folyosóra, s becsukom az ajtót.

- De szép kislány – ciccent Rima sajnálkozón. - Összetalálkoztál a szörnyekkel? Egészen furcsának találom kedvesem, hogy pont Sehan nagyúr mentett meg. Inkább Lord Baalból nézném ki az effajta együttérzést. Gyerekkorukban annyira különböztek, hogy rémisztõ. Beszélgessünk aranyom, vagy van valamiféle különleges kívánságod?

***

Végre megint a medencében vagyok, a vörös, feszített víztükör fodrozódik és hullámzik, de Baal medencéje sehol sincs az enyémhez képest, de jobb mint a semmi. Elégedetten úszom egy csomó hosszt, levezetve a feszültséget.

Egyszer csak Ananke képe úszik be a szemeim elé, ahogy abban a kihívó ruhában fekszik a földön, esetlenül és ártatlanul. Annyira szexi volt, hogy szerintem fel sem fogta a súlyát. És mikor belém kapaszkodott, akkor sem volt róla tudomása, hogy a tûzzel játszik. A nyakát ne hozza ilyen közel a számhoz, mert abból rosszabb játék lesz, mint amit el tud képzelni.

Természetesen ezek a gondolatok közben nem úsztam, csupán lebegtem, és hagytam, hogy arccal a vízfelé feküdjek a vízen. Nem kell levegõt vennem, se semmi, tehát lazán hagytam magam.

Alig lebegtem ott egy órája, kettõ – megjegyzem, ekkor már a medence alján feküdtem, a súlyom lerántott oda -, valaki beugrott a medencébe, megmarkolta a karomat, és felrántott a víz tetejére. Zihálást hallottam, és egyéb más ismerõs reakciókat, de nem nyitottam ki a szemem, levegõt sem vettem.

Kíváncsi voltam, mit akar.

- Hé, ez nem vicces! Felkelni! - nyögött a lány, és kirakott medence szélére, és fölém hajolt. A szemhéjamon átszûrõdõ fény elsötétülése jelezte ezt a mozdulatot.

- Rohadt vicces, játszani a halottat, annak aki már halott! Hé! - csapott öklével a mellkasomra, de erre sem reagáltam. Gonosz leszek, tojom le a kedvességet.

- Most tényleg...? - hajolt oda, meghallgatni a szívemet. - Nincs is szíved! Basszus...

Ekkor megéreztem a vonakodást a hangjában, ördögi énem pedig bíztatta a fejében repkedõ gonosz lényt, ami egy dologra sarkallta:

A lélegeztetésre.

Igen, az emberi ijedelem okozhat az elmében kieséseket, olyanokat, amiket józan ésszel sosem tennénk meg.

Ajkait az enyémre tapasztotta, szétnyitotta az állkapcsomat, és befújta a levegõt a számba. Egyszer, kétszer, háromszor, negyedjére már olyan kínnal csinálta, hogy az már nekem fájt.

Az ötödik, és gondolatai szerint utolsó próbálkozásnál azonban ujjaimat fekete hajába fúrtam a másikat a tarkójára simítottam, és közelebb húztam magamhoz. Ajkai forróak voltak, és roppant édesek, amiket nem mindennap kóstolhat a Lord. Ellenkezni kezdett, apró ökleivel a mellemen dörömbölt, de hamarosan felhagyott az ellenállással. Visszacsókolt, én pedig hagytam, hogy kezeit megnyugodva tegye a mellkasomra. Finom illatát érezve kezdtem elkábulni, és tudtam, hogy szemeim színt válthattak.

Eltoltam magamtól, õ pedig kábán fénylõ szemekkel meredt rám.

Te jó isten...

Felálltam, megráztam a fejem, mint egy kutya, kicsapva belõle a vizet, de õ csak a földön ült, ajkait révetegen érintette meg.

Szóval lehengerlõ voltam.

Kis híja volt, hogy ne tépjem fel a torkát. Remegni kezdett a kezem, amit ökölbe szorítottam, számat összeszorítottam és kicsörtettem a csarnokból, otthagyva Anankét, pedig tudtam, hogy most ezzel totálisan a földbe döngöltem.

Régen ittam vért, így mihamarabb keresnem kell egy palackot.

***

Lent a konyhában sorra ittam az üvegeket, hol a borosat, hol a véreset, egyszerûen nem tudtam betelni velük. Semmi hasznuk nem volt. Sehogy sem éreztem magam, csak pocsékul.

Nem kellett volna otthagynom.

Újabb üveget emeltem a számhoz, majd mikor kiürült, nekivágtam a falnak, s egy másikért nyúltam. Ámde, mikor leeresztettem, megpillantottam velem szemben Anankét, aki kissé félelemmel telin meredt rám.

Hát, kissé részegnek tûnhetek, de nem vagyok az. A fejem még mindig csapzott és vizes, az ideiglenes ing, amit felvettem pontokban foltos volt hol a melléfolyt bortól vagy vértõl. Lábaim az asztalra voltak fellendítve, és onnan meredtem a lányra.

Ehhez bátorság kellett, hogy lejöjjön ide.

Már sütött a nap, és még mindit itt lógok. Kétségbeesésemben ismét kicsordul pár könnycsepp, és megrázom a fejem, hogy gyorsabban leszáradjanak vagy valami… És nem vagyok hajlandó felemelni a fejem, hogy ránézzek arra a szemétládára, aki ilyen kiszolgáltatott, szörnyû helyzetbe kényszerített.

-          Ostoba némber – sziszegi egy hang, ami nem annak a szadista állatnak a hangja, aki engem kikötözött… ide… de nagyon hasonlít rá. De nem az. A kötelek hirtelen meglazulnak, és én erõmet vesztve, szinte kétségbeesve kapva valami fogódzkodó után a földre huppantam, beütve a térdeim, amitõl a lábaim azonnal elzsibbadtak. Meglepve és félve szorítom magamhoz a karjaim, és szétdörzsölt csuklóimat masszírozom, hogy kimenjen belõle a fájás.

-          Szánalmas vagy, hogy hagyod magad terrorizálni – morog rám, és lehetõséget sem ad, hogy megvédjem magam a Nem is akarom, hogy a közelemben legyen!-felkiáltással, csak mondta tovább. – Sehan kegyetlennek született.

Nem lep meg. Vettem észre.

-          Ha semmibe veszed, akkor még jobban piszkálni fog. Állj hozzá másképp, vagy legyél öngyilkos.

Megfogadom a tanácsod. De mit vársz, ugorjak a nyakába, és csókoljam meg?
Egy Nemest?
Nincs az a pénz.
Adj egy kést, felvágom a saját torkom!

-          És lehetõleg, állítsd el a vérzésed – bök a kezemre, amit félve húzok közelebb magamhoz. – Nem csak én éreztem meg egyedül.

Bizarr tanács, de illik megfogadni. Próbálok lábra állni, de ingatagok a vérveszteségtõl és a megpróbáltatásoktól még annyira sem megy, mintha elaludtam volna.

-          A véred illata számomra pocsék, ezért jöttem ide, a hálád vagy az átkaid nem kellenek – ez most egy bizarr bók akar lenni, vagy épp leolt a sárga földig? – Ha Sehannak tetszik a véred, az az õ baja. De nem vonzz ide szörnyetegeket, amíg a nõmmel itt vendégeskedünk. Nem kell a felesleges háború.

A hátam közepére kívánlak, barátom, nem fogok hálálkodni a fajtádnak, ezt megígérhetem. Mégis, mivel megmentett, kötelezõ jelleggel és alázatosan végighallgattam a szidalmait. Lehajtott fejjel állok, lehunyom a szemem és reszketeg sóhajjal fújom ki a levegõt, hogy megnyugodjak. El innen, minél messzebb, el errõl az átkozott földrõl!

Magam sem értettem, miért önti el a könny a szemeim, kapkodva letörlöm õket, hogy menekülhessek. Repesett a lelkem, hogy a fegyvereim ott vannak a fa mögött, ahogy tudtam, kapkodva felnyaláboltam minden holmimat, füttyentve egy rövidet Ika-nak, rácsaptam a fára, amin addig függtem, és menekülésszerûen olvadtam bele az eleven növényi életbe.

