A nyakamat kezdi csókolni, és én reflexszerűen felnyögöm. Mintha ezt már eljátszottuk volna egyszer… ironikus. Kezét az ingem alá csúsztatja, és végigsimít a mellkasomon, amitől megint felnyögöm. Milyen szánalmas is lehetek… bele sem merek gondolni. Awy azonban ahelyett, hogy folytatná, amit elkezdett, kihúzza a kezét az ingem alól, és megáll fölöttem. Fáradtan nézek fel rá. Egy sóhaj kíséretében a homlokát a mellkasomnak támasztja, aztán feláll, és az ablakhoz megy. Aztán csak áll ott, és néz kifelé, az esőbe. Mire készül..?
- Menj… - suttogja olyan halkan, hogy el sem hiszem, hogy ezt hallottam.
- He? – ülök fel a kanapén nyögve. Csak félreértettem, vagy..?
- Húzz a francba! Menj! – fordul felém indulatosan. Az arcán könnyek folynak végig. Sír… megint. – Ezt akartad, nem? Szabadságot! Akkor menj innen, és vissza ne gyere, mert… - elcsuklik a hangja, és csak sír. – Mert nagyon szeretlek… - Megdermedek. Meglepett, üres szemekkel bámulok rá, és nem tudom, mit is mondhatnék, vagy mit kéne mondanom. De… pontosan tudom, mit kéne, csak nem tudom kimondani. Nem mondhatom ki, mert… mert a büszkeségem még mindig fontosabb… hogy lehetek ennyire… már magamat sem értem.
Az eső csak szüntelenül kopog az ablakon, Awy sír, én pedig csak nézek. Nézek, a nagy semmibe… de nem lehetek így örökké. Így végül közelebb lépve átölelem a szürkét, és magamhoz szorítom, amennyire csak tudom. Szeretem… én is szeretem, de nem maradhatok itt vele. Van… volt egy másik életem, amit nem zártam le, és nem is lehetek itt vele, amíg le nem zárom… és akármennyire is fáj… én szabadnak születtem. Nem tudom lekötni magam. Sehová sem. Hozzá sem…
- Kérlek, bocsáss meg… - suttogom halkan, majd a füléhez hajolok. – Én is… én is… szeretlek… - Ha nehezen is, de kimondtam, és most… nagyon fáj… itt, a mellkasomban… mintha szívem lenne, pedig… nincs. Egyik pillanatról a másokra kap el a sírás, de nem szeretném mutatni, mivel ha ketten sírnánk egyszerre, az már tényleg eléggé szívszorító lenne. Így a könnyeket magamba fojtva egy utolsó csókot lehelek az ajkaira, aztán sarkon fordulok, és elrohanok. El… el, jó messzire, mert ha csak egy pillanatig is itt maradok még, belehalok a fájdalomba. Awy… bocsáss meg, de nem lehetek veled. Húz valami más… valami… amiről én sem tudom, hogy mi lehet. Talán ezt hívják honvágynak, vagy egyszerűen csak szívnek. Végül is nem tudom… én is csak szőke vagyok.
Elmentem. Otthagytam. Fájt. De elmúlt. Az eső esik. Megáztam. Fázom. Hideg van. Érzem, hogy Calcifer itt van a közelben, de nagyon halvány a fénye. Ez megmagyarázná a démoni énem erőteljesebb működését. Ha Calcifer meghal, meghalok én is, és gyengeségemet érezve a szörnyeteg elszabadult bennem. És akkor is Awy segített. Awy… vajon mi lesz most veled? Otthagytalak… egyedül… képes voltam rá. Talán elfelejtesz, vagy… elfelejtesz. Felejts el… jobb lenne így. Engem nem érdemes szeretni… és nem is érdemlem meg, hogy szeressenek. Sajnos nem…
Egész nap szakadatlanul repülök, míg végre az ég némileg kitisztul, és én megpillantok egy kis kuckót, nem messze egy erdőtől. Egészen otthonos kis faháznak tűnik, csak félig össze van omolva. De innen jön Calcifer energiája, úgyhogy… leszállok elé. Érdeklődve bámulok körbe. Hideg. Nedves. Sáros. Csupa kellemetlen tényező. Hogy tudott itt Calcifer mégis életben maradni?
De nem agyalhatok ezen tovább, mert ekkor a ház ajtaja hirtelen kicsapódik, és egy alacsony, csuklyás valaki ugrik ki rajta. A kezében egy husáng van, amit fenyegetően lóbál felém. Kezeimet a mellkasom elé emelve jelzem, hogy nem akarom bántani, mire a csuklyás lassan leengedi a fát, és alig hallhatóan maga elé súgja, hogy:
- Howl-sama…
Azonnal megértem, ki ez a gyerek.
- Marco – nyögöm elfúló hangon, aztán a következő pillanatban már csak a karjaimba ugró vöröst tudom ölelni. Marco… hát él… annyira hiányzott…
- Howl-sama! Te élsz! Pedig én azt hittem… azt hittem… - zokogja boldogan, mire én még jobban magamhoz szorítom.
- Nincs semmi baj, Marco. Itt vagyok… minden jóra fordul – mosolygom rá a kis vörösre, aki erre a szemét törölgetve bólint, majd elképedten mér végig.
- Howl-sama… mért lett fekete a hajad? – értetlen képpel bámulok vissza rá, aztán a mellettem lévő tócsába pillantok, amitől azon nyomban elszörnyedek. A hajam… a szép szőke hajam… fekete lett… biztos a sok fekete mágia miatt. Hiába nem használom a teljes démoni formám, attól ez még gonosz erő, ami folyamatosan rombolja a testemet… ez a hajszínváltozás még visszacsinálható, de azt hiszem, nem csinálom vissza. Ez a szín emlékeztet valakire… kire is? Awy…
- Befestettem – kacsintok rá Marcora, aki erre felnevet, majd karon ragad, és a ház felé kezd húzni.
- Gyere! Látnod kell Calcifert! Nagyon rossz állapotban van! – Mikor beérünk a házba látom, hogy Marco igazat mondott. Calcifer egy kisebb farakáson ég, de olyan kicsi lánggal, hogy lassan már kialszik. Nem is értem, hogy vagyok képes még mindig mozogni, ha ő már majdnem a halálán van. Mindenesetre akkor ez nem érdekelt, csak a tűzdémonhoz léptem, és az energiámmal ismét élővé tettem. A démon csak ásít egy nagyot, mintha most kelt volna fel, aztán apró kis szemeit rám emeli.
- Howl… te élsz? – nyöszörgi álmosan.
- Addig nem halok meg, amíg te életben vagy – vigyorgom rá cserfesen, aztán dobok neki még néhány fát.
- Valóban. Mi ez az energia rajtad? – kezdi felemészteni a hasábokat Calcifer, közben a tekintetét végig rajtam tartva.
- Semmi, csak… egy barátomnál voltam – mosolygom továbbra is hamisan, de Calcifert nem tudom átverni.
- Nála hagytad a szíved is, mi? – Szomorúan magam elé meredek. Igen, nála… bár ez nem lehetséges. A szívem itt van, és éppen fát kajál.
- Nem – válaszolom egyszerűen, mert nem kell igazat mondanom ahhoz, hogy Calcifer tudja az igazságot.
- Vigyázz, Howl. Egy sötét varázslót szeretni veszélyes dolog – figyelmeztet a tűzdémon baljós hangon, mire én ismét rá nézek, és halkan felnevetek.
- Hogy tudnám szeretni? Hiszen nekem nincs szívem…
Nincs szívem, mert otthagytam… Nem mondhatom, hogy igazán szeretem, mert elmenekültem… Nem mondhatom, hogy teljes lelkemből szeretem, mert egyszer sem áldoztam érte az életemet, ő pedig kétszer is megmentett engem… Nem mondhatom, hogy teljes szívemből szeretem, mert nincs szívem… de ha lenne, biztosan csak érte dobogna. Awy… vajon mi lesz velünk? Elveszünk a sötétben, vagy Calcifer lángja ismét kigyullad, és életben maradunk..? De nem. Ez túl szép álom. Túl szép, hogy igaz lehessen.
