Karakter: Gabriel Megjegyzés: (Lawli-sanomnak és Levianak)
„Már tudom, mi a kín és a fájdalom, mert megtanítottál rá. Már tudom, mit kellene tennem, hogy átkozzam még a napját is annak, hogy megszülettem. Már tudom, mennyit kell várnom az örökkévalóságra, és, hogy mennyi ideig kell kibírnom, hogy a végtelenségbe jussak… de a végtelenségben ott leszel te? Nem… épp ezért nem is vágyom oda.”
Mih… mindjárt idehányok…
Fáj mindenem, főleg a hátam és a gyomrom, szinte érzem magamban a golyót, amit mivel nem szedett ki senki, bennem gyógyulgat. Még szerencse, hogy a regenerálódásom kicsit tovább tart, így még ki tudom majd szedni, de Urielnek ezt… na várjunk csak. Hol a jó túróban vagyok egyáltalán?
Megpróbálom kinyitni a szemem, de a száradt valamitől rajta valahogy nem akar sikerülni. Na még egyszer! Jobban megerőltetem magam, így már látok pár pacát, aztán sötétet, aztán valami olyat, amit nem akarok látni. Rácsokat, és a földön legalább egy liternyi vért. Ez mind az enyém lenne? Kizárt…
Megpróbálok felülni, de nem megy, megszédülök és visszacsattanok a hideg kőre. Valóban az én vérem lehet, és a vérveszteségtől nem tudok felállni. De kérdés, ha fel tudnék, akkor is mire mennék vele? Ezek a rácsok…
A fenébe… az a szemét Leviathan elhozott valami hideg és nedves helyre, ami gyanítom sajnos nem egy kényelmes árok lesz, ahonnan egy kis erőlködéssel haza tudnék jutni… haza…
De nem, ki kell tartanom! Én vagyok Isten angyala! Megígértem neki, hogy sose felejtem el! Úgyhogy talpra!
Nagy nehezen felülök, de kis híján megint elordítom magam, mikor a szárnyaim csonkjai a csípős téglafalhoz érnek. Ezzel a hányingerem is visszatér, főleg a tengernyi vér láttán, de igyekszek nem gondolni ezekre a dolgokra. Most először is… megszabadulok ettől a golyótól…
A hasfalamhoz érve lassan végigsimítok a nyílt seben, hogy felmérjem, milyen mélyre ment a fémdarab. Talán jobb lett volna, ha kirepül a másik végen, így megspórolnám ezt a fájdalmat. De valahogy kénytelen leszek eltűrni.
Két ujjamat a sebbe csúsztatva próbálok kizárni mindent, és csak a golyót keresni, de hiába is szeretnék így tenni, valójában majd megpusztulok a fájdalomtól. A fogamat összeszorítva próbálok nem ordítani, de a hátamon lévő csonkok így is megremegnek néha, vagy éppen a falnak vágódnak, ezzel még jobban összeroncsolva magukat… de ez már csak szép utóhatásnak tűnik az alulról jövő fájdalommal szemben.
Végre megérzem a kis ezüst tárgyat, és kirántom magamból, mielőtt még elájulnék a fájdalomtól. Ezt már nem bírom ki ordítás nélkül, elterülök a földön, és figyelmen kívül hagyva a hasamból ömlő vért, üres szemeimmel csak a húscafatos golyót tudom bámulni. Mért… mért éppen velem történik ez?
- Látom te nélkülem is remekül feltalálod magad - hallok egy hangot, amitől csoda, hogy nem folyik már a gyomorsavam is ki azon a lyukon, ami itt tátong a gyomromon. Hányni akarok, de csak vért érzek a számban. Undorító. Tűnjön el…
De nem tűnik. Nyikorgós, rozsdás kapu hangját hallani, aztán lépteket felém, bár képtelen vagyok megmozdulni, hogy szembenézzek Leviathannal. Ő biztosan élvezi, hogy én itt szenvedek, mert mért is ne élvezné… végignézte, ahogy kiszedem magamból a golyót, nagyon guszta lehetett. Lassanként talán megtanulom, mi a gyűlölet…
- Nem kérsz segítséget? Ideje lenne könyörögni, angyalkám… - rúg bele az oldalamba, amitől csak összerezzenek, a fájdalom még mindig a gyomromból jön. Ez a kín elemészt, már lassan semmi mást sem érzek. De ennek ellenére nem fogok… nem fogok még ennél is jobban összetörni előtte!
