|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Sado-chan | 2014. 12. 24. 20:11:41 | #32146 |
Karakter: Ednom
Esik...napok óta, megállás nélkül csak esik...frászt, inkább szakad.
Csuklyámat a fejemre borítva állok tovább, miután a rozzant boltocska tulaja kis híján vasvillával kergetett el eddigi helyemről.
Most őszintén? Ki a faszt zavartam én ott?
Olyan könnyedén elpusztíthatnám ezt a kicseszett országot, akár egyetlen mozdulattal, de mit érnék vele? Csak magam alatt vágnám vele a fát.
Bár, nem tudom, talán a pokolban nagyobb szerencsém lenne. A magam fajta szörnyetegek közt végre én is lazíthatnék egy kicsit.
- Jól van, nemsokára jobb lesz. Meglásd, találunk egy meleg helyet- simogatom meg Volla nyűgös fejét, mikor kidugja azt a kabátom alól. Ideje lenne már egy száraz helyet találnom, tűzeleműként nem tesz nekem túl jót a sok eső, mostanra annyira legyengültem, hogy állni is alig bírok.
Egy romos istállóban találok végül menedéket. Nem egy nagy szám, kényelmesnek sem mondhatnám, de száraz, és most ez a legfontosabb. Nagy nehezen, de sikerül elaludnom. Rég volt már, hogy pár percnél többet aludtam egyhuzamban, de most először végre az éjszakát is képes vagyok átaludni.
Álmaimban újra a kastélyban járok. Újra gyerek vagyok, 10 éves... pont mint mikor a testvéremmel találkoztam, és mikor meghalt...az a rohadék... szinte érzem az ujjaim közt a torkát, ahogy kinyomom belőle a szuszt is, olyan szívesen megfojtanám, de még a közelébe sem mehetek.
Hajnalodik már, mikor felébredek. Basszus...a fejem, mintha széthasadna, a testem sajog, és mozdulni is alig bírok.
A vizes közeg minden erőmet kiszívta belőlem. Kedvenckém idegesen tekered rajtam, orrával néha megbök, de nincs erőm reagálni rémült nyüszítésére. Minden olyan hideg és homályos...a látásom is néha kihagy, és az időérzékem is eltompul. Francba! Ha most veszítem el az eszméletem akár meg is ölhetnek...habár...csak nekem tennének vele szívességet. Ugyan halálom előtt még jó lett volna megölni azt a nyomorult férget, de így is jó...
hirtelen mintha egy alak rajzolódna ki a homályos fényben... egy kicsi, azt hiszem női alak..biztosan egy kolduslány, vagy egy elszökött szajha...mindegy is, már ahhoz sincs elég energiám, hogy a szemeimet nyitva tartsam...
|
| Andro | 2014. 08. 03. 20:08:49 | #30881 |
Karakter: Harmony / Clara
Megjegyzés: (hercegemnek) VÉGE!
Sajnálom, semmi személyes, de elég sokáig vártam.
|
| Andro | 2013. 12. 29. 12:01:24 | #28728 |
Karakter: Harmony / Clara
Megjegyzés: (hercegemnek)
Nem tudom, mikor térek magamhoz, de takaró alatt fekszem, egy férfiing van rajtam, és valaki van mellettem. Még kissé kába vagyok a láztól, a harctól és a kimerültségtől, mégis érzékelem a mozgást, amely a közelemben van. Tekintetem végigpásztázza a kunyhót, amikor a szemeim megállapodnak egy apró, ráncos bőrű valamin. Egy kobold. Ő is észrevesz, és már nyitná a száját, hogy beszéljen, de egy pillanat alatt pattanok, és kardomat egyik kezembe kapva, a másik kezemmel megragadom a lényt és a padlóra nyomom, torkána szegezve a pengét. Nem bízom a koboldokban, még akkor sem, ha átengednek az erdőn. Furfangos, ravasz bestiák, akiknél sosem tudhatja az ember, hányadán áll velük. Szemeim izzanak a dühtől, hogy ez a mocskos kis féreg esetleg hozzám nyúlt. Ekkor lépteket hallok, majd meghallom Val hangját.
- Nyugodj meg, Clara! Nincs semmi baj, engedd el azt a koboldot!
Felnézek rá, és leeresztem a kardom. Ha a herceg azt mondja, minden rendben, hinnem kell neki. De válaszokat akarok, mégpedig azonnal.
- Mit keres itt egy kobold? – kérdem a homlokom ráncolva. Nem értem az egészet. Őfelsége egy kobolddal üzletelne?
A herceg lerakja a karjában tartott tűzifát a sarokba, majd a lényre mered, amely alig ér fel őfelsége térdéig. Ronda és ráncos kis lény, nagyon öregnek tűnik, talán öregebb az erdőnél is.
- A segítségét kértem, hozattam vele neked orvosságot.
- Felség! A koboldok nem segítenek önzetlenül senkinek! Mégis milyen árat kért ezért? – kérdem rémülten. Mégis mibe mászott bele ez a tökkelütött? Ezért nem szeretek nemesekkel utazni, semmit sem tudnak a mágikus lényekről.
- Egy zacskó aranyamba került.
Sóhajtok egyet, de megnyugszom és visszaülve az ágynak használt szalmazsákra, magam köré tekerem a palástot. Arany, hát persze. A koboldok többsége bolondul az aranyért.
- Mennyit aludtam? – kérdem végül.
Őfelsége egy tányér levest nyújt nekem, amit elfogadok. Borzalmas íze van, és ez emlékezetet, hogy nem szabad hagynom főzni a herceget. A végén megöl, mielőtt megtalálnánk Hagart. De nem szólok neki, szerintem ő is tudja, hogy a leves szinte ehetetlen.
- Csupán egy napot. Lázad volt.
- Te mosdattál meg, vagy a kobold?
- Miért fontos ez?
- Mert ha te voltál, Felség, akkor rendben van, de ha hagytad, hogy hozzám érjen ez a… - kezdem, de nem tudom befejezni. Őfelsége a szavamba vág.
- Én voltam – nyugtat meg a herceg. – És lovagi becsületszavamra mondom, sötét félhomályban tettem, hogy alig lássalak, erényeid biztos kezekben voltak nálam.
A kobold felnevet, mire Val hozzá vágja a kanalat, ami a fején koppan. Én csendben kanalazom a levest, majd a kobold felé fordulok. Nem ismerős, ezek szerint nem abból a családból származik, amelyik odavan Jeremyért. Mondjuk mi tagadás, nem sok koboldot ismerek.
- Clara vagyok.
- Tudom – válaszolja recsegő hangon a kobold. Valahogy sejtettem, hogy ismer, és nem is nagyon lep meg.
- Tudom, hogy tudod, de azért mondtam el a nevem, mert úgy illendő, hogy bemutatkozzam, ha már a te nevedet ismerni kívánom. Hogy hívnak hát, te faragatlan kobold?
- Lumbarlibankin.
- Én csak Lunbar-nak hívom – jegyzi meg őfelsége, mialatt fát tesz a tűzre.
- Felséged, hogyan tudta őt magához hívni? – kérdem aggódva. Egy koboldot nem olyan könnyű magunkhoz kötni. Erős mágiájuk van, és nem is szívesen segítenek senkinek. Ha pedig mégis, sokszor olyan árat kérnek, amit nem mindenki akar megfizetni.
- Miért, mi a baj?
- Nem, nincsen baj, de ő egy ősi erdei kobold…
- Kimentem a kunyhó elé, és elkiáltottam magam, hogy valaki tud-e segíteni nekem. Aggódtam érted, mert egyre magasabb lett a lázad, hiába borogattalak.
- És akkor én meghallottam! – rikkantja Lunbar, és barna fogaival boldogan mosolyog. – Egyenlőre elfogadtam az aranyadat, te emberek királya, de a következő kérésed ára magasabb lesz!
- Felség, több szívességet ne kérjen tőle, mert az ilyen koboldok bizarr dolgokat tudnak kitalálni. Küldje el!
Val bólint. Szerintem ő is tudja, hogy több szívességet nem tudnánk megfizetni. A végén Lunbar a herceg leendő elsőszülöttjét kérné. Voltak ilyen esetekből fakadóan már problémák, és nem szívesen kockáztatnám őfelsége országának jövőjét.
- Köszönöm amit tettél, de már nincs rád szükségünk. Itt az aranyad – nyújtja Lunbar felé az aranyat Val. – Távozhatsz.
A kobold meghajol, majd a hercegre kacsint.
- Találkozunk még!
Kisétál, én pedig megnyugodva nyújtom Valnak az üres tányért.
~*~
Hála égnek, a következő reggelre eláll az eső, és indulhatunk. Nem szeretnék tovább ebben az elátkozott erdőben maradni, ráadásul az időnk is fogy. Úgy számolom, hogy ha sietünk, még estére elérjük a kikötőt, és ott talán valaki tud nekünk felvilágosítást adni Hagar hollétét illetően. Az öreg imád hajókázni, biztosan van egy matróz, vagy egy kocsmáros, aki tudja, melyik hajóra szállt fel. Vagy legalább azt meg tudja valaki mondani, hogy mikor látták utoljára. Már az is egy jó kiinduló pont lenne.
Szótlanul vágtatunk keresztül az erdőn, mert mi tagadás, kezd idegesíteni a hely. A Koboldok Földje mindig is kissé feszélyezett engem, és Lunbar látogatása óta még inkább idegenkedem az erdőtől. Szerencsére úgy tűnik, őfelsége sincs ezzel másképpen, így nem kell magyarázkodnom neki, hogy miért is indulunk olyan sietősen, és miért állunk meg csak annyi időre déltájban, hogy kifújjuk magunkat. De még ma el kell jutnunk a Keleti-Öbölhöz, ha nem akarunk még több időt veszteni.
– Úgy hajszolod azt a lovat, hogy a végén kipurcan – mondja Val herceg, mikor már az erdő szélén járunk.
– Estére el kell jutnunk az öbölig – mondom. – Különben garantálom, hogy nem érünk vissza a negyedik holdtölte előtt a birodalmadba, felséges úr. Gondolom te sem szeretnéd, ha esetleg újabb késlekedés akadna az úton.
– Val – mondja hirtelen, mire érdeklődve nézek rá. – Hívj Valnak, és igazad van, tegeződnünk kéne. Lehetnénk rokonok, mondjuk kuzinok.
Halkan felkuncogok, de bólintok. Bár való igaz, annyira hasonlítunk egymásra, mint egy vadkacsa egy büszke fehér hattyúra, de annyiban hagyom. A kijelentésemre nem felel, de nem baj. Valószínűleg egyetért velem, de ezt mégsem kérdezhetem meg.
~*~
Már alkonyodik, mikor magunk mögött hagyjuk az erdőt és megérezzük a tenger sós illatát. Egy magaslaton állunk meg, ahonnan lenézve egy hatalmas kikötő tárul a szemünk elé. Mindenhol hajók, egy tengerjáró éppen akkor fut be, emberek rohangálnak mindenhol, a dokk tele van munkásokkal, tengerészekkel, nőkkel, gyerekekkel, asszonyokkal. Távolabb épületeket látni, fogadókat, lakóházakat, raktárakat. Még egy templom is van a tenger istennőjének. A Keleti-Öböl bár semleges területen fekszik, de fontos kereskedelmi központot képez a királyságok között. Tekintetemmel végigpásztázom a hajókat, hátha akad ismerős, és akaratlanul is elvigyorodom. A Fekete Királynő is itt horgonyoz, és ez azt jelenti, hogy az, aki nekem most kell, aki mindent tud, itt van.
– Mi ez a vigyor? – kérdi Val.
– Nemsokára megtudod, kuzin – nyomom meg az utolsó szót. – Mit gondolsz a kalózokról?
– Hogy érted? – jön az újabb kérdés, mialatt elkezdünk leereszkedni az egyik ösvényen.
– Ahogy mondtam – vonok vállat. – Mit gondolsz róluk, a tengeri haramiákról?
– Hogy gonoszak és kegyetlenek – hallom a választ. – Ezt mindenki tudja. Mindenki tudja, hogy rabolnak, gyilkolnak, ok nélkül fosztogatnak és megerőszakolják az asszonyokat. Miért?
Egy árva kukkot sem szólok, csak sejtelmesen mosolygok. Val értetlenül bámul rám, de nem adok magyarázatot, még akkor sem, amikor leérünk a kikötőbe. Szokás szerint minden zsúfolásig van. Emberek kiabálnak, kereskedők és halászok kínálják portékáikat a standokon, kapitányok és elsőtisztek üvöltöznek a matrózokkal. Munkások sürgőlődnek a bálákkal és ládákkal, miközben lépten-nyomon felbukkan egy-egy utcagyerek, vagy koldus, hogy pénzt könyörögjön a járókelőktől. Zajlik az élet, és ahogy Valra nézek, látom, hogy őt valahogy mintha zavarná a dolog.
