Érzem az erõs és hatalmas tenyereit a derekamon és hogy könnyedén felemelkedek a helyemrõl, majd a spontán költözködés végén lábaim között a derekával eszmélek fel. Az illata hûvös és férfias, megnyugtató… finoman megsimítva az oldalát kedveskedve karolom át, élvezve a megnyugtató sötétséget és szívének lassú, szinte vérfagyasztóan hûvös dobbanásait.

-          Nincs gond – simogatja a haja m nyugodtan duruzsolva. Karjainak ölelése picit megfeszül, mellkasom a mellkasának préselõdik és szorongatóan nyomasztó érzés szorítja össze a torkom.

-          Biztos? – dünnyögöm, és egy pici hideg fuvallat üt meg, és fellestem, keresve a sötét íriszeit. Hirtelen megbillen alattam a póz, és térdeim felcsúszva kapaszkodok a vállába, hogy ne essek hanyatt. Egyik kezem reflexbõl a nyakára kulcsolom, és meglepve nyögök fel, amikor mohó ajkai belém fojtják a szuszt is. Ennek ellenére felnyikkantam, és gerincem megfeszülve ugrottak egyet az izmaim, mikor erõs marka hevesen a fenekembe markolt.

Mi… mi folyik itt?

Két kezében könnyedén fér el minden tagom, a ruha hirtelen túl szûknek és forrónak tûnt… láthatólag ez is az õ eszébe járt, mivel szinte pillanatok alatt, gondolataimat kiiktatva terelte az érzékeimet kába útra, s mire feleszméltem, alig volt rajtam valami anyag. Döbbenten, remegõ ujjakkal fúrom ujjaim a hajába, miközben ajkai a mellkasom minden porcikáját feltérképezi, és remegõ bensõvel simítottam a pólója aljához az ujjaim. Már rég nem volt rajta…

Esetlennek és bénának éreztem magam mellette. Forró volt a vérem, de a gondolataim teljesen csapongtak, csak az érintései, a csókjai és a nyelve töltötte ki minden másodpercem. Érintéseire megfeszül a hátam, szuszogva szívom a levegõt az orromon át, kevés, rettenetesen kevés, szinte fuldoklom az oxigénhiánytól, majd mikor ráeszmélek teljes meztelen valómra, pirulva, izzadva és kissé szégyenkezve próbálom összehúzni magam minél kisebbre. Férfiassága a hasamhoz ér, mintha villám csapna belém, magam elé vonom az egyik karom, félrehajtom a fejem.

Jajistenem…

Fogai a fülemnél játszadoznak, ujjai nyomán kiráz a hideg, libabõrös a testem, ujjacskáimmal reszketve és óvatosan simítom meg a fehér, márványszerû mellkast, élesen szívva be a levegõt haladtam egyre lejjebb, bátortalanul simítva meg a puha bõr fedte kemény, forró húst. Milyen… bizarr, idegen, és mégis, ahh…

Ujjai a csípõmet szorítják meg, lábaimat lassan fontam a dereka köré, és szaporán kapkodva a levegõt éreztem meg lassan, feszítõ keménységét magamban… felkiáltottam, körmeimet a vállába vájtam, karjaim remegnek, a homlokomon és a hátamon lassan csordul végig a verejtékcseppek serege, kellemesen csiklandozva és hûsítve lángoló bõrömet.
Ez… ez… ez…

Valami nagyon… jó….

Felnyögve karolom át egyik kezemmel a nyakát, ujjaimat a hajába fúrom, és lihegve tapadok az ajkaira. Nyelvével végigsimítja a nyelvem, ajkaimat erõszakos szenvedéllyel szívja be, és lassan szinte fájdalmas görcsökkel viaskodva sóhajtok fel, ahogy teljesen belém merül. Sziszegve kapkodom a levegõt, körmeimet a vállába vájom, megtámasztva magam a kemény izmain, fejem elnehezülve lógatom, teljesen elmerülve a semmiben, elsöpörve minden gondolatot és csak õ maradt, a sóhajai, a morgása és erõs tenyereinek biztonságos vezetése…

Igen, biztonságban voltam mellette. Vigyázott rám, akármit is csináltam… vigyázni is fog… vigyázz rám…

Ez jó… nagyon jó…

Nyögdécselve követem a ritmusát, ringatózva, mégis, egyre erõtlenebbnek érzem magam… Összeszorítom a számat, nem akarok szégyenteljesen hangos lenni, így is… milyen… ahhh… Combjaim akaratlanul is próbáltam összehúzni, de se a dereka, se a kezei nem engedték. Simogató kezeit tompán éreztem, mire ujjai nyomán felsóhajtottam. A fenekembe markolt, és már nem találtam bizarrnak a meztelenségüket. Kezemmel a hajába tépek, felsikoltok, arcom a nyakába temetem és kínomban a nyakába marok. Körmeim a karjaiba mélyesztem, és zihálva döntöttem a homlokom a vállára.

Mi ez az egész, istenem, mi ez…?

Halkan felnyögök, tüdõmbõl kipréselõdik a levegõ, ahogy hirtelen megfordul velem a föld és az ég. Felsikoltok a vágtára, levegõért kapkodva feszül meg a hátam, a nyakamat csókolja, ujjaimmal legszívesebben marcangolnám a bõrét…

Levegõt sem tudok venni, nincs erõm, esztelenül borul lángba az agyam, mint a teliholdkor veszett farkasoké. Arcára simítom gyenge, reszketõ, semmi ujjacskáimat, amelyek mindig elvesznek hatalmas tenyerében és kurrogó dorombolással fogadom a csókját.
Olyan meleg, forró, égetõen vad, ahh…

Olyan nehéz a fejem… a kezem lesiklik az arcáról, mintha szempilláim mázsás súllyal húznák le magukat, nem akarok elaludni, nem, még az illatát akarom, élvezni az érintését, hogy mellettem van és megsimít becézve… de mielõtt akaraterõmet összeszedhettem volna, elnehezült a fejem és egy mély sóhajjal szunnyadtam el.

***

Mily kéjes elégedettség tudja eltölteni az ember lányát, szinte hihetetlen… fogalmam sem volt róla, hogy létezik ilyen borzongatóan szégyenteljes és mégis izgató dolog. Micsoda fertõ lett belõlem, minden haszasszin hõsi életére, mit teszek…?

Felpattannak a szemeim és egy gondolatnyi idõre értetlenkedve meredek a szemközti falra és a díszes ajtóra. Hm… ez nem az én szobám.

Neeeeem… ez Sehané. Ó… hm.

Lendületesen elvörösödött arccal lestem sunyin hátra a fehér arcra, ami olyan, mint egy mûvészi márványszobor. Oh, jajistenem… Tudatosult bennem, hogy mindketten teljesen meztelenek vagyunk, és felnyikkantam.

Ó. Hm.

Finoman megérintem az arcát az ajkaimmal, futó, gondolatnyi csókot lehelve a szeme alá, mire megrándul az izom az arcán. Rettegve suhanok ki az ölelõ karjai közül… jajistenjajistenem, mit fogok mondani, hogy nézzek a szemébe, ha felébred?!

