Veszek egy mély levegőt, megpróbálom kizárni jelenlétét, de képtelen vagyok rá, mindenhol csak az illatát érzem, mintha az ajtóból is az párologna. Szörnyem dörgölődzik, intenzívebben van jelen, révén, hogy most alakultam át nem olyan régen. Szinte fojtogatóan vonz, bőröm bizsereg már csak attól, hogy engem figyel.
- Mi ez? – kérem számon, szemem az övében mélyed el hosszan, alig tudom megállni, hogy ne süllyedjek el benne nyakig. A láncok halkan megcsörrenve hagyják, hogy kicsit közelebb lépjek hozzá. – Mi ez a fura érzés, ha rád nézek?
- Nem tudod?
Varázslatra gyanakszom, így inkább elkapom tőle a fejem és a legtávolabbi sarokba ülök le, hogy ne érezzem. Egy mágus vérfarkas? Viccnek is rossz, de lehetséges. A másik gondolat, ami a fejembe mászott, túlságosan is elképzelhetetlen és nevetséges, így szinte azonnal elvetettem. Még hogy nekem Ő…
- Nem érezni benned ekkora erőt, és mégis… annak az irritáló fazonnak igaza volt – vallom be morogva, inkább nem nézek rá, de mikor a bőre súrlódik a vasajtóval, kényszeredetten húzom magam összébb, hogy más hangokkal eltompítsam az övéit.
- Téged hogy hívnak?
- Clara – válaszolok végül, egyszerűen nem tudom figyelmen kívül hagyni a kérdéseit. Késztetést érzek rá, hogy mindenre válaszoljak, amit mond. Miféle bűbáj lehet ilyen alattomos, hogy az én száz évem tapasztalatát könnyűszerrel kicselezi?
- Clara – búgja, beleremeg a bensőm, ahogy kiejti a nevem, kezeim a fülemre tapasztom, hogy ne halljam a beszédét. Túlságosan is sima, puha és törleszkedő volt ahhoz, hogy el tudjam viselni…
- Hagyd abba – szólok rá, mire nyüszítő hangot ad ki, szívem körül mintha valami összeszorulna. Mi a fenét csinál? – Most mást érzek… összeszorul a mellkasom. Te csinálod ezt?
- Én nem… vagyis nem direkt – ez rettentően korrekt válasz volt, a helyzethez képest. Szóval Ő csinálja. Szörnyem finoman noszogat, eszem ágában sincs rá figyelni, de a kint lévőt nem tudom elhallgattatni. Megrázom fejemet, újra és újra elvetem az egyre gyanúsabb tüneteket, amik szinte fájón utalnak arra, hogy...
NEM.
Biztos varázsló volt. De azok ereje el szokott illanni, ha megfertőzik őket likantrópiával. Csökönyösen kuporgok a sarokban, mély lélegzetvételekkel próbálom lenyugtatni magam, de izmaim még mindig remegnek.
- Miért akarsz ennyire elszökni? Nem olyan rossz falkában élni – csendül fel a hangja újra, mintha végigsimítana rajtam, olyan érzés, ráadásul… a legszomorúbb az egészben, hogy nem érzek felőle ártó szándékot. Sőt. A kedves hangnemet tényleg kedvesnek szánta.
- Aki az elejétől fogva falkában élt, sosem fogja megérteni… - felelek halkan, mire nem válaszol semmit, csupán elgondolkodik. Összébb húzom magamon a köpenyt, ami kicsi rám, de a célnak tökéletesen megfelel.
Világéletemben egyedül voltam, sosem volt szükségem semmire, nem kellenek demagóg ígéretek, hogy majd megtanítanak együtt élni ezzel a kórral… Az én koromban felelőtlenebbek voltak az emberek és likantrópok egyaránt. Ez a mai modern világ követeli meg, hogy falkákba verődjünk és úgy maradjunk, kiscsibékként egy méretes kotlóstyúk alatt, majd libákként kövessük a vezér hatalmas lábát.
- Lehet, igazad van – hagyja rá, de türelmetlenkedés és idegesség vegyül a belőle áradó kellemes illatba. Egyszer ilyen, egyszer olyan.
- Eléggé ingadozik az erőd… Fiatal vagy még, ugye?
- Igen.
Ó, ezt nem tudom elhinni… Legszívesebben felnevetnék kínomban, de inkább arcomra simítom két kezem.
Ezt én képtelen vagyok elviselni. Behunyt szemekkel érzem, hogy mennyire kicsapongó, mégis, mintha fogna. Két kézzel, erősen. Rettentően rossz érzés, legszívesebben megráznám a bundám, hogy eltüntessem magamról ezeket a láthatatlan kezeket. De nem merek átalakulni előtte. Ki tudja, milyen hatással lenne rám… még így, évtizedek különbségével is.
Szúrós erőt érzek meg, végre megváltoznak az illatok a levegőben, felsóhajtva érzem meg a több mint elég szarkazmussal megáldott alfa jelenlétét. Lépései flegmák, ráérősek, lassúak.
- Mikor fogjátok innen kiengedni?
- Majd ha a kisasszony nem próbál meg elszökni. Nyugodj bele fiú, az szerintem nem most lesz – erre a válaszra furcsán csalódottságot érzek, de ez nem az enyém.
Biztos, hogy el fogok innen szökni. Körülnézek a cellában, de a kövek túl tömöttek és nehezek, hogy ásni kezdjek, az ujjaim és a karmaim csonkig lemorzsolódnának, ablak nincs. Az ajtóra szegezem a tekintetem. Csak az az egyetlen kijárat ebből a pokolból.
- És mikor engedtek be hozzá?
Mi ez a rajongás? Miért akar ide bejönni? Be ne engedjék ide hozzám! Halk morgás tör fel belőlem, visszaülök a helyemre, és egyáltalán nincs szándékomban nem a beszélgetésre figyelni. Átfutnak rajtam különféle érzelmek, a hátamon feláll a szőr ettől a bombától.
- Légy türelmes, Dave. Még csak ma hoztuk be. Lehet, hogy neked sikerül majd visszafogni. Armand eléggé meglepődött a dolgon, de valahogy örült neki – hát én is rettentően örülök, hogy sikerült sarokba szorítaniuk. – Te is örülj, hogy segíthetsz királyodnak.
Milyen cukros bájcsevej… újra feltör belőlem az elégedetlenkedés hangja, de abban nem vagyok benne biztos, hogy szörnyem is ezért morog. El kell nyomnom magamban, túlságosan is úgy érzi, terepen van. Engem pedig rettentően frusztrál, hogy épp az elkövetkezendő pár napomról konzultálnak teljesen nyugodtan. Felettem ne ítélkezzen senki!
- Egy biztosat tudok mondani. Legkésőbb teliholdkor a közelében lehetsz.
Akkor lesz esélyem kitörni innen, ha az ajtót kinyitják. Csak gyorsabbnak kell lennem ennél a másik hímnél. Ráadásul, teliholdkor a király is társát fogja ajnározni, tehát nem fog idejönni, ha esetleg szöknék. Nem, ahhoz túlságosan is drága neki az a nő… Megvan az időpont, a körülmények is tökéletesnek látszódnak ahhoz, hogy megszökjek.
De Dave…
Egyszerűen nem tudom nem figyelmen kívül hagyni, milyen hatással van rám. Mi lesz, ha beengedik ide?