Ahol végre elõbukkanok, csend volt, hûvös levegõ, csendesen csobogó patak; végre egy hely, ahol kisírhatom magam. Pedig nem szokok sírni, igazán. De ez…

Túl sok volt. Ika hozzám dörgölõdzik, hogy megnyugtasson, én pedig hüppögve rejtem arcom puha bundácskájába. A hideg vizû patakocskába rejtem sajgó csuklóimat, és mélyeket lélegzek, Hûvös, frissítõ a levegõ, szinte harapni lehet a mezõk illatát. Minden tagom fájt, a meleg víz csupán vágyálom maradt, és bár a kezem pár perc áztatás után fájdalmasan kihûlt, engedtem a gondolatnak, és abban a furcsa, anyaghiányos ruhában gázoltam bele a patak közepére, ahol a legmélyebb a víz, és gyorsan lebuktam a víz alá. Csak pár másodperc volt, aztán siettem is kifelé. Rettenetesen hideg volt.

Valahonnan jó lenne szerezni egy rendes ruhát… Mert ez tényleg semmi, ami rajtam van. Alsónemûnek is kevés!

Hiába a ragyogó napfény, volt valami rossz érzésem. Idegesen kapkodom a fejem, de sehol senki… nincsenek démonok, nincsenek rossz lidércek…

-          Minél hamarabb fedél alá kell jutnunk, igaz, kicsi? – simogattam meg Ika fejecskéjét, aztán összekapva a fegyvereim, cuppogó ruhában indultam keresni valami aprócska települést.

-          Keresünk estére valami helyet, jó, kicsi? – simogattam a vállamra felfutó állatkát, és igyekeztem kiverni a fejembõl az elmúlt éjszaka eseményeit. Egyre melegedett az idõ, és a kedvem is egyre jobb lett. Gyönyörû, zöld réten vágunk keresztünk, Ika lefut a vállamról, és eltûnik a majd térdig érõ fûben. A szellõ is melegedik, felkapja a hajam, egyszerûen muszáj elmosolyodnom a gondolaton.

De már nincs semmi baj. Messze vagyok attól a szörnyû helytõl és attól a szörnyû embertõl… vagyis… Vámpírtól.

De mit akart tõlem egy Nemes? Biztosan tudom, hogy lehetne jobb dolga is, minthogy engem kínozott…

Egy domb tetején állok, erõsen szorítom az íjam, és körbekémlelek. A sok zöld közepette egy kis barna folt virított. Egy kisebb falu.

Tökéletes.

A domb meredek volt, ezért szinte leszánkázunk Ika-val, aki boldog visítással ugrott hatalmasakat, hogy szinte repül a levegõben. A ruhám alja koszos lesz, de mosolyogva szedem a lábaim, hogy mihamarabb a településre érjek. A tegnapi nap és az este szinte évekkel ezelõtt megtörtért kellemetlen álomnak tûnt ebben az idilli környezetben. Rátérek a fõútra, és mosolyogva haladok a falucska felé, amely még mindig messzinek tûnik… csak reménykedni tudok benne, hogy estére odaérek.

Megdermedt a levegõ, a tarkóm égni kezd, és szinte észrevétlenül teszem ujjaim az idegre, hogy megtapintsam a feszességét. Nem tûnt fenyegetõnek, de ki tudja… inkább készenlétben tartom a nyilakat.
Ahogy megyek a falu egyre messzebb került.

Aztán meghallom a morgás a hátam mögött. Lendületesen fordulok meg, és engedem el az elsõ nyilat, amely az egyik robosztus szörny gyomra tájékára fúródott, majd nyögve-ordítva rogy térdre, hogy a méreg kifejthesse gyilkos hatását.
De nem lehetséges a gyõzelem. Túl sokan vannak, a bárgyú, de erõszakos fajtából. Ha a fejét le is vágod, a test többi része él és támad vakon…

Elugrok az egyik csapás útjából, de fájó, sebes lábam nem bír megtartani, és térdre rogyok. Zihálva kapkodom a levegõt, a hosszú szoknya a lábaimra csavarodik és akadályoz a mozgásban… Én pedig megint bajban vagyok.

Mérgemben (vagy kétségbeesésemben) elborul a szemem, vérpiros színbe fordulnak a szemeim, és kiáltva lövöm ki a nyilaimat, minél többet, minél gyorsabban és pontosabban. Körbevettek, nincs aki segítsen…

Épp elengedtem a mérgezett vesszõket, és nyúltam volna a következõért, amikor egy hatalmas mancs a hátamra csapott és egy sziklának vágott. Felnyögök, és a vér ízét érzem a számban, majd undorodva kiköptem a vörös folyadékot. Kézfejemmel letöröltem a nyálat a szám szélérõl, és a föld felé fordulva beleolvadtam az anyaföldre, hogy a földmélyi sírba tehessem a természet gyilkosainak egy alsóbbrendû faját. Már hármat fektettem sírgödörbe, amikor nem bírtam tovább, és a szorító fájdalomtól muszáj volt kibújnom a levegõre, ahol nagyok szippantok a hûvös, csípõs levegõbõl. Az íjam messze fekszik, a nyilaim a hullákba szúródva oldják fel a szöveteket és a húst, ami émelyítõ szagként oszlik el a hegyek közt, de egyre csak jönnek, nem fogynak el…

Utálkozva meredtem rájuk, közben lázasan töröm a fejem, hogy mitévõ legyek. Több mint két napja nem aludtam, annak a semmirekellõ vámpírfajzatnak a kábítását nem mondanám annak… Az egyik kék bõrû rútság fölém hajol és torz ordítással csapna le rám, amikor hatalmas dörrenés hallatszik,  és kimeredt szemekkel figyelem, ahogy a hatalmas bestia a nyögve rogy a földre. A többi egymás után, ordítva-visítva kap a torkához, és porrá omlik, amelyet elfúj a szél, de még így is hatalmas csillogó, zsíros hamukupacok maradtak a nyomukba. A szél felém hordta a port, amelyet kíváncsian, még mindig remegõ kezekkel érintek meg. Ismerõs a szituáció, és a következõ pillanatban nem tudom eldönteni, hogy mérgemben és elkeseredésemben ordítsak-e, esetleg ijedtemben, vagy örömömben?

Lassan emelem fel a tekintetem, majd felállok. Ha másom már nincs is, a büszkeségem megtépázott maradékát büszkén vállalom. Lehet akármilyen hatalmas nagyúr, ilyen embertelen játékot kegyetlenség ûzni!

Viszont más szempont, hogy megmentette az életem.
Másodszor, ha úgy vesszük. Bár az nem volt igazi, hiszen õ kevert bele, de…

-          Köszönöm – hajolok meg felé illedelmesen, aztán felegyenesedek, és a szemébe nézek. Csupán biccentett egyet. Furcsa, felemás szemei nélkül nem is olyan ijesztõ látvány, engem csupán végigmér. Még jóképû arca is furcsán lágynak tûnik, engem mégis kiver tõle a víz. Talán csak tudom, amit tudok, amit a hozzá annyira hasonló vámpír mondott nekem. Felmarkolom a fegyvereim, egy szót sem szólva szedegetem össze a nyilaim, miközben ég a hátam a pillantásától, amivel végigkövet. Rendesen, gyors mozdulatokkal teszem a tegezbe a vesszõket, a szemeim könnyesek a tudatlan kétségbeeséstõl és a félelemtõl. Mégis mit akar egy hozzám hasonló mezei harcostól egy Vámpírnagyúr? Mert én csak agy nyugalmas estét, olyan hatalmas kérés lenne?

Már kezd lemenni a nap, tanácstalanul és növekvõ félelemmel nézek a vöröslõ napkorong felé. Este lesz… akkor neki senki sem parancsolhat. Csak áll, fenséges és mégis felsõbbrendû pillantással, én mégis legszívesebben elmenekülnék elõle. Nem néztem rá a csuklya alá rejtett arca. Viszont… tenni sem tudtam mit.

