|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Andro | 2013. 02. 04. 14:44:10 | #25058 |
Karakter: Harmony / Clara
Megjegyzés: (Hercegemnek)
Elmosolyodva fogja meg a kezem, majd fölé hajol. Kedves gesztus, és Val herceg valóban igen udvarias személy, pont, ahogy hallottam. Aztán végül bemutatkozik, ahogy illik.
- Valley de Frizengas herceg vagyok A Felsővidék Déltenger uralkodója, szolgálatodra.
Felemeli a fejét, és sötéten fénylő szemeimbe néz, mialatt én vörös tekintetét vizslatom. Hallottam az átokról, de most nem jut eszembe mit is, mert tekintete egészen megigéz. Végül észhez térek, és félrehajtva a fejem, az arcát kezdem vizslatni.
- Uralkodó korona nélkül? – kérdem finoman csipkelődve, szám sarkában egy mosollyal. Jeremy finoman oldalba bök, de csak hunyorítok egyet. Ezért még kap, csak legyünk kettesben. Szemtelen szolga.
- Négy holdtölte múlván megkoronáznak.
- Ó, értem.
- Hálával tartozom feléd, mylady. Lovagi becsületem úgy kívánja, ajánljak fel neked valamit. Mit kívánsz tőlem?
Elmosolyodom, majd felkacagok. Igazán üdítő, hogy egyszer a nemesek nem karddal jönnek utánam, hanem egyikük még meg is köszöni, amiért a segítségemnek hála, nem kaszabolták le, mint valami vadkant. Tudom, hogy Jeremy helyteleníti, amit csinálok, de nem szólal meg. Ismer annyira, hogy tudja, úgysem junta velem semmire. Makacs vagyok, még egy nőhöz képest is.
- Egy szóbeli köszönet is elegendő, Felség. S most folytatnám utam, ha engeded.
Bólint, majd egy gyűrűt húz le az ujjáról. A köve sárkányvérkő, és úgy ragyog, mint az eleven tűz. Természetesen megismerem a követ, sokat olvastam róla, bár látni még nem láttam. A karikája arany, és ő felém nyújtja a pompás ékszert. Mondanám neki, hogy ne tegye, de nem akarok udvariatlan lenni. Nem szeretném felmérgesíteni a herceget. Másfelől, igazán gáláns ajándék, és a herceg is megnyerő. Ha más körülmények között találkoztunk volna…
- Fogadd el tőlem ezt a gyűrűt, amellyel birodalmamban szabadon járhatsz, s ha kedved úgy óhajtja, látogass meg a koronázási ceremónián, szépséges Clara. Bármikor szívesen fogadlak majd.
Elveszem tőle, és mélyen meghajolok. Nem felejthetem el, hogy bár hercegnő vagyok, nem vagyok több egy leánynál. Tisztelnem kell a férfiakat, anyám és Margaret erre neveltek.
- Köszönöm, Felség!
Olyan gyorsan, olyan csendben hagyom el a tisztást, ahogy csak lehetséges. Mire Val herceg feleszmél, én már messze járok, benn az erőd sűrűjében. Jeremy hűségesen követ, és nem telik bele sok idő, mikor lovam, Mennydörgés prüszkölését hallom. Megveregetem a nemes állat oldalát, majd felpattanok rá, és újra megnézem a gyűrűt. A nap felé tartom, és felizzik, de olyan ragyogó fénnyel, amelyet még sosem láttam.
– Látom, a herceg ajándéka nem hagy hidegen – mondja Jeremy. Csak akkor tegez, ha így, kettesben vagyunk. – Ahogy a herceg sem, igazam van? – teszi hozzá egy apró, gúnyosnak szánt mosoly kíséretében.
– Beszélsz bolondokat! – nézek rá, bár mégis… mintha éreznék valamit. – Jól tudod, hogy gyűlöli atyámat, és ezek szerint engem is. Mármint, nem a mostani énem, de a másikat igen. Inkább induljunk!
– Haza óhajt menni, Felség? – kuncog Jeremy, ahogy útnak indulunk.
– Valójában… - mondom sóhajtva. – Muszáj megtudnom, mi ez az átok, ami a herceget sújtja. Te visszamész a palotába, és úgy intézed, mintha a nagynénémet, Amelia hercegasszonyt látogatnám meg. A palotája jó egy havi járóföldre van, senki sem fog gyanakodni. Bízom benne, hogy mindent elintézel, és befogod Margaret száját valamivel – nézek rá komolyan a férfira.
– Mi a terved? – kérdi Jeremy, de nem válaszolok neki.
Mire felfoghatná, hogy eltűntem, messze járok. Eldöntöttem. Másnap audienciát kérek Val hercegtől, és talán felajánlhatom neki segítségemet. Csak atyám rá ne jöjjön, miben mesterkedem, mert akkor végem nekem is, Jeremynek is, és mindenki másnak, aki mellettem szolgál.
Tulajdonképpen, nem is tudom, miért akarok segíteni a hercegnek. Nem vagyok irgalmas szamaritánus, de mégis… van benne valami, ami arra késztet, hogy felajánljam szolgálataimat. Jobban ismerem a környező országokat bárki másnál. Tudom, kivel kell, vagy tilos szóba állni a Keleti-Öböltől északra és délre, kitől érdemes segítséget kérni, és ki az, akit el kell kerülni. Vannak barátaim és szövetségeseim mindenhol a kalózoktól kezdve a parasztok, nemesek és útonállók között. Jobban ismerem az emberi természetet, mint sokan gondolnák, eligazodom a vadonban, tudom melyik növény ehető, és melyik rejt halálos mérget. Ha Val herceg esetleg meg akarná törni az átkot, és elindulna, velem lenne esélye.
~*~
Az éjszakát a királyi palota szomszédságában levő város egyik fogadójában töltöm. A hercegnek igaza volt, mert a gyűrű láttán fejedelmi kiszolgálásban van részem. Mennydörgés is a legjobb zabot, szénát, a legfinomabb almát kapja. Én is mindent megkapok, a legjobb sülthúst, a legjobb bort, a legjobb szobát. Még fürdőt is, hogy lemoshassam magamról a vért, a verítéket, a mocskot, ráadásul a ruhámat is kitisztítják. Tisztának kell lennem, ha megjelenek Őfelsége előtt. A parókámat leteszem, hajat mosok, majd egy úgy döntöm, hagyom a parókáta fenébe. Meleg, és csak a baj van vele most, hogy az idő már nyáriasra fordult. Fürdő után a csomagomba nyúlva kiveszek egy kicsiny flaskát, amelyet kinyitok, és a tartalmát a hajamra öntöm. A hajam azonnal a parókámmal megegyező lilás színűre változik. Egy varázslótól vásároltam még tavaly nyáron, és remekül beválik, mert egy idő után magától kijön a hajból, viszont hónapokig tart. Ha a herceget négy holdtölte múlva koronázzák meg, nincs sok ideje, hogy levetesse az átkot. És csak egy valakit ismerek, aki meg tudná ezt tenni. Csak meg kell találnom.
Másnap szép tisztán lovagolok a kastély felé. A kapuban álló őrnek elég megmutatnom a gyűrűt, már be is enged olyan főhajtások mellett, amelyekkel csak a nemeseket szokták illetni. Ilyenkor szoktam magam emlékeztetni, hogy jómagam is hercegnő lennék. Odabenn azonban kissé már nehezebb a dolgom. A herceg kamarását kell megkérnem, jelentsen be Őfelségének, a hercegnek.
– Nem tudom, Őfelsége óhajta-e fogadni, Mylady, mindenesetre tájékoztatom, hogy vár rá – mondja a férfi, majd elsiet.
Sóhajtok egyet, és mivel a lovamat kinn hagytam az istállóban, gyalog járkálok a míves előcsarnokban. Majdnem olyan szép, mint atyám kastélya, de nem tűnik annyira ridegnek. Az előcsarnokban mindenhol elegánsan öltözött férfiak és nők várják, hogy a herceg szeme elé járulhassanak. Sokan meglepve, csodálkozva bámulnak engem, látom a szemükben, hogy nem tudnak hová tenni. Ezen kívül ott vannak a püspökök, és mindenféle egyházi méltóságok. Gyűlölöm őket, a legtöbbjük képmutató, és csak a hatalom élteti őket, semmi más. Végül kilép a kamarás, és int, hogy fáradjak be.
A trónterembe lépve, azonnal meglátom Val herceget, aki a trónuson ül. Lenge, selyemből készült öltözetet visel, fején hercegi korona, nyakában, fülében, csuklóin aranyból készült, gyönyörű ékszerek. Haja össze van fogva, bár pár tincs azért utat talált magának kifelé a copfból, és végighullik a vállain, gyönyörűen keretezve angyali arcát. Mikor megpillant engem, mosolyra húzódnak az ajkai, mialatt én elegánsan meghajolok.
– Felség! – szólalok meg udvarias hangon. – Köszönöm, hogy fogad.
