- Erick… a szomszédom… - motyogja végül, hosszas hallgatás után, ami nekem nem újdonság. Türelmesen vártam eddig, várok most is, hátha még hozzátesz valamit. És folytatja is, pont azzal, amire számítottam. – Szóval… hogy… hogyha kapnának büntetést… az… az iskolában akkor is… hiába. Mert otthon nincsen… a tanár úr… és, hogyha árulkodok… akkor biztos, hogy… hogy még jobban… szekálni fognak… - mondja, majd elhallgat, és a takarót gyűrögeti.

 
~*~

 ~*~

Az igazgató úr nincs túlságosan elragadtatva a dologtól, elborzadva olvassa a mappa tartalmát, de elismeri, hogy lépni kell. Ám megkérem, hogy erre ma már ne kerüljön sor, mert a tanuló így is fel van zaklatva, nem akarok még egy lapáttal rátenni. Ebben hála égnek az idős férfi is partner, bár félti az iskola hírnevét, ezt látom rajta. Ám ha eltussolja az ügyet, de az mégis kibukik valahol, azzal nagyobbat veszíthet. 
- Úgy vélem elég lenne holnap felhívnunk Mr. Park és Mr. Johnson szüleit – mondom Mr. Bakernek. - Noah Parknak kell egy kis idő, míg megnyugszik valamelyest. A szülőknek viszont látniuk kell, hogy mi is folyik itt.
- A gond csak az, hogy Erick Johnson apja igen befolyásos ember, aki úgyis majd diákcsínynek minősíti az egészet – mondja Thomas Baker. - Aztán majd mi ütjük meg a bokánkat, ha feljelent minket, mert megrágalmaztuk a fiát. De igaza van, Mr. Whitecraft, hogy efelett már nem hunyhatunk szemet. Ez már verbális bántalmazás, zaklatás és ha nem tévedek, akkor van itt más is, amiről nem ejtett szót.
- Én úgy sejtem, hogy Erick Johnson és a barátai többször fizikailag is bántalmazták Noah Parkot – mondom. - Persze bizonyíték nincs, és Mr. Park nem hajlandó beszélni. Esetleg rávehetnénk az osztálytársakat a segítségre.
- Azok után, hogy maga ma kitakaríttatta velük az iskolát, valószínűleg segítőkészek lesznek – kuncog az igazgató úr.
- Gondoltam ez majd elveszi a kedvüket a kegyetlen tréfáktól – vonok vállat.
Még egy ideig beszélgetünk, majd elindulok haza. Ideje hazafelé vennem az irányt, mert kezdek itt unatkozni. Ma nem kell vadásznom, de talán teszek egy kellemes sétát a környéken. Mondjuk Noah környékén, megnézem, mit csinál. Aggódom érte, pedig az emberekért nem szoktam, mégis szeretném tudni, hogy épségben hazaért-e. Bepattanok a kocsimba, majd egyenesen afelé a városrész felé hajtok, ahol Noah-ék háza is áll. Minden diákom lakcímét betéve tudom, így természetesen tisztában vagyok vele, hogy Erick Johnson Noah szomszédja. Erre jó a vámpír-memória. Sokkal több dolgot észben tudok tartani, mint a legokosabb ember. 

Nem járok messze, amikor megpillantok két alakot, akik egy harmadikat ütlegelnek. Felismerem bennük Erick Johnsont, az egyik barátját és Noah Parkot. Úgy tűnik, mégis elkapták szegényt. Leállítom a kocsit, miközben látom, hogy Erick a falnak nyomja Noah-t, és torkon ragadva fojtogatni kezdi, miközben a haverja – ha jól emlékszem, talán Kevin a neve – oldalba rúgja szerencsétlent. Nem tudom mi száll meg, de az agyam elborul, mint mindig, amikor olyasmi történik, amit igazságtalannak, kegyetlennek tartok. Kiszállok a kocsiból, és mielőtt észbe kaphatnék, az arcom eltorzul, szemfogaim megnőnek, majd villámgyors mozdulattal rúgok bele Erick haverjába, aki vagy tíz métert repül, majd elterül. 
- Mi művel, maga… - kezdené Erick, de mikor meglátja eltorzult arcomat, csak remegni kezd. - Mi a… - kiáltja, de többre nem futja tőle.
Fogom, és egyetlen mozdulattal szedem le a már fuldokló, kékülő fejű Noah-ról, aki a nyakát fogva, köhögve rogy térde, miközben én belemélyesztem a fogaimat Erick nyakába. Nem ölöm meg, az elmém nincs annyira eltompulva, főleg, amikor meglátom, hogy Noah döbbenten, elkerekedett szemekkel néz rám. A fenébe is! Látta! Meglátott engem, és most már tudja, mi vagyok valójában. Ennyit a középiskolai tanár álarcáról. Elengedem Ericket, aki a földön köt ki. Nem halt meg, de nincs eszméleténél. Annál jobb. Noah még mindig engem bámul, én pedig nem tudom, mit tehetnék. Elfuthatnék, vagy megölhetném mindhármójukat. De csak állok ott döbbenten, mint aki gyökeret eresztett, hosszú szemfogakkal, Erick vérével magamon. Ez nem vot benne a pakliban. Nagyon nem.

- Elég ízléstelen tréfa, nem gondolja, Mr. Johnson? Ez itt a maga írása, nem? – hasít szigorú hangja a némaságba.

- Fogalmam sincs, miről beszél, tanár úr. Én nem csináltam semmit. Nem nálam volt a papír, nem igaz? Mégis miért vádol? Nincs is bizonyítéka! – nem értem, Erick hogy mer ilyen hangon beszélni egy tanárával… főleg Vele. De tudhattam volna, hogy pontosan ezt fogja mondani. „Nincs bizonyítéka, mit vádol?” Pár alkalommal jeleztem csak, hogy piszkál, de minden alkalommal ezt mondta. És igaza is van… bizonyíték nélkül az én szavam mit sem ér az övével szemben.

- Mr. Johnson, játszhatjuk ezt a játékot, de nem ajánlom, hogy ujjat húzzon velem! – Mr.Whitecraft feleletén annyira meglepődök, hogy azonnal rákapom a tekintetem. Ilyenkor szokott az a rész jönni, hogy a tanár legyint egyet és annyiban hagyja a dolgot. Döbbenten nézem komoly ábrázatát, még az én lábam is földbe gyökerezik tőle, pedig nem is rám mérges. Erickre nem merek ránézni, nem tudom, ő hogy veszi a dolgot. Mr.Whitecraft egyszer csak rám néz, mire én úgy megszeppenek, hogy azonnal újra lehajtom a fejem, ő pedig folytatja azon a szigorú, ellentmondást nem tűrő hangján. - Sem maga, sem a többiek, akik részt vettek ebben. És miután sajnos mindegyiküknek egyedi a kézírása, könnyen be tudnám azonosítani a füzeteik alapján, hogy kik írtak rá erre a papírlapra. A maga kézírását pedig ezer közül is felismerem, Mr. Johnson. Kérem, hozza ki a füzetét!

- És ha nem? Úgysem utasítgathat!

- Hozza ki a füzetét! Hacsak nem kívánja, hogy idehívjam az igazgató urat. Sőt, azt javaslom, hogy mindannyian, kivétel nélkül hozzák ide a füzeteiket! Igen, maga is, Mr. Park, legyünk igazságosak. – jaj ne, most mindenki mérges lesz rám. Én nem akartam ezt, én csak el akartam tenni a papírt a többi közé és elfelejteni… már amennyire el lehet. Egy pár pillanatig senki nem mozdul, teljesen megfagyott a levegő, szinte érzem magamon az utálatos tekinteteket, ahogy lyukat égetnek a bőrömbe. Lassan mocorogni kezdenek a többiek, így én is a füzetemért nyúlok, de Erick fenyegető tekintetét nem tudom figyelmen kívül hagyni. Tudom mit jelent ez, pontosan jól ismerem ezt a tekintetet… azt hiszem, jobb lesz, ha ma mielőbb eltűnök a szeme elől… bár azzal is, csak késleltetem az egészet. Nem hiába, ami késik, nem múlik. Ezt az egyet rendesen megtanultam már az évek alatt.

A sor vége felé állok, nem akarok túl közel lenni Erickhez. A többiekhez sem, de hozzá meg főleg. Páran sugdolóznak rólam, ezért szégyenlősen a cipőm orrára szegezem a tekintetem és idegességemben a füzetemet gyűröm a kezemben. Amikor rám kerül a sor, Mr.Whitecraft pár pillanat alatt leellenőrzi, hogy tényleg nem én írtam a papírt, s a helyemre is tessékel.

Gondolkozhattam volna, de nem tettem, tudhattam volna, hogy jobb lenne elővigyázatosnak lennem ezek után, de nem tudtam. Naivan ülök vissza helyemre, s azzal huppanok is bele valami nedvesbe, amit gondolom addig öntöttek a székemre, amíg én az asztalnál álltam. Még „szerencse”, hogy feketében vagyok ma, így legalább van egy kicsi esélye, hogy nem fogok úgy kinézni, mint aki bepisilt. Kicsit felemelkedem a székről és a kezemmel próbálom kideríteni, hogy mégis mibe ültem bele. Csak víz. Szólni szeretnék, hogy vizes a székem, de nem merek. Egy pillanatra a tanári asztal felé nézek, de végül nem szólok egy szót sem, érzem magamon a fenyegető pillantásokat. Ha még ezért is szólnék, nagyon kikapnék. Így hát, lehajtott fejjel, vizes nadrággal és megalázottan törődöm bele a sorsomba.

- Mr. Morris, ha valakiről, magáról igazán nem feltételeztem volna, hogy részt vesz ilyesmiben. Szégyellheti magát, éltanuló létére lehetett volna egy kicsivel több esze is! – szólal az előtte álló fiúhoz Mr.Whitecraft. Jaj, remélem most nem fog egyesével mindenkit leszidni… már csak az hiányozna.

- Elnézést, tanár úr!

- Úgy vélem, nem én vagyok az, akitől elnézést kell kérniük. Tanítás után mindannyian itt maradnak, és hogy elmenjen a kedvük a hasonlóan ”kedves” viccelődésektől, ma délután önök takarítják ki az iskolát! Remélem, ez elég büntetés lesz a mélyen tisztelt társaságnak. – ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne! Ez rosszabb, mintha csak leszidná őket.

- Az egészet?! – érkezik a riadt kérdés Allisontól - De… de nekem balettórám van ma délután.

- Akkor ma sajnos lemarad erről a mulatságról, Miss Harrison. Most pedig mindenki üljön vissza a helyére. És köszönjék meg Mr. Johnsonnak a ma délutáni ”kellemes” elfoglaltságot. – mindenkit a helyére küld, aki eddig még az asztala körül állt, s szinte azonnal bele is kezd a tanításba.

Gépiesen jegyzetelek, de az agyam teljesen máshol jár. Bármennyire is szeretnék figyelni arra, amit tanít, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ezt nem Ericknek fogják megköszönni, hanem nekem. Abba meg, hogy milyen módon, jobb, ha bele se gondolok. Másrészt pedig az is nagyon zavar, hogy vízben kell ülnöm, már teljesen átázott a nadrágom és kezdek nagyon fázni ettől. Talán jobb lenne, ha lemennék óra után az orvosiba. Ott nem lennék bosszúéhes osztálytársakkal körülvéve és nagyon nem szeretnék még egy órát vizes nadrágban ülni. Tanulnom kellett volna a tegnapiból, és hoznom kellett volna tesi cuccot. Vagy lehet jobb lenne, ha rendszeresítenék egy második gardróbot az iskolai szekrényemben.

Minél mélyebben elmerülök a gondolataimban, annál szomorúbb vagyok. Már szinte nem is hallom, amit Mr.Whitecraft magyaráz, csak a fülemben visszhangzó hangokat:

„Véged! Véged van!”

Csöngetés után a tanár úr azonnal elhagyja a termet én meg serényen pakolni kezdek, ugyanis nem tervezek a teremben maradni két percnél tovább. A többiek már egymás padjain ülnek, hol felém nézve, hol felém mutogatva beszélnek rólam. A hozzám legközelebb eső gang beszélgetéséből sikerül valami olyasmit kihallanom, hogy Erick ezt nem fogja annyiban hagyni. Pont ez az, amitől félek, kapom fel a táskám a hátamra és gyors léptekkel, magam elé nézve sietek az ajtó felé. Ki azonban nem jutok, mert hirtelen az egyik nagydarab fiú beáll elém és hátralök, pont az ajtóban. Nagyot huppanok, a fájdalomra összerándul az arcom, s szemem elé lógó fekete tincseimen keresztül nézek fel támadómra. Szólásra nyitnom remegő ajkaimat, bocsánatot szeretnék kérni, hátha akkor menni hagy, de legfőbb utálóm hangja útját állja az enyémnek.

- Azt hiszed, majd csak úgy meglógsz, te kis kretén? Talán elfelejtetted mi jár az árulkodásért? – guggol le elém, mire én ösztönösen hátrébb csúszom kicsit. Az egész osztály körénk gyűlt, legalábbis azok, akik a teremben maradtak.

- Ké-kérlek szépen… én… én nem akartam…

- Persze! - ragadja meg államat és szorítja össze erősen az arcom egy kezével, úgy ahogy szokta. – Ha nem akartad, le is tagadhattad volna. Nehogy azt hidd, hogy el lesz nézve ez a húzásod! Csak legyen vége a tanításnak… - fenyegetően sziszegi, szinte köpi arcomba a szavakat nagyon közelről, mégis úgy, hogy mindenki hallja.

Szemembe könnyek gyűlnek, amit észrevéve elrántja a kezét, s taszít rajtam egy nagyot. Azonnal felpattanok és kifutok a teremből, szedem a lábam, ahogy csak tudom, meg sem állok egészen a hátsó lépcsőházig. Ott aztán lerogyok a földre és utat engedek könnyeimnek. Igyekszem halk maradni, de a futástól csak szaggatottan tudok levegőt venni, így a nagy hüppögéseket nem tudom mellőzni.

