Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Vampire Knight)

Kaira2012. 02. 25. 20:37:54#19412
Karakter: Keina Anzu(kitalált karakter)
Megjegyzés: ~Mella Ahihcunak~


Tehetetlenül, ökölbe szorított kezekkel nézem azt a gunyoros vigyort az ajkai sarkában, miközben belül egyre inkább forr bennem a méreg.
Miért? Miért kell mindenkinek ily módon viselkedni?

- Kérem Yagari tanár úr, nézze el Keina viselkedését. Talán nem vette be a gyógyszerét… 
Megvédett? Kiált… értem? Még ha furcsán is fejezte ki, de még is…
Szavainak hála, melengető érzés kúszik fel szívemen, majd azt „kegyetlenül” behálózva furcsa, szinte lassan ijesztő vigyorgásra késztet. Nehezen is, de akaraterőmnek köszönhetően vissza tudom tartani, hogy az ezer wattos mosolyom ne szökjön ajkaimra.
Igazából abban a pillanatban még az a sok rosszmájú nevetés sem érdekelt, ami végig kúszott az osztály tanulóin. Csak őt néztem. Csak őt tudtam mustrálni…
- Rendben, de ha már ennyire véded, akár vele is ülhetnél, tudod, féken tartani…
Tanárunk furcsa hanglejtése húz vissza  kegyetlen valóságba majd már csak azt veszem észre, hogy Kanbe felválva elkezdi összeszedni tankönyveit, majd felém fordulva lassan közelebb lépked a padomhoz. Most viccel igaz? – sikoltom a kérdést belül.
 
Rákapva kérdő tekintetemet keresem azt a meleg, óvó, vörösen izzó szempárt, a bájosan kedves mosolyt az ajkain, de reményeimmel ellentétben rideg, szótlan elutasítás kapok csupán válaszul.
 
Kérlek… Nézz rám! Miért, mondd miért kerülöd most a tekintetemet?
Máris megbánta volna, hogy megvédett? – teszem fel magamban a kérdést. Elvégre a bátyja nem nézhette jó szemmel testvére kitörősét.
 
Bár belül tehetetlenül fortyogok a válaszokra váró kérdések rengetegében, a világ felé még is megrökönyödő, hisztis álarcomat veszem fel. Igy talán jobb lesz…
Hogy is mondják? Aki nem érez, azt nem lehet bántani… De persze a tanár most is közbe szól. Miért ne tenné…? Gondolom élvezi… Szadista!
 
- Kuss legyen Keina kisasszony!
 
Fogaim erősen koccannak egymáshoz, állkapcsom furcsán erőltetetten feszül meg ahogy meghallom a tanár hideg, figyelemre intő szavait. Mégis mit képzel magáról?
Már éppen emelném fel kezemet, hogy összeroppantsam szánalmas kis életét, mikor a rám fonódó ujjak szó szerint börtönbe zárnak. Ismerős ez a szorítás…
 
- Mit akarsz tőlem te Kuran ivadék? – hangom dühös csattanással verődik vissza a tanterem faláról, több megrökönyödött, elborzadt tekintettet hozva ezzel... Jaj, őszintén sajnálom, hogy nem tudtam megfelelő hangnemet megütni a nagy Kuran család fiával.
A fenébe is! Mikor nyílik fel ezeknek az elmeháborodott barmoknak a szeme, hogy ebben a világban a legkisebb gond is nagyobb annál, mint sem az etikett betartása. Ha tudnák… Ha tudnák, hogy mi mindent tesznek zárt ajtók mögött még ők is… Még a híres Kuran család is.
 
Torkomat savas erővel marják az egyre inkább felgyülemlő érzések, ha tudnám sem fognám már vissza magam, mikor…
 
- Keina!
 
 
És csatt!
 
Mi a?
Ez most…
Engem?
Komolyan…
Megütött?
 
Fejem oldalra biccentve az ütéstől, kékesfekete hajam arcomba lógva, elfeledve az ütés helyét… s bár fájdalmat aligha érzek, pár röpke pillanatig megmozdulni sem tudok.
 