– Én örülök, hogy látlak, Clara – mondja a herceg, mialatt felemelkedik. – Meglepődtem, mikor a kamarásom tájékoztatott az ittlétedről. Azt hittem, nem látlak a koronázásig.
– Talán csalódott, Felséged? – kérdem kíváncsian, ajkaimon apró mosollyal. Olyan különleges férfi, ha atyám őt választaná hitvesemül, egy szóval sem tiltakoznék ellene. Ez azonban tudom, hiú ábránd, hiszen akkor minek hadakozna a herceg országával?
– Egyáltalán nem – rázza a fejét Val herceg. – Tehetek valamit érted?
– Inkább én tehetnék Önért valamit – mondom, mire Őfelsége értetlenül néz rám. – Tudok Felséged átkáról, és azt hiszem, segíthetek megtörni, mielőtt megkoronozzák.
A herceg fürkészve néz rám. Nem lennék meglepve, ha azt hinné, be akarom őt csapni, el akarom innen távolítani. Ez persze nem igaz, de tudom milyen gyanakvóak a nemesek, ha rólam van szó. Végül hozzám lép, mire lesütöm a szemem, és lehajtom a fejem. Ám ő egyszerűen az állam alá nyúlva emeli fel a fejem, hogy a szemembe nézhessen.
– Mégis, milyen segítségről lenne szó? – kérdi végül.
– Ismerek valakit, aki talán képes egy ilyen nagy erejű varázslatra. Mindössze, az illető jelenleg hónapok óta ismeretlen helyen tartózkodik – válaszolok őszintén. – Annyi információm van, hogy a Keleti-Öbölnél látták utoljára, amely innen egy heti lovaglásra van. Ha Felséged valóban meg akar szabadulni az átoktól, velem kéne tartania. Az út hosszú, és veszélyes, most figyelmeztetem, és megértem, ha nem bízik bennem.
– Megmentetted az életemet – mondja Val herceg. – Miért ne bíznék benned? Utánad érdeklődtem, és úgy hallottam, segítesz a bajbajutottakon, akármilyen sorból is származnak. Egy ilyen személy nem lehet rossz ember.
– Rendben van – mondom, és bólintok. Végre elengedi az államat. – Holnap hajnalban indulunk. Egyedül jöjjön, és csak annyi holmit hozzon, amennyi feltétlenül szükséges. Egy sereggel sokkal lassabban haladnánk, és minket most szorít az idő. Minél előbb találjuk meg Hagart, a varázslót, annál jobb.
– Hagar?! – néz rám döbbenten a herceg. – Az öreg megvan már vagy… százötven eves!
– És olyan virgonc, mintha még csak kilencven eves lenne. Nagy világcsavargó, meg kell hagyni – jegyzem meg nevetve. – A legnagyobb mágus az ismert országokban, és ha ő nem tudja levenni az átkot, nem tudja senki – mondom komolyan.
Val herceg bólint, én pedig meghajolok, majd elnézést kérve elhagyom a tróntermet. Nem óhajtok a kastélyban éjszakázni, az nem is lenne helyénvaló. Jeremy miatt nem aggódom, mert ha eljön az ideje, megtalál minket. Most sokkal nagyobb dolgok miatt kell aggodalmaskodnom.
|
| Levi-sama | 2013. 02. 02. 21:17:24 | #25038 |
 Karakter: Valley de Frizengas Herceg
Megjegyzés: ~Andronak~
Izzadtságszag. Saját zihálásom hangja, ahogy visszaverődik a sisakom belsejében.
- Kerítsétek be őket balról! Íjászok, lőjetek! – zengi mély hangom az erőteljes parancsokat. Ahogy egy kantárrántással megfordítom csataménemet az ellenség irányába, a napfény szemembe süt. Nem sokáig, mert a levegőbe emelkedő több száz nyílvessző sötét felhőként homályosítja el a véráztatta mezőt és a megtépázott fák lombkoronáit. Ujjaim a kardom markolatát szorítják, de nem húzom ki még a hüvelyéből, még nem.
A csatamező túloldalán, egy domb tetején áll Fazer király, felsővidék északi peremének uralkodója. Dél felé akar terjeszkedni, egészen a tengerig kívánja kitolni birodalma határait, amely pont az én területeimet érinti a leginkább. Hogy miért teszi? Mert királyságom gazdag termőföldekkel, vadakkal teli erdővel és bőséges jobbágy népességgel megáldott. Mindez atyám érdeme, aki már oly beteg, hogy visszavonult a kormányzástól, s rám hagyta kardját és annak az átkát. Nemsokára megkoronáznak, idestova csupán négy holdtölte van addig. Azonban ez nem fog megtörténni, ha képtelen vagyok megóvni királyságom határait.
Eldobom a sisakom, mert nem látom rendesen az ellent.
Valamikor, valahonnan előkerül egy ifjú hölgy. Rákiáltanék, mert nőnek semmi keresnivalója a csatamezőn, de ő nem akármilyen. Megmenti az életemet, kétszer is. A csodálat egyre csak nő bennem. Utoljára ilyen elszánt és vad vitézt a Nagy Barlang Vidéken láttam, a törpék harcosai között, de azok férfiak voltak.
Az ellenséget visszaverjük, és határainkon túl űzzük. Fazer király visszavonulót fújat, a kürtje is haragosan szól.
- Ne kövessétek őket! – kiáltom, és hadvezéreim máris visszahívják katonáinkat. Vége. – Vissza! Visszavonulunk! Vissza mindenki!
Bíboran izzó tekintetem a harcos nőre szegezem. Különös hajszínéről látom, hogy csupán paróka, de az arcáról és szemeiből sugárzó szépségét nem homályosítja el. Karcsú, sudár alkatú, amelyet szégyentelen módon nem rejt el bő női ruhákkal, ahogy a Felsővidéken szokás, hanem férfias szabású fekete bőrviselettel mutogatja magát. Mivel idegen földről érkezett harcosnőről van szó, így elnézem, ahogy a szintén szokatlan fegyverarzenálját. Nincs egyedül, egy fiatal férfi társaságában van.
– Clara, minden rendben? – kérdezi tőle.
– Minden. Csak pár apró horzsolás, alig érzem.
Hangja kellemesen mély női hang, nem fülsértő és nem mesterkélt vagy modoros. Kiejtése elárulja, hogy nem ostoba, és nem jobbágyszármazású. Talán kereskedő család sarja, talán kisnemesé.
– Clara, hm? Már hallottam rólad. Az útonálló, igaz? – kérdem tőle. Kardomat a hüvelyembe csúsztatom, és felé lépek.
– Igazából kalandor, Felség. Ön aztán kiválóan forgatja a kardot. Az ember ki sem nézné egy nemesből. Már ha meg nem sértem.
Elmosolyodom, megfogom a kezét, és fölé hajolok, mint egy nemes hölgynek. Persze nem illetem számmal az ő ellenségeimtől véres kezét, csupán udvarias gesztus ez, amely talán túlzottnak tűnik, de az életem megmentőjével állok szemben, és ez önmagában komolyan megbecsülendő.
- Valley de Frizengas herceg vagyok A Felsővidék Déltenger uralkodója, szolgálatodra.
Felemelem a fejem, hogy lenézzek rá. Tekintetünk néhány végtelen másodpercig összefonódik, különös érzések futnak keresztül mellkasomban. Úgy érzem, ez egy sorsdöntő találkozás. Ő félrehajtja a fejét, sötéten csillogó macskaszemei elgondolkodva fürkészik arcvonásaimat, ahogy én is őt figyelem.
- Uralkodó korona nélkül? – kérdezi, azzal a szája sarkában bujkáló mosollyal, amellyel az imént is csipkelődött velem. A mellette álló férfi finoman megböki a könyökével, de ő csak hunyorít egyet.
- Négy holdtölte múlván megkoronáznak.
- Ó, értem.
- Hálával tartozom feléd, mylady. Lovagi becsületem úgy kívánja, ajánljak fel neked valamit. Mit kívánsz tőlem?
Elmosolyodik, a lemenő nap sugarai puhán simogatják alabástrom bőrét, nevetése a fák között csicsergő madarak énekét is felülmúlja. Igazi csilingelő lánykacagás ez, amely a gondtalan békeidők gyermekeinek sajátja. Elbűvölő.
- Egy szóbeli köszönet is elegendő, felség. S most fojtatnám utam, ha engeded.
Bólintok, s lehúzom kisujjamról a rubintként csillogó kemény sárkányvérkő gyűrűm, amelynek karikáján belül a nevemet vésték. Ha a nap felé tartják, a kő izzón pulzálni kezd, színe pont olyan mint a szemem, senkinek a világon nincs még egy ilyen ékszere.
- Fogadd el tőlem ezt a gyűrűt, amellyel birodalmamban szabadon járhatsz, s ha kedved úgy óhajtja, látogass meg a koronázási ceremónián, szépséges Clara. Bármikor szívesen fogadlak majd.
