Kora hajnalban már talpon vagyok, hogy a dzsungel mélyére behatolva egy igen különleges gyógynövényt tegyek magamévá. Nagyon ritka és ezúton, a rengeteg, egy olyan részébe kell mennem, amit bizony, még nem igazán ismerek, de annak idején apám említette, hogy arra felé fordul elõ a legnagyobb számban. A hajnal csodálatos fényével megvilágítja kicsi nádházam, és jelzi, hogy ideje indulnom. Nem viszek magammal sok mindent, csak egy gyûjtõ táskát viszek és egy kulacsot, amit egy kókuszdióból alakítottam ki. Már évek óta használom, mégis, ha pár órát áll benne a víz finom kókuszos illata lesz. A törzset már tegnap felkészítettem, hogy egy egész napig távol leszek, így nyugodt szívvel indulok a keresésre. A folyó partján feltöltöm kulacsom, és elhagyva a kicsit tisztást, elindulok, hosszú utamra. A dzsungel lassan, megtelik a külön féle állatok zajával, az élet csodálatos összhangjában, akár egy jól összehangolt zenekar. Ahogy egyre mélyebbre hatolok, a sûrû aljnövényzettõl egyre nehezebb az elõre jutás, de nagyon megéri azt a néhány karcolást, amit begyûjtök, mivel a rengeteg gyógynövény, amit ez idõ alatt összeszedek, nagy szolgálatot fog tenni, mind a népem gyógyításában, mind az istenekkel való, kapcsolatfelvételemhez. Az idõ, viszont gyorsan megy, és megéhezve, úgy döntök, kirakok néhány kisebb csapdát, hátha fennakad valami az ebédemhez is. A dzsungel bõvelkedik a külön féle állatokban és, ha az istenek elég kegyesek lesznek hozzám, ma sem maradok éhen. Megkeresem a dzsungel leg élesebb kúszó növényét, aminek elég erõsek szárai, hogy megtartsák zsákmányom és módszeresen, kihelyezek néhány hurkot. Egyet a közelembe lévõ fára is kiteszek, majd eltávolodva folytatom a gyûjtögetést.  El sem hiszem, hogy miféle kincsekre  képes rábukkanni az ember fia, ha nem kapkod és rászánja az idõt a keresésre. Ma lehet a rengetegben töltöm az estét. Gondolkodom el kicsit, ahogy a fények lassan kezdenek elhalványulni, már az a kevés, ami a sûrû lombok közt beszûrõdik. Azt hiszem ideje lenne megnéznem a csapdákat és, ha nem fogtam semmit, akkor visszaindulni a házamhoz. Ahogy haladok és elkezdem fölszedni a lerakott hurkokat, hirtelen egy nagy sikításra kapom fel fejem. Ez mégis milyen állattól származhat? Nézek kõrbe, kicsit érdeklõdve, de azért rémülten is. Ki tudja, nem e, egy vérszomjas ragadozó, aki engem szemelt ki vacsorának. Ahogy kõrbe kémlelek, megpillantom azt a furcsa kis lényt, ami egyenesen az én kirakott csapdámba került. Odasietek és megállva, nézem meg alaposan, amint veszettül szabadulni szeretne, de a fájdalom és az indák nem hagyják. Miféle lény lehet? Törékeny és zöld, mint maga a természet, csodálatos.
- Nocsak… - hangomban csodálat és csodálkozás ötvözõdik egyszerre.  Azok a hatalmas szemek, amikkel rám néz, teljesen megbabonáz és magával ragadja fantáziám. Hangomra és látványomra, sajnos még jobban kapálózik, amivel csak azt éri el, hogy még inkább belegabalyodik az indába. A lába is rendesen vérzik, de nem ez köti le figyelmem, hanem törékeny, félénk természete. A szarvai, akár az emué, de nem hiszem, hogy valami állatkeverék lenne, sokkal inkább emberi. Kíváncsiságom kezd eluralkodni képzeletemen és veszett ötletek jutnak eszembe, a kicsi lénnyel kapcsolatban. Mindenesetre szépen elkönyvelem, hogy bármi is legyen az istenek ajándéka, és mint ilyet illik elfogadnom és kezdenem vele valamit, bár még magam sem tudom mit.
- Mi vagy te?  - kérdezem érdeklõdõn, hátha tud válaszolni, de sajnos nem válaszol, és tovább ficánkolva próbál szabadulni. Karmaival igyekszik elvágni az indát, ami nyílván nem fog menni, hisz ez az inda, igazi harcos növény, nagy ellen állással, még egy bivalyt is megfogna, nem, hogy egy ilyen törékeny kis lényt. Hatalmas szemei megtelnek könnyekkel. Ez túl emberi viselkedés, érzésekrõl és gondolkodásról árulkodnak, hisz az állatok nem sírnak, de akkor mi lehet ez a lény és miért nem válaszol? Talán nem érti amit mondok? Idõ közben a földre huppan, és lábaiból még erõteljesebben kezd folyni a vér.