- Fejezd be!
Dühös, jéghideg hangja akár egy újabb arcom csapás kúszik végig tudatomon, azzal az apró leheletnyi különbséggel, hogy ezt már akaratlanul is de megérzem…
 
Hogyan is gondolhattam, hogy ő más…?! - teszem fel magamban az ironikus kérdést.
Hiába kéri már kedvesen üljek le… Ez már csak megjátszás. Egy olcsó játék, semmi több. Ennyi vagy te is Kanbe! Egy maszk mögé rejtett mocskos aranyvérű…

Jó kislányhoz méltóan persze szót fogadok és visszaülök helyemre, de a harag továbbra is ugyanúgy dolgozik bennem. Mikor ő is helyet foglal mellettem furcsa szorongató érzés fogja el a szívemet. Mintha összeakarnák roppantani. És hiába próbálom bemagyarázni, hogy nem miatta van, hogy nem az ő közelsége váltotta ki. A választ magam is jól tudom…
Mélyen, csontjaim alól furcsa remegés árasztja el egész testem. Szinte apró tűkén marnak belém az egyre inkább elhatalmasodó érzések és tehetetlenül, összeszorult torokkal, furcsa sípolással a fülemben tűröm, ahogy a vér az ereimben minél inkább felfal… Le kell nyugodnom… Nem veszthetem el az irányítást felette.
 
Te parancsolsz neki Keina… Nem fordítva - rémlik fel előttem apám szava, ahogy nyugtatásképp lehunyom íriszeim. Persze, hasztalanul.
 
Hirtelen furcsa puffanást hallok meg magam mellől, majd ahogy oldalra kapván fejem egy eszméletét vesztett Kanbe arca kúszik be elém halkan sikkantok fel, s varázsütésre teljesen jéggé dermedek. Ez persze már a másik Kuran figyelmét is felkelti.
 
Soha jobbkor… - gondolom elfúlt, gunyoros hangon, ahogy a két testvér között kapkodom tekintem.
Most jön az, hogy nekem ront és elküld egy melegebb éghajlatra, ugye?

Kaname ijesztően lassan emelkedik fel a székről, még a ruha takarásából is jól látni, ahogy izmai megfeszülnek, ahogy testvére arcára tekint.
Persze többen is érzékelik a hirtelen történt változást senpaiuk részéről, s mikor már a tanár is megszólalna, hogy mégis mit óhajt. Az aranyvérű furcsa reszelős hangon szólal meg kisebbfajta remegést kiváltva belőlem ezzel.
- Mit tettél?


Kaira2012. 02. 24. 21:04:16#19402
Karakter: Keina Anzu(kitalált karakter)
Megjegyzés: ~Mella Ahihcunak~


Magas sarkú cipőm nagyban kopog, ahogy sietős léptekkel haladok végig a macskakövekkel lerakott járdán. Divatos, éj kék karórámra pillantva veszem csak észre, hogy bőven elmúlt már a csengetés ideje. Hát azt már legalább elkönyvelhetem, hogy a tanárnak sem leszek a kedvence.
Pár pillanattal később remegő végtagokkal rontok be a szinte üresen kongó épületbe. Lehunyva szemeimet halvány rezgést érzek a második emeletről. Talán kilencen, maximum tízen lehetnek. Kacér mosollyal az ajkaim sarkában lépdelek fel az osztálytermez, eligazítván a rajtam lévő ruhát mély levegőt véve lépek be a terembe.

 
Ez mókás lesz…

Érkezésemre több szempár szegeződik rám és hirtelen jött betoppanásomra, de a katedra felé pillantva megnyugtató érzés önt el. A tanár még nincs itt. Kezemet levéve a kilincsről, lépek beljebb, hogy aztán egy kívülről vidám mosolyt mutatva helyet foglaljak az egyik padnál, mikor ismét megpillantom. Most vagy káprázik a szemem, és megártott a reggeli undorító vértabletta… De ezek ketten vannak!
Szóval még is csak igaz – mondom csak magamnak. Tényleg a bátyja.
Meglepődésemnek halk hangot is adok egy apró nyikkanásban, de rendezve arcvonásaimat halkan, szinte a talaj felett lebegve teszem meg az egyik felsőbb padsor felé a távolságot. Most nem igazán szeretnék a közelükben lenni…
Éppen, hogy helyet foglalok, mikor az ajtó ismét feltárul és belép rajta egy…
Na ne! – nyílik tágra a szemem. Ez valami rossz vicc megint? Egy… egy vámpírvadász? Jól van, Cross igazgató hivatalosan is kiérdemelte nálam a legőrültebb címet.
Most kedvem támadna lefejelni a padot. De nem Keina… Mosolyogj bájosan és viselkedj…
Vagy dőlj hátra és élvezd a semmittevést. Olyan kényelmes lenne… - suttogja valahonnan mélyről az a bizonyos hang kacéran, de nem… Most sem engedik neki.
Kezeimet magam előtt összekulcsolva furcsa pillantások kereszttüzében még is engedek egy kicsit görcsös testtartásomból és kifejezéstelen tekintettel, már-már számomra is túlontúl rideg mosollyal vigyorgok az éppen hátrapillantó Kuran Kaname arcába. Kicsi hiányzik csupán, hogy kezemet is felemelve még integessek neki. De végül is… - kezdek el magamban gonoszan kuncogni. Nem veszíthetek semmit.
Oldalra biccentve fejem dőlök előre a padon miközben ballommal flörtnek is nevezhető integetést produkálok a híres aranyvérű felé. Óóóó igen azt a meghökkent tekintettet nagyon is jó volt látni. Még ha csak pár percre is…A jégherceg elég gyorsan rendezi arcvonásait. Pedig úgy szórakoztam volna még…