Mintha egy örök és mindenre érvényes menlevél lenne, s bárhol száll meg vagy fogyaszt étket, mindenhol a legmélyebb tisztelettel fogadják majd a birodalmamban.
Elveszi tőlem, meghajtja a fejét.
- Köszönöm, felség.
Mintha soha nem járt volna itt, olyan hirtelen tűnik el a fák közötti árnyékok sötétjében. Hosszan bámulom a helyet ahol eltűnt, s azt kívánom, bár láthatnám újra ezt a különös és különleges kalandort.
A hold hamarosan felkel, ideje visszavonulnom a palotámba, mert az átalakulásom hamarost kezdetét veszi.
|
| Andro | 2012. 12. 21. 19:03:57 | #24524 |
Karakter: Harmony / Clara
Megjegyzés: (Őfelségének, Valley de Frizengasnak)
Atyám megint háborúzik, ami egyáltalán nincs ínyemre. De az egyetlen jó benne, hogy addig sem ügyel rá, mit is csinálok. Arra itt van szeretett bátyám, Robert herceg, míg atyám, Zorack király távol van, hogy ismét idegen országokat hajtson rabigába. A hatalommániája lassan már tűrhetetlen, ám én leányként nem túl sokat tehetek ellene. Még akkor sem, ha sokszor borsot török a katonák, vagy az ő orra alá, megakadályozva, hogy tovább szipolyozza a parasztokat, nincsteleneket, elvéve tőlük azt a keveset is, amijük még van. Úgy hallottam, most éppen az egyik szomszédos országot ostromolja nagy erőkkel, amelynek jelenleg Valley de Fizengas herceg az uralkodója. Alapból nem szenvedhetem a nemeseket még akkor sem, ha én magam is az vagyok. De az ő országa soha semmit sem vétett ellenünk, mindössze kiváló termőföldjei, jó bányái vannak, amelyekre apámnak is fáj a foga. Na, és persze, az a sok ember, akik majd mind atyámnak dolgoznak, ha meghódítja az országot. Vér, és halál, semmi más. Kinézek az ablakon, és tudom, hol a helyem.
Forr a vérem egy kis kaland után, amelyre mostanában nem volt lehetőségem. Bátyám talán még atyámnál is jobban ügyel rám, már azt sem igen akarja engedni, hogy elhagyjam a palota falait. Mintha sejtene valamit. Ám én okosabb vagyok nála. Bátyámat mostanában amúgyis nyomasztják az ország ügyei. A parasztok lázonganak a magas adók miatt, és már a katonák is tehetetlenek. A legtöbbjüket atyám magával vitte, most kevesen vannak, hogy megvédjenek minket. Sóhajtok egyet, majd komornámra nézek. Margaret azóta velem van, hogy az eszem tudom.
– Margaret! – szólok neki, mire felnéz a hímzéséből.
– Igen, Felség? Mit óhajt? – kérdi alázatosan.
– Hívd ide Jeremyt! – utasítom, mire rosszallóan néz rám. Tudom, nem kedveli a férfit, kit még atyám nevezett ki testőreim élére. – Mire vársz még? – emelem fel a hangom. – Parancsot adtam.
– Értettem, Felség! – bólint az asszony, majd letéve hímzését siet teljesíteni parancsomat.
Kényelmesen hátradőlök a széken. Minden mindig úgy van, ahogy én akarom. Már csak ezt az aggodalmaskodó vénasszonyt kell eltávolítanom. Margaret olyan, mint egy sólyom, folyton bámul engem. Tudom én, hogy ez a dolga, de sokszor majdnem megfulladok attól, hogy nem lehetek önmagam. Néha azt kívánom, bár ne lennék egy ország hercegnője.
Jeremy hamar megérkezik. Érkeztével elküldöm Margaretet, akinek ez nem tetszik, de nem érdekel. Valamit még motyog halkan az illemről, meg a kötelességről, de nem tud meghatni. Ahogy becsukódik az ajtó, Jeremy meghajol, majd felegyenesedve kérdően rám néz. De azt hiszem, tudja, mi lesz a dolga.
– Szabadságra van szükségem – mondom egyszerűen. – Meglátogatjuk Val herceg országát.
– De Felséges úrnőm, ott most háború dúl! – szólal meg elszörnyedve Jeremy. – Mi lesz, ha királyi atyja felismeri Önt?
– Nem fog – rázom a fejem. – Mindazonáltal, pont a háború miatt megyünk oda. Nem hagyhatom, hogy atyám még egy országot megszerezzen. És ne legyenek tévképzeteid! – nézek figyelmeztetően a férfira. – Semmi közöm a herceghez, nem is ismerem. Én a közemberek jólétét tartom szem előtt. Ha atyám megkaparintja az országot, ha leigázza a herceget, akkor az ottani közemberekre szörnyű sors vár, ezt te is tudod. Intézd el, hogy meglóghassunk!
– Értettem, Felség! – hajol meg ismét, majd távozik.
Kétségem sincs afelől, hogy teljesíti a kérésemet. Hallom, hogy odakinn valamit beszél Margarettel, mire komornám elsiet. Helyes, szabad az út a rejtett folyosón.
A kastélyban számtalan rejtett alagút van, de csak egy olyan van, amely a szobámból egyenesen az istálló mögötti kis szobába visz. Ezt Jeremy építette nekem, ügyes férfi, sok mindenhez ért. Mire leérek, már hallom, hogy valaki a lovakat nyergeli. Hallom éjfekete ménem, Mennydörgés prüszkölését. Utálja, ha más nyergeli fel, de Jeremynek már hagyja magát. Gyorsan levetem hercegnői ruházatomat, a sok selymet, bársonyt, arannyal átszőtt kelmét, és felöltöm a bőrből készült felsőt, nadrágot, csizmát és kesztyűt. Fejemre gondosan felteszem a lila színű parókát, alá gondosan elrejtem hosszú, gesztenyebarna hajam. Majd lemosom magamról a sok púdert, arcfestéket is, hogy ne legyek feltűnő. Mire átmegyek az istállóba, Jeremy már vár rám. Hála égnek senki sem tartózkodik a közelben, így is elég veszélyes, hogy itt, és nem az erdőben öltözöm át. Felpattanok Mennydörgés hátára, és Jeremyre nézek.
- Mehetünk – mondom, mire biccent, és elindulunk.
~*~
Bár atyámnak több nap előnye van, mi sem vagyunk lassúak. Hiszen egy egész sereggel nehezebben lehet haladni, mintha csak ketten vagyunk. Így nem is csoda, ha alig egy hét alatt érjük el az országokat elválasztó patakot. A patak innenső oldala még a mi birodalmunk, de a másik oldal már Val herceg országa. Jártam már itt párszor, innen tudom, hogy körülbelül merre kell mennünk, ha alkalmas csatahelyről van szó.
Látom, hogy Jeremy még mindig nem ért velem egyet, félt is, amit megértek. Hiszen ő tanított meg mindenre, amit tudok, néha pedig velem is tart, ha veszélyesebb dologba vágok bele.
– Talán hozhattunk volna még pár embert – véli halkan, ahogy a fák között lovagolunk. – Nem ártott volna.
– Akkor mindenki megtudná, hogy… - kezdem, de hirtelen mintha kardcsörgés, és csatazaj ütné meg a fülemet. – Megtaláltuk őket, gyere! – intek, és vágtára fogom a lovamat. Mennydörgés a nevének megfelelően száguld előre, Jeremy Behemót nevű csődöre alig tudja tartani az iramot.
Nemsokára egy hatalmas réten vagyunk, ahol borzalmas látvány tárul a szemünk elé. Atyám, és Val herceg serege már régóta egymásnak csaphatott, ám még mindig dúl a harc. Sebesülteket, halottakat is látok, nem is keveset mindkét oldal harcosaiból, majd megpillantom atyámat csataménjén, kezében hatalmas kardjával, fején koronával. Néha imádkozom érte, bár ölnék meg, mert Robert bátyámat szereti a nép, míg atyámat féli és gyűlöli.
Aztán persze hirtelen a csata hevében megpillantom Val herceget is. Már láttam párszor, de így, közelről sokkal gyönyörűbb. Magas, teste izmos, arca mint egy angyalé. Haja hosszú, aranyszőke, hullámos, arcán egy forradás sincs. Szemei szikráznak, mint két rubinszínű drágakő. Úgy hallottam, a rajta levő átok hatása. Testén míves harci öltözék feszül, kezében ott van atyja elátkozott kardja.
– Mi legyen? – kérdi Jeremy. – Berontunk?
– Várj egy percet! – intem le. – Ne cselekedjünk meggondolatlanul.
Ám ekkor látom, hogy atyám egyik harcosa a herceg mögé lovagol, kardját felemelve, készen arra, hogy elsújtson a hercegre. Egy pillanat alatt kapom le vállamról az íjamat, kapok elő egy nyilat, célzok és lövök. A nyíl végigsüvít az emberek között, egyenesen a támadó homlokába, aki lefordul a nyeregből.
