Csak bámulok rá percekig. Még sosem láttam tündért, azt sem tudtam, hogy léteznek. Bár, amíg Jacob meg nem vérezett, arról sem tudtam, hogy léteznek likantrópok. A világban sok-sok dolog van, amit nem lehet megmagyarázni. Miért ne lehetnének tündérek is? Rámosolygok. Olyan gyönyörű teremtés. Végül hosszú percek után Cal szólal meg.
-Hogy hívnak? – kérdi kedvesen.
-Jaj, ne haragudj, még be sem mutatkoztam – nevetek zavartan. – Em vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek.
-Én is – mosolyog Cal. – Te… nem vagy ember, ugye? Ők rendszerint nem látnak engem. Nem elég tiszta a szívük. Nem elég ártatlanok. Legalábbis a többségük.
-Értem. Vérleopárd vagyok – válaszolom, mire mintha megijedne kissé. – Ne félj, nem bántalak. A következő teliholdig teljesen ártalmatlan cicuska vagyok – hajtom le a fejem.
-Értem – érinti meg a fejem.
Beszélgetni kezdünk. Sokat mesélek neki a családomról és Lucasról. Főleg Lucasról, ő pedig figyelmesen hallgat. Ő is mesél nekem magáról. Kiderül, ő az utolsó tündér az erdőben. A többiek elmentek, vagy az emberek űzték el őket. Sokan meg is haltak, és már csak ő van itt egyedül. Egy dombocskán üldögélünk egymás mellett. A szavai olyan szomorúak, szemei könnyesek, ahogy a múltjáról mesél. Nem tudom megállni, hogy ne öleljem át, amit hagy is. Olyan aranyos.
-Tudod, még sosem láttam tündért – vallom be. – Azt sem tudtam, hogy léteztek.
-Igen mert… - de félbeszakítja a mondatot és szemei elkerekednek.
Hirtelen két ölelő kart érzek magam körül. Ijedten kapom hátra a fejem. Látom, hogy Cal is megijedt a hirtelen felbukkanó személytől, és óvatosan hátrál. De megérzem az ismerős illatot, és mikor felismerem Lucast, megkönnyebbülten sóhajtok fel.
- Elárulnád nekem, hogy mit csinálsz itt az éjszaka közepén? – kérdi ingerülten suttogva, engem mégis kissé megijeszt. – Ráadásul egyedül! Tudod te, hogy megijedtem, mikor nem találtalak az ágyadban? – ölel magához féltően. Olyan jólesik.
- Lucas… - sóhajtom elgyengülten a karjaiban. Cal figyel minket, már tudja, hogy nincs mitől tartania.
- Nagyon megijedtem Em - fogja meg a pofimat két kezével, szája szinte sírásra görbül. – Ne csinálj velem ilyet, soha, de soha többet… Legalább szólj, ha elmész valahova.
- Igen – mondom elnyílt ajkakkal halkan. Tényleg szólnom kellett volna neki, de valami vonzott ide. Az a valami pedig Cal volt. És ezzel megbántottam, megijesztettem Lucast. - Ne haragudj Lucas - suttogom erőtlenül.
-Nem haragszom, te butus… csak soha ne hagyj el - kér kedvesen, szinte könyörög. - Szeretlek Em – suttogja ajkaimra. – Szeretlek – mondja, és szenvedélyesen megcsókol, majd még közelebb húz magához. Karjaimmal átölelem a nyakát és mélyítem a csókot.
Látom, ahogy Cal tapintatosan elfordul, nem akarva zavarni minket, habár mintha egy kis mellőzöttséget látnék az arcán. Talán féltékenység: Nem is csoda, hiszen rajta kívül nincs másik tündér az erdőben, nem csoda, ha magányos. Hirtelen szél támad, a levelek táncolnak. Ez Cal műve.
Végül elszakadunk egymástól, Lucas a homlokát az enyémnek döntve néz bele csillogó szemeimbe. Majd mintha villám csapna belém, úgy húzódom el. Lucas értetlenül bámul. Be akarom neki mutatni Calt. Csoda, hogy nem vette még észre.
- Be akarlak mutatni valakinek - fordulok meg, és a szemeimmel pásztázom a környéket. Cal visszatér. - Ő itt Cal – mutatok a tündérre, aki mögöttünk áll.
- De Em… én nem látok senkit…. – mondja megdöbbenve.
-De hiszen itt áll mellettem…. Ő… Ő egy tündér - magyarázom, majd eszembe jut, amit Cal mondott. Hogy csak az láthatja a tündéreket, aki elég tisztaszívű és ártatlan.
Ezek szerint… Lucas nem elég ártatlan és a szíve nem elég tiszta? A felfedezés ledöbbent, de még inkább Lucas értetlen tekintete, miszerint ő ezt az egészet gyerekmesének fogja fel. Lehajtom a fejem, mire Cal odajön, és kezét a vállamra teszi. Ránézek, ő pedig csak bólint, mint akit nem zavar.
-Tudtam, hogy nem lát engem – mondja lágyan. – Előre tudtam, már akkor, amikor megjelent. De nem baj.
-Tudtad? – kérdem döbbenten, mire bólint. – De… akkor…
-Em, kihez beszélsz? – kérdi Lucas.
-Calhoz – válaszolom, mire szemöldöke megugrik. – Attól, hogy nem látod, ő még létezik.
-Em, elég ebből a badarságból – fogja meg a kezem. – Jobb, ha visszamegyünk a házba.
-De… - ellenkeznék, ám Cal csak bólint.
-Majd meglátogatlak – ígéri. – Az erdőt ugyan nem hagyhatom el hosszú időre, de látni szeretnélek. Te vagy az első nem tündér, akivel hosszú idő óta beszélni tudtam.
Bólintok. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy még láthatom. Olyan gyönyörű és kedves. Mint a mesebeli tündérek. Lucas vezetni kezd, én pedig integetek Calnak, aki hirtelen egy sziromesőben eltűnik. Nem lep meg. Ő tündér, ő képes ilyesmire. Valahogy össze vagyok zavarodva. Lucas nem elég tisztaszívű ahhoz, hogy lássa a tündéreket, de ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne. Sok ember nem elég tisztaszívű, de nem rosszak. Az emberek elűzték a tündéreket innen, pedig biztosan gyönyörű házaik voltak, otthonaik, boldogan éltek, nevettek. Most pedig Cal egyedül maradt, magányos és szomorú. Valahogy sajnálom őt, és a szemeimben könnyek gyűlnek. Lucas is észreveszi, és megáll, két kezébe véve arcomat.
-Nem kell azért sírnod, mert nem hiszek neked – mondja.
-Nem azért sírok – rázom a fejem. – Hanem, mert… - de nem folytatom. – Úgysem értenéd. Te nem látod őt. Nem vagy elég tisztaszívű. Nem vagy elég ártatlan hozzá.
-Hogy érted? – kérdi döbbenten, és látom, tényleg nem érti.
Választ sem várva indulok el. Tudom, hogy most ledöbbentettem, de még önmagamnak sem tudom megmagyarázni a dolgokat. Egyre Cal szavai járnak a fejemben. Látni akarom őt, meg akarom vígasztalni és szeretném, ha Lucas is látná őt.
Hazaérünk, én pedig egyből a szobámba sietek és lefekszem. Nem várom meg Lucast. Túlságosan kimerült és ideges is vagyok egyszerre. Hamar elnyom az álom, de lidérces álmaim vannak, amiben Lucas meg akarja ölni Calt, én pedig igyekszem őt megvédeni.
~*~
Reggel kissé kialvatlanul ébredek. A fejem enyhén fáj, de betudom a tegnap estének. Cal jut eszembe, hogy vajon mikor jön majd. Talán éjjel, amikor mindenki alszik. Az nem is lenne rossz. Lelkiismeret-furdalásom van Lucas miatt, amiért otthagytam, és elég ronda dolgokat vágtam a fejéhez. Tudom, hogy bocsánatot kell kérnem tőle. Jacob az ilyen után minimum félholtra vert volna. Nem tudom, Lucassal hogy viselkedjek, hiszen éjjel megaláztam a falka Nimir-Raját. Ezért minimum verés járna, vagy kitiltás a falkából. Felöltözöm, majd óvatosan leóvakodom a konyhába. Lucas épp reggelit készít. Ha jól érzem, steak lesz reggelire, amitől összefut a nyál a számban. Orrocskám mozog, és odalopakodok Lucas mellé.
-Jó reggelt! – szólalok meg halkan, mire Lucas rámnéz.
-Jó reggelt! – mosolyog rám, mire elszégyellem magam. – Mi a baj?
-Én… - hajtom le a fejem – ami a múlt éjszakát illeti… én… sajnálom. Nem kellett volna olyanokat mondanom.
-Semmi baj – nevet és megborzolja a hajam, mire akaratlanul is dorombolni kezdek. – Bár igaz, kissé megleptél. Éhes vagy?
Aprót bólintok. Tehát nem hisz nekem. Még most sem hisz nekem. Pedig Cal létezik, nem a képzeletem játszott velem. Megterítek, majd leülünk enni. Még mindig bánt, amit tegnap éjjel tettem, és az is, hogy Lucas hülyének néz. Egész reggeli alatt meg sem szólalok, csak tömöm magamba a kaját, majd mikor végzek, a mosogatóba teszem a tányért, és felmegyek a szobámba. Egyedül szeretnék lenni. Most magányra vágyok egy kicsit.