A szünet végéig lépcsőnél kuporgok és próbálom valamennyire összeszedni magam. Majd akkor megyek az orvosiba, ha már elkezdődött az óra és biztosan nem botlom bele senkibe. Addig is imádkozom, hogy senki nem fog erre jönni. Mint máskor sem, imáim most sem találtak meghallgatásra, pár perc múlva léptek zaja üti meg a fülemet. Gyorsan igyekszem a maradék könnyeket is kisöpörni a szememből és nyugodtan lélegezni, de nem járok túl nagy sikerrel.

- Noah? Te vagy az? – hallom meg Allison hangját, s azonnal rémület fog el. Felé fordulok, Richard is vele van és elég érdekesen néznek rám.

- Bocsánat… - suttogom olyan halkan, hogy még én is alig hallom.

- Hagyd már, nekünk kellene bocsánatot kérnünk inkább. – erre most én nézek rájuk érdekesen, bár annak ellenére, hogy ezt mondta, bocsánat kérés nem követi mondandóját.

- Minden oké? – kérdezi a fiú, válaszul aprót bólintok. – Nem úgy nézel ki. Ne kísérjünk el a tanáriba? Lehet jobb lenne ha hazaküldetnéd magad… - húzza el a száját a végére, biztosan arra utal, hogy azzal megúsznám, hogy a többiek elkapjanak suli után. Én azonban csak nemlegesen megrázom a fejem. Nem mehetek haza, ilyen korán legalábbis semmiképpen. Az sem lenne jobb, ha otthon a szüleimmel összetalálkoznék és meg kellene magyaráznom, hogy miért vagyok otthon ilyen korán… Az orvosiba kell mennem, ott majd elleszek délutánig és megpróbálok észrevétlenül kiszökni.

- Én… az orvosiba a-akartam menni…

- Lekísérjünk? – azonnal hevesen megrázom a fejem és a táskám pántjára szorítva felállok. Nem értem mi ez a nagy aggódás hirtelen, ha az előbb a teremben lettek volna ugyanúgy kinevettek volna mint a többiek.

- Köszönöm… nem… nem kell…

- Tuti? - heves bólogatás a részemről és már oldalazok is el mellőlük. Igaz még nincs vége a szünetnek, de kezdett nagyon feszélyezni a felállás.

A lehető legészrevétlenebbül jutok el végre az orvosiba, ahol azonnal a kedves ápolónő fogad. Sokszor szoktam ide jönni ragtapaszért meg ilyesmikért, vagy csak ha valami kisebb problémám van. A hölgy mindig nagyon kedves és mindig megengedi, hogy itt pihenjek egy kicsit, szerintem lehet, hogy sejti is, hogy mi a helyzet. A csuklómat legalábbis már biztosan látta, emlékszem, egyszer egyértelmű volt az arckifejezése, csak gondolom nem akarta szóvá tenni, mert nem tudta mit mondjon. Nem is baj… Most is a szokásos arckifejezésével néz rám.

- Én… nem érzem jól magam… - motyogom halkan, nem készültem semmi jobb kifogással.

- Fáj is valamid? - áll fel a székéről és a homlokomra teszi a kezét - Hm… nem tűnsz lázasnak, úgyhogy gyógyszert nem adok, de feküdj csak le az egyik ágyra.

- Köszönöm. - bólintok és elindulok a leghátsó ágy felé.

- Az igazolásodat megírom és itt lesz az asztalon, majd vedd el nyugodtan, amikor mész el! – bólintok és lefekszem az ágyra.

Ekkor érzem meg, hogy a nadrágom még mindig csurom víz, most, hogy így ráfeküdtem még jobban érzem. Kis hezitálás után halkan szólalok meg:

- Öhm… vizes a… a nadrágom…

- Mondtál valamit? - fordul felém az ápolónő, kétségbeesett ábrázatomat látva pedig megindul az ágy felé.

- Vizes… a nadrágom. – motyogom szégyellősen, amikor elég közel ér ahhoz, hogy hallja, amit mondok.

- Oh! - meglepett, kicsit elgondolkozik, majd folytatja - vedd le nyugodtan, úgysem hiszem, hogy bárki bejönne ide és úgyis be leszel takarózva. Amíg pihensz, ráteszem a fűtőtestre, hátha megszárad. - olyan kedvesen mondja mindezt, mintha nem okoznék neki problémát a hülyeségeimmel, hogy vizes a nadrágom, meg, hogy nem bírok elég hangosan megszólalni ahhoz, hogy hallja is…

A takaró alatt óvatosan, hogy véletlenül se lásson meg, leveszem a nadrágot és a kezébe adom. Mosolyogva elfordul, ráteszi az említett fűtőtestre és visszaül az asztalához.

Amint kellő távolságba ért, a könnyeim szinte megállíthatatlanul ömleni kezdenek szemeimből, arcom eltorzul és minden erőmmel azon vagyok, hogy visszafojtsam a hangom. Nem szeretném, ha észrevenné és kérdezősködne… Annyira szörnyen szégyellem, hogy képtelen vagyok kiállni magamért és annyira de annyira bánt, hogy így bánnak velem. Egyszerűen utálok iskolába járni, nem szeretek otthon lenni, nem tudom, hova mehetnék, úgy érzem, sehol sincs helyem… engem senkise akar. Tegnap is, amikor hazaértem, nem találkoztam se anyával se apával, hajnalban eljöttem és még csak fel sem hívtak, hogy minden rendben van-e, voltam-e egyáltalán otthon. Nem érdekli őket. – húzom a fejemre a takarót. Így most jobb, így most olyan, mintha nem is itt lennék. Szeretem a sötétet, sokkal jobban, mint a napfényt. Ha tehetném, mindig sötétben lennék, olyankor sokkal tisztában látom a képeket a fejemben. Azonban a nyomasztó gondolatokat még ez sem tudja elhessegetni. Akármilyen mélyen beletemetem magam a sötétbe, mindig utat törnek maguknak. Vagy talán nem is kell utat törniük, lehet, hogy én viszem őket magammal.

Mélyen a gondolataimba merülök, de a könnyeim szüntelen hullanak a szememből. Csak rossz dolgokra tudok gondolni, hogy mennyi minden rossz van bennem, amiért bántanak meg, hogy mennyire fog fájni, amit az árulkodásért kapok majd…

Nem sokkal a kicsengetés után valaki belép az ajtón, de nem hallok egy hangot sem. Pár pillanattal később valaki kimegy és valaki más pedig az ágyam felé indul. Hallom a lépteket közeledni és csak arra tudok gondolni, hogy ki lehet az. A sírást teljesen megpróbálom visszafojtani és igyekszem a remegésemet is kontrollálni, de nem járok nagy sikerrel. Istenem, csak ne a többiek legyenek azok. Nem is tudom, hányan vannak most itt, csak az ajtó nyitódását és csukódását hallottam, most pedig a léptek megállnak, érzem, hogy pontosan az ágyam mellett, a szék lába csiszorog a padlón, ahogy az a valaki, aki idejött maga alá húzza. Félek, nagyon félek, hogy Erick az, mégis erőt veszek magamon és kibújok a takaró alól. Nagyra nyílnak a szemeim, s érzem, hogy az arcomból kifut a vér, amint meglátom, hogy ki ül a széken. Mr.Whitecraft az. Gyorsan törölgetni kezdem a szemeim, bár nem mintha nem látta volna, hogy teljesen ki vannak sírva. Tiszta ciki… biztos azon gondolkozik most, hogy gimnáziumban vagy óvodában van-e. Csúfolták a gyereket és most itt sír és meg kell vigasztalni. Talán még matricát is ad, hogy jobban érezzem magam.

- Ezzel talán könnyebb lesz – nyújt felém matrica helyett egy zsebkendőt, amit remegő kezekkel elveszek tőle és köszönetképpen hálásan biccentek. - Hogy érzi magát? Miss Harrison említette, hogy rosszul lett, és Mr. Morris elkísérte magát ide. – de hát nem is… csak akart, de aztán… mindegy, nem fogom megemlíteni, biztosan azért mondták, hogy jobb színben tűnjenek fel a papíros dolog után, vagy nem tudom.

- Igen… köszönöm… már… már sokkal jobban… vagyok… - motyogom, miközben továbbra is a könnyeim elnyelésével küszködöm. Nehezen tudom megformálni a szavakat, azt sem tudom igazán, hogy mit akarok mondani. - Csak… én…

- Attól fél, hogy most Mr. Johnson bosszút áll magán, ugye? - arcomra döbbenet ül ki, honnan tudta, hogy pontosan ettől félek? Ő… ő talán megérti? - Azt hiszi, hogy nem sejtettem már egy ideje, hogy mik történnek magával, Mr. Park? De sajnos eddig nem léphettem közbe, ám úgy érzem, hogy ettől a helyzet még nem oldódott meg. Félek, hogy csak olajat öntöttem a tűzre. -  Tudom, hogy sejthette, mindenki sejti, csak senkit nem érdekel annyira, hogy foglalkozzon is vele. Amiről nem vesznek tudomást, az nincs. Csak valamiért, amiről én nem veszek tudomást, az ugyanúgy van. De… azt mondta: sajnos? Sajnos, tehát szeretett volna? Meg akart védeni engem? Vagy ez nem azt jelenti?

- Fog szólni az… az igazgató úrnak is?

- Az lenne a helyes döntés, de sajnos nem kaptam rajta őket olyasmin, amiért fegyelmi járna. A papír semmit sem bizonyít, csak annyit, hogy elég gonosz tréfát űztek magával. De úgy sejtem, ez nem az első eset volt, és a tegnap mosdós ügy sem volt véletlen. Viszont bizonyítani nem tudom, hacsak maga nem akar beszélni. És persze ez a többiekre is érvényes, akik közvetve, vagy közvetetten szintén bántalmazták magát.

Újra riadt tekintettel nézek rá, majd inkább elfordulok, és mint szoktam, magam elé bámulok, próbálok valami biztosba kapaszkodni a szemeimmel. Én… én beszéljek? De hát annak rossz vége lenne, ő maga mondta az előbb, hogy csak olajat öntött a tűzre. Én, ha beszélnék… úristen bele se merek gondolni, hogy mi lenne. Remegek, a kezeim, a lábaim, az ajkaim… mindenem. Nem tudom, mit mondjak, úgy érzem, hogy nem is jönnek szavak a számra.

- Mr. Park, ha nem akar beszélni, akkor nem erőltetem. De tudnia kell, hogy ha mégis szeretne beszélgetni, én mindig itt leszek és meghallgatom. Bármiről is legyen szó. – olyan gyengéden mondja ezeket a kedves dolgokat, hogy a remegésem egészen alább hagy, még sosem hallottam ilyen hangon beszélni. Olyan… mintha törődne. Áh, nem – rázom meg a fejem. Hogy gondolhatok ilyen butaságot? Csak kedves… mert ő egy jó ember.

Óriási katyvasz van a fejemben, ezer hang beszél egyszerre ezer féle dologról. Most ő… most ő tényleg azt mondta, hogy meghallgatna, hogy érdekelné és, hogy segítene? Én nem tudok beszélni ezekről… túl sok évig tartottam magamban és most már lehetetlennek érzem feltárulkozni… de mégis, olyan jó lenne, ha valaki tudná, milyen kínok nyomják a lelkemet hosszú évek óta. Nem akarom elmondani, de szeretném, ha tudná… csak ne kelljen megformálnom a szavakat, mert az nem menne. Soha senki nem hallgatott még meg, egyedül vívtam ezt a csatát egész életemben és most nem tudom, hogyan avathatnék be valaki mást, valaki újat? A fejemben össze-vissza van minden és nekem mégis annyira átlátható, soha nem tudtam átadni rendesen azt, ami az elmémben játszódik le. És ezért sosem értenek meg… Vagy egyáltalán hol kellene kezdenem? Mennyire kellene visszamennem az időben? Lenne értelme egyáltalán? Nem tudom, mitévő legyek, nem szeretném elmondani neki, de közben meg nem szeretném magamban tartani sem. Ahányszor csak megemlítettem valakinek, hogy min megyek keresztül, vagy ignorálták, vagy nem hittek nekem. Vagy pedig engem hibáztattak érte… hogy én kiprovokálom ezt, mert figyelmet akarok… pedig én nem is szeretem a figyelmet. És félek, ha elmondanám és sikerülne úgy elmondanom, hogy meg is értse, szóval félek, hogy úgysem tudna segíteni és csak még nagyobb bajt zúdítanék a nyakamba. Ha megbünteti a többieket. attól még ugyanúgy szemétkedni fognak, sőt még jobban, mert mérgesek lesznek rám, hogy miattam kerültek bajba. És akkor majd maximum találnak valami más megoldást, hogy hogyan piszkáljanak sulin kívül, ahol senki sincs, aki felelősségre vonhatná őket. Az otthoni dolgokkal meg úgysem tudna mit kezdeni… csak rabolnám az idejét a siránkozásommal. Amúgy sem hiszem, hogy érdekelné, hiszen semmi dolga vele, csak az iskolai ügyekkel, mivel a tanárom… Bár azt mondta, bármiről beszélhetek vele. Vagy úgy értette, hogy bármiről, aminek a sulihoz van köze? Istenem, de buta vagyok, hogy még ezt sem értem… Azt sem tudom, mit akarok. Félek beszélni ezekről, mert nem csak hogy félek a következményektől, de szégyellem is és nem akarom, hogy Ő is lenézzen azért, amilyen vagyok. Hiszen ha elmondanám, hogy hogyan bántanak, azt is el kellene, hogy miért… és azért bántanak, mert olyan vagyok amilyen. Ilyen ezer sebből vérző selejt. Ugyanakkor, ha meghallgatna, úgy érezném, nem vagyok annyira egyedül. És annyira jó lenne, hogy az összes ember közül pont Ő figyelne rám.

- Erick… a szomszédom… - motyogok végül nagyon halkan csak ennyit. Türelmesen várt egész eddig, hogy összeszedjem magam és meg tudjak szólalni és csak ennyit mondok… nem akarom felidegesíteni. Éppen ezért, nagy nehezen, de megpróbálok, valami ésszerű folytatást hozzá tenni. – Szóval… hogy… hogyha kapnának büntetést… az… az iskolában, akkor is… hiába. Mert otthon nincsen… a tanár úr… és, hogyha árulkodok… akkor biztos, hogy… hogy még jobban… szekálni fognak… - idegességemben a takarót gyűrögetem, a hangom pedig halkról egészen nagyon halkara csökken. Mr. Whitecraft mintha elgondolkozna egy kicsit - remélem nem azon, hogy hogy lehetek ennyire szerencsétlen – majd végül megszólal, nyugodtan, mint eddig.