Azonban ennek hatására meglátnak, így nincs más választásunk, mint belovagolni a csatába. Atyám emberei azonnal ránk rontanak, vannak vagy tízen, de nem félek. Előkapom a kardomat, és darabolni kezdem a lovasokat, ahol érem. Majd egy jól irányzott rúgással fejbe kólintom az egyik gyalogost, és leugrom Mennydörgés hátáról. Lovam érti a célzást, elvágtat kifelé a biztonságos erdőbe.
Egyre többen jönnek rám, majd hirtelen érzem, hogy valaki elránt, és egy tőr fúródik a mellettem levő magasabb bokor egy erős ágába. Felnézek, tekintetem Val herceg rubinvörös tekintetével találkozik. Ám nincs időm rá, hogy megköszönjem, mert most nekem kell őt elrántanom egy ellenséges nyíl útjából, amely így atyám egyik emberét találja el. A herceg csak biccent, majd kettesben folytatjuk a harcot. Hamarosan Jeremy is csatlakozik hozzánk, így már sokkal könnyebben bírunk az egyre fogyatkozó ellenséggel. Közben arra gondolok, szörnyű, hogy a saját katonáimat gyilkolom, hiszen ők csak esztelen atyám parancsát követik. De nem tehetek semmit, muszáj megállítanom őket. Szerzek pár sérülést a karomon, a mellkasomon, de egyik sem komoly. Szerencsém van, amiért elég alacsony és elég fürge vagyok. Néha ránézek a hercegre, akin látom, hogy elismerően bámul engem. Csak nem kivívtam a rokonszenvét? Még csak az kéne!
Órák telnek el, már lassan esteledik, mire fogyatkozni kezd az ellenség száma, végül hallom, hogy atyám visszavonulót fúj.
– Vissza! – kiáltja, de közben a tekintete találkozik az enyémmel. Csak remélni tudom, hogy nem ismert fel, mert akkor végem. – Visszavonulunk! Vissza mindenki!
Enyhén kifáradva nézzük, ahogy atyám serege távozik, csak azután merjük kifújni magunkat. Jeremy azonnal hozzám lép, hogy megnézze, mi van velem.
– Clara, minden rendben? – kérdi aggódva. Ilyenkor, ha nem a palotában vagyok, mindig így hív. Tudja, mi a szabály, én a kalandor vagyok, ő az útitársam.
– Minden – bólintok. – Csak pár apró horzsolás, alig érzem – nézek végig magamon. A sebeim nem súlyosak, rondábbak, mint amilyen vészesek.
– Clara, hm? – hallom meg Val herceg hangját. – Már hallottam rólad. Az útonálló, igaz?
– Igazából kalandor, Felség – mosolyodok el könnyedén, miközben felé fordulok. – Ön aztán kiválóan forgatja a kardot. Az ember ki sem nézné egy nemesből – csipkelődök, mire Jeremy figyelmeztetően rám néz. – Már ha meg nem sértem – teszem hozzá. Még csak az kéne, hogy itt helyben lenyakazzon.
|
| Rauko | 2011. 08. 20. 15:39:02 | #16111 |
Karakter: Victor Loth
Megjegyzés: - vége -
Bocsi, de a január az már... nem most volt. Remélem, visszajössz, de azt hiszem, nem foglalok tovább ennyi karakterképet.:) Bocsi.
|
| Rauko | 2011. 02. 03. 21:15:24 | #11062 |
Karakter: Victor Loth
Megjegyzés: ~ Apucnak
Másnap szerencsére korán megérkezünk a faluba, hiszen én éjfél körül számoltam az érkezést, de már kora estére oda is érünk. Nem szeretettem volna, hogy még tovább gyalogoljon, és ha itt találunk megfelelő szállást, maradhatunk pár napot, amíg összeszedi és kipiheni magát.
Az éjszaka nem kerül szóba. Hogy sajnos, vagy szerencsére, azt nem tudom eldönteni, de úgy vélem, hogy csak kicsit zavarbaejtő neki a téma, hiszen ő maga mondta, hogy nem haragszik. A szemei is azt mutatták, hogy élvezte, így nem aggódom.
Ahogy az lenni szokott, a falusiak nem néznem rám jó szemmel. Többen érzik a vámpírokat, hiszen olyan rég óta köztük élünk, hogy felismernek minket, ahogy engem is. Szerencsémre mondjuk itt van velem Bill, és őt nem meglepően szívesebben fogadják. Beszélgetnek vele, de néhányan még így is visszautasítóak vele, hiszen velem van. Végül egy idős nő segít rajtunk. Elmondja, hogy a lánya és a férje régebben vettek itt egy házat, de azóta elköltöztek, és a ház üresen áll. Ő pedig szívesen kiadja nekünk, mi pedig nem is tiltakozunk. Ki tudja, kapnánk-e még ilyen lehetőséget.
***
Már este van. Kint sötét bent pedig ropog a tűz. Kellemes, finom meleg van, hiszen egy házban mégis másképp érvényesül a tűz, mint a szabadban. Picit tartok attól, hogy egy ágy van… hiszen nem akarom, hogy Bill tolakodásnak érezze a jelenlétemet. De ahogy ezen jár az agyam, meglátom, hogy majdnem elesik.
Egy pillanat alatt termek ott, és kapom el, de meggondolatlan tett volt. Túl közel vagyok hozzá… így biztosan meg fogom ijeszteni. De ha adna valami jelen, hogy közeledhetek, akkor teljesen más lenne a helyzet.
Amikor pedig tenyere arcomra siklik, már tudom, hogy nem kell magam visszatartani. Csókolom… simogatom és kényeztetem a testét, a nyelvét, az ajkait, majd az ölembe kapva viszem az ágyhoz, és finoman lefektetem. Kérdőn nézek rá, és ő kipirult arccal, csillogó szemekkel néz rám, majd bólint. Végre…
A kandalló felől halvány fény árasztja el a szobát, az épp elégő fadarabok hangjába vegyülve pedig kifejezetten kellemes hallgatni Bill elhaló sóhajait, amikor a nyakát csókolgatom. A vöröses fény csodás körvonalat ad törékeny testének… egyszerűen gyönyörű. Ruhán keresztül simítok végig lágyan a karján, majd az oldalán, végül pedig a combjain. Amikor az ajkaim a nyakát érintik, a szemfogam akaratlanul is kivillan. Ezt érezhette ő is, mert összerezzent, mire nekem hirtelen eszembe jut, hogy mit is csinálunk.
A pillanat tört része alatt fut át az agyamon a súlyos gondolat: ráerőltetem magam… már másodszor, mióta ismerem. Megtehetem én ezt? Egy szóval sem mondta, hogy akarná, és én már az erdőben is csak fogtam magam, és önkényesen döntöttem el, hogy akar engem. Talán nem is tetszem neki igazán, és csak a vigaszt látja bennem, vagy fél tőlem. Pont úgy, ahogy a falusiak. Úgy döntött, hogy velem jön, de nem gondolhatta át, és amikor megtörtént, ami megtörtént, rádöbbent, hogy mekkora butaság volt velem tartania. De már nem akar leutasítani. Biztosan félne, hogy bántom. Hiszen eddig csak bántották… pont egy vámpír tartotta fogva. Mégis miből gondoltam, hogy pont egy másik vámpírral szeretne ágyba bújni?
Mekkora idióta vagyok…
- Victor… - simul arcomra egy kedvesen gondoskodó tenyér. Kecses ujjai az ajkaimhoz érnek, mire én lenézek rá.
- Sajnálom - sóhajtok fel, és megtámaszkodom mellette. Arcára nézek, és színtiszta megdöbbenést látok. - Sajnálom, hogy már másodszor erőltetem rád magam. Nem kötelezhetlek rá, hogy csináljunk bármit is, ha te nem akarsz - mosolygok rá, és felkelek az ágyról. Visszarendezem a ruháimat, majd a kandallóhoz lépek, és egy nagyobb darab fát dobok rá.
- Victor, várj… - suttogja. Nem tudom pontosan, mit hallok a hangjában, és inkább rá sem nézek. Az arca biztos, hogy megint elcsábítana. Túl szép ő ahhoz, hogy ellent tudjak állni neki.
- Aludj. Itt leszek a környéken - mondom, és kilépek az ajtón, majd azonnal el is tűnök. Pontosan annyira megyek távol a háztól, hogy lássam, amikor kirohan, és keresni kezd. Biztosa kötelességből teszi. Ugyan mi másért tenné? Én is vámpír vagyok, ahogy az az aljas rohadék, aki fogva tartotta. Teljesen egyértelmű, hogy nem akar tőlem komolyabban semmit, csupán nem akarja, hogy bántsam. Persze… mi mást várhat egy olyan, mint én? Hogy egy ilyen szép, fiatal halandó talán őszintén kívánja…? Nem lehettem ennyire naiv.