A napok csak telnek, én pedig rendbe hozom, amit Awy tönkretett a házam körül. Visszaépítem a vándorló palotát, és egy új színt rakok a tárcsára, ami majd visszavezet ide, ahol megtaláltam Marcoékat. Nem éppen kellemes hely, de jó a hangulata… emlékeztet valamire. Vagyis inkább valakire. De nem lényeges…
Éppen egy fotelben ülök, és könyvet olvasok, mikor Marco elém sétál, és a kezembe nyom egy lapot. Vagyis hármat… mind az álneveimre szólnak.
- A király katonái küldték – kommentálja a kis vörös, aztán visszavonul varázslatokat gyakorolni. Sóhajtva bontom ki a leveleket, és olvasni kezdem őket. Mindegyikbe ugyanaz áll: háború lesz, méghozzá egy ellenséges királlyal. Minden varázslót a harctérre küldetnek. Más esetben ezt most unottan kidobnám, és nem törődnék a dologgal (mivel nem vagyok egy harcos típus), de most muszáj lesz, mivel bevillant egy emlékkép. Méghozzá Awyról. Mintha láttam volna nála egy lapot, amivel a hovatartozását igazolja. Igen, biztos, hogy láttam. És azon nem ennek a királynak a pecsétje volt. Ami azt jelenti, hogy… ha most igent mondom a királyomnak, az olyan, mintha Awyt az ellenségemmé tenném. Awy bevonul, ebben biztos vagyok. De hiszen sok idő telt már el azóta, hogy ott hagytam… ki tudja, mit érez már. Talán már nem is szeret… ez lenne a legjobb neki. Én viszont még mindig szeretem, és nem tudnám bántani… ráadásul mióta otthagytam, minden napom üres és értelmetlen. Nélküle valahogy minden értelmét vesztette…
- Bevonulok – jelentem ki hangosan, mire az asztalnál ülő Marco ijedten kapja fel a fejét.
- Mi?
- Igen. Bevonulok – ismétlen meg, mire a vörös szeme aggódással telik meg.
- De Howl-sama, hiszen te sosem…
- Sosem, de most igen – állok fel a fotelből, becsukva a kezemben lévő könyvet. Muszáj bevonulnom, mert látnom kell őt. Még ha ellenségek vagyunk is… ha már meghalok, az ő keze által akarom tenni. Gyönyörű elmúlás lenne…
- Amiatt a varázsló miatt, igaz? – kérdi a kandallóban lobogó Calcifer, mire fél szemmel rá pillantok, de nem válaszolok. – Szóval igen – sóhajt. – Mégis szereted. A lehető legrosszabb dolog, amit tehetsz.
- Lehet – bólintok rá a dologra, és visszateszem a könyvet a helyére. – Viszont nem tehetek ellene semmit.
Ennek így kell lennie, azt hiszem… szeretem Awyt, és kész. Beletörődtem. Az ablakhoz sétálva kinézek, és a főváros nyüzsgő forgatagát kezdem szemlélni. Azt hiszem, ma piac van. Mindenki megy valahová. Boldogok. Nevetnek. Én is nevetni akarok, de… nem megy. Már nem.
- Awy… szeretsz még? – döntöm a homlokom az ablaküvegnek, és magam elé meredek. Jól tudom, hogy erre a kérdésre nem fogok válasz kapni… - Én szeretlek. Mindennél jobban… és ha meg kell halnom… akkor te általad akarok meghalni – mosolyodom el halványan, aztán a tekintetemet ismét a városra emelem. Kihalt az utcaszakasz. Az ég beborult. Pillanatok alatt. Minden szürke. Hogyan..? Már tudom. A háború kezdete… a fekete felleg az égen. Kezdődik…
Szerkesztve Ereni-chan által @ 2010. 07. 11. 10:40:51
Álmodtam. Álmodtam, valami rémeset, arról, hogy elvesztek valakit, aki nagyon fontos nekem… nem tudom, ki volt az, mert nem láttam… csak az árnyékát láttam, aztán már csak azt, ahogy eltűnik, én pedig mérhetetlen nagy ürességet érezek magamban. Mintha az életem egyszeriben értelmét vesztette volna… és nem találtam rá magyarázatot, hogy mért… egyszerűen csak álltam ott, a nagy semmi közepén, és zuhantam valami ismeretlen, sötét mélység felé… ahonnan többé nincs kiút. A szakadék mélyére érve aztán ösztönösen felriadtam a becsapódástól. Mert az ember már csak ilyen… álmában nem érezhet fájdalmat, nem halhat meg, így az utolsó pillanatban mindig visszatér a valóságba. Ez velem sem volt másképp…
A homlokomat fogva ülök fel, és fájdalmasan nyöszörögve próbálom kinyitni a szemeim. Először nem nagyon akaródzik a művelet, de aztán végül mégiscsak sikerül. Bágyadt képpel nézek körbe a szobában, és az már rögtön feltűnik, hogy Awy nincs mellettem. Te jó ég, de akkor hol van?! Abban az állapotban…
Villámgyorsan felpattanok, és már szaladnék is az ajtóhoz, de a kilincset megragadva hirtelen leblokkolok. De hé… mért aggódok én ennyire érte? Hiszen… ő fogvatartott… szétrombolta a házam… az álmaim… rab lettem nála, de… megmentette az életem… akkor. Ettől függetlenül még mindig életveszélyben vagyok, csak most már több rá az esély, hogy megúszom. Elgondolkodva dörzsölgetem a kilincset, aztán végül meggyőzöm magam: ez csak azért van, mert túl jó vagyok! A jóság dolgozik bennem, meg a szánalom, és csak ezért aggódom a sorsáért… meg azért, mert ha már megöli valami, az én leszek, amiért szétcseszte az életem… igen… ez jó.
Ezzel a tudattal nyitom ki az ajtót, aztán elkezdem keresni a házban a szürkét. Nem kell hozzá sok, idő, hogy megtaláljam… a kertben van, és ül, nekem háttal. Halkan felsóhajtva indulok el felé, de kettőt sem lépek, már megtorpanok. Hiszen… ez a hang… Dermedten bámulom Awyt, aki ahogy nézem… hallom… de nem… az nem lehet, hogy épp ő…
- Awy… - szólalok meg halkan, mire a szürke ijedten kapja hátra a fejét. És akkor már biztosra mondhatom, hogy… igen, Awy… sír…
Elképedten nézek végig rajta, és valahogy még mindig nem sikerül elhinnem, hogy érzéseket látok az arcán. Talán még mindig álmodom? Ez lenne a szakadék mélyén? Nem… nem lehet… nem álmodom… ez a valóság… a megdöbbentő, és elszomorító valóság… Sosem gondoltam volna, hogy valaha is így látom…
- Howl..? – szól vissza rekedten a szürke, aztán hirtelen leszegi a fejét, hogy ne láthassam az arcát. Késő bánat, már láttam, és ezt ő is jól tudja… - Elég szánalmas, nem? – suttogja maga elé, inkább úgy, mint egy kijelentést, és nem, mint egy kérdést. De nincs igaza… ez nem szánalmas… ez szomorú, és szívszorító… vagy csak én vagyok túl nyálas…
De nem válaszolok, csak lassan elindulok, és elé érve lenézek rá. Eszembe jut a jelenet, mikor én ültem így a földön, és ő magasodott fölém, mint valami hatalmasabb erő, amitől nem szabadulhatok… hát, ez most itt annak az esetnek az ellentéte. Most én vagyok az erősebb, a fölényben lévő, aki akár el is szökhetne most, vagy akár bele is rúghatna ebbe a szemétládába, amiért ilyen sok bajt csinált neki, de… nem teszi… mert nem tudná megtenni. Még ezek után sem…
Nagyot sóhajtva térdelek le elé, és egy óvatos mozdulattal magamhoz ölelem. Ilyet még soha, senkivel sem tettem meg… És lehet, hogy most sem kellett volna, mivel ahogy közel kerülök hozzá, ismét megérzem a gyengeségét. Eddig fel sem figyeltem rá, de most, hogy átöleltem, hirtelen megcsapott a tömény mágia bódító érzése… és ez a mágia nem a jó fajtából való. Nem kétséges, ez csak a démon énem ereje lehet… Awy küzd ellene, de már rájöhetett, hogy nem olyan könnyű befogadni, mint amilyennek látszik… Ezt az energiát csak én tudom kordában tartani… vagyis… már én sem. Viszont elviselni tényleg csak én tudom. Úgyhogy ha Awy nem épül fel hamarosan, vagy nem távozik belőle az erő egy része, akkor nem fogja túlélni a következő éjszakát… szörnyű ebbe belegondolni. Mert én… nem akarom… elveszíteni… Én… nem akarom, hogy… elmenjen… nem!
