- Túlélem – válaszolom. Azzal egyikünknek sem lesz jobb ha feleslegesen felidegesítem magam. Pakolni kezd aztán visszaviszi a helyükre a már feleslegesnek vélt dolgokat.

- Miért kötöttek magába azok az alakok? – kérdi óvatosan. Akár el is mondhatnám neki, az okot. De jelenleg igencsak nincs hozzá kedvem.

- Miért érdekel az téged? – kérdem vissza, hangomra vagy akár szavaimra összerezzen és lehajtja a fejét. – És most hagyj pihenni – utasítom, nem mozdul inkább csak bámul. Mi az netán idõközben elfelejtette beszélni a nyelvet? Akár el is mutogathatom neki ha kell. – Na. Nem hallottad aludni szeretnék, ha megengeded – morranok rá.

- Persze – motyogja továbbra is mozdulatlanul állva. Na jó, alig használt agy eladó jelentkezni ennél a lánynál. Ha érti, akkor miért nem érti?

- Mire vársz? Menj már – mondom, de õ csak néz rám. – Egyedül szeretnék aludni, nyugalomban. És úgy hogy nem bámulnak rám – még most sem mond semmit. Talán valamitõl tart? Mégis mit tudnék én tenni? – Nyugi. Nem viszek el semmit. Amúgy sem jutnék messzire – mondom az igazságnak megfelelve. Hátat fordít nekem, aztán elmegy végre valahára. Kényelmesen elhelyezkedem aztán lehunyt szemekkel gondolkodom a mai napi eseményeken. Na szóval, engem lelõttek csak azért, mert elõhoztam roppant bájos modoromat. Pazar mondhatom. Ennél azért jobb indokra számítottam volna. Ha már egyszer lelõnek legalább tegyek is érte normálisan. Idióta suhancok amint jobban leszek teszek róla, hogy megbánják amit tettek velem. Valamivel késõbb megéhezem és úgy döntök, hogy keresek magamnak valami ehetõt. Ja de elõtte még ki kellene jutnom valahogy a hûtõhöz. Sikeresen kitámolygok az általam konyhának vélt helységbe de megszédülök. Megkapaszkodom az egyik szekrénybe, de hála ügyetlenségemnek leverek egy edényt. Halom, hogy valami kattan. A lány helyében én egy tompa tárgyal közelíteném meg a vészes területet. Feltételezem most õ is ezt teszi. A fal mellé húzódom oda, ahol nem vehet észre engem. Nem sokára meg is jelenik az én kis megmentõm egy - gyertyatartó? – társaságában. Na ha azzal fejen kólintana tutira, kiütne reggelig. Hátulról közelítem meg õt és megragadva a lányt magamhoz húzom és befogom a száját, nehogy felkiáltson. Kiveszem a kezébõl azt a vackot, amitõl õ kapálózni kezd.

- Nyugi, nyugi – morgom halkan a fülébe. Teste finoman remegni kezd. Ennyire ijesztõ azért csak nem vagyok már. – Sssss. Nyugi, nem akarlak bántani, csak éhes lettem és kaját kerestem – magyarázom egyik kezemmel továbbra is a száját befogva amíg másikkal a kezeit fogom le. – Elengedlek ha nem kezdesz el kiabálni és nem próbálsz meg az életemre törni valami folytán. Elég volt nekem az a lövés nem kell még egy sérülés – fejével heves bólogatásba kezd. – Jól van – mondom végül eleresztve õt. Õ szinte kifordul kezeim közül és szembe áll velem. Milyen kis apró. Egész aranyos a maga bosszantó módján.

- Tulajdonképpen mit akarsz tõlem? – kérdése nem lep meg olyan nagyon. Számítottam már erre. Nem adtam okot neki arra, hogy bízzon bennem. Hátamat a mögöttem levõ mosogatónak döntöm. Mellkasom elõtt keresztbefonom karjaimat és lenézek rá. Sötét van, a lány felkapcsolja a lámpát, a helységet erõs fény önti el.

- Tulajdonképpen semmit nem akarok tõled – válaszolom halvány mosollyal ajkaimon. Szavaimtól összevonja szemöldökét és apró ráncok jelennek meg homlokán ami azt mutatja, hogy erõsen gondolkodóba esett a drága.

- Akkor mit keresel itt? – szavaitól felnevetek mély öblös hangon. Hogy mit keresek itt? Netán kiesett neki az egész incidens?