- Látom, mégis érdemes volt a csapdát felállítani – lépek mellé, mire ismét rám néz, és csak kétségbe esetten zokog. Valahogy ki kell szednem, de azért úgy, hogy közbe én ne sérüljek. Lehet, hogy nem túl nagy és nem is igazán erõs, de éles karmokkal rendelkezik, amik bizony, komoly kárt tehetnek testemben és itt a dzsungel mélyén nem célszerû megsérülni, legalábbis komolyabban nem.
- Jól van, nyugodj meg – veszem elõ kedvesebb hangom, hátha megnyugtatja, végül is a hangnem elég fontos lehet. Lehajolok hozzá, hogy megkíséreljem kiszabadítani, de ismét csak megrémül és nagyot ugrik. A fenébe, ez így nem lesz jó. Állapítom meg magamnak, de akkor a kis lény, elájul. Erre felsóhajtok, némi megkönnyebbüléssel, mert így legalább ki tudom nyugodtan hámozni az indák, szorításából. Lassan és nagyon óvatosan tekergetem le róla a csapdát, ügyelve, hogy minél kevesebb kárt tegyek benne, már így is elég fájdalomban volt része szegénykének, és ha nem tudom kibogozni, bizony nem kétség, itt fog elpusztulni, amit nagyon nem szeretnék. Valamiért értékesnek gondolom, és nem szeretném, hogy oda vesszen.  Miközben bogozom, néha felsírdogál és kétségbeesetten szipogva, kap kezem után. Milyen éberek a reflexei, ez nagyon érdekes, még eszméletlenül is, védekezik. Elmosolyodom, mert elnézve édes pofiját melegség járja át lelkem. A látvány megnyugtat, de egyenlõre nem nézegethetem, remélhetõleg lesz még rá bõven idõm. Mikor nagy nehezen megszabadítom kötelékeitõl, láthatom meg igazán, a sérülései komolyságát. Ez sürgõs ellátásra szorul. Megsimogatom arcár, miközben könnyeit is letörlöm és úgy döntök, mára elég volt a gyûjtögetésbõl, ez a pici lény, a legértékesebb amit ma találtam. Felnyalábolom és elindulok vele vissza a házamhoz, kicsit sietõsebben, mint idefele.
* * *
Mire visszaérek, már teljesen besötétedik, és az éjjeli álatok veszik át az uralmat a dzsungel fölött. Sietõsen robbanok be lakomba és a törékeny kis drágát az ágyamra rakom, ami egy síkban van a talajjal, némi állatszõrmével puhítva. Igyekszem, hogy a vérzést elállítsam, és szépen leápolva bekötözhessem. Nagyon édesnek találom, ahogy néha felszipog és sírva fakadva és nyöszörög. Persze sajnálom is, hisz tény, hogy miattam került ilyen állapotba, de legbelül örülök neki, hogy az istenek belevezették csapdámba.
Gyógynövényes pakolást rakok sérülésére és bekötözve lábacskáit, pihenek meg végül mellette. Arcát kémlelem és bizony nem bírom ki, hogy ne cirógassam meg. Az a törékeny test, és az édes pofi, nagyon magával ragad, a hatalmas szemecskéire visszagondolva, pedig furcsa érzés kerít hatalmába. Még sosem láttam ennyire szépnek és lenyûgözõnek semmit ezen a világon, pedig a természet csodái, mindig ámulattal töltöttek el. Nem bírom levenni róla tekintetem és alkaromra támaszkodva figyelem édes szuszogását. Lassan viszont elnyom az álom, pedig elõtte még illett volna biztosítani, magam, ha esetleg fölébredne és megpróbálna kárt tenni bennem. Végsõ soron, a leopárd is megrémül, ha sarokba szorítják, a kicsi lény valódi természetét, pedig nem ismerhetem. Mégis, valahol legbelül, úgy érzem nem kell tartanom tõle, talán pont ezért alszom elé, olyan nyugodtan.
Valamikor, az éjjel folyamán neszezésre ébredek, de nem mozdulok hirtelen, mert sejtem, hogy új vendégem motoszkálhat valamit. Szemem kinyitom és figyelem, ahogy testemen végig haladva szimatolgat. Ez ismét mosolyra késztet és ahogy combomhoz ér, jónak látom felfedni, hogy bizony már ébren vagyok. Óvatosan emelem kezem, remélve, hogy nem rémítem meg és hátára simítva ülök fel, lassan. Tervem viszont csõdöt mond, a kis lény riadtan sikkant fel érintésemre és ugrik le rólam. Halkan felsóhajtok és felölve figyelem, amit karmaival próbálja jelezni, hogy ne menjek a közelébe. Igazán nem tudom, mivel vehetném rá, hogy bízzon bennem, legalább annyira, hogy a közelébe engedjen, fújás és hadonászás nélkül. Kedves tekintettel, figyelem és kezem nyújtom felé, ügyelve minden mozdulatomra, hogy ne legyek túl hirtelen.