- Nem akarok meghalni… - suttogja a szürke, mire én eltávolodom tőle, és kissé kétségbeesett képpel nézek rá.
Én sem akarom, hogy meghaljon! De mit tudnék tenni ellene? Hogy tudnék segíteni neki? Nem tudom… egyszerűen nem… ismét közelebb húzódok hozzá, és most, első alkalommal, mióta itt vagyok, önszántamból megcsókolom… úgy, mintha most tenném meg utoljára… és ez a gondolat megint megrémít… nem akarom, hogy ez az utolsó csók legyen… meg akarom csókolni, akár még százszor is, mert én… én… nem akarom bevallani magamnak. Pedig be kell vallanom… nem tagadhatom sokáig… érzem… és nem csak ezt. Hanem azt is, hogy a testembe hirtelen rengeteg mennyiségű energia áramlik, ami kicsit megszédít, aztán kis híján el is ájulok, de végül megtartom magam. Az erő pedig csak jön át belém, egészen addig, míg többet már nem tudok magamba fogadni, és akkor elszakítom magam Awytól. Még így, térdelve sem tudom megtartani a súlyom, így ülésbe rogyom, és fulladozva kapkodok levegő után. Ez az erő… ki akar törni belőlem… a hátamba iszonyú fájdalom hasít, és tudom, ha nem veszek erőt magamon, ismét elhatalmasodik felettem a démoni felem… így némileg megemberelem magam, és sikeresen el is fojtom a bennem szunnyadó szörnyeteget. De tudom, hogy ez csak ideiglenes állapot… ha nem csinálok valamit, idővel megint erősebb lesz, és akkor már nem fogom tudni sehogy sem elnyomni… akkor örökre démonná válok…
- Meglátszik rajtad, hogy szőke vagy. – áll fel mellőlem Awy. Na ne, hogy lett ez ilyen jól?! – Ugye tudod, hogy ezzel most kinyírtad magad? – bágyadtan pillantok fel rá, és egy rideg, érzelemmentes tekintettel találkozom. Heh… túl szép volt, hogy igaz legyen…
- De te élsz! – mosolygom rá, aztán már ismét egy gödör mélyén találom magam. Valószínűleg elájultam a fáradtságtól… de ciki… kellett nekem megmenteni azt a marhát! Most ki tudja, miféle rémálmok fognak gyötörni… de ugye nem halok meg? Azt nem akarok… a halál olyan sötét… és hideg… és magányos… nem akarok meghalni… de a nagy szürkeség ismét elnyel…
De nem haltam meg, és pár napra rá viszonylag rendbe is jöttem. A démoni énem megkörnyékezett ugyan néha, de az akaraterőmmel sikeresen vissza tudom fojtani. Meg hát muszáj is volt, mivel Awy kegyetlenül megtanított rá, hogyan küzdjek egy démon ellen… fájdalmas egy kiképzés volt… csoda, hogy még járni bírok… de ez legalább elvonta a figyelmét a többi dologról. A többi dolog alatt kettőnket értem… azon belül meg azt, hogy egy ideje szerencsére már nem próbált meg felcsinálni… talán el is felejtette! De szép álom… kár, hogy csak álom. Ezen felesleges is tépelődni!
Ugorjunk a jelenbe. A jelenbe… ahol épp kajálok. Valami szart, amit más néven pehelynek hívnak, de amilyen régen itt állt már… wuuuáh…
- Ha nem kell, ne edd meg. – szól rám Awy, mikor látja, hogy nem nagy kedvvel nézegetem a reggelit – Nem lenne már étvágyam, ha az asztalra okádnád. – Megint csak magára gondol. De szeretem én…
- Szóval hogyan tovább? – tolom el magam elől a kaját. Bár ez most nem volt helyes tett, mivel így estig nem ehetek semmit… mindegy is, már megszoktam.
- Hm? – néz rám kérdően a szürke, miközben az asztalnak dőlve egy almát kezd majszolni.
- Hogyan tovább? – ismétlem meg a kérdést – Mit tervezel most velem? – rideg vigyorát látva elfordítom a fejem – Ugye nem gondolod, hogy örökre itt raboskodom majd nálad? – a szürke erre mellém sétál, majd leül az asztal szélére, és az államnál fogva maga elé húz.
- De, pontosan erre…
- De nem! – kapom el a fejem, és indulatosan hátrálok pár lépést – Én nem bírok rabként élni! Az is csoda volt, hogy idáig bírtam! De itt vége! – kiabálom magabiztosan. Bár nem értem, mit próbálok ezzel elérni… Awyt az sem rendítené meg, ha térden állva könyörögnék neki, hogy engedjen el, így hát az ellenkezőjére sincs sok esély.
- Hagyd abba… - sóhajt fel unottan a szürke, a szemeit forgatva. Nem szereti, ha a sorsom miatt nyávogok neki. Hát pedig most fogok! A belső énem már tombol! Nem vagyok hajlandó tovább a kutya szerepében élni! Még ekkor sem, ha mostanában ez a szerep kissé módosult… ergo… nyakörv és póráz már nincs rajtam… viszont még nem vagyok szabad.
- Nem hagyom abba! – vonom fel a fejem makacsul. Na, teszteljük, meddig bír ki… bár ez veszélyes vállalkozás… kivételesen nem érdekel. – Szabad akarok lenni!
- vállat von. Persze, őt aztán nem érdekli… idegesen elé trappolok, és a ruhájánál fogva magam elé rántom – Akkor kössünk alkut! – most még rideg vigyorgása sem érdekel, és az sem, hogy kissé erőfölénybe került az elmúlt napokban (visszatért az ereje).
- Alkut? – ismétli meg enyhe gúnnyal a hangjában, aztán kelletlenül eltol magától – Aludj egyet Howl. Asszem ma reggel valami nagyon fontosat az ágyban felejtettél… - Kinyírom! Hát nem érti meg?! Nem leszek többé a játéka!
- Jó… akkor mondom az alku lényegét. – morgom vissza neki, mintha meg sem hallottam volna amit mondott – Fogócska. – az ilyen kijelentéseknél néha elég betegnek érzem magam – Ha elkapsz, itt maradok. Ha nem, akkor elmegyek! – Awy erre elém lép, és egy egyszerű mozdulattal meghúzza a hajam.
- Megvagy. – jelenti ki cinikusan.
- És ki mondta, hogy a földön kell elkapnod? – lépek arrébb tőle, arcomon széles mosollyal. Komoran bámul rám. Persze, mióta volt egy erősebb érzelemkitörése, átlagban már annyi érzelemre sem képes, mint előtte.