-          Mit akar tõlem? – váltok magázásra, elvégre illik megadni az alapvetõ tiszteletet, még ha a hangsúlyom nem is ezt mutatja. Vádló és agresszív volt, a kialvatlanság, az éhség és minden együtt kikezdte az idegeimet. Összeszorítom az állkapcsom, és végre ránézek. A bensõm remeg, a kezeim is, ezért összeszorítom az ajkaim hogy legalább ez ne árulja el az aggodalmam.
Közelebb lép, és mire felocsúdok, már elõttem áll. Döbbenten lépek hátra, majdnem elbotlik a ruha hosszú szélében, de ez a szégyen hála az istenekre, nem következik be. De így is elég kínos, ahogy állok elõtte, felém magasodik, nekem meg az a két gondolat fogócskázik a fejemben, hogy sikoltozva elrohanok a perverz zaklatótól vagy összeolvadjam magam itt, egyálló helyemben. Kínosan közel van, ennek úgy tûnik, mániája belepofátlankodni a személyes szférámba. Mégis elpirultam, és elkapom a tekintetem, majd hátraléptem.

-          Öhm… köszönöm még egyszer – lépek hátrébb és hajolok meg, majd igyekszem megtalálni az egérutat. Ami nagyon nincs meg.

Ingyenmozi a szenvedésem, nem?

Az ordítás beszorul az ódon falak közé, én pedig megelégedve koccintok mindenkivel, aki elébem kerül. Baal csak gyanakodva mered rám, majd kiürítve poharát, feláll, s elnézést kérve kimegy, bájos leendõbelijét itt hagyva. Remek. Bájologjak?

Kezdjük ott, hogy nem tudok.

- Mondja csak, Lord Sehan. Ennek az ordításnak volt valami köze Önhöz? - csendül fel a bájos hang, melynek gazdája számítón mered rám.

- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem – felelek közömbösen, és elõrehajolok hozzá, mire visszakozva felemeli sápatag karjait. Ez még életében nem volt Napon. Elkényeztetett kisasszonyka, de ahhoz képes túl ravasznak néz ki.

- Ugyan kérem, nem akartam megsérteni.

- Szó sincs róla – legyintek, és kezdek azon töprengeni, hová tûnt a drága testvérem. Lemondóan sóhajtok, és engedelmet kérve felkelek, és utána sétálok, miután rájöttem, hogy már nincs is a kastélyban. Lehet, hogy megérezte Fortét, hiszen neki van a legjobb orra ahhoz a csibészhez. És ha mûsor van...

Nekem kötelezõ az elsõ sorból néznem.

- Elnézését kérem, de most mennem kell. Kérem, élvezze a kastély által nyújtotta lehetõségeket. A pince részben kínzókamra, és forrófürdõ van – mondom lazán Loreinának. Az csak felvonja kecses szemöldökét, én pedig kilépek a márvány asztal mögül, és elsietek a kijárat felé, megkeresni a testvérem.

Kint, a díszes kertben süt már a Nap, így felkapom köpenyem, szemem elé húzom a csuklyám, és szinte suhanok a fák között. El sem tudom hinni, mit keres, merre bóklászik, annyira ostoba néha, hogy az elviselhetetlen.

Hamarosan be is mérem az illatát, és meglepõdötten, valamint mérgesen fogalmazódik meg bennem az a tény, miszerint Ananke közvetlen közelében tevékenykedik valamerre.

Mi a fenét keres ott?

Gyorsabbra veszem a tempót, és megrökönyödötten látom, hogy Baal Anankét szuggerálja három méter távolságról, fekete szemei gyanakodva szûkülnek össze, mikor a felkötött menyétet is meglátja.

Sylvius is támogatta az ötletet, pedig õ öregebb és bölcsebb, mint mi ketten együttvéve.

***

Baal lazán karbafonja a kezeit, és látom, hogy Ananke arca piszkos, s könnyek szántják végig. Elkeseredetten lóg, és nem akar felnézni sem. Bizonyára azt hiszi, hogy én állok elõtte. A testvérem és az én erõm nem sokban különbözik, habár aki régóta ismer bennünket, könnyedén talál különbséget. Baal csuklya alá rejtette fehér haját, de pár rakoncátlan tincs ki-kilibben alóla.

Én a fák között húzódom meg, no de nem a Nap fenyegetésétõl, hanem kilesem, mit akar tenni a lánnyal. Nem nagyon kedveli az embereket, mert mindig Fortéra emlékeztetik, de hogy jutott eszébe pont ide, pont most jönni...?

Ezután megcsapja az orrom Ananke vérének illata, és bosszankodva veszem észre, hogy addig feszegette a kezeit, amíg meg nem vágta magát. Bolond, szétmarcangolták volna, ha nem a területemen lenne kiakasztva száradni.

- Ostoba némber – köpi, majd erejével elszakítja a köteleket, mire Ananke leesik a földre, és megrökönyödötten mered az elõtte álló idegen vámpírra, aki undorodva mered rá.

- Szánalmas vagy, hogy hagyod magad terrorizálni. Sehan kegyetlennek született. Ha semmibe veszed, akkor még jobban piszkálni fog. Állj hozzá másképp, vagy legyél öngyilkos. És lehetõleg állítsd el a vérzésedet. Nem csak én éreztem meg egyedül – hallom a bizarr monológot, de a szókimondóságát már megszoktam. Most pedig pont, hogy õ volt kegyetlen, és hangjában sehol sem volt az állandó humor.

- A véred illata számomra pocsék, ezért jöttem ide, a hálád vagy átkaid nem kellenek. Ha Sehannak tetszik a véred, az az õ baja. De ne vonzz ide szörnyetegeket, amíg a nõmmel itt vendégeskedünk. Nem kell a felesleges háború.

Szép okfejtés.

Baal rájött, hogy én ki nem jöttem volna a mai nap folyamán Anankéhoz. A lány csak lehajtja a fejét, megtörli szemeit egy gyors mozdulattal, felnyalábolja a fegyvereit, és a menyétet, majd beleolvad ismét a fába.

Elszalasztottam, pedig megvolt a fejemben a terv, hogy holnap hajnalban leszedem onnan, és elviszem haza, a fürdõbe. Kivételes alkalom, ha jutalmazni akarok, és Baal ebbe belerondított.

Bosszant, hogy elkergette.

Kisétálok a fák közül, mire õ felém fordul, és a csuklya alól kivillannak felemásan szemei. Számítón és megrovóan néz rám, majd ennyit mond:

- Annyira különc vagy nõügyekben, hogy az hihetetlen.

- Minek engedted el? - lépek közelebb fenyegetõen, de nem áll szándékomban összeverekedni vele. A kapcsolatunk olyan mély, hogy lángvágóval sem lehetne tönkretenni, elvágni.

- Mert szenvedett. Mert nem érezte azt az elégedettséget, mint te. Ezért nem lesz rendes nõd. Ha mindig kínzod õket, sosem fog egy sem melletted maradni. Légy kedves – indult el hazafelé, én pedig mellette suhanok, közben persze beszúrom kimérten:

- Azt hol tanítják?

- Próbálj meg a kedvére tenni – villan fel most már a jól ismert mosolya.

- De nem tetszik – horkantok fel. Félreérti. Ananke egy játék, pusztán unalomból szálltam rá. Olyan vicces reakciói vannak, annyira kis kiszámíthatatlan, hogy élvezem...

- Csak kinézted magadnak? Az másik eset. Vidd haza, tartsd ott, törd be – kacsint, és szemei visszaváltanak rendesbe, majd elõre figyel.

- Baal testvérem, látom te nagyon tisztában vagy vele.

- A nõ egy külön mûvészet. Készíteni nem tudod, csak formálni – biccent, és elõremegy, lelebeg a pincehelyiségbe a kinti alsó ablakokon. Fáradtan besétálok én is, elveszek egy üveg bort az asztalomról, begyújtom a kandallót egy csettintéssel.

- Sylvius.

- Igen, uram? - jelenik meg a macska alázatosan, lehajtva fejét.

- Keresd meg nekem Anankét.

- Azonnal, uram – biccent, és szemei fehérre váltanak, majd vontatott hangon beszélni kezd, miközben lehuppanok a fotelembe. - Kint van egy elhagyatott erdõben, Északon, valahol Baal és Venub nagyúr peremterületeinél. Látszólag nincs társasága, csak az a menyét. Sérülései minimálisak.

- Elég volt. Elmehetsz – intek, mire engedelmesen eltûnik, mint a kámfor.

***

Mikor besötétedik, bejön az egyik cseléd, hogy leváltsa az ágynemût, de csak elhessegetem. Az ágyon fekszem, keresztben és háton, fejem lelóg az ágyról, és úgy meredek ki az ablakon, azon merengve, hogy milyen régen hódoltam már kedvenc hobbimnak:

Az úszásnak.

