Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Zero:

Agyamra megy az a zsibongás, amit ezek a tyúkok adnak ki magukból. Nem hiszem el, hogy, hogy lehet ilyen vérszívó népség után így áhítozni. Igaz õk nem tudják, hogy ezek vámpírok, csak azt látják, hogy némelyikük híres és szép arcú, de ezen túl nem látnak semmit. Idióta népség.
Kitárul a kapu, s Yuukinak is egyetlen szerencséje, hogy az év végi vizsgák miatt kevés lány van akiket kontrollálni kell, így õ is boldogul a maga felével. Elindul mögöttünk a fehér ruhás „tömeg” s tekintetem egyetlen személyre irányítom. Arra az új diákra.
Amióta ideérkezett, furcsa aura jelenlétét érzem az akadémián, túlságosan ismerõs, de nem jövök rá, hogy ki az. Ezt a lányt még nem láttam soha, s ezért is furcsállom, hogy ilyen érzésem van a közelében.
Idegesítõ.
Amikor Yuukival áll le beszélgetni, megelégelem a dolgot, s feléjük közelítek.
- Este, ha szünetünk lesz, nem érnél rá beszélgetni kicsit? – kérdi ártatlan hanggal, de közbevágok.
- Bocs, de nekem fog segítni.
- Zero! – szól bele Yuuki, de csak a nevemig jut el. Rám néz az alacsony lány, fejemben egy lüktetés zúgatja meg összes gondolatomat.
- Ha nem, hát nem – mondja vékony hanggal, majd vállat vonva megy tovább… Valami nekem itt nem stimmel… Nagyon nem.

~*~

Hûvös szellõ fúj az éjszakában. Szokásos helyünkön állunk az erkélyen, én zsebre vágott kezekkel figyelem a tájat, míg Yuuki a másik oldalon teszi ugyan ezt.
- Miért vagy ilyen hûvös Maria-sannal? – kérdi értetlenül, mire csak egy bosszús sóhajjal válaszolok.
- Csak ne menj a közelbe jó? – pillantok rá lusta szemekkel. Nem akarom, hogy baja essen.
Újra megérzem jelenlétét de kicsit távolodni kezd majd megáll egy ponton. Pontosan érzem, hogy merre van.
- Maradj itt, mindjárt jövök – „addig csodálhatod a te Kuranodat” gondolom magamban szintén bosszúsan, majd elindulok, válasz nélkül hagyva kérdéseit.