- Semmi baj, nyugodj meg, nem akarlak bántani… Engem Wizördnek hívnak, neked van neved?.. Érted amit mondok? Tudsz beszélni? – kérdezgetem és próbálok közelebb jutni hozzá. Sajnos nem válaszol, ráadásul egyre jobban behúzódik a sarokba, miközben tovább fúj és karmait mereszti felém. Kicsit úgy fest mint egy hiúz, ami még aranyosabbá teszi. Viszont a magamhoz édesgetése nem lesz egyszerû feladat. Elgondolkodom, majd felötlik bennem valami, mégpedig a kíváncsisága. Talán eltudom csábítani az érdeklõdését, valamivel. Minden bizonnyal éhes lehet és ez a gondolat eszembe juttatja, hogy bizony én sem ettem még ma semmit. A hasam meg kordul, mire rásimítva kuncogom el magam.
- Jól van, látom nincs kedved ismerkedni, de én éhes vagyok, szóval csinálok egy kis kakaót és talán jut majd belõle neked is… - állok fel, de ügyelek minden mozdulatomra, és nem teszek hirtelen lépéseket. A polcokhoz sétálok és leemelek egy kis fadobozt, majd kiöntök egy kisebb adag kakaót egy edénybe és kókusztejjel hígítva fölrakom a tûzhelyre fõni. Kellemes és igazán finom illata, megtölti a nem túl nagy viskót. Csak remélni tudom, hogy számára ez újdonság, mivel a népem is csak igen különleges alkalmakkor fogyasztja ezt a nehezen fellelhetõ, finomságot. Az aromák egyre intenzívebbé válnak és a csodás összhang a kakaó bab pora és a kókusz különleges illatának egyvelege, érzékeket csábítóan kúszik fel orromba. Néha megkavargatom és mélyet szippantok az egyvelegbõl. A kicsikét ugyan nem figyelem, de szemem sarkából látom, hogy érdeklõdve figyeli, amit csinálok. Tény, hogy állatként viselkedik, mégis azt hiszem, hogy érti amit mondok, mindössze nem akar velem beszélni. Bizalmatlan és kíváncsi. Furcsa, mégis aranyos tulajdonságok egyben. A kakaóhoz, még egy kis melaszt is csorgatok, csak, hogy még édesebb és csábítóbb legyen. Két bögrét veszek elõ és szétosztom a finomságot, majd tõlem tisztes távolban leteszem az egyiket és eltávolodva ülök le a padlóra, jóízûen kortyolgatva a kakaót. Finom és meleg, megtölti a gyomrom, elmulasztva  a kellemetlen érzést. A kicsike, érdeklõdve szaglászik, némileg lecsillapodva, de még nem teljesen nyugodtan. A zavaró feszültség benne van a levegõben. Nagy szemeivel érdeklõdve figyel, és kíváncsisága lassan úrrá lesz rajta. Settenkedve indul el a bögre felé, végig szemmel tartva és megszaglássza a bögre tartalmát. Milyen aranyos. Félszemmel figyelem és bárhogy próbálok állatként tekinteni rá, a viselkedése miatt ez nagyon nem megy. Már csak azt tudnám, mihez is kezdhetnék vele. El nem engedhetem, ilyen állapotban kizárt, hogy messzire jutna és nem vadászná le egy ragadozó. Valahogy a bizalmába kell férkõznöm, de az a furcsa érzés nem hagy nyugodni, amit irányába tapasztalok.  Vágyat ébreszt bennem, talán beteg vagyok, hisz bár nagyjából emberi, mégsem tartozunk egy fajhoz. Könnyebb lenne elfogadnom ezt az érzést, ha legalább beszélne. Kezébe veszi a bögrét és óvatosan belenyalint, majd fejét felkapva, ízlelgeti az itókát.
- Finom ugye? .. Igazi különlegesség, idd meg nyugodtan, nem fog ártani, látod én is iszom… - mosolyodom el igazán kedvesen. Hangom most nem rémíti meg, de talán csak azért mert tisztes távolban vagyok tõle. Ezt nem tudhatom biztosra, így inkább maradok a helyemen és csak felé fordulva iszogatok tovább a finom kakaót. Iszogatni kezdi õ is, hatalmas szemeivel engem figyelve.
- Cenaira, … a nevem Cenaira. – suttogja félszegen. Szóval tényleg tud beszélni. Ennek igazán örülök, mert már kezdtem magam furának érezni. Persze én egy kicsit mindig is fura voltam, de azért egy vadállatot vonzónak találni, még számomra is sok. Ez a csodás hang, pedig a legvadabb elképzeléseim is felülmúlja. Akár a szélcsengõ, hatol agyam legmélyére, elvarázsolva érzékeim és józan eszem. Kedves és félénk, azt sugallja, meg kell védeni minden rossztól, ami ebben az életben érheti.  Egyre inkább felkelti érdeklõdésem, nem csak vonzó, de értelmes is. Vajon milyen fajhoz tartozhat?