- Mi ez a vita, a közelembe engedésről? Talán őt szánjátok büntetésnek? – morgom az ajtó túlfeléről, mire tépő fájdalom rohan végig rajtam. Ha ezt nem fejezi be rövid időn belül, meg fogok őrülni. Mellkasomra szorítom a kezem, hogy enyhítsek rajta.
Kínosan elmosolyodom… saját magam sebeztem meg?
De… ez visszafelé is működhet.
- Ez elég kegyetlen volt – megérzem az alfát közeledni az ajtóhoz, oldalra billentett fejjel figyelem a szőkés hajkoronát, odakintről morgás kíséri útját, de viszonylag hamar abbamarad az ellenkezés.
Dave teste mozdul és leül a fal tövébe, ahol eddig is strázsált, az alfa pedig vele szemben parkolt le, a túloldalon. Idegesen csörrentem meg a láncot, hajam hátrasöpröm, ujjbegyeimet összeérintem és nagy levegőt veszek. Semmi baj…
Eltelik pár perc, végre megvan a hatása az önkontrollnak, karmaim visszahúzódnak, fogsorom végre rendeződik, de biztos vagyok benne, hogy a szemeim még mindig égnek. Azzal nem tudok mit csinálni.
Az engem őrzők nem beszélgetnek, de így tökéletes. Össze kell szednem magam, nem hagyhatom, hogy irányítsanak. Ennél én többre vagyok hivatott, mint mások lábát nyaljam, lekushadva. Elcsépelt és sablonos, de én szabadnak születtem. Egyedül tapasztaltam meg mindent, amit ez a tojáshéjas nem olyan régen tanult meg, idősebb farkasoktól. Talán a legtöbb képességével nincs is tisztában.
Folyamatosan elhessegetem a társ gondolatot a fejemből, ha nem ismerem be, talán nem így van. Sokat láttam már, és hiába élek falka nélkül, találkoztam már párokkal. Szavak nélkül kommunikálnak, megérzik a másik fájdalmát, betegesen féltékenykednek és a legrosszabb… sosem hagyják a másikat egyedül. Düh rohan végig rajtam és kétségbeesés, karmaim újra visszanőni látszanak.
Hirtelen ötlettől vezérelve ejtek egy vágást az alkaromon, Dave úgy csapódik az ajtónak, mintha odavágták volna. Fáradtan simítok végig szabad kezemmel arcomon, ujjaim közül vetek rá egy futó pillantást, miközben aggodalma szinte agyonnyom a széken.
- No lám. Ülj le Dave, csak tesztelt – szólal meg az alfa, újabb erős fájdalom a szívem környékén, de nem mutatom ki, hogy én is érzem azt, amit Ő.
- Én ezt nem fogom kibírni – halkan mondja, de úgy visszhangzik a fülemben, mintha a közvetlenül mellettem duruzsolna azon a mély hangján. Nem akaródzik elfordulnia tőlem, én pedig megszokottságból nyalok végig az apró seben, hogy villámgyorsan begyógyuljon. Semmi értelme nem lenne annak, ha gyengíteném magam.
Váratlanul vág végig rajtam a borzongás és a vágy kettő egyvelege, zsibbadtan, kitágult szemekkel nézem hihetetlenül zöld szemeit, melyek mintha elsötétültek volna. Mintha egy burok venne körül bennünket, de megrázom a fejem, és az ezüst sistergő csípésétől kísérve eltépem tőle a tekintetem, megfordulok és a hátam mutatom neki. Ha nem látom, talán…
Nem tudom eldönteni, hogy tomboljak e, vagy nevessek. Tényleg nem tudom…
- Mi ez a sok sérülés rajtad? – mintha leheletnyi dühöt éreznék meg a sóvárgás mögött. Miért nem tud csöndben maradni? Miért akar mindenáron beszélgetni velem? Csak hallatni akarja a hangját, hogy teljesen…
- Sokan gondolkoznak úgy, mint királyod – vetem hátra a vállam fölött. Összekulcsolom kezeimet az ölemben, mély sóhajjal igyekszem újra visszanyerni nyugalmam. Azt a nyugalmat, amit még egy csata is nehezen borítana fel… Neki pedig másodpercek törtrésze alatt sikerült.
El kell zárnom tőle magam.
De mégis, önkéntelenül végigsimítok az arcomon levő hegen.
- Fáj?
Meghökkent a kérdés. Honnan… Hát persze. Nem válaszolok semmit, letaglóz ez az egész szituáció. Eddig mindig szerencsém volt, elkerültem a nagyobb falkákat, de most egy több száz fős falka börtönében ücsörgök. Ha kiengednek, akkor is találkoztam volna vele.
De most, ha kiengednek, fogalmam sincs, hogyan fogom kicselezni Őt. Ráadásul a telihold nem csak rám van hatással, és valószínűleg saját magam fogom kitörni az ajtót, hogy vele lehessek…
Gondterhelten fúrom ujjaimat hajamba, reszketeg nyüszítés tör fel belőlem. Erre természetesen Ő is reagál, fiatalsága miatt hevesebben.
- Sosem hittem volna, hogy így meg fognak egyszer csúfolni…
- Túldramatizálod a helyzetet. Nálunk jobb helyen nem is lehetnél – szinte látom, ahogy az alfa vállat von.
- A vendéglátás egyszerűen pompás – gúnytól csöpög a hangom, kezem lustán emelkedik fel, de nem fordulok meg feléjük.
- Ha nem lennél ennyire csökönyös… - csikorgatja a fogát, de nem sokáig. Gyorsan lesz csend, én pedig lenyelem erre a kijelentésre a válaszom. Tisztán érzem Dave illatát, mintha kaparna, annyira erős.
- Korod ellenére meglehetősen flegma és szabad a felfogásod – vágok vissza, finomabban megszerkesztve a korábbi gondolatomat. – Mindez arra utal, hogy korod virágjában tettek azzá, ami vagy. Szeszélyes vagy, indulatos és kegyetlen, amilyen harapásod pillanatában.
- Bravó! – taps odakintről. – Te pedig…
Nem folytatja tovább, de nem ül vissza a helyére. Nem engedi, hogy felidegesítsem, sokkal okosabb annál. Úgy tűnik, hozzám hasonlóan jól ért ahhoz, hogyan változtassa előnyére környezetének adottságait. Még egy logikus jellem.
Dave ideges és feszült, a beszélgetés rá sem szolid bélyeget nyomott. Felállok a székről, lefekszem a földre, jelezve, hogy eszem ágában sincs folytatni tovább ezt a beszélgetést.
***
Mikor felébredek, étel illatát érzem. Ujjaim a kövön halkan súrlódnak, ahogy felkelek. Körülnézek, de nem a cellában illatozik, hanem az ajtón túl. Nyugodtnak érzem magam, szinte úgy, mint pár nappal ezelőtt. Óvatosan mozdulok, nesztelenül lépek az ajtóhoz, hogy kilessek. Dave alszik, azonban Damien nincs sehol, a fekete alfa ül a helyén és pont engem néz. Némán feláll és felemeli a tálcát. Tekintete kiüresedett, arca semleges, egész lénye azt súgja, hogy valami rettenetes történt vele.