Átsunnyogok a fürdõszobába, és vérvörös arccal engedtem meg egy kád vizet. Orrig a meleg, bugyborékoló minimedencébe merültem, és sötét pillantásokkal méregettem a mozaikos ablaküveget. Hogy én… mekkora egy hülye vagyok…
A hajam hínárként úszott körülöttem a víz tetején, és nagy lila buborékokat figyeltem, amik lassú pattanásokkal lebegtek felfelé, majd a mennyezetet elérve szétpukkantak. Micsoda pozõrködés… Lesüllyedtem és megnyomkodtam a fejbõrömet, megsimítva a vállaim, egy pillanatra élvezkedve az emlékeken. Megborzongtam a meleg víz ellenére is, és kiszakadtam a víztükör alól.

Egy varjú kopogtatta a mozaikos ablakot. Kiszálltam a medencécskébõl, és csöpögõ talpnyomokat hagyva odafutottam, kinyitva. Istenem… az hiányzott nekem. Ebben a palotában, börtönben nincs egy növény, a kertben pedig még nem voltam… hiányzik a suttogás, az élet. Az ujjamra szállt, és kedveskedve megcsipkedte a fülem. Megcirógattam a tollait és hallgattam a pletykáit, amit a fülembe károgott. Hirtelen valami megérintette a hátam, végigkaristolta idegborzongatóan finoman, hogy megugrottam. A varjú elrepült fülsértõ károgás közepette, én pedig lassan megfordultam. Arcomat finoman érintettem Sehan vállához és elvörösödve, zavartan néztem félre, mintha valami bûnt követtem volna el. De semmi rosszat nem tettem. A meleg omlott be az ablakon, és zavartan hátraléptem. Mindenem csurom víz volt, a hajam két vastag tincse takarja csak elõl a testem.

-          Én… hm… jó reggelt – motyogtam zavartan. A fal volt mögöttem, a vámpír, villanó szemeivel és kaján félmosolyával elõttem… Oldalra fordítom az arcom, és kezeimet felvonom, hogy takarjam magam. Istenem, reflex, már látott, nem is egyszer talán. Hm. Lassan leengedem a kezeim és bátortalanul, égõ arccal nézek fel. De rajta legalább van egy lepedõ körülcsavarva, csak én vagyok ennyire felelõtlen, hogy csurom vizesen, egy szál Éva-kosztümben rohangálok. Megemelgettem a talpam, mivel hideg volt a díszes talaj, és az ajkamat rágva forgattam a tekintetem, valami menekülõutat keresve.

-          Fázom – néztem fel rá alulról felsandítva.

-          Minek másztál ki a kádból? – vigyorodott el Sehan, közelebb hajolva. Nyeltem egyet, aztán halvány mosollyal, meg persze minden pici bátorságom összeszedve megérintettem az ujjait.

-          Uhm… megmossam a hátad? – ajánlottam fel pironkodva, és gyorsan visszaslisszoltam a kádba, lassan belecsusszanva. Arcomat a pereméhez nyomtam, amíg éreztem, hogy a víz lassan hullámzani kezd a testére, aztán visszacsitult. Lassan megfordultam és ismét a vigyorgó vámpírt nézhettem. Hogy kerültem én ekkora kulimászba?

-          Min vigyorogsz? – kérdezem vörösödve, rosszállóan, mire elkapva a csuklóm finom erõszakkal húzott magához. Oldalt fordulva ülök rá a combjára.

-          Hol a beígért hátmosásom? – kérdezi telifogas mosolyával, két ujja közé csippentve az állam.

-          Uhm…  - sóhajtok picit, és óvatosan megérintettem a vállát. Lassan lesiklok a lábáról, és a háta mögé fordulok. Lábaim között ücsörög, az egyik térdemre hajtja a fejét, és pedig lenyúlva a háta közepéig bevizezve a kezem és a hátát lassan megsimogatom fehér, hûvös bõrt. Kicsit erõsebben kezdem masszírozni a vállát és a deltaizmot a nyakánál, óvatosan, néha némi habot véve a kezembe. Néha a bicepszéig siklik a kezem, mire a karja akaratlanul is megfeszül. Finoman megsimítva az izmait, arcom egy gyenge pillanatomban a sötét fürtök közé rejtem, beszívva az illatát. Halkan mormoltam, feldoromboltam, mikor hátranyúlva megsimítja a hátam. – Nincs kedved majd kimenni? Kérlek – dünnyögöm a hajába.

-          Mire gondolsz? – morogta, a hangján lehet hallani, hogy vigyorog. Jaj istenem, nem figyelek a jelekre…

-          Nem tudom. Ki a természetbe… egy kicsit… kimehetnénk lovagolni – gondolkodok hangosan. Meggondolatlanul.  Nyomtam egy csókot a hajába, finoman simogatva, masszírozva a vállát és a karjait, majd hátulról átölelem a nyakát, mellkasán összefonva az ujjaim.

Mire feleszméltem, megfordult és elsõ döbbenetemben hátraestem, felkönyökölve. Jaj…

-          Mi az? – cincogom ijedten. – Rosszat mondtam?

-          Ó, nem – hajolt felém, homlokát a homlokomhoz döntve, felettem támaszkodva. – Ez egy fantasztikus ötlet. De ehhez nem kell kimenni – mondja vigyorogva, a nyakamba rejtve a fejét. A szívem kihagyott egy ütemet, és minden izmom szinte ösztönbõl összerándul. Felsóhajtottam és akadozva megérintem a tarkóját, beletúrva a tincseibe.

-          N-nem éppen erre gondoltam – sóhajtok fel, aztán felnyikkanva ugrok össze, mikor ujjai végigsiklik a hasamon, majd a legérzékenyebb részeket kikerülve a combom belsõ felét simítva végig.

Magam elé meredek, mert a fejem sem vagyok képes mozgatni. A tál cizellált szélét nézem, és csupán fülelni tudok. Ha képes lennék rá, sírva fakadnék… a szívem majd kiugrik a helyérõl, zokogva tépném Loreina arcát, hogy miért kell, miért csinálja ezt, miért akar nekük rosszat, de nem. Csak ülök és rettegek.

Mennyivel könnyebb lenne, ha idõben le tudtam volna lépni akkor, és nem kerültem volna ilyen helyzetbe… ahol még egy komornyik is erõsebb mint én…

-          Kifelé.

Sehan… ne…

-          Hogy tessék? - szép, ennyi volt. Meghalok. Ha még Loreina hangjában is a remegés vibrál, én cafatokra leszek tépve, vérem a falakat fogja festeni…

-          Takarodjatok haza – orrom megüti a vérszag, és tehetetlenül meredek a díszes tányér csipkézetére. Legalább felnézhetnék… tudnám, mi történik… Minden tompa, zavaros, homályos, a látvány, a hangok… mintha egy mély barlangból szûrõdtek volna ki a zajok.

Durranás, csörömpölés, aztán a kegyetlen, mély csend, ami hasítva mélyed a szívembe… az ujjaim remegtek és élesen szívtam be a levegõt, de a legjobban a közömbös arc zavart. Nem moccant semmi, nem hallok semmit, mintha a semmi közepén ülnék egy fekete szatén ruhában, amiben fázik a hátam…

Megremegek, amikor két erõs kezet érzek a derekamon, s nemsokára a fenekem alatt az asztal hideg kõlapját. Zihálva kapkodom a levegõt, a szemeim nehezen felfelé fordítom, halványan érzékelem a hûvös kezet az arcomon, ahogy felfelé fordítja…

Ne, ne… kérlek… n-ne…

Az ajkai hidegek voltak, mégis égett tõle az arcom és a mellkasom, a szívem hevesen dobogott, a bizonytalanság fog megölni, a tudatlanság… mit akarsz tenni…?