- Értem, amit mond, viszont az sem megoldás, ha nem teszünk semmit. Megértem, hogy fél a következményektől, de ha csak tétlenül ül és tűri, amit magával tesznek, semmi sem fog jobbra fordulni. Ezt magának is be kell látnia.

Tudom, hogy igaza van. De Ő meg nem tudja, hogy ez nekem milyen nehéz… ez olyan, ami ellen nem lehet csak úgy tenni… De persze, hogy nem tudja, hiszen nem tud semmit rólam, annak ellenére, hogy érdeklődött és azt mondta, meghallgatna én csak annyit mondtam neki, hogy Erick a szomszédom. Így hogy is tudhatná…

Pedig ha tudná, segítene… lehet. De ahhoz, hogy értse, mégis el kellene neki mondanom a dolgokat. Bárcsak ne félnék még beszélni is…

Várakozó tekintetét látva úgy érzem, sietnem kell a válaszadással. Pedig nem sürgetőn néz rám, mégis valamiért úgy érzem, ha nem szólalok meg, csak rabolom az idejét. Csendben ülni egyedül is tudna, ha azt akarna, nem?

- Tanár úr… hogy… én szeretnék mutatni valamit… majd… - de ekkor az élesen a szavamba vágó csengőt meghallva teljesen elhalkulok. Mintha valamiféle figyelmeztető riasztás szólalt volna meg, hogy „Nem-nem, ezt nem gondoltad át Noah, maradj csak szépen nyugton.”.

- Mit szeretne mutatni? – teszi fel a kérdést, amikor a csengő elhalkul. Akkor… most már nincs már választásom gondolom…

- A… a szekrényemben van… - a hangsúlyt ugyan fennhagyom, de nem tervezek semmi mást mondani. Nem tudom, miért nem tudok még egy mondatot sem normálisan befejezni. Mr. Whitecraft pár pillanatig vár, várja, hogy folytassam a mondatot, amit félbehagytam, de hamar rájön, hogy valószínűleg nem félbehagytam, csak túl nagy feladat nekem még a mondatalkotás is.

- Nézze, Mr.Park, nekem most órára kell mennem – néz az órájára és már áll is fel a székről, amin egész eddig ült – De szívesen venném, ha tanítás után akkor megmutatná, amit szeretett volna. – itt megint megáll egy pillanatra, de tényleg csak egy rövidke pillanatra és már folytatja is. Olyan gyorsan eldönti, hogy mit akar, bárcsak én is ilyen határozott lennék. – Még van pár órám, az egyik talán el is marad, mit szólna, ha itt maradna addig és órák után elmennénk a szekrényéhez? – most már kicsit tényleg sürget a szemeivel, úgyhogy gyorsan bólogatni kezdek, jelezvén, hogy rendben van, szívesen elmondanám, hogy nagyon jó tervnek tűnik, hogy nem kell elhagynom az orvosit, de végül csöndben maradok, Ő pedig magamra hagy.

Amint becsukódik Mr. Whitecraft mögött az ajtó, hirtelen már nem is tűnik olyan jó ötletnek ez a megmutogatósosdi. Nem, nem is hirtelen, eddig sem tűnt annak. Ez egyáltalán nem egy jó ötlet. Át kellett volna gondolnom, mit mondok, de nem akartam megvárakoztatni és végül ezt mondtam. Hirtelen helyes döntésnek tűnt, de nem tudom… végül is jobb, ha amit csak tud, lát a saját szemével és nem kell beszélnem. Könnyebb. Egyszerűbb. Én úgyis csak össze-vissza hebegnék és tízszer olyan sokáig tartanám fel. Jobb, ha látja. Igen. És jobb az is, ha tudja. Most először ajánl valaki segítséget, és még ha nem is vagyok benne biztos, hogy tényleg tudna segíteni, nem szabad elutasítanom… talán sosem lesz ilyen lehetőségem még egyszer.

Jobb lesz így. – bíztatom magam. Az egésszel csak bíztatom, hátha elhiszem.

Órákat töltök még el az orvosiban, az ápoló közben ki-be járkál, de velem nem nagyon foglalkozik szerencsére. Idő közben visszaveszem a nadrágomat is, bár még egy picit nedves. Milliószor átgondolom, hogy tényleg be akarom-e avatni Mr. Whitecraftot de száz százalékosan sem a nem, sem az igen opció mellett nem tudom elhatározni magam. Igen is meg nem is.

Egyszer csak jelenlegi összes gondolatom tárgya lép be ismét az ajtón, s int, hogy mehetünk-e akkor, vagy esetleg meggondoltam magam? Én csak bólintok és már szedelőzködök is. Ő még mindig az ajtóban áll, kinyitja és meg is tartja nekem, milyen figyelmes. Bár nyilván csak azért, mert nem tudja, hol van a szekrényem és okosabb, ha én megyek elöl. De azért mégis… kedves tőle. Általában direkt rám vágják az ajtót.

Kifelé menet felkapom az igazolást az asztalról és meg sem állok. Lehajtott fejjel megyek a folyosókon, nem szeretném senki pillantását elkapni, bár már nincsenek sokan a suliban és most valószínűleg úgy sem mernének belém kötni, mert Mr. Whitecraft szorosan mögöttem van. Azért jobb az elővigyázatosság. Amikor arra a folyosóra kanyarodok be, ahol a szekrényem is van, hirtelen megtorpanok a tanár úr előtt. Erick három másik osztálytársunkkal ül a szekrényem előtt a földön, de jöttömre felém néznek, s amint meglátják, kivel vagyok, gúnyosan felkacagnak. Rám vártak. Istenem, de jó, hogy nem vagyok egyedül. Ők feltápászkodnak, de én nem mozdulok. Nem tudok, félek, és tudom, hogy az arcom is pontosan ezt tükrözi, amivel csak plusz örömöt okozok nekik. Lassan elhaladnak mellettünk, szemtelenül köszönnek Mr. Whitecraftnak, majd amikor teljesen elhalkul lépteik zaja, végre odamegyek a szekrényhez. Azonnal ki is nyitom, de nehezen megy, mert remegnek a kezeim.

Ez most egy nagyon nagy pillanat nekem. – nézek a tanár úrra, amikor végre sikerül kinyitnom az ajtót.

Ő bíztatóan biccent egyet, úgyhogy vissza is fordulok és rövid kutakodás után elő is húzom, amit kerestem. Egy nagy mappával a kezemben fordulok szégyellősen Mr. Whitecraft felé.

- Ez… ezeket én kaptam. - nyújtom oda neki, de még mindig remegek. Milyen ciki.

Elveszi és azonnal ki is nyitja a mappát de, hogy milyen arcot vág, amikor meglátja az évek alatt összegyűjtött temérdek levelet és cetlit, azt már nem tudom, olyan hosszú ideig azért nem merem őt nézni.

A legtöbb csak pár szavas üzeneteket tartalmaz, mint például: buzi, férges – ezt azért szokták mondani, mert túl vékony vagyok – rondaság, de azt is sokszor írják, hogy senki sem szeret. Meg, hogy szar darab és ennek mindenféle megfelelőit. Pár olyan is előfordul, amin az áll: Öld meg magad, máskor meg módszereket ajánlanak, hogy hogyan. És a listát évekig sorolhatnám…

De vannak igazi levelek is. Van például pár olyan, ahol leírnak egy történetet arról, hogy milyen „buzi dolgokat” csinálok. Ezek a levelek nagyon undorítóak, de van jó pár másik is, ahol arról írnak, hogy milyen szánalmas vagyok. Mindenféle történeteket szoktak írni rólam… de ez messze nem minden. Nagyon kreatívak, ha erről van szó.

Miközben hallom, hogy Mr.Whitecraft a papírok között matat, én a kezemmel babrálok és tekintetemet szigorúan a cipőm orrán tartom. Csak akkor nézek fel, amikor jó 5-10 perc múlva megtöri a csendet.

- Mr. Park, miért nem mutatta meg ezeket valakinek korábban?

- Én… féltem. – ismerem be.

- Biztos vagyok benne, hogy ha megmutatta volna ezeket bármelyik kollegámnak, segítettek volna magának. – mondja kissé sajnálkozó hangon.

- N-nem. – megrázom a fejem és végre felnézek rá – Én… volt, hogy szóltam… hogy bántanak és… és nem hittek nekem… és utána csak mégjobban megvertek…

- Melyik tanára volt ez? Mindenképpen jelentenem kell a levelekkel együtt azt is, hogy egyes kollégák figyelmen kívül hagyják a diákok bántalmazását.

- Ez még… általánosban volt. – motyogom, mire döbbent tekintettel néz rám. Azt nem tudom, hogy miért döbbent meg, de mivel nem szól semmit, folytatom.

- É-én szóltam… de azt mondták… hogy csak kitalálom. Azért m-mert… mert figyelmet akarok… pedig én nem… - kifogyok a szavakból, ennyit is nehezen sikerült kipréselnem. Még annyi mindent hozzátennék, de nem megy. Bárcsak normális lennék…

Nézem, ahogy a kölyök a buszmegálló felé veszi az irányt, de úgyis tudom, hogy nem éri el a buszt. Ahhoz túl lassan megy. Én magam is összekészülődöm, még beköszönök az ottmaradt kollégáknak a tanáriba, aztán útnak indulok. Mikor kilépek, éles szemeimmel látom, hogy Noah valóban ott ül a buszmegállóban, de nem megyek oda hozzá. Holott érdekel a fiú, tehetséges művész, és szeretném egyengetni az útját, bár magam sem tudom, miért. Mi vámpírok, bár véren élünk, de szeretjük és tiszteljük a művészetet. Sóhajtok egyet, érzem, hogy az éhség, amelyet eddig sikerült visszaszorítanom, most egyre erősebben támad fel bennem. Muszáj mennem, vagy itt fogok megölni valakit, amit nem szeretnék. Kocsiba pattanok, és még utoljára visszanézek a buszmegállóra. Noah csak ül, és az esőcseppeket bámulja a buszmegálló műanyag tetőjén. Érzem, hogy valami baj van, és nemcsak az iskolában, de otthon is. Különben nem lenne ilyen ráérős egy ilyen napon, mint a mai. De nem kérdezhetek rá nyíltan, vagy nem mehetek el hozzájuk, az nem az én reszortom. Végül vállat vonok, és elindulok.

- Mr. Park, ha nem akar beszélni, akkor nem erőltetem – mondom gyengéden, olyan gyengéden, ahogy tőlem telik. - De tudnia kell, hogy ha mégis szeretne beszélgetni, én mindig itt leszek és meghallgatom. Bármiről is legyen szó. 

A szertárba érve Õ kutakodik egy ideig, én meg csak tétlenül állok, és az ujjaimmal babrálok. Most segítenem kéne keresni, vagy mit kellene tennem? Meg akkor most itt elõtte kell átöltöznöm? Annál már semmi sem lenne kínosabb. Istenem, bárcsak láthatatlan lennék. Sokszor kívánom ezt, és ez a jelenlegi szituáció nagyon is megkívánna egy láthatatlanná tévõ köpenyt. Úgy tûnik nekem, mintha idegesen túrna a cuccok között, de lehet, csak én képzelem be. Egyszer csak megáll a matatásban és felém nyújt egy szettet, amit hálásan fogadok el és óriási kõ zúdul le a szívemrõl, amikor rögtön el is fordul. Azonnal nekilátok az öltözésnek, nem akarom még ennél is tovább feltartani.

Felsõmet levéve szemem elé tárul a megannyi, testemet tarkító lila folt, horzsolás és vágás. Magamon végignézve elszomorodok, egy percre meg is állok az öltözködésben. Ilyen egy selejt vagyok én… ha tudná. Bár már így sem méltat szóra sem, most is kínosan nagy némaságban vagyunk itt. Megértem, nem arról van szó. Persze, hogy elege van belõlem, hiszen hátráltatom a munkájában. Rosszul érzem magam emiatt, nagyon is. Pont Õt kell a szerencsétlenségemmel bosszantanom, pont Õt. Biztos vagyok benne, hogy legszívesebben megütne – rezzenek össze a gondolatra. Egyszer az egyik srác az osztályban mondta, hogy ahányszor rám néz, azonnal benne van az inger, hogy megüssön. Aztán késõbb mások is mondták, hogy legszívesebben a fejemet a falba vernék. Merthogy annyira szerencsétlenül festek, mint aki csak azért van itt, hogy megverjék.

- Mr. Park, ha azt hiszi, hogy haragszom magára, akkor téved – töri meg a kínzó csendet halk, nyugodt hangon. Mivel nem számítottam rá, hogy hozzám szól, ismét összerezzenek, majd gyorsan észbe kapok, hogy nem kéne még a válaszommal is megváratnom, de mivel nem tudom, mit mondjak, csak hebegek. Mint mindig.

- Tanár úr… én nem… én… szóval… - Még megszólalni sem tudok rendesen, fõleg ha Õ van a közelemben. Annyira szeretnék megfelelni neki, pedig nem mintha egyáltalán szóba jöhetne egy tanár számára, hogy másképp nézzen egy diákra. Fõleg egy fiúra. Fõleg rám. - Én… én csak… sajnálom… Nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson és… - folytatnám a szabadkozást, de leint.

- Hagyja! - fordul felém - Nézze, ha nem akarja elmondani, hogy pontosan mi történt, én nem faggatom. Nem az apja vagyok, sem rendõr, sem ügyvéd, sem bíró. De ha el akar mondani valamit, én mindig meghallgatom, tudja. Most pedig menjünk, már így is tíz perc eltelt a szakkörbõl, a többiek meg már biztosan kíváncsiak, hogy hol lehetek. – hát persze, ha az apám lenne, rám se nézne, nemhogy még meghallgasson. Ettõl függetlenül nagyon jól esnek a szavai. Bár nem vagyok benne biztos, hogy komolyan is gondolja-e õket, vagy csak úgy mondja, mert hiszen a tanárom, valamit mondania kell.

- Sajnálom, hogy miattam… - kezdenék bele újra, de megint csak leint. Nem kíváncsi rám.

- Mr. Park, inkább menjünk! Egyébként is, kíváncsi vagyok, mit alkotott nekem a múlt hét óta.