- Dögölj meg - suttogom magam elé, bár tudom, hogy nincs ekkora szerencsém. Nem fog meghalni, ahogy én sem fogok. Így fogunk lenni az idők végezetéig, ha csak rá nem jövök, hogyan csalhatnám tőrbe. De hogyan is tudnám? Nem ismerem őt… a Bukottak nekem egész idáig nem léteztek… és most miért… miért léteznek egyáltalán?
- Hogy mondod? - ránt fel az undorkeltő energia, majd a démon ujjai a nyakamra csavarodnak, alig kapok levegőt tőlük. Fulladozom, és most túlságosan is közel vagyok ehhez a szörnyeteghez, szinte érzem, hogy a belőle áradó energia felemészt. De akkor sem fogok könyörögni!
- Azt mondtam… hogy dögölj meg - nyögöm hörgő hangon, mintha csak egy patak mélyéről beszélnék, ami azt jelenti, hogy valamely úton-módon már a tüdőmbe is folyik a vér. Hogy ezt miképp értem el, nem tudom, de valószínűleg a sok aszfaltra kenődés is szerepet játszott benne.
- Jó is lenne, muci - vigyorog rám a fekete, aztán a kezét szépen lassan a hasfalamra csúsztatja… az ott tátongó lyukba. Felkiáltok, és az egyik kezemmel elkapom a karját, bár teljesen felesleges, erőtlen és gyenge vagyok, ő pedig ki fogja használni ezt. Ujjai mozogni kezdenek bennem, én pedig a fogamat összeszorítva próbálom elfojtani az ordításokat, de nem megy. A vérem szüntelenül ömlik, és nem vagyok messze az eszméletvesztéstől sem, de Leviathan még nem adja meg nekem ezt a kegyességet. Lejjebb nyúl, turkál bennem, és valami olyat kaparint meg, amitől hirtelen lélegezni is elfelejtek… és kitépi belőlem, a vérem szerteszét fröcsög, az arcára, az arcomra, a földre, de jön a számból is, és már a szemem is vérbe fordul. Csak haljak már meg… HALJAK MÁR MEG!
De nem halok meg, a bukott pedig kegyetlenül tépni kezdi kifelé a belem, én pedig már se élő, se halott nem vagyok a fájdalomtól. Már rég el kellett volna ájulnom, hogy ne érezzem ezt, hogy vége legyen, hogy… de mégis hol vagy te ilyenkor? Istenem… hogy történhet ez velem…?
A démon rideg kacaja betölti az egész teret, még akkor is ezt hallom, mikor már nem is tesz semmit. Valamiért abbahagyta, és most hagy a földön hánykolódni, a saját véremben fetrengeni, meggyalázva, teljesen elveszítve önmagamat… angyal lennék még? Nem… egy árny vagyok. De a halál árnyéka még nem fedett be.
- Most el kell mennem kicsit, Gabyka - emeli fel a fejem a szadista állat, és olyan erővel szorít, hogy majd szétreped az állkapcsom. - De nem aggódj, visszajövök még. És akkor tovább játszunk…
A számból vér folyik, a levegőt hörögve veszem, a hallásom se tiszta már, látni pedig meg sem próbálok. Nem tudom, mikor megy el az a szörnyeteg, aki ezt tette velem, aki miatt most itt vagyok vörösen, tehetetlenül, és…
Még mindig lóg ki belőlem valami. Lassan elérve azt a helyet, elkezdem visszatuszkolni magamba a beleim, közben végig azt kívánom, bár halnék meg, és ébrednék fel egy olyan világban, ahol ezek a tettek soha nem történhetnének meg… a Mennyországban!
De hiába könyörgök, nem történik semmi. Meg kellene botránkoznom, de már erre sincsen erőm. A fejemben viszont csak egy kérdés cikázik:
- Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod... még akkor is, ha nekem ez most kifejezetten nem előnyös, és nem akarom megtenni...
- Gab...
- És még akkor is, ha ezzel a méltóságomat gyalázod...
- Gab...
- És ha úgy érzem, én nem vagyok erre alkalmas...
- Mikor fejezed már be? - néz rám kérdően Michael. Áh, pedig még folytatni akartam... - Ne zsörtölődj, az nem méltó egy angyalhoz!
- Hát ez az. És az méltó, hogy leküldik az emberek után rohangálni, miközben egy olyan testben kell lennie, ami...
- Ne kezd megint...