- Finom… - tekint kicsit oldalra bizonytalanul. Látom a kis pofiján, hogy kérdezne, csak nem találja a szavakat, vagy egész egyszerûen még mindig jobban fél a kelleténél. Valószínûleg utóbbi, mert ahogy megmoccanok ismét megrémítem.
- Ne félj tõlem, nem akarlak bántani… A sérülésed is nagyon sajnálom, csak élelemre vadásztam vele, álmomban sem gondoltam, hogy egy ilyen kis különleges lényt fogok majd vele mint amilyen te vagy….
- Élelem? Meg akarsz enni?.. – dobja el a bögrét, és már menekülne is, ha lábacskái engednék. Fájdalomtól nyüszítve esik el a padlón, én pedig éppen csak el tudom kapni, hogy ne üsse meg magát. Az érintésemtõl azonnal veszett kapálózásba és fújtatásba kezd, de mázlimra még épp el tudom kapni karját, hogy a padlóra taszítva lefogjam. Fölé magasodva ülök kicsit csípõjére, hogy rendesen le tudjam fogni. Ereje persze vajnyi kevés, hogy kiszabaduljon, de némi bosszúságot azért képes lenne okozni azokkal a karmokkal.
- Nyugodj meg, nem foglak megenni… Hová gondolsz, de nem mehetsz el, ebben az állapotban nem jutnál messzire… Odakinn még sötét van a vadállatok portyáznak… - próbálom megértetni vele, hogy csak az õ érdekében vagyok kicsit erõszakosabb a kelleténél. Nem nagyon akarja megérteni és kezdek rájönni, hogy õt megszelídíteni nagyobb feladat lesz min gondoltam.
- Ne bánts… ne bánts… engedj el!! – visítja, nagy kapálózások közepette.
- Meg akarsz halni, kis buta?... – morranok fel, amivel ugyan elérem, hogy ne kapálózzon, de ismét elpityeredik.
- Fel fogsz hizlalni, finom édes italokkal, aztán ropogósra sütsz és megeszel igaz??... – szent ég, ez meg most honnan jött neki? Az értelmest, talán jobban át kellene gondolnom. Sóhajtok egy hatalmasat, majd szemébe nézek, azokba a csodás, könnybe lábadt szemeibe. A csillogásuk túlszárnyalja a legszebb drágaköveket.  
- Nem foglak megenni, se most sem máskor… - csóválom fejem. – és, ha nem viselkedsz bután, akkor elengedlek. Én csak szeretnélek megismerni, beszélgetni, és megtudni milyen fajhoz tartozol, hogy honnan kerültél ide és eddig miért nem találkozhattam hozzád hasonlóval… Tudom ez rengeteg kérdés, de kíváncsi természet vagyok én is… - mosolyodom el ismét. Választ nem is várok, fölösleges lenne, hisz nem neki kell bizalmat gerjesztenie, hanem nekem. Lassan elengedem törékeny csuklóját és lemászom róla, majd kezem nyújtom, hogy ülõ helyzetbe segíthessem.  Közben eszembe jut, hogy a fájdalmát, némileg enyhíthetném, és ahogy elfogadja kezem én föl is állva fordítok neki hátat. Fél szemem persze még mindig rajta, mert ha ismét butaságon töri a fejét, akkor az õ érdekében újra meg fogom állítani, tetszik neki vagy sem és ha másként nem megy, meg fogom kötni. Az egyik dobozkámból elõveszek egy aszalt termést, egész pontosan négyet, amennyit a gyerekeknek szoktam adni. Rég rájöttem már, hogy a magasság és a súly bizony befolyásolja mennyi gyógynövényre van szükség a tökéletes hatáshoz. Visszatelepszem mellé és felé nyújtom a bogyókat.
- Nincs túl jó íze, de nem fog úgy fájni… a lábacskád… - mutatok sérüléseire. Nem akarok rákényszeríteni semmit, így nem is fogom erõszakkal megetetni vele, mint a falusi gyerekekkel, akik bár bíznak bennem, bizony elõfordul, hogy az gyógynövényt le kell tuszkolni a torkukon.
- Te nem szeretnél engem megismerni, mert ha így van, én bármire megesküszöm, hogy amint felkel a nap visszaviszlek a dzsungelbe, ahová mondod…  - Muszáj, valahogy a bizalmába férkõznöm,  és minél többet megtudnom róla, nem akarom kiengedni a markomból ezt a csodás kis teremtést. De persze magamat sem erõltethetem rá, így csak remélem, hogy nem ezt fogja választani, de az adott szó nekem sokat jelent, így ha valamit kimondok, azt bizony úgy is fogom csinálni.