– Gyere! – intek neki, majd szűkebb sikátor felé vesszük utunkat. – Az illető, akinek be akarlak mutatni, nem szereti a hívságokat és a feltűnést. És ha lehet, ne tégy rá becsmérlő megjegyzést, hacsak nem óhajtasz egy fejjel alacsonyabb lenni. A tengerészek kemény emberek, nem szeretik, ha lenézik őket – figyelmeztetem csendesen.
– Csak nem aggódsz miattam? – jegyzi meg Val. – Ez kedves.
– Nem aggódom, csak nem szeretnék felesleges összetűzést senkivel – mondom figyelmeztetően. – Én jobban ismerem az ilyesfajta embereket, mint te. Nem szeretik, ha lekicsinyelve érzik magukat.
Val nem válaszol, én pedig ezt beleegyezésnek veszem. Hamarosan megérkezünk úticélunkhoz, az Akasztott Kutya nevű fogadóhoz. Bár jobban illene rá a kocsma, vagy a lebuj kifejezés, hiszen ide csak olyanok járnak, akik el akarnak tűnni a világ szeme elől. Leszállunk a lovainkról, amiket bízom benne, nem fognak elkötni, de fogadni nem mernék rá. Nem ez lenne az első eset, hogy egy kölcsönvett paripámnak nyoma vész, és csak a hűlt helye marad. A tolvajok itt mindent ellopnak, ami mozdítható. Néha még azt is, ami nem.
– Biztonságos ez a hely? – kérdi Val. Mintha enyhe nyugtalanságot éreznék a hangjában.
– Nem – vallom be, majd kinyitom az ajtót, és belépek.
Benn vágni lehet a füstöt, olcsó sör, bor és dohány szaga érződik az áporodott levegőben. Természetesen, minden fej felénk fordul, amikor belépünk, hogy egy pillanatra végigpásztázzanak, aztán az emberek már fordulnak is el. Az egész hely félhomályos, csak a fáklyák fénye világítja be valamennyire a teret. Az asztalok többsége tele van nem éppen bizalomgerjesztő alakokkal. Az egyik sarokban aztán ismerős, vörös hajzuhatagot pillantok meg, és megráncigálom Val karját, akit szemmel láthatóan elborzasztanak az itteni állapotok.
– Megtaláltam, akit kerestem – mondom, majd további szavak nélkül elindulok az asztal felé.
Nem kell sok, hogy Vörös Sonja, a hét tenger egyik leghírhedtebb kalózkapitánya megpillantson és szélesen el ne vigyorodjon. Magas, telt idomú nő, csinos, sötét bőrű arca és ragyogó, fekete szemei vannak. Hogy a vörös haj honnan, sosem kérdeztem. Talán festett, talán paróka, nem tudom. Ruhája és haja telistele mindenféle amulettekkel, gyongyökkel, kabalákkal, amit az ember el tud képzelni. Egy férfival üldögél, amelyben az elsőtisztjét, Rogert ismerem fel, a néhai katonát Cedric király királyságából, aki annak idején felcsapott kalóznak. Sonja, felpattan, majd elém sietve megölel, aztán elrikkantja magát.
– Hogy a sirályok vájnák ki a szemed és a tengeri sárkány harapná le mindkét karod, te átkozott! – kiáltja boldogan, bár egy külső szemlélőnek úgy tűnhet, halálosan megfenyegetett. – Hát hol a pokolban kódorogtál eddig, te szárazföldi patkányok gyöngye? És ki ez a jóképű dalia itt melletted, he? Már megint egy újabb hódoló, kedvesem?
– Te semmit sem változtál – nevetek fel. – Istenem, Sonja, még mindig olyan vagy, mint amikor megismerkedtünk.
– Hát hogy a hét tenger poklába ne! – néz rám, majd elereszt. – No, gyertek, üljetek le, aztán mesélsz nekem, hogy mit is kerestel te most errefelé, ahová csak a legádázabbak mernek belépni.
Helyet foglalunk, majd bemutatom Valt, Sonját és Rogert egymásnak. Valt, mint a kuzinomat, így biztonságosabb, és senki sem fog kérdezősködni. Eszünk, iszunk, felidézzük a régi időket, anekdotázgatunk, és csak mikor már harmadik korsó olcsó sör csúszik le a torkomon, kezdek bele jövetelem valódi céljába. Sonja elgondolkodva néz rám, amikor Hagar felől érdeklődöm.
– Szóval a vén kurafira megint rájött a mehetnék – kacag fel a kapitány. – Hiába no, férfiember nem tud nyugton ülni, ha hajtja a vére.
– Ezt úgy látom, rólad is el lehet mondani, hölgyem – mondja udvariasan Val, mire Sonja ha lehet, még hangosabb kacagásba kezd.
– Hallod ezt a szárazföldi patkányt, Roger? – fordul az elsőtiszthez, aki vele együtt nevet. Én próbálom visszafogni magam. – A végén még azt hiszi, valami finom dáma vagyok, a hétszentségit. Ne udvariaskodj, fiam, szólíts nyugodtan Vörös Sonjának, ahogy mindenki. Majd akkor leszek én hölgy, ha a tenger kiapad, és a halak táncot járnak a fövenyen.
Ezen már Val is elneveti magát. Ennek örülök, oldódik a hangulat. Egy újabb korsó sör mellett végül Sonja regélni kezd Hagarról, és hogy mit is hallott róla.
– Úgy hallottam, hogy vagy négy hónapja járt itt utoljára – mondja Sonja, én pedig feszülten hallgatok. – Az Égi Sellő kapitányától tudom, hogy Hagar állítólag az északi királyságba ment.
– Hóföldére? – kérdem csodálkozva. – Mit akar ott? Ott nincs más, mint hideg, hó, meg vadállatok.
– Azt mondják az északi királyság uralkodónője kérte a tanácsát egy nagyon fontos kérdésben, de többet én magam sem tudok – rázza a fejét Sonja. – Fura népek laknak arrafelé, én mondom. Nagyon fura népek.
– Fontos dolog lehet, ha Hófölde királynője Hagar tanácsát kérte – bólogat komolyan Val. – Az az ország elszigetelt mindentől, legfeljebb belső viszályról lehet szó.
– Vagy valami nagyobbról – mondom. – Oda kéne mennünk körülnézni, és megtudni, mi történt.
– Nos, én elvihetlek titeket oda – közli Sonja. – Az istenek látják lelkem, nem szívesen hajózom észak felé, mert fura és vad dolgokról regélnek az északot megjárt hajósok, de ha az én barátnőmnek segítség kell, nem leszek gyáva kutya, hogy visszautasítsam. Egyébként is, tartozom neked. És mint tudod, nem fogom megkérdezni, miért üldözöd a vén bolondot, hiszen ha ilyen útra vállalkozol, nyomós okod lehet rá.
– Hidd el, elég nyomós az ok, sőt életbevágó – biccentek, majd Valra nézek. – Te hogy döntesz, kuzin? Belevágunk?
|
| Levi-sama | 2013. 12. 20. 22:31:51 | #28603 |
 Karakter: Valley de Frizengas Herceg
Megjegyzés: ~Andronak
- Biztosan minden nőnek ezt mondja, Felség.
Halkan felnevetek a reakcióján, szinte tudtam, hogy ezt fogja mondani. Mély hallgatásba kezd.
- Valami baj van?
- Még nem tudom. Remélem, nincs. Forduljon el Felséged, szeretnék felöltözni, ha nem túl nagy kérés.
- Nem kéne még ugrálnod.
- Jeremy is folyton ezzel nyúz, de higgye el, én tudom a legjobban, mikor érzem jól magam.
Halvány mosolya sem tud megnyugtatni, de azért elfordulok, ahogy kérte. Felöltözve ül le mellém.
- A múlt éjjel láttam valamit. Nem tudom mi volt az, túl messze volt. Olyan volt, mint egy árny, ami a föld felett siklott. Ha csak az őr volt, nincs mitől tartanunk.
- Őr?
- A Koboldok Erdejének őre, aki az erdőt vigyázza. Ez egy régi legenda, de úgy tűnik, mégis igaz. Viszont ha valami más volt, nem biztos, hogy biztonságban vagyunk. Muszáj lesz felkészülnünk, hogy…
Éktelen csattanással kivágódik az egyik ablak, és egy árnyék kúszik be rajta. Minden porcikám veszélyt sugall, ezért kardomhoz nyúlok, és gyorsan felállva meredek a sötét foltra, amely lassan kezd új formát ölteni, s cseppet sem tetszetős. Szürke ráncos bőr, keskeny arc és sárgán izzó szempár.
- Ne nézzen a lámpás fényébe! – Kiáltja Clara. – Vagy a hatalmába keríti. Ez egy mocsári lidérc, a legrosszabb mind közül, és ha magával viszi, a lelkével fizet érte, Felség!
Szemeim elé kapom a karom, és Clara felé fordulok tanácstalanul. Hogyan lehet egy lidércet elpusztítani vagy elűzni? A démonom bizonyára tudja, és már érzem, hogy előtörne.
- Ne itt! Túl kevés a hely, és nekem sem lenne időm távozni innen.
- Igazad van. Hogyan bánunk el vele?
- A lidérceknek erős a mágiájuk, de a lakhelyüktől távol nem tudják jól használni. Viszont ahhoz elég erős, hogy ha akar, egy időre megbénítson. Szét kell csapni a lámpást, abban az ereje, akkor könnyebb legyőzni.
- Mi a haditerv?
- Enyém a lámpás – vigyorog, és bátran a lidérc felé ugrik.
Ami ezután következik, villámgyorsan történik. A lidérc leteper, és ha Clara nem sietne a segítségemre, nekem annyi lenne.
- Megölted? – kérdezem, és köhögve masszírozom a torkomat.
- A lidérceket nem lehet megölni. De az erejét elvesztette, amíg nem készít új lámpást. Szerintem velünk nem fog újra ujjat húzni. Megsérült?
- Csak a büszkeségem – mosolygok rá. - De mit keresett ilyen messze egy mocsári lidérc?
- Talán új mocsarat, de megesik, hogy az ilyen esős időszakokban elhagyják a lakhelyüket. Nem tudom. De alattomos lények, nagyon kell velük vigyázni.
Feltápászkodom, és becsukom az ablakot, hogy ne essen be az eső.
- Ezek szerint őt láthattad tegnap.
Bólint, és a kandallóhoz hajol, hogy a pislákoló tüzet felélessze. A homlokát megérinti, és olyan sápadtnak tűnik, ezért mellé ülök.
- Jól vagy? – kérdezem aggódva, és homlokára teszem nagy tenyeremet, érzem milyen forró. – Dehogy vagy, a homlokod szinte lángol. Mondtam, hogy ne kelj még fel.
- Jókor mondja – mosolyog bágyadtan. – De Felség, mi lenne, ha tegeződnénk? Úgy értem, nem akarom megsérteni, de nem hiszem, hogy olyan túl jó ötlet lenne, ha bárki megtudná, hogy maga kicsoda. Tudja, mert…
És ekkor eldől, pont a vállamnak. Nincs már magánál, így gyengéden és óvatosan átölelem, felemelem és a szalmazsákhoz viszem.
***
Egy teljes napon át eszméletlen. Éppen odakint gyűjtöm a tűzifát, amikor hangos kiáltás és káromkodásra figyelek fel, ezért visszasietek a házba. Clara az én hosszú fehér ingemben van, amit magam adtam rá, kezében a kardja, és a földön fekvő, visító kobold nyakának szegezi.
- Nyugodj meg, Clara! Nincs semmi baj, engedd el azt a koboldot!
Clara engem látva leereszti a kardját.
- Mit keres itt egy kobold? – kérdezi a homlokát ráncolva. Leteszem a tűzifát a kandalló mellé, és az aprócska lényre nézek, amely a térdemig ér, és olyan ráncos és csúf, mintha kétszáz éves lenne, és talán nem is tévedek sokat.
- A segítségét kértem, hozattam vele neked orvosságot.
- Felség! A koboldok nem segítenek önzetlenül senkinek! Mégis milyen árat kért ezért? – kérdezi Clara rémülten.
- Egy zacskó aranyamba került.
Megnyugodva visszaül a szalmazsákra, és magára húzza a palástomat, amit eddig takaróként használt.
- Mennyit aludtam? – kérdezi, és elfogadja a tányér levest, amit a kandalló tüze felett lógó fémedényből mertem ki neki egy tányérba. nyúlhúsból és gyökérzöldségekből főztem, pocsék íze van, mivel nem tudok főzni.
- Csupán egy napot. Lázad volt.
- Te mosdattál meg, vagy a kobold?
- Miért fontos ez?
- Mert ha te voltál, Felség, akkor rendben van, de ha hagytad, hogy hozzám érjen ez a…
- Én voltam – nyugtatom meg. – És lovagi becsületszavamra mondom, sötét félhomályban tettem, hogy alig lássalak, erényeid biztos kezekben voltak nálam.