Engedj el… ments meg, kérlek…

Messzirõl csörömpölés jutott el hozzám, és összerezzenek. A félelem megint elöntött, és a lábaim remegni kezdenek, a csók okozta pillanatnyi megkönnyebbülés elillant és vissza se jött.

Ne… kérlek, ne…

Egy könnycsepp végigcsorgott az arcomon, és egyre jobban belemerültem a keringõ sötétségbe. Próbálok sikítani, csapkodni, könyörögni, hogy eresszen el… Kérlek, kérlek, Sehan…

Ne…

Aztán eltûnve minden érzék, a puha, meleg és fájdalommentem semmi vesz körül.

Furcsa érzés. Mintha a újraélném az életemet… Látom a bátyám, a nõvérem, amikro kicsik voltunk, amikor harcolni tanítanak, amikor a népemhez osztanak, a hisztiket, az anyámat, az édesapám, a harcokat és a mulatságokat…

Futó ábrándképek, elillannak, mielõtt jobban megnézhetnék, elomolhatnék benne, mint egy kád forró vízben, a fülemig, a forróság végigomlott rajtam, átborult a fejemen és még mélyebbre süllyedtem.

***

Bizonyos gyógynövények vegyülete a vízben érdekes, kéjesen bizsergõ érzést okoz.

Mintha fejem búbjáig egy medencébe süllyednék, aminek forró vizében a hideg buborékok pezsegtetnék minden sejtecském, néha tompán érzem, ahogy tagjaim megvonaglanak, levegõt veszek vagy finoman felnyöszörgök, de ez is mind-mind messze van, mint egy messzi gondolat, a szemed sarkában elkapott kép, amiben biztos sem vagy…

Bizonyosság kellene, de sok puha gondolatfoszlány, félszó és érzés futott végig a testemen.

Égek…

Mintha egy ezüst szál csillanna meg a forró és szenvedélyes sötétségben, ahogy kifelé von, egyre tisztább lesz minden, a levegõ nem fülledt és édes, hanem kellemesen hûvös és megnyugtató….

Reszketve érzem, hogy a könnyû és megnyugtató alaktalanságból egy szilárd porhüvelybe jutottam, reszketeg sóhajjal nyitottam ki lassan a szemeimet, amelyeket azonnal bántani kezdett az erõs napfény.

Villanásnyi sötétség és óvatosan, kicsit félve mosolygok az elém táruló arcra.
Sehan…

Ajkait érzem, hûvösek és vadak, szenvedélyesen csókol meg, elsõ pillanatban mit sem tudok kezdeni a pillanattal, meglepve nyöszörgök fel, utána ismét lehunyva sajgó szemeimet. Kezem lassan az arcára simítom, megsimítva puha fürtjeit és óvatosan belemosolyogva a csókjába. Finom csókot lehelek az ajkaira, s mikor elszakad az ajkaimtól, pirulva fordítom el a fejem, kezemet a szám elé kapva.

-          Elaludtam… Nagyon sajnálom – motyogok zavartan, aztán a takarót gyûrögetve felülök. – A vacsora és… Loreináék és… - valahogy képtelen vagyok összefüggõ gondolatokat alkotni, minden olyan zavaros… mintha valami hiányozna… A hajamba túrok, és felnézek Sehan arcára. Loreina nevének említésére elkomorult egy pillanatra, és a tarkómra csúsztatva a kezét megcsókol. Ujjaimmal a felsõjébe markolok és önfeledt boldogsággal viszonzom nyelvének finom játékát; olyan biztonságos az ölelésében…

-          A vendégeknek sürgõs dolguk akadt, ezért a vacsora után sietve távoztak – mondta kissé síri hangon. Meglepve kapom fel a fejem.

-          Fogalmam sincs, mi ütött belém… - dobolok ujjaimmal az alsó ajkamon. – Ennyire elaludtam volna, hogy átaludtam a vacsorát?

-          Ne bánd, semmi érdekes sem volt rajta – mondta pici fintor kíséretében, aztán elégedetten hanyatt veti magát az ágyon, ruhástól. Mosolyogva dõlök le mellé, picit oldalra fordulva, arcának élére figyelve. Lehunyt szemmel fekszik, de mégis olyan… furcsának éreztem a viselkedését. Mintha fojtottan mérgelõdne…

-          Hümm… gond… van? – kérdezem halkan, de ahogy oldalra fordítva a fejét áthatóan rám néz, elpirulok és elkapva a pillantásom lassan a fejemre húzom a takarót.

Attól a pillantástól, amivel méreget, elöntötte a vörösség az arcom, és elsõ rémületemben vettem egy mély levegõt. Úgy éreztem magam, mint egy ketrecbe zárt állat, de furcsa és bizarr módon még izgalmasnak is találtam. Ezt az érzést azon nyomban mélyre temettem az elmémben, és elsõ gondolataimmal a kiutat kutattam.

Aztán mikor megcsókolt, elõször elkerekedett a szemem. Lassan lehunyom reszketõ pilláimat és teljesen kiürült fejjel fekszem. Hûvös volt, emberfelettien hûvösnek, és mégis biztonságos volt, ahogy felém tornyosult. Nem moccantam, nem mertem moccanni valami miatt, egyszerûen nem vitt r a lélek. Talán mélyen, valahol abban reménykedtem, hogy csak ennyi volt, piti visszavágás a meggondolatlan cselekedetemre meg minden más, de nem.
Megrettentem hogy de nem.

Talán ösztönösen, nosztalgiából vagy puszta kíváncsi vágyból csókoltam vissza, ujjaim hegyével finoman megérintettem a vállát és a nyakát akartam átölelni, annyira feszített bennem valami, hogy csak egy kicsit legyen közelebb hozzám, de erõs markával megragadja a csuklómat, a fejem mellett a párnához szögezi. Forró vérrel kaptam az ajkai után, de elszakadt tõlem, ajkai közé veszi az állam és lassan haladt, centirõl centire a nyakam felé. A levegõ egy pillanatra bennem rekedt, ahogy megérzem a forró és puha nyelvét nem sokkal a fülem alatt, ahogy lassan kínzóan forró csíkot hagy a nyakamon, egészen a hajlatáig. Szinte muszáját éreztem, hogy oldalra hajtsam a fejem, önkéntelenül is felkínálva, csak folytassa, csinálja még, ha olyan jó… Fejem mélyen a párnába szorult, hátam ívben feszült hozzá a mellkasának, ahogy mélyen a nyakamba csókol és nyelvével ízlelgeti a bõröm minden centijét, ami elõtte terült el. Szívem felgyorsult, és biztosra veszem, hogy õ is érzi, és kínzóan lassan csókolja tovább a testem kitárulkozott porcikáit, egyik kezével a fejem mellett támaszkodik, körmeit a párnába mélyesztve, haja a nyakam csiklandozza, ajkai a kulcscsontom apró bemélyedésénél kalandoznak… ajkaim szétnyílnak, hogy több levegõt kapjak, de mélyet sóhajtani nem merek, elfojtom, nem tudom miért.