- Cenaira, nagyon szépen kérlek, gyere haza legkésõbb holnap estig - kiabálja utánam a nevelõanyám.
Jó nanabu, szeret engem, tudom, és elviseli, ha menni akarok. Ahogy most is.
Hallottam, ahogy a madarak arról fecsegnek, hogy egy ismeretlen törzs sámánja van itt, nem messze. Gyógynövényeket gyûjt és pár napig itt lehet. És ha ismeretlen, akkor nekem látnom kell!

 * * *

Egy fa tetején ülök, és várok.
Azt hallottam, hogy itt van a tábora, és mutat is erre pár jel, de nem látom sehol õt magát. Talán gyûjtöget megint. Mindenesetre jöhetne, mert nem akarom, hogy sokáig ki kelljen maradnom. Viszont akkor is látnom kell ezt az ismeretlen sámánt vagy mit. Azt sem tudom, hogy kik a sámánok, de a nevelõm azt mondta, hogy olyan varázserejük van, mint a tündéreknek, ahhoz hasonló, csak õk inkább halandók.
Bár még halandót sem láttam… de állítólag csupasz, szõrtelen lények, viszont hasonlítanak a majmokra, így hát nem meglepõ, hogy látni akarok egy szõrtelen, varázserejû majmot!

Naplemente környékén viszont megjelenik. Innen messzirõl nem látok sokat belõle, csak azt, hogy sokkal magasabb lehet, mint én, hosszú a haja, s tényleg nem nagyon van szõre. Olyan kevés ruhája van, mint nekem, mégis… azt hiszem, meg kellene néznem közelebbrõl. Innen úgy tûnik, mintha tollak lennének a hajában, de nekem senki sem mondta, hogy a sámánok tudnak repülni.
Elkezdek a lehetõ leghalkabban lefelé mászni a fáról, mikor viszont már majdnem ott vagyok, hogy láthatnám, hirtelen nagyon elkezdenek fájni a lábacskáim! Odapillantok… és… vérzik is!
Felsikítok, de sikerül leesnem a fáról, viszont azok a valamik, amik a lábamba szúródnak, még mindig ott vannak.
- Nocsak… - néz fel rám a sámán.
Minél inkább szabadulni akarok, annál hangosabban sírok, hiszen nagyon fáj és egyre jobban vérzik!
- Mi vagy te?
Nem felelek, nem akarok vele beszélgetni, hiszen úgy vélem, miatta sérültem meg! Igaza volt a nevelõmnek. A halandókhoz hasonló lények vadászok, és nem szabad a közelükbe menni! Milyen buta voltam.
Nagy, sárga szemeim megtelnek könnyekkel, és megpróbálok a karmaimmal csapni, hogy elvágjam azokat a köteleket, amik a tüskéket tartják. De közben észre sem veszem, hogy már a földön vagyok.
- Látom, mégis érdemes volt a csapdát felállítani - lép mellém a sámán. Ahogy felpillantok rá, elfog a rettegés, hiszen hatalmas! Sokkal nagyobb, mint én, sokkal veszélyesebbnek látszik, mint eddig akármi, és egyre jobban sírok.
- Jól van, nyugodj meg - szólal meg kedvesebben. A könnyeim még folynak, de szipogok is, ahogy lehajol, viszont olyan nagyon megrántom magam, hogy a fájdalomtól azonnal elájulok.