Vigyorogva engedem elő holló szárnyaim. Na igen, a kiképzés egy jó oldala az volt, hogy Awy megtanított rá, hogyan használjam a szárnyaim úgy, hogy közbe ne alakuljak át démonná. Így a testem sem lepik el tollak, csak fekete szárnyaim jönnek elő. – A levegőben kell elkapnod. És ha eléred, hogy a földre kerüljek, itt maradok veled, és többé egy szóval sem említem a dolgot! – Nagyon biztos vagyok magamban, talán ennyire nem kéne… én is jól tudom, hogy ezt nem tudnám betartani. De nem is várom meg, míg reagál rá, csak az ablakhoz megyek, szélesre tárom, aztán pár pillanat múlva már kint is vagyok a szabadban. Nagyot szippantok a levegőből, de ez a másik, amit nem kéne tennem, mivel rögtön köhögni is kezdek. És én még azt hittem, bent áporodott a levegő… Közben Awy is utánam jött, úgy tűnik, beletörődött a dologba. És most kihasználva, hogy fuldoklom, szépen nekem is iramodott, és csak kicsin múlott, hogy ne kapjon el most rögtön. Szerencsére az utolsó pillanatban kitértem előle. Vigyorogva nézek le rá, aztán felrepülök, egészen a felhők fölé, és várom, hogy utánam jöjjön. Hamarosan ő is megjelenik a nagy fehérségből, én pedig játékosan cikázni kezdek körülötte, hogy ezzel is ingereljem. A szürke csak unottan bámul rám, végül mögém szegődik, és gyorsít a tempón, hogy be tudjon érni. Én eközben egészen a felhők fölé repülök, majd egy hirtelen fordulattal a felhőbe merülök, aztán elkanyarodok, amit Awy nem tesz meg, mivel nem látja rendesen, merre megyek, így sikerül megint alám kerülnie. Most már nem várom meg, amíg felocsúdik, hanem gyorsan elslisszolok, az erdő felé. A fák között nehezebb lesz követnie, hacsak nem vágja ki mérgében az összeset… Mikor már elég közel vagyok, megfordulok, hogy megnézzem, jön-e utánam. Jön. Viszont elég lassan. Szórakozottan bámulom, és egészen el is felejtem, hogy a repülésre is figyelnem kéne…
Awy ekkor valamiért hirtelen megáll, és rám kiált. Ijedten fordulok előre, és akkor látom csak, miért szólt rám. Egy faág… ami csak pár méterre van tőlem… és mindjárt felnyársal… Megpróbálok megállni, de már nem sikerül. Vészesen közel kerülök az ág szúrós végéhez, ami valószínűleg az egész hasamat áthasítja majd, de ekkor… az utolsó pillanatban hirtelen valaki elém kerül, és ellök, de úgy, hogy a földig meg sem állok. Lent aztán szépen becsapódom, nyekkenek párat, és a szárnyaim is visszamennek a helyükre, de legalább élek. Nyöszörögve próbálok megmozdulni, de nem megy. Ekkor hirtelen egy árny magasodik fölém, ami aztán felránt, és ad egy akkora pofont, hogy azt hiszem, a fejem is repült vele…
- Te hülye kis geci, nem megmondtam, hogy hagyd abba? – ordít rám Awy, és tudom, hogy szíve szerint akár ismét felpofozna, de abba már lehet, hogy a gerincem törne bele, és akkor hiába mentette meg az életemet. Ismét…
Üres szemekkel bámulok rá, az orromból lassan folyni kezd a vér az előző pofon miatt, az egyik karom úgy érzem eltört, és ha Awy nem fogná a ruhám, tartani sem bírnám magam.
- Bo… bocsánat… - dadogom köhögve, mire a szürke komor tekintete mintha kicsit megenyhülne. Felsóhajt, hogy lenyugtassa magát, majd hirtelen magához ránt, és gyengéden átölel. Nagy szemekkel bámulok magam elé, mivel azt hittem, az-az alkalom egyedüli volt és megismételhetetlen… hogy Awynak tényleg nincsenek érzései. Ezek szerint tévedtem…
- Te nyertél… - mondom halkan, szinte csak magamnak. A szürke erre még jobban magához szorít, ami kicsit talán már fáj is, de elviselem… - Nem tarthatsz itt örökre… - emlékeztetem magam elé bámulva.
- De nem hagyhatsz el… - súgja a fülembe, majd a homlokát az enyémnek dönti, és csak néz rám, azokkal a szép szürke szemeivel… miért bűvölt el most ennyire?
- De… igen… - bámulok oldalra, hogy ne kelljen állnom a tekintetét. Most egyszerűen nem tudom. Olyan más…
Ő erre visszafordítja maga felé a fejem, végigsimítja az arcom, és megcsókol. Akaratlanul is visszacsókolok. Hiszen én… én… nem vallom be magamnak. Nem vallhatom be! Mert az már a megsemmisülésem lenne. Hiszen én nem szerethetek senkit… szív nélkül…
Rá egy napra már úgy, ahogy rendbe is jövök. Kiderült, hogy a karom nem tört el, csak kiugrott a helyéről, és más testrészemnek sem lett nagyobb baja, úgyhogy most picit sántítok, és nem tudom rendesen felemelni a karom, de élek! És ez a lényeg. Awy gondoskodott róla, hogy rendesen felépüljek, így néhány egészen közeli helyzetünk is volt… egészen közeli alatt érteni kell: egyre jobban úgy érzem, hogy már nem bír tovább várni azzal… és szerintem nem is akar. És ami engem illet… én már beletörődtem az életembe… elfogadtam, azt hiszem… így ebbe is bele kellett nyugodnom.
Ezért aztán nem lepődöm meg, mikor az egyik délután Awy mellém ül a kanapéra, aztán pár perc múlva már le is dönt rá. Engedem neki, hiszen mit is tehetnék ellene..? Azért ez vicces. Nem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen alak fog felcsinálni, azt meg pláne nem, hogy… képes leszek totál beleesni… még szív nélkül is… hogy ez mennyire nyálas… hehh…
Awyt ekkor egy zöld lángcsóvával eltávolítja maga elől a szekrényt, és lassan elindul felém. Az arca egy őrültével lesz hasonló, én pedig reszketve hátrálni kezdek. Mi a fene ez, hogy még a démoni alakom is meg tudja ijeszteni? Vörösen villogó szemekkel, eszelősen vigyorogva lép elém. Lehajol hozzám, és már az arca is kicsit nyugodtabbra vált. Maga felé emeli a fejem, és megcsókol. Abban a pillanatban kiszáll belőlem minden démoni erő. Fáradtan rogyok le a földre, Awy pedig szintén mellém esik. Mélyeket lélegezve bámulok magam elé. A szárnyaim már visszamentek a helyükre, úgy különben a tollaim is eltűntek. Egészen jól érzem így magam.
- Hol… hol a francba van a szíved? – ül föl, és szürke szemeivel engem kezd vizslatni. Heh, azt hiszed, valaha is megmondom? El vagy tévedve.
- Te vagy az utolsó, akinek elmondanám. – nyögöm gúnyosan.
- Akkor meg fogsz halni. – közli velem ridegen. Igen… tisztában vagyok vele. Ha nem kerülök hamarosan Calcifer közelébe, az igazi énem örökre elveszik… bár ez mindenképp bekövetkezne, csak a varázsló erőm és a szívem nélkül kicsit gyorsabban.
- Kit érdekel… - vonok vállat unottan. Meghalok… na és akkor? Eddig sem voltam senkinek fontos, ezek után sem leszek soha… Csak Marcot sajnálom. Ő a példaképének tekintett… tényleg, vajon hogy boldogul? Régen hallottam már felőle.
- Bolond kis geci. – vigyorog rám Awy közömbösen, majd megpróbál felállni, de rögtön össze is esik. Automatikusan nyúlok utána, és felsegítem. Baszott jóindulatom. Szívem szerint itt hagynám döglődni, de… nincs szívem.
- Pihenned kell… - nézek oldalra, majd a vállamra támasztom, és elindulok vele a nappali felé.
- Miért… segítesz nekem? – suttogja maga elé.
- Mert nem vagyok olyan, mint te. – válaszolok unott hangon. Persze ez csak egy kibúvó. Igazából fogalmam sincs, mért segítek neki…
A nappaliba érve lefektetem a kanapéra, majd egy borogatást rakva a homlokára leülök mellé. Végül is, ezt ő is megcsinálta velem, ebben még semmi sincs… csak tudnám, mért győzködöm magam. Pár percig csak ülök magam elé nézve.
Végül aztán Awy int, hogy hajoljak közelebb hozzá. Meg is teszem, és akkor egy hirtelen mozdulattal magához ránt, és átölel. Óriási szemekkel nézek rá.