- Igaz. Amint a Mennyben úgy a Földön is. És én az életem árán is megteszem, amit kér.
- Mivel nem tudsz meghalni, ez elég problémás lesz.
- Mindennapi kenyerünket... - végül csak végigmondom azt a drága Mi Atyánkat, és lezuttyanok Mich mellé a fehér márványtemplom kövére - Tessék, elmondtam. Most már boldog vagy?
- Nagyon is. - vigyorog rám a fekete hajú - Lassan már kezdtem félni, hogy minden angyali vonás kiveszett belőled.
- Még nem, de jó úton haladok felé... - kacsintok rá vigyorogva, mire ő gyengéden meglegyint.
Gabriel von Archangel of Goodness... izé... szóval Gabriel. Így hívnak. A jóság angyala vagyok... meg a békéjéé... szereteté... és az emberek jótevője is vagyok, ami jelenlegi állapotomban valahogy nem nagyon vidít fel.
- Szerinted jó ötlet volt Christől, hogy emberi tulajdonságokkal ruházott fel engem? - kezdem bámulni a plafont szórakozottan.
- Kifejezetten nem. Olyan lettél, mint egy 7 éves kisgyerek... - szúrós tekintetemre kissé meghátrál - Izé... szóval olyan emberi... - vakarja a fejét kényszeredetten vigyorogva.
- Ugye tudod, hogy... szeretlek? - nézek rá édesen, mire ő félénken elkúszik tőlem.
- Bújócska... tudod, azt az emberek játsszák, mikor... - és el is kezdem neki mesélni a bújócska rejtelmeit. Ő csak egyre nagyobb szemekkel figyel, végül feladóan sóhajt. Hehe, pont ez volt a célom, szeretném kikészíteni...
- Erre már inkább nem mondok semmit... - már éppen nyitnám a számat, hogy ismét valami teljesen érdektelen és lényegtelen hülyeségről kezdjek el hadoválni neki, mikor hirtelen a nyakam köré két kar fonódik, ami fojtogatni kezd.
- Nah, hogy van a mi kis humán Gab-chan-unk? - hallok egy ismerős hangot a hátam mögül.
- Rafael-kun... - köszönti Mich, miközben én éppen azon vagyok, hogy lehámozzam magamról.
- Megfojtasz teh állat... - nyögöm ellökve magamtól, mire ő nevetve leül Mich mellé.
- Érdekes lett a beszédstílusa. Ez is az emberi tulajdonságokhoz köthető?
- Nagy valószínűséggel. Chris rendesen elrontotta őt...
- Én is itt vagyok ám. - morgom magam elé bosszúsan. Átlagban ugye egy angyalnak nuku érzése, csak az Isten, Isten és Isten. Hát, Isten nekem most is van, maximum egy kicsit másképp... Olyannyira, hogy néha már meg sem értem, miről dumál itt nekem ez a két jómadár.
- Chrisről jut eszembe. Éppen ő küldött, hogy mondjam meg Gab-chan-nak, hogy indulnia kell.
- Hála az égnek. - ugrom fel vidáman, majd szárnyaimat hátracsapva elindulok ki a márványtemplomból. Még két perc, és esküszöm, megőrülök közöttük...
Ahogy belépek a nagy arany terembe, a testemen kellemes borzongás fut végig. Igen, ez az én Mennyei Atyám trónterme, vagy fő tartózkodási helye, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, a lényeg ugyanaz: itt van a létező legtöbb pozitív energia az egész Mennyben. Imádok itt lenni, és nem csak én vagyok így ezzel...
- Már azt hittem, gond adódott. - hallatszik a trón felől Isten lágy hangja. Rá pillantok, és az arcomon egyszeriben ismét egy mosoly tűnik fel.
- Hogy adódna gond itt, a Te országodban, Uram? - hajlok meg a Hatalmasság felé alázatosan, mire Ő int, hogy keljek fel.
- Könnyen, hogyha az angyalaim között egy emberi is van. - néz rám kékeszöld szemeivel, aztán csettint, mire a háta mögött megjelenik fehéresszőke fia. Amúgy Istent nem úgy kell elképzelni, mint egy öreg bácsit, vagy, mint egy vallási könyvekkel és jósgömbbel felszerelkezett fanatikust, hanem, mint egy átlagos harmincas férfit, zöld szemekkel és vörösesbarna, vállig érő hajjal. Istenien jóképű mondhatni, de mi még sosem kerültünk hozzá 2 méternél közelebb... irigylem is a fiait, ők egész nap itt lehetnek vele...