- Nem emlékszel? – kérdem tovább nevetve. Vöröslõ arccal néz félre. Ó igen ám, azt hiszem õ maga is rájött arra, hogy mekkora ostobaságot kérdezett az imént tõlem.

- Én egyszerûen csak nem értem, hogy miért pont ide jöttél – motyogja lesütött szemekkel. Vállat vonok.

- Talán mert ez a ház volt a legközelebb hozzám.

- Rengeteg ház van ebben az utcában – válaszolja csípõre tett kezekkel. Hogy felbátorodott ilyen hirtelen.

- Tetszett a kertecskéd – válaszolom gúnyosan. Meghökkenve mered rám.

- Nincs is kertecském.

- Na látod errõl beszélek én is.

- Ennek az egésznek semmi értelme – fakad ki halkan. Nyakamat tapogatva nézek le rá. Megrovóan néz rám, szerintem a nyakam tapogatásával van a problémája. Újra keresztbefonom a karjaimat.

- Figyelj nem tudom miért pont ide jöttem. Egyszerûen ezt a házat választottam és kész. De hidd el gõzöm sem volt arról hogy pont te laksz itt – ahogy látom õszinteségemen nem csak én lepõdöm meg. Zavaros arckifejezéssel néz rám. Szerintem nem számított arra, hogy õszinte leszek vele.

- Jó, gyere adok valamit enni…

- Ha már így felvertelek édesded álmocskádból? – kérdem mondatát befejezve. Halkan felnevet, de ez a jókedv nem tart sokáig nála.

- Nem ezt akartam mondani – fordul szembe velem és a mellkasomba bök sértetten, amitõl én csak elvigyorodom.

- Aha. Hát persze, hogy nem – suttogom egészen halkan. Visszafordul a hûtõhöz, kinyitja azt aztán kotorászni kezd benne. Nos ezt én is megtudtam volna tenni.

- Mi a neved?

- Dominic Holloway – válaszolom könnyedén. – És neked?

- Sarah Vane.

- Hé vadbarom. Nem látsz a szemedtõl vagy mi? – megfordulok, és elnézõ mosollyal mérem végig. Még csak meg sem érdemli, hogy hozzászóljak. Mosolyomat nézve, arca vörössé válik a felgyülemlett méregtõl. Felidegesítettem, pedig még meg sem szólaltam. Már szép a napom.

- Csak egy csapat idegbeteget látok magam elõtt – mondom halkan, szavaim tisztán eljutnak hozzájuk. Mindhárman megindulnak felém. Felsóhajtok. Ezek hülyébbek mint ahogyan azt én eleinte elképzeltem. Az egyik alak, hátba löki a hozzá közel álló lányt, aki rémülten kapja fel a fejét. Egy másik lány is csatlakozik bájos köröcskénkhez. Már csak ezek ketten hiányoztak az életembõl.

- Hé. Nézzetek a lábatok elé – szívem szerint felnevetnék mérges szavain. Mintha az óvodában lennénk éppen. Mindenesetre a csapat figyelmét sikeresen magára vonja.

- Mi a baj kislány, hozzánk mertél szólni? – egyre nevetségesebb a mûsor amit ezek produkálnak. A friss jövevényre nézek, egész formás lány. És legalább csendben marad. Hallgatásáért már jár neki egy piros pont. A barátnõje pedig megbukott. Szemeibe pillantok, nem tûnik olyan ostobának. Állja tekintetem.

- Jenna menjünk – barátnõje karon ragadja és vonszolni kezdi maga után. Miután eltûnnek végre a szemeim elõl visszafordulok, csak, hogy egy pisztolynak a csövével nézhessek farkasszemet. Ragyogó. Mellkasom elõtt keresztbefonom a karom és gúnyosan meredek a pisztoly tulajdonosára. Nem meri meghúzni a ravaszt. Nem mer lelõni. Ennyire ostoba már õ sem lehet.

Tévedni emberi dolog, én meg ember vagyok tudtommal. Szóval megtette. Fogta magát és lelõtt engem. Na nem lábon vagy vállon. Az neki túl egyszerû lett volna. Vagy nagyon jó célzó vagy nagyon szar. Ez attól függ mi volt a terve. Most egy ház ajtaja elõtt állok, tenyeremet a nyakamat ért lõtt sebre szorítom. Nem kaptam halálos sebet, legalábbis eddig még nem haltam meg. De kitudja meddig tudom fenntartani ezt a kellemes állapotot. Bekopogok, és reménykedem hogy nem egy idõs nõ nyit ajtót. Akkor két hulla lenne, egyik én a másik a nõ, de vele nem egy golyó hanem egy szívroham végezne. Nyílik az ajtó, és nahát. Ugyan az a lány áll az ajtóban, mint aki okos módon elrángatta a nagyszájú barátnõjét a zûrbõl. Ajkai enyhén elnyílnak a döbbenettõl. Jó, nyugodtan meredhet még így rám, de szerintem ezt az igen megterhelõ mûveletet lehetne odabent is folytatni.