Pár percig némán mélyedünk a másik szemébe, be akarja hozni az ennivalót, én viszont az ajtó kinyitásával ki fogok rontani. Kicsit hátrébb teszem a lábam, a lánc viszont csípve csörren meg. Amíg ez az ezüst a lábamon van… Fújtatva ülök vissza a székre, viszont árgus szemekkel figyelem a fekete hím minden mozdulatát. De kicselez, egy másik ablakszerű micsodán teszi be a tálcát, a fél testemet se tudnám átpasszírozni, csak ha leopárd lennék, vagy valamiféle macskajellegű likantróp.
Fogcsikorgatva nézem a tálcát.
Elfogadjam, vagy ne fogadjam el?
Ki tudja mit tettek bele.
- Idős nőstény vagy – erre a kijelentésre csak alig láthatóan biccentek. Az erdőben nem volt sem időm, sem kedvem korát tanulmányozni. Körülbelül egy korúak lehetünk, mínusz plusz emberi évek. Dave halk szuszogása töri meg a csendet. Vajon tényleg alszik?
- Ő pedig a társad – percekig nem szólalunk meg ezután a kijelentés után. Valahogy ez a másik hím nem úgy kezel, mint egy közveszélyes őrültet. Pedig rátámadtam az erdőben, a helyében magasról tennék magamra. Mérgem felhorgad, de Dave nyugodt szunyókálása jeges vízként zúdul rám.
- Tudom – válaszolom hosszú idő után, fogcsikorgatva. Az étellel egyvonalban illatozik Dave is, legzavarkeltőbb az, hogy nem tudom eldönteni, melyik ínycsiklandóbb.
- Miért játszol vele?
Lehunyom szemeimet, majd lassan nyitva ki őket, válaszolok halkan:
- Mert nem akarom.
Átsuhan valami az arcán, pillantása viszont azt súgja, amit már magamtól is tudok. Ez nem úgy fog történni, ahogy én akarom. Dave a hím, és ha bekövetkezik a holdtölte, valószínűleg megpecsételődik minden. Hiába vagyok erősebb nála, könnyen maga alá tudna gyűrni.
Időközben Dave felkelhetett, mert a fekete hím eltávolodott az ajtótól. Csontropogtatás, nyilván nyújtózik, a meleggel megspékelt illata szinte végigvág rajtam. Megremegek, borzongás ráz meg, ahogy felemelkedik. Szemei becsillannak az apró résen, olajbarna ujjai a lapra fonódnak, hogy láthasson.
- Clara – hangja rekedt még az alvástól, kellemesen kiráz a hideg arra a gondolatra, hogy ébredés után én voltam az első, akire gondolt. Szörnyem finoman simogat belülről, arra ösztönöz, hogy köszönjek vissza.
Minden napom így fog eltelni?
- Dave, megtennél nekem valamit? – kérdezem lassan, az én szívem is beledobban abba, ahogy ezt kérem. Szerencse, hogy eszméletlen voltam, mikor először találkoztunk, mert különben nem tudnék ennyire ellenállni neki.
- Persze, bármit…!
- Hoznál nekem egy másik ruhát? – alig hogy kimondom, el is tűnik. Előtte azonban biztosan összenézhetett a fekete hímmel, de mivel az alfája, lerendezték a dolgot némán, pár pillanat alatt, csendesen.
Most hogy elküldtem, sokkal jobban érzem magam. Kinyújtózom, csontjaim kiroppannak, felállva emelem fel kezeimet a plafonig, pipiskedve. Már nem fojtogat annyira a jelenléte, képes vagyok normálisan gondolkozni. Mély levegőt veszek, leguggolva próbálom meg áttapogatni az ezüstöt, mely halkan sisteregve süti meg a kezeimet. Hmmm… Ez nehéz lesz, de nem lehetetlen megoldani. Tekintetem végigfuttatom a láncon, követve félhomályban látom, hogy eltűnik a vége a föld alatt.
Bosszúsan morranok egyet.
Miután ettem egy keveset, Dave szinte villámként rohan le a lépcsőn, kezében finom, frissen mosott ruhadarabokkal. Király és királynőmentes illataromával. Mikor beadja, kénytelen vagyok odalépni és elvenni tőle, futva érinti meg ujjaimat. Mint valami áramütés úgy ér az érintés, szapora levegővételekkel kapom el a kezem úgy tőle, mintha tűzhöz nyúltam volna. De Ő nem bánja, sőt, hallhatóan morog, elégedetten.
Óvatosan az orromhoz emelem a ruhákat, halványan érzem az öblítő illatát, de Dave illata szinte árad belőle. Felpillantok szemeibe, lelkesen figyeli, hogy jó-e az, amit hozott. Felemelem a szemöldököm.
- Fordulj el – szólok rá, mire nehezen bár, de elszakad az ajtótól. Leveszem a leendő királynő köntösét, összehajtogatom és a székre teszem. Majd visszaadják neki. Vagy nem. Felemelem a fekete topot és a könnyű, lenge anyagból készült rövidnadrágot. Vetek egy sanda pillantást a rés felé, de mikor Dave zöld íriszeivel találkozok, lemerevedek.
A király hívatott magához, ami nem kicsit meglep. Ritkán sőt utoljára akkor látogatott vagy beszélt velem személyesen, amikor egy ütközet után Monától hozott vissza. Előtte pedig amikor ide kerültem. Vajon miért hívat? Egy tárgyalóterem szerűség van az ajtó mögött, jól tudom, sőt inkább irodának nevezném, vagy dolgozó szobának, ami nagyobb a kelleténél. Se Brandon, de még Damian sincs itt. Pár órával ezelőtt láttam őket elhagyni az épületek udvarát.
Engedélyt kérek a belépésre, meg is kapom, s a kellő tiszteletet adva a padlót figyelve, épp hogy belépek, térdre, fél térdre ereszkedem, ökleimmel a padlón támaszkodva.
- Királyom, hívattál. – jelentem ki egyhangúan, halkan.
- Dave – hallok meg egy ismerős hangot, és enyhe mosollyal kapom fel a fejem.
- Mona – amikor ráeszmélek nem lenne szabad felnéznem, azonnal előreejtem újra fejemet.
- Dave, állj fel – engedelmeskedve kiegyenesedek, Mona boldogan siet felém, de csak félve fogadom közvetlen köszönését, mert arcpuszija miatt Armand morogni kezd. El is lépek mellőle egy lépést, bármennyire fáj értetlen tekintetét látnom. Szerintem hamarosan Ő is megtanulja mit jelent ez. Én nem tudom milyen érzés lehet egy társ, de egyszer eljön az ideje.
Ahogy ellépek a nővéremtől lecsitul, és ereje nem csap ki, kevésbé érzem, de még így is feszíti a mellkasomat. A természetes dominancia mindig ilyen hatással van, pláne ilyen közelről.
- Királyom… amiért hívtál. – próbálom tovább terelni a szót, mert újfent elkalandozott, ahogy oly sokszor láttam. Jó érzés azt látni, hogy a nővérem az ő biztonságában van. Végre ismét rám figyel, és biccent.
- Egy fontos dolgot kell elintéznem arra a pár órára szeretném, ha vigyáznál Monára. Jelenleg te vagy az egyetlen a közelben, akiben megbízom. – megértem, hisz Brandon és Damian nincsenek itt, Mona pedig a nővérem.
- Értettem, vigyázni fogok rá.