A kobold kuncogni kezd, ezért felé hajítom a kanalamat, ami kopasz fején koppan.
Clara csendben kanalazza a levesét, majd a kobold felé fordul.
- Clara vagyok.
- Tudom – válaszolja recsegő hangon a zöldruhás kis lény.
- Tudom, hogy tudod, de azért mondtam el a nevem, mert úgy illendő, hogy bemutatkozzam, ha már a te nevedet ismerni kívánom. Hogy hívnak hát, te faragatlan kobold?
- Lumbarlibankin.
- Én csak Lunbar-nak hívom – jegyzem meg, miközben fát teszek a tűzre.
- Felséged, hogyan tudta őt magához hívni? – kérdezi Clara, és az arcán látszó csodálkozás nagyon furcsa nekem.
- Miért, mi a baj?
- Nem, nincsen baj, de ő egy ősi erdei kobold…
- Kimentem a kunyhó elé, és elkiáltottam magam, hogy valaki tud-e segíteni nekem. Aggódtam érted, mert egyre magasabb lett a lázad, hiába borogattalak.
- És akkor én meghallottam! – rikkantja a kobold, és barna fogaival boldogan rám mosolyog. – Egyenlőre elfogadtam az aranyadat, te emberek királya, de a következő kérésed ára magasabb lesz!
- Felség, több szívességet ne kérjen tőle, mert az ilyen koboldok bizarr dolgokat tudnak kitalálni. Küldje el!
Bólintok.
- Köszönöm amit tettél, de már nincs rád szükségünk. Itt az aranyad – nyújtom felé a zacskót. – Távozhatsz.
A kobold meghajol, majd rám kacsint.
- Találkozunk még!
Kisétál az ajtón, Clara pedig megnyugodva felém nyújtja az üres tányért.
|
| Andro | 2013. 09. 13. 16:57:58 | #27322 |
Karakter: Harmony / Clara
Megjegyzés: (Őfelségének)
Lassan térek magamhoz, a fejem nagyon zúg és fáj, ráadásul először minden olyan homályos. Csak lassan jut el a tudatomig hogy valami meleg helyen fekszem és valószínűleg éjszaka lehet már. Hallom a vihart odakinn, tehát fedett helyen vagyok. A szél zúg, az eső ömlik, néha egy-egy villám hasít az ég sötétjébe, amit mennydörgés követ.
- Hol vagyok? – kérdem bizonytalanul, mire valaki fölém hajol. Beletelik pár pillanatba, mire felismerem Val herceget.
- A kunyhóban, amely felé tartottunk, mielőtt leestél a lovadról és elájultál. Hogy érzed magad? – kérdi tőlem, mire felnyúlok, és megérintem aranyszőke tincseit. Még nem érzem túl jól magam, de legalább élek és ő megmentett. Majd megköszönöm neki, ha teljesen tudatomnál leszek.
- Furcsán zúg a fejem…
- Nem csodálom. Nem vagy éhes vagy szomjas?
- Egy kis vizet kérek…
Elfordul tőlem, én pedig a takaró alá nyúlok és… Hol vannak a ruháim?! Úristen! Én… meztelen vagyok! Egy férfi előtt!
- Hol van a ruhám? – sikkantok fel ijedten. Férfi még nem látott meztelenül, erre most… ő… biztosan levetkőztetett. A hajam tövéig pirulok a gondolatra, hogy a tekintete egész testemet láthatta.
Val herceg hamar visszafordul és egy kulacsot, valamint egy tányér ételt nyújt felém.
- Szárad – közli nemes egyszerűséggel, mire nem szólok semmit, csak bólintok.
Odakint hangosan tombol a vihar, bent pedig nyugodt csend és a tűzben égő fa ropogásának meghitt hangjai. Együtt eszünk, és meg kell állapítanom, a herceg nem is rossz szakács, bár valószínűleg először készített ilyesfajta ételt. Val herceg háttal nekem ül, mintha elnézést kérne azért, hogy megbámult. Nem haragszom rá, hiszen nem tudhatta, nem esett-e máshol is bajom. De akkor is kellemetlenül érzem magam. A takarót jó szorosan magam köré tekerem, úgy ülök, kezemben a tányér és kanál.
- Sajnos úgy tűnik, ez egy hosszabb esőzés lesz, felség. Nem szokatlan az év ezen szakaszában a Koboldok Földjén – mondom kinézve. Néhány napig még esni fog. Most ért véget a tavasz, és az ilyen nyár eleji esőzések teljesen természetes dolognak számítanak errefelé. Ha gyorsabbak lettünk volna sem tudtuk volnak kikerülni a vihart.
- Ezek szerint itt ragadtunk egy időre? – kérdi a herceg, de nem fordul felém.
- Csupán egy, legfeljebb két napra, nagyon sajnálom.
- Bánom is én, akár egy hétig is maradnék. Csak az számít, hogy kegyed felépüljön.
- Én… jól vagyok… Felőlem akár azonnal elindulhatnánk… - motyogom halkan. A fenébe is, mi van velem? Nem szoktam én ilyen pirulós, szende kislány lenni. De ez a férfi annyira más. Megbabonázott, vagy mit tudom én.
Aztán Val herceg féloldalt fordul, és rám mosolyog. Mintha mulatna rajtam, vagy nem is tudom.
- Tudom mennyire bátor vagy és erős, és ezt becsülöm benned, de akkor is pihenésre van szükséged. Néhány nap nem számít, de a te egészséged és épséged az igen, gyönyörű Clara.
- Biztosan minden nőnek ezt mondja, Felség – mondom kissé ironikusan.
Val herceg halkan kuncog, de én nem tudom, mi van ebben olyan vicces. Megeszem az ételt és oldalra teszem a tányért. Nem tudok feküdni. Jeremy is folyton emiatt ideges, hogy amint jobban érzem magam, máris felpattanok. Kényeskedni csak a palotában szoktam, ahol elvárják ezt tőlem. De itt kinn a vadonban más szabályok uralkodnak. És az árny amit láttam… Nem tudom, mi lehetett az, de aggaszt. Ha csak az őr volt, aki az erdőt védi, akkor nincs nagy baj, de ha valami más volt… Gondolataimból Val herceg hangja zökkent ki.
– Valami baj van? – kérdi aggódva.
– Még nem tudom – vallom be. – Remélem, nincs. Forduljon el Felséged, szeretnék felöltözni, ha nem túl nagy kérés.
– Nem kéne még ugrálnod – jegyzi meg Őfelsége, de megrázom a fejem.
– Jeremy is folyton ezzel nyúz, de higgye el, én tudom a legjobban, mikor érzem jól magam – mosolyodom el halványan.
Val herceg rosszallóan néz rám, de elfordul, eleget téve a kérésemnek. A fejem még kissé zúg, és a járásom is picit bizonytalan, ahogy felállok, de sikerül leakasztanom a tűz felett száradó ruháimat, sőt, sikerül felöltöznöm is. Majd nemes egyszerűséggel a herceg mellé telepedek és a tűzbe bámulok.
– A múlt éjjel láttam valamit – szólalok meg hirtelen, mire a herceg felém fordul. – Nem tudom mi volt az, túl messze volt. Olyan volt, mint egy árny, ami a fold felett siklott. Ha csak az őr volt, nincs mitől tartanunk.
– Őr? – kérdi a herceg.
– A Koboldok Erdejének őre, aki az erdőt vigyázza – magyarázom. – Ez egy régi legenda, de úgy tűnik, mégis igaz. Viszont ha valami más volt, nem biztos, hogy biztonságban vagyunk. Muszáj lesz felkészülnünk hogy…
~*~
De nem tudom folytatni, mert hatalmas csattanást hallunk, mintha a földhöz vágtak volna valamit. Az ablak felé fordulunk, amely lassan kinyílik. Az ablakon egy sötét árny siklik be, mire mindketten a kardunkhoz kapva ugrunk talpra. Én ugyan megszédülök egy pillanatra, de tartom magam. Az alak megáll a szoba közepén, majd hirtelen kezd átalakulni. Egy lámpás fényét látom és mellette egy alig alacsonyabb lényt, mint én vagyok. A haja sötétzöld, bőre szürkés, szemei aranysárgák, arca hosszúkás és rosszindulatú. Egy mocsári lidérc!
– Ne nézzen a lámpás fényébe! – mondom a hercegnek. – Vagy a hatalmába keríti. Ez egy mocsári lidérc, a legrosszabb mind közül, és ha magával viszi, a lelkével fizet érte, Felség!
A lidérc elvigyorodik, meglóbálva a lámpást, hogy annak fénye a szemünkbe essen. A lidércek nappal nem látnak jól, ezért választják az éjszakát. De vajon honnan jöhetett? Innen húsz mérföldre közel és távol nincs mocsár. Egy lidérc pedig nem bírja sokáig víz nélkül. Bár most kihasználhatta az esőzéseket, hiszen azok még egy pár napig eltartanak.
Gondolkodás nélkül nézek valahová a lámpás és a lidérc arca közé, hogy ne tévesszek szem elől semmit. Val herceg nem sokat tudhat a lidércekről, mert inkább engem figyel. A lidérc végül úgy belátja, nem ér célt velünk, de én is tudom, hogy nem ez az egyetlen fegyvere. Képes a mágiára, méghozzá nem is gyenge mágiára, bár távol a mocsártól nem tudja olyan jól használni.
Egy fél pillanatra oldalra kapom a fejem, és látom, hogy Őfelsége kész lenne átalakulni, de megrázom a fejem.
– Ne itt! – suttogom. – Túl kevés a hely, és nekem sem lenne időm távozni innen.
– Igazad van – bólint. – Hogy bánunk el vele?
– A lidérceknek erős a mágiájuk, de a lakhelyüktől távol nem tudják jól használni – mondom. – Viszont ahhoz elég erős, hogy ha akar, egy időre megbénítson. Szét kell csapni a lámpást, abban az ereje, akkor könnyebb legyőzni.
– Mi a haditerv? – kérdi a herceg.
– Enyém a lámpás – vigyorodom el, majd a lidérc felé szökkenek.
De a lidérc sem ostoba, azonnal átlátja, mit akarok, és már morogva szökken is arrébb, elhúzva a lámpást kardom közeléből. Eközben a herceg a szoba másik végében áll, készen arra, hogy közbeavatkozzon. Valahogy sarokba kéne szorítanom a gazfickót, és akkor könnyebb lenne elbánni vele. Ha el tudnám venni tőle a lámpást, könnyű dolgunk lenne, de így…
Azt hiszem, Val herceg is rájön, mit akarok, és beavatkozik. Úgy támadunk, hogy a lidérc kénytelen legyen a szoba egyik sarkába menekülni, távol az ablaktól. De ő is derekasan kűzd, nem adja olcsón az életét, meg a lámpását. Támad, rúg, karmol, harap, nem kímél egyikünket sem, így hamarosan több sebből is vérzünk, a kunyhó pedig szinte romokban hever már. Majd egy óvatlan pillanatban Val hercegre veti magát, ledöntve őt a földre. A herceg védekezni sem tud, amikor a lidérc két kezével a torkához kap és elkezdi őt fojtogatni. A herceg kardja és a lámpás a földön. Itt az alkalom. Felkapom a lámpást, és a fejem fölé emelem.
– Hé, idenézz, rondaság! – kiáltok rá a lényre, mire az felém fordul. – Engedd el, vagy összetöröm!
A lidérc azonnal leugrik a hercegről, aki köhögve tápászkodik fel, és a lény dühösen sziszegve felém ugrik. De én sem vagyok ostoba. A földhöz vágom a lámpást, amely összetörik, az üvegszilánkok csilingelnek. A lidérc a torkához kap, majd pár pillanattal később sűrű, zöld füst kíséretében elfüstöl.
– Megölted? – kérdi köhögve Val herceg, mire a fejem rázom.
– A lidérceket nem lehet megölni – válaszolom. – De az erejét elvesztette, amíg nem készít új lámpást. Szerintem velünk nem fog újra ujjat húzni. – Aztán Őfelségére nézek. – Megsérült?
– Csak a büszkeségem – mondja, miközben az arcáról törölgeti a rászáradt vért. – De mit keresett ilyen messze egy mocsári lidérc?
- Talán új mocsarat, de megesik, hogy az ilyen esős időszakokban elhagyják a lakhelyüket – vonok vállat. – Nem tudom. De alattomos lények, nagyon kell velük vigyázni.
- Ezek szerint őt láthattad tegnap – jegyzi meg Őfelsége, mialatt az ablakhoz lép, hogy becsukja.
Bólintok. Minden tiszta víz, hideg is van, a tűz is éppen hogy pislákol. Felélesztgetem, amennyire tudom, de a tűzifa jó része is elázott. Kezd melegem lenni, és mikor a homlokomhoz érek, érzem, hogy forró. Talán lázam van, a harc kimerített. De nem lehetek gyenge.
