A fürdőből kilépve rögvest a hálószobába megyek. Gyorsan rendbe kell kapnom magam… ha minden jól megy, ma extra nagy kapásom lesz. Már régóta fenem a fogam az egyik leghírhedtebb vámpírvezérre, és úgy tűnik, eljött az én időm. A sorsa utolérte a mocskos vérszívót.
Kaptam egy fülest, miszerint a kiszemelt vámpírom véletlenül éppen a városban tartózkodik. Tökéletesebb nem is lehetne. Több kaszinója is van a dögnek, ő maga is előszeretettel látogatja őket.
És én most véletlenül éppen tudom, hol lesz, és én is ott leszek…
***
Egy órával később elégedetten vetek egy utolsó pillantást magamra a tükörben. A bőrnadrág úgy tapad a lábaimra, mint egy második bőr, a hosszú szárú fekete csizma pedig csak fokozza az összhatást. Fölül egy egyszerű, de mégis nagyszerű fekete selyeming – aminek a felső három gomba természetesen nincs begombolva. A csípőmön áltöltényekkel díszített bőr öv – mindenki jót mosolyog rajta, ezzel is elősegítve, hogy tökéletesen rejtve maradjon, mennyire igaziakkal is van dolgom sokszor –, nyakamban szorosan feltekerve vékony láncok.
Összeborzolom egy kicsit a hajam, és máris tökéletes a felállás. Előveszem a viszonylag nagyméretű táskámat, és a száját szélesre szétnyitva az ágyon hagyom. A lakattal lezárt szekrényhez lépve kinyitom a biztonsági zárakat, kitárom az ajtaját, és szemügyre veszem a kínálatot. Egy új Heckler & Koch mellett döntök lőfegyver gyanánt. Ellenőrzöm a tárat, ami szerencsére tele van. A táskába helyezem a fegyvert, aztán választok még mellé néhány finomságot.
Szúró és vágó eszközök, nyugtató, kábító injekció, láncok, bilincsek – sosem lehet tudni, mennyire lesz ellenálló az áldozat.
***
Minden készen áll. A fegyverek alá egy jó vastag takarót teszek, amitől nem érezhető, hogy van benne valami, aztán a rejtekzsebet bezárom – így olyan, mintha a táskának egyszerűen vastag lenne az alja. Elpakolok néhány elengedhetetlen holmit a látszathoz – mobiltelefon, lakáskulcs, pénztárca, cigi, öngyújtó, satöbbi.
Igazság szerint nem is csak a látszathoz kellenek.
Fölveszem nem sokat takaró, fekete bőrdzsekimet, vállamra kanyarítom a táskámat, aztán elhagyom a lakást.
Munkára fel… várnak a vérszívók.
***
Hamar megtalálom a megadott épületet. Tipikus, modernizált téglaépület, az általam keresett helyiségbe pedig egy pincelejárón át vezet az út. A széles ajtó előtt két nagydarab őr áll – az én belépőm ezúttal egy rájuk villantott ragyogó mosoly.
És milyen hatásos… még vissza is mosolyognak, mielőtt kinyitják nekem az ajtót.
Ejha, srácok, ha tudnátok, hogy a főnök ma kipurcan, nem örülnétek nekem ennyire…
Csókot küldök nekik, mire két gorillához képest szánalmasan örülni kezdenek, aztán elindulok.
Az orromat azonnal megcsapja a vámpírok szaga. Még szerencse, hogy a félig vámpíroknak nincs semmilyen megkülönböztető jelzése… előbb-utóbb lelőném magam, ha ilyen szagot árasztanék. Nem bírnám ki. Na meg persze előnyös is, hiszen így a szegény kis áldozataim nincsenek tisztában azzal, hogy nehezebb dolguk lesz, mint egy egyszerű emberi halandó vámpírvadásszal.
Én mindenkinek megnehezítem a dolgát. A vámpírok örök életét pedig lerövidítem.
Sokszor gondolkoztam már el azon, milyen lehet igazi vámpírnak lenni. Rettegni a napfénytől, nappal aludni… és megölni másokat azért, hogy életben maradhassanak.
Vajon mit éreznek, amikor a fogaikat a húsba mélyesztve ártatlanokat gyilkolnak?
Jó, persze, nekem is szükségem van vérre, de nem olyan gyakran. És hasznomra válik a vérszívók gyilkolása… amikor vérre van szükségem, az éppen esedékes áldozatomból szerzem meg, miután már ártalmatlanná tettem. Aztán megölöm. Sokkal erősebb leszek tőle, mintha emberi véren élnék.