~*~
Míg Armand a dolgait intézi, Monával körbesétálok a nagy épületen, a szobámat is megmutatom, majd az udvart. Szerencsére nem igazán kell másoktól megvédenem, mert érzik rajta a birtokló illatot. Armanddal senki nem merne szembeszállni. Visszamegyünk a hall felé, hátha nemsokára visszaér Armand, viszont az előcsarnokban megtorpanok.
Beleszimatolok a levegőbe, és sarkon fordulok, Mona pedig csak utánam egy lépéssel marad le.
- Dave… mi a baj? – fél füllel hallom csak, egyszerűen vonz magához egy édes illat… vérrel keveredve.
Megérzem mellette végre a két alfát is, és hogy egy eszméletlen testet vonszolnak.
Egy pillantást vetek arcára, és ledermed a világ egy pillanatra, mintha hatalmasat sóhajtana, és érzed a sorsod másfelé fordul.
Szívverésem felgyorsul, bőröm bizsereg, a fejemben felmorran a vadállat, s erre aprót mocorog, de nem ébred fel. Ő az… érzem. Tudom.
- Dave – Mona megérinti a felkarom de finoman eltolom magamtól és követem őket a lefelé vezető pincébe.
- Ki ez?
- Hé kölyök, nem kéne lehoznod a… - nem is figyelek rájuk, azt sem tudom melyikük válaszolt, gondolom Damian, az ő nyelve ilyen csípős.
- Miért viszitek le? – talán új lenne? Nem… még így eszméletlenül is érzem, hogy nem gyenge, és hogy mostanában alakult át. Nem… Biztos vagyok benne, hogy nem. Akkor mégis miért?
- Ez így nem lesz jó – mondja egy egyhangú, komor hang, és lassan észreveszem, hogy egy sötét cellába vonszolják be.
- Ne! – rontanék felé, hogy kimentsem, de egy fekete testnek csapódok, ami leszorít, erejétől elkushadok, de a dac szememből nem szökik ki.
Lánc csörög, kattan a zár, halkan felmordulok de Brandon még szorosabban passzíroz a falba.
- Nyugodj meg. – könnyű azt mondani, ha épp megláttam a társam és abban a pillanatban éppen láncra is verik.
- Mi… mi történt? – lassan kezd kitisztulni a fejem Brandon erejétől. Ki kell józanodnom akkor is, ha nem akarok.
Mona…
- Azt hiszem… én tudom – érzékelem Damian hangját is, lassan elernyednek izmaim, hogy megmutassam Brandonnak nem vesztettem el teljesen a fejem.
Ellép tőlem és hátammal a falat súrolva lecsúszom a földre. Nyugi… ujjaimmal arcomat gyűrögetem. Biztos okuk volt rá, amint lenyugodtam, megkérdezem.
- Damian. – a biztonság kedvéért Brandon az ajtó elé áll, de tőlem távolabb, hogy szemmel tudjon tartani.
- Ugyan az a helyzet, mint veled, és a királyunkkal. – negédes, bársonyos hangon ejti ki a szavakat, amitől érzem, hogy nővérem meglepődik.
- Oh – igen erre én sem tudnék most hirtelen mit mondani.
- Dave – csak most hallom meg, hogy letérdelt mellém. Úgy néz ki az érzékeim eltompultak mások felé, mert nem hallottam, hogy idelépett. – Ő itt egy bóklászó farkas. A városban élt, és sehova nem akart csatlakozni. Tudod, hogy a magányos farkasok nem mindig jók. – bólintok fáradtan. – Remek. Sikerült a Handor klán előtt megszereznünk, de csak így tudtuk elhozni. Viszont ha nem kötjük le, elszökik. Érted?
- Persze. – kezdek mindent érteni. Sokkal nehezebb, ha nem tudom, miről van szó. Tehát nem bűnöző vagy más… ez megnyugtató… valamiért.
- Viszont úgy tűnik, jobb lenne, ha itt maradnál – jegyzi meg az ajtóból Brandon, Damian felegyenesedik és bólint. Nem értem.
- Miért? Ha vissza kell tartani, ti megfelelőbbek lennétek az erőtök miatt.
- Az lehet. De neked van egy olyan plusz erőd, ami nekünk nincs - mosolyodik el gúnyosan Damian. Ha… arra gondol… akkor étem. Felállok, és végre egy egyszerű mosolyt erőltetek arcomra.
~*~
Az ajtó mellett állok, hátamat a falnak vetve, magam mellett Monával.
- Ne haragudj, hogy lehoztalak ide.
- Semmi baj – felkaromat megsimítva nyugtat meg. Mintha tudná. Viszont félek, hogy ha rám ragad a szaga Armand megérzi. Vigyáznom kell. Brandon elviszi egy nyugodtabb helyre, ahol nem lehet tanúja ennek a vad és nyers erőnek. Minden alkalommal összerezzen, amikor próbál kitörni.
Hallom, ahogy felmorran, csörögnek a láncok mikor vetődik és belém mar az érzés a koppanásnál. Miért küzd ennyire? Hogy tudnám megérteni?
Hirtelen csend, szuszogás, lenyugszik.
Hamarosan Armand is megérkezik és Damian mindenről beszámol neki. Kicsit mérgesen, de mégis megértően tekint felém. Szerencsére ereje nem felém irányul.
- Na végre, befejezted. Idegesítő vagy. – szól Damian nyersen.
- De kitartó is. Miért fáj a csatlakozás? – erő csap ki, ahogy királyunk szólal meg.
- Alfádban tettem kárt – állatiasan morog, de értem a szavakat. Kinyílik az ajtó és ugranék, de Damian elkapja a karom és visszatart. Oké-oké értem.
- Idővel megkapod büntetésed. Szerencsére hamarabb kaptunk el, mint a Handor klán – büntetés?
- Megszököm – mellkasomba fájdalom mar.
- Tudom, de hidd el… nem akarsz majd – vajon ezzel éppen rám utal? Csak erre tudok gondolni.
- Nem tarthattok örökké itt.
Pillanatok múlva ki is lép zakó nélkül és az ajtó ismét bezárul. Rám néz, szemében vegyes érzelmekkel amit nem tudok hova tenni, majd ő is elmegy. Remélem Monához.
- Armand? – Mona tér vissza Brandonnal nem sokkal később, ami meglep.
- A király nincs itt – világosítja fel Damian, miközben átalakulás hangja üti meg fülemet.
- A leendő királynő – a cellából jövő hang most tiszta és teljesen nőies, s most mintha még erősebben hatolna szívembe, akár egy forró kés, de nem fájdalmas, inkább édes. - Őt is ide zárjátok majd be? Pedig milyen törékeny…
Az alfa egy nagyot üt az ajtóra, amitől Mona összerezzen.
- Damian… felesleges ezt csinálnod, nem bántott meg… - Egy ruha, vagy inkább köpeny van nála, amit benyújt a rabnak, félelmének szaga egy pillanatra felerősödik, de hiába próbálja előlünk mosollyal elrejteni, az ösztönök az igazi érzések, amiket mi látunk és érzünk.
~*~
Damian és én maradunk tovább őrizni a cellát. Legszívesebben kaparnám a falat, vagy felnyüszítenék, hogy nem láthatom, nem mehetek oda hozzá, de ha nem vagyok elég erős, nem maradhatok itt.