– Jól vagy? – ül mellém Őfelsége, majd a homlokomra teszi a kezét. – Dehogy vagy, a homlokod szinte lángol. Mondtam, hogy ne kelj még fel.
– Jókor mondja – mosolyodom el fáradtan. – De Felség, mi lenne, ha tegeződnénk? Úgy értem, nem akarom megsérteni, de nem hiszem, hogy olyan túl jó ötlet lenne, ha bárki megtudná, hogy maga kicsoda. Tudja, mert… - nem bírom folytatni, mert érzem, hogy eldőlök. Valami kényelmes van mellettem, talán Őfelsége válla.
Még érzem, hogy valaki átkarol, de aztán már az álmok mezején sétálok. Olyan jó így, olyan puha és kényelmes.
|
| Levi-sama | 2013. 09. 08. 12:43:41 | #27258 |
Karakter: Valley de Frizengas Herceg
Megjegyzés: ~Andronak
- Se... semmiség... Felség...
Zavart arcocskáját halvány pír színezi, amelytől végre olyannak látszik, amilyennek mindig is kéne: egy fiatal és ártatlan lány. Azonban a vérforralóan szemérmetlen ruházata különös és bujaságra csábító keretet ad neki. Eddig is kifejezetten vonzónak találtam őt, de most aztán még inkább.
Mosolyogva szárítkozom meg, és öltözöm fel tiszta ruhába. Idejét sem tudom, mikor volt utoljára szerencsém ilyen bájos jelenséggel találkozni.
Visszamegyünk az útonállókhoz. A tisztáson a fű barna a sok vártől, a tetemeken lakmároznak a legyek, az egész terület bűzlik a vér és az oszló hús szagától. Figyelem, ahogy kecsesen lépked a tetemek között, és meg-megbámulja őket. Apó lábaival igyekszik olyan helyekre lépni, ahol nem mocskolja be magát, és ettől lelkiismeret furdalásom támad. Ezt a kedves kis lényt kitettem ilyen borzalmaknak, csoda hogy nem roppan össze tőle a lelke. Becsülöm benne, hogy erős jellem, de most mutatkozik meg igazán, hogy mennyire az.
Mögé lépek.
- Min gondolkodsz? – kérdezem tőle, és ő megriadva perdül felém, arcán átfut a riadalom. – Valami baj van?
Aggódva fürkészem vörös szemeimmel csinos arcát. Remélem nem kezdett el most félni tőlem, remélem nem tettem tönkre a közöttünk lévő békés szövetséget.
- Nem, semmi. – Sötét mandula formájú szemeivel engem figyel, zavartnak tűnik, de nem érzem félelem szagát, amitől megkönnyebbülök. Azt hiszem... én is lefürdöm. Napok óta nem volt rá lehetőségem. De ne leskelődjön, mert sosem vagyok fegyvertelen!
Felnevetek. Ez az én kis útitársam, gondolom magamban büszkén.
Követem a vízparthoz, majd hátamat felé fordítva türelmesen megvárom, amíg végez. Közben kedélyesen csevegünk az útonállókról. Elmondja, hogy szerinte honnan jöttek, és miért. Meglepően tájékozott. Amikor végez, felfrissülve és felöltözve sétál vissza hozzám.
– Megkereshetnénk a táborukat. Hátha vannak még lovaik. A mieinket Felséged kegyeskedett megölni.
Csodálkozva nézem őt, soha nem ismertem egy nőt sem, akiben ennyi gyakorlatiasság és bátorság lett volna.
- Furcsa nőszemély vagy te, Clara. Neked mindenhol vannak ismerőseid. De miért véded így ezeket az útonállókat? Kifosztják az embereket, meg is ölik őket.
- A legtöbbjük menekült. És nem ők választják ezt az életet, de nincs más választásuk. Sokan azért bujdosnak, mert nem tudják megfizetni az adókat, vagy igaztalanul elítélték őket. Ön túl könnyen ítélkezik, Felség. Látszik, hogy nem sokat mozog a hétköznapi emberek között.
- Valóban nem – hagyom rá. Egy birodalom vezetése mellett a köznép hétköznapi problémáival törődni már nincs kapacitásom. Ha lenne egy hozzám méltó kedves feleségem, ő bizonyára segíthetne ebben.
Elégetjük a tetemeket és folytatjuk az utunkat.
A haramiák tábora nincs messze, lovakat is szerzünk, és folytatjuk az utat. Clara arcán és viselkedésén látom, hogy nyugtalanítja valami. Amikor rákérdezek, az őrszem hiányára utal. Igen, én is először azt néztem, amikor ideértünk, de nem láttam.
Esteledik, amikor letáborozunk. Tábortűz mellett megsüti a nyulakat, amiket út közben fogtunk.
- Holnap eső lesz. Nagy vihar, jobb lesz, ha nem haladunk majd gyorsan, és igyekszünk majd fedezéket keresni. Van egy kunyhó innen négy óra lovaglásra, de sötétben veszélyes lovagolni.
- Miféle kunyhó?
- Állítólag szellemjárta – kuncog bájosan. – De én többször éjszakáztam már ott és még egy fia szellemmel sem találkoztam. Az egész csak mesebeszéd. Annak idején azért építették, hogy a fáradt vándorok megpihenjenek benne, de mióta az erdő éjszaka veszélyes, mindenféle mendemondák keringenek.
Aludni térünk, a bilincsemet a csuklóimra kattintom és mély álomtalan álomba zuhanok.
***
Nagy eső zúdul másnap a nyakunkba. Lovaink csúszkálnak a nedves avaron, sietünk a kunyhó irányába, és egy óvatlan pillanatban Clara lova megriad a mennydörgéstől és leveti őt magáról.
- Clara! – kiáltom rémülten, amikor a földre zuhan. Rávetem magam a lovára, nehogy agyontapossa őt, és az enyémmel együtt egy fához kötöm. – Clara!
Felemelem a sáros földről eszméletlen testét. Lélegzik, de nincs magánál. Lovam nyergére fektetem, mögé ülök és az ő lovának kantárját a kezemben tartva folytatom sietve az utat. Csak remélhetem, hogy jó irányba tartunk. Alig egy órával később megtalálom a kunyhót, és fellélegezhetek. A lovakat az üres istállóba vezetem, őt pedig a karjaimba veszem és beviszem a házba. Öreg, mohával és levelekkel borított az épület, csupán az különbözteti meg egy egyszerű dombtól, hogy a tetején egy keskeny és magas kémény emelkedik ki. Apró kerek ablakai és kerek ajtaja van, különös építmény, de ez a koboldok földje, tehát bármi megtörténhet. Odabent látszik, hogy téglából épített masszív kis házacska ez, de nem magas embereknek készült, így kissé meg kell hajolnom, ha nem akarom a fejemet a mennyezeti gerendákba ütni. A döngölt padlón négy szalmával töltött zsák hever, ezek lehetnek a fekvőhelyek, és ezen kívül csupán egy kövekből és habarcsból épített egyszerű kandalló és egy rakás fa a berendezés, semmi más. Valóban csak arra való, hogy az átutazók éjszakára megpihenhessenek idebent.
Az ablakon bevilágít egy villámlás fénye, pont amikor gyengéden lefektetem a félhomályos szobában Clara törékeny kis testét az egyik priccsre. Aggódva figyelem sápadt arcát, de nincs most idő erre. Gyorsan behajítok néhány fahasábot a kandallóba, térülök-fordulok, és rövid időn belül a kunyhóban kellemes meleg van, behozom a nyeregtáskákat is, és lerángatom Clara testéről a teljesen átnedvesedett ruháit, átdörgölöm a testét száraz ruhával és alaposan betakarom. Hibátlan, csodás teste van, szinte forr a vérem a látványtól, de soha nem vetemednék arra, hogy kihasználjak egy kiszolgáltatott nőt. Megvizsgálom a fejét is, egy kis zúzódás a tarkóján, semmi más szerencsére. De akkor még miért nem tért magához? Aggodalom szorítja össze a torkomat.
- Hol vagyok? – hallom az elhaló kis hangot, és a kandallót otthagyva hozzá sietek. Aggódva hajolok fölé, kábán néz fel rám.
- A kunyhóban, amely felé tartottunk, mielőtt leestél a lovadról és elájultál. Hogy érzed magad? – kérdezem tőle, és figyelem ahogy karcsú ujjaival megérinti az előre lógó szőke hajtincseimet. Már megszáradt a hajam, és fényesen csillog, miközben az ujjai között tekergeti. Egyszerű fehér inget és vékony nadrágot viselek, a felsőruházatom a kandalló mellett felakasztva szárad az övével együtt.
- Furcsán zúg a fejem…
- Nem csodálom. Nem vagy éhes vagy szomjas?
- Egy kis vizet kérek…
Elfordulok tőle, és a kulacsért indulok, ő pedig meglepetten felnyikkan.
- Hol van a ruhám? - Ezek szerint észrevette, hogy meztelen a takaró alatt. Visszatérek hozzá a kulacsommal és egy tányér étellel. Felé nyújtom.
- Szárad.
Odakint hangosan tombol a vihar, bent pedig nyugodt csend és a tűzben égő fa ropogásának meghitt hangjai. Együtt megesszük a vacsorát, amit a kandallótűz fölött lógó kis fémtálban főztem. Egészen ehető lett, pedig soha nem csináltam még ilyet, viszont láttam ahogy Clara csinálta, és könnyen tanulok. Mivel háttal ülök neki, hogy ne zavarjam őt a meztelenségében, így nem látom az arcát, miközben beszél hozzám.
- Sajnos úgy tűnik, ez egy hosszabb esőzés lesz, felség. Nem szokatlan az év ezen szakaszában a Koboldok Földjén.
- Ezek szerint itt ragadtunk egy időre? – kérdezem, de nem fordulok felé, mert tudom hogy ül és eszik még.
- Csupán egy-, legfeljebb két napra, nagyon sajnálom.
- Bánom is én, akár egy hétig is maradnék. Csak az számít, hogy kegyed felépüljön.
- Én… jól vagyok… Felőlem akár azonnal elindulhatnánk…
Szívesen ránéznék - mert szerintem megint elpirult, és olyankor olyan édes -, de nem illik, így a kandallótüzet bámulom tovább, és oldalra fordítom a fejemet, hogy lássa a mosolyomat.
- Tudom mennyire bátor vagy és erős, és ezt becsülöm benned, de akkor is pihenésre van szükséged. Néhány nap nem számít, de a te egészséged és épséged az igen, gyönyörű Clara.
|
| Andro | 2013. 07. 19. 11:50:52 | #26508 |
Karakter: Harmony / Clara
Megjegyzés: (Val herceg Őfelségének)
- Túlerő? Nevetséges – fújja megvetően Val herceg, majd szavait a haramiákhoz intézi. Én csak csendben állok, és magamban azon imádkozom, hogy ne akarjon hősködni. – Átutazóban vagyunk ezen a földön. Azt javaslom, csendben vonuljatok el innen, vagy maradjatok, de akkor mind itt haltok meg.
- Ne, miket beszél felséged?! – sziszegem dühösen. Még az kéne, hogy megtámadjanak. Legalább negyvenen vannak, ha nem többen. – Meg kíván öletni bennünket?!
Val herceg terpeszbe áll, kardja zümmögni kezd, mire a haramiák elhallgatnak, de páran aztán nevetni kezdenek. Gondolom nem veszik komolyan. Odakapom a fejem, és látom, hogy a herceg szemei ha lehet még vörösebbek, mint eddig. Kezdek félni, de nem mutathatom ki. Nem lenne illő hozzám. Tennem kéne valamit, de nem tudom, mit.
- Clara, menekülj minél messzebbre, vidd a lovakat is! – utasít a herceg.
- De..
- Tedd, amit mondtam! – morog rám mély hangon. A bőre már barnás, és látom az indákat is rajta. Tehát a szörnyeteg éledezni kezd benne.
Nem tehetek mást, elvágtatok, de amikor elég messze vagyok, mégis visszamegyek. Látni akarom az egészet. Látni akarom a démont, ami benne rejtőzik. Valahogy... akarom. Tudnom kell, mégis mivel állok szemben.
Végignézem az egészet, a mészárlást, ahogy széttépi a haramiákat, a lovakat. Mindenhol vér fröcsköl, testrészek szakadnak és repülnek szanaszét. A vér nehéz, fémes szaga mindent beterít, a folyó, a part úszik a vérben, a belsőségekben, a zsigerekben. Utoljára az Északi Mocsaraknál láttam ilyen mészárlást, de annak már több, mint egy éve, és azt egy egész horda démon követte el. Hihetetlen, elborzasztó, szörnyű és rémisztő, de nem tudok elfordulni. Mégis... a szörnyeteg, ami életre kelt, valahogy gyönyörű, erős, hatalmas és félelmetes. Meglapulva nézem, majd mikor a démon végez, szimatolni kezd. Felém fordul és meglát. Felmorran, én pedig tudom, hogy muszáj menekülnöm. Felugrom, rohanni kezdek be az erdőbe, de hallom magam mögött a lépteit. Engem követ, és gyorsabb, mint én. A szaglása is remek. Nem telik el sok idő, mire utolér. Leteper a földre, megragadja az egyik kezem, másikkal a még mindig zümmögő kardot szorongatja. Meg vagyok rémülve, és egyenesen belenézek vérvörösen izzó szemeibe. Meg fog ölni, tudom, és nem vagyok rá felkészülve.