Lustán felemelkedek, és felveszem a fürdõgatyámat, fel rá a köntöst, de hanyagul kötöm be, így az ájuldozó szobalányok kíséretében vonulok egy emelettel lejjebb. A medence sík víztükrén mikroszkopikus kosz sem lebeg, tökéletesen tiszta, és vörös. Nem vértõl, csupán elõkészítették nekem pár gyógynövényes oldattal vegyítve. Ledobom a köntöst, és a vízbe ugrom.

Hûsít, és egyben melegít is az érzés, majd lassan, tempósan úszni kezdek, élvezve, hogy a víz körülölel, és nehezíti is mozdulataimat. A hajam pár másodperc alatt vizesen tapad a fejemre, az ütemes úszás során azonban valami kopogás megrezzenti a füleimet.

Ki zavar ilyenkor?

Ha egy szolgáló, megölöm.

Tudják, hogy nem szabad ilyenkor bejönniük, vagy keservesen megbánják.

Megtörve a víztükröt kirobbanok a vízbõl, és ott lebegve a felszínen mérgesen meredek a betolakodóra, és perceken belül elcsodálkozva meredek egy magassarkúba bújtatott lábra.

Mi a...?

- Loreina? Mit keres itt? - mondom végül, magamhoz térve, mikor meglátom, hogy a vízen álldogál, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Haja kócos, kecses alakján egy egyszerû köntös lóg, alatta egy tunika sejlik fel a fekete anyag alól. Nyilvánvalóan nemrég kelt fel, és rögtön idejött.

- Ezért – emel felém egy levelet, és egy kézmozdulattal letünteti a vizet a kezemrõl, így száraz maradt a papír. Láttam rajta a Birodalmi pecsétet, és felvontam a szemöldököm. Ez Baalnak jött, nem nekem, mégis miért akarja megmutatni?

Kinyitom, és elolvasom a rövid, ámde számomra mégis tartalmas üzenetet:
 

- Hmmm – hümmentek közönyösen, és visszaadom a papírt. - Ez engem miért érintene? És a leendõbeli sógornõm miért bontja fel võlegénye hivatalos leveleit?

- Az Ön számára fontos üzenetet tartalmaz – hunyorog mindenttudóan.

- Igen? Hol?

- Nincs valaki, aki Önnek nem közömbös, és ezeken a területeken bóklászik, sebesülten? - mered rám azokkal az átható szürke szemeivel, de nem tud meghökkenteni. Tisztában vagyok vele, hogy Ananke ott van.

És?

- És? - ismétlem gondolataimat hangosan is.

- Továbbá, mintha Baal említette volna Önnek a mai nap folyamán, hogy itt szeretne maradni rendes körülmények között úgy, hogy nem kell hazamennie egyszer sem – mutat rá a lényegre, én pedig fanyalogva elhúzom a szám.

- A testvéremmel akar zsarolni? - nézek rá baljóslatúan.

- Csupán rávilágítok arra, hogy Ön a vendéglátó, ráadásul testvér is, s mindegyik szerepnek van egy közös kötelessége – von vállat, és eltéve a levelet a köntöse rejtekébe, könnyed mosollyal mered rám.

- A jövõbe lát? - mordulok rá. Mit akadékoskodik?

- Néha – kuncog aprót, ami jól áll neki. Csapok egyet bosszúsan a víztükörre, mint egy tiltakozó kisgyerek, de megállítja a felé repülõ vízcseppeket egy szolid karlendítéssel. - Ott is tud úszni, ugyanis Baal kastélya üresen áll.

Hogy ez mekkora kerítõnõ...

- Rávett. De ez kivételes alkalom – mászok ki a vízbõl, mire utánam lebeg a maga titokzatosságával.

- Higgye el, ha mégis valami bántódása esik a lánynak, Ön bánná a legjobban – hallom már beszédének csak visszhangját, és morogva megyek a szobámba, felöltözöm, elteszek egy emberi puskát. Nem szoktam használni, szinte sosem, de a belépõimnél roppant hatásos.

Nagyot sóhajtok, mikor Sylvius ismét morog amiatt, hogy nem szólok senkinek, ráadásul a ház vendégekkel van tele. Vállat vonok, kijelentve, hogy õ lenne a komornyik, és az a dolga, hogy itt maradjon a kastélyban, és csak akkor jöjjön, ha szólok.

Kilépve az erkélyre csak ennyire gondolok, a távolba meredve:

Showtime.

És még valamire:

Kedvességet kell szereznem valahonnan, de sürgõsen.

(Sehannak)

A meleg pára és a kellemesen legyezõ hûvös szellõ teljesen elkábít, és egyre laposabbakat pislogok, egyre lassabban, de minden áron rajta akarom tartani a szemem. Bár, ha meg akart volna ölni, és pislogni sem tudok, és elroppantja a nyakam, de talán épp azért tartok tõle annyira, mert nem tudom, hogy mire készül, miért vagyok még életben, ha már „annyira” megsértettem. Mert mi másért követne egy Nemes egy hozzám hasonló lányt?

Nem bírtam, muszáj volt lehunynom egy pillanatra a szemeimet. Csak pihentetem, isten bizony, egy icipicit lehunyom, hogy ne fájjon annyira… Mire kinyitottam, hála a magasságos isteneknek, már nem volt ott, nem támasztotta a fát nagy erõvel, nehogy szegénykém kidõljön… De nem volt ott, köszönöm, hála mindennek!

Aztán megérezem, hogy mégis, hova tûnt az a seggfej.
Mögém került.

Nagyot nyelve, kikerekedett szemekkel nézek abba a különös felemás szempárba, aminek szinte égetõ sugarától feláll a szõr a kezemen és a hátamon. Furcsa hangra leszek figyelmes, sípoló, idegesítõ hang; aztán rájöttem, hogy a saját zihálásomat hallom, az önnön szívdobogásomat.

Kajánul elmosolyodik, én pedig nem tudom, hogy pánikolva rohanjak el elõle, vagy mossak be neki egyet, esetleg ugorjak a nyakába és…
Óóó, fúúúj…
Na basszus, ég az arcom… elönt a pír, és félrekapom a tekintetem. Õ meg csak jön, közeledik… Egyszerûen muszáj ránéznem, a különös fényektõl mintha ragyogna a teste… És egyszerû kutatási célzattal lejjebb siklik a tekintetem, hogy mégis mekkora kéjenc ez a vén kecske, ha már vetkõzik, mit akar.. merthogy most egyszerûen csak kínos helyzetbe hozni engem, az biztos.

- Én voltam itt elõbb! – méltatlankodom, hogy legalább az arcomról eltûnjön a pír, amit a közelsége okoz: tiszta zavar és düh, semmit sem kell félreérteni. Közelebb hajol hozzám, mire fájdalmasan húzom hátra a vállam; túl közel volt az én ízlésemnek.

- Tévedsz – na persze. Meghökkenek, és elkerekednek a szemeim.

- Ez az én területem – morogta szinte az arcomba, majd kényelmesen eldõlt, és karjait a felmelegedett kövekre tette. Az izmain finoman lecsorognak a vízcseppek, és én szinte megbabonázva figyelem az egyik ezüstszínû patakocskát. Megrázom a fejem. Annyira belebambultam a pillanatba, hogy még visszavágni is elfelejtek, ezt láthatóan észre is veszi. Nyelek egy nagyot, és keresztbe fonom a kezeim. Nem moziban vagyunk, hogy nézelõdni lehessen.

- És? Eredj akkor haza, vagy keress másikat! – morranok rá, és elfordultam. Óvatosan próbáltam keresni egy helyet, hogy kimászhassak a vészes bûvkörébõl, de moccanni sem mertem. Azt pedig teljesen figyelmen kívül hagyom, hogy nem adva meg neki az alapvetõ tiszteletet, letegezem. Erre persze fel is hívta utólag és perverz örömmel a figyelmem.