- Atyám. - hajt fejet előtte Chris is, közben pedig félig rám pillant, és elvigyorodik. Heh, vajon mi járhat a fejében?
- Kísérd el Gabrielt az átjáróhoz. És addig is nagyon vigyázz rá, nehogy valami butaságot csináljon. - Már Isten sem bízik bennem! Depressziós leszek!
- Rendben. - lép mellém a szöszi, aztán elindul ki a teremből, én pedig némán követem.
- Gabriel! - kérdően hátrafordulok. Isten áll tőlem nem messze, rám bámulva. Huh, ilyen közel még sohasem volt! - Ígérd meg nekem, hogy nem romlasz el, és mindig emlékezni fogsz arra, mi vagy valójában! - Nyúúúh hát nem aranyos? Hogy aggódik értem!
- Ígérem! - hajolok meg előtte komoly képet vágva, bár bevallom, elég nehéz...
- Köszönöm.
- Szívesen! - vigyorgom rá gyerekesen, mire ő megadóan felsóhajt.
- Reménytelen... - csettint egyet, és mi Chrisszel eltűnünk a teremből.
Fehér, gyémántokkal kirakott úton megyünk keresztül. Isten hajlamos a túlcicomázásra, de ez kivételesen egész ízléses lett. Passzol a fentről jövő halványsárga fényekhez.
- Szóval, mikor leérsz, Uriel várni fog rád. - magyaráz az előttem baktató Chris - Ő már régóta lent van az emberek között, majd segít neked, hogy beilleszkedj.
- Jó. - bólintok. Chris amúgy Isten második fia, mert az első ugye Jézus, de ő jelenleg nem elérhető. A kis csóró, ahogy kapott magának egy részt a Mennyből, rögtön itt hagyta az egész társaságot pár angyal cimborájával. Így a Menny fele gyakorlatilag az Ő felügyelete alatt áll. Jó is, így legalább nem kell látni olyan gyakran a képét. Chris sokkal jobb fej!
- És vigyázz a Bukottakkal, mint mondtam, lehetnek páran a környéken.
- Jó. - az igazi neve amúgy Sirius, de inkább Chrisnek hívjuk, mert az jobban illik hozzá.
- És ne feledd: az ottani tested ugyan sebezhető, de nem halhatsz meg, és a sérüléseid is hamar begyógyulnak. Erre azért vigyázz.
- Jó.
- Figyelsz te rám? - fordul hátra felém, mire én nagy szemekkel pillantok rá.
- Mih?
- Áh, gondoltam, hogy nem jó ötlet fantáziát is adni neked. - nevet fel a szőke.
- Fantázia..?
- Meg egy szótár. Urielnek sok dolga lesz veled... - kuncog tovább a szöszi, aztán magával ránt az egyik kanyarba. Megilletődötten nézek rá, mire ő eltűri az egyik sűrű fehér bozótot, a mögül pedig kirajzolódik egy hatalmas kapu alakja. Elkerekedett szemekkel bámulok fel rá.
- Aszta... - suttogom halkan.
- Szóval, vegyük át újra! - pillant felém ismét Chris - Azt teszed, amit Uriel mond, vigyázol a sebekre... - nem is hallom, amit beszél, annyira a kapuval vagyok elfoglalva - ... és mindenek előtt kerüld a Bukottakat. Értve?
- Persze, minden világos. - vigyorgok rá, aztán már indulnék is a kékség felé, de Chris még elkapja a szárnyam végét, és visszahúz - Mi az? - pillantok rá kérdően. Ő csak lehajtja a fejét, és hosszan hallgat. Ejnye, csak az időmet pocsékolja...
- Csak… Semmi. Vigyázz magadra! - vigyorog rám szomorkásan, aztán egy mozdulattal belelök a kékes fényekkel teli kapun.
„És ne feledd: ha bajba kerülsz, csak egy gondolat kell hozzá, hogy kivágd magad”
Visszhangzik még utólag a fejemben a szöszi hangja, aztán már nem hallok semmit...
Zuhanok. Repülök. De nem tudok. A szárnyaim eltűnnek. Esek. Leérek. Elvesztem az eszméletem. Kongás. Valami hideg a fejemen. Nyöszörgés (ezt valószínűleg én adom ki). Sustorgás. Halk zörejek. Fény... fáradtan nyitom ki a szemem.
