Elértem egy faluba, amitől nem messze egy vámpír kastélya áll. Informálódtam, és megtudtam, hogy naponta több fiatalt öl meg, és ha igazak a pletykák, akkor évek óta fogva tart egy halandó fiút. Gazdag. Tökéletes! Úgyis fogyott a pénzem. Akkor menjek, és öljem meg.
Éjszaka érek a kastélyához. Giccs és csicsa. Mégis sötét és hátborzongató. Nem tökölök sokat a bejutással: megölöm az őröket és az utamba kerülő embereket. Nekem most nem számít, hogy ki-miért van itt. Aki szolgálja, az mellette áll. Aki nem, az menekülne, de ezek az állatok késekkel támadnak rám. Deltont, a gazdájukat védik.
Valami csarnokban találom meg a szemétládát.
- Ki vagy? - kérdezi, és már villantja is szemfogait.
- A gyilkosod - válaszolom neki nemes egyszerűséggel. - Hol a fiú?
- Érte jöttél? - röhög fel. - A tiéd, vidd el - tárja szét a karjait. A csarnok egyik sarkában ekkor meglátom, aminek eddig is éreztem a szagát: egy csapat hulla. Nők. Egy csepp vér sincs a testükben.
- Ő csak az egyik oka. A másik, hogy megöljelek - mondom, majd egy lépéssel termek előtte, kiengedett körmömet a nyakába mélyesztem, mire felordít és letérdel előttem. - Nem olyan vagyok, mint te. Esélyed sincs ellenem. - Ekkor megérzek egy idegen szagot. Rémült, fél, de kellemes. Aztán egy halk sikolyt hallok az ajtó felöl. Odanézek, és egy szemkápráztató, borzalmasan rémült fiút látok. Igazán gyönyörü…
- Ki vagy te? - kérdezem, és átszelve a szobát, megállok előtte. Rémült, már a falig hátrált, hiszen szemeim már vörösek. A vér szagára még mindig reagálok, legalábbis az íriszeim.
- Ne ölj meg - kéri halkan, és majdnem összeesik.
- Ne félj. nem foglak bántani. - Delton felé biccentek. - Saját akaratodból vagy vele? - A fiú a földön térdelő vámpírra néz, aztán vissza, rám.
- Én… nem akartam…. csak… de… - hebegi, mire majdnem elmosolyodom. Nem is tudja ez a fiú, hogy mennyi mindent elárul a tekintete.
- Mi a neved?
- Bill Northman.
- Victor Loth vagyok. - Biccentek kicsit. - Menj vissza azzal a szolgálóval a szobádba, aki ki akart menekíteni. Ne fussatok el, nem lenne értelme - válaszolom neki monoton hangon.
- Mit fogsz csinálni? - kérdezi kissé talán bátrabban, de még mindig félve.
- Meg fogom ölni Deltont, de nem akarom, hogy lásd. - Megfordulok, de a vállam fölött még visszapillantok rá. - Elég vérontást láttál eddig. - Kiengedem körmeimet, de nem érzem, hogy mozdulna. - Menj már. - Ekkor rohanni kezdenek. Először nem oda, ahonnan jöttek, de nem baj. Úgyis megtalálom őket.
Dentonhoz érve ránézek. Undorodom tőle.
- Miért tartottad fogva?
- Mert szükségem volt rá.
- Ez nem indok. - Megragadom a nyakát, és felemelem. - Ha szükséged volt rá, miért nem változtattad át? Miért nézetted vele végig azt, ahogy megölsz embereket?
- Honnan tudod, hogy végignézte? - néz rám kissé meglepetten.
- Érzem az illatát itt, bent. Itt volt, mikor azok a lányok meghaltak. - Szemfogaimat megnövesztve hajolok közelebb. Legalább az éhségemet csillapítom vele. - Szánalmas mocsok vagy te is. - nem foglalkozom többé szavakkal, kegyetlenül mélyesztem fogaimat ütőerébe, hogy kiszívjam minden csepp vérét. Nem kerül a ruhámra, erre kínosan ügyelek. nem szeretek mocskos lenni, és a kölyöknek sem tetszene.
