Egészen közel húz magához, és felnyög, ahogy hozzásimulok. Legszívesebben most felkelnék, és itt hagynám, mivel ez nekem már igen-igen közeli és tiltott, de egyszerűen nem megy. Most olyan jó a közelében lenni, olyan más, olyan… és talán akarom is, amit csinál, csak nem vallom be magamnak. Jó hogy nem, ez egy herceg Kurda, nem feküdhetsz le vele, mert… a büszkeség meg a… és tudod te, milyen Mika Ver Leth! Fordít az álláson tovább csókolva, én pedig nem vagyok képes ellökni magamtól. Túlságosan elkápráztatott… Eltávolodik tőlem, egy kis nyálcsíkot húzva. Undiiiiii! Vágyakozón pillantok fel rá, és átölelem a nyakát, ami úgy tűnik, eléggé tetszik neki. De mit csinálok én? Ezt… nem kéne! A nyakamat kezdi kényeztetni, óvatosan bele-beleharapva a bőrömbe, amitől néha akaratlanul is felnyögök. Azért próbálok ellenállni, nem élvezni a dolgot, de a testem most erősebb. Az ingem alá nyúlva simít végig a felsőtestemen, amitől kissé megremegek. Ne… Végül a nadrágomba nyúl, és a férfiasságom kezdi kényeztetni. Ne, ezt már komolyan ne! Egy darabig nyögve tűröm a dolgot, de aztán hirtelen ellököm magamtól, és kicsúszva alóla a falhoz mászom. Ijedten pillantok vissza Mikára, aki csak értetlenül bámul rám, én meg csak lihegek, és próbálom lenyugtatni buzgón kalapáló szívem. Nem, nem kerülhetek vele személyes kapcsolatba, mert nekem… meg kell ölnöm! Ez a tervem, és nem másíthatok rajta! Nem feküdhetek le vele, nem szerethetem meg, még csak szórakozásból sem! Túl kötődő típus vagyok…
- Nekem… nekem most mennem kell! - hebegem halkan, mielőtt még odajöhetne hozzám, és villámgyorsan felpattanva kiviharzom a szobából. Még az sem érdekel, hogy mit fog mondani Paris. Ha tovább maradok Mikával, már nem fogok tudni ellenállni. És ez a veszély nem fenyegethet!
Eltelik pár óra, mire ki tudom heverni a kis ügyet, de mikor ez sikerül, ismét elindulok a barlangokat járni, hogy találkozhassak Glaldával, aki már megint valami teljesen érdektelen szarságon akar vinnyogni nekem. Áh, de szeretem is én! Mikor tisztes távolságba érek a vámpír lakosztályoktól, végre ő is feltűnik. Ideges, mint mindig. Hehe, ilyenkor annyira imádnivaló!
- Hol voltál? - rivall rám.
- Ott, ahol te nem - mosolygok rá nyugodtan, ami még jobban felidegeli. Úúúgy szeretem!
- Azt gondoltam. Mindegy, nem is érdekes, fontos dologról kell beszélnünk! - Áh, már most érzem, napkeltéig itt fogok állni.
- Mondd - sóhajtok fáradtan, és kényelmesen nekidőlök a barlang falának. Csak el ne aludjak, az kicsit feltűnő lenne. A vörös nagy levegőt vesz, majd belekezd.
- Mika Ver Leth tegnap majdnem meglátott minket. Ez nagyon nem jó! - De basszus baromi jó, majd elaléltam a nagy örömtől, mikor szembesültem vele!
- Igaz. Másvalami? - mosolygom továbbra is, bár legszívesebben itt hagynám a francba ezt a hülye vérszipolyt, Mikából nekem bőven elég volt a mai!