- Nem ittunk még pertut, hogy tegezhess – húzza féloldalas mosolyra az ajkait, engem pedig kiver a víz. Ez nem olyan kedves mosoly volt, ahogy mindenki szokott mosolyogni, ez olyan tudom-mit-tettél-tavaly-nyáron mosoly volt. Felemelkedik, én pedig valamiért hátrálni kezdek, és túlságosan is leterhelve a sérült lábamat, sikerült fenékre ülnöm. Õ pedig vészjóslóan felém tornyosult Hoppá…

- Nem is fogunk! – próbálok bátor lenni. Egy Nemessel nem jó kekeckedni, pláne sebesülten, hogy miért nem tudom lenyelni a nyelvem egyszer, csak úgy merõ véletlenbõl…  Elsõ ötlettõl vezérelve próbálom eltolni magamtól, de a bõre a fürdõtõl éppen hogy langyos volt, és olyan gyorsan kapom el a kezem, mintha áram csapott volna meg. Inkább nem törõdve a közelségével felnyomom magam a kezeimre, és kimásztam a fürdõmbõl, szomorúan beletörõdve, hogy semmi sem lesz a nyugis estémbõl.

- Mégis kinek képzeli magát? Istennek? – szegezem rá az ujjamat, nem is törõdve vele, hogy két vékony sáv takarja csak a vizes testemet, csak kerüljön tõlem ez a férfi minél messzebb. A hangom közel sem olyan határozott, mint szeretném volna, csak egy kicsit megijedhetett volna a kedvemért…

Valahogy a közelembe kerül, alig egy sóhajtásnyi távolságra van tõlem az arca, hirtelen olyan nagy kedvem támad rá, hogy megérintsem a márványhoz hasonlító arcot, és furcsa szemeinek fogságában esek, de csak egyetlen pillanatra. Reszketve veszek egy mély levegõt, melynek kellemes, édes illata volt, de azon nyomban megszédülök tõle. Tompulni kezd a látvány, a térdeim megrogynak, és a homlokomhoz kapok, hogy kisöpörjek valamit a szemembõl, amit kába elmém a zavaró tárgy okának vélt. Amikor mégis fáradtan megkapaszkodtam a karjában, rájöttem. Ellököm magam tõle, és teszek pár kába lépést.

- Maga mocsok – suttogom, pedig mérgesen ordítani akarok, de még a föld is forog alattam mindenfelé. Próbálok elfutni, de hirtelen teljesen elsötétül a kép, és hiába kapaszkodok a maradék értelem szikráiba, azok víz módjára kifutotnak az ujjaim közül, és tehetetlenül sodródok a sötétség felé. Az utolsó gondolatom az, hogy Ika remélem elmenekül.

Sötétség van, semmit sem érezek a környezetembõl, de magamhoz térek. Lassan, fájdalmasan, hasogató fejjel.

- Jaj, istenem… - nyögök fel, és igyekezek megmozdítani a fejem. A nyakam rettenetesen elmacskásodott, fájt, ahogy megforgatom, és az elsõ pillanatokban még komolyan azt hiszem, hogy egy fa alatt pihenek a párnámon, és Ika a vállamhoz bújik…

De csak egy levéldarab birizgálta az orrom. Megpróbálom elhessenteni a kezemmel, de furcsamód valami fájdalmasan visszarántja a csuklómat. A hasogató fejfájással nem törõdve felnézek, és elkerekedett szemekkel rángatom meg a kezeimet; mindkettõ ki van kötve. A lábaimon is kötelek feszülnek, teljesen kifeszítve lógok ég és föld között. A nyakamon is feszült valami, és az elsõ pillanatban még megdermesztett a félelem, hogy esetleg fel akarnnak akasztani, hogy itt lógjak a szél és napsütés kényére-kedvére, és irritálóan kiszolgáltatottnak éreztem magam. Körbeforgok, hogy betájoljam magam, mégis merre vagyok, de a kezemet még derékszögnyire se tudom behajlítani, akárhogy is feszegetem a karjaimat. Mérgesen hördülök fel, és rugdosni próbálok, amikor megláttam valamit.

- Na neeem – hördülök fel, és igyekszem megnyugodni, de egyszerûen felrobbanni könnyebb lenne...

- Mennyei anyám – nyögök fel, és kihajolva, hogy szinte kiakadtak a vállaim elõrehajolok. - De legalább a szoknya bõ.

Legalábbis egy darabon. Épp hogy a csípõmnél még ráfeszül a testemre, mint a második bõr, onnantól pedig szépen, harangformában lebeg a gyenge szellõben. De legalább a lábaimat mozgatni tudom… persze nem nagyon, de átfordulni semmiképpen sem tudnék, hogy beolvadjak a fába, esetleg elszakítsam a köteleimet… Nem, ez profi munka volt, nekem is el kell ismernem.

De mennyei szentekre, miért kellett rám adni egy az izét?

- Úgy nézek ki, mint akit lehánytak – morgok, de hiába próbáok keménynek látszódni, belül féltem. Elvégre…
Valószínûleg levetkõztetett, és a saját ízlésének megfelelõen rám adta ezt az… ezt az izét.

Mekkora egy beteg perverz…

Rángatom a kezeimet, amíg a csuklóimat fel nem sebzi a fehér kötél, és a meleg vér végigcsorog a kezemen, beleivódva a fekete anyagba.

- Basszus! – sikoltok fel, és elátkoztam az a mocskos démont, bár elégne a pokol legmélyebb bugyraiban!
És én még csak nem is tudok tenni semmit, egészen arra a szemét alakra vagyok utálva, mert semmi esélyem, hogy kiszabaduljak.

A fejem lehajtom, és elöntik a könnyek a szememet. Vajon mit tettem, hogy ide jutottam? Kikötve, mint egy bizarr, kétes értékû rabszolga, fájó tagokkal, és várva, hogy csak az isten tudja, mit tervez velem az az állat…

És még csak a kétségbeesésem könnyeit sem tudom letörölni.

Ordítva és sikoltozva rángatom a kezeimet és a lábaimat, hogy a sebek rettenetesen sajogni és égni kezdenek. Ki akarok szabadulni, mindenképp.
Telt az idõ, és elfáradok. Kétségbeesek, hogy ki vagyok szolgáltatva egy vámpírnagyúrnak, egy fáról lógva, roppant mód kihívó ruhában.

Nem baj. Nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy szenvedni lásson. Elég kín nekem az, hogy ebbe a ruhába lettem kényszerítve. Felemelem a fejem, hogy visszanyelhessen a könnyeimet, de nem tehettem róla, pár csepp végigcsorgott az arcomon.

És csak telt az idõ, rájövök, hogy ha hangosan dühöngök, csak magamnak okozok fájdalmat. Mit lehet mondani, eltartott egy darabig, és erre csak lüktetõ, véres kezeim és lábaim döbbentetek rá. Lüktet minden tagom, és határozottan unni kezdem a szituációt. Nem sok mindent lehet csinálni egy fáról lógva, kikötve, mint egy perverz vicc csattanója, lüktetõ végtagokkal, és a plusz az volt, hogy úgy érzem magam, mint egy rakás szerencsétlenség.

A végére már hátradöntöm a fejem, hogy kimenjen a zsibbadás a nyakamból, és megmarkolva a köteleket, hogy ne vágjanak még jobban a bõrömbe, megszorítom, és amíg a bokáim bilincse engedte, nekiálltam hintázni. Talán még élveztem is a dolgot. Kisgyermeknek érzem magam, aki hintázik a fára akasztott hintán, amit már kisgyermek korom óta nem tettem, és ha nem lett volna ennyire forró és veszélyes a helyzet, vagy ami ezután következni fog, és egyszerûen kioldozhatnám magam, majd elmegyek… Még tetszene is. Jó lenne, de nem. Ennyi volt.

Nemsokára valószínûleg meghalok, ha az a perverz, kukkoló kaján disznó elszórakozik… vagy ahogy a tóparton csinálta, csak leül és nézi, ahogy szenvedek, vagy talán könnyedén elvérzek.

Nos, eléggé elkenõdtem, be kell vallanom. De ki nem, istenem Ki NEM?!

Könnyed fuvallatot érezek, és pár hosszú hajtincsem a szemem elé kerül, eltakarva a tájat és minden mást, de mire nagy nehezen kirázom az arcomból, bosszankodva és gyûlölettel nézek magam elé. Nem vagyok hajlandó még csak rá sem nézni, dühösen meredek a földön növekedõ smaragdzöld fûszálakra. Sejtéseim szerint nem fog megszólalni, vagy ha mégis, élvezkedve fog gúnyolódni a helyzetemen, amibe õ maga kényszerített, de az arcom lángba borul, amikor felderengett, hogy mi van rajtam. Akkor sem lett volna kínosabb, ha teljesen meztelenül lógat fel.