Pár perc múlva elkezd szétporladni a kezemben a teste. Ekkorra érzem, hogy vére átjárja ereimet, és megint le vagyok tudva pár napig. A vámpírvér laktató. Kilépve a csarnokból a levegőbe szippantok. Bill az emeleten van, így oda indulok én is. nem keresek bort, majd a szolgálót megkérem, hogy adjon valamit innom.
Felérve, és a szoba ajtaját kinyitva a nő rám támad egy késsel. Lefogom a kezét, de nem szorítom és nem lököm el. Nem akarom őket bántani.
- Ne izguljon, egyiküket sem fogom megölni - mondom neki. - Hozzon nekem bort. - Hatalmas szemeket mereszt. - Le kell öblítenem Delton vérét. - A szája elé kapja a kezét, és hátrál, majd kirohan. A fiúra pillantok, aki az ágyon ül, egyenesen a szemembe néz és fél. Retteg tőlem.
- Miért…. csináltad? - kérdezi.
- Mert már éhes voltam, pénz is kell, és egyébként is rühellem a Delton féle mocskos vámpírokat - sóhajtok fel, és az ággyal szembeni fotelba ülök.
- De te magad is az vagy, nem igaz?
- Nem! - förmedek rá. - Ne haragudj - sóhajtok fel, mikor látom, mennyire megijesztettem. - Félvér vagyok. Félig vámpír, félig démon. Vért iszom, és vörösek a szemeim, de nem érzek késztetést, hogy kínozzalak titeket, embereket. Segítek, ahol tudok. Ha azzal, hogy megölöm őket, akkor megteszem. Ha ti szolgáltok elvakultan egy szörnyet, akkor megölöm a társaidat is. De téged mindenképp megkíméltelek volna. Nagyon szép fiú vagy. Van hová menned ez után? Ha nincs, tarthatsz velem.
Éppen az ágyamon ücsörgök, amikor halk kopogás hallatszik az ajtómon.
- Szabad!
A kulcs elfordul a zárban, és a legkedvesebb szolgáló, Gretha lép be a szobába. Bátorító mosollyal tekint rám.
- A nagyúr várja az étkezőben, Bill úrfi – szólal meg kedvesen.
- Máris megyek, Gretha – mosolygok rá.
Vetek egy utolsó pillantást a tükörképemre – megfelel... remélhetőleg. Mély levegőt veszek, és lélekben felkészítem magam az elkövetkezendő egy órára. Már talán több is, mint két éve, hogy minden nap minden estéjén ez megy, de még máig sem sikerült hozzászoknom.
Megfordulok, és elindulok az ajtó felé. Gretha végig elkísér, ahogy azt minden szolgáló megteszi minden áldott nap minden estéjén. Lemegyünk egy hosszú csigalépcsőn, majd egy szűkebb folyosón is keresztülvágunk, mire egy vastag tölgyfaajtóhoz érünk. Gretha kinyitja az ajtót, előremegy, majd én is kilépek a kastély hatalmas előcsarnokának egyik rejtett zugába. A falak árnyékából kilépve a szemközti rövid lépcsősorhoz megyünk. Gretha bátorítóan megszorítja a kezem, majd távozik.
Lassan lépdelek le a néhány lépcsőfokon a tágas étkezőhelyiségbe, de ahogy leérek, Delton már ott is áll mellettem. Sötét haja baljós keretbe vonja amúgy is ijesztő arcát, vérvörös szemei elsötétülnek az éhségtől.
- Üdvözöllek, kedvesem. – Állam alá nyúlva emeli föl fejemet, szája ijesztő mosolyra húzódik, kivillantva hegyes, megnyúlt szemfogait. – A vacsora csak ránk vár.
Elhúzódom a kezétől, és szó nélkül sétálok a székemhez. Nagyot nyelve igyekszem nem tudomást venni a terem túlsó felében tehetetlenül vergődő, megkötözött fiatal lányokról. Leülök a helyemre, és úgy teszek, mint aki nekilát az ételnek.
Igyekszem néhány falatot leerőltetni a torkomon, miközben minden egyes fájdalmas sikítástól összerázkódom.