Ám legnagyobb meglepetésemre, csak megszagolja a hajam, a nyakam. Olyan, mint egy kutya, amely felismeri a gazdáját. Talán nem akar bántani, és tudat alatt is tudja, hogy ki vagyok valójában. Vagyis, ki vagyok szerinte. De talán csak ki van merülve, nem tudom. Aztán elveszíti az eszméletét, rám zuhan, nekem pedig beletelik egy kis erőfeszítésbe, mire leszedem magamról. Kezd visszaváltozni, eltűnnek a tetoválások, bőre ismét világos. Nem marad más választásom, ki kell húznom őt a partra. Sajnos a mi lovainkat is megölte, így majd gyalogolnunk kell, feltéve ha nem találunk valahol pár gazdátlan lovat.
~*~
Jó sokára ébred fel, de sikerült őt a fűre húznom, nem messze a folyótól. Nem kis erőfeszítésembe került, mert bár erősebb vagyok, mint a többi leány, de Őfelsége elég súlyos egyéniség, főleg a páncél miatt. Egész testét vér borítja, és mikor kezd magához térni, felnyög.
- Igyon, Felség! – nyújtok oda neki egy kulacsot, amit időközben megtöltöttem.
Felül és elveszi, majd szomját oltja. Én még mindig kissé meg vagyok ijedve, de ezt természetesen nem mutatom ki. Nem akarom, hogy még jobban aggódjon.
- A haramiák? – krákogja, miközben visszaadja az immáron üres kulacsot.
- Halottak, ahogy a lovaink is.
Lehajtja a fejét, és a hajába túr, amely gubancos a rászáradt vértől.
- Sajnálom, az én hibám.
- Ne sajnálja, Felség. Megmondta, hogy menjek messzire, de megálltam és végignéztem a harcot. Ez tehát az átok. Hihetetlen volt.
Felemeli a fejét és rám néz. Én sértetlen vagyok, nem tett kárt bennem.
- Te jól vagy, nem sérültél meg? Nem bántottalak…? – kérdi aggódva, majd felém nyúl, de meglátva a kezén rászáradt vért, inkább visszavonulót fúj.
- Nem, Felség. Megölte a lovakat, aztán megszagolt engem, és letepert a földre. Idáig a csuklómat fogta az egyik kezével, a másikkal pedig kardot.
- Nem bántottalak?
Hitetlenkedve mered rám, mire elmosolyodok. Ki gondolta volna, hogy a nemesek néha tudnak egészen emberiek is lenni. Igaz, én is az vagyok.
- Nem, Felség, csak szagolgatta a hajamat és a nyakamat. Talán azért, mert túlságosan kimerítette a harc és az én üldözésem, nem tudom. Mosakodjon meg a folyóban, én addig leszedem a nyergeket és csomagokat a lovakról.
Mialatt ő fürdeni megy, én a kibányászom a dolgokat a nyeregtáskákból, miután leszerszámozom a lovakat. Mármint, ami megmaradt belőlük. A ruháknak és a felszerelésnek legalább semmi baja. Éppen akkor fordulok meg, amikor Val herceg meztelenül emelkedik ki a folyóból. Én azonnal elfordulok, és odanyújtom neki a ruhákat. Nem illő dolog egy meztelen férfit bámulni.
- Köszönöm, Clara.
- Se... semmiség... Felség... – hebegem, és érzem, hogy az arcom kezd meleg lenni. A fenébe is! Nem pirulhatok el itt előtte, mit fog rólam gondolni?! Szedd össze magad, Clara!
Hallom, hogy öltözik, és valószínű, hogy jót mulat rajtam. De persze ezt nem mondaná ki hangosan, ahhoz ő túlságosan úriember. Legalábbis remélem, nem teszi szóvá. Én közben a haramiákat veszem szemügyre. Ezek nem itteniek, a ruházatuk alapján valahonnan délnyugatról jöhettek. Ha jól tudom, ott mostanában elég háborús a helyzet, több királyság is háborúzik egymással a déli óázisokért. Nem csoda ha ezek az emberek ide menekültek, de pechjükre belénk botoltak.
- Min gondolkodsz? – kérdi hirtelen Val herceg, mire riadtan fordulok meg. – Valami baj van? – kérdi aggódva.
- Nem, semmi – nézek végig rajta. Sokkal jobban néz így ki, és olyan férfias, ahogy a vizes haja végigomlik a vállain és a hátán. Istenem! – Azt hiszem... én is lefürdöm. Napok óta nem volt rá lehetőségem. De ne leskelődjön, mert sosem vagyok fegyvertelen! – figyelmeztetem komolyan, mire halkan felnevet.
Elfordulok egyetlen tőr kivételével minden fegyveremtől megszabadulok. Hála égnek van egy nagy szikla a folyóvízben, amögött vetkőzöm le és fürdöm meg. De a tőrömet végig a kezem ügyében tartom.
- Tudja – mondom, miközben fürdöm -, ezek a haramiák nem innen valók. Délnyugatról jöttek, ahol most háborúk dúlnak.
- Miféle háborúk? – kérdi a herceg kíváncsian.
- Az ottani országok egymással háborúznak az oázisokért. Arrafelé kevés a víz, nagy a szárazság, így minden csepp víz többet ér, mint bármilyen arany, vagy drágakő. Ezek az emberek biztosan a háború elől menekültek ide, és szerencsétlen véletlen, hogy belénk botoltak. A táboruk sem lehet messze. A legtöbb haramiabanda víz közelében ver tábort, de nem látható helyen, hogy ne szúrjanak szemet senkinek – válaszolom.
- Sokat tudsz a haramiákról – jegyzi meg Val. – Mintha személyesen is ismernél párat.
- Jó, ha az embernek mindenhol vannak összeköttetései – válaszolom könnyedén, miközben végzek a tisztálkodással és visszaöltözöm. – Megkereshetnénk a táborukat. Hátha vannak még lovaik. A mieinket Felséged kegyeskedett megölni.
Kilépek a vízből és a herceghez sétálok, aki engem bámul. Nem értem, mit bámul így rajtam. Felfegyverkezem, majd elkapok annyi holmit, amit biztosan elbírok.
- Furcsa nőszemély vagy te, Clara – jegyzi meg a herceg. – Neked mindenhol vannak ismerőseid. De miért véded így ezeket az útonállókat? Kifosztják az embereket, meg is ölik őket.
- A legtöbbjük menekült – mondom. – És nem ők választják ezt az életet, de nincs más választásuk. Sokan azért bújdosnak, mert nem tudják megfizetni az adókat, vagy igaztalanul elítélték őket. Ön túl könnyen ítélkezik, Felség. Látszik, hogy nem sokat mozog a hétköznapi emberek között.
~*~
Nem tart sokáig megtalálnunk a tábort miután elégetjük a halottakat. Mindössze egy főcsapást kell követnünk. A tábor kihalt, sem nők, sem gyerekek. Pedig egy haramiatábornak néha nők és gyerekek is vannak, hiszen sokan a családjukkal menekülnek ide. Átkutatjuk a tábort, de két, használható és erős lovon, és a pénzen kívül semmi mást nem viszünk el. Mi hasznunk lenne a többi holmiból? Ezek az emberek nem voltak gazdagok. És nem családostúl jöttek ide. De azért az fura, hogy egy őrszemet sem hagytak itt. Talán azt hitték, nem lesz rá szükség. Vállat vonok.
- Nyugtalanít valami, igaz? – kérdi Val herceg, ahogy nyeregbe szállunk. Két erős, sötétbarna ménünk van, pont megfelelőek.
- Fura, hogy nincs őrszem – vallom be. – Bár ez még a koboldok birodalma. Ők elviselik a haramiákat, amíg azok nem ártanak a királyságuknak. Inkább menjünk, szeretnék egy kissé feljebb kerülni, mielőtt lemegy a nap.
Val herceg bólint és feljebb lovagolunk az erdőben. Nem vagyunk még messze a folyótól, és bár ott akartam éjszakázni a folyóparton, most elvetem az ötletet. Nem biztonságos, mert ha még vannak haramiák, nem szeretnék találkozni velük.
Vagy egy órát lovagolunk még, mire megfelelő táborhelyet találunk. Kikötjük a lovakat, tábortüzet gyújtunk, én pedig vacsorát készítek. Hálás vagyok Jeremynek, amiért erre is megtanított. Beleszimatolok a levegőbe. Nedves. Ebből holnap nagy eső lesz, de nem ma éjjel.
- Holnap eső lesz – mondom. – Nagy vihar, jobb lesz, ha nem haladunk majd gyorsan, és igyekszünk majd fedezéket keresni. Van egy kunyhó innen négy óra lovaglásra, de sötétben veszélyes lovagolni.
- Miféle kunyhó? – kérdi kíváncsian Val herceg.
- Állítólag szellemjárta – kuncogok. – De én többször éjszakáztam már ott és még egy fia szellemmel sem találkoztam. Az egész csak mesebeszéd. Annak idején azért építették, hogy a fáradt vándorok megpihenjenek benne, de mióta az erdő éjszaka veszélyes, mindenféle mendemondák keringenek.
Val herceg elnézően mosolyog, ahogy ezeket mesélem. Talán ő sem hisz a szellemekben, bár azért sosem lehet tudni, miféle lények élnek a világban, amikről semmit sem tudunk.
Az éjszaka viszonylag nyugodtan telik, bár a farkasok vonyítanak, és a távolból hallok valamit, amit nem tudok hová tenni. Mintha égzengés lenne, de mégsem az. Talán sárkányok, vagy óriások. Néha felriadok, mint mindig, ha ebben az erdőben éjszakázom, bár a koboldok nem bántanak engem. Ám teljesen bennük sem lehet megbízni. Val herceg meg sem moccan, olyan, mint akit fejbevertek. Ilyenkor elidőzöm rajta a tekintetemmel. Milyen szép férfi. Semmi kifogásom nem lenne az ellen, hogy hozzámenjek, feltéve, ha atyám őt választaná leendő férjemül. De sejtem én már, kit választott ki nekem, és annak egyáltalán nem örülök.
Hirtelen mozgást hallok, és odakapom a fejem. Egy árnyat látok ellibbenni a fák között, de nem látom tisztán, mi is lehet az. Aztán vállat vonok. Talán képzelődtem, és visszafekszem aludni.
~*~
Másnap valóban elered az eső, de még milyen eső. Nem is sima kis eső, hanem valóságos vihar, ami olyan hirtelen tör ránk, hogy fel sem tudjuk fogni hirtelen. Az ég dörög, villámlik, a lovam pedig ideges. A szél erős, az eső az arcomba vág, pillanatok alatt átáztatva a hajam, a ruhám, és a herceg ruháját is. Csurom vizek vagyunk, de alig egy órája vagyunk úton, és ilyen iramban bizony nem lesz könnyű odajutni a kunyhóhoz. Alig látok valamit, bár már becsukott szemmel is odatalálok. De akkor is. Az ösvények igazi sártengerré változtak, kénytelenek vagyunk az aljnövényzet között haladni.
- Így tovább tart, de legalább nem süllyedünk el – mondom hangosan, hogy Val a viharon át is meghallja. – Sajnos a fák alatt nem vagyunk biztonságban. Ha belecsap egybe egy villám, akkor meghalhatunk.
- Tudom – kiabál a herceg. – Sietnünk kell.
Bólintok, és vágtára ösztökélem a lovat, amely azonban hirtelen rémületében felágaskodik, amikor egy újabb, az eddigieknél is hangosabb mennydörgés hallatszik. Alig bírom tartani magam, amikor a ló nekiiramodik, majd csak azt érzem, hogy lecsúszom a nyeregből. A következő, amit érzek, egy hatalmas csattanás, majd a fájdalom, aztán minden elsötétül.
|
| Levi-sama | 2013. 07. 08. 23:01:52 | #26432 |
Karakter: Valley de Frizengas Herceg
Megjegyzés: ~Andronak
Valley herceg
– Rendben. Aludjon, Felséged! Holnap hosszú napunk lesz.
Úgy teszek. Elvonulok a tűztől jóval távolabb, az árnyékban vetem meg hálóhelyem. A bilincsek fájóan égetik a csuklómat, de már megszoktam ezt a kellemetlen érzést. A fáradtság hamar legyűr engem, és ahogy fejemet a párnaként lefektetett nyeregre támasztom, már mély álomba is zuhanok.
*
A reggeli madárcsicsergés mellé finom illatok ébresztenek, és amikor a bilincstől megszabadulok és a tábortűzhöz lépkedek, egy szép mosolyt kapok szépséges útitársamtól.