- Kurda, ez fontos! Nem szabad, hogy pont ő leplezzen le minket! Távol kell tartanod tőlünk, ez az egyetlen…
- Hé-hé, álljunk csak meg egy kicsit! Mika még csak nem is sejti, hogy itt vagytok, nem gyanakszik, akkor mégis mért kéne távol tartanom? - vonom fel a szemöldököm kérdően. Egyáltalán nem szeretném távol tartani, mert akkor a közelében kell lennem, és az…
- Mert akármikor rájöhet! Gondolkozz előre, te vámpírok gyöngye! - Most erősen gondolkoztam rajta, hogy felpofozom, de végül nem teszem, csak hátat fordítok neki.
- Ennyi?
- Ennyi.
- Remek, akkor szia! - intek neki, és már el is tűnök. Balga vérszipoly, a Halál termébe lenne való. Mindegy. Hál a vámpírok istenének még nem kelt fel a Nap. Két órát talán fogok tudni aludni, de nem biztos. Csodás… imádom az életem!
A kis alvás után Parisék a Hercegek Termébe hívatnak, hogy bemutassam az új teremről az elképzeléseim. Elég feszült vagyok, bár ez nem szokott előfordulni, de most Mika állandóan engem néz, ami azért eléggé rájátszik a dologra. Úgy tűnik, felépült. Próbálok nem figyelni rá, másfelé pillantani, de néha akaratlanul is találkozik a tekintetünk, és ilyenkor alig bírom megállni, hogy ne piruljak el. A hercegek ugyan néha elég furcsán néznek rám, de azt hiszem, nem Mikát tartják a zavarom okozójának, aminek azért nagyon örülök. Más se kell még, mint hogy kiderüljön ez az egész!
- Köszönjük a beszámolót Kurda, elmehetsz! - mondja Paris, én pedig meghajolva kifordulok a teremből, és már slisszolok is a lakosztályomba. Az egyik kanyarban aztán megtorpanok, és a falnak nyomódom, mivel nagy meglepetésemre Mika utánam jött, és most, hogy senki sem lát minket, le is csapott rám.
- Hova-hova, kis drágám? - súgja oda nekem, és az ajkait egészen közel érinti az enyéimhez, amitől kissé megrémülök.
- Neh… - suttogom halkan, miközben Mika megcsókol, és próbálom nem viszonozni, de nem megy. Muszáj, mert… nem tudom. A kezem az ő kezén pihen, hogy még véletlenül se tudjon rossz helyre nyúlni, de valahogy úgy érzem, ha meg akarja tenni, meg is fogja…
Szerkesztve Ereni-chan által @ 2010. 07. 11. 10:41:55
Miért pont éééééééén? Nem lehetne más?! Akárki! Ááá nem… mért is lenne más… azzal már nem Kurdát szivatnánk … úúúgy ám… mert őt mindig ki kell csinálni… még herceg sem vagyok, de már most elegem van a hülye kötelezettségekből! Fél órát se pihentem, Paris már fel is vert, hogy segítsek Mikának visszamenni a szobájába. Hogy én? Hol él ez? Én és Mika Ver Leth legszívesebben kibeleznénk egymást, ráadásul az a dolog… és az a másik… ami alatt a karmolást értem… és tényleg, az a szar sem múlik el, hiába próbálom meggyógyítani. Az a szemét megjelölt, mert nekem a vérszipolyok jelei nem voltak ám elegek, áááá nem! Kellett nekem még egy Mikától is! Bár emiatt csak magamat hibáztathatom... Na ja. Tiszta happy vagyok!
Azért ha kelletlenül is, de elindulok segíteni annak a balfasznak, hogy Paris békén hagyjon. Ilyenkor Nyíl vajon mi a francot csinál?!
A szobájába érve lefektetem, majd mellé ülök. Hosszú éjszakának nézek elébe… mert nem lenne más dolgom… áh… mindegy is…
- Szóval, a térképkészítéshez sok türelem kell, és… - rohadtul unom, hogy olyanokról kell beszélnem, amik sem őt, sem engem nem érdekelnek jelenleg, úgyhogy témát voltok - … miért nem múlik ez el? – mutatok a karmolására, mire ő fáradt szemekkel pillant rám.