***
Az étkező szinte úszik a vérben, de gondosak ügyelek arra, hogy ne lássam Delton „vacsorájának”.. maradékát. A menekvést ígérő lépcsők felé indulok, de Delton mellém szegődik, és megpróbálja megfogni a kezem. Reflexszerűen ugranék el, de elkapja felkarom, magához ránt és arcomat ujjai közé fogva kényszerít, hogy az étkező másik felébe nézzek.
- Ne akarj te is úgy járni, mint ők, szépségem – morogja fenyegetően. – Kár lenne érted.
Érzem, hogy a könnyek kezdik szúrni szemeimet a vérfürdő és a lányok meggyötört holttesteinek látványára. Megpróbálom elhúzni a fejem, de nem enged.
- Kérlek..
- Nem! Nézd csak őket, és a látványukat vésd jól az eszedbe! Te is ott köthetsz ki, ha nem vigyázol.
Érzem, hogy két könnycsepp utat tör magának, de ő éppen ekkor enged el. Ellenkezést nem tűrőem szorítja kezébe ujjaimat, így összevérezve nem csak a pólómat és az arcomat, hanem a kezemet is.
Felkísér a rejtett szobámig, de mielőtt megszabadulhatnék tőle, rám vigyorog.
- Jó éjszakát, gyönyörűségem.
Undorító, vértől csatakos száját erőszakosan az enyémekre szorítja. Elborzadva lököm el magam tőle, mire ő gonosz kacajjal vágja be a szoba ajtaját. Meg sem várom, hogy a kulcs elforduljon a zárban, a fürdőbe rohanok, és hisztérikusan kezdem el csutakolni magamról a vért és Delton nyomát.
Hosszú percek múlva, mikor már elég tisztának érzem magam, szinte leszaggatom magamról az összevérezett pólót. Aztán nincs más hátra, mint egy kiadós fürdés.
Fél órával később már sokkal nyugodtabban veszek föl egy nadrágot és egy pólót, hogy aztán bezuhanjak az ágyamba, és megpróbáljak megfeledkezni az életről. Az álmok mindig menedéket nyújtanak...
***
Zihálva riadok fel álmomból, de hogy pontosan mi keltett föl, nem tudnám megmondani. Furcsa. Hatalmas a csend... a tipikus vihar előtti csend. Soha nem féltem még itt, Delton kastélyában, de most határozottan ismerős, kellemetlen bizsergés fut végig a gerincemen, és hideg veríték ül ki homlokomra.
Aztán meghallom az első sikoltást. Rémülten ülök fel az ágyamban. Mi folyik itt?!
Ahogy kiugrom az ágyból és gyorsan fölveszek valami cipőt, sietős lépteket hallok közeledni a lépcsőn. A jeges rémület lassan kúszik fel a torkomon, ahogy rettegve pillantok az ajtóra. Valaki sietősen elfordítsa a kulcsot a zárban...
- Bill úrfi, azonnal jöjjön! – ront be Gretha zaklatottan. – El kell tűnnie innen most azonnal! Menekülnie kell!
A megnyugvás csak egy pillanatig tart. Mi elől kell menekülnöm?
- Gretha, mi történt?!
- Az most ráér, csak jöjjön! – ragadja meg a kezem.
Ahogy maga után húz a lépcsőhöz, a szobából kiérve már egyre több elfojtott, ijedt sikolyt hallok. Végigrohanunk a már jól ismert útvonalon, de amikor leérünk az előcsarnokba, furcsa, idegen hang üti meg a fülem. Egyenesen az étkezőhelyiségből jön, ahogy az ijedt hangok legtöbbje is.
A kíváncsiságom és a védelmezőösztönöm arra felé terel – még ha esélyem se lenne jóformán senki ellen.
- Bill úrfi, ne! Ne menjen oda! – kiáltja Gretha.
De már elkésett. Betoppanok a terembe, és rögvest ijedt kiáltás szalad ki a számon, mire nyomban rászorítom mindkét tenyerem.
Delton határozottan legyőzöttnek és rémültnek tűnik, ahogy a vele szemben álló férfire néz. Magas, megtermett egyed, furcsa, túlcsicsázott ruhában. Haja ezüst színű. Még soha nem láttam hozzá hasonlót... Fejét hirtelen fordítja felém előző halk kiáltásomra, és pont amikor megállapítanám, hogy szemei színe is ugyanolyan ezüst, mint a haja, mély levegőt vesz – nekem pedig eláll a lélegzetem.