Szavaira már nem felelek, nem tudom, mit kéne. Nem vagyok jó beszélgetésekben, inkább csak engedelmesen követem, amikor elindul. Örülök, hogy azért mégis kíváncsi, ha rám nem is, de legalább a rajzaimra. Útközben teszek egy villámgyors kitérõt a szekrényemnél, a vizes ruháimat beteszem, a mappámat pedig magamhoz veszem és indulhatunk is a teremhez. Amint belépünk az említett helyiségbe, minden szempár minket néz, kíváncsian kukkolnak ki vásznaik mögül. Ez mennyire kínos… Mit gondolhatnak rólam!? Ide állítok egy túlméretezett edzõcuccban, vizes hajjal, ráadásul a tanárral érkezem. Már így is azt mondják, hogy próbálok benyalni Mr.Whitecraftnak, én meg még adom alájuk a lovat az ilyenekkel.

Gyorsan leülök a helyemre és elõveszem a hétvégén befejezett alkotásom. Rengeteget dolgoztam ezen a tájképen, minden apró részletet igyekeztem a lehetõ legszebben kidolgozni.

- Remélem, mindenki elkészült a múlt heti feladattal. Most végigmegyek a termen, és aki még esetleg nem végzett, dolgozzon nyugodtan. A többiekét megnézem, az új feladat pedig egy virág lesz. Lehet bármilyen virág, akár egy virágcsokor is. Dolgozhatnak, amivel jólesik, a lényeg, hogy önállóan tegyék, és hagyják szabadon szárnyalni a fantáziájukat. Nem kell, hogy valós virág legyen, lehet egy, a maguk által elképzelt növény is. A hátteret is önök szabhatják meg. – újabb érdekes feladatot kapunk. Általában ilyesmiket szokott adni, amikben kifejezhetjük magunkat, az egyéni mûvészetünket. Nagyon ritkán kell beállított kompozíciókat vagy modelleket rajzolnunk. Van, hogy kirak egy-két tárgyat a terem közepére, de azokat is csak támpontnak, inspirációnak szánja, sosem kell lemásolnunk pontosan. Ezért is szeretem ezt a szakkört annyira. Itt nem érzek semmi nyomást, semmi megfelelési kényszert, hiszen itt nem hasonlítanak minket egymáshoz, nem hasonlítják össze a munkáinkat. Senki nem tudja és nem is akarja lenyomni a másikat.

Mivel az elõzõ feladattal már készen vagyok, csak várok, hogy megnézze. A következõbe addig nem kezdek bele, mert nem szeretek kizökkeni az alkotásból, így inkább csak türelmesen várok. Mindenki munkáját véleményezi, izgulok, hogy az enyémhez mit fog szólni. Lassan hozzám is elér, izgatott vagyok, a szívem hevesen dobog, ahogy nézem kecses alakját egyre közelebb sétálni. Megáll mellettem, egy ideig nézi, alaposan szemügyre vesz minden részletet, majd megszólal:

- Nagyon jól sikerült. Jó a színválasztás és a kontúr nem túl erõs, a kép mégis részletes és szinte él, lélegzik. Magának nagy tehetsége van a grafikához, Mr. Park. Nem gondolt még rá, hogy errefelé szakosodjon? – azta. A szívem most még hevesebben kalapál, nem számítottam ilyen dicséretre. Azt gondoltam, annyit mond majd „jó” vagy „nem rossz”, és én azzal is teljes mértékben boldog lettem volna. Elképesztõ jó érzéssel, s büszkeséggel töltenek el szavai.

- Én… szóval… a szüleim nem éppen… ezt a pályát szánják nekem… - szegem le tekintetem. A szüleim, fõleg apa, úgy vélik, semmire sem vagyok jó és semmire sem fogom vinni, azt mégsem engedik, hogy azzal foglalkozzak, amivel szeretnék. Talán örömet okoz nekik, ha nekem rossz, nem tudom, sosem értettem, miért viselkednek így. Inkább ne legyek semmi, minthogy az, ami szeretnék.

- Értem – biccent egyet - Azért gondolja meg, mert maga tényleg tehetséges és kár lenne, ha a tehetsége veszendõbe menne. Ha gondolja, szólhatok egy pár jó szót néhány professzornak, ha eljön az ideje. Vannak kapcsolataim. De most dolgozzon, még van egy óránk, míg alkothat, nekem pedig még meg kell néznem egy-két diák munkáját. – hagy magamra teljes megdöbbenésemmel. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire tehetségesnek tart, s nem csak biztatólag mondja. A szívem már úgy dübörög, majd kiesik a helyérõl. Egyrészt, mivel ezek a szavak rengeteget jelentenek nekem, másrészt – és fõleg – pedig mert Õ mondta ezeket. Õ dicsért meg, Õ biztat, hogy ezen a pályán menjek tovább. Alig tudom feldolgozni a hallottakat, elõször is halálra dicséri a képem, másodszor halálra dicséri a képességeim, harmadszor felajánlja a segítségét, hogy bejussak egy mûvészeti iskolába. És mindezt Õ, akit a legjobban csodálok. Talán álmodom.

Megrázom a fejem, s nehezen, de kizárom az imént történteket a gondolataimból. Majd késõbb még emésztgetem a hallottakat, most azonban az új feladatra kell koncentrálnom. Behunyom a szemem, s csak erre az egyetlen szóra fókuszálok: virág. A fülem is csukva van ilyenkor, az elmém minden szegletével a rövid szócskára összpontosítok. Pár másodperc után tekintetemet újra a vászonra emelem, és szabadon engedem a képzeletem. Kezeim maguktól mozdulnak, mint mindig, amikor fejbõl rajzolok. Sosem gondolkozom, hagyom, hogy a tudatalattim irányítsa a kezemet. Talán éppen emiatt, hogy egy pillanatra sem állok le gondolkozni, elemezni az eddig elkészült részeket, szinte lehetetlen kizökkenteni. Nem is tudom, mintha nem itt lennék ilyenkor. Nyugodt vagyok, s megkönnyebbülök, ahogy hagyom, hogy a mélyen a lelkemben lappangó érzelmek kezeimen át távozzanak, s a fehér vásznon öltsenek alakot.

Általában kevés színt használok, ez most sincs másképp. Az alapokat hamar megalkotom, azonban egy óra édeskevés egy aprólékos alkotást teljes egészében befejezni. A virágom szirmai nagyok, terebélyesek és sárgák, alakra valahol a lótusz és a rózsa között vannak. Szára vékony, levelei, tüskéi nincsenek. Feje búsan elõrehajlik, tövénél pedig megannyi szirom hever megtépázva. Egy szirom a levegõben van, még nem ért földet, egy másik pedig épp most készül leszakadni a többitõl, már csak egy hajszál tartja ott. Mintha a virág könnyei lennének. Tüskék és levelek hiányában kissé azt a látszatot kelti, mintha valami hiányozna, azonban elsõre nehéz megmondani, hogy mi. Minden hiányossága mellett azonban az egész virág ragyog, csak a földön heverõ szirmok fénye hunyt ki. A hátteret feketére színeztem, csak egy kis rész világos, amit a növénybõl áradó sárgás fény beragyog. Éppen a sziromlevelek árnyékolásán dolgozom, mikor Mr.Whitecraft szól, hogy vége a foglalkozásnak, mehetünk haza. Nagyot sóhajtok, bárcsak hosszabb lenne a szakkör.

A többiek sietõsen távoznak, én viszont szépen lassan pakolászok. Minden eszközt visszateszek a pontos helyére, az új mûvet pedig a többi közé teszem a mappámba. Nem is nézek az órámra, az idõ nem érdekel. Általában nem sokkal a rajzszakkör vége után jön a buszom, de az sem zavar, ha lekésem. Nem sietek sehova, fõleg haza nem. Sokszor direkt ki is hagyom ezt a járatot, s inkább ülök a megállóban a következõ busz érkezéséig.

Egész nap borús volt az idõ, végre megérkezett az esõ is – hallom meg az elsõ cseppek koppanását az ablakon. Szeretem az esõt, fõleg a szobám ablakából nézni, meleg takaróba bugyolálva, egy bögre forró teával a kezemben, miközben a hangulatnak megfelelõ zene dübörög a fülemben.

- Van esernyõje, Mr. Park? – a váratlan kérdésre a hang irányába fordítom a fejem, s válaszul csak megrázom. Reggel a nagy rohanásban csoda, hogy csak az esernyõmet hagytam otthon. - Gondoltam. Maga néha rettentõen szétszórt, tudja? – hívja fel figyelmem egyik fõ tulajdonságomra. Kiskoromban anya reakciója még az volt a szétszórtságomra, hogy micsoda mûvészlélek a gyerek, most viszont már apa hatására csak annyit mond „Nem igaz, hogy nem tudsz odafigyelni semmire!”.

- Sajnálom – motyogom, s jobbnak látom, ha inkább újra szemügyre veszem a cipõm orrán lévõ foltot. Jó sokszor szemügyre vettem már.

- Ne sajnálja – hallom, hogy matat, majd felém nyújt valamit, mire kénytelen vagyok felemelni a fejem - Vigye, majd holnap visszaadja. – az esernyõje az.

- És a tanár úr? – kérdezem aggodalommal a hangomban. Ma már elég galibát okoztam neki, nem hiányzik, hogy még meg is betegedjen miattam.

- Kocsival vagyok – vállat von, mint akinek amúgy sem akkora ügy egy kis esõ - Itt parkolok a bejárattól nem messze. Maga viszont le fogja késni a buszt, ha nem siet. És a következõ, ha jól tudom, csak másfél óra múlva jön. Szóval futás! Aztán holnap igyekezzen nekem nem elkésni és nem magára önteni megint valamit.

- Igen, tanár úr! – bólintok, s mivel õ mondta, úgy érzem, tényleg sietnem kell. Ha azt szeretné, hogy siessek, akkor sietni fogok. Legalábbis ki a terembõl. Kicsit visszakozva ugyan, de elveszem tõle az esernyõt, s már megyek is. - Viszontlátásra!

A folyosóra lépve eszembe jut, hogy talán nem lenne jó ötlet az esõben hazavinni a rajzmappám, ezért még teszek egy kerülõt a szekrényem felé. Lassan lépkedek, azzal szórakoztatom magam, hogy minden második járólapra rá kell lépnem. Így aztán nem túl hosszúak a lépéseim, de legalább valami leköti a figyelmem. A folyosók már teljesen kihaltak, a takarító furcsán méreget, az egyik terem ajtajában álldogálva, de nem szól egy szót sem. A szekrényhez érve megszakítom, majd dolgom végeztével újraindítom a játékot, és egészen az iskola kijáratáig így megyek. Az ajtón kilépve megcsap az esõ kellemes illata. Még a fedett részen bedugom a fülhallgatót a fülembe, s a zene elindítása után a telefonom mélyen a zsebembe süllyesztem. Fejem fölé emelem a tanár úrtól kapott esernyõt, elmosolyodok a gondolatra, hogy õ adta oda nekem. Milyen kedves tõle.

Továbbra sem sietek, igazán nincs miért. A buszmegálló üresen vár rám, ami azt jelenti, már elment a busz. Mivel rajtam kívül senki más nem jön a megállóba egy órával a busz érkezése elõtt, a pad üresen áll. Helyet is foglalok rajta, s csak bámulok ki a fejembõl. Ilyenkor zenét hallgatok, figyelem a környezetem, a sok rohanó embert, figyelem a kocsiban ülõket, akik azt hiszik, senki sem látja õket. Figyelem a fiatal lányt, aki Nick Jonas legújabb számát énekli teljes beleéléssel a piros lámpánál, a kislányt, aki az anyjának mesél az iskoláról, az anyját, aki oda sem figyel rá. Figyelem a stresszes férfit, aki a kocsiban gyújt rá, résnyire nyitott ablak mellett. Figyelem, ahogy a lámpa sárgára, majd zöldre vált, és az elõbb szemügyrevett embereket újabb ismeretlen arcok váltják fel. Így telik el egy óra, megfigyeléssel. A zene üvölt a fülemben, de annyira elmerülök környezetem tanulmányozásában, hogy észre sem veszem, amikor automatikusan váltanak a számok. Csak arra szolgál, hogy elszigeteljem magam a külvilágtól. Hátradöntött fejjel nézem, ahogy az üvegtetõre esnek a cseppek, pár korán lehullott falevelet áztatva. Tekintetemmel követem az egyik csepp útját, ahogy az út felé lejtõ tetõn lecsúszik. Pár pillanatig kapaszkodik a szélébe majd aláhullva egyesül a társaival egy tócsában. Most a tócsát nézem, felszínén játszanak az autók fényei. A busz begurul a megállóba, belegázol a kisebb tengerbe, de szerencsére nem áztat el. Felszállok a jármûre és az ablak mellé ülve figyelem az utat hazáig.

Hazaérve a garázson keresztül megyek be a házba, ahogy szoktam. Azért van ez a szokásom, mert így a kocsikból megtudom, hogy anya vagy apa itthon van-e már, anélkül, hogy találkoznom kéne velük. Most csak apa kocsija parkol a garázsban. Ennek nem örülök, amikor anya nincs itthon még a szokottnál is gonoszabban beszél velem. Igyekszem minél halkabban belépni a házba, gyorsan kibújok a cipõmbõl és rohanok is fel a szobámba. Nem hallom, hogy valahol mozgolódna, biztosan a dolgozószobájában van. A szobámban aztán ledobom a cuccaim az íróasztalom mellé és átöltözök valami kényelmesebbe. A kölcsönkapott tesi ruhát majd kimosom és még a héten visszaviszem, mielõtt valakinek feltûnik a hiánya.

Hanyatt vetõdöm az ágyon és szüntelen Mr. Whitecraft szavai járnak a fejemben.

„… kár lenne, ha a tehetsége veszendõbe menne.” – cseng hangja kristálytisztán az emlékezetemben. Bárcsak mehetnék mûvészeti iskolába. Apáék világosan megmondták, hogy nem hajlandóak fizetni egy drága képzõmûvészeti szak tandíját. Az orvosit fizetnék… vagy a jogit. Csakhogy ilyen szakokra még véletlenül sem vennének fel. Amikor megkérdeztem, hogy ezeket miért finanszíroznák, de a mûvészeti iskolát nem, azt felelték, nem dobják ki olyanra a pénzt, amitõl sosem válik belõlem keresõ ember. Persze ez csak azért zavarná õket, mert akkor tovább kellene egy fedél alatt lakniuk velem.