Erõs tenyerét érzem meg a térdemnél, külsõ oldalát finoman simogatja, lassan, mégis kiérezni belõle a türelmetlenséget, ahogy egyre feljebb halad, én pedig legszívesebben felnyögtem volna az érintésére, ahogy éreztem a puha ujjakat és a hálóing selymes anyagát egyszerre egyre feljebb csúszni a lábamon, hogy az idegszálaim szinte sikoltoztak.

Meglepõdtem magamon, hiszen annyira élveztem a dolgokat, hogy szinte zavarbaejtõen perverznek éreztem magam, ahogy bele akartam túrni a fürtjei közé, megsimítani a hátát és teljesen magamra húzni, hogy érezzem, ha dobog a szíve, ahogy áramlik a vér az ereiben, csak ott legyen, valóságos és nem kitaláció. És csak az enyém legyen, azt akarom!

Felsóhajtottam, és ujjaimmal a párnába markoltam. Beharaptam az ajkam, legszívesebbe a hajába túrtam volna hogy felrántsam magamhoz, de csak belepréseltem a hátam a puha ágynemûbe és zihálva, sóhajtozva élveztem a kínzást.

Keze felcsúszott az oldalamra, picit megszorította a csípõmet, oldalamon végigcsúszik a tenyere, egészen a mellkasomig, amitõl kevésen múlik hogy nem akadnak fel a szemeim, másik kezével kengyelt tart a térdemnek és felhúzza a derekához. Összeszorítom a fogaim, de még így is kiszaladt egy nyögés kiszaladt az ajkaim közül, és tompa sajgás kezdett szétterjedni a tagjaimban. Ujjaimmal a vállába akartam vájni, hogy felhúzzam magamhoz, csak egy csókot akartam, mikor elködösült agyamba éles késként hasít bele a tompa kopogtatás.

Érzem, ahogy Sehan ujjai a párnába vájnak, felszaggatva az anyagot és megdöbbenve látom magam fölött azt a méregtõl eltorzult arcát, hallom a recés, démonian megszállott hangot, amitõl összeugrik a gyomrom.

Aztán meghallom a tompa sikolyt a másik szobából, nem sokkal késõbb az orromba is felkúszik az émelyítõ vér szaga. Megrettenve néztem rá és összeszorított ajkaimmal rejtettem az arcom a párnába.

Az ölében fog, én pedig remegõ szájjal kapaszkodok a nyakába. Nem is tudom, hogyan megyünk, szorosan csukva tartom a szemeim és csak a nyakához rejtem az arcom, hogy semmit se lássak. Túl gyorsan megyünk az én ízlésemhez, rettenetesen félek.

Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj… Ika a hasamnál kucorog és szinte belevágja a karmát a hasam bõrébe. Éreztem, ahogy megszaggatja a bõrt, de reméltem, nem kezd el vérezni. Így is elég nagy problémáim lesznek, amint a másik kastélyba érünk. Ujjaimmal félve dobolok a tarkóján, és nagyot nyelek. Le akarok szállni. Forduljunk vissza.

Amikor végre talajt érezek a talpam alatt, majdnem összeesem. A kastély hatalmas és díszes volt, elegáns és fenséges. Összeszorítom az ajkaimat, és ahogy hatalmas léptekkel indul el „hazafelé”, inkább mögötte megyek. A hatalmas, monumentális kapuban két sápadt, csodálatos tünemény áll; az egyik az a férfi, az a vérszipoly aki elengedett, de csúnyán el is mondott mindenféle istenátkának, a másik pedig egy magas, sápadt és törékenynek tûnõ nõ volt. A hölgy végigmért és furcsa, érthetetlen fények csillantak meg a szemében, a férfi, Baal viszont úgy nézett rám, mint egy darab koszra, ami a testvére hátára ragadt. A pillantásától kirázott a hideg és idegesen kapaszkodtam bele a vámpír karjába, picit közelebb húzódva a karjához. Félig mögötte, félig mellette álltam, felkarjába martak az ujjaim és pislogás nélkül, ellenségesen szegezem a tekintetem Baal szemeibe. 

A vacsora olyan feszültségben telt el, hogy legszívesebben sikoltozva rohantam volna ki, csak ne kelljen a levegõben megálló baltákat és röpködõ szikrákat figyelnem. Mereven a tányéromon tartottam a tekintetem és lassan, kis falatokat emeltem a számhoz, hogy addig se kelljen másra figyelnem. Istenem, csak legyen elég bátorságom megbosszulni ezt a meggondolatlan kínzást Sehanon…

És körbecsókoltam volna örömömben, mikor végre felmehettünk a szobába, hogy megszabaduljak Baal gyilkos pillantásaitól. De nem jött be, majdhogynem teljesen feljöttek velünk. Most nézem csak meg alaposabban a hölgyet. Magas volt, szõke, sápadt arcú, csodálatos. Idegesen nyeltem egyet, és ujjaimmal finoman megszorítom Sehan alkarját. Csak állunk és állunk, nekem pedig egyre nagyobb lendületben fog elvörösödni a fejem, ha így folytatják a vesézésemet. Boncoljatok fel, hamarabb megtudtok mindent!

- Ananke? Igaz? Nem lenne kedved meginni velem egy teát holnap délután?

Szerintem ember nem lepõdött meg annyira mint én, és elsõ meghökkenésemben még válaszolni sem tudtam. Tátogtam csak ostobán, és mikor a fiúk értetlenkedni kezdtek, Loreina úgy nézett rájuk, mint két tökfejre.

- Persze, szívesen megismerném Sehan szeretõjét, ez így fer. Elõbb-utóbb úgyis meg kell ismernünk egymást, ha egy fedél alatt leszünk, nemdebár? – olyan volt, mint a méz, meg kellett volna nyugodnom de valahogy nem ment. Belekarol a karjaimba és mindenfélérõl csivitelve kezdett beszélni hozzám, majd eltávolodtunk az uraktól, én elsõsorban Sehantól. Nagyon rándul a gyomrom elsõ félelmemben, amit valószínûleg meg is érez és jókedvûen, de kajánul felkuncog.

- Nem kell félned, nem bántalak. Nem fogom megkockáztatni a leendõ sógorommal való törékeny kapcsolatomat, hogy megsérteném a tested – csacsogta, és nekem kifutott a szín az arcomból. – Ahogy látom, nagyon megkedvelt, bár igaza van, tényleg figyelemre méltóak az adottságaid – lép egy kicsit távolabb tõlem, és végigmustrál. Vörös arccal állok, majd ökölbe szorítom a kezeim.

- Nem vagyok a szeretõje – morgom, de Loreina rám néz, és kissé gúnyos éllel elkacagja magát.

-          Hidd el; dehogynem. Vagy csak leszel, de nem ereszt majd el – kacagta, és elkapja a csuklóm, majd elkezdett húzni maga után. Meghökkenve követem, és szóhoz sem tudok jutni.

Alig fél óráig sétáltunk és most a tudomásomra hozta hogy meg akarja nézni a leendõ férjecskéjét, úgyhogy a hatalmas épület, az edzõterem felé tartunk. Nem tetszett Loreina kisasszony arca, annyira sunyi félmosollyal nézett vagy a teremre vagy engem vizslatott, hogy vörösödve hajtottam le a fejem.