Rémülten kezdek hátrálni, ahogy íriszei lassan vörösbe fordulnak.
Nyakamat megszívja a szemét dög, az érzésre megremegek. Szánalmas vagyok.
Ágyékát hozzádörgöli az enyémhez, halkan nyöszörgök.
- Látom kezded élvezni – suttogja bariton mély hangján - Nem is inkább érzem… - dörgölődzik még jobban hozzám. Torkomból halk sóhaj száll fel. Ah fenéhbeh!
- Ez …nem igaz – nézek szemébe állva pillantását.
- Ne hazudj! – dörren rám mérgesen. - Érzem a szagodon – fúrja bele arcát hajamba és mélyet beleszippant, összerezzenek. - És érzem is… - végigsimít testemen majd ágyékomat kezdi ingerelni a nadrágomon keresztül. Szinte felnyögök.
Elengedi kezeimet, az övét aljas módon arra használja hogy sóhajokat csaljon ki belőlem. Egész testem remeg a kéjtől. Felsőtestemet végigcsókolja, leginkább attól félek hogy megharap, ez olyan rémisztő, de persze nem hagynám magam.
Övemhez érve kezdené a szétszedését de egy női hang szólal meg a hangszórón keresztül.
- Uram elnézését kérem, de nem telefonon nem értem el. – feláll és hallgatja a nőt, kezét hasamon hagyja, izmaim elernyednek. - Megérkezett az olaszcégvezető, egy órára lett megbeszélve. – végignéz a szobán majd ismét rám néz.
- Sajnálom kincsem, de ezt most el kell halasztanunk – fölém hajol egy csókra, türelmetlenül kapok ajkai után, nem értem saját magamat, de tudom hogy akarom, kívánom őt, de nem örülök ennek, ez az ember, vámpír veszélyes. -
Itt a telefon számom, és a címem – dugja be nadrágomba a névjegykártyát. – a
papírok, amiről pedig ma kellett volna megbeszélést tartsunk, ott vannak a dohányzó asztalon… - szemeimbe néz, majd hozzám simul egy csókra, ezt nem viszonzom.
Felkapom az ingemet a gatyámból pedig kivadászom a kártyát. Rendbe szedem magam, felkapom a papírokat majd szúrós szemmel nézek vigyorgó képébe és elhúzok.
~§~
A szobámban fekszem és nézem a plafont, fáradt vagyok de nem tudok aludni…
Csak forgolódom és forgolódom amíg le nem esem az ágyról. Ouch.
Átvánszorgok az ablak mellet lévő fotelbe ahonnan a csillagokat nézem míg végül el nem sikerül aludnom.
~§~
Reggel végig zsémbes vagyok mert elaludtamhátam aminagyon fáj és úgy járkálok mint egy reumás vénember. Szárnyaimat sem tudom rendesen tartani.
- Zero-sama! Negrata úr a vonalban van – nyomja kezembe a telefont egyik takarítónőm.
- Mi van? – szólok bele a telefonba nem épp kedvesen de ma senkivel sem vagyok kedves szóval ez van.
- Milyen harapós vagy reggelente kedvesem – hallom a hangján hogy vigyorog.
- Mit akarsz? – zsörtölődöm.
- A papírokat el kéne intézni és mivel te nem hívtál ezért rajtam volt a sor.
- Most nem megy – vallom be – fáj a hátam, a szárnyaimat sem tudom visszahúzni, úgyhogy ha nem akarod, hogy mindent leverjek akkor nem hívsz magadhoz.
- Nem izgat, kapsz egy órát de, utána itt legyél – és bumm.
- Lecsapta? – kicsit megszeppentem de beletörődtem. Ha már átrángat magához, akkor legalább tűrje el hogy farmerban meg ingben megyek.
Várok egy keveset a halban, míg be nem invitálnak Negrata irodájába. Előttem egyik testőröm másik meg a hátam mögött szorosan követ. Belépünk a terembe, de Negrata azonnal jelzi nemtetszését, egy pillanatig üres szemekkel bámulok rá, majd intek testőreimnek, hogy elmehetnek.