Csend van, halotti, vágható csend. Csoda lenne, ha leereszteneés hagyna elmenni, ha-ha. Elmosolyodok az ötleten, talán még fel is kacagnék, ha nem állom meg, de mindenképp felderülök a gondolattól.

De mentsen meg valaki… akárki…

Hangomtól jól láthatóan megborzong. Bizony, van ám nekem hangom, csak nem szeretem hallani. Túl komoly és érdes, túlságosan is vérfagyasztó. Az éles tekintetét tartotta, én pedig válaszul hagyom, hogy szemeim továbbra is felemásan világítsanak. Látszik rajta, hogy a háta közepére kíván, fõleg, hogy a kellemes esti pancsikolását zavartam meg pár perce. Agyában válogatott szitkokat küld felém, nem tudva, hogy ha akarom, mindent kiolvasok belõle. Kis szeszélyes természet.

- Kösz és Isten veled – mondja egyszerûen, és bónuszban egy mosolyt is erõltet arcára. Óvatosan elhátrál tõlem, és feláll. Követem a mozdulatot, és tovább figyelem. Várom már, mikor fakad ki.

- Sajnálom, de a büfé mára bezárt. Igazán hálás vagyok, hogy meg akart öletni egy kis szórakozásért, de agyõ, nincs dolgunk egymással – int felém hanyagul, mindenáron le akar koptatni. Félsz talán? Rossz döntés, mert ha megérzem...

Nem felelek, mit mondjak erre. Végigméri az arcomat, mire lelki énem gúnyosan elvigyorodik. Szóval helyesnek tartasz? Aranyos, csakhogy te vagy az elsõ ember, aki így vélekedik, minden félelem nélkül.

- Nem akarsz megenni? - lopva rám pillant, mire aprón összevontam a szemöldököm. A vámpírok vért szívnak, nem megzabálják az egész testet. Bosszantó kis halandó. De élvezem a mûsort, amit le szokott vágni.

Arcán látszik az a tipikus nõi kifejezés, miszerint véleménye abból áll, hogy kukkolok. Ha akarom, letéphetném róla még a bõrt is, a ruha sem akadály. Szemeirõl annyira süt, hogy irritálja a jelenlétem, hogy felér egy késsel. Az a pocok odafut hozzá, felkelve korábbi kómájából, és befekszik a lány keze alá, de a szemeit nem veszi le rólam.

Ó, Ananke...

Örülj, hogy nem ismersz.

Amíg egy laposat pislog, villámgyorsan levettem a ruháimat, és csak a nadrágot hagyva magamon besuhantam a vízbe, de úgy, hogy az nem is fodrozódott fel, mindezt egy másodperc töredéke alatt. Látom, hogy értetlenül mered hûlt helyemre, majd nagyot sóhajtva a megkönnyebbüléstõl, megfordul, hogy aztán velem nézhessen farkasszemet. Az összes szõrszál feláll vizes karján, és szemei kitágulnak, gerincén végigfut a meglepetés.

Csupán lustán elmosolyodom, látva az igencsak pírt az arcán.

Ez a válaszom, drága Ananke.

Ugyanis, szeretek én is úszni, mondjuk nagyobb medencében, nem forróvizes gödörben, mert ez az. Gyorsan összeszedi magát, de látom, hogy szeme akaratlanul is végigsiklik felsõtestemen, és keresi rajtam az alsót. Kis csitri. Még mindig ez a véleményem róla.

- Én voltam itt elõbb! - csattan fel hirtelen, mire csak aprón elhúzom a szám. Talán mosolykezdeménynek készült. Összébb húzza magát, haját elõresimítja, de szemei villámlanak.

- Tévedsz.

- Mi... hogy...? Hogy merészeli? - motyogja, kattog az agya, erre mit feleljen. Ütöm tovább a vasat.

- Ez az én területem – süllyedek lejjebb a vízben, karjaimat pedig kétoldalt leteszem a kövekre. Az a menyét sunyin közeledik felém a köveken, de egy szemvillanással megállítom. Kis akaratos. Figyelem Anankét, hogy erre mit válaszol, de végül csendben maradt, holott eddig eléggé felvágták a nyelvét.

De jó pont az, hogy már nem tegez.

- És? Eredj akkor haza, vagy keress másikat!

No lám.

- Nem ittunk még pertut, hogy tegezhess – kelek fel, és lassan felé sétálok. Bizony, nem ittunk még, sõt, ma még én sem. Baljóslatúan emelkedek felé, mire természetesen ráharap a nyelvére a hirtelen beszólásától. Ugye, hogy nem kellene próbálkozni, hogy hol a határ.

- N-nem is fogunk! - kísérel meg kezeivel hátratolni, de elkapja azokat, mintha tüzes vashoz ért volna. Lehajolok hozzá, talán másfél fejjel kisebb, mint én, ráadásul ül is, tehát szabályosan fölémagasodok. Ahogy vártam, rögtön észbekap, és nagy lendülettel s csobbanással felpattan, hogy nem hagyja magát.

- Kinek képzeli magát? Istennek? - hangja kissé megremeg, de más nem mutatja, hogy félne, vagy izgatná a szituáció, amibe most keveredett. Mozgalmas napja lehetett, de garantálom, hogy lesz még rosszabb is. Arcunkat csak egy arasznyi távolság választotta el, és én pedig be fogom vetni azt, ami évszázadok óta a vámpírtársadalom egy igen becses ajándéka.

Rálehelek, lassan, észrevétlenül, s látom, hogy szemhéja egyre lejjebb és lejjebb csúszik, szép vörös írisze eltompul. Élvezet nézni, hogy mindjárt a szemem elõtt elalszik, de küzd a drága. Helyes.

- Maga mocsok – susogja, és megpróbál kimászni, de már késõ. Az idegeit elérte már az altató jellegû meglepetés, így félúton, mikor már a sebesült lábát húzná maga után, elterül a fûben. A menyét sípol, puffog, és hozzá hasonlók, de Sylviust magamhoz szólítom, és egykettõre leszereli az engem roppantmód idegesítõ kis görcsöt.

Hozattam vele ruhát is, és felöltöztetem a szép testet, habár az elsõ dolog egy sál volt, amit a nyakára kötöttem. Túl csábító a látvány, és különben is azt akarom, hogy könyörögjön majd, hogy a vérét vegyem. Önként és vígan dalolva fogja majd felajánlani.

Csakhogy elõtte még egyszer megbüntetem, nehogy véletlenül elbízza magát.

***

Gonoszan mosolyogva teszem le testét az országút melletti fára, ahová már kikészítettem a... Hogy is mondják az emberek, mibe szokták beletenni a gyerekeket, hogy ne szökjenek el? Lényegtelen. Hagyjuk, nem is egy a kettõ.

Beleteszem karjait és lábait is beleillesztem a kötelekbe, és hátralépve megcsodálom mûvemet. Eléggé kirívó, vámpíri ruhát kapott, amik, mint tudjuk, nem a szolid kategóriába sorolhatók. Végtagjaira köteleket raktam, így hasonlatos lett, mind egy marionett baba. Csak mozgató kell hozzá.

Odalépek hozzá, ujjaimmal végigsimítok a szép arcon, majd ajkaimmal csupán érintem a száját. Élvezet ezt csinálnom. De még micsoda mûsor lesz itt...

- Uram, mennünk kell. Lord Baal perceken belül megérkezik kíséretével a kastélyba – szólít meg alázatosan Sylvius, de õ is sátánian mereszti szemeit a farkánál fellógatott menyétre. Neki sem szimpatikus, így kivételesen egyetértett, még ha nem is mondta ki nyilvánvalóan.

- Igen, tudom – sóhajtok lemondóan, és még utoljára vetek egy pillantást a mûvemre, majd elgondolkozom azon, hogy testvéremmel kijöjjünk e ketten megnézni micsoda ordenáré zenebona lesz itt, mikor Ananke felkel... De nem. Ez csak az én érdemem, és csak az én mûsorom, amit addig nézek, amíg jól esik.