- Jó reggelt – viszonzom neki, és leülök mellé. kezembe ad egy kis tálat, bőségesen megpakolva hússal és kenyérrel. – Mikor indulunk? – kérdezem tőle, és egy falatot a számba veszek.
- Előbb eszünk. Üres gyomorral semmi értelme nyeregbe ülni. Ráadásul, ma elég veszélyes lesz a terep. Elhagyjuk Felséged országát és belépünk a koboldok birodalmába. Ők pedig mindig kérnek valamit.
- De nálunk nincs arany.
- Mást is elfogadnak cserébe, afféle… hogy is mondjam csak… zálogul. – Sokat mondó pillantást vet szolgálójára, és elfojtok egy mosolyt. Azt hiszem értem mire gondol. A koboldokról az a pletyka járja, hogy szeretik a kéjes örömöket, különösen az emberekkel. Ha valóban ez a helyzet, az másik utastársunkat igencsak kellemetlenül fogja érni.
Lovainkon folytatjuk az utunkat.
A szép Clara mellé ügetek, és beszélgetésbe elegyedek vele, mert nagyon vonz magához az ő érdekes személyisége.
- Miféle zálogról van szó? – Ő azonnal felkuncog, jókedvűen csillognak szép szemei.
- Ó, a koboldok imádják Jeremyt. Tudja, Felség, elfogadnak egy személyt is, ráadásul az egyik koboldleányzó szemet vetett az én drága barátomra. Úgy hírlik, azt szeretné, ha Jeremy elvenné.
- Akkor már értem, miért ilyen búvalbélelt. De azt hittem, ő a szolgád.
- Nem egészen. Több annál. Ő a barátom. Azelőtt Fazer király seregében szolgált. Támadt némi nézeteltérése a királlyal, és mindenki tudja, hogy Őfelsége, Fazer király milyen kegyetlen. Jeremy elmenekült és egy balszerencsés kaland során találkoztunk. Azóta sokszor utazunk együtt.
- Fazer király. Remélem, nem támad meg minket újra, mialatt távol vagyok. A segítségeddel elűztük seregét, de ki tudja, mi lesz legközelebb. – Igen. Ha akkor ott nem menti meg az életem, a királyságom elbukott volna, ezt sosem fogom elfeledni.
- Én magam sem tudom. De állítólag a fia, Robert herceg bár keménykezű, határozott férfi, ám igen bölcs, és nem olyan kegyetlen, mint az atyja. Adják az Istenek, hogy hamarosan király legyen belőle. És van egy leánya is, tudta? Mit gondol róla?
Bólintok. Nos, hallottam róla pletykákat.
- Azt mondják kegyetlen, sötét lelkű perszóna, de ritkán mutatkozik. Nem szívesen találkoznék vele.
Elfordul tőlem és szótlanná válik, ami több mint gyanús. Miért érdekelte, mi a véleményem az ellenségem lányáról? Gyanakodva nézem őt.
– Valami baj van?
– Nem, semmi baj, csak elgondolkodtam. Ha vége ennek az útnak Önt királlyá koronázzák és megnősül, igazam van?
– Miért olyan fontos ez?
– A királyok dolga ez. Nem az én dolgom. Én csak egy kalandor vagyok.
Egy nagyon szép kalandor, és ezen felül különleges asszony is, de nem kívánom ismét zavarba hozni a bókjaimmal, inkább hallgatok.
*
Délutánra fordul a napunk, az idő kellemes, az erdő csendes. Túl csendes. És ekkor megérzem a mágia fémes ízét a számban, és a jellegzetes nyomást a tarkómban. Kardom markolatára csúszik a kezem.
– Hol vannak? – súgom a mellettem ügető Clara felé.
– Mindenütt. Figyelnek minket.
Megállít minket, és Jeremy leszáll lováról, egy fa tövébe kucorodik. Láthatóan nem fűlik a foga a találkozáshoz, de megteszi és ez a lényeg. Szegény botor. Remélem nem esik komoly baja. Clara újra elindul, közben felém súgja figyelmeztetően:
– Ne nézzen hátra! A koboldok nem szeretik, ha illetéktelenek látják őket, és Önt még nem ismerik. Engem átengednének zálog nélkül is, de Önt nem. De mivel velem van, nem tekintik ellenségnek.
– De mi sosem hadakoztunk ellenük. Miért lennék az ellenségük?
– Mindenki az ellenségük, akiben nem bíznak. Én segítettem nekik egyszer. A zálog tulajdonképpen nem lényeges, érti?
Nem egészen, de nem folytatja. Mögöttünk zsivaj támad, és mikor megfordulok, olyan üres az út, mintha soha nem járt volna ott senki. Vajon jól van az a szegény fickó?
– Ne aggódjon, jól bánnak majd vele – mosolyodom el. – Menjünk, még sötétedés előtt szeretném elérni a folyót, ha ez lehetséges.
– Menjünk!
Út közben kérdésekkel múlatom az időt, és eközben egyre több és több tudásra vágyom. Rejtélyes, titokzatos nő, jobban meg szeretném ismerni.
– Felséged mennyire ismeri alattvalói helyzetét? Úgy értem, járt valaha a köznép között, látta, hogyan élnek? – szegezi nekem hirtelen a kérdést.
– Nemigen. Lefoglal az uralkodás, de kamarásom és udvartartásom tagjai mindig tájékoztatnak a helyzetről.
– És megfordult már a fejében, hogy vajon eme dicső és nemes urak nem hazudnak-e? Tegyük fel, hogy némileg elhallgatják az igazságot Felséged elől. Ez nagyon is bevett szokás, főleg ha az uralkodó nem tud sokat utazni.
– Gondolod, hogy hazudnak nekem? Miért tennék?
– Talán hogy elhallgassák a saját gazságaikat. Sok gonosztettet láttam már, amelyet közemberek ellen követtek el. Sok olyan dolgot, amelyről az adott ország uralkodója sosem szerzett tudomást. Gondolja meg, kikben bízik, Felséged.
Komoran nézem őt, és bölcsen hallgatok a kémhálózatomról, amellyel felügyelem országom nemességét és gazdag polgárait. Azonban az érdekelne, hogy miért is beszélget ő velem erről. Talán valami mondanivalója van, amit nem mer nyíltan közölni velem? Nem, ő nem ilyen. Egyenes és nyílt, van gerince és ezt becsülöm is benne.
A folyóparthoz érkezünk. Túl nagy a csend, azonnal megérzem a levegőben vibráló feszültséget kifinomult érzékszerveimmel. Clara is észrevette, leszáll a lováról és a vízhez közel megáll és int nekem, hogy várjak. Már mögötte állok.
– Mi a baj?
– Én is ezt szeretném tudni.Valami nagyon nem stimmel itt. Túl csendes minden és ez gyanús – súgja halk kérdésemre.
Ekkor egy nyíl csapódik a földbe, és azonnal előrántjuk fegyvereinket. Már csörtet is felénk egy csapat útonálló. Talán háromtucatnyian lehetnek.
– Nézzétek, mit fogtunk! Egy ficsúrt, és a szukáját!
– Mit merészelsz?! – hördülök fel, kardomat felemelem és megcsillan rajta a napfény. Kiváló acélból kovácsolták, a belevésett rúnák vörösen izzanak pengéjén. A mágia halkan zizeg, mintha dúdolna a kardom, és talán így is van, mert szereti a vért ízlelni.
– Túlerőben vannak – halom Clara sziszegését. - Előbb jöjjünk rá, mit akarnak, majd később kitaláljuk, hogy szökjünk meg. És az istenekért, ne árulja el, kicsoda!
Leereszti a kardját, feladná magát.
- Túlerő? Nevetséges – fújom megvetően, további szavaimat a haramiáknak címzem. – Átutazóban vagyunk ezen a földön. Azt javaslom, csendben vonuljatok el innen, vagy maradjatok, de akkor mind itt haltok meg.
- Ne, miket beszél felséged?! – sziszegi Clara. – Meg kíván öletni bennünket?!
Terpeszbe állok, kardom két marokra fogom és vörös szemeimet a haramiákra szegezem. Először meghökkennek, majd néhányan felnevetnek. Valamit válaszolnak, de a kardom már olyan hangosan zümmög, hogy nem hallani semmi mást. Rájuk vicsorgok, fogaim megnyúlnak, érzem ahogy karmaim is kinőnek kezeimen.
- Clara, menekülj minél messzebbre, vidd a lovakat is!
- De..
- Tedd, amit mondtam! – morgok rá az éledező szörnyem hangján. Bőröm már sötétbarna, rajta a fekete indás rajzolat még halvány.
Hallom, ahogy elvágtat a lovakkal, és végre elengedem magam. Szemeim vérvörösen felizzanak, fogaim megvillannak, és szörnyem ordítva tör előre…
Suhog a pengém, vér fröccsen és sikolyok szaladnak az ég felé.
***
Fáj mindenem, lassan térek csak magamhoz. Amit először megérzek, a vér szaga. Az egész testemet beborítja. Kardom markolatát görcsösen szorító kezem elernyed. A puha füvön fekszem a hasamon. Felemelem a fejemet, szemeim résnyire nyílnak. Kiszáradt torkomból halk nyögés kúszik fel. A reggeli napsugarak bántják érzékeny szemeimet.
- Igyon, felség.
Egy kulacs kerül a látóterembe, felülök és elveszem. A kezemre rászáradt vér felrepedezik a mozdulattól. Nem érdekel semmi, oltom a szomjamat, kiürítem a kulacsot és megkönnyebbült sóhajjal körbenézek. Folyóparton vagyunk, de nem ott ahol elvesztettem az eszméletemet.
- A haramiák? – krákogom, és visszanyújtom felé a kulacsot.
- Halottak, ahogy a lovaink is.
A fenébe. Lehajtom a fejemet, és elkeseredetten túrok hajamba, de az kemény és gubancos a rászáradt vértől.
- Sajnálom, az én hibám.
- Ne sajnálja, felség. Megmondta, hogy menjek messzire, de megálltam és végignéztem a harcot. Ez tehát az átok. Hihetetlen volt.
Felemelem a fejemet, és végre ráfókuszálok a szemeimmel. Nem látok rajta sérüléseket.
- Te jól vagy, nem sérültél meg? Nem bántottalak…? – kérdezem őszinte aggodalommal. Tétován felé nyújtom a kezem, de az olyan mocskos, hogy inkább visszahúzom.
- Nem, felség. Megölte a lovakat, aztán megszagolt engem, és letepert a földre. Idáig a csuklómat fogta az egyik kezével, a másikkal pedig kardot.
- Nem bántottalak?
Hitetlenkedve meredek rá, és ő elmosolyodik. Olyan szép ilyenkor, kár hogy ritkán látom így.
- Nem, felség, csak szagolgatta a hajamat és a nyakamat. Talán azért, mert túlságosan kimerítette a harc és az én üldözésem, nem tudom. Mosakodjon meg a folyóban, én addig leszedem a nyergeket és csomagokat a lovakról.
Engedelmesen feltápászkodom, kardomat a hüvelyébe csúsztatom és ruhástul gázolok a vízbe. A vér körülöttem vörössé válik, de a folyó elmossa hamar ezt a színt. Sokáig tart, amíg végre leveszem a kitisztult páncélruháimat, egyenként hajítom ki a partra őket, majd a többi ruhám is. Végül én magam is tisztán sétálok ki a vízből. Clara éppen akkor ér ki, és meztelenségemet látva elfordítja a fejét, úgy nyújtja felém a nyeregtáskából kiszedett tiszta ruháim.
- Köszönöm, Clara.
|
| Andro | 2013. 04. 11. 12:43:41 | #25566 |
Karakter: Harmony / Clara
Megjegyzés: (Val hercegnek)
Az éjszakát ugyanabban a fogadóban töltöm, mint ahol az előzőt. Jeremy megtalál, elmondom neki, hogy mi a tervem, ő pedig nem tiltakozik. Hallott a herceg átkáról, de azért int, hogy legyek óvatos. Hiszen ha kiderülne, ki vagyok valójában, Val herceg azt hinné, ki akarom használni, pedig egyáltalán nem ez a szándékom. Kissé aggódom az út sikerét illetően, hiszen Hagar mindig értett ahhoz, hogy tüntesse el a legapróbb nyomot is. A Keleti-Öböl felé nem éppen biztonságos az út, főleg, ha megint átmegyünk a koboldok földjén. Nem mintha engem nem fogadnának örömmel, de a herceg miatt aggódom.