Szó nélkül nyitott be, és finoman betolt maga elõtt. Egy lépés után az ereimbe fagy a vér, és elszörnyedt arccal figyelem a villanásokat, a démoni vigyorrá torzult férfiarcokat, a fogakat és a hatalmas csattanásokat, melyek még a hatalmas tharkokat is leterítené.

Megdöbbentem, szóhoz sem jutottam. Összeszorítom a fogaimat, hogy ne kiáltsak fel, mert ilyen harcokat még nálunk sem lehet soha látni az ünnepségeken, és ezek itt csak szórakoznak… Istenem, hova kerültem.

-          A két vadállat – rázza meg szórakozottan a fejét Loreina és én elkerekedett szemekkel nézek rá. Abban a pillanatban, csak abban a gondolatnyi idõben, amíg nem figyeltünk oda, hatalmas dörrenés rázta meg a termet, és a közepén egy viszonylag mély lyuk keletkezett, az aljáról pedig kicsit állatias röhögés visszhangzik fel.

-          Húha – léptem közelebb és az aljára lestem. A fülem mögé tûrtem a hajam, és lelestem, de a leülepedni készülõ porfelhõ miatt nem lehetett sokat látni.

-          Gyere, Ananke - int magához Loreina, és én valamiért engedelmeskedek is. A nõ után kifutok a terembõl, mielõtt a két állat magához térhet annyira, hogy felfedezzenek.

Amikor a szobában, hálóingben ülve a hajamat fésültem, hogy estére összefonjam, már gondolnom kellett volna rá, hogy valami nem stimmel.

De az naivan eszembe sem jutott, hogy miért kaptam ekkora szobát. Mert ugye AZ nem jutott eszembe, hogy esetleg nem egyedül fogok itt lakni.

Hogy én mekkora egy hülye vagyok, erre azelõtt kellett volna gondolnom és nem akkor megdöbbenésemben elsápadni, amikor Sehan bejött a szobába, félpucéran. Elvörösödtem, uramisten, így visszagondolva még kínosabb, hogy visszafordultam akkora elánnal, hogy az üvegcsék megrezzentek az asztalon.

Ahh…
Az a mellkas…

***

…

***

Másnap ott volt a beígért teázás fenyegetõ réme a fejem felett. Volt annyi eszem, hogy nagyot nyelve, de beletörõdtem a dologba. Idegesen dörzsöltem meg a tarkómat és a hosszú, pamut szoknyát megigazgattam magamon. Visszafogott dekoltázsa volt, könyékig érõ ujjai, pici fekete szegésekkel, a derekamnál egy kevés mintával. Szép volt, tetszett, és a szoknya ellenére jól éreztem magam benne.

Sehan nem volt a szobában. Kora reggel éreztem még annyit, hogy megsüpped az ágy majd még jobban felemelkedik és még annyira emlékszem, hogy nyöszörögve kaptam a karja után, valami nem titkolt fenyegetéssel akartam morogni, hogy ha elmegy, csavarok hármat a fején, de annyira bamba voltam hajnalok hajnalán, hogy szerintem megmoccanni sem nagyon tudtam.

És most itt állok, NÕNEK nézek ki és nem valaki lányos pasinak, ahogy az eredeti saját ruháimban mindig. Micsoda hatalmas pálfordulás, kiver tõle a víz. Ezek a démonok egyre rosszabb hatással vannak rám, nem értem, nem értem…

Otthon bezzeg nem kellett ilyenekkel törõdnöm, gondolom, miközben a hajamat fonom be. A fonat egészen a derekamig omlik.
Otthon az ünnepségeken, amikor harcoltunk, persze csak játékosan, elsõ vérig, én voltam az egyik legjobb. De itt…
Éppen hogy meg tudok küzdeni azzal a kisebbségi komplexussal, ami gyötör, hogy mind Sehan, mind Baal, de még a macska-komornyik, Sylvius is valószínûleg erõsebb, gyorsabb meg minden másabb, mint én.

Felsóhajtottam, és összekötöttem egy szalaggal a fonat végét, majd ahogy Loreina mondta, besétáltam a könyvtárba. Elmagyarázta, merre kell mennem, és hogy majd ott találkozunk… A szívem a nyakamban dobogott, nyelek egy nagyot és benyitok.

Istenem, milyen hatalmas…

Meglepve forgok körbe, rettentõ méretek egy egyszerû teremnek, mégis, csodálatok. A falak körös-körül könyvespolccal voltak kirakva, rajta a legcsodálatosabb mûvei a lassan hanyatló világnak, egyszerûen ugrik egyet a gyomrom, amikor szinte félve lépek közelebb hozzá, és ujjbegyeimmel óvatosan megsimítom a könyvgerinceket. Shakespeare…

Csodálatos.
Fent, a karzaton, ami ugyancsak könyvekkel van tele, lábdobbanásokat hallok. Ijedten fordulok meg, magamhoz szorítom a verseskötetet, mint valami pajzsot és gyanakodva próbálok átlátni a lakkozott fa korláton.

- Hahó, van ott valaki? – próbálok meg felsandítani, és lassan a lépcsõ felé veszem az irányt. A levegõt megtölti a könyvek édesen jellegzetes illata, és élvezkedve nagyokat szippantok belõle. Lépéseim alatt nem recsegnek a lépcsõfokok, már félúton voltam a karzat felé és biztosan tudom, hogy van ott valaki, aki nem válaszolt nekem.

- Elnézést… - akartam felnézni, de ekkor hallottam meg magam mögött a hangot.

- Ananke? – ohh, ez Loreina. De valaki akkor is van fent!

- Végül is, mindegy – motyogtam és még mindig a könyvbe kapaszkodva lesiettem a lépcsõn.

- Ohh, hát itt vagy – mosolygott rám az a csodálatos nõ, én pedig félve egy kicsit szorítottam magamhoz a kötetet. Most is annyira túlvilágian szép volt, ahogy felém tárja a karjait és anyáskodva a karomba fûzi a karját… - Látom, tetszik a könyvtár. Sehan ízlése meglehetõsen puritán, de itt kimondottan nagyot alakított – mondta kedvesen csipkelõdve.

- Csodálatos a gyûjtemény – motyogtam, és észre sem vettem, hogy a könyv a kezemben maradt.

Majd késõbb visszateszem. Biztos nem kedveli, ha idegenek tapogatják a könyveit.
Loreina szobája csodálatos volt, hatalmas. Az ágy méretei szinte félelmetesen nagy volt, de hát nem is egyedül birtokolja a szobát, hanem Baallal, akit legnagyobb megkönnyebbülésemre nem láttam.

- Ugyan, ne legyél ilyen kis szégyenlõs – nevetett halkan. – Fogalj helyet. Ugye tudod, hogy Sehan meglehetõsen… hm, nem is tudom mi erre a megfelelõ szó… talán nehéz eset.

Megrázom a fejem.

- Nem az.

- Tudod, kissé törékeny a viszonyom Sehannal, mint leendõ sógorommal, ezért kieszeltem egy kis… játékot.

Hirtelen rettenetesen rossz elõérzetem lett. A könyv kötését morzsolgattam idegesen, lehajtott fejjel, és nem merek Loreinára nézni.

- Khm… és… ha szabad megkérdeznem…

- Neked is nagy szereped van a dologban – a mosolyától felállt a szõr a hátamon, úgy érzem magam, mint egy csapdába vetett állat.