Az ágyon heverek, és egy könyvet olvasok, amikor halk nevetés üti meg a fülemet. Odakapom a fejem az ablakra, és ott ül Cal. Nevetnek a szemei, szája mosolyra húzódik. Tehát mégsem volt álom az egész, pedig már kezdtem azt hinni. Lehuppan az ágyamra, én pedig félreteszem a könyvet. Nem illik olvasni, ha vendégünk van.
-Szia! – nevet rám.
-Szia! – válaszolom. – Hogyhogy itt?
-Mondtam, hogy látni akarlak – mondja. – Szeretnél látni valamit?
-Mit? – kérdem kiváncsian.
Válasz helyett azonban csak kinyújtja a kezeit és valamit varázsol. Szavakat hallok, majd a szoba hirtelen megtelik táncoló virágszirmokkal. Elámulva nézem, majd azt veszem észre, hogy felemelkedem. Ijedten nyikkantok egyet, de Cal jelez, nem kell félnem. Vicces érzés lebegni a virágszirmok között, mintha repülnék. Mintha szárnyaim lennének. Elnevetem magam. Boldog vagyok.
Még aznap délután útra kelünk. Összepakolok és Lucas a csomagtartóba teszi a táskámat. Alig várom, hogy megtudjam, hová fog engem vinni. Remélem, nem lesz baj abból, ha itthagyja a falkát, bár Gregori vigyáz a többiekre. Olyan jó lesz egy kis időt Lucassal együtt tölteni. Alig bírok magammal. Végre beülünk a kocsiba, és indulunk. Én az ablakon nézegetek kifelé, túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogy megszólaljak. Majd kiugrom a bőrömből, be vagyok sózva, milyen új élmények várnak rám.
~*~
Nem tudom mikor érkezünk, de egyszercsak megállunk. Egy hegy lábánál parkolunk le, és ahogy kiszállok, a lélegzetem is eláll. A hegy hatalmas, mellette egy erdő, és a másik oldalon a tenger. Ide-oda kapkodom a fejem, hogy mindent jól láthassak. Csak arra eszmélek fel, hogy Lucas odalép mellém és megölel.
- Ez… ez gyönyörű… - mondom ámulva. Még sosem láttam, ilyen szépet.
- Örülök, hogy tetszik. – simogatja meg a buksimat, én pedig örömtől csillogó szemekkel nézek rá.
Annyira hálás vagyok neki mindenért. Még soha senki nem tett értem ennyit, főleg azóta nem, hogy megvéreztek.
Hirtelen érzem, ahogy egyik kezével gyengéden átöleli a derekamat, a másikkal a hajamba túr és óvatosan, lassan hajol fölém. Ajkai egyre közelebb érnek az enyémekhez. Félnem kéne, de mégsem félek. Valami puha megnyugtató érintése van az ölelésének. Ajkai puhán, óvatosan érintik az enyémeket. Mancsocskáimat bátortalanul és sután a nyaka köré fonom és jobban hozzábújok. Nem félek tőle, ő nem bánt engem. Az ő csókja nem erőszakos, nem vad, nem fáj, mint az övé szokott. Érzem, hogy meglepi a dolog. Óvatosan, kissé ügyetlenül viszonzom a csókját, önmagamat is meglepve vele, mert ő az első férfi, aki iránt ilyesmit érzek. Azt hiszem, ezt hívják szerelemnek.
Lassan válunk el. A nap épp akkor bukik le a látóhatáron. Igazán jó időzítés. Rám néz, mintha félne attól, amit mondani, vagy tenni fogok. Mintha azt hinné, most el fogok rohanni, el fogom lökni magamtól.
- Em én... - kezdi, de a szavába vágok.
- Szeretlek - suttogom halkan. - Őszintén és szívből, Lucas.
- Em... - nem tud mit mondani, mert nem hagyom.
Ezúttal én csókolom meg. De még nem vagyok kész arra, hogy akarjam őt "úgy" is. Azt hiszem, ezt ő is tudja.
Később bemegyünk a házba. Olyan boldog vagyok. El sem eresztem a kezét. De nem tudom, vajon illő-e egy subhímnek magához láncolnia a vezért. Hiszen a vezér joga kiválasztani magának az ágyast. Ő azonban úgy tűnik, boldog és elégedett a döntésemmel.
A házban természetesen körbeszimatolok, hiszen minden új és idegen. Lucas mosolyogva tűri, ő eközben a vacsorával foglalkozik. A sok nyers hús után most ha jól érzem, sültet kapok, mégpedig halat. Szeretem a halat, végülis ugyanazt meg tudom enni, mint az emberek. Amikor végeztem a ház felderítésével, kipakolok a táskákból. Pontosan tudom, mit hová tegyek. Gyönyörű nagy ház, meg kell hagyni. Mikor ezzel is kész vagyok, kiugrándozom a nappaliba. Fel vagyok dobva.
- Látom, jó kedved van - nevet rám Lucas.
- És jó étvágyam is - válaszolom a tárolóhoz szökdécselve. - Megterítek.
Ő csak bólint, mire kinyitom a szekrényt és tányérokat, poharakat, evőeszközöket bányászok elő. Itt nem lenne illő kézzel és a földön enni. Nem tudom, Lucas szokott-e tányérból enni késsel-villával, de én szeretek. Szépen megterítek, míg elkészül a vacsora, és illedelmesen leülök a helyemre. Lucas pedig hamarosan az asztalra teszi a vacsorát. Husi és halacska. Megvárom, míg szed magának, én csak azután szedek és kezdek enni. Isteni finom, és az étvágyam is egészségesen nagy. Mióta vele vagyok, jobban tudok enni. Bár igaz, azelőtt Jacobnál nem is ehettem akkor, amikor akartam, sem annyit, amennyit akartam. Ő nem szerette, ha túl sokat eszem, vagy túl gyakran. Azt mondta, akkor elhízom. Kaja közben dorombolok, amit Lucas elnéző mosollyal jutalmaz. Csak mi ketten vagyunk a házban, és eszembe jut, szinte bármit megtehetnék úgy, hogy csak ő tudjon róla. De nem szeretném kihasználni a helyzetet. Kiváncsi vagyok, ő mit érez irántam, bár a csók egyértelmű volt. Mégis... szeretném tudni, de nem merem megkérdezni. Ahogy láttam, az, hogy visszacsókoltam, kissé meglepte.
~*~
Vacsora után segítek Lucasnak elmosogatni, majd eltáncikálok zuhanyozni. Sokáig állok a meleg víz alatt, áztatom magam és dúdolgatok. Csak mikor kiszállok jut eszembe, hogy nem hoztam be sem a törülközőmet, sem a pizsamámat. Ez elég gáz, mert csurom víz vagyok. Lerázom magamról a víz egy részét és úgy döntök, kióvakodok, hátha Lucas nem lát meg. Kínos lenne, ha egy szál semmiben mutatkoznék előtte. Kinyitom az ajtót, és kióvakodok rajta, vigyázva, hogy egyetlen hangot se hallassak. A füleim nagyon jók, minden apró neszt meghallok, de akkor is óvatosnak kell lennem. Már majdnem elérem a szobám ajtaját, amikor mocorgásra leszek figyelmes és odakapom a fejem. Lucas áll ott döbbent arccal. Érzem, hogy melegem lesz, ahogy tekintete meztelen testemre téved, majd arcom gyönyörű piros színt vesz fel és úgy iszkolok be az első ajtón, mint a nyúl.
- Em! Em, kicsim, gyere ki a télikertből! - mondja, én pedig körülnézek.
Mindenféle növények vannak, megy egy kis hidacska egy tó fölött. Ez tehát a télikert.
- Nem! - válaszolom tagadóan - Nincs rajtam semmi!
- Hozok neked egy törülközőt, de utána gyere ki! - hallom, hogy elmegy.
Eszem ágában sincs kijönni innen. Lucas meglátott és ez akkora szégyen, mintha minimum megharaptam volna egy békés járókelőt. Az arcom még mindig ég, és összekuporodva üldögélek az ajtóban. Ahhoz sincs bátorságom, hogy közelebb kússzak valamelyik növényhez. Nem sokkal később hallom Lucas lépteit, majd résnyire nyílik az ajtó és egy törülköző lóg befelé. Elkapom és magam köré tekerem, majd kilépek. Lucas ott áll az ajtó előtt, de az arcom ismét pipacsvörösre gyúl és se szó, se beszéd menekülök be a szobámba, magamra csukva az ajtót. Nekidőlök az ajtónak és kifújom a levegőt. Lucas nem kopogtat be, ezek szerint nem akar zavarni. Végül megtörlöm magam és felöltözöm. Csak ezután nyitok ajtót.
- Semmi baj, Em - mosolyog Lucas. - Vegyük úgy, hogy nem történt semmi, jó?
- Jó - bólintok. - Én lefeküdnék. Fáradt vagyok. Jó éjszakát!
- Jó éjt, kincsem - lép oda hozzám és ad egy puszit a pofimra. - Aludj jól!
- Te is - mosolyodom el és behúzódom a szobámba.