- Maga ott hátul! – szolit fel hirtelen egy mély bariton, mire unottan szinte idegesítően lassan pillantok a tanára. – Ahogy látom új tanuló. Neve?
- Van hozzá köze? – eresztem meg gúnyosan a kérdést felé, mire csodálkozó pillantások esnek rám. Ez aztán muris…
- Ahogy látom magával lesz dolgom ezen az etika órán kisasszony – veszi félvállról kijelentésemet, majd az osztályozó ívet kinyitva szerencsére csendben marad. Egészen addig a pillanatig, míg egy hirtelen mozdulattal rám nem kapja tekintetét… Ismét.
Hamiskás, gunyoros mosoly csúszik ajkaim sarkába, ahogy felszegve állam pillantok végig a tanáron. Ő persze tovább vizslat engem. Kezdem utálni… Mindenki megnéz?
- Khm… Tényleg? Pedig nekem nagyon úgy tűnik, magának kellene egy kis illemet tanulnia – szólalok meg végül. - Ennyire vizslatni. Cö-cö… nem szép dolog tanár bácsi, vagy inkább vámpírvadász bácsi?! Melyiket kedveli jobban? - hajolok előre negédes mosollyal, államat kezeimben megtámasztva. – Csak a tisztánlátás kedvéért tudja…
Kövezzenek meg, de ez a sok elborzadt, meghökkent tekintet, ami felém érkezik, nagyon is jó érzés. Tagadni sem tudnám, mennyire jól szórakozok.
- Ahogy látom hiába tisztavérű vámpír maga kedves Keina, de úgy tűnik a családja nem tanította meg a jó modorra. Most csalódtam az Anzukban… De mit is várhattunk volna el egy ilyen családtól?!

Tekintetem dühösen villan az utolsó mondatára. Még egy szó… még egy apró szó és kifacsart narancs lesz belőle. Esküszöm!
 


Kaira2012. 02. 24. 18:22:21#19399
Karakter: Keina Anzu(kitalált karakter)
Megjegyzés: ~Mella Ahihcunak~


 - Szerintem az igazgató nem lenne túl elragadtatva, ha meglátná, hogy itt bóklászunk. Mit szólnál, ha beszélgetésünket egy ideálisabb környezetben folytatnánk? – Kérdésének hála  meghittnek alígha nevezhető mosoly szökik ajkaimra. Ideálisabb hely? Óóóó a kis vámpír nem bírja eme egyszerű környezetet? Nem elég méltó hozzá? Gondolom, hiányzik a nagy pompa a csillogás. Szánalmas…
- Érdemes lenne? - teszem fel titokzatosan a kérdést személyiségére utalva, mire beletörődően elmosolyodik majd egy apró fejbólintás kíséretében megahallom végre becses nevét.
- A nevem Kuran Kanbe. Örvendek a szerencsének.
Csodálkozás szikrája suhan át arcomon, ahogy meghallom a nevét. Milyen dallamos… és felettébb ismerősen cseng számomra. Mintha őt is… De az nem lehet! Nem lehet ő! - Nézek mélyen kérdő íriszeibe. De… Ez a tekintet... Ez a felsőbbrendű modor, a kemény, szigorú etikett minden apró mozdulatában. Csak ő lehet!
Egyre inkább száguldó gondolataimból, végül kedvesnek tűnő kérdése hoz vissza a valóságba.
- Keina… - morgom az orrom alatt kifejezéstelen, üres hangon. – Most boldog vagy? – mérem végig tetőtől talpig egy gunyoros fintorral az ajakaim sarkában. Dühös vagyok… Mérhetetlenül és ez egyre inkább csak fokozódik, ahogy furcsán négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre végig hordozza rajtam tekintetét. Akár csak egy kirakati bábun. Mondani sem kell, legszívesebben neki rontanék, a legközelebbi fának vágnám, és addig kínoznám, amíg kegyelmért nem könyörög szánalmas kis életéért… De nem! Nyughass Keina! Nem teheted… Talán azt sem tudja ki vagy.
Annál jobb… - szólal fel valahonnan egy kis, gonosz hang. Elég! Nem tehetem! Az mindent romba döntene.
 