Le kell vezetnem a dühömet… muszáj, különben belebolondulok. De sehol sem érzem vérszívó szagát a levegőben. Muszáj tennem valamit…
Haladok kicsit az erdő szíve felé, de csak annyit, hogy megfelelő időben a házhoz érjek, ha baj lenne. Elérek egy hatalmas sziklatömböt… és elkezdem ütni. Tekintve, hogy jobb szórakozásom nincs és a dühömet le kell vezetnem, halandót meg nem bánthatok, marad ez. Az önkínzás. Remélem, Bill legalább jobban van.
***
Hajnalban megyek vissza a házhoz. Benyitok… a tűz még ég, és ahogy oldalra pillantok, ott ül az ágyon, és rám néz.
|
| makeme_real | 2011. 02. 02. 21:39:41 | #11039 |
Karakter: Bill Northman
Megjegyzés: (Anyucnak)
Éjszaka olyasmire ébredek, amire soha nem gondoltam volna, hogy valaha is fogok... És ugyanez igaz arra az élményre is, amit átélek. Fantasztikus, magával ragadó... érzéki. Mondhatni életem első intim érintkezése...
És Victor elnézést kérne miatta? Nem...
Érzem, hogy az arcom újra – vagy még mindig – lángvörös, így rázom meg a fejem.
- Nem... egyáltalán nem haragszom – felelem határozottan, őszintén, de zavarban.
Arcán újra meglátom azt a csodálatos mosolyt, ahogy egyik tenyere az arcomra simul, majd gyengéd csókot nyom a homlokomra. Nekem már csak egy elégedett szusszanásra futja, aztán ösztönösen közelebb fészkelem magam, és hozzábújva alszom el újra.
Felébredve egy gyors reggeli és a folyóban való mosakodás után összepakolunk, és továbbindulunk. Victor szerint hamarosan elérünk az egyik közeli faluba, és ott valószínűleg szállást is fogunk kapni – ha szerencsénk van, még ma este. Az éjszaka élménye természetesen ott lebeg közöttünk a levegőben... de nem beszélünk róla. Hál’ istennek... valószínűleg belehalnék a zavarba.
De mégis annyira... olyan... elsöprő volt. Hozzám még soha senki nem érintett... úgy. Még csak meg sem csókoltak soha. Jó, persze, Delton... De az nem csók volt, hanem kínzás.
***
Végül koraestére tényleg elérjük a falut. Látom, hogy néhányan kissé gyanakodva, sőt, kifejezetten félve méregetik Victort, ezért megkérdem, hogy bízza rám a dolgot. Kedvesen érdeklődöm a falubéliektől, hogy el tudnánk-e esetleg szállásolni magunkat valahol éjszakára, és – bár néhányan inkább nem is foglalkoznak velünk – egy aranyos, idősebb asszony segítőkésznek bizonyul, és kedvesen felajánlja, hogy megmutatja, hol lenne erre lehetőség. Egy kicsi, de annál otthonosabb házhoz vezet minket, ami elmondása szerint a lányáé, és annak vőlegényéé volt, de mivel a fiatalok beköltöztek egy nagyobb városba, a ház most üresen áll, és rámaradt. Látszik rajta, hogy abszolút nem találja ellenszenvesnek azt, hogy Victor és én együtt vagyunk (mármint nem úgy...), és nem is tölti el félelemmel maga Victor sem, ezért rögtön elfogadom az ajánlatát, hogy éjszakára ott húzzuk meg magunkat.
A kályhában lobogó tűz melegét a ház falai jobban megőrzik, mint a kinti, éjszakai hideg. Az egyedüli zavarba ejtő dolog a házban az, hogy csak egy nagy ágy van... Úgy tűnik, az éjszakát rákvörös arccal fogom eltölteni. Hogy máshogy viselkedhetnék egy ilyen jóképű férfivel egy ágyban? Akivel előző éjszaka ráadásul...
Minden fantasztikusan gyorsan zajlik, ahogy éppen az ágy igazgatásából felegyenesedve hirtelen fordulok meg, megbotlok a saját lábamban, és...
...elesnék, ha Victor nem kapna el azonnal.
- Köszönöm, én olyan... – Elhallgatok, ahogy fölemelem a fejemet, és még mélyebben elpirulok.
Az arca nagyon közel van... Olyannyira közel, hogy elég lenne akár egyetlen apró mozdulat, hogy megcsókoljam... És valami azt súgja, hogy ő is éppen ugyanerre gondol. Tekintete oda-vissza jár a szemeim és az ajkaim között...
Kezem magától indul útnak, arcára simul, mert... igen, azt akarom, hogy megcsókoljon. És ő megteszi... Én pedig úgy érzem, elveszek. Ahogy ajkaink találkoznak, valami elindul bennem. Valami, ami ott kezdődik, hogy a pulzusom az egekbe szökik. Visszacsókolok, bár gondolom kissé ügyetlenül, hiszen még soha nem csókoltak meg... úgy igazán. De ez valami egészen fantasztikus... És ahogy nyelvével bebocsájtást kérve végignyal az ajkaimon, én ösztönösen engedek neki.
Elfojtok egy nyögést, ahogy a csók elmélyül, ő pedig derekamat átölelve húz közelebb magához. Kezeimet nyaka mögött kulcsolom át, egészen hozzásimulok, és testemet furcsa, megmagyarázhatatlan izgalom járja át...
|
| Rauko | 2010. 12. 28. 00:17:12 | #10076 |
Karakter: Victor Loth
Megjegyzés: ~ Billemnek
A közös fürdő számomra viccesen, és izgatóan alakul. Látom, mennyire megbámul, mikor kimegyek a vízből, de nem szólok érte. Ha akarok tőle valamit, akkor nem szabad ilyenekkel elriasztanom. És tekintve, hogy akarok tőle valamit…
Ez az elhatározás pedig hatványozottan él bennem akkor is, amikor a vízben az ölembe húzom. Törékeny teste remeg a hidegtől, nem hagyhatom, hogy megfázzon. Nem szólok neki most sem arról, hogy érzem, mennyire felizgatja a közelségem. Ide hallom, hogy milyen eszeveszett tempóban száguld a vér a testében… és most, hogy belegondolok, szívesen megkóstolnám, hogy milyen íze van. De ezennel megesketem magam: nem harapom meg, csak az első alkalommal. És akkor is csak úgy, ha megengedi.
Aztán csendben telik az este. Tüzet rakok, eszünk, és alszunk. Szerencse, hogy hozzászoktam az emberek ételéhez. Jól nem lakom vele, de valamennyi tápanyagot kapok, így tovább bírom vér nélkül. Ennek ellenére Bill illata már az orromba ivódott,és éjszaka felkelek rá, hogy meglepően közelről érzem. Kinyitom a szemem, és először azt hiszem, hogy puszta álomkép, de amikor végigsimítok arcán, ő pedig elégedetten mosolyogva fészkeli közelebb magát, már valóságosnak látszik.
Kicsit fázik, remeg, és ösztönösen bújik oda, ahol meleget érez: hozzám. És ki vagyok én, hogy ellenkezzek? A nálam levő takarót magunkra terítem, majd az övét is, és szorosan magamhoz húzom törékeny kis testét. Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy az illata mennyire bódító, milyen kellemes az érintése, és mennyire selymes a bőre… és hogy mennyire felforrósodott az ágyékom pusztán attól, hogy a karomban tartom.
Álmomban szeretkeztem vele. A folyó partján feküdt, a bőrén megcsillant a hold sápadtezüst fénye. A haja ki volt engedve, a teste meztelen… mikor fölé hajoltam, és fogammal finoman felsértettem alsó ajkát, felszisszent, de nem volt dühös. Hagyta, hogy a vérét vegyem, ami olyan hatással volt, mint valami drog. Kívántam, még többet akartam, de képtelen voltam bántani, és inkább testén töltöttem le fölös energiáimat. Egész éjszaka szerettem és csókoltam, mindenhol, ahol értem.
Remegve ébredek. Ágyékom fájóan lüktet, férfiasságom pedig Bill combjához ér. Ahogy lepillantok a takarók alatt meglátom, hogy ő sincs jobb állapotban, mint én. Bizonytalan vagyok afelől, hogy mit kellene tennem. A fiú a vámpírnál volt, szóval minden bizonnyal ő maga is a saját nemét részesíti előnyben, akárcsak én. De nem látszik rajta, hogy Delton szolgája lett volna, és nem is éreztem rajta a szagát. Nem szeretkeztek, a féreg nem nagyon érintette Billt. De mi van akkor, ha én megérintem, és elriasztom…? De ha nem tetszenék neki, nem bámult volna annyira.
Kezem ösztönösen, szinte magától simít végig arcán, majd lassan még lentebb, és már azon kapom magam, hogy édes, alig-izmos hasfalát érintem, ő pedig felnyög, majd kinyitja a szemeit.
- Victor… mit…
- Ne beszélj - mondom neki. - Csak engedj közel magadhoz - mosolygok rá halványan, mire nyakig pirul.