Elfekszem az ágyban, de nem jön álom a szememre. Pedig fáradt vagyok, de nem tudok aludni. Valami nyugtalanít. Hallom Lucas horkolását a másik szobából. Végül úgy döntök, felkelek és felöltözöm. Az ablakom pont az erdőre nyílik, ahol most sötét van. De valami hívogat odafelé. Ösztönösen tudom, hogy mennem kell, de nem akarom felkelteni Lucast. Bár, talán jobb lenne, ha szólnék neki. Azonban mégsem teszem. Kimászom az ablakon és óvatosan az erdő felé osonok. Csak a hold világít, de nekem ez elég. Remek szemeimnek hála, kitűnően látok a sötétben, mint a macskák. Hamar elérem az erdő szélét. Az a fura érzés bentről jön. Óvatosan járok a fák között, hiszen nem tudhatom, miféle lények élnek itt. Talán vadállatok, erősebbek, mint én. Amikor egy idő múlva hátranézek, már nem látom az erdő szélét. Kezdek félni. Mi van, ha Lucas felébred és nem talál rám? Vajon utánam jön? Vagy el fogok itt veszni az erdőben? Az eszem azt mondja, jobb lenne visszamenni, de az ösztöneim mást súgnak. Mennem kell tovább! Így előre haladok, míg a fák hirtelen ritkulni kezdenek. Talán egy tisztás van itt a közelben. Azonban, ahogy kiérek a fák közül, a szám is eláll. Egy gyönyörű tavacskát látok és egy vízesést, amely halkan csörgedezik alá egy sziklából. A parton virágok nőnek és nyulak, mókusok, őzek és mindenféle erdei állat pihen a tó partján. Kióvakodok, óvatosan, hogy ne ijesszem meg az állatokat, de ő látszólag ügyet sem vetnek rám.
- Gyönyörű! - suttogom áhítattal.
- Igen, az - szólal meg a hátam mögött egy hang, mire megperdülök.
Fehér hajú fiú áll velem szemben. A haja a válláig ér, hófehér, benne néhány ezüstös tinccsel. Ruhája egy világoszöld ingféléből és barna nadrágból áll. Igazán gyönyörű jelenség.
Nagyon félek, nem értem, mi fog történni. Illetve, értem és tudom, de pont a legfélelmetesebb, hogy nem tudom mikor is. És hogy fog-e fájni, vagy sem. Rémülten tekintek Lucasra, valami választ várva, de amit látok, még jobban megijeszt és sikkantok egyet.
-Mi az? – kérdi hörgő, mély hangon, amitől a hátamon feláll a szőr. Jacobnak is ilyen hangja van, ha átalakul.
-A… a szemed…. – dadogom akadozva a félelemtől - Zölden világít! Akár egy macskáé!
-Tudom… - hangja határozottan cseng. – A tied is fénylik már – mondja, és nem kételkedem benne.
Hirtelen a fájdalom földhöz vág, és ordítok. Vergődöm, ahogy izmaim tekergőzni kezdenek a bőröm alatt. Nagyon fáj, iszonyatosan. Nem is érzem, mikor ér hozzám, csak azt, hogy magához húz. Próbál engem csitítani, nyugtatni és csillapítani a fájdalmam, de nem megy. Hallom a többieket, ahogy üvöltenek. A hallásom kiélesedett. Kissé megnyugszom, de tudom, hogy még nincs vége, még az emberi formámban vagyok. Lélegzésem egyre erősebb, érzem, hogy a szívem egyre erősebben ver, a mellkasom hullámzik fel-le.
Aztán ismét elönt a fájdalom és érzem, hogy valami végigfolyik rajtam. Mint egy folyadék, mintha víz lenne, de mégsem az. Lucas elugrim ellőlem és érzem, ahogy a ruháim szétszakadnak rajtam. Aztán becsukom a szemem és a földre kuporodva várok, míg végre én is tudom, hogy vége. Halk vinnyogó hangot adok ki. Kimerültem, éhes vagyok és félek. Próbálok négy lábra állni, de nem nagyon megy, nem szoktam hozzá és az átalakulás fájdalmas és fáradtságos munka. Végignézek magamon. Bundám koromfekete, sehol egy színes folt. Meglátom Lucast, aki vagy kétszer akkora, mint én vagyok. Vinnyogva lapulok a falhoz. Én csak egy kis porszem vagyok hozzá képest. Ránézek, ártatlanul és félve.
Elindul felém, mire morogni kezdek és fújok. Nem akarom, hogy itt legyen. Támadóállást veszek fel, fenyegetve érzem magam. De ő nem hátrál meg, hiszen ő a vezér, a Nimir-Raj. Két lábra állva tornyosul felém, mire fújok még egyet, de a falba ütközöm a hátrálás közben és félve tekintek rá. Csak ne bántson. Könyörgöm!
Végül lassan megnyugszom és próbálok két lábra állni, ami leopárdként nem is egyszerű. Megszédülök és karmos mancsocskámmal kénytelen vagyok a falba kapaszkodni, el ne essek. Lucas nem nyúl hozzám, inkább megnyom egy gombot a falon és visszaereszkedik négykézlábra. Én is. Így könnyebb, bár a lábaim még enyhén remegnek. Megrázom magam.
-Kövess! – mondja mély hangon, én pedig mellé állva várom, hogy kinyíljon az ajtó.
Kimegyünk a folyosóra. Minden lépésért meg kell küzdenem, minden tagom fáj és nyüszítek, de Lucas nem int le. Jacob már megharapott volna és talán el is tángált volna, amiért meg merek mukkanni, de Lucas más. Kiérünk az udvarra, már látom a fákat, az erdőt. Éhségem nem csillapodik, inkább tombol és Lucas engedélyét meg sem várva iramodok el egy morgás kíséretében. Vérre éhezem és húsra. Egy őz szagát érzem és nekiiramodok, majd alig pár perccel később már le is terítem. Fiatal példány, zsenge a húsa. Fogaimat belevájom puha és ízletes húsába és marcangolni kezdem. Megérzem Lucast, így hátrafordulok és egy morgás kíséretében engedelmesen távozom a zsákmánytól, megadva neki az elsőbbséget, ami a vezért illeti. Ő azonban csak a fejét rázza annak jeleként, hogy nem tart rá igényt és már el is rohan. Több marad nekem.
~*~
Alig egy óra múlva már a negyedik őzet fogyasztom nagy élvezettel. Az biztos, ha Jacobbal lennék még, ő legfeljebb akkor hagyna nekem pár csontot, ha már mindenki jóllakott. Így azonban nem kell várnom senkire.
Szinte fel sem fogom, amikor valaki nekeütódik és megfogva a nyakszirtemet hurcolni kezd. Megérzem a szagát. Ez Jacob! Nyüszíteni kezdek, mire erősebben belém harap, hogy úgy érzem, a vérem is kicsordul, és abbahagyom. Remélem, Lucas meghallotta és utánam jön. Nagyon félek, testemen átfut a hideg és a meleg egyszerre. Bevisz a városba és végigszáguld velem az utcán. Érzem, hogy örül, hogy boldog, és vérszomjas. És persze dühös, amiért meg merészeltem szökni és elárulni őt. Belépett Lucas területére, amiért Lucas dühös lesz. Ha másért nem, ezért biztos elveri. Remélem. Egy elhagyatott templomhoz érünk, ahol levág a fal tövébe.
- Ha azt hiszed, büntetlenül hagyom, hogy megszökj, hát tévedsz! - morogja és egyik mancsával a fejemre lép, mire muszáj lekushadnom - Elintézem a kis védelmeződet, aztán veled is számolok, Em!
- Bo... bocsáss meg... Ja... Jacob... - nyüszögöm halkan és halálra váltan.
- Áruló korcs! Rajtad van a szaga, de majd én gondoskodom róla, hogy eltünjön! - mordul rám dühtől villogó szemekkel, mire a szavam is elakad. - Itt vársz, míg megölöm! El ne merj mozdulni, mert azt is megbánod, hogy megszülettél!
Hangja fenyegető. Még belém harap, hogy jelezze, nem viccel, én pedig felvinnyogok fogai harapására. De ott maradok. Ő pedig felugrik egy kőoszlopra. Hamarosan meg is érzem Lucas erejét. Egyedül van. Akkor pedig lehet, nem lesz esélye, mert Jacob nagyon erős. Hangja fenyegető és amikor Lucas megérkezik, rámorog. Én csak vékony hangon nyávogok és vinnyogok, mint egy kiscica. Kérlek, segíts Lucas! Lucas két lábra állva indul el Jacob felé. Félek. De nem magamat féltem, hanem őt.
- Kihííívlak! – hallom Jacob hangját, amely megdermeszti a szívem. Hangját a város visszhangozza.
Majd nem várva meg Lucas támadását, ő ront neki, karmaival és fogaival egyenesen a Nimir-Raj nyakát célozva meg. Én bénultan figyelem, ahogy Lucas egyetlen mozdulattal felfogja és végighempergőznek a talajon. Nem látom, ki van felül, teljesen össze vannak tekeredve. Meg, időm sincs a bámészkodásra, mert hirtelen egy másik alak tornyosul felém. Reszketve ismerem meg Frederiket, aki pofáját mosolyra húzva néz rám és húzza végig karmos mancsát a hátamon. Fájdalom söpör át rajtam. Hát persze, gondolhattam volna, hogy Jacob nincs egyedül. Elhozta a másodhegedűsét is. Morog és úgy látom, kiszolgáltatott helyzetem igencsak tetszik neki. Mint mindig, ha egyedül lát. De tudja, hogy nem használhatja ki a helyzetet, hiszen akárki nyer is, ő büntetésre számíthat, ha meghág.