- Miért van itt ez a hím? – a cella csupasz falai visszhangoztatják hangját. - Gyenge az őrzésemhez.
- Meglehet. De ahhoz elég erős, hogy itt tartson – nem válaszol csak láncaival kezd csörögni.
- Szeszélyes megnyilvánulásaid idegesítőek. – Látni akarom… a közelében lenni.
- Akkor már ketten vagyunk. – ellép az ajtótól, és fordul egyet, zsebre vágva kezeit. - Mindjárt jövök. – majd magamra hagy a kopár folyosón. Egyedül már csak egy lágy illat leng körül, társam illata a cellából. Nyugalom… csak semmi meggondolatlan mozdulat.
- Mi a neved, hős őrzővédő? – szólít meg, és azonnal felpattanok a földről.
- Dave vagyok.
Az ajtó felé állok, a szemmagasságban lévő rácsos résen lesek be, a kis résbe akasztom ujjaimat, és ellágyul tekintetem. Emberi szemmel a sötétben csak körvonalát látnám, de így nem… Össze fogja teste előtt a köntöst, és amikor szemébe nézek, pár pillanattal később elkapja tekintetét.
Olyan szép… bár a társunkat csak szépnek láthatjuk nemde?
Haja eltakarja így arcát, lassan visszamerészkedik tekintete egy kicsit rám. Felemásak a szemei. Hihetetlen, hogy egy pillanat alatt el tudok merülni bennük.
- Mi ez? – most mélyen a szemembe néz, majd feláll ülőhelyéről és még mindig maga előtt összefogva a ruhát az ajtóhoz lépdel lassan – Mi ez a fura érzés, ha rád nézek?
- Nem tudod? – kérdezek vissza. Eltépi rólam tekintetét, és morogva a kamra másik végébe kuporodik.
- Nem érezni benned ekkora erőt, és mégis… annak az irritáló fazonnak igaza volt. – elmosolyodom. Habár a környezet nem a legromantikusabb nem is a legidillibb… sőt. De ha őt nézem, mosolyognom kell. Vajon tudja, mit érez? Csak próbára tesz, vagy tényleg nem tudja?
Egész testemmel hozzásimulok az ajtóhoz.
- Téged hogy hívnak? – kérdem kedvesen. Nem fordul felém.
- Clara – válaszol tömören végül. A kis résbe markolok az ajtón, ujjaim megfeszülnek a lapokon, hogy megtartsam magam.
- Clara – suttogom halkan, mire kezeit a fülére tapasztja.
- Hagyd abba – csalódottan sóhajtok, talán még egy kissé állatias nyüszítés is kicsúszik, csak nem veszem észre. Nem is tudja mennyire fáj. Hirtelen felém kapja a fejét, és meredten néz. – Most mást érzek… összeszorul a mellkasom. – megint a ruhát kezdi magán markolni. – Te csinálod ezt?
- Én nem… vagyis nem direkt. – magyarázom, de hogy tudnám elmagyarázni azt, amit még én sem értek? Átérzi, amit érzek. Mivel ilyen közel vagyok hozzá, szinte pontosan érzi. Talán azért is, mert az ereje nagy és ilyenkor jobban kiterjed. Lehunyom szemem, mélyet szippantok abból az illatból, ami belőle árad. Szinte csak azt érzem. – Miért akarsz ennyire elszökni? Nem olyan rossz falkában élni. – próbálok beszélgetni vele, akkor talán megnyugszik… talán barátságosabbnak fogja gondolni a környezetet.
- Aki az elejétől fogva falkában élt, sosem fogja megérteni… - nem igazán válasz, inkább csak sejtetés. Vagy rám bízza, mit gondolok. Végül is… igaza van hisz csak pár éve tartozom nem emberi lénynek, de már az elejétől fogva a falkához tartoztam. Itt segítettek át a kezdeti nehézségeken, és sosem tudtam meg milyen lenne ezt egyedül átélni. Nem is igazán akartam egyedül lenni.
- Lehet, igazad van – hagyom rá. Igazság szerint gőzöm sincs mit mondhatnék. Baromira idegesítő, hogy egy ajtó választ el tőle. Szeretnék közel lenni hozzá, a karjaimba venni, vagy legalább hozzáérni egy kicsit. Csak hogy érezhessem.
- Eléggé ingadozik az erőd… Fiatal vagy még ugye? – meglep, hogy most Ő kezdi a beszélgetést. Csak bólintok, de mivel nem néz felém, így nem láthatja.
- Igen – válaszolom. Halk szusszanást hallok bentről, de nem látom pontosan mit is csinált. Sóhajtott? Vagy csendben nevetett? Most legszívesebben visszakérdeznék, hogy Ő mennyi idős lehet, de régebbi neveltetésem meggátol ebben. Hölgytől nem illik megkérdezni, hány éves.
Megjelenik Damian, nyugodtan sétálgatva, mintha csak a kertben téblábolna.
- Mikor fogjátok innen kiengedni? – kérdem felé fordulva, ellépve az ajtótól. Nem próbálkozom azzal, hogy suttogok, úgyis meghallaná. Negédesen elmosolyodik.
- Majd ha a kisasszony nem próbál meg elszökni. Nyugodj bele fiú, az szerintem nem most lesz. – elkámpicsorodom, bár nem hagyom, hogy ez teljesen kiüljön arcomra is.
- És mikor engedtek be hozzá? – megérzem a cellából erejét. Kétely, tanácstalanság, cseppnyi harag, ingerültség, és még egy kis letörtséget. De lehet keveredik a saját érzéseimmel.
- Légy türelmes, Dave – vállamra teszi a kezét. – Még csak ma hoztuk be. Lehet, hogy neked sikerül majd visszafogni. Armand eléggé meglepődött a dolgon, de valahogy örült neki. Te is örülj, hogy segíthetsz a királyodnak – biccentek magabiztosan. Legalábbis, remélem, annak tűnik.
Morgás szűrődik ki a cellából. Emberi alakban van, de a torkából feltörő hang állatias, keveredik emberi hangjával. Túl szentimentális vagyok, ha még ezt is édesnek találom? Választ viszont a kérdésemre még nem kaptam. Lehet, Ő sem tudja, csak ezt nem szereti kimondani.
- Egy biztosat tudok mondani – azonnal érdeklődve figyelek újra rá, akár egy lelkes kiskutya – Legkésőbb teliholdkor a közelében lehetsz. – Az mikor is van?
- Mi ez a vita, a közelembe engedésről? Talán őt szánjátok büntetésnek – szívembe fájdalom mar. Tényleg nem érti, mit érez. Én is csak azért vagyok biztos benne, mert nem annyira rég „tanultam” róla, hogy milyen érzés lesz. „Azonnal tudni fogod” - persze ez nem a legpontosabb leírás, de én ébren voltam, amikor megláttam így tudom, hogy ez. Ő viszont eszméletlen volt. Lehet, hogy ez az oka?
- Ez elég kegyetlen volt – Damian lép az ajtóhoz, somolyogva. Halkan morgok rá, de amint felém néz, elcsendesedek. Oké, tudom… viszont neki is értenie kéne. Nem akarom, hogy rajtam kívül más a közelébe menjen. Nos, talán még Armand az, akinek muszáj hagynom, de nem akarom, hogy ez a szám több legyen.