- Aludj… - morogja, tekintetét a plafonra emelve. Tétován húzom össze magam, végül a mellkasára hajtom a fejem, és becsukom a szemem. Valamiért most egészen jó a közelében lenni…
- Oyasumi… - suttogom szinte csak magamnak, és rá nem sokkal már alszom is…
Egy darabig még szenvedek ott a falnak dőlve, aztán Awy végül megjelenik az ajtóban, és a kezét rám téve visszahúzza fekete szárnyaim. A fájdalom így szépen lassan el is múlik. Végre… rohadtul fáradtnak érzem magam. Ennyire megviselne egy ilyen? Úgy tűnik… Aztán a szürke a karjaiba vesz, és egy ágyra fektetve vizes kendőt rak a homlokomra. Utálom az ilyen kedélyhullámzásait. Egyszer annyira szemét, hogy megölni lenne kedvem, másszor meg betakargat, és mellém fekszik. Lehet, hogy skizofrén. Vagy szimplán egy elkúrt állat. Azért kíváncsi lennék rá, milyen élete lehetett. Normális múlttal nem változik ilyenné egy ember... ember ez egyáltalán? Lehet, hogy nem… De végül is most nincs kedvem ezeken gondolkodni, csak pihenni szeretnék…
***
Ordítva ébredek, mivel rosszat álmodtam. Rosszat? Na az nem kifejezés! Egy tengerparton álltam, körülöttem homok és a kék ég. Már azt hinném, hogy minden Hawaii, de ekkor az égből egy óriási holló ereszkedett le, és nekem támadt. Akármit tettem, vagy akartam tenni, nem tudtam ártani neki. Végül a madár egy jól irányzott mozdulattal felhasított… ugye milyen kellemes álom? Ez is csak az erőm miatt van…
Eközben Awy is felébred, és hideg kezét a homlokomra téve nézi meg, hogy van-e lázam. Nem hiszem, sőt, kifejezetten fázom is! Ezt a szürke is könnyedén megállapítja, így rögtön meg is kapja a pórázom, és az étkezőbe húz. Kómásan tömöm magamba a kaját, ami most egészen ehető. Félő, hogy ezt is csak azért kaptam, mert továbbgondolta a tegnapi dolgot… az viszont nem lenne jó. Nem akarok lefeküdni vele, akármilyen jól is tud kinézni néha… például, mikor az én külsőmmel virít… az mindig olyan cuki!
Kaja után leülök egy kanapéra, és olvasni kezdek valami könyvet. Unalmasnak tűnik, de más elfoglaltságom sajna nincs. És megint elkiabáltam… mivel Awy hirtelen elkapja a csuklóm, felém emelkedik, és durván megcsókol. Fúúúúúúj, ez nem hiányzott!
-Hagyd abba! – nyögöm, közben mind azon igyekszem, hogy eltoljam magamtól.
-Mi bajod van? – suttog vissza, és a gatyámba nyúlva egyre lejjebb csókol. Ne, nem akarom!
- Te vagy a bajom! – húzódok egyre arrébb, a kanapé végébe, de ő csak jön utánam.
- Akkor ma kibaszott szar napod lesz. – nyom a karfának, majd a fejemet maga felé fordítva ismét megcsókol. Neeeeeee, ez mindennél rémesebb! Még mindig próbálom ellökni magamtól, de ő az előző esetből tanulva most a kezeim a fejem fölé feszíti… Franc, hogy nyelne nagykést! – Hiába is ellenkezel. – kezdi el mozgatni a kezét a gatyámban, mire drága farkincám ugye rögtön reagál is… - Az enyém vagy, és az is leszel mindig! – a nyakamba csókol, és egyre gyorsabban mozgatja a kezét…
- Neh… - nyögöm kipirulva, de semmit sem tehetek a kis akciója ellen. Ráadásul amennyire ráállított most a dologra, talán… nem is akarok! Képzeletben fejbe is verem magamat: Ébredj Howl, ez még mindig az elrablód, aki kivert az ágyadból, aki felgyújtotta a házad, aki itt tart már ki tudja mióta, és aki kutyaként bánik veled! Ezzel akarsz te lefeküdni? Nem akarok, de… De nincs de. Ilyen nagy varázsló lennél? Felcsinálnak, mint egy kurvát, és te semmit sem teszel ellene! Hová lett a régi éned?
Amíg én így szépen elbeszélgetek magammal, Awy szépen belelendül a dologba, és lassan már ott tartunk, hogy lekényszeríti rólam még a boxerem is. Gyorsan ki kéne találni egy haditervet, mert nem kell már sok hozzá, hogy elveszítsem az orális szüzességem… persze csajjal voltam már, az nem lenne új, de hátulról még senki sem csinált fel. És de örülnék neki, ha ez így is maradna! De nekem most nem terven kéne gondolkodnom? Egy terv… hogy is legyen… akarok én egyáltalán tervet?
Gatya már nincs rajtam, és az alsónacim is félig lent van már. Úgy tűnik, elment a kedvem az ellenkezéstől. Vagy csak túlságosan is felizgattak… Már lassan nem is érdekel, hogy Awy egyre közelebb nyomul hozzám. Ahogy érzem, ő is eléggé beleélte már magát, úgyhogy azt hiszem, nem kicsit fog fájni ez a jelenet… és ezt a pszichopata állatot ismerve… haj haj, asszem megint ágynak fogok esni…
Végül már egyikkőnkön sincs semmi. Awy ekkor hirtelen megszakítja nemrég megkezdett vad csókunk, és a lábaim szétfeszítve készül megadni a kegyelemdöfést, ami ebben az esetben kicsit sem lesz kegyelmes. Szemeimet összeszorítva készülök a fájdalomra, de… az mégsem jön el. Mivel az ajtó ebben a pillanatban kinyílik…
- Shou mester… - Awy úgy hajít egy porcelánt az ajtónak, hogy az millió darabra törik, kirekesztve ezzel az előbb bejött démont. Aztán idegesen felpattan mellőlem, és a gatyáját felhúzva kisiet az ajtón. Odakintről még hallok pár csörömpölést, kiabálást és ordítást… az utóbbi értelemszerűen a démontól jött. Úh, nem lehetett vele túl gyengéd… na de Awy kivel az? Szeretni fogom ezt a démont. Neki hála volt időm magamra kapni valamit, na meg rájönni arra, mekkora marhaságot készültem majdnem engedélyezni. Nem fekszem le Awyval, soha, soha, soha!
Eközben az említett személy is visszaért a szobába, és engem látva ridegen elmosolyodva odasétált elém.
- Bocs cicus, úgy tűnik csak később lesz időm megbaszni téged… - undorodva elhátrálok előle. Hogy is engedhettem, hogy idáig menjünk? Ő meg csak felkapja a ruháit, és egy gyors intéssel becsapja maga mögött az ajtót. Nagyot sóhajtva dőlök le a kanapéra, és egyik karom a homlokom felé emelem. Barom. Hülye. Retardált fasz! Igen, ez vagyok én. Mert most majdnem… de nyugi, nem. Nem történt meg, és ez a lényeg… Jah, ma nem történt meg, majd holnap megtörténik, mi? Ha lenne szívem, most biztosan átszúrnám kínomba. Még jó, hogy nincs. Így legalább nem fájnak annyira az érzések. Így nem utálhatom teljesen ezt az állatot, de nem is szerethetem meg soha. Mert egyáltalán nem érzek iránta semmit… ő pedig képtelen lenne bármit is érezni. Reménytelen alak. És én is az vagyok…
Végül aztán úgy döntök, máskor basztatom tovább a történtek miatt magamat, és most inkább elmegyek, és sétálok egy kicsit a kertben. Ez jó, és megpróbálok arannyá változtatni néhány rózsát. Arra talán még maradt erőm…
Eme remek tervvel a fejembe el is indulok az ajtó felé, de útközben összerogyom. A mellkasomba és a hátamba iszonyú fájdalom nyilall, és érzem, hogy holló szárnyaim ismét készülnek kiemelkedni a helyükből. Az észvesztő fájdalomtól felordítok, és görcsösen szorítani kezdem a hozzám legközelebb lévő dolgot… vagyis az asztal lábát. Ami a nagy erőtől hirtelen össze is roppan, és faszilánkok ezreiként terül el a földön. Ez már csak egy háromlábú asztal. De nem bírok magammal, valahol le kell vezetnem ezt az iszonyatos nagy erőt… Így hát törni, zúzni kezdek, amit csak tudok, ahol csak érem. Hamar romhalmazt csinálok a szobából, de a fájdalom még így sem múlik el. Sárgán rikító szemekkel rontok az előtérbe, és ott is zúzni kezdek… Awy démonjai persze próbálnak megállítani, de egy gyenge varázslattal könnyedén a falnak csapom őket. Van varázserőm? Ez új nekem. Úgy hittem, Awy ezt már lezárta. De úgy látszik, most kiszabadult. És nem csak ez… a szárnyaim is. Teljesen kiemelkednek, és lassan kezdik felvenni fekete formájukat. Ahogy a kezeim is lassan tollasodni kezdenek, és érezem, hogy az épp eszemet is kezdem elveszteni. Túl nagy ez az erő, a fájdalom, a… a minden! Túl sok ez nekem…
Éppen egy szekrényt kapok fel, és már hajtanám is el, mikor egy kiáltás megállít. Kérdően hátrafordulok. Az ajtóban Awy áll, és rideg szemeivel engem méreget. Ilyen hamar visszaért volna? Vagy csak nekem nincs időérzékem?