Órákig zakatol az agyam, már nem csak a sulin, mindenfélén, végül már a fejem is belefájdul. Oldalamra fordulva nézek ki az ablakon, a szél tépázza a fák leveleit, a vízcseppek nekiütõdnek az ablak üvegének, s lassan a megnyugtató hangokra álomba szenderülök.

****

A nap elsõ sugaraira ébredek. Nehezen nyitom ki szemeim, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, majd hirtelen vág elmémbe a tegnapi nap emléke: késõdélután elaludtam. Az órámra nézek, még 5 óra sincs. Legalább ma nem kések el, és plusz jó pont, ha ilyen korán megyek a fürdõbe, biztosan nem futok össze egyik szülõmmel sem. Gyors fürdés és hajmosás után összepakolom a cuccaim - nem feledkezem meg Mr.Whitecraft esernyõjérõl sem - magamra veszem az elsõ nadrágot és pólót, ami a kezembe kerül, s a tegnapi esõre tekintettel egy magas nyakú kötött pulcsit is felveszek. Egyébként is fázós vagyok, ráadásul nem vagyok benne biztos, hogy nem leszek beteg a tegnapi vizes incidens után. Mivel még rengeteg idõm van, az ágyamat is rendbe teszem, majd úgy döntök, inkább bemegyek korán a suliba. Nem kapkodtam semmivel, de még mindig épphogy csak elmúlt 6 óra. Mindegy.

Alig negyven perccel késõbb már az iskola elõtt szállok le a buszról. Egy lélek sincs még itt. A bejáratként szolgáló hatalmas üvegajtón megpillantom tükörképem, s egy pillanatra megállva csodálkozom el, hogy milyen komoran festek ma. Fekete nadrág, fekete garbós pulóver, fekete haj, fekete minden. Mint aki most jött egy temetésrõl. Sóhajtok egyet, megvonom a vállam és belépek az épületbe. A buszon eldöntöttem, hogy az órák kezdetéig a tegnapi virágon fogok dolgozni, ezért a szekrényhez vezet elsõ utam, majd a rajzterembe a második. Leülök a szokásos helyemre és egészen belefeledkezem az alkotásba, mígnem egyszer csak észlelem, hogy valaki megállt elõttem, ezzel kizökkentve a munkálatokból.

Felnézek és Mr. Whitecraftot pillantom meg, felhúzott szemöldökkel néz rám.

- Tanár Úr… jó reggelt… - hangom bizonytalan, talán kissé kérdésként is csenghetett ez a pár szó, amit sikerült kipréselnem magamból. Nem számítottam rá, hogy megjelenik.

- Észre sem vette, hogy bejöttem, sem, hogy köszöntem. – nem sértetten mondja, inkább csak amolyan tényközlésként, én mégis elszégyellem magam és lehajtott fejjel kérek bocsánatot. – Nem történt semmi, látom belefeledkezett a rajzolásba. Min dolgozik? – hajol a mûvem felé, arcát nézem, de nem tudom leolvasni róla, hogy mit gondolhat.

- Én csak… túl korán felébredtem… és… gondoltam, hogy dolgozok még rajta. – motyogom halkan, szaggatottan. Válaszul csak hümmög, nézi egy ideig, majd ismét dicsérõ szavakat intéz felém.

- Szép munka. Érdekesen kivitelezi a feladatot. Tudja, a maga képei mindig mintha beszélnének.

- Kö-köszönöm. – olyan közelrõl nézi a rajzot mellettem, teljesen zavarban vagyok. Ráadásul megint ilyeneket mond.

- A maga érdeme. Nincsen elsõ órája? – vált témát hirtelen. De van, de még csak… két perce megy az óra??? – vág agyon a felismerés, amikor végre órámra nézek. Te jó ég, észre sem vettem, hogy így eltelt az idõ. Végem!

- DE! – pattanok fel hirtelen, és kapkodva szedem össze a cuccaim. – Én… nem néztem az idõt. – motyogom szégyenkezve.

- Akkor siessen! – mondja nyugodt hangon, én pedig sietek is.

Futva megyek a teremig, aminek ajtaján szinte beesek. Végül mégis sikerült elkésnem. Elnézést kérek a tanárnõtõl és a helyemre ballagok, próbálva oda sem figyelni a többiek kuncogására.

- Na, a sírásó… - súgnak össze mögöttem ketten röhögve, gondolom a fekete ruházatomra utalnak. Tudhattam volna, hogy nem fogom megúszni megjegyzések nélkül.

A matekóra végtelenül lassan telik el, bár én még óra végén is csak a harmadik egyenlettel küszködök. Sosem jön ki a jó eredmény és újra meg újra elõröl kell kezdenem. Utálom. Mikor végre megszólal a csengõ, a legtöbben kirombolnak a terembõl, én viszont maradok a helyemen. Irodalom lesz és nem olvastam el a feladott fejezetet, ezt próbálom bepótolni a rövid szünet alatt.

Lassan mindenki visszaszállingózik a helyére, a csöngõ megszólalása után pedig nem várt alakot pillantunk meg az ajtóban. Mindenki értetlenül néz Mr. Whitecraftra, aki, mintha mi sem lenne természetesebb sétál a pódiumhoz. Ma már másodjára lep meg, vagy ha az újabb dicséretet is bele számítom, akkor már harmadjára. Ráadásul ma még töri is lesz késõbb, mennyiszer fogok találkozni vele.

- Mrs. Deshmore szülési szabadságra ment, ezért mától bizonytalan ideig én veszem át a helyét az önök óráin. – oszlatja el a bennük felmerülõ összes kérdést egy mondatban. – Valaki felvilágosítana, hogy hol tartanak az anyagban?

Egy lány azonnal el is kezdi neki sorolni az eddig tanultakat, nekem viszont egy, a padomra csúsztatott összehajtogatott levélke köti le a figyelmem. Az elõttem ülõ fiú rakta elém, de mire ránéztem már ismét nekem háttal figyelt a tanár úrra. Érdeklõdve, kicsit félve hajtom szét a papírt, nem számítok semmi jóra. Sokszor szoktak hozzám vágni mindenféle kedves üzenetet, de nem hiszem, hogy ilyen nagy papírra írnák rá, hogy „buzi”.

Összeszûkült gyomorral olvasom a nagy, vastag betûkkel a lap tetejére írt kérdést: Minek öltözött ma Noah? Alatta pedig mindenféle válaszok díszelegnek, különbözõ emberek írásával: emo, goth, – ezek többször is szerepelnek – sírásó, temetkezési vállalkozó, nigger, – ennél elhúzom a szám, hogy milyen rasszista – és még sorolhatnám a különbözõ találó ötleteket. Önmagukban ezek a szavak nem is igazán bántóak, inkább csak az esik rosszul, hogy már megint rajtam szórakoznak és belõlem csinálnak viccet. Szomorúan olvasom a válaszokat, nem is veszem észre, hogy már megint nekem szólnak.

- Mr. Park? Mr. Park! – riadtan emelem a tanár úrra a tekintetem, milyen tiszteletlen vagyok, te jó ég… most biztos jól leszid, és a többiek újra nevetség tárgyává tehetnek. – Azt kérdeztem, hogy minek az olvasásába van úgy belemerülve? – kérdezi határozottan, körülöttem pedig elfojtottan kuncognak.

- Én… se-semmibe… bocsánat. – hunyászkodom meg és a táskámba gyûrném a papírt, de Mr. Whitecraft megállít benne.

- Hozza ide, kérem! – hangja ellenkezést nem tûrõ, így jobbnak látom, ha kiviszem neki, még akkor is, ha ezért az úgymond spicliskedésért késõbb majd jól megleckéztetnek Erickék. Lehajtott fejjel, a papírral a kezemben kullogok a tanári asztalhoz, átnyújtom neki a lapot, majd a számat harapdálva visszaülök a helyemre, s csak várom a végítéletet.

A nap lassan eltelik, én pedig készülõdöm a szakkörre. Mint mindig, most is hétfõn és csütörtökön van, amikor kissé lazább vagyok a diákokkal. Na, nem haverkodom velük, de nem is vagyok olyan igazi tanár. Még élvezem is ezeket a délutánokat, mert ilyenkor már tényleg csak azokkal kell foglalkoznom, akiket valóban érdekel a rajz és a mûvészet. Közben az igazgató is behív az irodájába, ahol közli, amit már eddig is sejtettem. Mrs. Angela Deshmore, az egyik irodalomtanárnõ szülési szabadságra megy, és az igazgató úr megkér, hogy a jövõ héttõl vegyem át az óráit. Nem sok, csak három újabb tanóra, és amikor megkapom a névsort látom, hogy Noah Park is köztük van. Nem mintha különösképpen éreznék bármely diákom iránt, de rá oda kell figyelnem, mert érzem, hogy valami gond van vele. Na, tessék a végén még tényleg tanár lesz belõlem, aki aggódik a tanítványai miatt. Nevetséges!

Végül csak kiléphetek az irodából, és visszatérve a tanáriba magamhoz veszem a mappámat, valamint a névsort. Kíváncsi vagyok, ma hányan leszünk. Noah már biztosan ott van, hiszen mindig õ az elsõ, aki megjelenik. Tehetséges fiú, van érzéke a rajzhoz és a festéshez. Ha nem ebben a korban született volna, ahol minden szülõ vágya, hogy a gyereke egyetemet végezve minimum orvos, vagy ügyvéd legyen, kiváló mûvész lehetne belõle. Megnyugodva lépek be a rajzterembe, csak hogy azt lássam, hogy mindenki ott van, kivéve Noah-t. Megdöbbenek, de még van idõ, így köszönök a diákoknak, akik viszonozzák, majd a holmimat letéve a fiú kutatására indulok. Talán valami feltartotta. Vagy inkább valaki, mert úgy sejtem, nem önszántából maradt távol.

Végül a szekrénye elõtt találom meg, ott áll csurom vizesen, hajából még csepeg a víz. Úgy néz ki, mint akit megfürdettek, én pedig tudom, hogy nem hunyhatok szemet a dolog felett. De leszek olyan udvarias, és nem fogom zaklatni.

- Hát maga nem jön szakkörre? – kérdem kíváncsian, de nem válaszol azonnal. Odamegyek hozzá, és végigmérem. Meg van rémülve, és a vére emiatt olyan illatot bocsát ki, ami nagyon ingerli az orromat.

- És gondolta, hajat is mos? - kérdem felvonva a szemöldököm. Még õ is tudja, hogy nem hiszek neki, le is süti a szemét. - Mr. Park, ha valaki bántotta, szólnia kell róla, ugye tisztában van ezzel? - mondom megrovón, de nem úgy, hogy megijedjen. Nem akarom bántani.

Elindulok a szertárba, Noah pedig engedelmesen jön utánam. Nem nézek hátra, úgyis tudom, hogy kínosan érzi magát. A félelme és a vére szaga egyszerûen ingerli az orromat és az összes érzékemet, de nem engedhetem el magam. Elvégre én született vámpír vagyok, nem olyan ostoba ösztönlény, mint amiket a szüleim és a testvéreim teremtettek. Nekem sosem voltak ”gyermekeim”, és ha rajtam múlik, nem is lesznek.

Mintha kicsit vidámabb lenne, vagy csak én érzem így, de nyugodtabbnak tûnik. Még visszafut a szekrényéhez, amit megvárok, majd a rajzmappájával együtt elindul mellettem. Mikor belépünk a terembe, minden szem ránk szegezõdik a rajztáblák és festõvásznak mögül. Összesen tízen vagyunk Noah-val együtt, aki gyorsan a helyére siet, és elõveszi a mûvét. Egy tájképet kellett rajzolniuk arról a helyrõl, amely a legnagyobb hatást tette rájuk eddigi életükben.

Felsóhajtok. Emberek, csak a baj van velük. De Noah Park kétségkívül érdekes egy kölyök. Kíváncsivá tett, ami neki nem jó, mert aki után én érdeklõdni szoktam, az idõvel az étlapomra kerül. Végül úgy döntök, ideje nekem is hazamennem. Ma éjjel vadásznom kell.

Gyorsan felkapom a pultról a papírzacskóba csomagolt reggelimet valamint a finom, forró kávéval megtöltött termoszomat és már rohanok is. A sarkon befordulva látom, hogy a busz már ott áll a megállóban, így futásnak eredek. Utálok futni. A nagy loholás közben az isteni nedût tartalmazó termosz teteje megadja magát és leesik. Biztosan nem volt rátéve rendesen. Nincs idõm arra, hogy visszaforduljak és felvegyem ráadásul még a tartalma is rám borul. ”Szerencsére” a nagyja fekete a nadrágomat éri, amin nem fog annyira látszani, de a fehér pólómon úgy rikít majd a barna folt, mint sötét égen a csillagok. Nagyszerû.

Épphogy elérem a buszt, kissé lihegve, kávéfoltos ruhában, nyitott termosszal a kezemben és a futástól szétzilált hajjal állok az ajtóban. Páran furcsán néznek rám, az egyik néni még oda is súg valamit a mellette ülõnek, aki erre rosszallóan megcsóválja a fejét. Telefonom órájára nézek, s kétségbeesetten konstatálom, hogy alig harminc perc van az elsõ órám kezdetéig.

Szerencsére a buszmegálló pont a sulival szemben van, így legalább nem kell sokat futnom odáig. Az órát már meg sem nézem, csak mégjobban kétségbe esnék. Zihálva esek be az ajtón, s csak akkor realizálom, hogy nem is kopogtam. Felnézek és legnagyobb meglepetésemre még nem kezdõdött el a tanítás, sõt, még a tanár sincs bent. Milyen órám is lesz egyáltalán?