- De én nem tudom…
- Dehogyisnem. Tetszenem neked, tagadnod sem érdemes. Láttam, hogy nézel rám, és idebújtál éjszaka is. Miért tiltakozol az ellen, amit a tested szeretne? - suttogom, és ujjamat lágyan végighúzom merevedésén, miközben nyakához hajolok, és finoman belecsókolok.
- Victor, hagyd abba - kezd tiltakozni, de annyi erő sincs a hangjában, hogy eszembe jusson elhinni, amit mond.
- Te is akarod - suttogom fülébe.
- De nem… - A mondat vége nyögésbe fullad, ahogy újra megragadom merevedését, és lágyan dolgozni kezdek rajta. Azonnal megremeg, és egyik kezével esetlenül próbál megölelni. Percek telnek el, még mindig élvezi, ahogy simogatom, én pedig… segítő kéz hiányában combjához dörzsölöm magam. Ekkor kinyitja a szemét, tekintetét az enyémbe fúrja, és tudom, mire vár. Szabad kezemmel megfogom az övét,és merevedésemre vezetem. Felsóhajt, amikor megérzi ujjai között férfiasságomat, nekem pedig kivillannak szemfogaim a gyönyörtől. Szemeiben meglátom a félelmet, ezért összeszedem minden erőmet,és megszólalok.
- Ne félj, nem haraplak meg - suttogom vágytól rekedt hangon, mire mosolyogva, pirulva bólint. Milyen édes fiú…
Percekkel később édesen, félhangosan nyögi a nevem, és a kezembe élvez, én pedig felsóhajtva követem a gyönyörbe. Mikor kitisztul a tekintete és rendezi a levegővételeit, én visszahúzom a szemfogamat, így mosolygok rá.
- Ne haragudj… szép álmom volt, és magával ragadott a gondolat - adok neki utólagos magyarázatot tettemre, és várom a válaszát, hogy haragszik-e rám.
|
| makeme_real | 2010. 12. 01. 19:30:45 | #9581 |
Karakter: Bill Northman
Megjegyzés: (Raukonak)
Boldog szülinapot! (L)
Néhány hosszú másodpercig csak néz rám.
- Grethának szóltál? – kérdezi végül, mire lesütöm szemeimet. – Szóval nem?
- Csak… utánad siettem, nehogy túl messze menj, és már ne érjelek utol – vallom be.
- Akkor menjünk vissza – mosolyog rám. - Összeszedsz néhány holmit és elköszönsz a nőtől, rendben? – Visszamosolyogva bólintok. – Szeretnél ma még itt éjszakázni?
- Nem – vágom rá gondolkodás nélkül. – Semmiképpen nem szeretnék több időt itt tölteni.
- Rendben, akkor összepakolsz, és megyünk. Majd este megállunk valahol, és kialszod magad.
- Rendben – felelem továbbra is mosolyogva.
Te jó ég... miért mosolygok ennyit?
***
Könnyes búcsút veszek Grethától. Hiányozni fog, de – bár minden követ megmozgatott, hogy ne tartsak Victorral – hajthatatlan vagyok. Elhatároztam, hogy Victorral akarok menni... akkor vele is fogok menni. Igazából nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért ragaszkodom hozzá ennyire, de akkor is... Ezt akarom. Tudom.
Egész nap megyünk, szinte megállás nélkül. Úgy érzem, a cipőmmel valami nem oké, mert furcsán fáj, valószínűleg kisebesedett, de nem halok bele, kibírom. Csak a fáradtság se gyűrjön le. Éppen egy erdő mellett megyünk el, amikor Victor megszólal.
- Bill, aludjunk az erdőben. Fáradt vagy, látom, és ha jól érzem, vérzik a lábad is.
Mosolyogva nézek rá. Természetes, hogy érzi a vért, de nem akarom, hogy ez tartsa vissza.
- Nem akarlak feltartani, ha fontos, akkor siessünk csak tovább.
- Nincs fontos dolgom jelenleg, csak az információk felkutatása. – Betekint a fák közé. - Van a közelben valahol egy kis patak. Ott meg tudunk fürdeni, és a partján alhatunk is. – Elindul befelé, én viszont csak némi hezitálás után kezdem követni. Ahogy egyre beljebb megyünk, egyre több furcsa zaj vesz körül minket. Nem tagadom, kissé meg vagyok ijedve, nem sok jót tapasztaltam eddig... – Félsz? – kérdezi.
- Nem, csak… ez a sötét, és ez a sok furcsa hang... – Érzem, hogy a hangom is remeg.
Megvárja, míg utolérem, és összekulcsolja az ujjainkat. Meglepett nyögés hagyja el ajkaimat, és nem csak azért, mert meglep a mozdulat. Az érintése mintha apró villámcsapásként érne, pozitív értelemben...
Megőrültem, ugye?
- Ti, halandók mindig ezt csináljátok, ha féltek, nem? – Bólintok. – Akkor bízz bennem, és gyere.
Mosolyog. Mosolyog és én... én el tudnék olvadni. Nyálas kifejezés, tudom, de az a mosoly... Egészen biztos, hogy megőrültem.
Hamarosan rábukkanunk a patakra. Victor előre küld, hogy nyugodtan meg tudjak fürdeni, míg ő tüzet rak. El is indulok a patak felé, de alig néhány lépést teszek, mikor motoszkálást hallok nem messze. Mozdulatlanná dermedek és belebámulok az ágak sűrűjébe, és egy sötét alakot pillantok meg. Gondolkodás nélkül rohanok vissza, és Victor karjaiba vetem magam.
- Van ott valami – mutatok kétségbeesve az előző helyszín felé.
Egy őzike. Remek, gratulálok, Bill, sikerült hülyét csinálni magadból.
- Figyelj. Ha ennyire félsz, akkor oldjuk meg valahogy másképp – mosolyog rám. – Fürödnél velem? Akkor meg tudlak védeni a halaktól, őzektől, és egyéb, vérszomjas ragadozóktól.
Jó kedvvel vigyorog rám, én pedig fülig vörösödöm. Nem tehetek róla, hogy félős vagyok... De hogy.. hogy én fürödjek vele? Valószínűleg belehalnék a szégyenbe, ha meztelenül kéne látnia. És a zavarba, ha én látnám Őt meztelenül...
De mégis... igaza van, ha ilyen félősen egyedül akarok lenni, ebben az életben már nem fogok megfürödni.
- Hát... én... – hebegem pironkodva. – Jó... de nem nézhetsz oda, míg be nem megyek a vízbe! – nézek rá szigorúan, de ő csak jót kacag rajtam.
- Rendben – feleli vigyorogva.
Elkísér a folyó partjára, szúrós pillantásomra vigyorogva fordít hátat. Végig rajta tartom a szemem, míg gyorsan lekapkodom magamról a ruháimat, aztán megcélzom a vizet. Egy kissé talán túl gyorsan megyek bele, mert még alig ér föl a térdemig, felsikkantok a hidegségétől.
- Nincs baj, csak hideg a víz. Ne fordulj meg! – szólok rá azonnal. Összeszorítom a fogaimat, és gyorsan nyakig elmerülök a vízben. – Oké, jöhetsz.
Direkt hátat fordítok neki én magam is, és kivárok pár percig, csak utána fordulok meg... de még így is jóval előbb, mint kellene. Még csak derékig van a vízben, így tökéletes rálátásom nyílik felsőtestére... nem is akármilyen felsőtestére. Szemeimet jó ideig képtelen vagyok elszakítani gyönyörűen kidolgozott izmairól, de végül inkább úgy teszek, mintha nem láttam volna semmit. Ami több okból is lehetetlen – az agyamban egyre csak az jár, hogy ez már szinte törvénytelen, senki nem lehetne ilyen jóképű és jó kiállású, ilyen tökéletes egyszerre; az arcomra kiülő pír is sokatmondó; arról nem is beszélve, hogy az előbbi megbámulásom is elég egyértelmű lehetett... De próbálkozni szabad.
- Bill, te remegsz – szólal meg, mikor ő is elmerül a vízben.
- Én nem is – tagadom le rögtön, de be kell látnom, hogy igaza van. – Na jó, talán egy kicsit fázom...
- Gyere ide! – nyújtja felém a karját. – Nyugi, nem foglak bántani.
Kis fáziskéséssel mozdulok csak meg, hevesen dobó szívvel megyek közelebb hozzá. Tudom, hogy mindketten meztelenek vagyunk – bár ez láthatólag csak engem ejt zavarba –, de ha nem jégtömbként akarom végezni, jobb, ha hallgatok rá.
Óvatosan simulok hozzá, vigyázva a.. kényes területekre, de ahogy körém fonja karjait, rögtön elgyengülök. Olyan régen nem tapasztaltam már finom, gyengéd, pozitív töltetű érintéseket, hogy már csak ezért is nagy hatással van rám. Illetve csak ezért. Victornak ehhez semmi köze. Nincs hozzá köze... természetesen. Ugye?
- Jobb már? – kérdezi.
Erősen küzdök, hogy megtaláljam a hangom a kellemes érzés miatt.