***

Hazaérve Baal már be is állított kíséretével, jobbára pontosan egyszerre értünk be a kapun. Elvigyorodik, és karjaival átölel engem, amiért nem kifejezetten rajongok. Bemutatja újonnan szerzett társát, Loreinát, és el kellett ismernem, igen csinos vámpírnõ. Szép, aranyszõke haja a fenekét verdesi, szemei mint az acél. Kiváló társa lesz Baalnak. A testvérem sokat nem változott, haja még mindig fehér és rendkívül rövid, szemei pedig ugyanolyanok, mint az enyémek. Sunyi vigyora szappannal sem mosható le, anyánk sokszor próbálta errõl leszoktatni, sikertelenül.

Befelé igyekezve mesél nekem ezt-azt, hogy mi történt vele az utóbbi két évtizedben, és Fortét szájára véve elkomorul az arca. Aztán csak jobban ideges lett, mikor megemlítettem találkozásom a lázadók vezérével, de kifejezetten örült annak, hogy ránk akarnak törni a tanácskozáson.

- Alig várom, testvérem. Alig várom... - mondogatja gúnyosan, mire halványan elmosolyodom. Tetszik ez a fajta felfogása.

***

Vacsoránál mindenki vígan beszélget, de én csak az órára pillantok. A nagy kör alakú teremben csupán az asztal és egy szökõkút áll, a márvány asztalon pedig csak üvegek, amikben hol vér van, hol bor. Baal vidáman, és felszabadultan viselkedik, ahogy szokott. Szöges ellentétek vagyunk, kivételes alkalmakkor értünk csak egyet.

- Hé, Sehan, koccints már leendõ sógornõddel! - löki meg a vállam, én pedig nem támasztom már tovább a fejem unottan, várakozva. A vérrel teli kristálypoharat felemelem, és összekoccintom Loreináéval, aki kimérten biccent felém. Hát igen, Baal el felejtett szólni arról, hogy a társa ki nem állhatja az arcomat. Pedig egyforma az arcunk.

Sóhajtok.

- Mondd már el, miért bámulod folyton azt a nyomoronc órát! - csattan fel testvérem, és egy kést az órába hajít, ami gyászos reccsenéssel törik darabokra a falon, hogy a konyhafõnök egy intésére újra összeálljon a falon.

Baal számonkérõen mered rám, és a válasz kisvártatva meg is érkezik három kilométerrel odébbról:

- ROHADÉK! CSAK KERÜLJ A KEZEM KÖZÉ! AKKORÁT KAPSZ, HOGY A FAL ADJA A MÁSIKAT! HOGY MERTED IKÁT FELAKASZTANI?! NYOMORONC VÁMPÍR! SZAKADJON RÁD A FLANCOS KASTÉLYOD!!!

Elégedetten dõlök hátra a bársony karosszékben, és koccintok újra testvéremmel, aki gyanakodva mered rám, én pedig aprót kacsintok. Ugyan kérlek, olyan klassz volt a hanghordozás és a hirtelen jött fogalmazás...

- Ezért, kedves testvérem – intek a szolgálóknak, akik mélyen meghajolva töltik tele poharunkat.

Szép az élet.

Sehannak

Amikor felkaptam a fejem, Ika azonnal fújni kezdett. Morogva sóhajtottam egyet, ami buborékokként távozott a víz alatt, és hagytam, hogy a meleg vízben szétterülõ hajkoronám eltakarjon; már amennyire ez lehetséges.

-          Ó, Ananke? – lépett a szemem elé egy fiú. Ó, az isten verjen meg, hány régi ismerõs bújik elõ a színfalak mögül? Pont te hiányoztál a felhõtlen boldogságomhoz, hogy kapnád be a bal bokámat…

-          Mit keresel itt, te féreg? – köpöm felé utálkozva. Kívánok jó utat, hogy csapjon beléd a ménkû, zabáljanak fel a mérges hangyák… Kiemelkedek a vízbõl, és keresztbe fonom magam elõtt a karjaimat. Egy nyugodt estét kívántam, olyan sokat kértem? Kösz, mindenkinek nagyon köszönöm.

-          Édes véred illata rettentõen érzõdik – lélegzett mélyet a levegõbõl. Érdekes, pedig a vér sós. Fene az ízlésébe. Na igen, ha elláttam volna magam a hirtelen kómaszerû elalvás elõtt, nem lenne ilyen problémám. Kövezzetek meg! Ez a szemét meg már igazán macikaja lehetne.

-          Hova sz.rjak hirtelen? – sziszegtem neki, de mielõtt még elkezdhettem volna egyáltalán gondolkodni, hogy hogyan távolíthatom el õt a közelembõl vérontás nélkül, elkapta a karom, és ki akart rántani a vízbõl, gondolom, hogy egyenesen a nyakamra tapadhasson. Hogy száradna le a karja.

Ika azonnal nekiugrott, és kereste a szemét. Hajrá, csillagom, én meg kikászálódtam a vízbõl, és sántikálva, de szerencsére elég gyorsan az íjamhoz botorkáltam.
Aztán leesett, hogy még mindig nudistát játszok ennek a szemétnek. Na azt már nem, mûsort nem kap a vacsora mellé!

Aztán nem figyeltem egy pillanatra, mert az egyik makacs gomb nem akart a helyére csúszni, és ezt az a féreg, korcs vámpír ki is használta.
Hja kérem, a régi protekciós ismeretségek. Ika valahonnan a szemem közé csapódott, és hogy szegényke mégse zuhanjon a földre – na meg elsõ ijedt reflexbõl – inkább õt kaptam el, és ostoba módon elejtettem az íjamat. Mire magamhoz tértem, valahogy… eltûnt. Ez Nagyon Nem Jó Poén!

Kicsit kétségbe is estem, a lábam egyre jobban égett, de nem akartam róla tudomást venni. A kicsit behegedt seb mégis felszakadt, és a meleg vér pici elcsúfult patakokban csurgott le a lábamon. És még fáj is, én ostoba, mert nekem aludni kellett!!
Valahogy nem megy ez nekem. Miért Én? Miért engem néz ki minden állat magának?

Akár vacsinak, akár egyéb dolgokra. Pfej, bunkó, ostoba férfiak.
Gyors fordulattal megfordulni látszott a szerencsém. Egy pillanat alatt letéptem egy falevelet és rácsaptam; ha más nem most elmenekülök, minél messzebb, aztán majd visszajövök a maradékért… De nem jött be a terv. Félig már a fában voltam, éreztem a szabadság illatát, csak arról feledkeztem el, hogy az éhség nagy úr.
A földre taszított, én pedig összeszorított fogakkal, saját mérgemben fõve szorítottam a füvet, hogy mégis, hova a jó ráncos életbe tûnt el az íjam?!

Aztán a kezembe akadt egy reménysugár. Kezdtem arra gondolni, hogy valakinek egy igencsak jó buli ez az egész, ott ül valahol és jókat röhög a markába, de isten adja, Ananka felhasználja.

Két marokra fogtam a vesszõt, és nekiszegeztem. Volt már olyan hülye prédám, aki azt hitte, a hüdra-mérge nem halálos…
Hát, nem volt igaza.
Csak legyél te is olyan hülye kérlek, és NE VILLOGTASD RÁM A MOSOLYOD, mert átrendezem az arcod. És ez csak egy szerény felajánlás volt, mivel béna lábbal mit tudnék tenni?

Hirtelen megint kirázott az a szentségtelen libabõr, mint a múltkor, a régi raktárépületben.
Jaj, ne, kérem, minden ami szent ne, ne ne ne ne nenenenene…

Utálom, hogy nekem semmi sem jön össze.

A fát olyan nagyon lazán támasztja, vigyáz, ki ne dõljön, a régi-új ismerõs, Sehan Nagyúr. Elsápadok, érzem, és áldom az isteneket, hogy mindig engem szopatnak.
Két pasi egy éjszaka alatt, jó fogás mi? Ki irigyel, viheti õket!
Én csak egy nyugodt fürdõre vágytam, az istenit!

-          Pasik – morogtam az orrom alatt, és nagyot taszítottam az ostoba korcson, aki nagyon kapkodott a nyakam felé. Kérni, esetleg? Csak úgy ukmukfukk, adjuramistendetüstént kellene? Nyalj csigát, bogaram. Morgok, és  felé suhintok a vesszõvel. Némiképp ront az összképen, hogy nem tudok ráugrani a combom végett, de hát…

A fizika és a normál ész törvényeinek ellentmondva a féreg felém lendül, ami elõl én sóhajtva ugrottam el, és felszisszentem a lábam miatt. A rohadt, rohadt, rohadt életbe!
Aztán meglátom, hol van a hõn szeretett íjam.
A feje mellett lebegett.