Leülök az ajtó mellett, ismét a falnak támasztva a hátamat. Térdeimet felhúzom, és karjaimat lazán támasztom meg rajta…
Telihold… mikor is lesz? Azt hiszem két hét… az elviselhetetlenül messze van.
Nyüzsgés, ezerféle illat és szag, por és kosz, testek melege, illatozó hajkoronák.
Az emberek több fedezéket nyújtanak nekem, mint bármi más a világon, és még csak nem is tudják. Az édes illatukkal és a mocsokkal, amit előállítanak rohanó világukban egyszerűen olyan lepelt borítanak rám, mely láthatatlanná tesz sorstársaim elől. Élvezem ezt a védelmet, megpróbálom úgy használni, ahogy számomra a legtökéletesebb.
A piros lámpánál megállva többen mutogatnak rám, indiainak hisznek ebben a kendőben, a napszemüveget furcsának találják a borult, nehézkes, párás időben. Felpillantok az égre, a sötétített üvegen keresztül is látom, hogy ma bizony esni fog. Az eső áldásos, elmos mindent, ami arra utal, hogy arra jártam. Ujjaimon bőrkesztyű feszül, hogy könnyedebben foghassak meg dolgokat, parfümmel vonom be testem, hogy ne érezzék illatomat.
Egyedülállóként, ráadásul nőstényként erősebb a szagom, így mindent bevetve próbálok meg bújócskázni az idővel, és velük. Éjjel nem járom a várost, a helyi vámpírúr gyermekei úgy szállingóznak be az utcákról, hogy pillanatokon belül elkapnának, én pedig nem szeretnék mozgó vérdonor lenni.
Veszélyes dolog pont ebben a városban meghúznom magam, jobb lett volna egy vadászokkal teli falu, vagy tanyagazdaság, de valamiért úgy éreztem, ide kell jönnöm, és már két hónapja sikerült feltűnésmentesen megmaradnom a föld hátán. Utólag tudtam meg, hogy vámpírúr, és két erős klán is tanyázik a város körül, ennek nem igazán örültem. Rengeteg farkas, és három király.
A lámpa zöldre vált, elindulok a tömeggel, akik három irányba szélednek szét, a kocsik türelmetlenül dudálnak egymásra, hogy most miért kellett megállniuk. Régen én is ilyen hevülettel indultam útnak, semmi sem számított, csak a végcél. De miután átváltoztam, az az egyetlen célom, hogy ne legyen célom, ne legyen végső megálló, ahol meg kellene torpannom utazásaim során.
A buszra úgy szállok fel, hogy egy férfi átengedi nekem a helyet, mindezt azért, mert csador van rajtam. Sejtelmesen elmosolyodom megilletődött arcán és torok köszörülésén. Néha hiányolom azt, hogy nem tudok a gondolatain belül olvasni. Azonban mikor felszáll egy idősebb öreg hölgy, felkelek a zsúfolt buszon, és villámgyorsan a helyemre terelem idősödő, ráncos testét, viszont idegesen biccent és bámul ki azonnal az ablakon.
Az emberek között kivételesen kezelt, likantrópoknál pedig láthatatlan vagyok így. És nekem ez tökéletesen megfelel.
A lőtéren jobbára csak az öreg férfi van, aki koravén ellenére úgy bánik a puskával, mintha Vietnámot is megjárta volna El-Alamein után. Kedves és mégis szigorú, Ő könyörögte ki, hogy legalább a távcsövet tegyem fel a puskára. Nem oktattam ki, hogy tökéletesen látok még napszemüvegben is, de az arca annyira aggódó volt, hogy végülis megtettem.
Beállok a pult mögé, felkönyörgi rám hosszú-hosszú idő után a fülvédőt is, de mikor nem figyel már oda, s belefeledkezik a régi idők zenéibe, melyet annyira szeret hallgatni rádióján, leveszem.
Felemelem, átjár engem is halandó korombeli vadászataim emléke. Alig lövök le pár korongot, mikor a szél a törött cserepek közül érezhetően baljóslatú éllel fellépő szagot és erőt hoz felém. A puska csövét azonnal a közeli fák felé mozdítom, erősen koncentrálok a távolban lézengő likantrópokra.
Ketten vannak, ez még csak nem is lenne baj, a probléma maga abban rejlik, hogy mindkettő alfahím. Felhúzom ínyemet, vicsorogva villantom fogaim a fák közé, a puskát nem eresztve.
- Mr. Franz, megtenné, hogy bemegy a portásfülkébe? Mintha valaki beosont volna oda – vetem oldalra az öreg férfinek, aki teljes hadiállapotot hirdetve felkap egy Coltot, és elnyargal a tér nekem háttal elterülő részének. Arról nem érzek veszélyt.
- Békés szándékkal jöttünk – hallom a mély hangot a fák közül, sziluettjüket még mindig nem látom, de érzem erre járnak, erőiket nem félik kiereszteni, dominanciájukat hirdetik, azonban nekem nincs kedvem most játszani.
Sem behódolni.
Leeresztem a puskát, leveszem a napszemüveget a szemeim elől, hogy jobban feltérképezhessem a terepet. Az egyik hím haja ébenfekete, ő jár elől a másikhoz képest. Arca érzelemmentes, sőt, mintha leheletnyi szkeptikusság is áradna belőle, de a lépései óvatosak.
- Ki parancsol? – nyúlok a zsebembe, érzem, ahogy a kezemet égeti az ezüst lövedék, de inkább kiveszem ujjaim zsebemből. Nem, nem lenne sportszerű. Ezek itt értem jöttek, és nem hiszem, hogy egész végig a békés elvezetésen járt az eszük.
- Armand, a Lycan klán királya – érkezik a válasz, a háttérben érzem, hogy a másik farkas szüntelenül mozog. Figyelemelterelésnek nem éppen a legtökéletesebb, de arra elég, hogy néha odatereljem az érzékeim felét.
- Nem ismerem királyod, nem tartózkodom területeiteken.
- A város a mi fennhatóságunk alatt áll.
- És a Handor klán? A város ura a vámpírok királya, tudtommal – a háttérben a másik likantróp hevesebb megnyilvánulást produkál, de szemem elől még mindig rejtve marad. Kérdésemre nem érkezik felelet, de felmérték, hogy mennyire vagyok ismeretes a környéken.
- Csatlakozásra szólítunk fel.
- A választ mind a hárman tudjuk – jelentem ki egyszerűen, a puskát a pult mögé támasztom, s lábammal berúgom alá, hogy még gondolatomban se legyen a használata. Egyetlen esélyem az, ha villámgyorsan elrugaszkodom a földről, de átalakulni itt, Franz jelenlétében… Öreg Ő, de nem süket.
- És a következményeket is.
- Brandon, de traccs partizz vele! Már rohadtul idegesítesz, ahogy Ő is – hirtelen csap a csendbe a második alfa hangja, mély és morgós, szeszélyesnek és vadabbnak ítélem meg, mint nyugodtabb megjelenésű társát.
Hosszú csend nyúlik el a terepen, ujjaim magukról zongoráznak a pulton, egyre csikorgatóbban és fájdalmasabban, ahogy karmaim megnyúlnak kezdődő átváltozásomtól, és ezt érzem rajtuk is. Emberi formában képtelenek lennének elfogni, viszont farkasként…
Fel kell kötnöm a nyúlcipőt.