- Örülök, hogy eljöttél drága Zero – kezeit kitárja, gyilkos vigyora elterül arcán, felém közeledik mire én hátrálok egy lépést.
- Ne gyere közelebb – mondom, miközben folyamatosan hátrálok szép lassan.
- Nyugi angyalom nem harapok – uhh… hülye azért nem vagyok!
- Aha ... – lépek egyet felé - Vettem észre tegnap is. – jegyzem meg.
- Ugyan babám csak egy kis játék volt semmi több – Babám?!
Hátat fordít nekem, és a helyére vonul.
- Foglalj helyet – int, hogy üljek. Gondolom ha meg akarna ölni, már megtette volna…
Biccentek majd leülök a nekem szánt helyre… vele szemben.
- Elmondanád, hogy mi vagy te? – kérdezem paraszti egyszerűséggel.
- Számít az? – csábosan vigyorog rám - Az üzletnek ehhez semmi köze.
- Az üzletnek tényleg semmi – sóhajtok - De nekem viszont igen is van közöm hozzá! – jelentem ki szilárdan.
Élvezzük már ki, ha tényleg nem akar megölni!
Időm sincs gondolkodni, már az asztalon ül, ujjai közé fogva államat és közel hajol.
- Szerinted, mi vagyok? – hmm költői kérdés, nagyon közel hajol, így öklöm automatikusan meglendül. Ha nem figyelek a nagy lendületben még saját magamnak húzok be… Hogy nézne ki már az?!
- Vámpír – jelentem ki, felállok székemből és hátrálok párat - Csak a vámpírok ilyen gyorsak. – nem akarom, hogy a közelembe kerüljön, a vámpírok veszélyesek rám nézve, a vérem, mint a kaviár az emberek számára, elég ínyenc és ritka kaviár.
- Így van picinyem – megtapsol - De ahogy észrevettem te sem vagy normális halandó. Ahhoz túl gyors vagy, de még így sem vagy olyan gyors amilyen én vagyok. – csípőmet megragadja és felrak az asztalra. Végig vörös íriszeit nézem.
- De te akkor mi vagy? – arcát nyakamba temeti, most engem szagolgat? Vámpírszokás… kicsit kiábrándító…
De igaza van, mi vagyok én? Nem vagyok angyal, ha jól tudom. De szerintem egyszerűbb, ha így könyvelem el magam, mint gőgös és önfejű angyal. Nem mindennapi példány, megtagadtam istenem, így egyszerű angyal vagyok arkangyal helyett. Igen, szerintem ez vagyok én…
- Nos, mi vagy te? – hangja végigbizsergeti testem.
- Te mondtad, hogy ennek semmi köze a munkához – nyöszörgöm. Szemei mérgesen megvillannak és feltépi ingemet, gyorsan kapcsolok és levetem zakómat mielőtt azt is széttépné.
Ajkait az enyémekre tapasztja, szemfogai felsebzik számat durva csókjától. Keze már nadrágom körül kutat, amitől megijedek.
Ellökném, ha tudnám, de nem megy, szemeim felpattannak, belenyöszörgöm fájdalmamat szájába, ahogyan előtörnek szárnyaim, mindenütt fehér tollak.
Negrata ördögien elmosolyodik és hátralép párat, hogy jobban lásson. Halkan zihálok.
- No lám, no lám, egy angyalka? – lesütöm szemeimet, ahogyan kimondja a fajtám nevét.
- Ritka fincsi példányok, nem csodálom, hogy ennyire vonz az illatod. – ördögi mosolya ismét eltorzítja arcát. Lépésről lépésre közeledik felém, amennyire tudok hátrálok, míg neki nem megyek az asztalnak és ugyan ezzel a lendülettel rá is nem esek. Hatalmas szárnyaimmal mindent leverek. Akkorák a szárnyaim, mint egy-egy ember így nem csodálom a rumlit.
Mellettem terem és leszorítja az asztalra a csuklóimat.
- Hogy kerül egy angyalka a földre, picinyem… - az utolsó szót kihangsúlyozza, amitől felmegy bennem a pumpa.
Ez imádja húzni az agyamat!
- Eressz el! – nyögöm rekedtesen, csak vigyorog rajtam.