- Megpróbáltad eltűntetni? – jelenik meg valami vigyor féle az arcán, de mivel nagyon szarul van, ez is inkább úgy hat, mintha öklendezni akarna épp.
- Nem, csak úgy simán rájöttem, hogy ott fog maradni. – váltok bunkóbb stílusra, kihasználva, hogy most tropán van. Ez a bosszú, nyehe…
- Te kísérted a sorsod. – Hát ettől most nagyon megijedtem… tök félelmetes így kinyúlva, a végítéletre várva, migrénnel küszködve… kár, hogy nincs itt egy festőkészlet, szívesen megörökíteném a szenvedéseit!
- Valóban? Pedig én azt hittem vámpír, és nem szellem vagyok. – vigyorgom önelégülten, mire fekete mocorogni kezd.
- Sétáljunk egy kicsit. - Áááh, na nem versz át! Közel akar kerülni hozzám, hogy szépen megleckéztessen az előbbi beszólásaimért… én pedig nem mondhatok ellent, mert megígértem Parisnak, hogy vigyázok rá. Franc! De végül is mit árthat nekem egy beteg vámpír? Mondjuk ez Mika… az kicsit más eset… de azért ő is csak vámpírból van! Csak nem fog letámadni ilyen állapotban. A legrosszabb, amit tehet, az-az, hogy kigáncsol. De akkor ő is elesik, úgyhogy nem hiszem, hogy ezt megkísérli…
- Jó, de csak a szobában. – nem éget le senki előtt, azt elfelejtheti. Erre ő bólint, mire én mellé lépek, és a vállamra támasztva segítek neki felkelni. Nem is hagyta el magát annyira, mint gondoltam. Vagy csak az én jelenlétem gyógyította meg? Áááh… biztos!
Lassan sétálgatunk körbe-körbe. Egy idő után viszont már ebben is fáradni kezdek, mert akárhogy is, de kijöttem a gyakorlatból. És Mika sem a legkönnyebb egyéniség…
- Szóval… miért is nem múlik el? – térek vissza az előző témára, hogy elvonjam a figyelmem a fáradtságról, meg hát erre azért kíváncsi is lennék.
- Mert csak én tudom begyógyítani. – Csodás… akkor az örökre ott fog maradni.
- Akkor gyógyítsd be! – próbálkozom azért, hátha öntudatlan állapotában véletlenül megszán…
- Majd ha jó fiú leszel. – kuncog gúnyosan. Jó fiú? Kurda jó fiú… te azt nem is tudod, mennyire!
- Attól függ, ez mit takar… - motyogom szinte csak magamnak, majd ebben a pillanatban meg is botlom, és nagyot csattanok a földön, Mikával együtt. Nyöszörögve próbálok felkelni, és csak ekkor fogom fel, mi is történt valójában. Kulcsszavas ismertetőt adok: Mika, én, felette, közel, elég félreérthető helyzetben… - Gome… - szökik enyhe pír az arcomra, és azon vagyok, hogy minél gyorsabban leszálljak róla, de ő a hajamnál fogva visszahúz magához, így az arcom elég közel kerül az övéjéhez. Mereven néz a szemeimbe, amitől még vörösebb leszek. De ciki… nem tudok visszatekinteni rá, mert tudom, hogy akkor még inkább elvörösödnék, ami nem lenne a legjobb… Aztán a fekete végigsimít az arcomon, amire már nem tudom megállni, hogy ne pillantsak rá. Csak nézek fekete szemeibe, és egészen olyan érzésem van, minta nem is én lennék fölül… a herceg zavaromat látva halványan elmosolyodik, majd még közelebb húz magához, és… megcsókol… én pedig visszacsókolok, mert… nem akarok neki csalódást okozni. Gondolatban átkozom magam, amiért ezt megtettem. Most el fogja bízni magát, és… majd a játékszerének hisz… vagy… hasonló. Mindenesetre egy valaminek most örülök… Hogy a migrén nem fertőző…
A Hercegek Termébe érve előveszem a térképeim, és sorban megmutatom a hercegeknek. Ők csak bólogatnak, összesúgnak, aztán el is küldenek. Na mi az, csak nem újabb termeket akarnak? Így is elég van már… ez csak gátolná a tervemet. Azt hiszem, kis időre felhagyok a térképészi hobbimmal. Akkor talán ők is letesznek a teremépítésről.