- Újra találkozunk, kicsi Em - dorombolja. - Látom, a kis korcs is átalakult. Fényes és fekete a bundád, túl szép hozzád. Ne félj, kincsem, Jacob hamar végez azzal a rátarti ficsúrral és te ismét a jó öreg szálláson leszel.
- Pofa be! - lendíti meg mancsát és képen vág, hogy érzem, a vérem kifröccsen, bele a szemembe.
Megrázom a fejem, hogy a vér kimenjen belőle. Mancsát a fejemre akarja tenni, de elgurulok előle. Erre nem számított. Egy pillanatra a küzdőkre nézek. Jacob már vérzik, Lucas ellenben nagyon magabiztos és sértetlen. Azt hiszem, még nincs meg a győztes, még bármi előfordulhat. De szeretném, ha ez egyszer valaki helyretenné Jacobot. Frederikre nézek és fenyegetően morogni kezdek. Subhím vagyok, de attól még ha nincs itt Lucas, meg kell védenem magam. Sosem harcoltam még, de ha muszáj lesz, mindent megteszek. Frederik nem nyúl hozzám, látom, hogy magában jól mulat rajtam. Majd hátranéz Lucasékra és azt hiszem, tudom már, mit tervez. Már iramodna, amikor belekapok a farkába. Nem! Nem mész oda segíteni. Próbálom visszahúzni, de nehezen megy. Sokkal nagyobb és erősebb nálam. Ő domináns hím.
- Eressz el, te kis csökevényes senki! - rázza meg a farkát és a falhoz vág, de nem eresztem el, pedig nagyon fáj a hátam. Karmaimat a lábába vágom, mire felüvölt és próbál szabadulni. Fájhat neki és én is tudom, hogy nem a legjobb dolog a farkánál fogva megragadni. - Eressz, Em! - vág a falhoz újra és ekkor elengedem. - Mondtam én, hogy ne játszadozz, kölyök! - fordul felém morogva.
Összehúzom magam, de fújok, mint egy dühös macska. Amíg velem van elfoglalva, addig Lucas egyenlő esélyekkel küzdhet Jacob ellen. Frederik rám támad és még idejében sikerül arréb perdülnöm, ám gyorsabb nálam és leszorít, majd megfogja a nyakszirtemet nekivág a falnak. Rám borul a sötétség. Meghaltam volna?
~*~
Nem tudom, mikor ébredek fel. Reggel lehet, de hogy hol és mikor és milyen napon, arról fogalmam sincs. Puha ágyban fekszem, betakarva, ez az, ami először meglep. Tehát akkor nem lehetek Jacobnál. Ő sosem engedett volna ágyban aludni. Talán... meghaltam? A fejem még hasogat egy kicsit és lassan nyitom ki a szemem. Erős fény tűz szemecskéimbe és újra behúnyom őket. Próbálok megmozdulni, de nehezen megy, mintha napokat, vagy heteket aludtam volna át. Óvatosan oldalra fordítom a fejem és újra kinyitom a szemem. A szobámban vagyok. Tehát Lucas győzött. Vagy Jacob és átvette a hatalmat. Nem! Akkor már egy föld alatti szobában lennék és ő itt ülne, hogy amint magamhoz térek, megbüntessen. Tudom, hogy visszaváltoztam, ezt érzem. Nincsenek karmaim, farkam és bundám. De pocsékul érzem magam az első átváltozásom után. Vajon a többi is ilyen lesz? Bele sem merek gondolni. Hirtelen azt hallom, ahogy nyílik az ajtó. A hideg fut át rajtam, ám ismerős erő járja át a helyiséget. Lucas! Odafordulok és valóban ő lép be az ajtón. Arcán aggodalom és némileg megkönnyebbülés látszik. Él, és semmi baja. Gyenge mosoly fut át az arcomon, ahogy ágyamhoz lép és leül mellém. Csendesen szemlél, nem szólal meg, hosszú percekig, majd végül én töröm meg a csendet.
- Győztünk? - kérdem halkan és kimerülten.
- Győztünk. Kitettél magadért. Nem vártam volna ilyesmit egy subhímtől, de derekasan álltad a sarat - mondja gyengéden, rajtam pedig némi büszkeség suhan át. - Frederik kemény dió volt, nem hibáztatlak, hogy kiütött. Nem a te hibád, de ügyes voltál.
- Csak... védekeztem és... - suttogom elvörösödve. Sosem kaptam még ilyen bókot. Sosem voltam egy verekedős fajta, az csak úgy jött. - Most... mikor van?
- Egy hét telt el azóta - közli, mire elkerekednek a szemeim. Egy hete feküdnék itt? - Az átalakulás és az evés, meg a harc kimerített. Ne okold magad, mindenkinél ez van, aki először változik át. Az első átváltozás kemény munka, te pedig még harcoltál is. Hogy vagy?
- Fáj a fejem és minden tagom merev - panaszolom, mire megborzolja a hajam. - Ez normális?
- Igen - mondja és merően néz. Nem értem mit. - Gyönyörű vagy, Em. A szemeid csillognak és az arcod is sokkal szebb. Igazán bájos.
Tudom, mire gondol. Már megvan bennem a leopárdokra jellemző szépség és rugalmasság, ami az átalakulással jár. De akkor is korcs vagyok. Eszembe jutnak Jacob és Frederik szavai. Kiváncsi vagyok, Lucas megölte-e őket, de nem akarom megkérdezni és ő sem erőlteti hogy kérdezzek. Azt hiszem tudja, hogy igazából nem akarom hallani.
Később felkelek, bár ez sok időbe telik. Megtornáztatom magam, majd lefürdöm és a tükör elé állva végignézek magamon. Valóban megváltoztam. A tekintetem csillogóbb és kifejezőbb, arcom csinosabb, testem rugalmas és lágy, vékony. Bár én nem látom magam gyönyörűnek, csak másnak. Megrázom a hajam és felöltözöm. Egy hétig aludtam és éhenhalok. Lemegyek az étkezőbe, ahol Lucas és Gregori már várnak. A szokásos helyemre ülök, Lucas mellé a kispárnámra és nekilátok enni. Már kezdem megszokni, hogy ő nem a gazdám, és nem kell engedélyt kérnem az étkezés megkezdésére. Lucas megsimogatja a hátam, ami igen jólesik és dorombolni kezdek.
- Mi lenne, ha elmennénk valahová? - kérdi, én pedig kiváncsian nézek rá. - Mondjuk kirándulni egyet?
- Menjünk! - kiáltok fel lelkesen, mire Gregori felkuncog a másik oldalon. Szégyenlősen húzom össze magam. - Mármint... ha... ha neked is jó - teszem hozzá fülig vörösödve.
- Látod, megijesztetted! - dorgálja meg Lucas és hagyja, hogy az ölébe feküdjek. Olyan jó érzés, hogy törődik velem.
Jó érzés itt lenni és vele enni, vele feküdni és elmenni vele mindenhová. Mintha kaptam volna egy testvért, aki vigyáz rám. Meg sem kérdem, hová akar vinni, de nem is érdekel. Bárhová visz is, biztos jó lesz, és én 100%-ig megbízom Lucasban. Dorombolok az ölében, miközben lágyan simogatja a hátam. Olyan jólesik ez a törődés a sok rúgás és kiabalás, harapás és erőszak után. Főleg azután, hogy Jacob kis híján visszarabolt. Tudom, ha még életben van, nem mond le rólam könnyen. Most, hogy már átváltoztam, sokkal értékesebb vagyok a kuncsaftjai számára, ezzel ő is tisztában van. De amíg Lucas megvéd, nem érdekel semmi.
Épp indulunk vissza, amikor meglátom Lucast kilépni az épületből. Hatalmas léptekkel siet felénk, ami rosszat sejtet. Talán mérges rám, amiért olyan sokáig elmaradtam. Olyan buta voltam. Ostoba szamár, amiért nem mentem be hamarabb.
- Igazgató úr - hajol meg udvariasan Erik.
- Szevasz Eric - néz rá Lucas szemöldökhúzogatva, mintha valami nem tetszene neki. Nem értem. Hiszen olyan rendes fiú. - Mehetünk? - néz rám.
- Persze - bólintok. - Szia Eric! - köszön el a szőkétől.
- Szia Em! És remélem jövőre akkor találkozunk - mosolyog rám.
Megfogja a kezem és húzni kezd. Érzem, hogy ideges és dühös. Valami történt, de nem értem, mi az. Gyorsan beterel a kocsiba, és már indulunk is. Ngyon félek.
- Mi történt ...Lucas? - fogom meg a vállát. Kezem reszket, nagyon félek. Félek Lucastól. Pedig nem kéne.
- Nem akarom, hogy mégegyszer szóbaállj Ericcel - mondja idegesen.
- De...de miért? - reszket a hangom, ahogy Lucas ereje betölti a kocsit.
- Majd otthon elmondom - mondja ellentmondást nem tűrően.