Ismét megszakítja az ajkaink közti távolságot, szenvedélyesen csókol, nyelve durván behatol a számba, és táncra kéri az enyémet. Nehéz ennek ellenállnom, de sikerült, nem csókoltam vissza. Halkan belemorog a csókba, majd elindul lefelé. Végignyalja nyakam ívét, majd megállapodik ütőerem fölött.
Nem! Nem ihat a véremből! A vámpírokat megrészegíti a vérem!
- N… neh! – nyögöm elhalóan.
Egy pillanatra megáll, és a szemembe néz. Íriszei vörösen világítanak.
Hiába elszántak az érzéseim tudom, hogy esélyem sincs ellene, de most komolyan, meg akar ölni? Domináns teste azonnal magára vonja minden figyelmemet, egészével a falnak présel ezzel minden levegőt kiszorítva tüdőmből. Rám mosolyog, szemfogai megcsillannak a fényben… a szemfogai…? Ha ezt kimondtam volna, hangom tele lett volna hisztériával és félelemmel.
Tüdőmbe ismét rengeteg levegő hatol be, ahogy elenged. Az üvegfalnál áll meg egy időben, ahogy belépnek testőreim. Most szerencsém volt…
- Na szóval mától társak vagyunk – kistányér szemekkel pislogok rá.
- Holnap akkor várom az egyeztetésen, az irodámban. – kezét nyújtja békésen mosolyogva. Álszent kígyó…
Megragadom bosszúsan karját, és kezet rázunk.
- Ne hidd, hogy ezt olyan könnyen megúszod – suttogom neki, ahogyan elhaladok mellette az ajtót véve célba.
- Akkor holnap! Kedves… - hangja komor és mély, félelmetes alak – Zero… - nevem hallatára megtorpanok az ajtóban, majd egy erőset alsó ajkamra harapva kiviharzok a teremből és rácsapom az ajtót.
Hogy merészeli?! Bár számíthattam volna rá… ostoba vagyok. Mutató ujjamat ajkaimhoz érintem. Teljesen kikészít ez az alak, de lehet, hogy csak fölöslegesen marcangolom magam. Szemeimmel hamar megpillantom villámat, ahogyan csillognak az üvegfalak néhol.
De jó itthon!
Összeszűkítem a szemeimet, kié a limuzin? Nekem nincs ilyenfajta.
Sofőröm beparkol a garázsba, én meg bemegyek a főbejáraton ahova letett. Ügyfelek… talán kicsit csalódott vagyok, Negratara számítottam. Hah! Én teljesen meghülyültem!
Kitisztítom elmémet, és az ügyfeleimet veszem kezelésbe.
~§~
Reggel a pofátlan napsugarak kellemetlen fénye űzi ki az álmosságot szemeimből. Szeretek reggelente lustulni az ágyban, csak nyújtózkodni, tétlenkedni és alkalom adtán visszaaludni. Mezítelen felsőtestemen néhány tollpihe van. Kezemet végigcsúsztatom az ágyon és megtalálom az okát. Tegnap nagyon fáradt lehettem, ha az este előjöttek a szárnyaim. A hatalmas ágyat szinte teljesen elfoglalom, ahogy szárnyaim lezserül elterülnek az egész ágyon. Én sem zavartatom magam az biztos.
Feltápászkodom az ágyból, majd a fürdő felé veszem az irányt. Épp hogy átférek így az ajtón, nem is szeretem, ha szárnyaim kint vannak, mindent leverek és meg is sérülhetek.
Nem érdekel, hogy szárnyaim is eláznak, bevetem magam a zuhany alá.
~§~
A szívem hevesen dübörög, ahogyan ismét megpillantom a Samsung vállalatot, nem akarom ezt, de vágyom az érintésére, felesleges lenne tagadnom. Nem tudom, hogy tényleg kell e nekem vagy valami más, nem vagyok jártas az ilyenekben, még soha nem foglalkoztam olyan valamivel, mint hogy szerető, sex vagy hasonlók. Tényleg ha Negrata nem csak megölni akarna, amit mellékesen a csókból következtetek ki, akkor tuti ő lenne felül…
Fejbe verem saját magam. Hát nekem teljesen elment az eszem! Csak a vérem kell neki, és ha ez a jó vállalat kitűnő befektetése nálam, akkor vállalom!