- Hogy? –é értetlenkedik tovább. És én még õt néztem intelligensnek.

- Nem bántasz? – kérdi. Ó istenem. De, amint beenged a házába egybõl rávetem magam. Mintha nem lenne ezerszer fontosabb dolgom. Mint például a vérzés elállítása.

- Van fertõtlenítõ meg szempillaragasztó csipesz? – az elõbbinél felvont szemöldökkel mered rám. – Félre ne értsd, nem mûszempillát akarok felragasztani magamra – teszem hozzá gyorsan. Valamivel viszont ki kell szedni a golyót. Ha van egyáltalán. Nem tudom, hogy valóban eltalált-e vagy csak súrolt. Egy mosoly kísértete szalad át ajkain.

- Csipesz van, de fertõtlenítõben nem vagyok biztos – motyogja véres ingemre meredve. Lehunyom egy pillanatra szemeimet aztán újra a lányra pillantok. Úgy érzem magam, mint aki lefutott egy maratont aztán átment rajta egy úthenger.

- Jó nem lényeg. Van alkohol?

- Jó, ne bambulj. Menj és hozd ide õket – morgom

kezeimre, nézek. Finoman reszketnek a

vérveszteségtõl. Néhány perc múlva visszatér a lány,

kezeiben a kért holmikkal. Azokat is lepakolja

mellém, majd újra várakozva tekint rám. – Segítened

kell.

- Rendben mit kell tennem? – kérdi. Milyen lelkes lett

hirtelenjében valaki. Kezébe nyomom a csipeszt

aztán az átvérzett törülközõt is.

- Tisztítsd ki a sebet és szedd ki a golyót – mellém,

ül, és sóhajtva teszi, meg amire kértem. Néha halkan

felmorranok, de úgy általánosságban csöndesen

tûröm. Annak a hülyegyereknek mégsem volt olyan

jó célzása, hogy megöljön engem. Vagy talán nem is

állt céljában végezni velem. Nyakamon egy jó vastag

kötéssel fekszem egy ismeretlen lány házában.

Pazar.

 Ideje lenne visszamennem a falkához, de semmmilyen vérért nem szakítanám meg aheverészést.

 Az ég kezd sárgulni és a nap is kezd lemenni, amit nem nagyon bánok, ugyanismár égeti a bõrömet. Narancssárgává változik át az ég. Sokkal szebb és megragadóbb szín, mint amikor még kék volt.

 Már javában éjfél is lehet, mikor egy kunyhóhoz érkezek. Nincs most kedvem viszamenni a falkához, így ez is megteszi, ráadásul kaptam egy csinos fiúcskát is, akibõl élvezet volt kiszívni az utolsó csepp vérét is.  A sikolya olyan kellemes volt, még mindig belebizseregnek a füleim, hacsak visszagondolok rá.

 Pár pillanatig csak lebegek a semmiben és élvezem a vér finom ízét, ahogy kitölti minden érzékem.

 Zajt hallok. Fülelni kezdek. Léptek zaja, minthakeresnének valamit. Két nagydarab férfi, hogy ember, vámpír, vérfarkas, vagy démon, azt nem tudom megmondani hirtelen; közeledik felém, kezükben egy-egy hegyes tör. Inkább hátrálok tõlük.

 Akaratlanul is meghallom gondolatait a nagyobb darabnak.

 „Ha nem a gazdámnak vinném, itt helyben megerõszakolnám...”

 Ezért a gondolatért szépen megrúgom a lábaközött lévõ becsességét. Mit gondol magáról, ki õ?!

 Dehát sokat nem érek el, mert a másik férfi lefog és összekötözi a kezeimet. A számat is lekötné, de megharapom a kezét. Igaz nem szemfogaimat vájom belé, de ez is hatásos, mert inkább távol tartsa magát a számtól.

 Elhurcolnak magukkal, de nem látom hová, ugyanis bekötik a szemem. A férgek kizárólag 18 pluszos gondolatokat tartanak magukban, így nehéz kivenni a terveiket, hát nem is sikerül.