Befogom a szám és meghúzom magam az anyósülésen. Jacob mellett már megtanultam, hogy fogjam be a szám, ha nem tartozik rám valami. Nagyon félek Lucastól, hiába nem bánt, de nagyon erős. Inkább kinézek az ablakon és nem szólalok meg többet.
~*~
Ahogy hazaérünk, már rohanok is fel a szobámba és magamra csukom az ajtót. Félek és reszketek. Össze vagyok zavarodva és nem értek semmit. Magamhoz ölelem az egyik kispárnát és leülök az ágyra. Halálra vagyok rémülve. Hirtelen halk kopogást hallok, majd belép Lucas. Félve tekintek rá. Nem tudom, mit várjak.
- Em - lép mellém és én félve nézek rá. - Tudom, hogy megbántottalak, de ne haragudj. Elmondok mindent... - leül mellém, mire ösztönösen húzódom arrébb. Félek. Megfogja a kezem és magához húz. Ösztönösen menekülnék, de erősen tart és megérzem a falka erejét, védelmét. Már nem félek annyira és várom a magyarázatot.- Amikor elmentem ma Eric mellett az iskolában, megéreztem rajta egy hím illatát.
- Hogy? - húzódom el tőle, hogy a szemébe nézhessek. Nem értem. - Úgyérted egy másik vérleopárdét?
- Igen... - bólint határozottan. - Méghozzá Frederic-ét! - mondja, mire szemeim tágra nyílnak. Frederik Jacob jobbkeze. Ha tudja hogy itt vagyok, akkor...
- De akkor én miért nem éreztem rajta? - kérdem megrökönyödve, és egyre Lucas mellkasát bámulom. Éreznem kellett volna.
- Mert te még nem vagy túl az első átalakulásodon... - simogatja meg a fejem gyengéden, mire ismét ránézek. - Ezért nem akarom, hogy beszélj Ericcel!
- De ő olyan rendes... - mondom, de ő a kezét a számra teszi és elhallgattat.
- Eric az egyik legnyagobb suhanc az iskolában, és a legnagyobb szarkavaró is! - néz mélyen a szemembe, mire meglepődök. Olyan rendesnek és aranyosnak látszott. - Te nem láttad, hogy vigyorgott mikor a kocsiból még visszanéztem rá! Nem akarom, hogy mégegyszer beszélj vele! Jacob csak azért nem jött még érted, mert tudja, hogy ide bejönni maga a halál, és talán így akarnak, majd visszarabolni magukhoz. Ericen keresztül! - ölel magához én pedig reszketni kezdek. Tehát engem akarnak. Még mindig. Jacob nem mondott még le rólam. - A kocsiba pedig túl ideges voltam... ne haragudj! - simogatja meg a hátam, de elhajolok, hogy ismét ránézhessek.
- Nem semmi baj - mondom reszketve. - Én voltam a buta, hiszen akár el is vihettek volna és akkor...és akkor... - könnyek indulnak meg a szememből. Istenem! Elvihettek volna.
- Nem dehogy vagy buta! - mondja, de én csak reszketek és sírok. - Figyelj - fogja meg az állam, hogy ránézzek. - Soha...soha nem hagyom, hogy Jacob mégegyszer hozzádérjen! Érted? - kérdi, én pedig bólintok. De félek.
Óvatosan csókol meg, amibe beleremegek. Majd ölébe húzva ölel tovább és simogat. Tudom, hogy nem akar bántani. Tudom, hogy ő megvéd, de nagyon félek, mert az iskolában nem lehet mindig velem. A csókja jólesik, nem olyan erőszakos, mint Jacobé volt, nem fáj, nem érzem, hogy utána rossz fog történni, mégis félek egy kissé. Óvatosan, de határozottan tolom el.
- Sajnálom, de... ez nekem gyors - mondom halkan és leszállok az öléből. - Nem... nem arról van szó, hogy nem bízom benned, csak... még... nem tettem túl magam sok mindenen.
- Megértem - bólint és megsimogatja a fejem. - Nem akarlak kényszeríteni olyanra, ami rosszul esik, vagy ami félelmet okoz neked. Most hagylak, hogy hadd szedd össze magad, jó?
- Köszönöm - suttogom.
Nézem, ahogy Lucas feláll és kimegy. Most magányra van szükségem. Át kell gondolnom a dolgokat. Magamhoz szorítom a párnámat és csak nézek ki az ablakon. Félek. Félek, hogy Jacob idejön és elrabol. Akkor pedig agyonver, amiért el mertem szökni. Ha elkapnak, Lucas sem fog megmenteni. Most megvéd, mert ide tartozom. De ha visszarabolnak, már nem tartozom majd ide. Ezt én is tudom.
Aznap este nem megyek le vacsorázni. Nincs étvágyam. Tudom, hogy Lucas és a többiek aggódnak miattam, de nem jönnek fel. Tiszteletben tartják, hogy nem akarok lemenni, hogy most inkább a szobámban maradnék. Három hete még minden más volt. Bár ne gyalog indultam volna akkor hazafelé. Bár megkértem volna Briant, hogy vigyen el kocsival. Akkor most otthon ülhetnék anyáékkal és nevetgélnénk, együtt vacsoráznánk. Apa vicceket mesélne, és utána együtt néznénk az esti filmet. És ehetném anya főztjét. Hiányoznak a szüleim, a barátaim, az iskolám, még a tanárok is. Még azok is, akik nem kedveltek, meg mindig beszólogattak az udvaron. Lassan álomba sírom magam.
~*~
A következő pár napban Lucas nagyon kedves velem. Türelmes és nagyon vigyáz rám, vele biztonságban érzem magam és többé nem is közelít úgy felém, mint aznap este, amiért roppant hálás vagyok. Kivisz a városba moziba, étterembe, vásárolgatni, de mindig vigyáz, hogy nem lát-e idegeneket, vagy akár csak Eriket. Most különösen figyel rám, mert nemsokára telihold. Aztán egy este, fura fejfájással támolygok le az étkezőbe. Minden fura, mintha mindennek erősebb illata lenne. A fejem szét akar robbanni, amikor leülök Lucas mellé.
- Jól vagy? - kérdi aggódva, amikor a fejem fogom.
- Fáj a fejem. Meg azt hiszem, kezdenek kilésedni az érzékeim - válaszolom, mire elmosolyodik.
- Holnap telihold van - vágja rá. - Az első átalakulásod. Majd megszokod.
- Ha ez ilyen rossz, inkább nem akarom megtudni, mi lesz utána - nyöszörgöm fájdalmasan.
- Én melletted leszek, ne félj, jó? - simítja meg a hátam. Nagyon jól esik, hogy figyel rám, ez igazán jót tesz a lelkemnek. De az átváltozástól még mindig félek.
- Félek - vallom be. - Mi van, ha... ha veszélyessé válok? - nézek rá félve.
- Ezért leszek ott. Hogy ne történjen semmi - hangja határozott és erős, amitől megnyugszom.
Végre tudok enni, de azért az idegességem nem múlik el egészen. Nem tudom, mi fog történni holnap a telihold éjszakáján. Talán még Lucasra is veszélyes leszek. Viszont ő sokkal erősebb, mint én, és könnyedén kordában tarthat. Mégis aggódom. Bár talán ez normális azoknál, akik még nem változtak át egyszer sem.
Másnap reggel enyhén émelygek, de Lucas szerint ez normális. Én viszont szeretném, ha végre vége lenne az első átalakulásnak, mert már nagyon unom. És nagyon félek is. Kiszabadul a bennem rejtőző vadállat. Érzem, ahogy a karmait élesíti és ez nem tetszik. Lucas igyekszik csillapítani az idegességemet és játszani hív, de nem tud lekötni. Ő egész nap velem van, hogy könnyítsen a szenvedéseimen, de azt hiszem, jobb lenne, ha nem tenné. Csak még idegesebbé tesz, mint amilyen egyébként is vagyok.
A nap túl hamar eltelik és esteledni kezd. Lucas egy szobába kísér, ahol nincs semmi, csak a puszta falak. Azt mondja, így semmiben sem teszek kárt. Az ajtó acélból készült, nem lehet kitörni belőle, az ablak törhetetlen plexiüvg. Leülök az egyik sarokba és reszketve húzom össze magam. Érzem a fenevadat, amely már nagyon várja, hogy kitörjön. A hold pedig lassan felkúszik az égre.
Elmagyarázza, hogy elvisz, megnézni a sulit, de csak ősztől irat be, mert úgyis vége az évnek, meg még nem alakultam át. Ezt én is tudom. Veszélyes vagyok másokra, amíg nincs meg az első átalakulásom. Nem akarok bántani senkit. Közben beszélgetünk és elmondja, hogy ha nem baj, mivel kijártam az első két osztályt, harmadikba irat be engem, aminek nagyon örülök. Bár tudom, a vizsgákat nyár végén le kell majd tennem, de nem baj. Szorgalmasan fogok tanulni. Egymás mellett fekszünk a fűben. Szeretek mással lenni, ez amolyan cicás dolog, igénylem a társaságot és a beszélgetést.