- Én…

- Nyugalom, nem bántalak – nézett a szemembe, én pedig halkan felnyögve érzem, hogy lassan elnehezedik a testem. Kezeim magam mellé esnek, fejemet éppen hogy tudom tartani. – Semmi hasznom nem lenne abból, ha valami bajod történne, meg nem is szeretem a kínzásos mindenfélét – vonja fel huncut mosollyal a szemöldökét. Moccanni sem tudok, üveges szemmel nézek magam felé, a szívem dobog, mint egy megkergült óra.

- Tudtam, hogy Sehannak az egyik legnagyobb kín az, hogy nem akar téged bántani? – nevet fel, én pedig értetlenül nézek fel rá. – Annyira vonzza a véred, mint a virág egy begerjedt méhecskét. Erre alapozom a kicsi mókámat. Ne nézz rá ilyen kétségbeesetten, mondtam, hogy nem bántalak – fonja össze az ujjait, aztán megcirógatja az arcom. – Na gyere, megnézzük, meddig tudjuk feszíteni drága urunk türelmének véges fonalát.

Aki a tükörbõl rám nézett, nem én voltam. Én nem így nézek ki. Ez egy vadidegen.

Hosszú hajam különös varkocsba volt felfogatva, hogy egyáltalán ne takarjon egy centit sem a nyakamból, míg arcom elõtti tincsecskék hullámosan keretezték az arcom. Szemeim feketével kihúzva, az ajkaimon viszont nem volt szín.

A ruha, ami rajtam feszült, mint egy második bõr, selymes és fényes szaténból volt. Nem volt külön nyakrésze, válltól vállig ér, szorosabb fûzõszerû derékkal, a szoknya pedig a csípõmtõl kezdõdve a földet söpörte. A hajamba fekete szalag volt fonva, a hátamon pedig az lapockáim alatt húzódott át két szalag, le a csípõmig. Egyébként semmi és semmi más nem volt a hátamon.

Kiszolgáltatottnak éreztem magam.

- Csodálatos vagy – mosolygott Loreina, és megsimogatta az arcom. Kérlelve néztem fel rá, hogy ne kelljen ezt csinálnom, de ha észre is vette, nem érdekelte.
Kézen fogott, és könnyedén talpra állított.

- Gyere, lemegyünk vacsorázni.

Végigsétáltunk a folyosókon, és még mindig nehéznek éreztem a tagjaim, úgy éreztem, mintha vonszoltam volna magam, de Loreinának megfelelt. Sõt, mosolyogva bókolt is, hogy mennyire könnyed a járásom, látni rajtam, hogy harcolok.

Nem válaszoltam, nem tudtam válaszolni, üveges tekintettel meredtem magam elé. Beléptünk a hatalmas étkezõbe, és még mindig a földön tartva a fejem, Loreina a tenyerében tartva a kezem bevezetett.

- Kellemes esténk van, nemde? – hallottam a nõ hangját, mire felemeltem a fejem. Mintha egy tonna súly esett volna le rólam, kiszakadt belõlem egy sóhaj. Hallottam a szék lábainak csikorgását a talajon, és Sehanékra néztem, mégsem láttam.

Istenem, minden hassassin istenére, mi lesz itt?

Nyugodtan gördülök a hátamra, a hasamon Ikával és simogatom a fejecskéjét. Felettünk elúsznak a felhõk, és langyos volt a szellõ. Ika összekucorodott, de hirtelen kimereszti a karmait és fújni kezd. Felborzolta a szõrét és vicsorgott. Óvatosan a markomba fogom a lábai alatt és felülök, majd megfordulva megnéztem, hogy mi irritálta a kis kedvenckémet és meglepve nézek rá arra a kis fekete cicára, akit a palotában láttam.
- Oh… szia – mosolygok rá, és nyugtatóan simogattam Ika szõrét. – Miért morogsz, kicsim? – néztem rá értetlenül Ikára. Nagyon nyugodt és barátságos kis állat volt, szociális lény, de erre a cicára állandóan fúj. Felálltam és leporoltam a szoknyámat a rátapadt fûszálaktól. Itt minden békés és nyugodt, a növényzet is csodálatos… nehéz elhinni, hogy egy vérszipoly irányítja az egészet. A fekete macska közelebb jött hozzám, és úgy tartotta a fejét, mintha simogatásra várt volna, ezért leguggoltam és felé nyújtom a kezem. Mikor hozzáértem, érdekes bizsergés futott át minden porcikámon, és képtelen voltam visszarántani a kezem.

Lehunytam a szemem, és vártam, hogy elmúljon az imbolygás. Minden alig egy pillanatig ha tarthatott, mikor kinyitottam a szemem, egy furcsa helyen álltam. Megfordultam, és hátrahõköltem a hatalmas szakadék láttán. Elsõ reakcióként hátrálni akartam, de ahogy megfordultam, beleütköztem a kikényszerített vendéglátómba, aki igencsak morcosan nézett rám.  Óvatosan nyeltem egyet és kerestem egy megfelelõ indokot, bár magam sem értettem, mit és miért kellene szabadkoznom. Senkije se vagyok, mit játssza a szõke lovagot?

-          Én… - dadogtam, és szinte elszégyelltem magam, bár okot még mindig nem találtam.

-          Baalnak volt igaza – morogja halkan, de olyan hangsúllyal hogy azt kívántam, bár ordítana inkább. Dacosan meredek a szemébe, és összeszorítom az ajkaim. Nem tudok mit mondani, ami ne szítaná fel még jobban a dühét.

Közeledne felém, mire automatikusan lépnék hátra, de megérzem a talpam alatt megcsikorduló köveket, és hallom, ahogy a kavicsok surranva gördülnek végig a hegyoldalon. Felsikkantottam és lenézve elkaptam az ingjét. Repülni nem tudok, meghalni pedig még nem akarok.

-          Most nem akarsz kiugrani egy percre? Csak nyugodtan, én nem tartalak vissza – élcelõdött, és számára szerintem érezhetetlen, gonoszan kaján mosoly kúszott fel az ajkaira. Könnyed flegmasággal áll, kezei a zsebében, én pedig lábujjhegyen reszketek elõtte, micsoda szégyen.

-          Nem! – néztem fel rá, az arcom vörös volt a kíntól. Még több kavics potyogott le én pedig pánikszerûen bújtam hozzá, egy kis védelmet remélve.

-          Biztos nem? Pedig szívesen el is kísérnélek.

-          Nem! – kiáltottam fel. Amúgy is, miért jó szórakozás neki az én halálközeli élményem?

-          Nos, akkor azt hiszem, felvilágosítanálak arról, hogy ezen a területen vannak olyanok, akik nem igazán kedvelik sem az arcom, se a hajszálamat. Nem nehéz elképzelni, ugye?

Milyen meglepõ, hogy az ismerõse nyomós része a pokolba kívánja. Érthetetlen, mi?
Igen, ezt iróniának hívják.

-          Eresszen már el innen! – markoltam még erõsebben a pólóját és szívem szerint taszítottam volna rajta egyet, ha nem állok egy ilyen instabil helyen. Nem moccan, csupán merõen nézi az arcom, kaján félmosollyal. Aztán rádöbbentem, hogy nem a szemeimbe néz hanem a számat szuggerálja. Mosolya kiszélesedett, és annyira egyértelmûen láttam a gondolatait, mint még soha semmikor.