- Ho... Hol vagyok? - próbálok felülni, de valaki ebben a pillanatban rögtön vissza is nyom fekvő helyzetbe.
- Csak semmi hirtelen mozdulat, Blonde Angel. - szól rám figyelmeztetően egy régről ismert hang.
- Uriel..? - pillantok az előttem álló fiúra, aki erre szélesen elmosolyodik.
- Azt hittem, már meg sem ismersz.
- Nem is. Csak mondták, hogy te jössz majd értem... - a kezem a homlokomra rakom. Sajog... - Olyan rosszul érzem magam...
- Nem véletlen. Jó pár métert estél. - kezét a csuklómra rakja, hogy megnézze a pulzusom - De túlélted...
- Még jó. Halhatatlan vagyok! - kapom el a kezem sértődötten, majd ismét hátradőlök az ágyon. Tényleg nincsenek szárnyaim...
- Olyan érdekes... - fészkelődöm - nincs szárnyam...
- Igen, ezt mondjuk nekem sem volt könnyű megszokni. De azért beláthatod, tollakkal nehéz lenne elvegyülni az emberek között. - nevet a barna hajú, miközben egy pohár vizet tol elém.
- Igaz... - lehajtom a vizet, de majdnem rögtön ki is köpöm - Milyen méreg ez? - nézek fintorogva Uri felé, aki erre majd leesik a székről, annyira nevetni kezd.
- Méreg? Azért ennél valami csípősebb megjegyzésre számítottam! - veszi el a poharat tőlem - Ezt úgy hívják: whiskey. Az első rossz dolog, ami az emberek között érhet.
- Whiskey... - ízlelgetem a szót, majd vállat vonok - Ez se jobb egy pohár víznél.
- Jah. Viszont károsabb. - hajtja le a maradék löttyöt Uri - Szóval - vágja le az asztalra a poharat, hogy szinte már azt hiszem, el is fog törni - Mondom az esti programot!
- Esti programot? Ne csináld már! Én aludni akarok... - húzom magamra nyávogva a takarót. Semmi kedvem pont ma megrontani magam, majd talán holnap, vagy holnapután...
- A-a. - rántja le rólam a paplant a barna - Estére már teljesen fel fogsz épülni. És Én, mint a Te hivatalos felügyelőd, nem engedhetem, hogy akár egy napot is feleslegesen tölts el itt!
- Szóval nem adsz nekem egy fél nap szabit se... de utállak, te aberált dög! - vágom be a durcit, és elfordulok tőle.
- Aberált dög? Ez kicsit hülyén hangzott...
- Hülyééén? - pillantok vissza rá nagy szemekkel. Újabb szó, amit nem értek...
- Jah... szótárt nem mellékeltek hozzád?
- Nem emlékszem...
- Pedig kellett volna. Áh... - helyezi a fejemre a kezét - Sok dolgom lesz veled, te puhány kis szőke...
Este van már, sötét, fekete, hideg este... Őszintén szólva sosem láttam még ehhez hasonló feketeséget. Az este eddig nekem csak egy fogalom volt... Egy fogalom, amiről nem tudtam képet alkotni, mi is valójában. És most, hogy már tudok... kicsit megrémít. Olyan véttelellek érzem magam...
Egy kisebb embercsoport között lábatlankodom épp, iszogatok velük, és beszélgetek, teljesen semleges dolgokról, amiket Uri tanított be nekem. A pia nem valami jó, a cigi füst fojt, de be kell illeszkednem... azért meg ugye mindent.
De nem sokáig „élvezhetem” a dolgot, mivel hirtelen valami iszonyatos nagy negatív energia kerít hatalmába, amitől kissé megszédülök. De mi ez? Annyira... ismerős... mintha már éreztem volna valamikor, csak nem ebben a formában. Lehetséges, hogy ez...
- Gomenasaii, de most el kell intéznem valamit! - vigyorgok rá az előttem álló pasikra, aztán megfordulok, és elindulok.
- Siess vissza Blonde Boy! - vihognak utánam, aztán folytatják a trécselést. Blonde Boy... senki sem bírja ki, hogy ne becézgessen. Bár ez most a legkisebb gondom.
Egy sikátorba befordulva aztán várakozón az égre pillantok.