 Dobálommagam és vonaglok, utálom, ha ráncigálnak! Végül abbahagyom, amikor ezt hallom:

 „Bár alattam is így vonaglana, mint most!”

 Azután nem merek megmozdulni sem, erõsebbek nálam és ezen nincs mit szépíteni.

~*~

 Unottan sétálok valahová, ahová az elõttem lépdelõ fazon megy. Azt tervezgetem épp, mivel folytom meg, amiért úgy bánik velem, mint egy darab ronggyal.

 Egyébként az a két fickó valami palota féleségbe hozott, bedobott egy szobába, azóta meg ez a bohóc van velem. Egy cseppet sem kedvesen megfürdetett, átöltöztetett és egy szót sem szólt. Én sem. Minek jártassam a szám, ha így bánnak velem? Fölösleges.

 Egy bokornál hagy magamra, ami egy kis tér szélén van, a közepén egy szökõkút, ott pedig valaki, akit nem tudok kivenni, mert nem esik rá fény.

-         Gyere elõ! – hallok egyhalk, tiszteletet parancsoló hangot. Ch... mintha ellennék bújva. A hangja végigbizsergetett és az illatától majd elszédülök.

 Lépek elõre pár lépést, így lehalább látom. Végigmér és diszkréten tátva marad a szája. Én sem vagyok rest, megnézem magamnak.

 Férfias alakaja és kidolgozott teste van, szép világos bõre, amirõl én csak álmodhatok. Kisugárzása tekintélyt és magasrabgúságot parancsol. Igazán szép, csábító nyaka van, amire ha ránézel, még a szemfogaid is belesajdulnak. Jóképû, tekintete büszkeséget és jelen pillanatban birtoklási vágyat sugároz. Tetszek neki, tisztán leolvasom arcáról. Formás ajkai vannak, amin csak csünggnél minden percben, fekete tincsei vannak, ami közé igazán belefúrnám újjaimat csakegy percre is.

 Ellenállhatatlan, szexi, csak úgy vonz magához, mint egy mágnes. A levegõ telve van illatával, teljesen elbódít.

-         Mi a neved, szépségem? – kérdi, mikor felhagyott csodálásommal és egy lépést tesz felém. Hátrálok. Félek ha közelebb jön, rávetem magam.

-         Yoru Kage vagyok, Kuroyume Kage egyetlen gyermeke – mondom halk, alig hallható hangon.

-         Értem – leheli és közelebb lépve végigsimítana az arcomon, de elhajolok tõle ésmagamra veszek egy durcás ábrázatot. Felnevet hallkan, amitõl végigfut a hideg a gerincemen. – Én Kajiyama Kyosuke vagyok és mostantól a gazdád – mosolyog rám büszkén és ismét végigmér.

-         Csak ki ne essen a szemed – morgom orrom alatt és tekintetemmel próbálok másfele figyelni. Ha szemébe pillantok végem. Érzem.

-         Oh, ne félj, nem fog – vigyorog és leül a szökõkút szélére. Maga mellé teszi a kezét jelzésként, hogy üljek le. Nekem aztán nem parancsol! – Gyere ide! – mondja ki hangosan is, amitõl valahogy úgy érzem engedelmeskednem kell és hopp, már ott is vagyok mellette. Az illat felerõsödik, mégjobban elbódít. – Hány éves vagy? – kérdi,mintha teáznánk.

-         Sok – felelem olyan stílusban, mint ahogy kérdezett. Nem zavarja, sõt megint felnevet.

-         Na, mégis – mosolyog csábosan, mire én inkább elpillantok. Asszem, elpirultam.

-         Miért érdekel? – motyogom. Végigsimít az ecomon, mostmár hagyom magam.

-         Szeretem néha megismerni azokat, akikkel ágyba bújok – mondja õszintén, mire én inkább hátrább húzódok. Engem nem kap meg! Nem és nem! Max, ha én el nem csábítom. Hmm, miért is ne... Úgy könnyebb megszabadúlni tõle. Felveszem az ártatlan arcomat és elpirulok.

-         Miért vagyok itt egyáltalán? – teszem fel a nagy kérdést hangosan. Eddig olyan halk voltam, hogy a légy zümizését is megalotta volna mellettem. Még mindig arcomon van a keze, majd nyakamon és felkaromon.

 Ha tovább simogat és így néz rám, nem tudok majd ellenkezni. Na Yoru, most vedd elõ az eszed!