Egy pillanatra visszagondolok az előzőekre, és teljesen bevörösödöm, érzem, ahogyan arcom ég, chh ki vagyok akadva magamon, jó hogy nem hallom az esküvői harangokat!
A limuzin megáll a főbejáratnál, szívem meg kihagy egy ütemet. Csak nem fog most itt helyben megölni… ugye?
Limuzinomban Samsung vállat főgyárába megyek egy megbeszélésre. Szeretnék társulni, a cégem rengetek új fajtát kitalált már és eladta de, ideje hogy csatlakozzon valakihez, a Samsung volt erre a legmegfelelőbb a számomra. Nem is nagyon akadékoskodtak az ötletem ellen, aminek nagyon örülök.
Sóhajtok egy nagyot, szemeimet lehunyom, lábaimat keresztbe rakom. Állítólag a főmumus veszélyes, aggódom amiatt hogy tudunk-e majd egy dűlőre jutni. Fáradtan felnyitom a szemeimet, amint kinyitódik mellettem az ajtó és kiszállok. Szakad az eső, beállok a nekem tartott esernyő alá, szemeimet végigfuttatom a hatalmas épületen. Sok sikert nekem…
Végigmegyünk a folyosókon a kiválasztott tárgyalóteremig, majd bemegyünk rajta.
- Negrata Von D? – kérdem lágy hangomon, és helyet foglalok ahova vezetett a kiszolgáló.
Szemeit rám emeli és elmosolyodik. Viszonzom mosolyát.
- Igen… - válaszolja a drámai csönd után. Kétkedőn pillantok rá de azonnal rendezem vonásaimat.
- Örvendek a találkozásnak.
- Ja, én is – böki csak úgy be. Tényleg kezdek ideges lenni és már a hátam is fáj, a szárnyaim elő fognak jönni ha nagyon ideges leszek.
- Térjünk a tárgyra – mondja unottan én meg bökök egyik testőrömnek hogy indítsa el a bemutatkozó prezentációt.
~§~
Az egész tárgyalás alatt ideges voltam, a hátam csak úgy sajog, de még bírom. Úgy néz ki belemegy, jaj már gyerünk, add be a derekad! Íriszei az arcomat vizslatják, végül megragad egy tollat és aláírja a szerződést. Óh igen! Győztem! Önelégülten vigyorgok magamban, jó vagyok!
- A szerződés megköttetve – feláll és int hogy a szolgálók menjenek ki a teremből, várakozóan néz rám, hát jó, kezemet lezserül meglegyintem hogy elmehetnek. Kíváncsi vagyok, hogy mit akarhat csak így négyszemközt.
Felállok és is székemből, az asztalnak támasztom csípőmet és az egyik tenyerem, már csak várnom kell, hogy cselekedjen.
Gonosz mosoly villan meg az arcán, a szél arcomba csap, ahogy már előttem is van. Államat két ujja közé veszi, én meg csak megszeppenve nézek vörös szemeibe. Vörös?!
Egyet hátra akarok lépni de, másik kezével szorosan átkarolja derekam. Nem vagyok egy gyenge nádszál, hogy ezt csak úgy tűrjem! Elkezdem ráncigálni kezeit, de semmi, nagyon erős, és én még azt hittem, hogy én vagyok az erős, ennyit az önbizalmamról.
Forró lehelete ajkaimat csiklandozza, száját az enyémekre tapasztja, a levegő is belém fagy. Fejemet elrántom tőle, nagy küszködések árán de testemet is kiszabadítom satu karjai közül. Kipirult arccal figyelem vigyorgó arcát. Hátrálni kezdek, de a falnak megyek.
Szárnyaim készen állnak arra, hogy kitörjenek belőlem, és ahogy vörös szemeit elnézem, talán nem kapna sokkot, mint az átlag emberek. Nagyokat lélegezve próbálom visszafogni magam.
A szám még mindig bizsereg de, nem tudom miért, a bőrfelület ahol előbb a zakóm alá nyúlva megérintett csak úgy perzsel. Azt hiszem pánikrohamot fogok kapni! Rendezem vonásaim és felegyenesedem, ha kell megvédem magam!