A szobámba érve leteszem a cuccaim, aztán a koporsómba dőlve szundítok egy picit. Nehéz nap elé nézek, kora hajnalban pedig még egy találkozóm is lesz Glaldával. Az a veszett vérszipoly állandóan panaszkodik valamire. Hol a kajára, hol a vízre, hol meg arra, hogy még él. Hát Istenem, ezen könnyen segíthetünk…
Nem sokáig aludhatok, mivel félálmomból így iszonyú rémálom riaszt fel. Egy rémálom, arról, hogy a Halál Termében a nyársakra dobnak, én pedig kínok kínjai között halok meg… hm, érdekes. Eddig még soha egyetlen tervemben sem bizonytalanodtam el, nem értem, mért pont ez lenne az első… talán azért, mert itt sokkal nagyobb a tét. Maga az életem… sokat éltem már ugyan, de ettől függetlenül nem most szeretnék meghalni. Viszont vállalnom kellett a kockázatot…
Meggyötört képpel kelek fel, majd miután kicsit összeszedem magam, elindulok a megbeszélt helyre. Ez nincs túl közel a vérszipolyok rejtekhelyéhez, de a vámpírok lakhelyeihez sem. Olyan semleges terület, és csak én ismerem.
Hamar oda is érek, Glalda pedig már vár.
- Kurda! Charna zsigereire! Már megint nem voltál pontos! – förmed rám a vörös hajú indulatosan. Persze, ő akkor is találna bennem hibát, ha kiöltözve, fél órával előbb jönnék a találkozóra. Azért a vámpíros beszólásai megmaradtak.
- Bocsáss meg, elaludtam. – mosolygom rá kedvesen – Miért hívtál? – térek gyorsan a témára. Nem szeretek túl sokat Glalda közelében lenni.
- A térképeid miatt. – teszi karba a kezét. Érdeklődve nézek rá.
- Igen? Mi van velük?
- Túl közel hozzák a vámpírokat hozzánk. – Ah… mért is nem tudtam ezt kikövetkeztetni? Glalda megint feleslegesen problémázik.
- Nyugodj meg, tisztes távolságban maradnak. – emelem a kezemet a homlokomhoz. Nem hiszem el, hogy csak ezért kellett felkelnem…
- Valóban? Akkor mi a helyzet az új termekkel?
- Azok sem lesznek közel. Hidd el, tudom, mit csinálok. – már éppen mondaná a következő érvet, mikor mind ketten halk neszezésre leszünk figyelmesek. A hang távolról jön, de tökéletesen ki lehet venni, hogy léptek zajáról van szó. Jelentőségteljesen rápillantok Glaldára, aki csak bólint, és hangtalanul eloson. Jómagam pedig szintén néma léptekkel elindulok visszafelé a folyosón. Ki járhat erre? Rajtam kívül senki sem tud az ilyen alagutakról… lehet, hogy csak eltévedt valaki. Egy tágasabb térbe érve óvatosan körülnézek, hátha meglátom az illetőt, de nem. És már a neszeket sem hallani. Elment volna?
- Mit keresel te itt? – hallatszik egy mély hang a hátam mögül, mire megilletődve hátrafordulok. Mögöttem Mika áll…
- Ah… ezt én is kérdezhetném. – sóhajtok fel megkönnyebbülten.