 
- Keina Anzu? – kérdi bizonytalanul közelebb lépve hozzám. Szemeim tágra nyílnak, kezeim furcsán remegni kezdenek nevem hallatára. Felismert? Ennyi év után? Kizárt… Csak tesztel… Csak tesztelni akar! Ugye?
 
 
Furcsa gombóc kezd éledezni gyomromban, ahogy egyre inkább közelebb merészkedik hozzám. Hátra akarok lépni, elakarom kapni róla tekintetem, de az a furcsa csillogás abban a mély, sötét íriszekben nem hagy szabadulni. Akár egy feneketlen mély tó, szinte beszippant. Nem lehetek ennyire gyenge! Nem…
- Khm… - köszörülöm meg torkom óvatosan. – Hát felismertél? Azt hittem – húzom el egy pillanatra. – Már mindenki elfelejtette ezt a nevet.
- Kaname bátyám és én nem felejtettük el a tiszteletre méltó Anzu családot... Sajnálom, ami veletek történt. Tényleg.
Vérem dübörögni kezd ereimben, ahogy meghallom az annyira utált mondatot.
 
 
Sajnálom…
 
 
 Mit, mondd csak mit sajnálsz? Hogy egyedül maradtam több száz vámpírral szemben? A tanáccsal s az olyanokkal szemben, mint te? Vagy talán azt, hogy senki sem hisz nekem? Hogy egy olcsó viccnek számitok már csak? Milyen tisztelet Kanbe? Mondd csak, milyen tekintélyt látsz te még a nevemben?
Legszívesebben az arcába vágnám minden, válaszra éhes kérdésemet. Az összes bántó, sajgó szót, amit felém küldtek s egyetlen családom felé. De nem… Azt az örömet neki sem adom meg. Az ilyen képmutató alakok még erre sem érdemesek.
- Te csak ne sajnálj engem! Miattatok történt az, ami történt! Minden… - halkul el hangom teljesen a végére, de tekintetét még mindig magamon érzem… azt a sajnálkozó szempárt. Ennél bármi jobb lenne! Hogy teheti ezt? Engem… engem szán holott…
- Kei… Keina? Figyelj én nem akartalak megbántani. Bármit is mondtam nem akartalak felzaklatni… – fogja meg óvatosan balljával karom. Érintése akár tüzes vas égeti felhevült testem. Ne, ne érjen hozzám! Egy olyan, mint ő ne!
- Hagyj békén! – sziszegem felé lassan, vészjóslóan a szavakat. Szemeim érzem, dühös szikrákat szórnak az előttem álló felé. Ha jót akar magának elenged és elfeledkezik róla, hogy valaha is találkoztunk…
- Keina mi a baj?
Tekintete nyugodt, szinte már-már túlontúl kedvesen csillog. Egy pillanatra megremegek és elveszem bennük. Igy érezheti magát egy űzött vad, mikor csapdába kerül?
- Me… Mennem kell! – vágom felé egyszerűen a szavakat, majd szégyen nem szégyen, remegő végtagokkal rugaszkodok el a földtől az egyik magasabb fa ágára, hogy aztán onnan sietős mozdulattal ugorjak át a másikra. Ha szerencsém van nem követ.
 