- Mi a jó faszt csinálsz? – kiabál rám indulatosan, de az arcán így sem látszik semmi. Nagyon elcseszett gyerek lett ez, az hétszentség…
Az én képemre erre őrült vigyor ül ki, és a szürke felé fordulva egy ívelt mozdulattal nekidobom a szekrényt. Dögöljön meg, de most rögtön!
Felesleges lenne mondanom, hogy miután felkeltem, a kínzásom megkezdődött. Vagyis csak elméletben… Gyakorlatban nem bántottak, csak lelki terror alá vontak. A lelki terror pedig elsősorban abból állt, hogy kutyának öltöztettek… öltöztettek? Levetették velem még a pólóm is! Szóval kutyának vetkőztettek… kellett nekem a kutyára gondolni. Még egy kutyának is jobb sorsa lehet emellett a degenerált balfasz mellett! És arról még nem is beszéltem, milyen perverz… Őszintén szólva nem fér a fejembe, mért tart itt magánál. Szép vagyok, tudom, de azért ez már TÚLZÁS!!! És a bilincsem is eléggé zavar… meg póráz és nyakörv nélkül is meg tudnék lenni. Apropó bilincs… el nem tudom képzelni, hogy lehet az, hogy még mindig nem bilincselt az ágyhoz. Voltak furcsa megnyilvánulásai, izé… elméletben. Mert gyakorlatban ez csak azt tudja mutatni, ha mérges, meg ha gonosz. Ez a kettő nagyon nem pálya, főleg ha egyszerre van…
- Mit akarsz? – néz hátra rám, miközben egy rózsás kertben ápolja a virágokat.
- Semmit… csak furcsa téged… így látni – mondom csodálkozva. És nem is hazudtam… Awy+virágok= elszáradt vagy nagyon kókadt gazok. De ez a kert teljesen rendben van, és csodálatosan szép. Ez nem függ össze…
- Jah – fordul vissza, és fojtatja, amit az előbb. Mikor elkészül, a kezembe nyom egy rózsacsokrot, én pedig érdeklődve nézegetem.
- Mi a kedvenc színed? - kérdi letérdelve mellém.
- Az arany – vigyorgom rá, ő pedig egy csettintéssel ilyen színűvé varázsolja a virágokat. Csodálkozva húzom végig rajtuk az ujjam. Nem tudtam, hogy ő ilyesmire is képes… vagyis mért ne lenne, ez alap varázslat. Csak nem néztem ki belőle, hogy még használja. A virágok festése jó dolog, én is gyakran szórakoztam vele, ha éppen nagyon unatkoztam…
- Ez gyönyörű – nézek fel rá, de csak egy semleges pillantást kapok vissza. Hát igen, ezt már megszoktam. Awy egy fapofájú retardált fasz, aki nem képes az érzésekre, vagy ha mégis, igen jól titkolja. Néha legszívesebben agyonütném, de nem lehet, mert a drágája elzárta az erőm, hogy ne tudjak elszökni… őszintén szólva nem is értem mit fárad, ha én el akarok szökni, akkor el is szököm, erő ide vagy oda. Megtalálom rá a módot, csak még idő kell…
- Veszek egy fürdőt. – áll fel mellőlem, és az ajtó felé indul.
- Jó… - motyogom visszanézve a rózsákra. Ezekkel most elleszek egy darabig, ha más nem, megeszem őket kínomba. Mikor is ettem utoljára? Jaah, ma reggel. És mit? Kenyeret… vagy az lehet, hogy már csak por volt. Szép is az élet!
- Azt mondtam, veszek egy fürdőt, de nem azt, hogy nélküled. – elkerekedett szemekkel pillantok hátra rá. Ő az ajtónak támaszkodva áll, és ridegen vigyorog. Neeee, ezt most nem úgy akarom érteni, ahogy értettem… - Na mit bambulsz ott? Emeld fel a segged, mert kihűl a vizem. – szépen beszél, mint mindig. Végül aztán rászánom magam, hogy feltápászkodjak, és utána induljak. De nagy szemét, mert simán maga után húzhatott volna a pórázzal, de nem, ő most azt teszteli, mennyire engedelmeskedem neki. Hát ha rajtam múlna, semennyire sem tenném, de nem rajtam múlik… Vissza kell kapnom az erőm, és ehhez az kell, hogy valahogy a bizalmába férkőzzek. Na meg, hogy ne öljön meg egy rosszabb pillanatában… - Gyere. – int, mikor odaérek elé, az én lábaim pedig maguktól elindulnak. Persze, azért szeret különféle bűbájokat szórogatni rám, hátha egyszer meggondolom magam, és lázadozni kezdek. Lázadok is én, de csak magamba! Azon gondolkodtam a mi nap, vajon hogy tudnám úgy megskalpolni, hogy ne vegye észre…
A fürdőbe érve Awy elkezd vetkőzni, én meg csak oldalra bámulva leülök a földre. Már egészen megszoktam, hogy mindenhová magával rángat, de ez egy kicsit már megint TÚLZÁS! Bár, ő nagyon is hajlamos a túlzásokra.
- Te mért nem vetkőzöl? – boci szemekkel nézek ismét rá. Már nincs rajta póló, csak egy gatya. Na bazzeg, ugye ezt most csak félrehallottam?!
- Mert nem én fogok fürdeni… - mondom halkan.
- Mondtam én ilyet? – Na ne! Ne! Ezt azért már tényleg nem gondolhatja komolyan!
- Nem, de… - próbálkoznék valami magyarázattal, mondjuk, hogy allergiás vagyok a klórra vagy valami, de… ki hinné el ezt? Az én tökéletes külsőmmel képtelenség lenne bevenni…
- Howl… - odasétál elém, egy egyszerű mozdulattal talpra ránt ültemből – Nem kéne ellenkezned velem… Tudod, hogy az mivel jár. – Igen, sajnos tudom, volt már hozzá szerencsém. És ne akarjátok tudni, de tényleg ne… Végül csak sóhajtom egyet, és nekilátok leszedni magamról azt az egy gatyát, ami a nap 24 órájában még rajtam lehet. Ez ugye hamar megvan, és közben ugye Awy is nekivetkőzött már, úgyhogy a pórázomnál fogva el is kezd húzni a következő ajtóhoz, ahol a kád található. Tiszta királyi kád, óriási, mint a Harry Potterben, csak ez kicsivel még annál is nagyobb. Hát igen, itt sokáig el tudnék lenni, de persze csak EGYEDÜL!
Awy eközben belecsobban a felhabosodott vízbe, én meg már éppen mennék utána, mikor megállít.
- Szerinted a kutyák ruhában szoktak fürdeni? – Na hogy baszná meg! Mit játszik itt velem?! Mereven bámulok rá.
- Rajtad is van ruha. – egy fekete alsógatya, ha útközben el nem hagyta… de nem láttam, hogy ez megtörtént volna.