Váratlanul a hátam mögül másik két farkast észlelek, de a szaguk esszenciája eltérőbb a Lycan klánétól, szinte feláll a szőr a hátamon. Az egyik is közülük alfa…
- Itt buli lesz – szólal meg a fák között a Brandon nevezetű társa, és érzem, ahogy oldalívben elnyargal az új hímek felé. – A nőstény a tiéd!
Több se kell, szélsebesen elindulok a fekete hajú hím felé, akin végighullámzik ereje és szinte megcsap hihetetlen hatalma. Rohanás közben érzem, ahogy az ő ereje próbál hatással lenni az enyémre, gyorsítva ugrom át ívesen, amit hagy is, de a következő pillanatban földrengéssel egyenértékű döndülésekkel vesz üldözőbe. Ez is átalakulásra késztet, a bennem levő belső ösztön, a szörnyeteg kapar belülről, hogy változzak át, de nem eszik azt olyan forrón… Emberi testben is gyorsabb vagyok, mint bárki más. Hatalmas suhintás, fejemről lekerül a kendő, majd a következő lendülettel megkapaszkodom az egyik fa ágában és fellendítem magam a fák koronája közé.
Hallom a mérges morgást, a három hím nem sokkal lemaradva csörtet utánam, úgy tűnik egymás pofozásáról is megfeledkeznek a hirtelen támadt szituációban. Alig pillantok hátra, mikor meglátok a hátam mögött egy vörös hajú, termetes férfit, aki szintén átalakulás nélkül, a fák ágai között követ.
Hajszolnának több irányba, de nekik sem mindegy, merre szaladok…
Egy óvatlan pillanatban eltűnik alólam a fa, zuhanás közben alakulok át, engedve a vonyító szörnyetegnek, és akkor szabadul el teljesen a pokol. A fekete rám veti magát, a másik három pedig egy hatalmas nagy szőrös gombóccá alakulva csépelik és tépik egymást csontig.
Fenyegetően morgok fel az alfára, ereje nem tud letaszítani a behódolás szintjére, csupán annyit ért el, hogy bokán haraptam, ami nyilván felkészületlenül érte, így sikerült elinalnom előle, mielőtt még mancsai közé zárt volna. Dühösen csattogtatom a fogaimat, a fekete hím egyre közelebb ér, tudom, hogyha nem csinálok valamit, akkor vége ennek a boldog és önfeledt életnek, amiben éltem.
És hihetetlenül nagy szerencsémre nyulat szagolok ki, szörnyem azonnal arra rántja orromat, az alfa pedig becsúszva, földet kaparva rohan utánam. A fű és az avar keményen belenyomódik a földbe lépéseim után, az az egyetlen egy mázlim van, hogy gyors vagyok és simulékony.
A nyúl megindul, rávetem magam, érzem, ahogy az óriási alfa teste elsuhan felettem, de hátsó lábaival végigszántja a hátam, amibe panaszosan felnyüszítek. A francba, a francba!
Elengedem a halálra rémült nyulat, és egy megmagyarázhatatlan érzést követve rátapadok összes fogammal, karmommal. Az az ötlet egy pillanat alatt suhant át a fejemen, ott kell maradnom, ahol nehezen ér el.
A hátán.
Megpróbál ledobni, fogai legszívesebben satuba szorítanák valamelyik lábamat, érzem a szédülés undorító hullámát, de nem eresztem, akkor sem fogom elengedni…
Éles és tépő fájdalom, szürkés bunda támad rám, fogai azonnal keresztülzárják a torkomat, lábaimmal tehetetlenül kapálózom alatta, felsebzem hasát, de akkor sem ereszt… Dühödten morgok és fújtatok rá, amennyire csak erőmből telik, vicsorítva adom tudtára, hogy innen ugyan el nem vonszolnak, mikor a fekete fölénk magasodik, és hirtelen elsötétül a világ.
***
Vas, fémek és maró ezüst. Megpróbálok kitörni, de a vas hihetetlenül erős, itt-ott enyhén behorpad, ahol már vannak nagyobb mélyedések, de többet nem tudok vele csinálni. Órák óta próbálkozom, karistolom a kövezetet, ásni próbálok, készen állok mindenfajta módon kiszabadulni ebből az átkozott rettenetből, de nem sikerül. Szörnyem nem hagy pihenni, de egy idő után lecsillapodva nyúlok el hason a földön, mancsaim éles hanggal karistolják a köveket újra és újra.
- Na végre, befejezted – hangja több mint gúnyos, de halovány megkönnyebbülés is érezhető. Látom a tejfölszőke fejtetőt az apró, fenti nyílásnál elsuhanni.
– Idegesítő vagy… - állapítja meg drámai hang éllel, ami csak fokozza bennem az utálatot, és a szabadulás erősödő vágyát.
– De kitartó is – új hang, ereje szinte fájdalmas, nagy és erős. Feláll az összes létező szőrszál, már csak a hangjától és a jelenlététől. Úgy érzem, összement az egész helyiség. –Miért fáj a csatlakozás?
- Alfádban tettem kárt – rekedt a hangom, a farkas hangszálak nem szóbeli, emberi kommunikációra valóak. A vaskapu kitárul, bőszen morogva hátrálok előle, ereje szinte a falnak taszít. Tudja, hogy csak fel akarom húzni.
- Idővel megkapod büntetésed. Szerencsére hamarabb kaptunk el, mint a Handor klán – beszéde tiszta, szőke haja szinte szikrázik, pillantása tömény hatalom, dominanciája úgy telepszik rám, mint valami tonnás súly. Leveszi mellényét, alatta csupán egy trikó feszül, melyet a sarokban levő székre tesz.
- Megszököm.
- Tudom, de hidd el… nem akarsz majd – válasza sejtelmes és titokzatos, fejemben kattogna valami értelmes gondolat, de állati ösztöneim elnyomnak minden épkézláb gondolatot.
- Nem tarthattok örökké itt – karcos hangom jobban idegesít, mintha megrúgott volna. Ha az ajtó kinyílik, én elviharzom, hasznuk abból nincs, hogy életem végéig itt tartanak, ami meglehetősen hosszú idő.
Távozása olyan csöndes és királyi, ahogyan megérkezett. Morogva csattintom utána fogamat, undorodva érzem meg ruháján a vezér illatát. Ennek kell innentől behódolnom? Ennek?
- Armand?
Ember, halandó. Kísérője pedig likantróp. Rezzen a testem, fokozatosan veszem fel emberi alakom, bár a farkas bőrben töltött órák megviselték kezeimet, karmaim nem tűnnek el olyan hamar. Nem fogadom el a király gúnyáját, lábaimmal lököm le a székről, mintha kosz lenne, odakintről felmorran az alfa.
- A király nincs itt – szólal meg végül, szavait nem hozzám intézi. A tömör vason keresztül nem is látom, viszont a nő törékeny és…
- A leendő királynő – érzem meg rajta társa illatát, hangom rekedt még, de a vason kívül mindenki ledermed megállapításomra. Negédesen elmosolyodom. – Őt is ide zárjátok majd be? Pedig milyen törékeny…
Kívülről csattan valaki ökle a vason, elhúzom a számat.