Másnap útra kelünk. Szép időt fogtunk ki, és kissé sajnálom, mert Mennydörgést hátra kellett hagynom. De nem tehettem semmit, fekete ménem nem szereti a hajókat, és nem akartam kitenni egy tengeri utazásnak az öbölben. A herceg egyszerű ruhát visel, sötétkék zekét és kényelmes nadrágot. Szürke csataménje könnyedén lépked szürke kis kancám mögött. Jeremy előttünk halad jóval, felderíti az utat. Én is éberen figyelek, de semmi mozgást nem látok. Még nem értük el Val herceg birodalmának határát, ami jó jel. Ám holnap… De arra ráérek akkor gondolni. Mégis, nem tudom kiverni a fejemből azt a furcsa, kellemetlen érzést, hogy valami történni fog. Ha nem a mai napon, a holnapin. Valami történni fog, érzem. Az út kiszélesedik, és meghallom, hogy a herceg mellém üget.
- Hölgyem, áruld el nekem, mennyit tudsz valójában rólam, és az átkomról. A palotában nem volt alkalmam megkérdezni tőled, mert oly sietve távoztál.
Nem néz rám, az utat figyeli, ahogy én is. Elmondom, amit tudok az átokról, a kardról, a szörnyetegről, az éjszakáról. Egy szóval sem mondok többet, mint amennyit muszáj, pedig hallottam pletykákat, nem is keveset. Ám azokat megtartom magamnak.
- Értem – dörmögi a herceg, mikor befejezem a beszámolót. Kellemes hangja van, szeretem hallgatni, ami meglep. – És mi a te valódi célod?
Rám néz, vörös tekintete sötét szemeimbe mélyed. Arca kifejezéstelen, mégis érzem rajta a várakozást. Ó, ha tudná, mit akarok, azonnal visszafordulna, itthagyva engem. Mindazonáltal meglep a kérdése, és ujjaimmal egy tincset hátrasimítok. Csak nem ideges vagyok. A gyűrű ragyog az ujjamon. Ajkamra pimasz mosoly kúszik, fejem félrehajtom, mintha gondolkodnék a válaszon. Pedig mindig tudom, mit feleljek az ilyen kérdésekre. Val herceg még bizalmatlan irányomban, amit meg is értek. Egy nő, egy kalandor szó nélkül elhívja magával, mert tudja hogy lehet megtörni az átkot. Én is gyanakodnék az ő helyében, hiába hallott rólam mendemondákat. Az emberek néha túlságosan kiszínezik a hallottakat.
. Bízzon bennem, vagy ne, de akkor vissza is fordulhat, Felség. Ha orgyilkos vagy csaló lennék, már elárultam volna, vagy magam vágtam volna el a nyakát – felelem végül, mire elmosolyodik.
- Nem vagyok ilyen könnyen elpusztítható, kedves hölgy, annak ellenére sem, hogy szépséged megbabonázó.
Elpirulok a bókra, majd előre ügetek. Teljesen felkavart, nem tudom, mi van velem. Igaz, mondták már nekem, hogy szép vagyok, tüneményes, de ahogy ő mondta az előbb, az egészen más volt. Össze kell szednem magam, mert máris újra mellettem terem.
- Elmondom az ajánlatom, Clara.
- Ajánlat?
- Igen. Segítesz eljutnom Hagarhoz, cserébe a kincstáramból azt kérhetsz, amit csak akarsz.
Megint arany és drágakövek. Megcsóválom a fejem. Miért van az, hogy folyton ilyesmit akarnak nekem adni? A nemesek olyan ostobák tudnak lenni, olyan felszínesek.
- Nem érdekel sem pénz, sem ékszer.
- Valóban? S akkor mi az, ami érdekel téged?
- Ha sikerrel jártunk, elárulom, felség. Addig nem!
Büszke tartással előre ügetek, hátrahagyva őt. Azért bennem is van némi büszkeség. Fazer király leánya vagyok, és bár tudom, mit suttognak rólam, nem érdekel.
~*~
Közeleg a naplemente, így letáborozunk. Tüzet gyújtunk, majd eszünk. Elég ételt hoztunk magunkkal, de néhány nap múlva vadásznom kell. Végül a herceg felé fordulok.
- A szolgám kezdi az őrködést, utána te következel, Felség, majd én. Három óránként váltunk. – Egyszerűen letegezem, amelyért más esetben halál várna rám, ám most más idők járnak.
- Nem.
Meglepetten nézek rá a tűz mellől. Szemeim sötéten ragyognak.
- Az átok miatt éjjel aludnom kell. Sajnálom, Clara. Ha hagytad volna, hogy magammal hozzak néhány katonát, nem lenne semmi problémánk.
Bólintok. Megértem az aggályait. Nem cirkuszolok, nem nyafogok mint holmi elkényeztetett nőszemély. Annál erősebb vagyok.
- Hát jó.
- Amíg alszom, senki ne jöjjön közel hozzám, és ne ébresszen fel. Napfelkeltekor magamtól felébredek majd. Megértettétek?
Egymásra nézünk Jeremyvel. Ő csak biccent. Muszáj elfogadnom a dolgot, és ha Őfelsége alszik, nyugodtabban beszélhetünk.
– Rendben – bólintok. – Aludjon, Felséged! Holnap hosszú napunk lesz.
– Jó éjszakát! – mondja Val herceg majd leheveredik a tűz mellé és hamarosan alszik is.
Jeremy az egyik fának tamászkodva áll, mialatt én a tűzbe bámulok. Nem tudom, jó ötlet volt-e a dolog. Elég let volna nekem elmenni, és elhozni a mágust. Bár Őfelsége nem éppen puhány alak, most plusz egy fő, aki miatt aggódhatok. Viszont, én ajánlottam fel, és az az igazság, talán nem is járok rosszul.
– Komolyan ezt akartad? – kérdi hirtelen Jeremy, mire ránézek. Közelebb jön, és a szemembe néz. Ezt senki más nem meri, csak ő. – Szerinted mi lesz, ha rájön, ki vagy valójában?
– Valószínűleg gyűlölni fog – vonok vállat. – Egy emberrel több, vagy kevesebb nem számít. Ne feledd, ki az apám, Jeremy. Ne feledd, nekem mit köszönhetsz. Inkább készülj a holnapra!
– Ne is emlékeztess rá! – nyög fel, mire elvigyorodom. - Van egy olyan érzésem, csak ezért hoztál magaddal.
– Azért hoztalak magammal, mert a barátom vagy – válaszolom komolyan. – Majd ébressz fel, ha itt az idő.
Választ sem várva heveredem le, és aludni térek. Ám még egy utolsó pillantást vetek a hercegre. Olyan gyönyörű, olyan férfias és erős. Semmi kifogásom nem lenne ilyen férj ellen, de fogadok, atyám már kiválasztotta a jövendőbelimet. Aztán elalszom.
~*~
Hajnalodik, én pedig órák óta fenn vagyok. Már a tüzet szítom, amikor Val herceg és Jeremy ébredezni kezdenek. A herceg igazat mondott, valóban magától felébredt, de Jeremynek kell egy kis bíztatás.
– Jó reggelt, álomszuszékok! – mosolyodom el, amint a reggelit készítem. Meleg napunk lesz.
– Jó reggelt! – szólal meg Val herceg. Jeremy álmosan bólogat. Pedig ő többet aludt nálam. – Mikor indulunk?
– Előbb eszünk – jelentem ki. – Üres gyomorral semmi értelme nyeregbe ülni. Ráadásul, ma elég veszélyes lesz a terep. Elhagyjuk Felséged országát és belépünk a koboldok birodalmába. Ők pedig mindig kérnek valamit.
– De nálunk nincs arany – mondja a herceg, mialatt eszünk
– Mást is elfogadnak cserébe, afféle… hogy is mondjam csak… – mondom, miközben úgy teszek, mintha gondolkodnék – zálogul – fejezem be, miközben Jeremyre nézek.
Nem tudom, a herceg érti-e a célzást, de Jeremy arca egyre szürkébb színt ölt. Pedig sosem volt dolga a koboldoknál, mindig szívesen látták. Ennek ellenére mindig ideges, ha ő az áldozati bárány. De nem is sok időnk van megbeszélni a dolgokat, mert ideje indulni. Befejezzük a reggelit, eloltjuk a tüzet, felkantározzuk a lovakat és indulunk. Jeremy előttünk halad, elengendő távolságot hagyva köztünk. Val herceg mellém üget.
– Miféle zálogról van szó? – kérdi végül.
– Ó, a koboldok imádják Jeremyt – kuncogok, mire a herceg értetlenül néz rám. – Tudja, Felség, elfogadnak egy személyt is, ráadásul az egyik koboldleányzó szemet vetett az én drága barátomra – nevetek fel. – Úgy hírlik, azt szeretné, ha Jeremy elvenné.
– Akkor már értem, miért ilyen búvalbélelt – bólogat Őfelsége, bár szemmel láthatóan élvezi a dolgot. – De azt hittem, ő a szolgád.
– Nem egészen. Több annál. Ő a barátom – mondom halkan. – Azelőtt Fazer király seregében szolgált. Támadt némi nézeteltérése a királlyal, és mindenki tudja, hogy Őfelsége, Fazer király milyen kegyetlen. Jeremy elmenekült és egy balszerencsés kaland során találkoztunk. Azóta sokszor utazunk együtt.
– Fazer király – mondja komoran a herceg. – Remélem, nem támad meg minket újra, mialatt távol vagyok. A segítségeddel elűztük seregét, de ki tudja, mi lesz legközelebb.
– Én magam sem tudom. De állítólag a fia, Robert herceg bár keménykezű, határozott férfi, ám igen bölcs, és nem olyan kegyetlen, mint az atyja. Adják az Istenek, hogy hamarosan király legyen belőle – mondom. – És van egy leánya is, tudta? – kérdem, mire a herceg bólint. – Mit gondol róla?
– Azt mondják kegyetlen, sötét lelkű perszóna, de ritkán mutatkozik – mondja a herceg. – Nem szívesen találkoznék vele.
Nem válaszolok. Pontosan ezt suttogják rólam a királyságban. Fazer király kegyetlen leánya, aki karóba húzatja, felnégyelteti, aki ellentmond neki. Nem tudom, ki terjesztette el a pletykát, de őszintén szólva, nem is érdekel. Félrefordulok, mert akárhogy is titkolom, rosszul esik a dolog. Főleg egy ilyen nagyszerű férfitól.
– Valami baj van? – kérdi hirtelen Val herceg.
– Nem, semmi baj – mondom. – Csak elgondolkodtam. Ha vége ennek az útnak Önt királlyá koronázzák és megnősül, igazam van?
– Miért olyan fontos ez? – Val hangja döbbent, mire felé fordulok.
– A királyok dolga ez – mondom vállat vonva. – Nem az én dolgom. Én csak egy kalandor vagyok.
Nem szól, én sem szólok. Ő is érzi, hogy kellemetlen a téma, de én hoztam fel. Ostoba vagyok, de pompás férfi, mégsem szerethetek bele. A szerelem csak szenvedést hoz, és ő úgysem nézne rám, ha tudná, hogy az a nő vagyok, akit olyannyira megvet, akit látni sem kíván. De ha nem vagyok szerelmes, miért fájnak a szavai? Megrázom a fejem. Nem törődhetek vele.
~*~
Déltájban pihenünk egy keveset, majd megtesszük a maradék pár kilometer is a határig. Minden csendes, nyugodt, talán túlságosan is nyugodt, bár lehet, hogy csak bebeszélem magamnak. Ahogy elhagyjuk a sziklát, amely a két birodalom határát jelképezi, szinte harapni lehet a mágiát a levegőben. A koboldok mágikus lények, és nem is oly aprók, mint azt sokan hiszik. Egy kis tisztásig megyünk, és tudom, nem fognak mutatkozni.
– Hol vannak? – kérdi Val herceg.
– Mindenütt – mondom. – Figyelnek minket – teszem hozzá, mialatt megállítom a lovamat. Jeremy és a herceg ugyanígy tesznek.
Nézem, ahogy Jeremy leszáll a lóról, majd a nemes állatot egy fához kötözi, ő maga pedig leül a fa tövébe. Annak a fának a tövébe, ahová mindig. Bólintok neki, majd elindulunk. Az alku megköttetett, nem kell várnunk.
– Ne nézzen hátra! – mondom figyelmeztetve a herceget. – A koboldok nem szeretik, ha illetéktelenek látják őket, és Önt még nem ismerik. Engem átengednének zálog nélkül is, de Önt nem. De mivel velem van, nem tekintik ellenségnek.
– De mi sosem hadakoztunk ellenük – mondja Val herceg. – Miért lennék az ellenségük?
– Mindenki az ellenségük, akiben nem bíznak. Én segítettem nekik egyszer – mondom. – A zálog tulajdonképpen nem lényeges, érti?
A fejét rázza, de még nincs itt az ideje, hogy elmondjak neki mindent. Még nincs. Majd egyszer. Hallom a hangokat, hallom a lépteket, ahogy elviszik Jeremyt. Csak aztán fordulok meg. Val herceg is megfordul, és látjuk, hogy eltűnt a ló, eltűnt a barátom is. Nem csodálkozom, a herceg annál inkább.