- Ühüm – nyögöm ki végül, észre sem véve, hogy arcom a mellkasán pihen.
Mikor rájövök az öntudatlan mozdulatra, rögtön el is kapom a fejem, de nem merek fölnézni rá, nehogy azt kelljen látnom, mennyire nem tetszik neki.
Hossz ideig vagyunk még a vízben, ahogy lassan hozzászokok a hideghez, még kellemesebb, de valahogy elfelejtek közölni vele, hogy már nem fázom... A kimenésnél természetesen újra figyelmeztetni, hogy nem szabad leskelődni, és az általam előre odakészített (és Grethától kapott) két törölköző egyikébe burkolózom.
Mikor már mindketten meg is száradtunk és felöltöztünk, visszatérünk az előzőleg kiválasztott táborhelyre. Victor egykettőre meggyújtja a tüzet, én pedig előveszek egy kis ételt az elcsomagoltak közül, hogy ehessünk is valamit.
Mikor már végleg eluralkodik rajtam a fáradtság, pokrócokból és törölközőkből összeállított, rögtönzött ágyat készítünk magunknak, és a tűz mellé telepedve térünk nyugovóra. A tűz simogató melege mellett, és Victor közelségétől biztonságban érezve magam csakhamar elalszom.
***
Zihálva riadok föl, a rémálmom főszereplője, Delton arca még mindig ott lebeg előttem. Nem sokat alhattam, a tűz még csak ki sem aludt, de Victor már alszik. Sokáig gondolkozom, míg végül ráveszem magam a megmozdulásra. Összeszedem a mondacsinált ágyat, és inkább mellé fekszem. Most úgysem veszi észre, reggel meg majd visszamegyek az előző helyemre, mielőtt fölébred... Jóképű arca hamar elűzi gondolataimból Delton undorító képét, és benne gyönyörködve merülök most már kellemes álomba.
Szerkesztve makeme_real által @ 2010. 12. 01. 19:31:30
|
| Rauko | 2010. 11. 30. 13:37:43 | #9553 |
Karakter: Victor Loth
Megjegyzés: ~ Billemnek
- É-én? Szép? – kérdezi. Milyen fura fiú. Sokkal több dolog lehetne, amire visszakérdezhetne, és őt mégis az érdekli, hogy tényleg szépnek tartom-e.
- Ennyi minden közül pont ez tűnt ki? – Mikor látom megjelenni az élénkvörös színt az arcán, azonnal megértem. – Még sosem mondták neked, igaz?
- És... pontosan mit is tervezel ezek után? Hová akarsz menni? - Hosszú gondolkodás után kérdezett rá erre, sejtésem szerint végigvette a lehetséges momentumokat. Tény, hogy mire nem kérdez rá, hiszen a nevemet sem biztos, hogy tudja, de mivel felajánlottam, hogy tartson velem, így… erre persze, hogy kíváncsi. Nekem meg jól jönne végre egy társ, akivel utazgathatok. Egyedül unalmas.
- Amerre az utam visz. - A beszélgetést a szolgáló szakítja meg. Finom illatú bort hoz, nincs benne méreg. Pedig ettől a talpraesett nőtől, aki késsel támad rám, elvártam volna. Bár… örülök, hogy nem. Ezek szerint vagy ennyire retteg tőlem, vagy bízik bennem. Esetleg Billt félti.
- A bora, uram – nyújtja át az aranyozott kelyhet.
- Köszönöm. - Ahogy összenéznek, hirtelen nem értem. Mi olyan meglepő abban, hogy megköszöntem valamit? Mondhatta volna, hogy menjek a fenébe a borommal, de mégsem tette. Ezek szerint meg kell köszönnöm a fáradozásait. Bár lehet, hogy az az önelégült vérszopó Delton nem ilyen volt. Nem lepne meg.
Mikor a nő hátrál, Bill újra folytatja. Persze, az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a szolgáló félti a fiút tőlem. Pedig ha tudná, hogy erre semmi szükség… nem akarnám és nem is tudnám bántani, hiszen annyira szép és különleges.
- De azért valami elképzelésed csak van, hogy merre akarsz elindulni – folytatja a beszélgetést… milyen kis kíváncsi.
Elmesélek neki mindent, de azt mondja, hogy nem jön. A nőt sem akarja egyedül hagyni, és talán a szülei… szegény fiú. Nem is tudja, hogy a szülei azóta valószínűleg messze költöztek, hogy véletlenül se találhassa meg őket. A halandók kegyetlenek a vámpírokkal, akkor is, ha a gyerekük volt valamikor, és a szülei minden bizonnyal abban a hitben élnek valahol, hogy Bill már azóta vérszopó lett. Mondjuk engem is meglep a tény, hogy nem.
Miután elbúcsúztam, elindulok lefelé. Összeszedek pár holmit, pénzt, de mindenből hagyok itt nekik is, hiszen szükségük lehet rá. A nőnek meghagyom, hogy menjenek el innen, mert úgyis jönni fog a kastélyhoz más vámpír, és meg is ígéri, hogy elhagyják a helyet. Kapok tőle ételt is, kedves nő… aztán elindulok utamra. Sötét van ugyan, de ilyenkor a legjobb vándorolni. Lassan hajnalodik, és a nap sugarai kényeztetik a tájat, és a kellemes hideg… szeretem ezt.
- Victor! – kiáltja valaki a nevem. Ismerős hang. – Victor!
- Bill? – kérdezem, miután megfordulva megbizonyosodtam róla, hogy ez bizony a halandó szépség.
- Talán életem legnagyobb hibáját követem el ezzel, talán nem, de... szeretnék mégis veled tartani. Ha nem bánod... – néz fel rám hatalma szemekkel. Most nem tudom, mit mondjak neki.
- Grethának szóltál? - kérdezem tőle, mire lesüti a szemeit. - Szóval nem?
- Csak… utánad siettem, nehogy túl messze menj, és már ne érjelek utol - vallja be őszintén, nekem meg mosolyoghatnékom van, ahogy nézem. Olyan szép… és velem akar tartani. Ez vagy azt jelenti, hogy kalandra vágyik, vagy nem vagyok neki közömbös. Vagy mindkettő.
- Akkor menjünk vissza - mosolygok rá. - Összeszedsz néhány holmit és elköszönsz a nőtől, rendben? - Visszamosolyog és bólint. - Szeretnél ma még itt éjszakázni?
- Nem - vágja rá azonnal. - Semmiképpen nem szeretnék több időt itt tölteni.
- Rendben, akkor összepakolsz, és megyünk. Majd este megállunk valahol, és kialszod magad - nézek rá.
- Rendben - válaszolja, még mindig mosolyogva…. milyen szép. De nem ronthatom el. Tudja, hogy vámpír vagyok, akkor is, ha csak félvér. Fél tőlem, és ha letámadom, akkor nem élvezetből lesz velem, csupán azért, mert szerinte nincs választása, és ezt nem kockáztathatom. Azt szeretném, hogy ha egyszer lefekszem vele, akkor magától akarja és kívánjon, ne azért, mert retteg, hogy elharapom a torkát, ha nem teszi.
*
Persze, hogy a búcsú könnyes volt, és a nő persze, hogy meg akarta győzni arról, hogy ne tartson velem, mert veszélyes. Már azt hittem, hogy tényleg itt marad, de hajthatatlan volt, mindenáron velem akart jönni. A szolgáló még engem is kért, hogy ne vigyem, de ki vagyok én, hogy megtiltsam egy ilyen szépségnek, hogy velem tartson?
Épp egy erdő mellett haladunk el, egy egész napi gyaloglás után, de még messze van a következő falu.
- Bill, aludjunk az erdőben - állok meg végül. - Fáradt vagy, látom, és ha jól érzem, vérzik a lábad is. - Rám pillant, és kicsit sem meglepetten, de kedvesen mosolyog.
- Nem akarlak feltartani, ha fontos, akkor siessünk csak tovább.
- Nincs fontos dolgom jelenleg, csak az információk felkutatása - mondom neki, és benézek a fák közé. - Van a közelben valahol egy kis patak. Ott meg tudunk fürdeni, és a partján alhatunk is. - El is indulok, ő pedig kis hezitálás után követ, de ahogy egyre bentebb haladunk, egyre több a furcsa zaj, és egyre többször remeg meg mellettem, sőt, a szíve egyre hevesebben ver. - Félsz? - kérdezem tőle.
- Nem, csak… ez a sötét, és ez a sok furcsa hang… - Nem gondolkodok sokat, bevárom, és összekulcsolom ujjainkat. Meglepetten nyög fel.
- Ti, halandók mindig ezt csináljátok, ha féltek, nem? - nézek le rá, mire bólint. - Akkor bízz bennem, és gyere - mosolygok rá. Miért vagyok ilyen kedves vele, és miért nem döntöttem már le a fák közé, hogy a magamévá tegyem…? Mitől különlegesebb ő, mint bármelyik…?