- Damien… felesleges ezt csinálnod, nem bántott meg… - ruha súrlódása édes, hamvas bőrön, és már a nyíláson egy hófehér kéz nyújt be egy hosszabb, köpenyszerűséget. Finom illata van, érzem az öblítőn túl a király szagát is rajta. Kinyújtom kezem, elérve a puha anyagot, csöndes szemlélődés után felvillantom szemeimet az Ő meleg, csokoládébarna szemeibe. Megriadva lép hátrább, de halovány mosolykezdemény ül dús ajkain.
Távozik, az ajtón túl már várják.
Felveszem a könnyű ruhát, mellkasom előtt összevonva támaszkodom térdeimre könyökeimmel. Nőtt az engem őrzők létszáma.
- Miért van itt ez a hím? – kérdezem felemelt szemöldökkel, mikor megérzem az új illatot. Különös mód intenzívebben érzem, mint a király szagát, ami gyanút kelt bennem. – Gyenge az őrzésemhez.
- Meglehet. De ahhoz elég erős, hogy itt tartson – érkezik a gúnyos, szemtelen válasz, megérzem az alfa csöndes jelenlétét a tömör vasajtó mögül. Gyanakodva emelkednék fel, de a lábaimra rakott ezüst láncok sistergő érzése további üldögélésre kényszerít.
- Szeszélyes megnyilvánulásaid idegesítőek – fordítom felé arcom, amerre sejtem. Damien, nemde? A szőkés-szürkés bundájú, aki lekapott a fekete hímről.
- Akkor már ketten vagyunk – szinte dorombolva cicceg vissza, látom imádja, hogy piszkálhat. Feláll, lábai erősen parancsolják maguk alá a talajt, meg sem próbál nesztelenül lépni. – Mindjárt jövök.
Ajtó csukódik, eltűnik Damien is arra, amerre a király, királynő, alfa. Kettesben maradok a hímmel, akinek illata példátlan módon húzni kezd a vason túl üldögélőhöz.
- Mi a neved, hős őrzővédő? – kérdezem leheletnyi szarkazmussal, válasza viszont olyan erősen hasít végig rajtam, hogy az már kínzó. Mély hangja megremegteti a bensőm, szörnyem félálmában is felkapja rá a fejét.
- Dave vagyok.
Fojtogató, kellemetlen érzés árad szét bennem, kínosan emelem fel az egyik lábam, és vetem keresztül a másikon, rátámaszkodva szuggerálom egyre erősebb érdeklődéssel a kint állót. Váratlanul két szempár nyomakodik be a látóterembe, olajbarna bőr…
Erős rántást érzek belül, szétárad bennem valami idegtépően követelőző és maró, a két szem úgy ég bele a tudatomba, mintha halálomra készülnék. Arcomról lerí a mélységes döbbenet, vonakodva húzom össze magamon a ruhát, amit az imént kaptam, és akármennyire is fáj, elcsapom a fejem tőle, és inkább a falat kezdem el bámulni.
Kedves, gyönyörű, imádnivaló és kicsit szerény. Arca szemeim előtt lebeg.
- Hamarosan megérkezünk uram. – szól hátra sofőröm.
- Rendben – nem figyelek rá, elmém el van havazva.
Utam egyenesen az irodámba vezet. Sok a munka, ha felhívna egy találkozóért nem lehet szétszórt a rengeteg papír között.
Kiválasztok egy kupacot határidők szerint végül kezdhetem koptatni tollam.
~§~
A telefon pityegésére kezdem el mozgatni megfáradt tagjaimat. Szemhéjaim olyan nehezek.
Előre tornázom magam az asztalra terülve. Kezemet nehézkesen felemelve nyomom le a kis gombot amitől bekapcsol a telefon hangszórója.
- Igen? – nyögöm álmosan.
- Egy új ügyfél várja önt uram. – szólal meg titkárnőm.
- Öt perc…
~§~
A hét unalmasan telt. Keményen dolgoztam hogy kellőképpen betartsuk a határidőket és persze Isabella kedvéért.
Aktatáskámat hónom alá csapva indulok el egy új hét kezdetén munkahelyemre. A cég nem vár.
Betornázom magam a limuzinba és indulás is.
Unottan támasztottam meg sajgó fejemet karommal egész úton. Reggelizni sem volt kedvem, de nem is vagyok éhes és párszor ezt meg lehet engedni így azt gondolom hogy belefér.
Végigpillantok az épületen majd az ajtón áthaladva közelítek a szíve felé, az irodámba.
- Sophie, valami fejlemény? – oda se nézek.
- Isabella kisasszony várja az irodájában. – szól utánam, kezem megakad a kilincsen. Isabella? Erre vártam egész múlthéten.
- Értem, nem zavarjon senki! – nézek rá figyelmeztetően, okos ő, csak biccent és kész, nem kell több.
Szerkesztve Nejicica által @ 2010. 06. 18. 23:54:44
Megérkezem a kórházba, amit felvásároltam. Kis korház mégis sokan vannak benne. Azért választottam ezt a kórházat, mert ennek van a legnagyobb szüksége a felújításokra. Belépdelek testőrségemmel a tárgyalóterembe és elkezdem a megbeszélést.
~§~
Egy gyönyörű hang csapja meg a füleimet, körbepillantok, mások nem vették észre, pedig csodálatos. Mélyem elmémbe próbálom vésni a dallamot, sajnálatomra pár percen belül vége szakad. Felsóhajtok, és gyorsan aláírom a szerződést. Mindent megbeszéltünk, a többi már csak formalitás és jó pofizás lenne. Kirohanok a teremből és odasietek ahol utoljára hallottam e hangot. Szárnyim testemben lüktetek arra áhítozva, hogy előtörjenek a hangra. Egy terembe érek ahol egy kisfiú és egy csodálatos ápolónő, ülnek egymásra mosolyogva. Megzavartam a pillanatot de nem érdekel. Zavartan kapják fejüket felém ahogyan becsukom magam mögött az ajtót.
- Elnézést! – sikkant fel az ápolónő – megzavartam volna a tárgyalást? – kérdi aggodalmasan.
- Nem annak már vége – válaszolom kedvesen.
- A nevem Zero Xanviler, önben kit tisztelhetek? – várakozóan nyújtom neki kezemet, hogy felsegítsem az ágyról. Vonakodva fogadja el segítségem. Úriembernek neveltek, ez számomra már csak alap.
- Isabella – hangja szépen visszacseng a fülemben.
- Isabella – ismétlem vissza – gyönyörű név… - kedvesen rámosolygok. Arcát enyhe pír önti el, amitől csak még csodálatosabb lesz.
A pillanatnak vége, ahogyan egymás szemeibe néztünk. Testőreim szinte feltépik az ajtót, hát igen… szó szerint kirohantam a teremből az orrukra csapva az ajtót.
Felemelem kezemet, hogy jelezzem semmi baj sincsen, várakozóan állnak mellettem szorosan, sóhajtok egy hatalmasat.
- Örvendtem a találkozásnak Isabella, remélem lesz még alkalmam jobban megismerni önt.
Mosolyogva megbiccenti a fejét, én meg elhagyom a szobát és visszamegyek a limuzinomhoz.
Az ajtó már is nyílik előttem, beszállok a kocsiba és elhajtunk. Szememmel ameddig csak tudom az aprócska épületet figyelem, és végig ez jár az eszemben: Isabella… Isabella… Isabella…