* * *

Mikor felriadok, már sötét van mindenhol. Szipogok még mindig, azt hiszem, álmomban is sírtam. Ekkor jut eszembe, hogy mi történt, és felülnék, de fájdalom nyilall a lábacskáimba. Lepillantok… és be vannak kötve.
Szétnézek, és ekkor látom meg a mellettem alvó sámánt.
Egyik részem rohanna, de a másik kihasználná, hogy alszik, és közelebb mászok - engedve ennek a második felemnek.
Mellette ülök, és nézem. Aztán még közelebb kukacolok és fölé hajolva kezdem szaglászni. Furcsa, gyógynövényes illata van. Vajon a bõre milyen lehet?
Ahogy megérintem, csupasz, kissé meleg, de nem kellemetlen. Azt hittem, minimum nyálkás lesz, mint a csigáknak. De nem az… A hajába simítok finoman… neki nincsenek szarvai. Egyáltalán törvényszerû, hogy minden fajnak ilyen szarvai vannak?
Ha jól emlékszem, neki a szeme sem olyan volt, m int az enyém.
De vajon mindenhol ilyen illata van?
Fájdogál ugyan, de fölé mászok teljesen, két oldalán támaszkodva és lassan elkezdem végigszaglászni.
Viszont amikor a bal combját szagolom éppen, hirtelen valaki a hátamra simít és felsikkanva ugrok le róla, de egy szót sem szólok, csak keserves nyöszörgésbe kezdek.
A lábamra estem, így még jobban fáj, és könnybe lábadnak a szemeim is, mert nagyon megijedtem, de valahogy ösztönösen elkezdek rá vicsorogni és a karmaimmal intek neki. Nem hagyom ám magam ilyen könnyen!

Megint ugyanolyan kellemetlen nap.
Egy erdõben, egy elhagyatott barlangban bújok meg a vihar elöl. Tegnap dél óta szakad az esõ, villámlik és dörög, én meg félek. De egyedül vagyok, mint már egy jó ideje mindig. De nem baj, kezdem megszokni, hogy mindig, mindent egyedül kell kibírnom, átvészelnem.
A villámok fényét innen, bentrõl is látom, hallom az esõ hangját is. Az imént csaphatott bele egy környékbeli fába a villám, ugyanis hatalmas dörrenés volt. Nem baj, próbálok vele nem foglalkozni, és inkább azt a részét élvezem, amit szeretek. Az esõ illatát, hangját. Magát, a tudatot, hogy utána mennyivel jobb idõ lesz, ugyanis napok óta nagyon meleg van.

Éjszaka végül eláll az esõ. Azonnal indulok is, ugyanis nem akarok itt tovább idõzni, a falu nincs elég messze és zavar, ha rám találnak, vagy ha átváltozok és megtámadom õket… nem bírnám ki újra. A szüleim halála óta sehol sem jártam emberek között. Az erdei állatokat is kerülöm, sõt, a sárkányok kolóniáit is. Nem akarok több, hozzám hasonlóval találkozni, hiszen én sosem akartam ez lenni, senki sem kérdezte, hogy akarom-e, csak megtörtént. Inkább egyedül halok meg, amint rájövök, hogy hogyan tudok meghalni. Mert egyszer megpróbáltam leugrani egy magas szikláról, amikor nagyon el voltam keseredve, de valamiért átalakultam. Mintha a bennem élõ vadállat nem akarná hagyni, hogy én elmenjek az élõk sorából. Persze… mintha egy gazdatest lennék egy démonnak. Bár azt hiszem, az is vagyok.