- Örülök, hogy elfogadtad az ajánlatom - mosolyog, majd hirtelen elkomorul és a nyakamra téved a tekintete. Tudom mit látott meg. A nyakörvemet és rajta a láncot. Beharapom az alsó ajkam. - Ugye az ott nem az amire gondolok? - megfogja a kezem és magához húz, mire szégyenkezve hajtom le a fejem. Egészen megfeledkeztem a nyakörvemről. Már kezdtem megszokni és eszembe sem jutott levenni. - Jaco.... - kezdi, de elhallgat és rám néz. Tudja, hogy nem akarok erről beszélni.- Nem kérdezek semmit, mert már rájöttem mindenre magamtól - sóhajt egyet és én nagyon hálás vagyok neki. - Neked is biztosan kínos lenne még róla beszélgetni - lecsatolja a nyakörvemet és kihúzza a pólóm alól a láncot is. Máris könnyebbnek érzem magam, mint aki megszabadult a rabságból. - Gyere! Hoztam neked valamit... - mosolyog rám a kezét nyújtva, és én megfogom. Ő nem bánt, ezt érzem rajta. Sose bántana.
Kézenfogva megyünk fel a lépcsőn, de nem beszélünk. Érzem, hogy ideges és dühös, így nem szólalok meg. Elég tapasztalatom van már, hogy tudjam, dühös leopárddal ne beszélgessek. Inkább kussolok és figyelek.
- Várj meg itt - engedi el kezem a szobája előtt és benyitva bedobja a nyakörvemet. Aztán visszajön hozzám. Nem tudom, mit is gondoljak. - Menjünk be! - néz a szobám ajtajára, mire félénken fogom meg a kilincset és benyitok. Nem tudom, mi rejtőzik ott. Talán mégis meg akar büntetni?
~*~
Amikor belépünk, a szemem-szám eltátom a ruhák láttán, amik az ágyamon hevernek. Nem is merem elhinni, ezért először csak óvatosan közelítek, fürkészve és szimatolva, mint egy kis állat. Megszemlélem a ruhákat. Mind márkás és újak. Alig merek hozzájuk érni, félek, hogy tönkreteszem őket. De azért óvatosan megtapogatom, megszemlélem a nadrágokat, alsóruhákat, ingeket, pólókat, pulcsikat. Ezek az enyémek. Lucas... vett nekem ruhákat. Sokkos állapotban fordulok Lucashoz és indulok el felé. Átölelem, de egy hang se jön ki a torkomon. Ez túl sok. Ez nem lehet igaz. Ez... egyszerűen túl sok. Azt hiszem, megérti, hogy mit érzek és bíztatóan megsimogatja a hátam. Dorombolni kezdek. Szeretem, ha a hátamat simogatják. Olyan jóleső érzés. Ezeket a ruhákat sose tudom neki kifizetni. Ezt jól tudom, de talán nem is akarja. Ebben azonban nem vagyok biztos, hiszen Jacob is mindig akart valamit cserébe, ha nagy nehezen adott valamit.
- Ezek a ruhák a tieid - mondja lágyan. - Használd őket, jó?
- I... igen - suttogom bénultan. - Köszönöm... Lucas.
- Na, kimegyek, hogy felpróbálhasd őket, jó? - enged el és bontakozik ki az ölelésemből.
Én csak bólintok, amikor kimegy, mert már újra a ruhákat nézem. Hallom, ahogy becsukódik az ajtó, én pedig odamegyek az ágyhoz. Nem is tudom, mihez kapjak. Selyem. Volt egy selyemnadrág és egy selyeming valahol. Finom anyag és imádom ha a selyem a bőrömhöz ér. Végigpróbálom a ruhákat, egyik jobb, mint a másik. Végül a fekete selyemnadrág és egy világoskék selyeming mellett döntök. Olyan szépek, elegánsak és drágák. Megnézem magam a tükörben és elmosolyodom. Akaratlanul megérintem a nyakam, de már nincs rajta a fullasztó nyakörv, sem a lánc, ami a rabságomat jelképezte. Itt valóban jó helyem lesz, vigyázni fognak rám. Ha elgondolom, hogy egy nappal ezelőtt még azon rettegtem, vajon mit fog velem Jacob csinálni a következő percben és vajon megérem-e a reggelt. Most minden félelmem elmúlt, de azért nem árt az óvatosság. Jacob utánam fog jönni, és ki tudja, Lucas meg tud-e védeni. Ő sem lehet mindig mellettem, főleg nem a suliban. Van neki elég dolga azon kívül is, hogy engem pesztráljon. Erőssé kell válnom, hogy megvédhessem magam. Meg kell tanulnom harcolni, hogy ha esetleg Lucas nem lenne mellettem, ne legyek védtelen.
Végül úgy döntök, kimegyek és megkeresem Lucast. Meg akarom neki mutatni a ruháimat. A testem vékony és a gyönyörű selymek kellemesen ölelnek körbe, kiemelve a testem minden vonalát. De már nem szégyellem, hogy ilyen vagyok. Bekopogok Lucas szobájába, de nem jön válasz. Benyitok, de nincs benn. Talán dolga van, így az étkező felé veszem az irányt. Ott ül a helyén és eszik. Mikor meglát, maga mellé int. Innen tudom, hogy ott lesz a helyem mellette. Odalejtek, halvány mosollyal az arcomon. Végigmér és látom, hogy tetszem neki. Tetszik neki a látvány, amire akaratlanul is eszembe jut Jacob kéjsóvár tekintete, amikor az első nap végigmért, ahogy odavittek hozzá. De nem mutatom ki, nem akarom, hogy megint dühös legyen.
- Csinos vagy - szólal meg Lucas, mire elpirulok. Sose kaptam még ilyen bókot. - Ülj le! Éhes vagy?
- Egy kicsit - vallom be. Lassan ebédidő van, már felszolgálták az ételt. Lucasnak szólnia sem kell, már magamtól veszek ennivalót.
Van tejszín is, amit nagyon szeretek. Macskamód nyalogatom ki a flakonból. Lucas csak mosolyog, de nem szól semmit. Most ez így jó.
~*~
Másnap reggel Lucas elvisz az iskolájába. Közben elmondja, hogy az igazgató, de egy barátja helyettesíti, hogy neki legyen ideje a falkára. Szép, nagy iskola, az én régi sulimnál jóval nagyobb. Csak ámulok a hatalmas udvaron, a fákon, padokon, a szép épületeken. A kapuban pár diák üdvözli Lucast, és ahogy észreveszem, a hátuk mögött cigisdobozt szorongatnak. Még nálam is fiatalabbak. Kiváncsian szaglászom, minden új, érdekes, tele friss, ismeretlen szagokkal, emberekkel. Lucas mosolyog és betessékel az épületbe. Hosszú folyosók, három emelet. Lucas végigmutogatja a főépületet, a termeket, a kémiaszertárat, az ebédlőt, bemutatja a leendő tanáraimat. Mindenki nagyon kedves velem. Még az ebédlőt is meglátogatjuk. Végül bemutat a barátjának. Kedves fickó, igazán szimpatikus alak.
- Menj, sétálj egyet! - mondja Lucas - Még van egy kis dolgom.
- Rendben - válaszolom és elindulok az udvar felé.
Gyönyörű idő van odakinn, meleg és napos. Az udvar hatalmas, így jó ideig sétálgatok. Felfedezem az uszodát, a könyvtárat is, de nem megyek be. Csak kintről csodálom őket. Megtalálom a teniszpályát, futópályát, focipályát. Egyik sportban sem vagyok túl jó, de nagyon örülök, hogy itt lesz alkalmam játszani. Hirtelen úgy érzem, hogy valaki áll mögöttem. Megfordulok és egy talán velem egyidős fiú áll előttem. Szőke hajú, kék szemű, tipikus amerikai srác. Kedves, közvetlen arca van, atlétatermete. Kék farmert és zöld pólót visel, lábán fehér sportcipő.
- Szia! - köszön nekem barátságosan. - Erik Johnson vagyok. Új vagy itt?
- Szia! Igen - válaszolom. - Em vagyok. De csak ősztöl fogok idejárni.
- Értem. Láttalak reggel a dirivel - mondja. - Szimpinek tűnsz. Megmutassam a dolgokat idekinn?
Bólintok. Elindulunk. Erik tényleg rendes fiú. Sokat beszélgetünk. Én nem sokat mondok magamról. Azt hazudom, hogy most költöztem ide, és hogy a diri félig-meddig ismeri a szüleimet. Erik hallgat, de nem tűnik úgy, mintha érdekelné. Mint kiderül, nem egy tanár gyereke ide jár, szóval ebből nincs gond. Annyira elbeszélgetjük az időt, hogy későn eszmélek fel, és már indulnom kéne.
- Ne haragudj, de mennem kell - mondom. - Lu... az igazgató biztos vár.
- Semmi gond - nevet fel Erik. Kellemes, dallamos nevetése van. - Visszakísérlek.
Bólintok és együtt indulunk vissza az iskola épülete felé.
Óvatosan rápillantok, ő pedig rám mosolyog. Érzem, ahogy elpirulok, és ez nem jó jel. Legalábbis nálam. De ő olyan kedves. Tudom, hogy nem bántana. Ez a falka más, mint Jacobé.
- Ha éhes vagy még egyél nyugodtan - mondja kedvesen.
- Nem köszönöm - emelem fel a fejemet. Azért tartsuk be az illemet, még újfiú vagyok a bandában. - Nagyon jóllaktam, és nagyon szépen köszönöm. - felülök és illedelmesen meghajolok.
- Ugyan már... ne legyél ennyire hivatalos - ismét mosolyog, és egyik mancsát óvatosan a fejemre teszi. - Oké?