Mivel elég nagy robajjal estem be a terembe, minden szem rámszegezõdik. Az elsõ pad körül tobzódó lánybanda kuncogni kezd, amint rámnéznek és többen is összesúgnak, megjegyzéseket tesznek. Én csak lehajtott fejjel hátrakullogok a padomhoz és megpróbálok rájönni, milyen óránk is van. Táskámban kutakodok órarendem után, mikor azt veszem észre, hogy hirtelen mindenki elcsendesült. Elõbújok hátizsákomból, s felnézve megpillantom Mr. Whitecraftot. Tiszteletet parancsolóan néz végig rajtunk, miközben köszönti az osztályt. Annyira magas és annyira férfias, a ruhái mindig tökéletesen illenek izmos testére, haja a nap minden percében tökéletesen áll, és ha közelebb kerül hozzá az ember, elképesztõen férfias parfümének illatát is megérzi. Biztosan valami drágát használ. Bár igazából ez az ember annyira tökéletes, hogy simán elhiszem róla, hogy magától van ilyen illata. Gondolataimtól zavarba jövök, talán el is pirulok, annyira elszégyellem magam.

- Mielõtt elkezdjük a mai anyagot, mindent tegyenek el az asztalról, csak egy toll maradhat elöl – mély hangja zökkent ki gondolataimból, s azonnal el is sápadok, amint eljut a tudatomig, hogy mit mondott. Jaj ne, jaj ne, jaj ne! Elolvastam ugyan, amit feladott, sõt még azonfelül is utánanéztem ennek-annak a neten, de félek, nem tudom elég jól az anyagot. Alig aludtam és két perccel ezelõtt még azt sem tudtam hol vagyok. Múlthéten már megkaptam az elsõ kegyelem kettesem matekból, nem lenne jó most egyet töribõl is bezsebelni. - A mobiltelefonokat kapcsolják ki, és kérem õket ide az asztalra. A magáét is, Mr. Johnson! Most, ha lehet! – szinte alig hallom, mit mond, annyira el vagyok mélyülve gondolataimban. Próbálom felidézni mindazt, amit olvastam.

-  Arra gondoltam, hogy ezt az amúgy sem vidám hétfõ reggelt egy kellemes kis röpdolgozattal kezdjük. Mindössze három kérdést írok fel a táblára, húsz percük lesz rá, hogy megválaszolják. Ne féljenek, nem lesznek nehezek, ha elolvasták, amit a múlt héten feladtam, akkor fognak tudni rá válaszolni. És aki esetleg puskázni kívánna, annak most szólok, hogy a dolgozata már most nulla pontos. Szóval úgy vigyázzanak!

A kérdések felkerülnek a táblára, s én azonnal írni kezdek. Amint belekezdek az elsõ kérdés megválaszolásába, hirtelen vízesésként zúdul elmébe az a sok-sok információ, amit olvastam. Megállás nélkül körmölök, már a második oldalt is a feléig teleírtam. Remélem nem másfél oldalnyi hülyeség az eredmény. Épp az utolsó gondolatmenetembe kezdek bele, amikor szól, hogy lejárt az idõnk. Mivel leghátul ülök, azt a rövid idõt, amíg az elõttem ülõk dolgozatait beszedi, kihasználom és gyorsan lefirkantom azt a pár utolsó mondatot.

-  A kijavított dolgozatokat a következõ órán kapják vissza, most azonban haladjunk tovább az anyaggal. Nyissák ki a könyvüket a hatodik fejezetnél. Ha jól emlékszem, akkor az amerikai polgárháború következik. Füzeteket elõ, mert ami a könyvükben van, az nagyon gyér, jobb, ha jegyzetelnek!

Amint kimondja, könyvem már nyitva is van a hatodik fejezetnél, tollam pedig jegyzetelésre készen áll a kezemben. Egyszerûen imádom, ahogy tanít. Egyébként is érdekel a történelem, de ahogy Õ magyarázza, az valami elképesztõen érdekes. Olyan beleéléssel meséli, mintha a saját élményeit adná elõ. De tényleg. Szinte falom a szavait, de sajnálatos módon megszólal a csengõ.

 - A jövõ órán folytatjuk - az szerencsére holnap van, alig várom a folytatást. Olyanok az órái, mint amikor elkezdek nézni egy izgi sorozatot, és órákon át le sem tudok állni, annyira érdekelnek a fejlemények. - Mr. Park, maradjon még egy pár percig, szeretnék beszélni magával! - Mi? Velem? Jaj ne, akkor tuti másfél oldal hülyeséget írtam le. Vagy azt hiszi, puskáztam, amiért olyan sokat írtam? Sosem puskáznék, nem kockáztatnám, hogy pont Nála húzzam ki a gyufát.

Lassan pakolászok, amíg a többiek kimennek, nem akarom, hogy elõttük szidjon le. Amikor az utolsó is elhagyta a termet, lassan odabattyogok az asztalához. Ideges vagyok, biztos látja is rajtam. Nem csak amiatt idegeskedem, hogy vajon mi miatt fog megszidni, szégyellem is magam. Õ ott ül, méltóságteljes kisugárzásával meg minden, én meg így állok elé, csapzottan, kócosan, kávéfoltos ruhában. Tiszta ciki.

-  Mr. Park, rám nézne, kérem? - határozottan szólít meg, mire megszeppenve ráemelem tekintetem. - A dolgozatáról lenne szó. - úgy tudtam!

-  Én… nem… nem puskáztam… én soha… - kezdek bele, hogy megmagyarázzam, sosem csalnék az Õ óráján, de kezét felemelve jelzi, jobb, ha meg sem szólalok. Biztos nem hisz nekem.

-  Tudom, maga nem a puskázós fajta - mosolyodik el. Micsoda? Jaj de jó, hogy nem hiszi ezt! - Viszont olyan érdekességeket is beleírt a válaszokba, amiket én nem mondtam el az órán. - Akkor a másik opcióm lesz az. Másfél oldal hülyeség. - Utána olvasott a dolgoknak?

-  Igen… Mr. Whitecraft. – már megint nem merek ránézni, a hangom is alig hallható. - Én… szóval… olyan érdekes volt, amit… amit mondott, hogy… hogy szerettem volna még többet tudni, de… nem akartam önt… zavarni…

-   Mr. Park, maga jó eszû gyerek, és ha a többi tárgyra is annyi figyelmet fordítana, mint azokra, amiket én tanítok, kitûnõ is lehetne. Maga nem buta, ugye tudja? – De buta vagyok. Csak amit Õ tanít, az érdekel. Igazából a nagy részét már akkor magába szívja az agyam, amikor meséli. Jól esik, hogy ezt gondolja, de téved. A többiek mondják jól, tiszta sötét vagyok. Hiszen nem lehet véletlen, hogy annyian ezt mondják. Apa is. -  Érdekli a történelem?

- Én… csak szeretem, ahogy… ahogy a tanár úr magyaráz… - zavarba jövök, amint kimondom a szavakat. Most tulajdonképpen ez egy bók volt, nem? Tõlem. Neki.

- Értem. Nos, mindenesetre, a dolgozata igen figyelemreméltó. Most menjen, mert elkésik a következõ órájáról. És ne feledje, hogy a rajz szakkörön találkozunk. Számíthatok magára, igaz?

- Igen… Mr. Whitecraft. Viszontlátásra! – kiszaladok, még mielõtt észrevenné zavarom.

Sokat dolgoztam hétvégén a múlt heti szakkörfeladaton, remélem tetszeni fog majd Neki.

A szekrényemhez sietek, még van pár percem a következõ óra kezdetéig. Még mindig fogalmam sincs, milyen órám következik. Általában ugyanabban a teremben vannak az óráink, kivéve a fizikát, a bioszt, a kémiát, a tesit és a szakköröket. Mivel Mr.Whitecraft elküldött a terembõl, gondolom nem ott lesz a következõ órám, a szekrényemben pedig van órarend. Hamar megtalálom, amit kerestem. Lesz ma még biosz, földrajz, angol, matek és idegen nyelv. Én németet tanulok, vagyis próbálok tanulni. Nagyon nehéz.

Lassan telnek el az órák és én egész nap a rajzszakkört várom. Az egész nap szörnyû igazából. Nagyon nem mennek ezek a tárgyak. Talán az angol még okés, de a többi katasztrófa. Egész nap a kudarc érzete van bennem. Egyszerûen nem tudok teljesíteni ezeken az órákon. Sosem lehet igazán megszokni ezt a nyomasztó, lehúzó, érzést, ami egész nap a mellkasomra nehezedik. Nem szokom meg, pedig ez megy már 11 éve. Minden egyes nap bennem van, visszahúz, mar.

Az utolsó óra véget értével a legtöbben rohannak is haza, én azonban szekrényemhez sietek a rajzmappámért. Elõbb még gyorsan beugrom a mosdóba is, de amint belépek, azt kívánom, bár ne tettem volna. Erick és páran a bandájából ott cigiznek az ablakban. Azonnal azt ajtó felé néznek jöttömre, gondolom, attól tartanak, hogy egy tanár nyitott be. Ijedtség helyett viszont gonosz mosoly kúszik arcukra.

- Na, nézzenek oda, ki van itt! - ne, ne nézzetek ide. Forduljatok el, hogy el tudjak futni. - Noah, hát koszosan járunk iskolába? - közelít felém Erick, mögötte pedig a többiek.

Nem szólok egy szót sem. Nem szoktam, úgysem ér semmit. Ha kinyitom a számat csak méginkább viccet csinálnak belõlem. Nem telik el nap, hogy valamit ne követnének el ellenem. Ha nem is vernek meg, valami miatt, akkor is mindenki megvetõen néz rám és összesúgnak a hátam mögött. Bár egyáltalán nem zavarja õket az sem, ha hallom, amit mondanak.

- Azt sem tanították meg neki, hogy illik válaszolni a kérdésre. – szólal meg ezúttal az egyik haverja. Nem tudom a nevét, nem is az osztályunkba jár.

- Elég parasztság! – lök meg a vállamnál Erick. Jó nagyot lök, így neki ütközök a falnak. - Nincs tiszta ruhád, mi? Noah, Noah, Noah… - csóválja meg fejét, én pedig reszketek. Hiába gyepál már hosszú évek óta, még mindig ugyanúgy félek tõle. Pedig már azt is ismernem kéne, hogyan üt és melyik irányból. Ha egy kicsit is értenék a verekedéshez…

- Segíts neki kimosni! - mondja röhögve az egyik csatlósa és már adják is az üveget a kezébe.

- Milyen jó ötlet. - Fordítja oldalra fejét, ördögi mosoly kíséretében, s elveszi a másfél literes vizes palackot, amit nyújtanak felé. - Tudod, Noah - folytatja mondandóját, miközben megnyitja a csapot, engem pedig már másik kettõ fog le - igazán hálás lehetnél, hogy ennyire törõdök veled. - Az üveg megtelik jéghideg vízzel, visszasétál elém. - De látod, én még hálátlanságod ellenére sem hagylak magadra. Segítek kimosni a felsõd most is, remélem, végre megköszönöd, amit érted teszek. - a végét már elneveti, a vizet pedig egy laza mozdulattal a nyakamba zúdítja. Mind hangosan felnevetnek, és már készítik is a képeket. De jó… A hajam és az egész felsõm tiszta vizes lett, még szerencse, hogy a rajzmappám nincs nálam.

Most már nem csak a félelemtõl remegek, fázom is.

- Köszönd meg! - jobb kezével erõsen megragadja állkapcsom. Én csak lehunyom a szemem és várom, hogy megüssön. - Köszönd meg és elmehetsz. Ma ilyen jó kedvemben vagyok! – mondja szórakozottan, de ellenzést nem tûrõ hangon.

- Kö… Köszönöm. - hangom halk, alig hallható.

Hangosan felröhögnek és kilöknek a folyosóra. Nem tudom, mitévõ legyek. Órámra nézek, még 2 perc a szakkörig. Így nem mehetek… de ezt vártam egész nap, sõt egész hétvégén. Ilyenkor Mr. Whitecraft is sokkal közvetlenebb, mint a rendes órákon. Nem haverkodik velünk, mint sok másik tanár, de akkor is lazább. Nem szeretném kihagyni, legközelebb csak csütörtökön lesz újra. És a rajzomon is annyit dolgoztam… De így nem mehetek. Nyilván. És meg is fogok fázni.

- Szuper… - motyogom és folytatom utam a szekrényem felé. Párszor megrázom a fejem, hogy némi vizet lerázzak a hajamról. Talán nem kéne összevizeznem a folyosót…

- Mr.Park? - nevem hallatára megfordulok, bár már a hangjáról is felismertem, ki az.

- Tanár úr… - már megint leégetem magam elõtte. A mai napon másodjára. Elõször a foltos ruhámmal, most pedig csurom vizesen tocsogok a folyosón. Biztos tiszta zakkantnak néz.

- Hát maga nem jön szakkörre? – hangja kíváncsi, biztos nem érti, miért nem vagyok még ott, hiszen mindig elsõként érkezem a terembe. Amint közelebb ér, furcsán végigmér tekintetével.

- Én… ma nem tudok. – hajtom le a fejem. – Haza kell mennem.

- Értem, na de vizesen?

- Én… - nem mondhatom meg, hogy mi történt. Ha spicliskedek, nagyon megvernek. Muszáj hazudnom valamit, de annyira rossz vagyok ebben. - Volt… volt egy folt… a felsõmön… és – nyelek egyet - gondoltam, hogy… kimosom. Hogy… hogy ne száradjon bele.

- És gondolta, hajat is mos? - felhúzza szemöldökét. Most ránézek, és máris elszégyellem magam, mennyire butaságot találtam ki. Vizes tincseim a szemembe lógnak, úgy festhetek, mint egy ázott kutya. - Mr.Park, ha valaki bántotta, szólnia kell róla, ugye tisztában van ezzel? - hangja kissé megróvó, de mintha valami mást is hallanék benne. Talán aggódik? Ah, biztos nem miattam, csak a diákjai miatt. Úgy általánosságban. Semmi személyes.

- Tudom…

- Akkor most megkérdezem újra, miért vizes? - most akkor újra hazudnom kell valamit.

- Csak baleset volt. - elhadarom, szinte suttogok. Nagyon rosszul hazudok, biztos átlát rajtam, de hátha nem érdekli annyira és elenged végre. Nagyon kínosan érzem magam, és fázom is.

- Nincs tesi cucca?

- Nincsen nálam... - pedig milyen jó lenne, akkor mehetnék szakköre.

Sóhajt egyet, tuti elege van már belõlem, hogy feltartom.

- Jöjjön, szertárban biztosan találunk valamit. Csak akad egy-két pót mez. - rám néz és megvonja a vállát - Még ha nem is a maga méretében.