~*~

Ott áll a híd közepén, hanyagul támaszkodva a korlátra, mintha csak várna valamire, és szerintem, ez pontosan így is van. Hallja, hogy mögé érek, s ahogy én is egyre közelebb érek, érzem azt az erõs jelenlétet, és egy késztetést.
- Tehát megérzed a jelenlétem – mondja halkan, meg sem fordulva - Elvégre vérkötelék van köztünk – a felismerés, jeges tõrként nyilall testembe, s mélységes gyûlölettel tölt meg, a düh csak úgy lángol körülöttem, egy újabb ösztön kerít hatalmába.
Ingerültem magam felé fordítom, majd felöltõm alól elõkapom fegyverem és mellkasának szegezem.
- Azért jöttél, hogy megölj? – kérdi halk kuncogással, ami csak olajként hat a dühöngõ tûzre, ami bennem ég, de amikor meg akarom húzni a ravaszt, kezem oktalanul kezd remegni, mint soha, hatalmas meglepettséggel fogom fel hasztalan kezem mozgását – Jó fiú… - karcsú ujjai hajamba túrnak, szinte kiráz a hideg az érintéstõl, s legszívesebben elütném magamtól, de képtelen vagyok megmozdulni. Mi a franc van velem?
- Mi a…? – adnék hangot kérdésemnek, de a szavak is elfogynak.
- Mi a baj, Zero? Csak nem meghaladja a képességeid? – játszik velem, akár macska az egérrel, de nem hagyhatom neki… NEM!
- Lehet, hogy én vettem el az emberi mivoltodat, de akkor is én csináltam belõled vámpírt. Én vagyok a teremtõd, és a mestered. Engem nem ölhetsz meg... még a te ellenkezésed is kevés hozzá.
- Gondolod? – vágok közbe, morogva - Tegyünk egy próbát... Hio Shizuka! – meg fogom ölni, ha addig élek is - Azon az éjjelen a valódi arcod a mi vérünk borította... – érzem, hogy nem a saját testében van, egy másikat birtokol.
- Úgy van... ez a test nem a sajátom. Így kevesebb a feletted gyakorolt hatalmam, de te mégis képes voltál felismerni... ebben az alakban is. Ügyes fiú... – ne dicsérjen, hisz mindjárt kap a szívébe egyet a Bloody Rosetól. Kezei arcomra tapadnak, majd ajkai is, s olyan sokkhatás ér, ami alatt még gondolkodni is elfelejtek. Hirtelen lököm el magamtól ahogy erõt nyer testem a hatástól, szinte köpködve állok meg vele szemben.
- Ne merészelj hozzám érni... – morgom, egyre jobban vicsorogva, de csak megmosolyogja válaszomat.
- Nem kell félned... ebben a testben még nem tehetek veled olyat, amit szeretnék...
- Mi van? – pislogok nagyokat. Mi a francokat akar velem ez?
- Légy óvatos... a vámpírok valódi természete vadállati és kíméletlen. Bár szerintem a vámpírvadász urak és hölgyek sem különbek – kezd egyre jobban feldühíteni ez a nõ, s ha lenne elég erõm a ravasz meghúzásához, már rég megtettem volna.
- Zero! Hová tûntél? Már megint ellógtál? – Ez Yuuki… Azonnal arra kapom tekintetem
- Reggel találkozunk, Zero-chan... – szólal meg az a vérszívó dög, de épp hogy visszafordulnék felé, megint ajkaim érinti, majd tovaszáll és eltûnik a látókörömbõl.
Ez már megint megcsókolt.
Köpködni kezdek undoromban, és mire Yuuki oda érkezik hozzám, már csak szám törölgetem.
- Végre megvagy! – csap egy hatalmasat a hátamra, s csak meglepetten köpni tudok megint egyet.
- Teme… - morgom halkan, majd köhécselve egyet nézek rá – Ezt most miért kellett?
- Már megint el akartál lógni igaz? Mit keresel itt? – von kérdõre, de csak felhúzom egyik szemöldökömet.
- Dehogy, csak szétnéztem… talán félsz egyedül? – kérdem morcosan. nem szeretem, ha ütöget.
- Mi? Én… Nem! – háborodik fel – baka Zero! – emeli meg hangját, de hátat fordítok neki, majd visszaindulok a kollégiumok elé. Egy pillanatra elmosolyodom válaszán, de azonnal le is fagy ahogy arra a nõre gondolok. Jelen esetben lányra. Vajon hogyan váltott testet.
- Hé? Most hová mész? Zero! – fut utánam… hahh… reménytelen eset.

~*~

Álmatlanul forgolódom az ágyamon. Az órára pillantok… hajnali egy. Már biztos, hogy az estisek is elkezdtek a kollégiumukba visszavonulni. Nem hagy nyugodni a tudat… mi a fenét akar velem az a nõ? Nem kínzott már eleget? Elvette a családom… és most itt bukkant fel. Mi a francot akar itt? Miért van itt?
„Reggel találkozunk, Zero-chan...” – zúg a fejemben hangja, de vicsorogva ûzöm ki az emlékét. Mi a fenét akarhat tõlem?