Mikor megtaláljuk a patakot, előre küldöm, hogy fürödjön csak meg, addig én keresek száraz ágakat és rakok tüzet. De alig telik el egy fél pillanat, már rohan is vissza, és a karjaimba veti magát.
- Van ott valami - mutat kétségbeesetten a part felé, én pedig odapillantva látom meg az őzikét, aki épp annyira meg van rémülve, mint Bill. De akkor…
- Figyelj. Ha ennyire félsz, akkor oldjuk meg valahogy másképp - mosolygok rá. - Fürödnél velem? Akkor meg tudlak védeni a halaktól, őzektől, és egyéb, vérszomjas ragadozóktól - vigyorgok rá jó kedvűen. Vicces fiú, örülök, hogy magammal hoztam. Valamiért úgy érzem, hogy mellette egy percig sem fogok unatkozni, bár azt nem tudom, hogy ha előttem fog állni, teljesen meztelenül, akkor mennyire tudom majd visszatartani magam…
Szerkesztve Rauko által @ 2010. 11. 30. 13:40:31
|
| makeme_real | 2010. 11. 27. 19:32:04 | #9517 |
Karakter: Bill Northman
Megjegyzés: (Raukonak)
A következő pillanatban már előttem áll. Kezem-lábam remeg a félelemtől, a falhoz hátrálok. Azok a vörös szemek...
- Ki vagy te? – kérdezi.
- Ne ölj meg – suttogom megtörten.
- Ne félj. Nem foglak bántani. – Delton felé int a fejével. – Saját akaratodból vagy vele?
Pillantásom a földön legyőzötten térdelő gazdám felé irányítom. Szemei figyelmeztetően villannak meg, így gyorsan vissza is kényszerítem tekintetem az előttem álló férfira. Nem tudom, melyiküktől féljek jobban...
- Én… nem akartam…. csak… de... – dadogom.
Remek, már beszélni sem tudok rendesen.
- Mi a neved?
- Bill Northman – találom meg a hangom valahol nagyon mélyen.
- Victor Loth vagyok. – Alig láthatóan biccent. – Menj vissza azzal a szolgálóval a szobádba, aki ki akart menekíteni. Ne fussatok el, nem lenne értelme.
- Mit fogsz csinálni?
- Meg fogom ölni Deltont, de nem akarom, hogy lásd. – Hogy... mi? Megfordul, válla fölött még visszanéz rám. – Elég vérontást láttál eddig. – Honnan tudja?! – Menj már. – Gretha megragadja a kezem, és rohanva kezd maga után húzni.
- Jöjjön, úrfi, gyorsan! El kell tűnnünk innen!
Amikor észreveszem, hogy nem a szobám felé indul, megtorpanok. Megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, valami azt súgja, hogy nem lenne tanácsos menekülőre fogni.
- Szerintem ez nem jó ötlet – szólalok meg. – Nem kéne magunkra haragítani.
Gretha néhány hosszú másodpercig szótlanul mered rám.
- Van egy ötletem!
***
- Továbbra is amondó vagyok, hogy ez nem jó ötlet – mondom halkan az, ágyamon ülve.
Gretha közvetlenül az ágy mellett áll, kezében egy nagyméretű késsel.
- Már miért ne lenne? Ez egy szörnyeteg! Elment a józan esze, Bill úrfi?!
Erre inkább nem válaszolok. Könnyen meglehet... Gretha visszafordul az ajtóhoz, ami rövidesen ki is nyílik. Már felkészülnék Delton visszatérésére, de... nem. Az a férfi lép be. Mit is mondott, mi a neve? Ja, igen, Victor.
Gretha azonban rögvest rátámad a késsel, és megrémülve látom, hogy a férfi lefogja a karját. De nem szorítja... és még csak el sem löki.
- Ne izguljon, egyiküket sem fogom megölni – szólal meg. - Hozzon nekem bort. Le kell öblítenem Delton vérét – teszi hozzá, miután Gretha csak hatalmas szemeket mereszt rá.
Szegény asszony a szája elé kapja a kezét, elhátrál, majd kirohan. Victor pillantása rám vándorol, és bár a szemébe nézek, változatlanul rettegek tőle. Úgy tűnik, mintha nem akarna bántani... de ki tudja? Mi van, ha ez csak álca? Deltont könnyedén legyőzte, óriási hatalma lehet...
- Miért.... csináltad? – nyögöm ki végül.
- Mert már éhes voltam, pénz is kell, és egyébként is rühellem a Delton féle mocskos vámpírokat – feleli sóhajtva.
Leül a velem szemben álló fotelbe. Rühelli a vámpírokat? De hát... „Le kell öblítenem Delton vérét.” Neki is vámpírnak kell lennie.
- De te magad is az vagy, nem igaz? – kérdezem.
- Nem! – förmed rám, felemelt hangja megijeszt, összerezzenek. – Ne haragudj – sóhajt, hangneme újra normális. – Félvér vagyok. Félig vámpír, félig démon. Vért iszom, és vörösek a szemeim, de nem érzek késztetést, hogy kínozzalak titeket, embereket. Segítek, ahol tudok. Ha azzal, hogy megölöm őket, akkor megteszem. Ha ti szolgáltok elvakultan egy szörnyet, akkor megölöm a társaidat is. De téged mindenképp megkíméltelek volna. Nagyon szép fiú vagy. Van hová menned ez után? Ha nincs, tarthatsz velem.
- É-én? Szép? – kérdezek vissza, érzem, hogy elpirulok.
Kissé furcsán néz rám.
- Ennyi minden közül pont ez tűnt ki? – vonja fel a szemöldökét. A kérdésre csak még inkább elvörösödöm. – Még sosem mondták neked, igaz?
Némán rázom meg a fejem, és úgy döntök, ideje egy gyors témaváltásnak. Koncentráljunk a többi információra... Nem akarok indiszkrét lenni, a családját nem fogom most boncolgatni, a gyilkolási technikáit nem biztos, hogy hallani szeretném, de... Vele tarthatok? Mégis hová?
- És... pontosan mit is tervezel ezek után? Hová akarsz menni?
- Amerre az utam visz.
Ekkor Gretha toppan be, kezében aranyozott kupát tart. Bevallom, engem kissé meglep, hogy teljesítette a kívánságát. Lehet, hogy meglátta benne a jóság szikráját?
Vagy megint én magyarázok bele mindent mindenbe, Gretha pedig szimplán csak szintén retteg, és nem mer vele szembeszállni.
- A bora, uram – nyújtja át neki.
- Köszönöm – biccent Viktor, és elveszi a kupát.
Gretha és én összenézünk. Delton soha nem köszönt meg semmit.
Victor jóízűen kortyolja a bort, feltételezem Gretha a legjobb minőségből adott neki, ami itt nem is meglepő. Delton szenvedélyes borgyűjtő volt világéletében. Gretha kihátrál a szobából, miután alaposan megnézett. Gondolom ellenőrizte, hogy rendben vagyok-e.
- De azért valami elképzelésed csak van, hogy merre akarsz elindulni – térek vissza a témához.
- Nos... van. Nem messze van egy falu, arra tervezem az indulást. Információkat gyűjtök, aztán ha hallok valami érdekeset, annak a nyomát követem.
- Érdekeset? Azaz... vámpírokról?
- Igen.
- Én... Én igazán nem tudom. Nem szívesen hagynám magára Grethát és... talán a szüleim még nem adták fel a keresésemet, talán még... még visszamehetek hozzájuk...
- Én nem erőltetek semmit – vonja meg a vállát. – Akkor ezt vehetem válasznak?
- Azt hiszem... igen.
- Rendben. Én viszont hamarosan indulok, úgyhogy... ez esetben elbúcsúzom.
***
Miután Victor elhagyja a szobámat, hosszú ideig csak csendben burkolózva ülök, és a gondolataimba merülök. Amiket mondtam neki, az mind igaz, de mégis...
Akkor miért érzem azt, hogy vele kéne tartanom? Lehet, hogy veszélyes. Nagyon könnyen lehet... de ez engem nem is zavarna. Gretha pedig biztosan boldogulna. A szüleim... mi van, ha ők már rég lemondtak rólam?
Miért ne próbálhatnám meg? Miért ne kockáztathatnék?
Felpattanok az ágyamról, kirontok a szobámból, és rohanni kezdek. Átkutatom az előcsarnokot, a lenti termeket, de nem találom. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, lehet, hogy elkéstem? Aztán észreveszem, hogy a hatalmas tölgyfaajtó, ami bejártként szolgál, nyitva van. Azonnal felé veszem az irányt, és kilépek a hideg éjszakai levegőre.
Még éppen ki tudom venni távolodó alakját a sötétben. Szerencsére nincs túl messze.
- Victor! – kiáltom, és újra rohanni kezdek. – Victor!
Látom, hogy megtorpan, és megfordul. Hamarosan be is érem.
- Bill? – néz rám meglepetten.
- Talán életem legnagyobb hibáját követem el ezzel, talán nem, de... szeretnék mégis veled tartani. Ha nem bánod... – pislogok fel rá.
|
|