- És én kutya vagyok? – Nem, hogy fulladnál meg, és én is csak azóta, mióta te megjelentél! Most olyan szívesen megskalpolnám, ollyan szívesen…
- Nem… - morgom halkan, és a vízbe csúszva lehúzom magamról az utolsó ruhámat is. De azért ez így rohadtul nem pálya, rajta lehet ruha, rajtam meg nem! Micsoda egy perverz faszkalap! Ha nem irtóznék a gondolattól, hogy megint azt teszi, mint múltkor (mikor nem engedelmeskedtem neki), akkor most simán faképnél hagynám. Ellenne ez magával, az biztos. De nem lehet… átkozom is érte magam. Mikor sikerül levennem a már vizes boxert, a kád szélére rakom, jómagam pedig a legnagyobb habtengerbe úszva meghúzom magam Awy elől. Az kéne még nekem, hogy megint valami perverzséget találjon ki. Ez is túl sok már! Még szerencse, hogy nem látja a lényeget, hehe…
De most úgy tűnik, megelégedett a jelenlétemmel, mivel zavartalanul megfordul, és elkezdi bevizezni szürke haját. Huuh, úgy tűnik megúsztam…
- Howl, gyere ide szépen, és mosd meg a hátam! – Hát ez már mindennek a teteje! Kellett nekem elkiabálni?! Ah… ez rosszul fog hatni a személyiség fejlődésemre. De azért csak morogva odamegyek mögé (jó sok habocskát vonva magam köré), és megteszem, amit kér… csak az a gondolat vígasztal, hogy ennél jobban már nem alázhat meg… csak ezt le kell majd kopognom. Mikor végzem, már fordulok is meg, és spurizok vissza a sarokba, izé… csak spuriznék. Mivel az utolsó pillanatban elkapja a pórázom végét, és annál fogva visszahúz magához. Hátulról átöleli a derekam, és az állát a vállamra hajtja.
- Hová sietsz? – kérdi mézesmázos hangon. El tőled, de jó messzire! Isteneeem… fel fogom kötni magam!
- Sehova… - motyogom lefelé bámulva. Még nem fogyott el a hab, hála istennek…
- Akkor jó. – a fülembe súg, és a hasamat végigsimítva vándorol egyre lejjebb… Neheeeeeeee… tudtam, hogy egy perverz állat, na de ennyire?! Nem akarom!
Óvatosan feszengeni kezdek, és mérlegelem a lehetőségeket. Ellököm magamtól, a vízbe fojtom, vagy engedem neki… Utolsó teljesen kizárva, második nem lehetséges, marad az első. Csak meg kell várnom a megfelelő pillanatot, aztán uzsgyi! – Mitől félsz? – súg ismét a fülembe, a kezét megállítva. Félni? De hiszen én nem is… remegek… mint a nyárfalevél… a közel 35°-os vízben… Úr isten. Howl, benned valami nagyon nincs rendben!
- Én… nem… félek… - dadogom a fejemet rázva. Jah, nem félek, csak melegrázásom van. Ki hinné ezt el? Bár igazából magam sem tudom, mért kezdtem el remegni…
- Pedig úgy tűnik… - a keze ismét elindul, én pedig már csak reflexből is odakapok. Nem mostanában terveztem, hogy lefekszek vele, pláne nem egy kádban, úgyhogy ezt most hanyagoljuk…
- Ne csináld. – mondom magam elé bámulva. Jobban sajna nem utasíthatom el, mert a végén még itt nyomban felcsinál… kinézem belőle. Meg még sok más szép dolgot is, de azokat most nem részletezem…
Ő erre maga elé fordít, és a szemembe néz. Nagyon meglepődöm, mikor látom, hogy a haja és a szeme tök ugyanolyan színű, mint az enyémek. Na igen, szokott ezzel szívatni. Felveszi a külsőm, és úgy megy varázslókat rabolni, hogy azt higgyék, én voltam… Szemétláda. Nem is tudom, van-e neki igazi külsője, vagy csak gyerekkorától kölcsönzi. És azt sem tudom, hogy ezzel most mit akar érzékeltetni…
- Mért ne? – bámul rám semleges arccal. Nagyon bírom, hogy még az ilyen helyzetekben sem ül ki a képére, hogy mit gondol. Benne aztán képtelenség olvasni. Még a saját kék szemeimben sem látok mást, csak hidegséget.
- Mert… ne. – Hát most mit mondjak? Ne, mert irtózom tőled? Ne, mert nincs kedvem megbaszatni magam? Egyéb jó indok? Mindent meghallgatok!
- Ez nem jó válasz. – a szemében ismét gonosz fény csillan meg, és egy kurta mozdulattal magához ránt. Bazzeg, ez így nagyon nem jó! Először csak szimplán magához szorít, aztán a nyakamba lehel, és pár puszit is kapok az imént említett helyre… na ne, ez most tényleg komolyan gondolja! De mért lett hirtelen ennyire meleg? Olyan forró, pedig már megszoktam a vizet… Akaratlanul is kiszökik a számon egy kis sóhajtás… én barom, még ingerlem is itt! Ki kell szabadulnom, de gyorsan, mert ha nem vigyázom, a végén már saját magamtól nem fogok tudni elspurizni. Awy ekkor abbahagyja amit eddig csinált, és felém fordulva ismét a szemembe néz. Még mindig olyan kékek neki, mint nekem, és a haja is szőke… de még mindig nem tudom, mire gondol. De vannak elképzeléseim: „Most jól felcsinállak, aztán csak leshetsz, ha holnap már kutyának se fogsz kelleni.” Azért az nem lenne jó, főleg, hogy akkor az erőm sem fog visszakerülni hozzám… De mi a szösz? Egyre közelebb hajol… és közelebb… és közelebb… ez most le akar smárolni? Istenem, csak azt ne! Ez már sok!
Egy határozott mozdulattal arrébb lököm magamtól, és vörös fejjel elhátrálok tőle. Már el is pirultam, csodás… mi jöhet még?
- Ezt ne csináld többször! – rivallok rá dühösen, és hátat fordítva neki a kád széléhez úszom, hogy itt hagyhassam a jó fenébe. Gyűlölöm, hogy akárhányszor megaláz valamennyire, utána még megtalálja a módot rá, hogy annál is jobban megalázzon! Utálom!
A kád széléhez érve azonban nem találom ott a nacim… gyilkosan visszanézek Awy felé. Az a gennyláda biztos az ölelős résznél varázsolta magához, visszaadni meg nem fogja, mert szeret basztatni.
- Add vissza! – morranok rá idegesen, mire ő semmitmondó képpel előhúzza a háta mögül a halványkék boxert. Szemét, már a fehér neműm sincs biztonságba tőle!
- Gyere ide, és vedd el. – számítottam rá, hogy valami ilyesmi lesz. Aztán meg ha odamegyek hozzá, megint letámad, és akkor fújtak a fenekemnek… Nem, nem adom meg ezt az örömöt Awy Shounak! Más örömöt adok neki, de az csak látvány lesz…
Morogva megfordulok hát, és úgy ahogy vagyok, meztelenül kikászálódok a kádból, az ajtóhoz spurizok, és szépen becsapom magam után. Meg sem mertem nézni Awy képét erre, tudom, hogy az már a halálom lett volna… Ez így is a halálom! Lihegve nekidőlök az ajtónak, és szépen lassan lecsúszom ülésbe. Nem hiszem el. Ez a szatír majdnem elvetette a sulykot… de csak majdnem. Nem vagyok én olyan könnyen kapható! Ám nagy balszerencsétlenségemre hirtelen iszonyatos fájdalom tör rám, és a hátamból szépen lassan kiemelkedik a hollószárnyam. Francba! Mióta Awy lezárta az erőm, néha csak úgy előjönnek a szárnyaim, de csak azok, más nem. És ez mindig iszonyú fájdalommal kár… Összeszorított fogakkal megpróbálom visszahúzni őket, de valahogy nem megy. Gyenge vagyok… túl gyenge. Ezt egyedül csak Awy tüntetheti el…
Háború. Gyűlölöm a háborút! Mert annyira rideg és kegyetlen… és a tudat, hogy én egy ilyen erőszakkal teli világban élek, még jobban elszomorít. Én nem akartam részt venni benne, de egyszerűen… nem mondhattam ellent. Pedig én tényleg nem akartam… és nem akarom… egyszerűen nem!
- Howl mester! – Nem akarom… - Howl-sama… - felpattannak a szemeim. Körülöttem minden sötét, és a levegő fojtón forró. Kábultan ülök fel az ágyban, és a homlokom a kezembe támasztom.
- HOWL! – egy ideges gyerekhang sipít a fülembe. Meglepetten fordulok felé. Előttem Marco toporog könnyes szemmel. Azon gondolkodom, ez nem csak a füsttől van-e?
- Mond… - kászálódom ki a paplan alól, és még mindig félkómásan magam elé meredek.
- Valaki… az előbb… betört… - dadogja a kis vörös. Erre már felkapom a fejem.
- Hogy? – ugrom fel, és kérdően bámulok le a fiúra.