El sem hiszem, hogy már három éve, hogy tanárnak álltam ebben a gimnáziumban. Nem tudom, mi vett rá, hogy ezeket az idióta, semmivel sem törõdõ tinédzsereket tanítsam, de az igazat megvallva, nem is olyan rossz ez a munka. Ráadásul amellett, hogy jól fizetnek – nem mintha szükségem lenne rá -, még álcát is biztosít. Senki sem gondolná, hogy a mélyen tisztelt Darien Whitecraft tanár úr, a történelem és irodalom oktatója valójában egy vámpír. Az emberek olyan ostobák, annyira vakok, hogy sokszor akkor sem ismerik fel a veszélyt, ha az az orruk elõtt van. Bár az is igaz, hogy tartom magam a saját szabályaimhoz, miszerint a munkahelyemen a munkatársakból nem csemegézek. És itt ez természetesen a diákokra is érvényes. Ha valamelyikkel történne valami, teszem azt, eltûnne, vagy különös kegyetlenséggel halna meg, a rendõrség nyomozni kezdene, én pedig nem akarok lebukni. Mindig óvatos vagyok. És ez egy jó kis hely. A kollégák és a diákok is tisztelnek, bár van egy-kettõ, akik igencsak próbára teszik a türelmem, pedig az idegeim acélból vannak.

Ahogy reggel végigmegyek a folyosón, már a tanterem felé tartva, ahol történelem órát fogok tartani, kinézek az ablakon. Kissé felhõs az idõ, az esõ lába is lóg, de nem érdekel különösképpen. Õszi idõ van, és alig három hete kezdõdött a tanév. Ideje egy kis röpdolgozatot íratnom a kedves diákokkal, így legalább tovább lohasztom a kedvüket ezen a gyönyörû hétfõ reggelen. A harmadik osztály a legrosszabb. Érettségi elõtt, de ilyenkor vannak nagyon megkergülve, mint a kerge birkák. Ideje kissé nyugalomra inteni õket. Még szerencse, hogy annak a boszorkánynak az átka pár száz éve rosszul sült el, így a nap, õsi ellenségem nem fog rajtam és nem hoz halált rám.

Ahogy ha teremhez érek, már hallom is a zsibongást. Aha, még élvezik az óra elõtti, tanár nélküli pillanatokat, de már nem sokáig. Halványan elmosolyodom, és rájövök, hogy igazából szeretek tanítani. Nem olyan rossz gyerekek ezek, kivéve néhányat, én pedig szeretem átadni a tudásomat. Még várok pár pillanatot, majd kinyitom az ajtót, és belépek a terembe. Ahogy megjelenek, a zsivaj elhal, a diákok pedig igyekeznek a helyükre. Az egyikük, egy lány majdnem elesik a nagy igyekezetben, de türelmesen megvárom, míg a helyére mászik. Angela Small, ha jól emlékszem a nevére. Kedves lány, de nem az eszesek közül való.

–      - Jó reggelt kívánok! – mondom, miközben végignézek a társaságon.

–      - Jó reggelt, Mr. Whitecraft! – zengi az osztály.

–      - Mielõtt elkezdjük a mai anyagot, mindent tegyenek el az asztalról, csak egy toll maradhat elöl – mondom, mire mindenki lesokkoltan néz. Fõleg Noah Park, az egyik igen csendes, de jó eszû gyerek az osztályban, habár nem a vállalkozó szellemûek közül való. Tehetséges mûvész, hiszen én tartom a rajz szakkör foglalkozásait is. – A mobiltelefonokat kapcsolják ki, és kérem õket ide az asztalra. A magáét is, Mr. Johnson! – szólok a nagydarab, izmos fiúnak, aki még mindig a telefonját nyomkodja. – Most, ha lehet!

Valamit morog válaszként, aztán kelletlenül az asztalomra teszi a mobilját, ahogy a többiek is. A társaság nagyobb része halálra váltan néz rám, jól tudják, mi következik. Magázom õket, elvégre nem kisgyerekek már, hanem tinédzserek, majdnem felnõttek, így akként is kezelem õket.

–    -  Arra gondoltam, hogy ezt az amúgy sem vidám hétfõ reggelt egy kellemes kis röpdolgozattal kezdjük – mondom, majd az egyik elöl ülõ lány kezébe egy halom papírt is adok, aki elkezdi azokat kiosztani. Úgy látom, az osztály nem repdes az örömtõl, de valahogy fel kell mérnem a tudásukat. – Mindössze három kérdést írok fel a táblára, húsz percük lesz rá, hogy megválaszolják. Ne féljenek, nem lesznek nehezek, ha elolvasták, amit a múlt héten feladtam, akkor fognak tudni rá válaszolni. És aki esetleg puskázni kívánna, annak most szólok, hogy a dolgozata már most nulla pontos. Szóval úgy vigyázzanak!

Felírom a kérdéseket, majd húsz perccel késõbb beszedem a papírokat. Ha jól látom, a többségnek mentek a válaszok, bár ahogy átpörgetem a lapokat, néhol elég furcsa dolgokat olvasok. Egy pillanatra megállok Noah Park lapjánál, nem is tudom, miért. Értelmes fiú, azt tudom, hogy a reáltárgyak nem mennek neki, de a humán tárgyakból általában jól teljesít. És ahogy a válaszait olvasom, kiderül, hogy több mindent írt le, mint amit kellett volna. Úgy tûnik, utána olvasott pár dolognak. Ez nagyon szép, és kíváncsivá tett vele.

–     -  A kijavított dolgozatokat a következõ órán kapják vissza – mondom -, most azonban haladjunk tovább az anyaggal. Nyissák ki a könyvüket a hatodik fejezetnél. Ha jól emlékszem, akkor az amerikai polgárháború következik. Füzeteket elõ, mert ami a könyvükben van, az nagyon gyér, jobb, ha jegyzetelnek!

Füzetek kerülnek elõ, és már látom az érdeklõdõ tekinteteket. Kivéve talán Eric Johnsonét, aki még mindig zabos rám, amiért elvettem a telefonját. Kit érdekel? A többiek azonban tudják, hogy érdekességeket fogok mesélni. Elvégre, bár õk ezt nem tudják, én átéltem azt a korszakot. Például arról, hogy az általános hittel szemben az amerikai polgárháború nem az afrikai rabszolgák emberi jogai tört ki, hanem gazdasági, illetve politikai okok miatt. A rabszolgaság sokkal inkább ezekbõl fakadó felszíni jelenség volt, egy szimptóma. Persze, még nem érek az érdekességek végére, mikor a csengõ megszólal. Éppen csak belekezdek a gazdasági okokba, amelyek a polgárháború kitöréséhez vezettek.

–      - A jövõ órán folytatjuk – mondom. – Mr. Park, maradjon még egy pár percig, szeretnék beszélni magával!

Noah megremeg, miközben a többiek kimennek a terembõl, õ pedig csak ezek után jön oda az asztalomhoz. Látom, hogy ideges, mint mindig, nem mer rám nézni, miközben a kezével a vállán himbálózó táskája vállpántjába kapaszkodik. Egészen csinos fiú a fekete hajával, a félig ázsiai vonásaival, az alacsony, vékony kis termetével, a világos bõrével. De úgy viselkedik, mint egy megszeppent gyerek, mint aki sokat szenvedett, és a szenvedései még nem értek véget. Persze sejtem én, mi lehet az oka, de rákérdezni nem fogok.

–    -  Mr. Park, rám nézne, kérem? – mondom határozottan, mire Noah remegve néz rám. Gyönyörû szemei vannak, el lehet veszni bennük, és mintha egy kis pírt is látnék az arcán. Csak nem zavarba hoztam? – A dolgozatáról lenne szó.

–    -  Én… nem… nem puskáztam… én soha… - kezd védekezni, de felemelem a kezem, hogy még nem fejeztem be.

–     -  Tudom, maga nem a puskázós fajta – mosolyodom el halványan, ami úgy tûnik hat, mert mintha már nem lenne halálra rémülve. – Viszont olyan érdekességeket is beleírt a válaszokba, amiket én nem mondtam el az órán. Utána olvasott a dolgoknak?

–     -  Igen… Mr. Whitecraft – suttogja halkan. – Én… szóval… olyan érdekes volt, amit… amit mondott, hogy… hogy szerettem volna még többet tudni, de… nem akartam önt… zavarni…

–    -   Mr. Park, maga jó eszû gyerek, és ha a többi tárgyra is annyi figyelmet fordítana, mint azokra, amiket én tanítok, kitûnõ is lehetne – mondom nyugodtan. – Maga nem buta, ugye tudja? Érdekli a történelem?

–      - Én… csak szeretem, ahogy… ahogy a tanár úr magyaráz… - suttogja szemlesütve.

–     -  Értem – biccentek. – Nos, mindenesetre, a dolgozata igen figyelemreméltó. Most menjen, mert elkésik a következõ órájáról. És ne feledje, hogy a rajz szakkörön találkozunk. Számíthatok magára, igaz?

–     -  Igen… Mr. Whitecraft – válaszolja, majd sietve kirohan a terembõl. – Viszontlátásra!

Utánanézek. Van valami ebben a fiúban, ami különlegessé teszi. Valami szomorúság és tragédia lengi körül, ami a magamfajta vámpírnak olyan, mint ópiumfüggõnek az ópium. Ha nem vigyázok, a végén belõle lesz a következõ vacsorám, én meg csomagolhatok és menekülhetek tovább. Megcsóválom a fejem, aztán összeszedem a cuccaimat és a tanári felé veszem az irányt. Hosszú még ez a nap. 

Bólintok, és magára hagyom. A kinti hideg jól esik most, fel nem foghatom, miért kellett ez nekem. Tudhattam volna, azzal, hogy leskelõdtem olyan rég nem tapasztalt reakciókat kaptam a saját testemtõl, amit nem tudok jól kezelni jelen helyzetben. Az egész testem felhevült, a testi vágy, amit szorgalmas önmegtartóztatással sarokba szorítottam, most elemi erõvel tör rám. Behunyt szemmel élvezem a verandán az arcomba csapó jeges hópelyheket, közel s távol egy lélek sincs, minden állat visszahúzódott az odújába, csak én vagyok oly vakmerõ, hogy kijöttem a hidegre. Legszívesebben meztelenre vetkõznék itt és most, meghemperegnék a hóban, lelohasztva feléledt testrészemet. Miért mondtam a fiúnak, hogy maradhat? Soha nem viseltem jól mások társaságát, de Aaron nem tûnik rossznak. Menekül valami elõl, remeg és rémálmok gyötrik. A poklokon kellett keresztül mennie, pedig milyen fiatal és milyen gyönyörû. Talán épp ez okozta a vesztét, a fiatalság, a szépség és a hó leopárd lét. Nem akarom bántani õt, sem kényszeríteni, eleget bántották… De mégis mi ez a különös szorítás a mellkasomban? Ha rá nézek, büszkeség tölt el, gyenge és esetlen, elképesztõ, hogy életben tudott maradni, míg rátaláltam. Azt mondtam, nem való ide, ám ez nem igaz. Félelmetes, hogy milyen messzire eljutott egyedül, épségben, átfagyva, de életben.

A túlélés megsokszorozza bárki erejét, az adrenalin és az élethez való ragaszkodás elképesztõ dolgokra képesek, mint a nyolcvan éves anyóka, aki megijed a betörõtõl és a magánál hatszor nehezebb szekrényt is felemeli.

Meg akarom védeni õt, bármi elõl is menekül, mellettem nem eshet bántódása. Ha valaki idekeveredne az Isten háta mögé, hogy megkeresse, az halott, csak még nem tud róla. De mi van, ha nem akar majd velem maradni? Ha haza akar menni, a fecsegésébõl azt szûröm le, hogy szeret társalogni, más emberekkel érintkezni és beszélgetni, én ebben nem vagyok jó. Olyan régen élek itt egyedül, a kommunikációt is annyi jelenti számomra, ha idõnként elmegyek ellátmányért a faluba.

A vihar egyre nagyobb méreteket ölt, nem árt majd megraknom a tüzet a kandallóban, hogy egész éjjel lobogjon benne, hajnalra igen lehûlne a ház. Az ajtót is el fogja torlaszolni a hó, de van bent lapát az ilyen helyzetre.

Elég idõt hagyok Aaronnak, hogy megfürödhessen nyugalomban, nekem is sikerül uralkodni magamon, a vágyat elnyomom és zordan merengek az elõttem álló idõ elõtt. Majd lefoglalom valamivel. Hamarosan le kell mennem a faluba, le kell vadásznom pár nagyobb vadat, eladni õket a falubelieknek, cserébe ellátnak mindennel. Soha nem ejtek veszélyeztetett vadat, mindig csak olyat, amibõl népes a populáció, erre nagyon ügyelek, többnyire pedig azok az állatok élveznek elsõbbséget, akik egészségesek. A beteget, öreget vagy épp gyenge adottságokkal rendelkezõ egyedek a fõ zsákmányom.

Elég idõ telik el, visszatérek hát átfagyva kicsiny kunyhómba, amit most már meg kell osztanom ezen túl egy macskával. A nagy kérdés csak az, miért is nem bánom ezt?

Ujjaimmal átfésülöm a hajam, a beleragadt hókristályok szinte azonnal elolvadnak a melegtõl, ami benn fogad, Aaron a karosszékemben ül összekuporodva, mint egy kiscica és egy láthatóan halál unalmas könyvet lapozgat. Hogy találta meg épp az Anyegint, mikor van pár izgalmasabb kötetem is, mint a három testõr, a Dorian Gray arcképe, Sherlock Holmes…

- Milyen a hõmérséklet odakint? – nyújtózik el, mintha elgémberedett volna.

- Hóvihar van.

Nem figyelek rá tovább látszólag, pedig fájdalmasan tudatában vagyok a jelenlétének. Figyelem õt, minden másodpercben az érzékeimmel, olyannyira elszoktam más jelenlététõl, hogy akaratlanul is zsákmányként kezelem, holott nem az. Belemerítem a kádba a kezem, még meleg, de nem eléggé, a víz sem olyan koszos, jó lesz ez egy kis után melegítéssel. Felteszek egy újabb fazekat a tûzhelyre, a víz hamar átmelegszik. Aaron lefoglalja magát a tea készítéssel, addig sincs útban, de valamit mondani szeretne. Nem akarok mindent harapófogóval kiszedni belõle, ha akar valamit, majd mondja. Néma gyereknek anyja sem érti szavát.