- Ühüm.. - bólintok kissé elpirulva.
- Nah gyere! Megmutatom a szobád - áll fel, én pedig követem. Kimegyünk az étkezőből és egy folyosón indulunk el. Felmegyünk egy lépcsőn. Jó nagy ház. - Amíg felérünk, mesélhetnél valamit magadról - mondja, nekem pedig összeugrik a gyomrom. - Szüleid, vagy testvéreid? - rossz érzések fognak el. Régi emlékek. Szinte sírni szeretnék.
- Ühm.. - kezdek bele - nem láttam őket mióta elraboltak - mondom lehajtott fejjel. Olyan szörnyű. Hiányoznak. Szörnyen hiányoznak.
- Elraboltak? - megáll és a belőle kicsapó erő falhoz vág. Riadtan szaladok feljebb. - Ne haragudj. - mondja nyugtatóan. - Nem akartalak megijeszteni, csak nem tudtam, hogy Jacobék erre is képesek. Ennek hamar véget kell vetnünk. És utánna? - érzem, hogy rám néz, de képtelen vagyok ránézni. Még túlságosan fáj. - Ne haragudj nem akartam tolakodó lenni.. - fogja meg a karom.
- Nem.. - rázom meg a fejem.- Nem a te hibád, csak....csak még nem vagyok rá felkészülve...hogy elmondjam ....valakinek.
- Rendben - ismét megsimogatja a fejemet, mire lejjebb lépek és fejemet mellkasának döntöm. Olyan jólesik. Halkan sírni kezdek. Nagyon jólesik, hogy valaki így törődik velem. És ő nem bánja.
Letörli könnyeimet, majd továbbmegyünk. Egy újabb folyosóra érünk, ahol megáll egy ajtó előtt.
- Ez itt az én szobám - mondja, mire szomorúan bólintok. Tehát vele kell majd aludnom. - Ez itt pedig ...- lép a mellette levő ajtóhoz - a tiéd. Itt leszek melletted, nyugodtan ha bármi baj van gyere be! Ha nem vagyok itt akkor lent vagyok a nappaliban vagy az udvaron.
- Értem.... - mondom halkan. Saját szoba. Nem tudom elhinni.
- Nos... akkor jóéjt! - simogatja meg az arcom, én pedig belesimulok a tenyerébe és halkan dorombolok egy sort búcsúzóul.
- Jóéjt - mondom és már mosolygok.
~*~
Belépek a szobámba és eltátom a szám. Hatalmas, sokkal nagyobb, mint a régi szobám volt, mint mikor még anyáékkal éltem. Egy hatalmas franciaágy foglalja el a fő helyet, rajta puha párnák, takaró. A földön puha, vastag vajszínű perzsaszőnyeg, amin nem hallani a lépteimet. Két fotel, egy iróasztal, egy szék és sok-sok puha párna mindenhol. Az ablakon gyönyörű fehér függöny. Mint egy álom. Nem is akarom elhinni, hogy ez az enyém. A falnál hatalmas ruhásszekrény és polcos szekrények. Gondolom könyveknek és más apróságoknak. Azonnal beleszeretek a szobába. Nagyon fáradt vagyok, így hamar levetkőzöm és befekszem a puha ágyba. Azonnal elalszom. Ám az álmom nem éppen nyugalmas.
Álmomban ismét otthon vagyok, a nappaliban. De valami nincs rendben. Tudom érzem, de nem tudom, mi a baj. Anya és apa hazajönnek és rám néznek. Anya felsikolt és rám mutat.
- Szörnyeteg! - sikít - Szörnyeteg! Takarodj!
- Anya... apa... - nézek rájuk. - Mi... mi történt? Én vagyok az! Em!
- Nem! Nem vagy a fiúnk! - ordít apám és hozzámvág valamit. - Takarodj!
- Én... én nem vagyok... - hátrálok és sírok.
A kezeimre nézek, amelyek karmokká alakulnak. Testemen szőr nő és a füleim is hegyessé válnak. Rémülten sírok.
- Anya... apa... - sírok, de ők csak szitkozódnak.
Majd több ember is ott terem és rám mutogatnak.
- Démon! Szörnyeteg! Szörnyeteg!
- Nem vagyok szörnyeteg! Nem!
- De igen! - jelenik meg Jacob - És az enyém vagy, te kis korcs!
Próbálok elrohanni, de elkap és maga alá gyűr. Félek. Nagyon félek. Reszketek, ahogy letépi a ruháimat. Segítség! Segítsen valaki!
Sírva riadok fel. Szemeimet elöntik a könnyek és fel vagyok zaklatva. Végül átrohanok az egyetlen biztonságot nyújtó szobába. Lucas alszik, nem akarom zavarni. Óvatosan lopakodok az ágya felé, amikor felmorran és én sikkantva hátrálok. Próbálok kiszaladni, de elkapja a karom. Megszeppenve, könnyes arccal állok meg és lehunyom a szemeimet.
- Ne...ne haragudj! - hebegem gyorsan. - Én csak...
- Cssss... - csitít, majd lassan magához húz. Olyan megnyugtató és meleg. - Nyugi nincs semmi baj - búgja megnyugtató hangon, miközben fejemet simogatja- csak nem számítottam rád. Mi a baj? - kérdi kíváncsian. Tényleg törődni akar velem.
- Csak...csak rosszat...álmodtam - szipogom bele a mellkasába. De még milyen rosszat.
- Nincs semmi baj - nyugtat ismét. - Gyere aludj velem. - fogja meg a kezem és maga után húz.
Befekszik az ágyba, én pedig követem, hozzábújok és elhelyezkedem. Ő nem fog bántani, bár egy kis belém ivódott félelem van bennem. Ezt nem lehet egyik percről a másikra kiölni magamból. Ráadásul Jacob is megjelent az álmomban. Félek tőle, hiába vagyok más falkánál. Félek, hogy betör ide miattam. Ettől mindennél jobban rettegek. Végül lassan elalszom.
~*~
Reggel, mikor felébredek, Lucast sehol sem látom. Talán elment valahová. Lassan felkelek és átmegyek a szobámba. Valaki készített ki nekem tiszta ruhát. Biztos Lucas volt az. Elmosolyodom és gyorsan felöltözöm, majd az étkező felé veszem az irányt. Nem sokan vannak lenn, csak pár domináns hím, akik láttára elönt az ijedtség. De barátságosan rám mosolyognak. Én is rájuk, de nem tudom, hová kéne ülnöm. Itt gondolom, mindenkinek megvan a maga helye. Tegnap este Lucas oldalán ültem az asztalfőn, de semmi sem mutatja, hogy az lenne a helyem. Bátortalanul álldogálok az ajtóban, mire az egyik hím odajön hozzám.
- Szia! Tom vagyok - mutatkozik be. - Te vagy az új fiú, akit Lucas hozott haza tegnap, igaz?
- I... igen - bólintok bátortalanul. - Em vagyok. Szia!
- Ülj le mellém, gyere! - invitál maga mellé, én pedig elfogadom.
Sok mindenről beszélgetünk, bár én inkább hallgatom. Sokat megtudok Lucasról, a falkáról, a szokásokról, az itteni hierarchiáról. Érdekes. Én csak néhány érdektelen dolgot mesélek, de úgy tűnik, Tom is hallott Jacobról, mert tapintatosan nem faggat, amikor rá terelődik a szó. Végül reggeli után Tom eltűnik, és én is úgy döntök, kimegyek levegőzni egy cseppet.
Az udvar hatalmas. Néhányan kinn gyakorolnak és én tisztes távolból figyelem az átváltozott leopárdokat. Nem akarok közel menni hozzájuk, nehogy megzavarjam őket. Inkább felfedezem a kert többi részét. Gyönyörű. Egyszerűen varázslatos. A fű puha, így elnyúlok az egyik fa alatt és macskásan nyújtózom egyet.
- Látom, megtaláltad az udvar legjobb helyét - hallom meg Lucas hangját, mire egyből felkelek. Kínosan érzem magam a múlt éjszaka miatt.
- Én... elnézést a... múlt éjszakáért - hebegem halkan.
- Miért kérsz elnézést? - kérdi, állam alá nyúlva és felemelve fejecskémet. - Nem tettél semmi rosszat. Kérdezni szeretnék.
- Megfertőztek?! - hangja döbbent - Ki? - érzem, hogy dühös és ez megrémít.
- Nem... nem tudom ki volt, de... valószinüleg Jacob... egyik embere... - sírom el magam. - Én... én egy... korcs vagyok... egy...
- Dehogy vagy az - húz magához. - Közénk tartozol. Mit számít, hogy leopárnak születtél-e, vagy azzá tettek? A falka tagja vagy, Em.
- Köszönöm - bújok hozzá.
Olyan gyáva vagyok. Olyan szánalmas és szerencsétlen kis korcs. Vajon leszek-e valaha erős és hatalmas, mint Lucas? Nem tudom.
Később az iskolára terelődik a szó. Nagyon megörülök, amikor Lucas felajánlja, járjak az ő sulijába. A szívem hatalmasat dobban. Félig-meddig normális életet élhetnék és korombeliek között lehetnék. Elfogadom az ajánlatát, de félek. Nem is kicsit, hiszen egy ilyen iskola rengeteg veszélyt hordoz magában.