Csökkenti a távolságot közöttünk és pedig ezzel párhuzamosan vörösödök el és ijedek meg, jobban, mintha ledobott volna a szirtrõl. Levegõért kapkodtam elsõ megdöbbenésemben, hiszen olyan nyilvánvalóan megint ki akarja használni a helyzetet, amit egyes-egyedül õ teremtett, és még élvezi is!

Az ajkai hûvösek voltak, frissek, édes-savanykás ízzel, amit annyira szeretek. Megdöbbenve szívtam be a levegõt, ujjait a tarkómnál cirógatnak, és érzem, hogy Ika lehuppan a vállamról. Amikor megérzem a nyelvét az ajkaimnál, egy pillanatra fennakadnak a szemeim és ujjaim már elfehérednek, ahogy a nyakánál szorongatom a ruháját. Lassan elõre húzom a kezeim, és átölelem a nyakát, annyira finomak az ajkai és mégis olyan forrón csókol… A szívem annyira hangosan dobog, hogy biztosra veszem, õ is tisztán hallhatja.

Úgy csókol, hogy a térdem is beleremegne, de hirtelen elszakad tõlem, nekem pedig olyan erõs hiányérzetem támad tõle, hogy akaratlanul is, mindenféle szégyenérzés nélkül lábujjhegyre állok és én csókolom meg õt. Pillanatnyi fáziskéséssel mosolyog bele a csókba és erõs, hatalmas markai a derekamra simulnak. Mielõtt teljesen elhagyhatott volna a józan eszem, megszorította a derekam és a vállára dobott.

Köpni-nyelni nem tudtam. Igazából magam sem tudom, mit mondhatnék elvégre… na… ilyet én nem szoktam csinálni, remélem érthetõ meg minden. A vállába kapaszkodtam hogy leeresszem magam, de szorosan tartott, a forgolódáson kívül nem sokra voltam képes.

-          Befelé – morogja, én pedig a fölre nézek. Ika!
Intettem neki, hogy ha másra nem leszünk képesek, kövessen.

Megtámasztom magam a hátán és a fûszálakat nézem enyhén sokkosan.
Hmm… micsoda hátsója van?
Most mi van, ennyit már megengedhetek magamnak, nem? Mivel õ meg az enyémet taperolja, szerintem ez így igazságos.

Hirtelen helyszínváltás következett, és elindult arra, amerrõl jöttünk, és ismét megpróbáltam kiegyenesedni, de nem kimondottan jártam sikerrel. Mindenestre a nem megfelelõ úticélt céloztuk meg.

-          Ne…! NE merészelje! – martam körmeimmel a vállába, de meg sem érezte. Dobott rajtam egyet, pont a gyomromba vágott a válla aztán hirtelen elkezdett emelkedni a szirttetõ.

Gyomorból ordítottam fel, és amikor lebegni kezd, nekem is emelkedni kezdett a gyomrom. Jesszusom. Inkább lehunyom a szemeim és a hátára ejtem a fejem, majd azért imádkozom, hogy ájuljak el, lehetõleg minél hamarabb. Amikor megállunk, kinyitottam egy pillanatra a szemem és elámultam a többé-kevésbé alattunk fekvõ tájon. Fuuu…. Ez csodálatos volt. Hallottam a növények minden egyes halk, suttogó hangját, ahogy a fák felnyúltak a lombkoronájukkal, hogy megérinthessem õket… felfelé kezdtünk haladni, aztán szinte egy szempillantás alatt termettünk a kastélyban.

Mire felocsúdtam egy fekete ruhában ültem a hatalmas étkezõasztalnál, és olyan feszültség uralkodott a levegõben, hogy a késem megállt volna lebegve. Alig vártam, hogy vége legyen a napnak és visszavonulhassak a számomra kiutalt szobába, majd szégyenemben kivágjam a saját szívem. Elgondolkodva lépegettem mellette… mellette?

Lemondóan sóhajtok. Már mindegy. Hogy ne kelljen ránéznem (még elvörösödnék szégyenemben és zavaromban) inkább a falakat bámulom. Ijesztõ. Szép, de félelmetes.

Amikor megpillantom a saját ajtómat, egyetlen pillanatig habozok, hogy mondanom kellene valamit… bocsánatot kérni vagy lesikítani a fejét aztán futni, jó gyorsan… De mielõtt megragadhatnám a kilincset, elkapja a felkarom és visszaránt. Nem erõsen, de határozottan.

-          Ma nálam alszol – sokkolt a mondata, elsõ pillanatban fel sem fogom. Nem mostam volna meg a fülem?

-          Te-tessék? – kapkodok mérgesen levegõ után. Még hogy bocsánatot kérjek? Soha. Ki akarok szabadulni, megrántom a karom, hogy jelezzem az ötlete lehetetlenségének abszurditását, mire érzem, hogy valami test nélküli erõ kap fel, és erõvel kifeszített háttal, alig harminc centire a földtõl lebegve beslisszolok a szobájába. Már tiltakozni sem volt kedvem. Elment az életkedvem is.

Amint megérzem a szilárd talajt az ujjaim alatt, egy mozdulat lenne csupán, hogy kiszabaduljak és elrohanjak, mikor egy kemény párna találja el a hátam. Ez szórakozik, hogy rágnám ki a máját! Neki ez csak egy vicc! Elsírom magam, komolyan.

Az életem semmis. Egyetlen mozdulattal leszerelt és felkapott, mint egy csontok nélküli rongybabát, és letett a hatalmas, puha ágy közepére szinte. Szó szerint ledobta magát, karjait összefûzi a tarkója alatt és még a szemeit is lehunyja. Csak egy mozdulat, hogy elharapom a torkát…

Felhúzom a térdeimet és szorosan átkarolom, hogy minél kisebb helyen érintkezzek akármivel. Mérgesen méregetem, de látszólag egyáltalán nem zavarja.

-          A rossz emésztés hizlal – jegyzi meg. Összeszorítom az ajkaim, de nem bírom ki visszaszólás nélkül.

-          A folyamatos fetrengés pedig lelohasztja az agy kapacitást – ez megmagyaráz egy-két dolgot.

Ez volt az eddigi leghosszabb és legepésebb beszélgetés, amit váltottunk, hiszen vagy én morgok, vagy õ szid engem, de ketten egyszerre még sosem beszéltünk. Ostoba, érzéketlen tuskó.

Felvonja az egyik szemöldökét lustán, És elkapva az egyik vállam, hogy teljesen elfedi a mellkasom, eldönt az ágyon. Gyomrom egy pillanat alatt a torkomban ugrált, de átkarolta a hasam és magához rántott. Feszesen, meglepve, kikerekedett szemekkel feküdtem, és majd’ összeakadtak a szemeim. Ez normális? Mármint õ. Lassan lazultam el, beletörõdve az elkerülhetetlenbe, talán egy picit élvezve is a dolgot. Lehunytam a szemem és egy icipicit, csak leheletnyit beljebb vackolódva hunytam le a szemeim.  Talán még a tenyerem is a kezére simítottam, és végleg mély álomba zuhantam.