- Melegítettem teát, szeretnéd, hogy odavigyem?

Korábbi elhatározásomat végrehajtva rakom meg a kandallót fával, a lángok végigsimogatják a rönköket, erõre kapnak. Nem is tudom, mit kellene mondanom neki, kérem, nem kérem? Miért ez a figyelmesség? Végül illene is valamit válaszolnom, felé fordulva biccentek, hogy igen. Kicsit talán irritál is ez a helyzet, jó hogy itt van, de még nem szoktam meg, kitölti minden érzékszervem, holott eddig egyedül éltem és egyedül a saját szívverésemet hallottam., hogy senki ne legyen mellettem.

- Te milyen gyakran jársz be a faluba? – aha, szóval ez a szíve vágya. Gondoltam, hogy valami ilyesmire is fel kell készülnöm. Szüksége van a társaságra, amit én láthatóan nem tudok neki eléggé megadni. De mi lesz, ha elmegy? Semmi, folytatom tovább az életemet, ahogy eddig. Akkor mégis, mi a rohadt életért nem akarom, hogy elmenjen? Vigyázni akarok rá? Talán.

- Csak ha szükségem van onnan valamire. Miért? – iszom bele a bögrébe, finom lett.

- Semmi – megint ez a hárítás… Megõrülök, ha kell neki valami, mondja.

- Még mindig menni akarsz?

- Csak körülnézni, tényleg régen voltam emberek között, de persze te is tökéletes társaság vagy, én csak... Azt hiszem, csak érezni szeretném a nyüzsgést és az életet magam körül. Ne érts félre, hálás vagyok, hogy maradhatok és élnék is a lehetõséggel. A faluba sem kell elmenni, ha neked gondot okoz vagy plusz fáradalmat. Mondhatsz nemet is egészen nyugodtan – csacsog, a mondandójának persze se vége, se farka, de a lényeget értem.

- Majd még meglátom – egyelõre nem gondolom biztonságosnak, hogy levigyem, engem megszoktak a falubeliek, ha hirtelen megjelenek Aaronnal, azonnal szárnyra kap a pletyka, hiszen odalent aligha történik valami, és ha véletlenül még mindig keresik Aaront, túl közel jutnának. Én mondtam neki, hogy már valószínûleg halottnak hiszik, de nem árt az óvatosság. Még õ sem elég erõs, fizikailag talán, de lelkileg nem. Amíg úgy viselkedik, mint egy poszttraumás stresszben szenvedõ baka, addig nem akarom kitenni ennek. Elviszem majd sétákra, hogy ne gubózzon be a házba végleg. Egyelõre legyen elég ennyi.

Levetkõzöm szinte másodpercek alatt és a felöntött forró vízzel teli kádba lépek. Jól esik az áthûlt testemnek a heti kétszer megengedett luxus. Aaron tekintetét nem érzem magamon, nem akar leskelõdni, a könyvlapok halk suhogását hallom egyedül és a kandallóban ropogó lángokat. Végigmosom magam, hogy tiszta legyek, de a törülközõt messzebb hagytam, és nem akarok végigtrappolni a padlón csurom vizesen, nem szeretek feltörölni, Aaron meg zavarba jönne tõlem.

- Ideadnád a törölközõt?

Hunyorogva pislog felém, próbálja eldönteni, hogy szórakozom vele, vagy tényleg csak olyan messze felejtettem. Végül kinyújtózik, mint egy lusta cica, félre teszi az unalmas olvasmányt, kecsesen emelkedik fel, minden mozdulatát lesem, de még így is hibátlan. Elveszi a törülközõt és hozzám lépve a kezembe adja, én felkelek a kádban állva, a vízcseppek gyorsan peregnek le a bõrömrõl. Nem néz rám, elfordul.

- Zavar?

- Azt hiszem, kicsit talán – érthetetlen…

- A múltkor még azt mondtad...

- Igen, tudom én is, hogy mit mondtam a múltkor. Azt, hogy nem zavar, mert már megszoktam. De ez teljesen más... – rám bámul, mintha elõször látna, végigtrappol a padlón az ágyig és elfoglalja a helyét. - hagyjuk inkább. Biztos fáradt vagy már, és tényleg bocsánat, amiért olyan helyzetbe hoztalak. 

- Említettem valamit a bocsánatkéréssel kapcsolatban – ez tényleg rém idegesítõ.

- Igen, bo… - helyes. -  Rendben, megértettem – a mosolyától dobban egyet a szívem, jobban áll neki, mint a búskomorság.

A kedvéért hajlandó vagyok felvenni egy fekete alsónadrágot, bár nem értem, minek veszõdöm vele. Szépen végigcsinálom az esti rutint, eloltom a tûzhelyet és a petróleumlámpákat, a kandalló elég fényt ad éjszakára, nem kell ennél több. A sötétítõ függönyök szorosan simulnak egymáshoz, az ajtó elé pedig szélfogót teszek. Csak ezek után mászom be én is az ágyra, ami igazából egy nagyon nagy matrac, prémekbõl. Csukott szemmel hallgatom a mocorgást, ahogy a macska elhelyezkedik a takarója alatt, bevackolódik a sarokba. Az illata megcsapja az orromat, de most nem vágyat érzek, mert ebben az illatban van valami súlyos és rémisztõ.

- Mi a baj? – kérdezem fél óra elteltével, mikor még mindig nem alszik.

- Nem tudok aludni… Álmos vagyok, de… félek lehunyni a szemem – mondja halkan. – Olyan hihetetlen még mindig, hogy megengedted, hogy maradjak. Hogy itt nem keres, és nem talál meg senki… De most, hogy biztonságban vagyok…

- Félsz – fejezem be helyette.

- Igen – suttogja elhalón. – Pedig próbálkozom! Tényleg.

Erre mit kellene mondanom? Sose voltam jó a szavakban, suttoghatnék neki megnyugtató mondatokat, amiket a regényekbõl idézek, de az nem ugyanaz. Egyszerûbb, ha átölelem, az segít nem? Oldalamra fordulok, érte nyúlok és átkarolva a derekát magamhoz húzom. Hirtelen meglepetésében megfeszül, mint egy íj húrja, de aztán fel is enged a karom alatt, háta a mellkasomnak simul. Átöleli a karom, mint gyerek a játékmedvét, másik karom kinyújtom és a fejem alá hajtom kispárnának.

- Jobb? – kérdezem pár kínos percnyi csönd után.

- Igen, köszönöm – a szavai nyugodtabbak, már nem érezni a testébõl áradó feszültséget, a fizikai kontaktus és az összebújás fontos az alakváltóknak, az érintések… Én csak elszoktam tõle.

- De neked is jó? – szólal meg, mintha olvasna a gondolataimban. – Úgy értem…

- Tudom, hogy érted – elõzöm meg. – Furcsa, de nem kellemetlen.

- Akkor jó - nyugszik meg. Azért jól esik a tudat, hogy figyel rám és a szükségemre.

Nem kell sokat várnom, a légzése hamar egyenletesre vált, egész éjjel éberen alszom, de nem érzem, hogy rosszat álmodna vagy veszély fenyegetné. Furcsán jó érzés ölelni õt, maga a tudat, hogy egy hús-vér test simul hozzám, az illata az orromban, a szívverése gyengéd szerenád a fülemnek, mint egy jól lakott farkas, úgy ébredek reggel. Álmában rám tekeredett, mint egy inda, karjaival és lábaival is ölel, de nem bánom. Engedek néhány nyugodt percet, kiélvezem a dolgot, de aztán óvatosan kitekergetem magam az ölelésébõl. Vannak szükségleteim, miután azokat kielégítettem egy nagy kanna vizet teszek a tûzhelyre forrni, kell neki egy kis idõ, míg begyullad és felmelegszik alul.

A friss tea és a serpenyõben sülõ szalonna illata körbelengi a házat, a takaró kupac alól egy szép kék álmos szempár pislog fel rám. Míg a szalonna sül, teszek egy újabb adag fát a kandallóba, a régi hamut kikotrom és a feléledõ tûz ontja magából a meleget.

- Szia – köszön álomittasan.

- Szia.

- Mi sül? – szimatol a legevõbe. – Szalonna?

- Igen – felelem, aztán szembe fordulok vele. – Evés után öltözz fel melegen.

- Miért, elmegyünk? – ül fel, szemeiben váltakoznak az érzelmek. Félelem, öröm, remény.

- Igen, de nem a faluba.

- Hanem? – zavarodik meg.

- Sétálunk a környéken. Jobb, ha kiismered magad a terepen, mielõtt hosszabb távra elviszlek.

És nem mondom ki, de fokozatosan is elég lesz hozzászoktatni a többihez.

- Már nincs vihar?

Nem húztam el eddig a sötétítõket, hogy ne keltsem fel, de most az ablakhoz sétálok és pótolom. A ház belsejét ragyogó fénnyel tölti meg az ablakon beáradó napsugár. A macska eltakarja a szemeit a hirtelen fényre, sûrû pislogás közepette igyekszik látni is valamit.

A szalonna is kisül, tányérra szedem, de mire a teához érnék, Aaron már ott téblábol mellettem és két piros pöttyös porcelánbögrébe tölti. Csendben reggelizünk meg, nekem nincs mit mondanom, õ pedig láthatóan mereng valamin, a kaját persze hamar elpusztítja, én némileg lassabban eszem.

Összeszedi a kintre felvehetõ ruhákat, alaposan bebugyolálja magát, én is felöltözöm, aztán gyorsan ellapátolom a havat az ajtó elõl. Aaron kissé bizalmatlanul követ a házból kifelé, csizmáink alatt ropog a friss, vakítóan fehér hótakaró. Az egész táj fürdõzik a szikrázó napsütésben, sehol egy felhõ, a fák ágain megülõ fehérség visszatükrözi a sugarakat, lélegzetelállítóvá válik tõle a táj.

- Gyönyörû – néz körbe, teljesen más szemmel, mint eddig.

Nem felelek, de én is gyönyörûnek tartom. Megindulok a fák közé, elég, ha pár méterrel lemaradva követ. Elõttünk egy fa mögül vörös bundájú róka somfordál elõ, apró rágcsálókat kerget, egy szép, fürge mókust szemelt ki zsákmányának, és tisztességtelen elõnye van, mert a róka nem tud fára mászni.

A hótakarót idõnként állatok lábnyoma zavarja meg, farkasok, rókák, jakut lovak, rágcsálók nyomai. Egyszer csak megállok, felmutatom Aaron felé a kezem és halkan magamhoz intem. Mellém lép, megfogom a csuklóját és lehúzom, guggolásba, átkarolom, hogy jobban mutathassam neki kinyújtott karral a látni valót.

Nem messze tõlünk egy pézsmaszarvas lépeget, a hó alatt és a földig érõ fenyõk gallyai között keresgél magának zuzmót. Bolyhos füle kíváncsian jár, kengurura emlékeztetõ feje és vámpírfogai teszik õt igazán különlegessé. Szép állat, gyakori erre, ez egy suta.

Aaron egészen hozzám simul, lenyûgözve nézi a tökéletes szépségû vadat. Egész lénye belefeledkezik a látványba, így amikor a szarvas eltipeg, szinte csalódottan sóhajt fel.

Nem kell sokáig várni az újabb vadra, egy számomra jól ismert medve tart felénk, érzem az illatát, hamarosan a súlyos lépteit is meghallom.

- Mi ez? – lapul hozzám Aaron ijedten.

- Egy medve – felelem nyugodtan.

- Medve??? Menjünk innen – rángatja meg kesztyûs kezével a kabátom, de én nemet intek.

- Ne félj, nem bánt, bemutatlak neki. Velem vagy, engem ismer, maradj nyugodt.

Nagyot nyel, de engedelmeskedik és önuralmat erõltet magára. Percek múlva meglátjuk a barna bundát a fák között haladni, még pár perc múlva teljes pompájában is megcsodálhatjuk. Aaron szerintem még lélegezni is elfelejt, a medve közelebb jön, de megtorpan, ismer engem, de Aaront nem, tûnõdve figyeli õt.

- Add a kezed – megfogom a csuklóját újra és lehúzom mindkettõnk kesztyûjét, kezem az övére simítom, majd elõre nyújtom, kézfejjel felfelé.

A medve egészen odalép hozzánk, nyakát kinyújtva szimatolja meg a kezünket, Aaron remeg, mint a kocsonya, de csak egy nyalintást kap az ujjaira, nem pedig harapást. Elengedem a kezét és ujjaimat a barna bundába túrom. Üdvözlõ farkas morgást hallatok, válaszul egy hasonlót kapok medvéül. Félelmetesnek tûnik, és az is, ha Aaron egyedül találkozott volna vele, nos… Khm. Nem sok maradt volna utána.

- Megsimogathatod – mondom Aaronnak, aki nagyon bizonytalanul enged a kísértésnek. Tenyerét közvetlenül az enyém mellé teszi és óvatosan, alig érintve a bundát simogatja meg. A medve felhördül, mire ijedten visszakapja a kezét és a hátam mögé ugrik. Nem bírom ki és felnevetek.

- Nem akart megharapni, de megtaláltad a gyenge pontját a nyakán. Figyelj – odateszem a kezem, ahová az elõbb õ és ujjaimmal elkezdem vakargatni. Erdei barátom elégedett morranásokat és szuszogást hallat, még jobban kinyújtja a fejét, hogy jobban hozzá férjek a nyakához. Szemeit is becsukja, úgy élvezkedik.

- Gyere, csináld te, akkor megkedvel.

Megfogom Aaront és újra a medvéhez irányítom. Tétován süllyeszti ujjait a bundába, ott, ahol én is és ellesve a mozdulatot vakargatja meg a fenomenális területet. Hát mit ne mondjak, láttam már egy smást, de amikor Morris, a nagy barna bundás barátom hanyatt dõl Aarontól, még én is pislogok párat a döbbenetben. A nagy, félelmetes, ijesztõ karmû, halálos fogsorú és tank erejû ragadozó úgy hempereg Aaron immáron mindkét dögönyözõ keze alatt, mint egy nagyra nõtt palotapincsi. Nahát.