Fájdalomtól üvöltve hagyom, hogy Jacob újra és újra magáévá tegyen. Nem tudok neki ellenállni. Félek tőle. A félelem szaga azonban csak még jobban felingerli őt és egyre jobban belém nyomja farkát.
- Tudod hogy miért vagy csak egy koszos kis subhím? - kérdi kéjjel teli hanggal. - Mert nem vagy senki sem. Egy senki. Egy rongy, egy lábtörlő. Nem vagy közénk való. Ember vagy. Egy emberi korcs dög.
- I... igen... Jacob - nyögöm. Mindig helyeselnem kell neki, ha ilyesmit mond.
- Csak egy szajha - suttogja édesen a fülembe. - Egy tárgy. Értetted?
- Igen... Ja... cob - a fájdalom elviselhetetlenné válik, mire végre elélvez bennem és kihúzódik.
- Itt maradsz! - hörgi, mikor feláll - Ha szökni próbálsz, eltöröm a lábaidat!
Fájdalomtól és félelemtől reszketve kushadok le és bólintok. Távozik. Nem akarok itt maradni, de nem merek elmenni sem. Széttépnének. Megtalálnának. Visszahoznának. De muszáj. Valahogy muszáj kiszöknöm innen. Viszont ha megérzik a szagomat, üldözni fognak. Ki kell szöknöm a városból. Bár mindenem fáj és a tagjaimat jéggé dermeszti a félelem, mégis négykézlábra állok és az ajtóhoz kúszom. Jacob szobáját hatalmas fémajtó zárje el a helyiség többi részétől. Az ajtó előtt pedig két őrszeme posztol, nehogy megszökhessek. Hátranézek. Az ablak! De be van zárva. Keresgélni kezdek. Félek, mert ha Jacob rájön, mire készülök, elevenen nyúz meg. A nyakörv és a rajta lévő lánc is idegesít. A lánc! Hát persze. Az ablak üvege nem elég erős, emlékszem, valahol egyszer betört. nem marad más választásom, mint meglendítem a láncot és az ablakhoz vágom. Nagyon hangos, de nem jön be senki. Viszont az ablakon kis rés támad. Mancsaimat használom, hogy kitágítsam a rést. Épp átbújok, mikor meghallanak. Két férfi ront be. Még emberek. Ők Jacob vérebei.
- Szökik! - ordít az egyik és utánam veti magát.
Utolsó kétségbeeséssel préselem át magam a nyíláson. Vérzek, de tudom, hogy mindjárt eláll a vérzés, a sebeim be fognak gyógyulni. Rémült szívvel rohanni kezdek az utcán és hamarosan hallom is a hátam mögött három vérleopárd morgását és száguldó lépteit. Gyorsabbak, mint én. Hátrapillantok. Már átváltoztak, legalább két méter magasak. Rohanok, ahogy bírok, de a szex kivette az erőmet. Hamarosan a város határán vagyok. Tudom, hogy ha átlépem, egy másik csapat területére tévedek. Ők vajon mit fognak velem művelni? Nem érdekel, csak rohanok tovább. Pedig alig élek már. Fáj a tüdőm, a lábam, de nem állhatok meg. Sírok. Rettenetesen félek.
~*~
Hirtelen szembetalálom magam egy másik leopárddal. Nagyobb a többieknél és erősebb is. Érzem. A földre vetem magam. Nem akarok meghalni! Átugrik felettem és nekiront az üldözőimnek. Tépi, szaggatja őket, ezt onnan tudom, hogy felé pislogok. Végül hátrálni kezdenek.
- Csak a fiút akarjuk, semmi mást - köpi a szavakat egyik üldözőm, de a Namir-Raj elbődül. Befogom a fülem, olyan hatalmas a hangja.
- Átléptétek a határt! - kiabál rájuk és morog.
- Csak..csak a fiút - nyögi reszketve az egyikük, akikből a leopárd kitépett egy darabot. - Hadd vigyük haza!
- A fiún nem éppen az látszik, hogy veletek akar menni - rám néz, mire sírva rázom a fejem. Reszketek és rákjárásban távolodom. Nem akarok visszamenni.
- Nem viszitek sehova! - jelenti ki morogva.
- Deh.. deh Jacob! - a név hallatán a szívverésem is leáll egy pillanatra.
- JACOB? ITT NINCS SEMMI JACOB!!! -ordít rájuk, mire hátrálnak. - TAKARODJATOK INNEN! - csak egyet lép feléjük és eltakarodnak.
- Gregori! - szól oda egyik leopárdjának már nyugodtabban. - Üldözzétek őket a határig! Nehogy visszajöjjenek!
- Értettem - morog amaz és elindulnak.
Végül felém fordul. Visszaalakul. Jóval gyorsabban, mint egy normális leopárd. Gyönyörű. Még így, reszketve is látom. Zöld hosszú haj, gyönyörű sötét szemek, kisportolt izmok. Így sokkal előnyösebb. Közelebb lép hozzám, de én még mindig hátrálok. Halálra vagyok rémülve.
- Gyere! Mostmár biztonságban vagy! - mondja nyugodtan és a kezét nyújtja.
Ő erősebb. Erősebb mint Jacob. Muszáj behódolnom neki, mert ha nem, akkor megöl. Óvatosan felé közelítek, természetesen négykézláb, majd a falkában élő szabály szerint megnyalom felém nyújtott kezét és hozzádörgölőzöm, jelezve, ő a domináns fél.
- Mit csinálsz? - kérdi meglepve. Azt hittem nyilvánvaló. - Nem kell ezt tenned. Ne félj, nem bántalak - borzolja meg a hajam, én pedig belesimítom buksimat az érintésébe.
Jacob durva érintése, lökdösése és ütései után jólesik a gyengéd érintés. Int, hogy induljunk. Én kiskutyaként követem, bár a járás nehezemre esik. Ezt észre is veszi és felkap a karjaiba. Tiltakozni akarnék, de amint a szemébe nézek, elmegy tőle a kedvem. Inkább hozzá bújok és lágyan dorombolni kezdek. Szeretném meghálálni, hogy megmentett és nem bántott. Valahogy megérzem, hogy ő nem bánt. Ő nem rossz. Ő nem Jacob. Ő sosem szerette, ha dorombolok, mindig fejbevágott. De ő nem.
- Hogy hívnak? - kérdi mély hangján.
- Em - válaszolok halkan.
- Lucas vagyok - mutatkozik be. - Szép neved van, Em.
Lesütöm a szemeimet.
~*~
Hamarosan megérkezünk egy hatalmas házhoz. Tényleg hatalmas. Mikor belépünk, sokszáz szempár szegeződik ránk, majd felállnak és meghajolnak. A szám is eltátom. Ez egy hatalmas falka. Lucas azonban nem áll meg itt. Magával visz és bevisz egy helyiségbe.
- Ez a fürdő - mondja, és én rájövök, hogy tényleg az. - Fürödj meg. Utána kapsz ruhát és enni is. Aztán pihenj. Ha köztünk szeretnél maradni, nem utasítom el.
- Igen - tesz le és simogatja meg az arcomat. - Mi senkit sem dobunk ki, aki menedéket keres nálunk. Többé nem kell félned Jacobtól. Ő nem fog bántani.
Hálásan dörgölőzöm hozzá és dorombolok egy sort. Ő csak megborzolja a hajamat. Olyan jó érzés. Lesz hol laknom, ahol többé senki sem hív torzszülöttnek, korcsnak, szörnyetegnek. Lucas kimegy és egyedül hagy. Abbahagyom a bőgést és beállok az egyik zuhany alá. A meleg víz csodákra képes, és ez így igaz. Mindent lemos rólam, kivéve Jacob szagát. Hiába dörgölöm, nem jön le. A hasam is megkordul. Éhes vagyok, hiszen két napja nem ettem semmit. Jacob nem szereti, ha túlságosan sokat eszem. Vagy túl gyakran.
Jó fél órát állok a víz alatt, mire tisztának ítélem magam. Mikor kimászok észreveszem, hogy valaki egy fekete pólót és egy kék farmert készített oda nekem. Elmosolyodom, akaratlanul is. Megtörlöm magam, felöltözöm és kimegyek. Az étkezőbe megyek. Sokan megbámulnak és rajtam újra átfut a reszketés, de ekkor Lucas jelenik meg és int, menjek utána.
Leül az asztalához és megütögeti a párnát maga mellett. Csodálkozva ülök le mellé. Jacob mellett sosem étkezhettem a csapattal, főleg nem mellette. Mindig külön kellett ennem, hogy ne vegyem el senki étvágyát. A tálcákon hatalmas húsok foglalnak helyet. Összefut a nyál a számban és már nyúlnék oda, hogy egyek, de megszólal a vészharang a fejemben és már húzom is vissza a mancsocskáimat. Illetlen voltam. Lucasra nézek, hogy haragszik-e.
- Egyél csak. Biztos éhes vagy - bólint, mire nem vagyok rest.
Úgy vetem rá magam a kajára, mint aki félig már éhenhalt. Nagyon ki voltam már éhezve, így mikor a hatodik tányér husit is eltüntettem, békésen és jóllakottan gömbölyödöm össze Lucas mellett. De nem érek hozzá. Nem szabad, mert ő nem engedte meg. Halkan dorombolok. Most biztonságban érzem magam.