Amikor ezen végre sikerül túllépnem és abbahagyni a pityergést. Felállok és elindulok a folyó partján. Nem tudok ott menni, ahol jöttem, fentebb kell haladnom a töltésen, mert egy kicsit kiöntött a sok esõtõl, de nem vészes, és a nap is süt, így valószínûleg estére már jobb lesz a helyzet. Ez a kis folyó úgysem folyik az emberek közelében, így nem veszélyes a kerteket, az erdei állatok pedig már megszokták, hogy mindig történik valami, így õk már alkalmazkodtak.

Élvezve az esõ utáni, kellemesen friss illatot haladok elõre, amíg meg nem látok valakit.
Nem tudom innen kivenni, hogy kicsoda vagy micsoda, de azért közelebb merészkedek.
Embernek látszik… annak látszik, de nem az, érzem az illatát. Valami mágikus lény lehet õ is, de pont azért, mert sosem éltem ilyen közösségben, nem tudom megkülönböztetni, hogy a tündéreknek, démonoknak és sárkányoknak milyen szaga van.

Ahogy közelebb megyek látszik, hogy a ruhája, bár szakadt és koszos, mégis elõkelõbb, mint mondjuk az enyém. Felsóhajtok és közbepillantok. Ha itt hagyom, a medvék és a farkasok valószínûleg meg fogják enni, akár varázslény, akár nem.
Sóhajtva lépek még kicsit közelebb, majd megfogom a két karját és kihúzom a lábát a vízmosásból. Szétnézek, és meglátok egy másik, kisebb barlangot, ami pont kint van a vízbõl, oda ha bevonszolom, akkor biztosan jó helye lesz. A levegõ is kellemes, és a víz sem éri.

 Amikor végzek, megtörlöm a homlokom. Nagyobb, mint én, és még így, piszkosan is szép az arca. De én meg attól, hogy ennyit erõlködtem vele, elfáradok, így a barlang másik végében lehajtom a fejem, és elalszok én is.

* * *

Amikor felkelek, õ nincs ott, ahol hagytam. Körbepillantok, és meglátom, hogy a vízben mosakszik, ruhában.
Felállok, és megpróbálok elslisszolni, mielõtt meglát, de nem sikerül, így  azonnal rám néz és elmosolyodik.
- Te húzutál ki a vízbõl? - kérdezi, mire bólintok. - Köszönöm. - Megint csak bólintok. - Nem tudsz beszélni? Mi a neved?
- Ce… Celestian - suttogom halkan.
- Nos, Celestian, meghálálhatnám valahogy, hogy megmentettél?
- Ha… ha elmehetnék úgy, hogy nem veszel rólam tudomást, az nagy segítség lenne - mondom. és egy követ rugdosok a lábammal.A neve sem érdekelne, csak hagyjon elmenni.

Már nagyon rég, be vagyok zárva. Idejét sem tudom mikor láttam utoljára családom, vagy barátaim. Eleinte az idõt, napokban, majd hetekben, hónapokban és a végül években számoltam, ma már ezt sem teszem, az idõ lassan múlik, és lelkem egyre inkább, megfagy, elenyészik. A király naponta egyszer meglátogat, fél órára, hogy elmondjam mit látok a jövõjével kapcsolatban. Az igazság viszont ennél bonyolultabb, de hiába is mondanám el, hogy attól, hogy tudja a jövõt, maximum elodázhatja, de semmivé nem teheti. A sorsa elõl senki sem menekülhet, még én sem. Hisz ismerem halálom napját, talán ez a legszörnyûbb, látnoki képességemben, tudni a saját sorsom, de már beletörõdtem. Hisz úgyis halott vagyok már évek óta, legalábbis lelkileg. Nem mosolygok és sírni sem tudok, csak vegetálok testemben és nézek ki szobám ablakából. Már arra sem vagyok képes, hogy végezzek nyomorúságos életemmel, hisz a király legutóbbi, kísérletem után kiürítette a szobámat, minden olyannal, amivel kárt tehetek önmagamban.

Hajnalban, rémálom riaszt fel a király halálának napjáról. Azonnal felkelek és kikiáltok õreimnek, hogy szóljanak a királynak, de persze az õrök kinevetnek, hogy a király majd jön, mikor felébred.