- Gyere elő Lev, nincs kedvem most bújócskázni... - kiáltom a semmibe unottan. Ez milyen irónikus... A sikátor másik végén erre egy sötét alak körvonalai kezdenek kirajzolódni. Nem szól egy szót sem, csak lassan közelít hozzám, én pedig minden egyes lépésével egyre pocsékabbul érzem magam. Gyűlölöm a Bukottak energiáját, végtelenül undorító... de gondolom, ő sincs oda az én energiámért. Túl jó az neki...
„... és mindenek előtt kerüld a Bukottakat. Értve?”
Villan be Chris képe, mire kissé megrázom a fejem. Mit árthat nekem egy Bukott? Ugyan...
- Rég láttam a pofád, Gab-chan! - vigyorog rám undorítóan a fekete. Úr Isten... de megcsúnyult.
- Szintén, de bárcsak soha ne kellett volna viszontlátnalak... - lépek hátra fintorogva. Egyszerűen nem bírom a közelségét...
- Óh, de örül valaki nekem... - lép egyet felém - Talán már elfelejtetted, milyen jó barátok voltunk? - hánynom kell a gúnyos stílusától... a sok pia miatt asszem lassan meg is teszem.
- Jól mondod: voltunk! - vigyorgom rá pimaszul, majd az övemből egy pisztolyt húzok elő. Uri adta még nekem önvédelemre, bár leszögezte, hogy csak akkor használjam, ha nagyon szükséges, mivel Isten nem örülne neki, ha a kedvenc angyalkája embert gyilkolna... hát, ez éppenséggel nem ember, ez egy szörnyeteg.
- Mit akarsz azzal? - vált unottabb stílusra - Csak nem meglőnél?
- De, pontosan erre gondoltam! - Én aztán simán. Bár tudom, egy golyónak semmi hatása nem lenne erre a baromra, max annyi a célom vele, hogy kicsit eltereljem a figyelmét... Aztán elszelelek. Kicsit szánalmas, hogy menekülök egy Bukott elől, de megígértem Urinak, hogy nem csinálok bajt már az első nap... Különben meg amúgy sincs kedvem itt tökölni ezzel a hülyével.
- Ez bűn Gab... - pillog rám ártatlanul, mire már megint a hányinger kezd kerülgetni. Ő már csak tudja, mi a bűn...
- Akkor legalább volt értelme az első bűnömnek. - vigyorgom rá, majd gondolkodás nélkül meghúzom a ravaszt. A golyó süvít, és talál is, én meg már iszkolok is. Bár nem tudom pontosan, hová is. Levet ismerve, neki nem probléma berontani az emberek közé, és akár ott mindenki előtt képes lenne harcba elegyedni velem. Vagy akár rosszabba... ideje ismét repülni...
A szárnyaim pillanatok alatt kiemelkednek, erre is Uri tanított meg... bár csak futtában, úgyhogy azt nem tudom, hogyan fogom visszahúzni őket. Most mindegy is.
Már éppen repülnék fel a magasba, mikor hátulról hirtelen megkapják a szárnyam, és irgalmatlanul eltörik. Kegyetlenül nagyot roppan, és azt már nem részletezem, hogy mennyire fáj még hozzá... Fájdalmasan felordítok, és a földre visszaesve fél térdre ereszkedek. Fáj... nagyon, nagyon fáj...
- Azért ennél bátrabbnak képzeltelek. - szól egy hang a hátam mögül. Kurva Leviathan, megölöm, ha még egyszer ilyet mer tenni velem! De majd később... most mennem kell. Lövök még egyet hátra, és látom, hogy talál is, de csak egyszerűen átmegy Lev tenyerén, aki rezzenéstelen arccal tűri a dolgot. Miből van ez, kőből bazzeg?! És csak jön egyre közelebb hozzám... úgy érzem, felfordulok, ha csak egy centivel is közelebb kerül, így fürgén hátrébb csúszva ismét megpróbálok felállni, de már későn... mivel Lev ekkor előttem terem, felránt, majd a pisztolyom megfordítva ő húzza meg a ravaszt, így egy golyót röpítve a hasamba. Még az előző fájdalom sokkja alatt csak egy hangos nyögésre vagyok képes, nem is érzékelem teljesen az égető kínt, csak foszlányokba...
De ez is épp elég volt gyenge földi testemnek, hogy teljesen tropára menjen. Lev elenged, én pedig nagyot csattanok a betonon. De már ezt sem érzem... nem érzek már semmit sem. Ismét elsötétül minden, én pedig zuhanok a nagy semmi felé, egyenesen egy szakadék legeslegmélyebb fenekére...