A pulthoz sétálva már minden irányból érzem a belém fúródó vizslató pillantásokat. Alkohol, izgalom és szexuális vágy szaga keveredik a levegőben – undorító légkör. Egy bárszékre felülve hátat fordítok a pultnak, és az asztalokat kezdem pásztázni, a körülöttük ülő személyekkel együtt. Kártyáznak, isznak vagy beszélgetnek. Esetleg többet egyszerre.
Aztán meglátom. Egy távolabbi asztalnál ül, három másik, jól megtermett vámpír férfi mellett. Kártyáznak, és úgy tűnik, ő áll nyerésre. Milyen meglepő. Magasságát ülve lehetetlenség lenne kivenni, alakja karcsú, de azért izmos. A ruhája maga a megtestesült elegancia, kissé merészebb kiadásban. A felsőteste majdnem teljesen látszik a kivágás miatt. Az arca pedig… ha nem lenne vámpír, szívtipró lehetne. Szemei kéksége szinte világít arisztokratikus arcán, a vámpírok ellenállhatatlan vonzereje fokozottan árad belőle. Hullámos, barna haja hátrafogva. Szívdöglesztő… lehetne.
***
Egy jó órát elidőzök még ott. Tökéletesen kidolgozom a történések hátterét. Folyamatosan iszok – azaz csak úgy teszek, mintha sokat innék. A célszemély társasága is jócskán be van csiccsentve, de a vezér nem vitte túlzásba a mértéket. Mondjuk ez nem akkora baj…
Úgyis mindjárt jön a megoldás.
Az egyik vámpír lép a pulthoz, hogy feltöltse az asztal alkoholadagját. Felé fordulok, ragyogó mosolyom az arcomon, miközben csábítóan pillantok rá. Rám néz, erősen végigmér, és a vigyora fokozatosan szélesedik.
Aztán már mellettem is van, keze a derekamon.
- Hello, szépségem – mormolja a nyakamba. Nagyot szippant a vérem illatából. – Veszélyes ám egyedül ücsörögni itt… nincs kedved csatlakozni hozzánk? – int fejével az asztaluk felé.
Úgy teszek, mint aki abszolút nem érdekel az asztal társasága, rajta kívül.
- Nagyon szívesen – mosolygok rá csábosan.
Magához veszi a két pohár tökéletes évjáratú skót whiskyt, szabad kezével átöleli a derekam, és az asztalhoz vezet.
- Nos, barátaim, én megtaláltam a kabalámat – jelenti be letörölhetetlen vigyorral a képén.
Mosolyomat megmutatom nekik is.
- Hát, azt hiszem, akkor ezután minden kört te nyersz – szólal meg egy mély, kellemes hang.
Felé nézek, és nem tévedek. Az én jövendőbeli áldozatom szólalt meg. Szempárjával elégedetten mustrálja végig a testem, de semmit nem fűz hozzá.
Ezt a modort szeretem.
***
Legalább egy órán át ott vagyok velük. Hárman kellően részegek vagyunk – azaz én csak a látszat miatt – a célpontom pedig halálosan nyugodt.
Ideje egy kicsit földobni a hangulatot…
- Hé, édesem – bújik közel a rajongó fickó –, mondd csak, volt már dolgod vámpírokkal?
Sikerül elérnem, hogy elvörösödjek.
- Hát… tudod, régebben sok vámpírt ismertem. Igazából… furcsán hangozhat, de kedvükre játszadozhattak velem – vallom be hazugságomat zavart mosollyal. – Ha értitek, mire célzok…
- És továbbra is vállalnál be ilyesmit? – szólal meg a velem szemben ülő, mire a vezér szeme megvillan.
Nem fenyegető… inkább izgatott villanás.
- Végül is… miért ne? –mosolyodom el.
A két vámpír összevigyorog, aztán elkomolyodnak. A mellettem ülő szólal meg.
- Nos, nálunk mindig a főnök választ először. Ha neki kellesz, az övé leszel, legalábbis először. Ha úgy akarja, a többi alkalommal is. – Bólintok, mire ő a vezér felé fordul. – Na? Kell ez a kis cukorfalat, főnök?
Kíváncsian, csábító pillantással tekintek a célpontomra. Remélem, igennel felel… Csak rajta múlik.