Most meg miért menekülök?- pillantok hátra pár perccel később. Kékesfekete hajkoronám szinte szál mellettem, ahogy egyre inkább kijjebb haladok az erdőből. Mi történt velem? - rázom meg a fejem egy mélyről jövő sóhaj kíséretében. Most minden olyan kusza lett hirtelen. Talán komolyan gondolta a felém irányuló sajnálatát? Elvégre ő közvetlenül nem vett részt az évtizedekkel ezelőtti történésekben. A Kuran család óvta a gyermekeit. Bezzeg a miénket nem…
 
Egy percnyi időre hirtelen rémlik fel előttem az annyira ismert vörösen izzó szem, a gúnyosan torz vigyor… S az éles fogak melyek kettéhasítva a húst…
Megremegek. Ijesztően furcsa remegés fut át rajtam, csaknem kiráz a hideg.  Hirtelen lassítok, szinte már kábultan kapom el a felettem húzódó ágat, hogy ne szédüljek le a négy, jobb esetben három métere alattam elterülő tüskés bozótba.
 
 
Miért, miért nem hagy nyugodni az a kép?
 
***
 
Unottan támasztom a szék támláját, miközben magamban vagy századjára átkozom el az előttem bohóckodó… embert. Legalább is merem remélni, hogy az – kúszik egy fanyar mosoly az arcomra, ahogy az előttem álló férfi éppen vigyorogva éli bele magát a ténybe, hogy idézem:
„A Cross Akadémia végre megmutathatja nemes célját, hogy miért is jött létre… bla… bla”
 
Most komolyan, a vámpírvadászok mind ennyire őrültek? – hunyom le egy pillanatra a szemem nyugtatás kép, majd kinyitva már csak azt veszem észre, hogy táncikálva pörög oda az egyik fiókos szekrényhez majd egy papírt kikapva belőle elém sasszézik vele. Remek… Közelebbről nézhetem a vigyorgó arcélét… Lassan émelygek.
 
- Tessék édeském itt van a szabályzat. Nagyon örülnék, ha figyelmesen olvasnád el minden sorát. És persze – válik egy pillanat alatt egy megfontolt, komoly férfivá. – Be is tartanád azokat.
Már épp válaszolnám, hogy hát persze igazgató mi sem természetesebb annál, hogy egy, több mint 200 éves vámpírvadász parancsoljon egy aranyvérű vámpírnak és megmondja, mikor van neki takarodó, mikor a drága mahagóni asztalon lévő vezetékes telefon meg nem csörren és Cross igazgató vidáman csilingelő hanggal üdvözli a vonal túlsó végén hallgató személyt.
 
Oké… tényleg rosszul vagyok – fordítom el fejem a férfiról, majd mit sem törődve álló helyzetbe tornázom magam és egy apró fejbiccentés kíséretében kioldalazok az irodájából.
 
- Megúsztam – fújom ki a benntartott levegőt, ahogy hátamat a főépület falának döntöm. Remek… - mosolyodom el gyermetegen, ahogy megigazítva frissen szerzett egyenruhámat rájövök… Nekem nem áll jól a fehér szín. Miért nem mondjuk: kék? Vagy fekete? Bezzeg a nappalisoké…
Mindegy hagyjuk. Ideje frászt hozni a kedves esti tagozatosokra. Óóó Kuran Kaname előre élvezem arcod látványát.


Kaira2012. 02. 24. 09:55:28#19391
Karakter: Keina Anzu(kitalált karakter)
Megjegyzés: ~Mella Ahihcunak~


Néha a sors anélkül írja meg az előtted elnyúló kanyargós útszakaszt, hogy téged megkérdezne felőle. Aztán ha nem tetszik a történet, amit eléd fektet akár el is menekülhetsz előle…. De, igazából senki sem ígéri majd, hogy túléled.

*****

Egy hangos, gúnnyal átitatott kacaj csapódott vissza az omladozó kastély, sötét faliról. A labirintusra emlékeztető folyósok örült kavalkádjában,  csupán a fáklyák parányi fénye öltött alakot, furcsa ijesztő árnyékokat vetetve a beomlott falakra. Éltemben először… rettegtem.

A hang közeledni kezdett. Egyre hangosabb és hangosabb lett. Már hallottam a lábdobogást, ahogy félelmet nem ismerve rohan felfelé az instabilnak tűnő lépcsőkön. Túl gyors… Ő nem ember.

 
Félek…

Sikolyom fagyos remegésbe, s tébolyodott sírásba csapott át, ahogy a vasajtó kicsapódott előttem.