- Sétáltam, bár ehhez neked semmi közöd. – Séta? Mika Ver Leth sétál? Azért ez több mint furcsa.
- Én is csak sétáltam. – vonok vállat unottan.
- Hm, ezek szerint te séta közben magadban is beszélsz? – élesen rápillantok a feketére. Hallott volna minket? De hogy?
- Ahogy mondod. – kacsintok rá vigyorogva, mire ő egy hirtelen mozdulattal a barlang falának lök, és egyik kezét a nyakam köré fonja. Fájdalmasan felnyögök, mivel ez a fojtási merénylet kicsit hirtelen jött.
- Ha megtudom… akár csak egyszer is… - sziszegi felém indulatosan, de aztán csak lehunyja a szemét, és vesz egy mély levegőt. Na, ez az, amit ne csinálj, ha éppen megfojtani készülsz valakit! Egyre szarabbul érzem magam a kezei között… Ő ezt látva szélesen elmosolyodik, és közelebb hajolva hozzám, másik szabad kezével végigsimítja az arcom. Pfujj, azért vajon mekkora büntetést kapnék, ha arcon köpnék egy herceget? - Szóval… Kurda, kivel is beszélgettél te? – kérdi mézesmázos hangon. Heh, ezzel nem vágódsz be jégcsapherceg!
- Az egyik tanítványommal, bár neked ehhez semmi közöd! – utánozom széles vigyort öltve az arcomra, mire ő egyik körmét végighúzza rajta, ami elég szép nyomot is hagy másik három kis hegem mellett…
- Még mindig nagyon nagy a pofád… mond csak, szeretnél meghalni? – morog felém a fekete, körmét a nyakamhoz tartva. Hát persze, minden vágyam csak ez…
- Mond csak, szeretnél megbaszni? – vigyorgok a képébe gúnyosan, célozva itt a túlzott közelségére. És te jó isten! Mi beszélt most belőlem? Megőrültem én?! Nem vagyok normális… ezért tuti kicsinál.
De nem. Nagy meglepetésemre ő is elvigyorodik, és a kezét a nyakamról levéve lejjebb csúsztatja, egyenesen oda, és… kegyetlenül megmarkol, de úgy, hogy legszívesebben felordítanék. Ezt pillanatnyilag egy hangosabb nyögésbe fojtom bele.
- Ó, igen? Tényleg ezt szeretném, hmm? – villantja rám gonoszul a szemeit, és még jobban megszorít. Ó, hogy dögölnél meg!
- Nem… nem szeretné. – nyögöm alázatosabb stílusra váltva, bár nem hiszem, hogy ezzel már elérek valamit is nála. Ő erre közelebb hajol hozzám, és a szemembe néz.
- Helyes válasz. – súgja a fülembe, és nagy megkönnyebbülésemre elenged. Fájdalmasan görnyedek össze. Úr isten, ez egy szadista állat… én meg egy nagypofájú barom. Kellett nekem itt kóstolgatni? Egy mazochista hülye vagyok.
Miután kicsit szűnik a fájdalom, felpillantok, és látom, hogy Mika már nincs sehol. Elment. Hála a jó istennek… pár perc múlva arra is rászánom magam, hogy feltápászkodjak, és visszabotorkáljak a szobámba. Aludni fogok, és egy hétig fel sem kelek!
Hideg. Sötét. Nedves. Az utóbbit még megértem, de mért érzek én ennyi év után még hideget? Vagy… mért érzékelem még a sötétet, mikor a Vámpírok hegyén minden olyan korom sötét, mint maga az örök éjszaka..? Nem értem. Talán csak becsapnak az érzékeim.
Már az idejét sem tudom, mikor jártam utoljára a felszínen. Talán fél évszázada, fiatal koromban, mielőtt még ideérkeztem. Szép idők is voltak azok… de elmúltak.