- Betört, és felgyújtotta Calciferrel a házat… - nyüszögi a szemét dörzsölgetve – Csinálj valamit Howl-sama! – tehetetlenül bámulok magam elé. Azt sem tudom, ki az, aki betört ide, de ha hatalma volt Calcifer felett, valószínűleg nem egy gyenge egyén… mit tudnék tenni?
Áh, mit rinyálok már itt? A házamról van szó! És aki az én házam tönkreteszi, nem éri meg a holnapot, legyen bárki fia! Ezzel a fogadalommal el is indulok az ajtó felé. Mikor odaérek, kikukucskálok a kulcslyukon, de semmit sem látok. Furcsa. Talán a füsttől van. A kilincsre helyezem a kezem, és kis habozás után le is nyomom. Az ajtó ekkor kicsapódik. Megilletődve pattanok arrébb. Furcsa, hiszen még el se kezdtem magam felé húzni… Nagy a füst. Tényleg nagyon nagy. Köhögni kezdek, és a szememet is könny lepi el. De érzem, hogy valaki közeledik felém. Felpillantok. Egy elmosódott alak jelenik meg előttem. Hunyorogva bámulok fel rá. Nem sokat látni belőle, de egyvalamit nagyon is jól… méghozzá a vörös szemeit. Mert azok elég vészjóslóan villognak rám…
- Te most velem jössz. – hallok egy mély hangot az árny felől, majd nem sokkal utána már a földön fekszem… a földön fekszem? Ennyitől elájultam volna? Azt hiszem… igen.
Valami hideg, nyirkos helyen ébredek. A kezem meg van kötve. Körülöttem pisztolytöltények és sötét tapéta. Mi ez, valami kripta? Vagy… talán meghaltam, és most a pokolban vagyok. De akkor nem melegnek kéne lennie?
- Végre felébredtél. – hallom a hátam mögül ismét az ismerős, mély hangot. Villámgyorsan megfordulok, már amennyire gyorsan lekötözve tud mozogni az ember… tőlem nem messze egy fiút pillantok meg, aki egy sötétvörös selyemmel borított fotelben ül, és szürke szemeivel engem fürkész. Abban a szent pillanatban hatalmába kerít a jeges félelem. Mert a fiú szemei egyszerűen börtönbe zárnak… egy csepp érzés sincs bennük, és ha beléjük nézek, nem látok mást, csak csendes, szinte már halálosan csendes sötétséget.
- Ki vagy te? – szólalok meg végül rekedtes, alig hallható hangon. Ne… ennyire még egyszer sem ütött ki rajtam, egy érzésem sem! Mért félek ennyire..?
A fiú, rettegésemet látva szélesen elmosolyodik.
- Mért érdekel? – dermedten bámulok rá. Mért ne érdekelne? De akkor váltsunk…
- Miért hoztál ide? – próbálkozom ismét, remélve, hogy most értelmesebb választ kapok. De nem. Csak vigyorog tovább a képembe. Mit akarhat tőlem?
- Nem is tudom… - von végül vállat, és az egyik kezét az állához emeli – Talán csak játszani akarok veled… - elképedten bámulok rá. Játszani? De nincs időm túl sokat agyalni a dolgon, mivel a szürke hajú előttem terem, és lélektelen szemeivel az én szemeimbe néz. Megdermedek, már ha ez a mostani állapotomban még ennél is jobban lehetséges. Ő még mindig csak vigyorog, és a kezét felemelve szépen lassan végigsimít az arcomon. Megborzongok, és arrébb szökkenek előle. Ez nagyon nem tetszik!
- Elég! – förmedek rá indulatosan – Mond meg, mi dolgod velem, különben… - nem fejezem be a mondatot, de a hátam mögül előbukkanó fekete hollószárnyak talán magától értetik majd a dolgot. Nagy meglepetésemre a srác a félelem, de még az érdeklődés legkisebb formáját sem mutatja. Sőt… semmit sem mutat. Csak egy semleges, beszámíthatatlan képet.
- Ne gondold, hogy ártani tudsz nekem. – elém sétál, és a kezét felém emeli – Ül. – egy ismeretlen erő azonnal a földre ránt. Boci szemekkel bámulok magam elé. Mi vagyok én, kutya? De még mielőtt csak vakkanthatnék is valamit a történtekre, ismét magamon találom a srác egyik kezét. De most máshol… méghozzá elég kényes helyen…
- Hagyd abba! – próbálom kiszabadítani a hátul összekötött kezeim egyikét, de valahogy nem megy. Valami bűbájt olvashatott a kötélre, ami miatt nem tudok érvényesülni.
- Ugyan… a Nagy Howltól valahogy többet vártam. Mit is mondanak rólad? A szívek rablója? - gonosz fény csillan meg a szemében, én pedig egyre kétségbeesettebben fészkelődök. Ez nem is varázsló, ez már szexuális zaklató! De gyűlölöm ezt a helyzetet… De a kapálózással nem érek el mást, csak azt, hogy a kezemre még inkább rászorul a kötél. Au… ez tönkre fog tenni!
- Miért… miért kellek neked? – a hangom már inkább hasonlít egy rémült gyerekére, mint egy magabiztos varázslóéra.
- Te nem kellesz nekem. – a keze most följebb csúszik, egyenesen a mellkasomra – Nekem csak az erőd kell. - Mikor aztán a nyakkendőmhöz ér megragadja, és annál fogva közelebb ránt magához. – Mert te nem vagy alkalmas a használatára. - De mióta is van rajtam nyakkendő? Eddig a percig nem emlékszem, hogy lett volna rajtam… talán ezen már meg sem kéne lepődnöm.
- Az… erőm? – tisztára úgy érzem magam, mint aki be van lőve. Talán a levegőveszteség miatt, amit a nyakamra tekeredő nyakkendő okoz? Meglehet!
- Jah. Csak rajtad áll, hogy a könnyebb, vagy a nehezebb utat választod-e. – ismét megremegek, és kábultan bámulok fel a fiúra. Én már valahol ott elvesztettem a fonalat, hogy „mért kellek neked?”… Asszem tényleg be lettem lőve. Vagy bűbáj alá vontak. – De a mostani állapotodban nem megyek veled sokra. – ellök magától, mire a fejem nagyot koppan a mögöttem lévő falnak. De valahogy most mintha nem is érezném… - Evra, azt hiszem, megegyeztünk valamiben. – fordít hátat nekem, és elkezd bambulni a nagy semmibe. Vagy én nem látok a drogtól, vagy ez tényleg nagyobb hülye, mint én magam.
- Gomenasaii Shou-sama, de nem bírtam ki… - honnan jön ez a hang? Valami reszelős és érdes, mintha nem is-e világi lény adná ki. Mert valószínűleg nem is az… csak egy démon ad ki ilyen hangot, de ez akkor nem jutott el az agyamig. A következő csattanás viszont már igen.
- Hát legközelebb kibírod, vagy a pokolra küldöm azt a hitvány kis lelked! – hallatszik elrablóm éles hangja. Fogalmam sincs, mi történik itt, de valahogy most nem is nagyon érdekel…
- I… igen, mester. – nyögés, majd eszeveszett futás hangja, és ajtócsapódás. Aztán felhúznak a földről. Ne! Már majdnem elaludtam…
- Most aludnod kell. – Azt akartam! - Evra biztosított neked egy jó hosszú pihenőt. Bár nem mondom, hogy olyan nagyon bánom… - üveges szemekkel nézek magam elé. Már szinte egyáltalán nem érzékelem a körülöttem lévő világot. Csak némileg veszem tudomásul, mikor Shou a karjaiba vesz, és lerak valami puhára. Miért ilyen rendes most velem? Belőve nincs szíve elvenni az erőm? Pedig nem lenne nehéz…
- Hogy… hívnak? – nyögöm ki az utolsó kérdést, amire ma még képes vagyok. Mert, hogy többet nem beszélek, az hétszentség… még a szememet is alig bírom nyitva tartani, nemhogy szövegeljek itt…
- Nem hiszem, hogy emlékezni fogsz rá, de… - betakar valami bökős cuccal – Awy Shou. Így hívnak… - Awy… már szinte csak vízhangként hallom a választ. Awy… Már ismerem… Már hallottam valahol… Awy… Mindent ellep a sötétség.