Ó, te mocsok, te aljas alávaló szemét, mûsort nézel és még bele is avatkozol?! Már rég megöltem volna, ha nálam vannak a fegyvereim, mit akarhat elérni ezzel? MIT AKAR ITT EGYÁLTALÁN?!
Nem nyerek a fegyvereim nélkül. Mit akar tõlem?
A korcs felém mászna, de én lenyomok két hatalmas pofont, ököllel. Hallom, ahogy roppan az állkapcsa és szakad az ín, de csak felordít, én pedig ki akarom használni a megadott elõnyt. Felemelem a kezemben szorongatott nyílvesszõt, hogy egyenesen a torkába döfjem, de hirtelen valami a derekamra csavarodott, és eltûnt a talaj a talpaim alól.

Meglepetésemben felsikoltottam, és körmeimet vájtam a megnyúlt kézbe, amely utálatosan csavarodott körém, mint valami obszcén kígyó.

-          Te gerinctelen, aljas szemétláda! – sziszegtem le a vámpírnak, míg a nagyurat igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Mire vársz, az ég áldjon meg, kopj le vagy segíts!
De ha választhatok, inkább az elõbbit, kérlek.

És csak néééz és nééééz… mûsoros vacsi, hm??

-          Mi a francot nézel már megint?! – fakadok ki, és éppen hogy elhajoltam a vámpír fogai elõl. Ha csak sikerül megsértenie, sokkal könnyebb dolga lesz, ami rólam nem mondható el, fél méterrel a föld fölött lebegve, alapanyagként.
Igen, kezdek pánikolni, de csak egy kicsit.
IGEN, SEGÍTS TE PÖCS, CSAK EGY KICSIT!!!

-          Te tetû, ne csak állj! – sikoltottam fel, amikor a kékhajú drágaság szorított egyet a fogásán, és tátott szájjal, villanó fogakkal célozta meg a nyakam. Szemei a dühtõl és a kétségbeeséstõl vörösbe fordul, és vicsorogva néztem a korcs vérszívót. Már éreztem a bõrömbe vágódó tûhegyes fogakat, a véremmel együtt elszálló életemet, amikor hirtelen eltûnt a makacs szorítás, és a földre estem. Térdre zuhantam, ami belenyilallt a nyílt sebbe is, és a felvert por megült az orromban. Köhögni kezdtem, és kezemmel a számat takartam, mert ha nem muszáj, nem eszek több port.

Ez nem is por.
Akkor meg…
Óó, fúúúúj…

A föld mozdulataiból érzem, hogy közelebb lép hozzám. Gondolom, nemes nagyúr létére elvárja, hogy hálás legyek, de az õ nyakát is pontosan úgy vágnám el, mint a másik dögnek akartam… volna, ha ez a beképzelt tulok nem avatkozik bele.

Utálom, gyûlölöm, megvetem, és ezt ki is akarja használni, élvezni meg pláne.
Elém guggol… Nocsak. Ha férfi vagy, nem félsz? Nyílt a terep, egy lendületes ütés… Bár vámpíron még nem próbáltam…

Ika meg akar védeni, visítva repül felé, de mielõtt még megfoghattam volna, a vámpír kinyújtotta a kezét, és elkapta szegénykém torkát. Ijedten nyögök fel, és elkövettem egy orbitális hibát: egyenesen a szemébe néztem.
Valószínûleg az arcom is elpirult, mert éreztem, hogy a tarkóm ég. Kínos.

De hát jól néz ki, a rossz tulajdonságai hogy valószínûleg megöl, de csak miután lecsapolja a vérem. Nos… Inkább nem fogunk barátkozni.

-          Nem engedtem meg, hogy tegezz – mondja nekem. Halkan, de határozottan. ÉS mekkora egy tahó…

Az istenit, micsoda hangja van… mély, mégis erõs, az a fajta, aki nem beszél feleslegesen, és hurrá, kivert a libabõr.
Szopatnak engem ma az istenek?

Kirázott a hideg. És nem ám a félelemtõl, e-e…
Inkább nem taglalom.

Szúrósan meredtem rá, tartottam a szemkontaktust, mely még mindig ijesztõen, de rendkívül csábítóan felemás színû volt. Fõleg így közelrõl…
Na ácsi kislány, mikre nem gondolsz? Kopj le innét, minél hamarabb… vagy nem is, Õ kophatna le minél hamarabb!!! ÉN. MÉG. FÜRDENI. AKAROK. NYUGALOMBAN.
Szeretek addig ücsörögni a vízben, amíg ki nem áznak az ujjaim.

-          Kösz és isten veled – mondtam neki, még el is mosolyodok, aztán elhátrálva tõle igyekszem két lábra állni. Billegek, nem is kicsit, de már nem érdekel. Koszos vagyok megint izzadt… Sírni fogok, komolyan. Csak egy nyugodt estét, bénázás és gyilkosságok nélkül…
Nem válaszol, de felegyenesedik. Irritál, hogy itt van. Minek van itt?

-          Sajnálom, de a büfé mára bezárt. Igazán hálás vagyok, hogy meg akart öletni egy kis szórakozásért, de agyõ, nincs dolgunk egymással – intek felé. Hagyj már békén, rimánkodok magamban, de ez sosem szokott beválni. Szakadj le rólam, agyõ, menj innen, hess, sicc… mire hallgat ez? Mit akar egyáltalán? Nem akarok vacsora lenni.

Síri csönd és hullaszag. Nem beszél. Oké, elismerem, inkább szivózzon, arra legalább vissza tudok szólni, de ha két csend beszélget, ott nincs mit mondani.

De helyes vagy…

Istenek, mikre gondolok? Gyorsan verd ki a fejedbõl!

-          Nem akarsz megenni? – nézek rá, és minden reakciója egy flegma, pici szemösszehúzás volt. Höhö, micsoda bõbeszédûség.

-          Szuper, mert én attól, hogy itt van, még visszamegyek fürdeni. Szívesen felajánlom a távozás lehetõségét, sajnálom, ha megbántom, de nem tartok igényt a társaságára – dõl belõlem a szöveg, és villámgyorsan lefejtem magamról az ingemet. A többi szakad ruhára hajítom, és óvatosan visszamászok a vízbe. Én nem zavartatom magam, de nem ám, semmi okom nincs rá.

Pár gyors mozdulattal lemostam a port és a gusztustalan hamut a testemrõl, egy pillanatra a víz alá bukom, hogy a hajamból is kirázhassam a faleveleket meg a valaha volt vámpírt…  és levegõért kapkodva emelkedtem ki a vízbõl, a forróság csípte a sebeim és a karcolásokat, de sziszegve tûrtem, és a holtponton túllendülve ellazultan dõltem neki a meleg köveknek.
Mindez csak pár percig tarthatott, de a vámpír még mindig ott állt, és nézett. Nem néztem felé, csak tippeltem, hogy engem kukkolt. Perverz.

Már idegesített. Nagyon. Ne legyen itt!
Ika mellém futott, és kinyújtott kezem alá tolta a fejecskéjét. Lelapult a szõre a vizes simogatástól, de hálásan nézett rám, aztán összegömbölyödött egy meleg sziklán, szemeit le sem véve a hívatlan vendégrõl.

Nem bírok csendben maradni, nem tudom szó nélkül elviselni, hogy itt van, és csak néz, pásztáz a szemeivel, mint valami húst a tányérján. Mégis tisztában vagyok vele, hogy azzal tudom õt is a legjobban idegesíteni, ha nem is zavartatom magam azzal, hogy itt van.

-          Mégis, minek jött utánam? – préseltem ki magamból. Ez a kérdés nem hagyott nyugtot nekem. Összefont karjaimmal a lapos kõre támaszkodtam, az állam letámasztottam és kérdõn néztem fel rá. Ha meg akart volna ölni, már rég megtette volna. Nem fogok félni tõled, sugározták a szemeim, és vártam a választ.

Bár, ha ilyen kommunikatív, el fog tartani egy darabig a beszélgetés.