Reggel a kelõ napsugarak csiklandozták a szempilláim, és nyöszörögve dörgölöm meg a szemeim, hogy nagyjából kiverjem az álmot a fejembõl. Olyan nehéznek éreztem a tagjaimat, mintha egy mázsás súly húzta volna le a kezem-lábam. Laposakat pislogva próbálom befókuszálni az elõttem ücsörgõ fekete foltot, és némi élesítés után, nyöszörögve észlelem, hogy az a furcsa fekete cica az.

-          Cicc, cicc – próbálom kinyújtani felé a kezem, de ideiglenes fogvatartóm ugyanolyan szorosan és mozdulatlanul szorított magához, hogy nem volt rá esélyem. – Idejössz? Cicc!

-          Kisasszony, ha megkérhetném, ne alacsonyítsa le magát kora reggel – szegte fel a macska a fejét, és lenézõen elfordult.

A szemeim elkerekedtek és a számon egy sziszegõ O hang siklott ki.
Meglepõdtem. Igen bocsánat, vessetek az alvilág szörnyeinek karmai közé, de reggel volt, megijedtem, sõt megrémültem, bár kissé felesleges volt az ordítás. Nagyot rúgtam, de elfogyott alólam a paplan és az ágy hátrálás közben és lebucskáztam a földre. Nyekkenve ütöttem be a fejem és a megfelelõ szavakat kerestem a rémületemben.

-          Ez… ez… beszél! – próbáltam minél messzebb kerülni tõle. Nem elég hogyha hallom a gondolataikat, mondják is ki? Köszönöm, ebbõl nem kérek.

-          Szép lenne, ha egy komornyik nem tudna beszélni – mondta szórakozott hangon a flegmán elfekvõ házigazda, mire szúrósan nézek rá.

-          A nevem nem Ez, kisasszony. Sylvius vagyok – még a macska is lenéz engem. Pazar. Lassan az összes önbizalmam összezsugorodik és sírva rohan el. Lehajtom a fejem és hagyom, hogy a fekete kóc eltakarja az arcom, a hátam pedig a hûvös falnak nyomom.

-          Mit akarsz? – teszi fel a kérdést a drága, a kedves, kit holtában tudnék igazán szeretni.
Basszameg, hiszen már halott. Nem jó példa.

-          Csupán jelentést teszek arról, hogy mi zajlik a kastélyában, uram. Lord Baal és Lady Loreina pompásan érzik magukat, ám a testvére erõsen hiányolja a jelenlétét.

Micsoda testvéri szeretet. Az a szemét a testvére, sok mindent meg van magyarázva. Egyre inkább az az érzésem, hogy én itt csak egy játékszernek vagyok tartva, és minden dolgom csupán az, hogy szenvedéseimmel õket szórakoztassam. Mintha a thark nép nevetését hallanám… összekulcsolom a térdeimnél a kezem és elrejtem a fejem.

-          Üzenem, hogy este indulunk vissza – felkapom a fejem és félelemmel telve, reszketõ szemekkel mélyedek a sötét szempárba. Szinte kihívóan néz végig rajtam. Nem, nem nem, kérem, nem… akármit megteszek, csak ne kelljen odamennem – szuggerálom, és rimánkodok, hogy most az egyszer hatásosan olvasson a fejemben.

-          A kisasszony is jön?

-          Menthetetlenül.

Ennyi. Végem.

Fásultan néztem azt a helyet, ahol a fekete cica köddé vált, és könyörgõen nézem a sápadt arcot. Mondani akarok valamit, megkérdezni, hogy miért csinálja ezt velem, De inkább beletörõdve megrázom a fejem és négykézláb visszamászok az ágyra. Összegömbölyödök és némán, szemrehányóan nézek rá, és mikor az egyik kezével szórakozottan önelégülten végigsimítja az arcom, elkapom a karját. Egy pillanatig arra gondolok, hogy beleharapok, de mit érnék el vele? Feltálalom magam önként és dalolva. Inkább átöleltem a karját és kicsit közelebb húzódtam.

-          Élvezed? – morogtam rá sem nézve. Szinte láttam magam elõtt az az önelégült vigyorát, amit ha megtehettem volna, belepréselek egy rúgással az arcába. Inkább lehunytam a szemem és a választ meg sem várva kényszerítettem magam, hogy kiürítsem az elmém. Mondott valamit, hallottam, éreztem a lélegzetvételét, viszont nem értettem. Lehunytam a szemem és zilált idegekkel visszaaludtam.

Fogalmam sincs, mennyit tölthettem a rémálmaim között. Az a félelmetes férfi üldözött végig egy sötét helyen, minden foga tûhegyes volt és vércsöpögött a kezérõl.
Zihálva ülök fel, mintha kilõttek volna és mélyeket lélegezve temettem az arcom a tenyerembe. A hálóruhám is ziláltabb a kelleténél, lecsúszott a vállaimról, éppen hogy a hajam takar valamennyicskét. Körbenézek és kikerekedett szemekkel vörösödök el. Ott ült az egyik karosszékben, egy pohár bort vagy mit forgatva a kezében és mustrálgatva vonta fel a szemöldökét. Zavartan húzkodom fel az anyagot a vállaimra, és feljebb húztam a takarót.

-          Hagyd abba – szólt rám, én pedig elképedve nézek rá.

-          M-mit? – dadogom.

-          Amit csinálsz. Hagyd abba – intett az ujjával, de összeszûkítem a szemeim és csakazértis mozdulattal meghúzom a nyakánál a zsinórt. Feleszmélni sincs idõm, már Ott támaszkodik felettem, szemei lassan vibráltak, ahogy kezdett színt váltani, én pedig levegõt sem mertem vettem, végül mégis kiszakadt belõlem egy reszketeg sóhaj.

***

...

***

Az ölében fog, én pedig remegõ szájjal kapaszkodok a nyakába. Nem is tudom, hogyan megyünk, szorosan csukva tartom a szemeim és csak a nyakához rejtem az arcom, hogy semmit se lássak. Túl gyorsan megyünk az én ízlésemhez, rettenetesen félek.

Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj… Ika a hasamnál kucorog és szinte belevágja a karmát a hasam bõrébe. Éreztem, ahogy megszaggatja a bõrt, de reméltem, nem kezd el vérezni. Így is elég nagy problémáim lesznek, amint a másik kastélyba érünk. Ujjaimmal félve dobolok a tarkóján, és nagyot nyelek. Le akarok szállni. Forduljunk vissza.

Amikor végre talajt érezek a talpam alatt, majdnem összeesem. A kastély hatalmas és díszes volt, elegáns és fenséges. Összeszorítom az ajkaimat, és ahogy hatalmas léptekkel indul el „hazafelé”, inkább mögötte megyek. A hatalmas, monumentális kapuban két sápadt, csodálatos tünemény áll; az egyik az a férfi, az a vérszipoly aki elengedett, de csúnyán el is mondott mindenféle istenátkának, a másik pedig egy magas, sápadt és törékenynek tûnõ nõ volt. A hölgy végigmért és furcsa, érthetetlen fények csillantak meg a szemében, a férfi, Baal viszont úgy nézett rám, mint egy darab koszra, ami a testvére hátára ragadt. A pillantásától kirázott a hideg és idegesen kapaszkodtam bele a vámpír karjába, picit közelebb húzódva a karjához. Félig mögötte, félig mellette álltam, felkarjába martak az ujjaim és pislogás nélkül, ellenségesen szegezem a tekintetem Baal szemeibe.