-Bolond vagy? Mi nem akarunk meghalni, hogy ilyenkor zavarjuk meg, királyunk pihenését, inkább feküdj vissza és higgadj le – Hangzik válaszuk és gúnyos nevetésük. Mind bolondnak tartanak tudom, de mégis, mi fog történni, ha a király meghal? Velem mi fog történni? Kihez kerülök? Ez még elõttem is rejtély volt.

- Kérem ez fontos, a király nemsoká meghal! – Kiabálom folyamatosan, de nem kapok még egy választ sem, nem hisznek nekem, így feladom és leülök az ablakba. Aludni már nem tudok, így csak várok, várom, hogy a király talán még épségben be fog futni és képes leszek elmondani neki, hogy mikor ári utol a vég, remélve, hogy talán szabadságom is elnyerem ezzel. Persze érzem ez nem így fog történni. Reggelimhez hozzá sem érek, csak nézem a tájat, majd egy nagy sikolyra lesek figyelmes, rohangálásra és arra a mondatra, hogy a királyt megölte egy merénylõ. Már nem is reagálok, csak felsóhajtok, hogy a sorsát senki sem kerülheti el. Felkucorodom ágyamra és csak heverészek, nem tudom, most mi következik, sajnos nem látom, de talán jobb is így. Pár óráig nem történik körülöttem semmi, az idõ lelassul és a percek óráknak tûnnek, majd két õr nyitja az ajtót és szó nélkül megragadják karom.

- Hová visztek? Mi történt? Válaszoljatok – Mondom már eléggé kétségbeesetten, hisz általában tudom, mi történik körülöttem, de most a jövõm sötétségbe burkolózik, évek óta most elõször semmit sem látok. Még halálom napja is elhomályosdott. Egy hatalmas terembe visznek, mindent márvány borít, a terem végén egy hatalmas trónszék uralkodik, amin egy férfi ül, testén kígyók kúsznak, és néhány lábánál tekeredik. Félelmetes látvány. Nagyot nyelek és mikor az õrök otthagynak csak szótlanul állok, és várom sorsom.

- Gere közelebb – Hangzik a kijelentés, szinte parancsolóan, a hangja is félelmetes, vajon milyen ember lehet ez az új király? Lassan elindulok felé és mikor közelebb érek, meg is látom rideg kimért tekintetét. Tekintete átható, szinte belém lát, kígyója fejét simogatja.

- Mi történt? – Kérdezem félénken. Alig merek megmoccanni, mert az egyik kígyó lábamhoz siklik és lábamra rakja fejét.

- Itt én teszek fel kérdéseket! Hogy lehet az, hogy az õrök szerint te már évek óta a kastélyban élsz, és én mégsem láttalak még? Apám mire tartott itt téged, hét lakat alatt? – Kérdezget, mire felkapom tekintetem a kígyóról. Kicsit úgy hangzik, amit mond, mitha vádolna valamivel.

- Én látnok vagyok, már nagyon rég vagyok édesapja fogságában. Jövendöltem neki, azt mondtam, hogy megfog halni, egy merénylõ fog végezni vele, azóta itt tart, mert sajnos, nem tudtam megmondani, pontosan mikor fog bekövetkezni a vég. – Nyelek nagyot és kicsit reszketek is, fél szemem a kígyón tartom, de a férfi is nagyon megrémít. Látom rajta, hogy ingen csak elgondolkodik, feláll és odasétál hozzám. Kígyói, mintha értenék, amit gondol, és ahogy moccan, lesiklanak róla. Már igazán közel áll hozzám, szinte érzem a leheletét, arcomon.

- Ha az lett volna a dolgod, hogy elõre jelezd a halálát, akkor nem végeztél túl jó munkát. –Közli velem elég higgadt hangon. Fura, okol, de mégsem. Amit mutat, és amit mond szöges ellentétben áll egymással.

- Uram én, próbáltam elmondani, de nem törõdtek velem, sajnálom, hogy nem volt értelme rabságomnak. – Suttogom és lehajtom fejem.

- Kérem, szóljon a kígyónak, nagyon nehéz és félek tõle. - suttogom elég félénken, majd tekintetébe mélyedek és valamiért, felcsillan bennem a remény, hogy talán ez a férfi nem fog igént tartani szolgálataimra, hisz úgy is kudarcot vallottam, persze meg is ölhet, de még az is jobb a bizonytalanságnál.

- Kérem, én kudarcot vallottam, gondolom nem tart igényt egy ügyetlen látnokra. Haza mehetek a családomhoz? - Kérdezem, kissé remegõ hangon.