Valami rémeset álmodom (megint), mikor arra riadok fel, hogy valaki majd összenyom. Elképedten látom, hogy Evra az. Már csak reflexbõl is kapálózni kezdek, mire a kígyósrác felébred, és leszáll rólam. Eh, ez kicsit nagyon ciki volt. A nap többi részében mindentõl zavarba jövünk, én kb. egy paradicsom színeit veszem fel szégyenemben, pedig senki más nem tudja a dolgot, csak mi. Aztán délután van pár szabad óránk, így kimegyünk a cirkusz mögötti kis erdõbe.

Felmászunk egy fára, és a tájat kezdjük szemlélni. Evra már magyarázkodna is, de én megelõzöm. Nem akarok ebbõl „túl” nagy ügyet csinálni.

- Ugyan, Evra! A tegnapi este mindkettõnknek elég… kínos volt… - vigyorgom kényszeredetten, és egy levelet kezdek csavargatni. A vállunk pár másodpercre összeér, mire én pirulva fordulok el, Evra meg… õ csak elfordul. Egy kígyón nehéz meglátni, mit gondol. Mindenesetre ez nagyon… kellemetlen tényezõ volt.

***

Pár óra múlva visszatérünk a cirkuszba, egy marék makkal a kezünkben, amit a törpe személyeknek adunk. Törpe személyek, wuh… utálom õket. Na mindegy. Utána visszatérünk a sátrunkba, de én nem sokáig lehetek ott, mivel Mr. Crepsley hamarosan magához hívat, így ott kell hagynom Evrát.

Ásítva lépek be Crepsley sátrába, aki épp az íróasztalánál ül, és valamit ír. Az egyik ládának dõlök, és már éppen kérdezném, miért hívatott, mikor megszólal.

- Üdv, Darren! - Tudhattam volna, hogy a vámpíroknak a tarkójukon is szemük van!

- Üdv - bólintok a vörös felé.

- Gyors voltál - kezd bele egy teljesen random témába, hogy még ezzel is csak idegesítsen, de próbálok nem törõdni vele.

- Igen, miért hívatott? - vágok a közepébe, mire õ hátranéz rá.

- Mert lenne számodra egy feladatom. - Elém sétál, és a kezembe nyom egy papírt. - Ezeket be kell szerezned! - Figyelmesen végigolvasom a lapot, és elborzadom. „Denevérszárny, nyúlfog, kígyóbél…” Kigyóbééééél? Hm, vajon Evra megharagudna, ha… tényleg, Evra!

- Vihetek magammal valakit? - nézek mesteremre kérdõen, aki erre felvonja a szemöldökét.

- Kire gondolsz?

- Evra Von…

Utálom, gyûlölöm, és egyszerûen kimondhatatlanul undorodom tõle! Mi ez a dolog? Hát a kígyók… egyszerûen ki nem állhatom õket. Ez a nagy izé is mit tekeredett rám?! Én csak azt tettem, amit Mr. Crepsley mondott… bejöttem Evra Von Sátrába. De ebben a pillanatban már kezdek kételkedni benne, hogy tényleg így kellett volna tennem… Óvatosan próbálok valami kis zajt kelteni, hogy az óriáskígyó leszálljon rólam, de meg sem mozdul. Közben valami zöld pikkelyes gyerek is elindul felém.

- Mit csinálsz!? – rivall rám ellenségesen, mire én ártatlanul pillantok vissza rá. Nem én voltam, kérem szépen… hanem a kígyó! Végre a srác leveszi rólam a szörnyeteget, én meg még mindig a sokk alatt kinyögöm a nevem.

- Nyugi, ha megpróbáltad volna lerángatni magadról, akkor sem ébredt volna fel – lép vissza elém Evra nevetve.

- Alszik? – kérdezem nagy szemekkel.

- Igen, õ alvamászó – viccelõdik tovább a zöldike.

- Még jó, hogy nem alvaevõ – vigyorgunk össze, majd Evra kivezet, és megmutatja a tábort. Aztán reggelizünk, ami közben viszonylag hamar elmegy az idõ.

- Mit kell csinálni? – kérdem körülpillantva.

- Mint minden reggel – húzódik gonosz mosolyra a kígyósrác szája – a kígyóm mérgét le kell fejni…

Kis híján még a kaját is félrenyelem, és megdermedt képpel nézek rá. Remélem, azért ezt nem nekem kell majd csinálni… Remegve baktatok utána, míg végül a zöldike el nem kezdi a dolgot. Nem is tûnik olyan bonyolultnak, inkább csak veszélyesnek… Hamar végzünk, én pedig hálásan felsóhajtok. Végre vége…

Aztán a nap többi részét munkával töltjük. Sok hülye, undorító munkával… de még ezek is elviselhetõbbek, ha Evra mellettem van. Egészen összemelegedtünk már az elsõ nap. Vele nem nehéz jó viszonyba kerülni… és ha úgy vesszük, egész jóképû is. Kígyó létére… de hey! Õ akkor is csak egy kígyó! Nem szabad túl közel engednem magamhoz…

***

Este van, és mind nyugovóra térünk. Evra csinál nekem egy kis helyet, hogy le tudjak feküdni, aztán el is megy a sátor másik felébe. Jobb is így, legalább messze vagyok az alvamászó kígyójától… Hamar el is alszom, és kapok is egy szép kis rémálmot a mai nap tökéletessége után… Lemészárlom az egész családom, a barátaim, egyedül Stevet nem sikerül, aki egy jól irányzott mozdulattal karót is döf a szívembe. Verejtékezõ arccal riadok fel, és reszketve nézek körbe. Az ágyamon Evra ül, és aggódva figyel.

- Minden rendben? – kérdi halkan. Megkönnyebbülten felsóhajtom.

- Igen… minden. – dõlök hátra az ágyon, és mélyeket lélegezve próbálom lenyugtatni magam. Evra a kezét a homlokomra rakja, gondolom, hogy megnézze, nincs-e lázam.

- Akkor rendben. – állna fel, hogy visszamenjen aludni, de én kétségbeesetten a ruhája után kapok.

- Ne menj el! – kiáltom, és magamra sem ismerek. Mért akarom, hogy maradjon? Evra kérdõen fordul vissza felém – Én… Félek… - nézek fel rá, majd a szégyentõl remegve össze is húzom magam. Mekkora egy puhány vagyok…

- Értem. – ül mellém a kigyósrác, és közelebb húzódva hozzám átöleli a vállam – Akkor itt maradok veled, amíg megnyugodsz. – hálálkodva nézek rá, de aztán rögtön el is kapom a tekintetem. Megalázó… annyira megalázó, hogy épp egy kígyótól kértem ilyet…