– Na aggódjon, jól bánnak majd vele – mosolyodom el. – Menjünk, még sötétedés előtt szeretném elérni a folyót, ha ez lehetséges – nézek az égre. Délután közepén jár az idő.
– Menjünk! – mondja a herceg.
Útközben a kalandjaimról faggat, az utazásaimról, az országokról, ahol jártam. Szívesen mesélek neki. A tájakról, az emberekről, a kultúrákról, az ételekről, a csatákról, amelyekben részem volt. A királyokról és a birodalmak köznépeiről. Aztán eszembe jut valami.
– Felséged mennyire ismeri alattvalói helyzetét? – kérdem. – Úgy értem, járt valaha a köznép között, látta, hogyan élnek?
– Nemigen – vallja be. Gondoltam. – Lefoglal az uralkodás, de kamarásom és udvartartásom tagjai mindig tájékoztatnak a helyzetről.
– És megfordult már a fejében, hogy vajon eme dicső és nemes urak nem hazudnak-e? – kérdem kíváncsian. Őfelségét meglepi a kérdésem. – Tegyük fel, hogy némileg elhallgatják az igazságot Felséged elől. Ez nagyon is bevett szokás, főleg ha az uralkodó nem tud sokat utazni.
– Gondolod, hogy hazudnak nekem? – kérdi. – Miért tennék?
– Talán – mondom elgondolkodva -, hogy elhallgassák a saját gazságaikat. Sok gonosztettet láttam már, amelyet közemberek ellen követtek el. Sok olyan dolgot, amelyről az adott ország uralkodója sosem szerzett tudomást. Gondolja meg, kikben bízik meg, Felséged.
Val herceg elgondolkodva néz rám. Talán túl sokat beszéltem. De további fecsegésre nincs idő, elérjük a folyót. Ám minden olyan fura. Csendes, és harapni lehet a csendet. Ám ez nem jószándékú csend, hanem baljós csend. A folyón van egy kis hágó, de félek odalovagolni. Leszállok kancám hátáról és óvatosan a víz széléhez sétálok. Nem lépek bele. A herceg mögém lép, de intek neki, maradjon hátra. Valami nagyon nem tetszik nekem, és tudom, ő is érzi. Veszély leselkedik ránk. Vadállatok, talán útonállók, akiket nem ismerhetek. A gyűrűt leveszem az ujjamról, és ruhám felsőrészébe dugom. Oda egy férfi sem merne benyúlni, még a lemerészebbek sem.
– Mi a baj? – kérdi a herceg.
– Én is ezt szeretném tudni – suttogom halkan. – Valami nagyon nem stimmel itt. Túl csendes minden és ez gyanús.
Mielőtt Val herceg szólhatna, egy nyílvessző suhogását hallom, amely centikkel előttem fúródik a talajba. Azonnal a kardomhoz kapok, és ahogy látom, Őfelsége is, ám reagálni sincs időnk, mert mozdulnak a bokrok, és egy csapat felfegyverkezett útonálló vesz körbe minket. Gyorsan végignézek rajtuk. Vagy negyvenen lehetnek, és nem látok ismerőst köztük, a fenébe is!
– Nézzétek, mit fogtunk! – nevet fel az egyik. – Egy ficsúrt, és a szukáját!
– Mit merészelsz?! – hördül fel Val herceg, de leintem.
– Túlerőben vannak – sziszegem. – Előbb jöjjünk rá, mit akarnak, majd később kitaláljuk, hogy szökjünk meg. És az istenekért, ne árulja el, kicsoda – suttogom komoly tekintettel, mialatt lassan leeresztem a kardomat. Nincs értelme harcolni, túl sokan vannak. És fogadok, vannak még rajtuk kívül.
|
| Levi-sama | 2013. 04. 04. 20:24:49 | #25533 |
Karakter: Valley de Frizengas Herceg
Valley herceg
Újabb és újabb követek érkeznek a környező birodalmakból. Házassági ajánlatokkal és ajándékokkal kedveskednek. Egy ifjú király feleség nélkül, ekkora birodalommal óriási kísértés a többi király számára. A házasságnál erősebb szövetség nem létezik, s utódunk egy még hatalmasabb birodalom urává válhat általa. Ez minden király álma. Nem áll távol tőlem sem a gondolat, jómagam is nősülni vágyom, azonban az átok miatt ez lehetetlen. Az első éjjelen a mátkámmal, a nászéjszakán azonnal végezne vele a bennem lakó szörnyeteg. Az átkot nem tudta megtörni a birodalmam egyetlen varázslója sem, más országokba küldött futárok pedig ha élve vissza is tértek, akkor sem tudtak jó hírrel szolgálni erős varázslókról.
A trónteremben csend uralkodik, ma hárfazenéhez sincs kedvem. Egyre kilátástalanabb a helyzetem, egyszerűen nem válhatok jó királlyá, ha népem éjszaka nem számíthat rám. Mi történik, ha éjjel támadja meg országomat egy hadsereg? Nélkülem kell elhárítaniuk a problémát, és ezen gondolattal máris borzasztóan erős lelkiismeret furdalás fog el. Úgy érzem alkalmatlan vagyok az uralkodásra így.
Aranyozott trónomra támaszkodó karom felemelem, és tenyerembe temetem arcomat. A kétségbeesés sötét felhőként áramlik körém.
- Felség, egy kalandornő jött el önhöz!
Izgatottan emelem fel a fejemet, ujjaim a karfába markolnak.
- Az én gyűrűm viseli?
- Igen, felség!
- Azonnal engedjétek be!
Amikor belép a terembe, minden szomorú és keserű gondomat elfelejtem kis időre. Sokkal jobban néz ki így, sebek és vér nélkül. Megbotránkoztató ruhaviselete ezúttal nem zavar. Örömömben elmosolyodom. Jó újra látni őt.
- Felség! – mély és dallamosan lágy hangja ugyanolyan. – Köszönöm, hogy fogad.
- Örülök, hogy látlak, Clara. – Lesétálok hozzá. – Meglepődtem, mikor a kamarásom tájékoztatott az ittlétedről. Azt hittem, nem látlak a koronázásig.
Ismét felsejlik a kis mosoly a szája sarkában, incselkedően megcsillannak szép szemei.
- Talán csalódott, felséged?
- Egyáltalán nem, sőt. Tehetek valamit érted?
- Inkább én tehetnék Önért valamit. Tudok Felséged átkáról, és azt hiszem, segíthetek megtörni, mielőtt megkoronázzák.
Elkomorulok. Honnan szerzett tudomást erről a titokról? Ki ez a lány? Honnan jött, és vajon mit akar tőlem? És ami a legfontosabb: hogyan tud rajtam segíteni?
Tekintetem súlya alatt lesüti szemeit, ezért állát óvatosan felemelem, hogy láthassam a szemeit. Tudnom kell, hogy hazudik-e nekem.
- Mégis milyen segítségről lenne szó? – kérdem tőle halkan.
- Ismerek valakit, aki talán képes egy ilyen nagy erejű varázslatra. Mindössze, az illető jelenleg hónapok óta ismeretlen helyen tartózkodik. Annyi információm van, hogy a Keleti-öbölnél látták utoljára, amely innen egy heti lovaglásra van. Ha Felséged valóban meg akar szabadulni az átoktól, velem kéne tartania. Az út hosszú, és veszélyes, most figyelmeztetem, és megértem, ha nem bízik bennem.
Tiszta és nyílt tekintetét látom, érzem, hogy igazat mond, s ettől feléled bennem a remény. Elmosolyodom ismét.
- Megmentetted az életemet. Miért ne bíznék benned? Utánad érdeklődtem, és úgy hallottam, segítesz a bajbajutottakon, akármilyen sorból is származnak. Egy ilyen személy nem lehet rossz ember. Veled tartok.
- Rendben van. Holnap hajnalban indulunk. Egyedül jöjjön, és csak annyi holmit hozzon, amennyi feltétlenül szükséges. Egy sereggel sokkal lassabban haladnánk, és minket most szorít az idő. Minél előbb találjuk meg Hagart, a varázslót, annál jobb.
- Hagar?! – Hallottam róla, azt hittem halott… de ha él, akkor… – Az öreg megvan már vagy… százötven eves!
- És olyan virgonc, mintha még csak kilencven eves lenne. Nagy világcsavargó, meg kell hagyni! – kacag édesen, láthatóan szeretettel mesél róla, de elkomorul a következő szavak során. – A legnagyobb mágus az ismert országokban, és ha ő nem tudja levenni az átkot, nem tudja senki.
Bólintok, ő elköszön és kisiet, már megint olyan hirtelen hagy engem magamra… Pedig szerettem volna vele ebédelni, és a kalandjairól faggatni. Sóhajtva fordulok a trónom felé.
Clara. Te lennél a reménysugaram?
***
A napsugarak átszűrődnek a fölöttünk boltosuló faágak zöld levelein, melyek között madarak trilláznak. A szél nyári virágok és gyümölcsök illatát hozza magával. Szürke csataménem ritmikusan és könnyedén lépked alattam, ezúttal nem visel nehéz páncélokat, ahogy én sem. Egyszerű sötétkék zeke és nadrág viseletem kényelmes, és pont megfelel a hosszú úthoz, a nyeregtáskában pedig csupán könnyű páncélzatot hozok magammal. Nagy kardom a hátamhoz rögzített bőrtokban pihen, soha egy pillanatra sem teszem le, hiszen ez az átok csak az én testemet és lelkemet nyomoríthatja, senki másra nem tennék ily terhet.
Előttem az úton Clara lovagol. Szürke kistermetű, de gyors, vándoroknak való kanca, egyszerű bőrnyereggel. Testéhez simuló szűk ruhája szokatlan látvány egy asszonyon, ezért nehezemre esik nem figyelni domború tomporát, és derekának lágy ívét. Szolgája jóval előttünk halad, felderíti a terepet nekünk.
Az út kiszélesedik, így előre léptetek lovammal, Clara mellé.
- Hölgyem, áruld el nekem, mennyit tudsz valójában rólam, és az átkomról. A palotában nem volt alkalmam megkérdezni tőled, mert oly sietve távoztál.
Miközben hallgatom, az előttünk kanyargó utat figyelem. Érzem magamon a tekintetét, szavainak hatását figyelheti valószínűleg, de nem mutatom ki csalódásom. A kardomról, az átokról és egy szörnyről hallott már, de ennyit, s nem többet. Befejezi a beszámolóját, s én nem firtatom a többit.
- Értem – dörmögöm. – És mi a te valódi célod?
Oldalra nézek, bíborvörös tekintetem a sötéten csillogó szempárba fúrom. Arcom oly kifejezéstelen, akár egy szobor. Meglepődik, s arcába hulló hajtincseit félresimítja ujjaival. Kezén megcsillan a gyűrűm, amely olyan vörösen szikrázik, akár a pokolban izzó parázs. Ajkára pimasz mosoly kúszik, fejét félre hajtva gondolkozik néhány hosszú másodpercig.
- Talán elmondom majd, ha sikerrel jártunk. Bízzon bennem, vagy ne, de akkor vissza is fordulhat, felség. Ha orgyilkos vagy csaló lennék, már elárultam volna, vagy magam vágtam volna el a nyakát.
Elmosolyodom.
- Nem vagyok ilyen könnyen elpusztítható, kedves hölgy, annak ellenére sem, hogy szépséged megbabonázó.
Elpirult volna? Vagy rosszul látom? Elfordítja az arcát, és lovával előre üget. Amikor utolérem, még mindig enyhe pír festi meg szép arcát.
- Elmondom az ajánlatom, Clara.
- Ajánlat?
- Igen. Segítesz eljutnom Hagarhoz, cserébe a kincstáramból azt kérhetsz, amit csak akarsz.
Megcsóválja a fejét.
- Nem érdekel sem pénz, sem ékszer.
- Valóban? S akkor mi az, ami érdekel téged?
- Ha sikerrel jártunk, elárulom, felség. Addig nem!
Büszke tartással előre üget, én pedig csak csalódott sóhajjal nézhetem őt, ahogy csábítóan ring gömbölyű csípője a szemérmetlen ruhájában.
***
Közeleg a naplemente, egy kis tisztáson táborozunk le éjszakára.
A tábortűz mellett elfogyasztjuk a magunkkal hozott elemózsiánkat a tábortűz körül.
- A szolgám kezdi az őrködést, utána te következel, felség, majd én. Három óránként váltunk.
- Nem.
Meglepetten néz fel rám, a tűz mellett szemei sötéten csillognak.
- Az átok miatt éjjel aludnom kell. Sajnálom, Clara. Ha hagytad volna, hogy magammal hozzak néhány katonát, nem lenne semmi problémánk.
Bólint, pedig azt hittem nőként nyafogni és veszekedni fog, pedig számíthattam volna erre, hiszen ő nem egy átlagos asszony.
- Hát jó.
- Amíg alszom, senki ne jöjjön közel hozzám, és ne ébresszen fel. Napfelkeltekor magamtól felébredek majd. Megértettétek?
|
|