~*~

„ – Gyûlölsz igaz? – simul homlokomon egy puha kéz, mely olyan jeges akár a kinti hóvihar – Ez a gyûlölettel teli szempár, csak az enyém… gyûjts erõt belõle, én édes kis Zerom”

Zihálva kelek fel, s azonnal fel is ülök, egyik tenyerembe temetem arcomat…
Csak álom… csak álom volt, de emlékbõl formálódott. Nyugalom Zero, csak képzelõdtél.
- Milyen édes vagy így reggel – hallok meg egy kuncogást, és azonnal a szoba sarkában lévõ szék felé fordulok. Megint Hio Shizuka az, még Maria testében. Hogy a francba jutott be?
- Mit keresel itt? Hogy jutottál be? – morgom ingerülten, majd hátam mögött a párna alá csúsztatom kezem ahol fegyverem is lapul.
- Még mindig nem érted? Nem tudsz engem megölni – megáll a kezem a mozdulatban és ledermedek. Nem… nem gyakorolhat rám ekkora hatást… Nem… csak beképzelteti velem, biztosan csak errõl van szó.
- Ichiru-kunnak is megmondtam, hogy veled nem fogok unatkozni – kuncog fel megint, elõre biccenve a széken, nekem pedig elkerekednek szemeim a név hallatán.
- Ichiru? – suttogom magam elé, de észbe kapok, és már azt látom, hogy egy pengével akar nekem esni. Elõkapom pisztolyom, s a ravasz elõtt lévõ fém részt használom támadása kivédésére. Szikrázva csikorognak a fémek, ahogy lassan felettem görnyedve próbálja rám nyomni fegyverét, de erõsebb vagyok…
- Mit akarsz tõlem? – mondom halkan, szinte duruzsolva, kezem remeg a megerõltetéstõl, hogy távol tartsam magamtól.
- Ha te azt tudnád – mosolyodik el sokat sejtetõn, és újabb meglepettségem kihasználva lecsúsztatja a pengét, majd belevág karomba, de nem hagyom büntetlenül, s vállára lövök, sajnos csak alig találom el, de mély sebet hagyok. Elillan felõlem, s az ablaknál áll meg, vállára szorítva kis kezét, de én is felszisszenek felkaromhoz kapva.
- A kis barátnõd, nagyon kedves lány – nyalja meg szája szélét, és azonnal felmordulok.
- Ha egy ujjal is hozzá mersz érni! – emelkednék ki az ágyból, de nem tudok, le kell fognom a sebem.
- Akkor mi lesz? – kérdi fölényesen, de csak rávicsorgok, mire egy újabb kuncogást hallat.
- Ha nem akarod, hogy õt használjam… gyere este a régi kollégiumba – csak egyet pislogok, de már sehol sem látom. Francba… Hová lett?
Kuncogása még visszhangzik valahol, talán csak a fejemben… de szörnyen idegesít! Lenézek a sebemre, s máris elkezdett beforrni, habár csak lassan a megszokotthoz képest. Leemelem róla kezem, ujjaimról lenyalom saját vérem. Ettõl még szerencsére nem borít el a vérszomj, hisz az én vérem, azt nem érzékelem így. Kikelek végre az ágyból, lemosom karomat, kezemet, majd bekötözöm, és pont eljön az idõ ahhoz, hogy felöltözzek és induljak az órákra.

~*~

Péntek… ilyenkor az estisek nem járnak órára furcsamód, így a prefektusi munka hál’ istennek nem szükséges az éjjel folyamán. Megvárom míg teljesen besötétül, és lefekszenek a diákok, így nyugodtan kimehetek a kollégiumból. A régi estis kollégium nincs messze, kisebb sétával el is érem.
Alig romos az épület, de csak kívülrõl. Belépek, s az egyre erõsödõ jelenlétet követem, amit már a fák között ballagva is éreztem. Érzem a szándékot, csak nem tudom, hogy mit akar. Zavar, felettéb zavar, hogy nem tudom mit akar itt, de egy biztos… ma este véget vetek mindennek, megölöm, s bevégzem a sorsomat is.

Szinte kirúgom az ajtót, ami mögött õt sejtem, majd benézek. Csak sziluetteket látok, de érzem hogy ott van, kiveszem körvonalát ahogy a kanapén ül, pontosan engem néz, és vár, mozdulatlanul.
- Mit akarsz tõlem? Áruld el végre! – mondom morogva, kicsit hunyorítva, hogy lássam is, de nem sokat érek el vele, így beljebb lépek.