- Megvagy kicsi lány…

*****

Magas fák lombjai közt épp, hogy csak beszökik a hajnal első parányi szikrája. Sárga, zöld s vörös levelek tengere teríti be az erdő csendességbe burkolódzott arcát. A sötét erdő fájinak lombjai oltalmazóan rejtik el utamat, ahogy unottan, szinte oda sem figyelve ugrok át az egyik nagyobb ágról a másikra. Sasszé, szökken… sasszé… szökken. Akár egy régi játék betanult alaplépései.
Már meg szoktam igy élni. Egyedül, társaság nélkül. Mióta felébredtem, senki nem volt mellettem. Senki sem kereste a társaságomat. De miért vagyok meglepődve ezen? Hisz jól tudtam, hogy ez lesz. Több évtized eltelt azóta, hogy az emberek egyáltalán sejtették még, hogy valaha éltem. Hogy valaha létezett a családom.
Gúnyos, nemtörődöm mosollyal az ajkaim sarkában rugaszkodok el az egyik diófa vastag ágáról, majd kecsesen, szinte hang nélkül érkezek meg az avarral borított földre. Kifáradva, sajgó, lüktető nyakkal csaknem eldőlök a még mindig párás talajon. De már, igazából ez sem zavar… Ilyenkor úgy sem bóklászik ezen a környéken senki. Ezt szeretem itt a legjobban. A nyugalmat. Nincs zaj, nincs nyüzsgés, nincs vámpír, sem egy jelentéktelen emberi ivadék. A közeljövőben ez úgy is változni fog. Az a temérdek diák, ezer és ezer mosolygós arc, akik semmit sem tudnak még a világról – sóhajtok fel mélyen. Ideje lesz hozzászokni. Vajon a Cross Akadémián hogy mennek a dol…?
- Ki van ott? – ülök fel hirtelen, ahogy orromba kúszik egy különös illat. Ezer körül is felismerném ezt az eszenciát ezt a lassú, észveszejtő rezgést. Közel van. Túl közel… Hogy, hogy nem vettem eddig észre?
- Nem hallod? Talán a füleiden ülsz?– kiáltom unottan ismét, ahogy álló helyzetbe tornázom magam. A vére elárulja. Itt settenkedik körülöttem már egy ideje. Talán követett is, kitudja… Ennyire ellustultam volna az évek során. Egy olyat sem vennék észre, mint ő?! Apám sírna szégyenében, ha ezt megtudná.
- Azt hittem senki sem merészkedik elő ily órában rajtam kívül.– rezdül meg az egyik bokor, majd egy magas, szikár alak képe bontakozik ki előttem. Jól gondoltam… egy vámpír.
- Hm… - Fordítom el a tekintem róla. Valahonnan nagyon ismerős arca van. Főleg csillogó, mélyvörös szemei.
Oldalra biccentve fejem, szemem sarkából követem, ahogy egyre közelebb merészkedik hozzám, majd pár méterre megáll és engem figyel. Magas alkata, széles vállai, szinte illesztően hófehér bőre eléggé feltűnő jelenségé teszik. Hm… Ha érzeném a vérét, ha csak egy pillanatra érinteném meg a bőre alatt húzódó vénákat talán rájönnék mi ez az ismerős érzés, ami felé húz.
- Ahogy látom nem vagy beszédes kedvedben – intézi felém szavait, miközben kutató tekintetét még mindig magamon érzem.
- Hm… Talán kellene? – hunyom be szemeim egy pillanatra, miközben aprót nyelek. Megrészegít ez az íz. Tudnom kell… Tudnom kell ki ő!
- Látom a jó modort nem igazán tanították meg neked.
Óóó, ha azt tudnád…- kuncogok fel magamban, ahogy ismét rá emelem kék íriszeimet.
- Látom neked sem tanították meg egy s mást. Anyuci nem mondta? Nem szép dolog más emberek dolgába ütni az orrodat. Pláne nem úgy, hogy még be sem mutatkozott.
- Igazad van – jön pár lépéssel közelebb. – De a te becses nevedet sem hallottam még.
- Kérdezted? –vetem oda flegmán, s talán kissé hangosan, mire madarak sokasága ereszkedik a magasba. Lassan indulnom kell. Az igazgató megöl, ha már az első napon megszegem az egyik legfontosabb szabályát, „Az Estisek nem hagyhatják el a kampus területét!” Ki az az őrült, aki ezt kitalálta…?


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).