Egy cseppkőbarlang mélyében üldögélek. Térképkészítő úton vagyok, bár éppenséggel nem értem, miért is. Ma történetesen semmi kedvem sem volt hozzá, csak… úgy éreztem, szükségem van egy kis magányra. Ez az egész vámpír herceges dolog… vajon összejön-e nekem? Véghez tudom-e vinni a tervem úgy, hogy…
Egy kiáltásra leszek figyelmes. Zavartan kikukucskálok a barlang száján a folyosóra, a hang tulajdonosát keresve. Hamarosan meg is látom. Egy hosszú, fekete hajú vámpír az…
- Mika Ver Leth . – suttogom halkan, és kikászálódva a folyosóra, meghajolok az éppen előttem megálló herceg előtt.
- Kurda. – köszönt ő is semleges, mély hangján – Gyere velem. – fordít rögtön hátat, és már indul is. És én bár kissé zavartan, de elindulok utána.
- De miért is? – szólalok meg kis idő múlva, mire a vámpír felől egy halk morranást hallani.
- Mert én azt mondtam. Herceg vagyok, tehát engedelmeskedsz nekem. – válaszol élesen, fejét még jobban felszegve. Heh… de nagyra van magával.
- De már nem sokáig, „fenség”. – suttogom halkan, féloldalas vigyorra húzva a szám. A fekete erre megáll, és felém fordul. Borotva tekintetét most egyenesen az arcomban érzem. Juj, a végén még megöl!
- Nagyra tartod magad, Kurda Smahlt. – kezdi a papolást. Még ő beszél? – De biztosíthatlak felőle, hogy nekem egy fikarcnyit sem számít, hogy herceg leszel. Felőlem lehetsz akár maga a vámpír isten is, akkor sem leszel több egy kis senkiházinál a szememben. – És kedves is, mint mindig. Állni tovább ugyan már nem tudom a tekintetét, de azért a vigyor még mindig megmaradt az arcomon, ha kicsit el is fordítottam a fejem.
- Hát persze, fenség. Én pedig mindig is tisztelni fogom. – Had halja csak azt, amit hallani akar. Bár lehet, hogy nem éppen ezt akarta, mivel a válasz egyszerűsége ellenére megint morogni kezd. Ilyenkor leginkább egy veszett farkasra emlékeztet, és erre még a szemei is rásegítenek. Tiszta horror a hercike, hehe!
- Nem lesz mindig ilyen nagy a szád – fordul előre ismét. Ó, hát dehogyis nem! – Vagy ha mégis, majd én teszek róla, hogy ne legyen. – Mikor lett ez gondolatolvasó? Végül is mindegy. Nem hiszem, hogy tudna olyat, amitől én befogjam a szám. Ezt persze jó értelemben kell venni… nincs nekem semmi bajom Mikával, inkább a stílusa a ludas!
- Persze. – vonok vállat unottan. Ekkorra már visszatérünk a lakosztályokhoz. A folyosókon tartózkodó vámpírok gyanús pillantásokkal méregetnek minket, mintha valami rosszat sejtenének. És tényleg… miért is indultunk mi?
- Hová megyünk? – szökkenek a fekete mellé, térképkészítő felszerelésem a hónom alá csapva.
- Természetesen a Hercegek termébe. – tájékoztat Mika, félig rám sandítva.
- És miért is? – folytatom a kérdezősködést, ami látszólag nem tetszik neki. Fején találtam a szöget, hehe…
- Majd megtudod. – válaszol unottan.
- Hát az nagyon jó, csak azért azt is jó lenne tudni, van-e időm visszavinni a térképem… - sóhajtok fel gondterhelten. Erre a fekete hajú már teljesen felém fordul, és sötét szemeivel hosszasan méregetni kezd. Ne már! Ezt már eljátszottuk az elején is!
- Tulajdonképpen van rá időnk. – von végül vállat, és egy hirtelen kanyarral a lakosztályom felöli folyosóra lök. Én erre kicsit meglepődök, majd miután sikerül felocsúdnom, ismét a herceg után iramodom…
